a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. augusztus 15.

LORD LAZARUS

 "Harminc vagyok. / És mint a macskának, kilenc életem van nekem is. / Kilencszer halok. / Ez most a harmadik."
|
ajánlott hallgatnivaló:


II.

“I am only thirty.
And like the cat I have nine times to die.

This is Number Three.”


A garázsajtón kopogtatnak: durva zörej, Erik megrezzen, és félreteszi a féket, amit formára kalapál éppen egy különösen ronda baleset után, majd feláll a spártai sámliról. A szerszámot a kezében tartva közelíti meg az ajtót. A kései óra árnyai átlappanganak az apró ablakon, és táncba forrnak a téglafalakon.
- Wer ist da?
- Das ist Charles.
Erik egy nehéz sóhaj után felrántja a garázsajtót, csak félig. Charles a tekintetével követi, aztán a homlokát a fémlapnak támasztja.
- Hello.
- Ich bin Charles.
- Youch bin Erik. - Charles hétágra vigyorog. Erik egy hete nem látta ezt a mosolyt. Erik egy hét alatt sem tudta elfelejteni ezt a mosolyt.
- Maga meg? Még az országban van?
- Nos, volt egy cikkcakkom Ausztria környező kisországai felé, de máskülönben határozottan jelen vagyok, attól tartok. Bejöhetünk?
Erik pillantása a földre esik. A földön, ami azt illeti, a talajtól alig pár öklömnyi marmagasságban egy kutya feszít, ami a legbolyhosabb és legkerekebb állat, amit Erik valaha is látott. Gombszemei vannak, és lobogó nagy fülei.
- Professzor Puddington - motyogja. Nem tudja, miért maradt meg a név.
- Meg van illetődve - magyarázkodik Charles, ahogy felnyalábolja a kutyát. Az nyekken egyet. - Professzor, köszönj szépen Eriknek. Pacsi?
Erik nem fogadja el a szőrös kézfogást, a fejét előre biccentve a műhelybe lép, és az övébe akasztja a kalapácsot.
- Ezúttal  mije romlott el? - veti oda foghegyről.
- Az életem, maga nélkül.
Erik hátranéz a válla felett, hogy adózhasson neki egy sötét pillantással. Charles biggyeszt, aztán Charles vállat vont.
- Hiányzott nekem, Erik.
- Ne mondja. - A munkapultnak dől, és karbafonja a kezeit. Charles előre hajol, és gondosan a földre helyezi, helyesebben, a földre csorgatja a corgit. Az egyenletesen eloszlik a döngölt padlón, majd felszökken, és szabályosan pattogni kezd.
- Hoztam önnek valamit. - Charles a krémszín szövetzakó belső zsebébe nyúl. Szürke mellényt és égkék inget visel hozzá, illő nyakkendővel. Erik őszintén megkérdőjelezi a mellény létjogosultságát. Charles a kezébe nyom egy vaskos barna üveget. - Pitsburger - magyarázza. - Azt mondták, ez a legjobb sörük, bár én a… várjunk csak, tizenharmadik korsó után már nem igazán érzékeltem a különbséget, de tekintve, hogy mind a tizenhárom korsó kiváló volt, és mivel nem engedte a múltkorjában, hogy magammal vigyem, ezért most a pubot hoztam önhöz. - Charles tesz egy cirkalmas gesztust. - Persze húgymeleg - ismeri be -, de pár perc a hűtőládájában, és ismét az istenek itala lesz.
Köszönöm, Charles, gondolja Erik. Ez igazán figyelmes magától.
Helyette azt mondja, az üveget forgatva:
- Egyesekkel ellentétben nem engedhetek meg magamnak egy hűtőládát.
Charles arca megvonaglik, azoknak a szégyenével, akik szörnyű illetlenséget követtek el, és Erik egy percre elégtételt érez, elégtételt a drága sörért, a férfi öltözékének finom anyagáért, a modoráért és a díszkutyájáért, ezután viszont a következő inger a bűntudat. Az üveg már-már forró a tenyerében, de ez nem alamizsna, hanem ajándék, és úgy is kéne fogadnia.
- Tudja mit? - veti fel, ahogy és amint Charles szóra nyitja a száját - Vigyük le a folyóhoz, hűtsük le és igyuk meg ketten, mit szól hozzá?
- Remek ötlet! - Charles megenged magának egy rémult kis kacajt, és összeüti a tenyerét. Erik nem érdemli meg ezt a hálás derűt. Az üveget az asztalra helyezi, oda se nézve.
- Hozom Fridát - mondja a plafon általános irányába. Charles valósággal ragyog.
A francba az egésszel.
A lépcsők rozsdát porzanak. Fridát az emeleten találja, mama dunyháktól dagadó ágyára gömbölyödve.
- Frida, lábhoz! Mama, lemegyünk egy barátommal a folyóhoz, rendben?  
A levegőben gyógyszerek és betegség savanyú szaga. A komódon virágok. Erik édesanyja felnéz, homályos tekintettel és fürge mosollyal.
- Vannak barátaid?
- A becsületembe gázolsz, mama.
- Ezt is megéltem - motyogja az asszony büszkén, köhint, majd biccent. - Mulass jól, angyalom!
Erik elfojt egy vigyort, és egy meghajlás paródiájával kihátrál. Mama a szájához szorított kézzel nevet.
- Térdig gázolsz a becsületemben! - kiáltja még Erik, azzal sarkon penderül, és leiramodik a lépcsőn.
A közös szalonban rohamtempóban lerángatja a piszkos trikóját, felvesz egy tisztát, és a megosztott szekrény ráeső feléből előhúzza egyetlen és örök ingét, amit gyorsan végiggombol magát, a gallért leszámítva. Az ujját felgyűri, nadrágtartót vesz. Rövid megfontolás után úgy határoz, hogy sem a zakóját, sem az ünnepi cipőjét nem teszi ki a Rajna-partnak, és a tükörhöz futva félrefésülni a frizuráját. Frida a térdei közt téblábol, Erik kis híján átzúg rajta.
Nem érti, miért ilyen izgatott.
Frida megérezheti Charles kölnijét a levegőben, mert kurtán vakkant, és lenyargal a garázsba vezető lépcsőn. Erik káromkodva, bakancsosan utána. Nem ér oda időben, Charles már a földön hempereg két tucat kutyával. Erik megtorpan a lépcsőn, szemforgatva ingatja a fejét, és Charles felnéz rá, nevetve, aztán Charles úgy néz rá, mintha legalábbis esküvői ruhában toppant volna elő.
- Erik…
- Indulunk, vagy mire vár?
- Igazán-
- Hová tettem a pórázt?
Erik pontosan tudja, hogy Charles egy bókkal készül a megjelenésének veselkedni, ő viszont előbb verné ki a fogait, semhogy hagyná neki. Felkutatja a fiókokat, előkeríti Frida szájkosarát, és amíg Charles porolja magát, a dobermannra adja.
- Jól van.


Az utcára érve Charles a karját kínálja. Nem fogadja el. Puddington professzorhoz a jelek szerint nem jár póráz, nyakörv vagy egyéb világi hívság. A tíz perces séta a Rajnáig húsz percessé bonyolódik.


A betonon ülnek, a folyó partján, a levegőben gyepszag, vízszag. A kutyák egymást kergetik a korzón, a sör pedig egyre hűl. Egy darabig nem beszélnek, Charles elmerengve bámul a habokba, és nyikorognak a lehorgonyzott, nagy hajók.
Végül Erik szólal meg:
- Erhm. Milyen volt Ausztria?
- Ahh? - Charles felocsúdik, és felé fordul. - Barátom, feltétlenül velem kell jönnie egyszer! Egészen festői a grazi várhegy, Salzburg, Triol és Linz, Bécs pedig teljességgel rabul ejtett; a fények látványa az éjjel, a Károly-templom tornyából elragadó, és, és a schönbrunni állatkert teremtményeinél bájosabb jószágokkal még nem találkozott, nekem elhiheti.
- Találkozott valakivel? Emberrel, úgy értem?
Charles csak sejtelmesen mosolyog, és előkeríti a cigarettatárcáját.
- Parancsol?
- Milyen dohány?
- Francia.
- Köszönöm.
A szál vékony, az íze enyhe. Charles meggyújtaná neki, de Erik nem hajol rá a lángra, a tenyerét tartja a gyújtóért. Charles enged, és hátradől a betonon.
- Ne szökjön be az állatkertbe, a kerítés alatt se, bármit is mond egy bizonyos Baldur - javasolja, aztán különösebb magyarázat nélkül témát vált: - Düsseldorfban kéne maradnom.
- Mi lett a világhódító terveivel? - Erik felényújtja a gyújtót, és ahogy Charles átveszi, az ujjaik összeérnek.
- Ó, egyet se tartson, nem adtam én fel a hódítást. - Meggyújtja a cigarettát, a szikrák szállnak. Az ajkai közül lassan kiengedi a kék füstöt. - Mondja kedves, érdemes Düsseldorfban maradnom?
Erik időt nyer azzal, hogy kihúzza a kezében tartott palackot a vízből, és ellenőrzi a hőmérsékletét; mellékesen megjegyzi:
- Jó hely.
- Örömmel felfedezném.
- A Königsallee fái nagyon szépek az évnek ebben a szakában - vágja rá Erik. Charles felkuncog, és megkegyelmez neki. Hanyattában mélyet szív a dohányból. Felköhög.
Charles egyáltalán nem rutinos dohányos.
- Mi volt a kedvenc helye gyerekkorában? - kérdezi. Erik nem tud rögtön felelni. - Hol játszott sokat? Én mindig azt találom, hogy kölyökként még különös érzékünk van megtalálna a világ legfantasztikusabb kis zugait, amiket felnőttként (vagy esetünkben, közel-felnőttként) leírunk holmi sikátornak vagy sufninak.
Erik fintorog.
- Nem nagyon játszottam sehol. Mármint néha karikáztam a ház előtt - a levegőbe int -, de többnyire a pályaudvaron voltam, meg a gyárban, dolgoztam.
- Dolgozott?
- Kisebb koromban cipőtisztítófiú voltam a Hauptbahnhofon, aztán pedig az autógyárba kerültem. - Charles-ra sandít. - Oda elvihetem.
- Szeretett ott lenni? - faggatja Charles zavartan, és Erik a fejét ingatja.
- Gyűlöltem - jegyzi meg derűsen, és nyel egy slukkot. Charles mocorog. Frida és Puddington elszáguldanak mellettük.
- Büszke lehet magára, hiszen most már saját műhelyt vezet.
- Az apám műhelye. - Erik egyszerre elakad. Mesélni akar az apjáról, de ami eszébe jut, az apa kalapja, hogy mindig kalapot hordott, és hozott benne néha haza valamit, vajat, cukrot, egy rongymackót egyszer, apa nagy kalapja az előszobában felakasztva, és a nemez ázott, gyapjas, mély szaga.
- Mi történt vele? - kérdezi Charles lágyan, olyan hangsúllyal, mint aki előre sejti a választ.
- Meghalt - mondja Erik egyszerűen, és lepattintja végre a sör kupakját a járdaszegélyen. Tósztként pezseg fel a hab. - Volt benne valami nevetséges, tudja? Ráesett egy autó. A roncstelepen. Rossz volt a mágnes. Így halt meg.
Erik nem mondja és nem gondolja tovább a történetet, a történteket: ahogy ő üvöltve hozzáfutott, és letépte róla a roncsot. Olyan zavaros volt minden, de lehetetlen, hogy ő, sovány, vacak kis Erik, tizennégy évesen, felemelt egy autóroncsot az apja hullájáról, a puszta kezével, a puszta akaratával--
- Igyunk az emlékére - indítványozza Charles. - Jó ember volt? Szerette?
- Az apám volt. Hogy ne szerettem volna? - Erik húz egy kortyot a sörből, a sűrű, keserű íz szétfut a szájában. Elhajolva felsóhajt, és Charles felé nyújtja az üveget. A férfi pillantása zavaros.
- Ön nem szerette az apját?
- Ó, dehogyisnem, az apámat nagyon szerettem.
- Az édesanyja pedig…?
Charles megrázza a fejét, a folyó felé fordul, aztán meglepően vidám hangon szólal meg:
- Ó, a fenébe is, tartozom magának. Az apám remek ember volt, katonatiszt, igazi hős, hősi halott, az anyám alkoholista, a mostohaapám pedig egy senki. De tudja, azért nem volt olyan nagyon rossz; magának aztán tudnia kell. - Kortyol a sörből, és elégedetten hümmög. - Finom! Szóval, nem volt az én gyerekkorom tragikus, csak rettenetesen, hogy is mondjam, otthontalan, talán. Voltak viszont nálunk ezek a nagy-nagy partik, édesanyám szervezésében, persze. - Itt felemeli az üveget, és húz belőle megint. - Mmm! Igen, a nyári medencés partik, amikor körbehordott, és hirtelen mindenkinek eldicsekedett velem, hogy milyen kiválóan tanulok, és hogy képzeljék, tudósnak készülök, amin persze mind nevettek. De remek emberekkel találkoztam, tudja? Csupa érdekes figura, remek gondolatokkal, amiket viszont aligha osztottak volna meg… Nézze csak, megiszom az italát itt egymagam, ezt igazán nem tűrheti. - Felé kínálja a sört. - Mindig is szerettem volna egy testvért, tudja. Egy kishúgot, egy öcsit, vagy ha, nem is tudom, kiderül, hogy van egy eltitkolt bátyám a világ egy távoli szegletében.
- Most is őt keresi?
Charles felnevet, és megrázza a fejét.
- Á-á. Remekül kompenzálok, köszönöm. Tanítok.
- Nem is mondta, hogy tanár. - Erik végigméri. Tanár, ismétli magában a szót. Ami azt illeti, sok mindent megmagyarázna. Nagyjából mindent, a dekadenciától a corgiig és addig a naiv, mindenre mohó életörömig. Charles, továbbra is a földön heverve, figyelmeztető jelleggel feltartja a mutatóujját.
- Még nem hivatalosan.
- A kényszeres korrekciói pedig kifejezetten erre a szakmára engednek k-
- Kérem-köszönöm, de nem-nem. Vezetek pár tanulókört, ennyi az egész, jelenleg. Ami azt illeti viszont, a gyerekek, és a fiatalok különösen, a nálam fiatalabbak, úgy értem, szóval ez a szárnyaimra bízott kis brancs inkább tanít engem, mint én őket; az ötleteiket még nem kötik le olyasmik, mint a valószínűség fogalma, azt kérdik tőlem: “Charles,  fel tudunk repülni a holdra?” az embersiég, ugye, és hogy “Charles, tudnánk dinókkal találkozni?”
- Mit mond nekik?
Charles ráhunyorít az utolsó slukk fölül.
- Azt, hogy igen.


    Az alkonyi úton andalogva noktürn szól egy ablakból, puha és bizonytalan zongora-futamokban, és Charles megtorpan, a lába körül a kutyákkal és a sarkában Erikkel. Lehunyt szemmel élvezi a zenét, aztán egy fakó mosollyal útnak ered megint. Lehetetlen vonalakban halad, találomra vált járda-oldalt és van, hogy az úttest közepén gyalogol, majd befordul egy sarkon, megkerül egy lámpaoszlopot, és Erik azon kapja magát, hogy az ő szemével próbálja nézni a várost: próbálja meghallani a csent dallamokat, eliramló dialógus-foszlányokat, hogy látja a pókhálóként felfutó fényvonalakat a falakon, a homlokzatok szobrainak titkos tekintetét; hogy az ég bazaltkő-sötét és gyémántkemény a csillagfény. Amikor a műhelyhez érnek, még mindig ebben a zsongó, veszélyes hangulatban van, Frida pórázára markol és igyekszik magát féken tartani. Charles fél vállal a garázsajtónak támaszkodik.
- Nagyon élveztem az estét, Erik.
- Szomorú történeteket mondtunk egymásnak a gyerekkorunkról.
- Brrr. Kezd hűvös lenni, nem?
- És késő. Köszönöm a sört. Meg a sétát.
- Mmm. Ha nem... Tudna szállást adni az éjszakára?
- A motel-
- Csak egy ágy kéne - folytatja Charles -, ahová bebújhatok.
Erik elhajol, és végigmutat az utca hosszán.
- Itt felmegy két sarokkal, aztán lefordul jobbra. A legolcsóbb motel a vár-
- Igazán nem maradhatnék?
- ...osban. - Erik keze maga mellé zuhan.
- Nem akartam tolakodó lenni - mondja Charles. Erik nem tudja, mit felelhetne, hát nem felel semmit. - Igaza van, hosszú nap volt ez. - Charlos vállon lapogatja. Köztük karnyújtásnyi űr. - Bízom benne, láthatom még. Szép estét, Erik, szia-szia Frida-Frida.  
Frida arcon csókolja.
- Glückspilz - motyogja Erik, és ahogy a Professzor elporzik, a leendő professzollal a nyomában, utánuk kiált: - Rendben lesz, Charles?
A férfi megfordul, zsebszélbe akasztott kezeit felemelve, és kacsint.


    Erik úgy kalkulál, hogy Charles legközelebb bő egy héten belül fog mutatkozni, ha visszatér még egyáltalán. Próbál nem gondolni rá; egyszerűbb lenne persze, ha nem ő jutna eszébe a legsajátabb műhelyéről is, ha a gázlámpa fénygyűrűjére meredve nem az futna át a az agyán: ott állt.
A nap végén kap egy helyszíni hívást, egy robogót kell rendbe rúgnia; a megbízója egy olasz öregúr, aki teljesen nyilvánvalóan nincs tisztában a márka értékével. Amikor hazaér, izzadt, irritált és iszonyúan éhes, de hatványozottan kevésbé szegény. Felbaktat a lépcsőn, a hüvelykével pörgetve a pénzköteget, amit a füles vázába akar rejteni a kredenc tetején - akkor hallja meg a duruzsolást mama szobájából, férfihang, a doktor kell, hogy legyen, és Erik torka elszorul, a vérerek megdermednek benne - a doktor, ki kellett hívni a doktort? - és már rohan is.
A kis kék ajtót feltépve a következő látvány fogadja: Charles mama ágya szélén ül, a lábát lóbálva, nyakában sál, ölében bonbonos fémdoboz, és együtt falatozzák a rózsaforma csokoládécsodákat.
- Shokolate - csámcsog Charles - das ist gut.
- Es schmeckt köstlich - hümmög mama, aztán lassan megismétli: - Köst-lich!
- ‘The fuck? - mondja Erik, azok ketten pedig úgy néznek rá, mint csínytevésen ért kölykök, aztán egyszerre kezdenek el beszélni:
- Kérem, bocsásson meg, drága Erik…
- Igazi úriember ez a te barátod, mondd meg neki, hogy azt mondom, igazi úriember-
- ...gondoltam, illendő…
- És micsoda mennyei csokoládét hozott, igazán, drágám, muszáj lesz megkóstolnod-
- ...nem volt a műhelyben…
- Gyere, egyél egy falást-
Erik feltartja a kezét. Ők elhallgatnak. Erik zihál.
Minden létező és lehetséges esetben megragadná a betolakodó grabancát, és félkörívben kivágná az ablakon. Nevezett ablak zárva lenne közben.
Mama súlyosan beteg. Mama haldoklik. Mamának pihennie kell, a doktor mondta, mamát nem szabad--
- Mama üzeni, hogy igazi úriember vagy.
Charles kuncogva megtörli a száját a kézfejével. A helyzet ez: mama is mosolyog. Mama pontosan úgy néz Charles-ra, ahogy a doktorra szokott, mintha erőt nyerne a fiatalságából és a lelkesedéséből, a jó doktor töretlen és naiv hitéből, hogy minden-rendben-lesz, és ahogy Erik most elnézi őket a dobozból csemegézve, maszatos ujjakkal, és észreveszi Charles földre hányt bőröndjét és hokedlire huppant kutyáját, azt gondolja ő is: minden rendben lesz.
- Kérek olyan izét. - A kezét nyújtja, állva marad. Charles felé kínálja a dobozt, mama pedig valósággal tündököl, amikor ráharap az első bonbonra.
- Hát nem ínycsiklandó?
- Mmm, wunderbar! - Angolul hozzáteszi: - Az normális, hogy ez ennyire édes?
- Csokoládé - bazsalyog Charles.
- Ühüm. - Próbálja a lábával közel vonni magához a kopott hokedlit. Professzor Puddington nem engedi. - Minek köszönhetjük a vizitet?
Charles elgondolkozva megnedvesíti az ajkait, és hunyorítva néz rá.
- Berlini hangulat jött rám - mondja lassan. - Egyszerűen elragadott. A legtöbbször Oxford-hangulatom van, és néha meglep némi London meg alkalmankénti Párizs holmi váratlan Vegasszal, ma éjjel viszont egészen Berlin vagyok.
- Ez Düsseldorf - vágja rá Erik. - Mint azzal bizonyára tisztában van, ez Düsseldorf.
- Persze, persze, persze. Igazság szerint abban reménykedtem, hogy el tudom magammal rimánkodni magát ma este Berlinbe velem. Hajlandó vagyok fohászkodni is.
Erik felhorkan. A hang éppenséggel lehetne akár egy kurta kacaj is.
- Hogy Berlinbe?
- Berlinbe bizony.
- Ma este?
- Meg talán egy kicsit másnap délelőtt is - von vállat Charles. - Stoppal-vonóval. Volna kedve?
- Sötét éjszaka van - gesztikulál Erik a sötét éjszaka felé.
- Estére leülepedik a hőség, kellemesebb úgy az út.
Mama érdeklődve pislog, és úgy kapkodja köztük a fejét, mintha labdajátékot figyelne. Erik a hajába túr, és tesz két lépést előre, kettőt meg hátra; a szűkös szobában ez már fel-alá járkálásnak minősül.
- Erik - fogja könyörgőre Charles -, hiszen Berlinről van szó!
- Nincs… - kezdi Erik, és magában hozzáteszi, annyim. Eszébe jut a robogóért kapott összeg, és fennen megjegyzi: - Ez nagyon meggondolatlan… - Persze ha nem kéne vonatjegyre költeni és tudunk áron alul  szállást szerezni és -
Charles az ágyon ülve felkönyököl, és azt dünnyögi:
- Ne aggódjon annyit.
Az ujjai a halántékán. Erik egy löketnyi nyugalmat érez, valamiféle migrénes mennyei békét, amit pánikban taszít el a tudatától.
Megköszörüli a torkát.
- Azt hiszem, nélkülem kell mennie. Majd… küldjön képeslapot.
- Erik, hogy én micsoda csodálatos képeslapot fogok küldeni önnek! - mondja Charles töretlen és törhetetlen örömmel, ahogy lassan szedelődzködni kezd. - Egészen teleírom majd, és kihajthatós lesz!
- Igazán nem kell… Árulnak kihajthatós képeslapot?
- Ha kell, készítek. - Felragadja a kofferét és a kutyáját, aztán mindezeket a hóna alá vágva kezet csókol: - Auf Wiedersehen, Mrs Lehnsherr! - És mosolyog: - A mihamarábbi viszont látásra, egyetlen Erik! Nem bánja, ha Fridától is elbúcsúzom?
- A szalonban lesz, de úgyis hamar visszajön, nem?
- Hoztam neki csontot a természettudományi múzeumból.
- A természettudományi m- Charles már kipenderült az ajtón. Erik tehetetlenül bámult utána.
- Miről beszélgettetek? - kérdi mama, és fészkelődik. Erik még mindig az ajtót nézi.
- Charles szerintem dinoszauruszokkal eteti a kutyánkat.
- Ne bolondozz. Mi van Berlinnel?
- Hüm? - Hátraszántja a haját, és végre felé néz. Az asszony vézna karjait összefonva figyeli, az ajka makacs ív.
- Az volt az egyetlen dolog, amit kiértettem, szóval mi van Berlinnel?
- Eh? Semmiség, csak Charles felajánlotta, hogy utazzak el vele, ma este indul, azért.
- És te még mindig itt állsz? - Mama ezzel hozzávág egy párnát. Aztán még egyet.
- Mama!
- Tudod te, édesapád és én mennyire szerettünk volna mindigis eljutni...
- Viselkedj!
- ...Berlinbe? - A párnák ezzel elfogynak, és mama kifulladva a faragott ágytámlának dől. - Fuss, még beéred. Van pénzed?
- Egyelőre, de ha elköltöm… Nézd meg, mit csináltál… - Erik lehajol, és elkezdi összeszedegetni neveltetésének legfőbb kellékeit. Mama szeme lázasan ragyog, az arca egészen kipirul.
- Hagyd csak, majd Magda megcsinálja!
- Magda? Magda Maximoff?
- Vigyáz rám meg Fridára, amíg te nyaralsz.
- De gyűlöl engem, mama.
- Csacsiság. Megleszünk. Hess, hess, hess!
Erik egészségügyi okokból távozik a szobából, de ez nem jelenti azt, hogy döntött volna, legalábbis ezt mondja magának.
- Senki sem megy el vakációzni csak úgy… - morogja, ahogy leviharzik a lépcsőn. Charles-t még a szalonban leli, ahogy Frida hasát dögönyözi. A kutya egy megnyugtatóan miniatűr csontot rágcsál. Erik megköszörüli a torkát.
- Hát meggondolta magát! - Charles felmosolyog rá, bármiféle különösebb meglepetés nélkül. Erik a szalonba nyíló ajtók egyikére mutat. Egy feketére.
- Magával megyek - hadarja -, de akkor beszélnie kell Magda Maximoffal.
- Mi sem természetesebb… - Charles ezt egy pillanatra megfontolja. Láthatólag elbizonytalanodik. - Nos. Kit is tisztelhetek a hölgyben pontosan?
- A szomszédunk. Az egyik.
- Valóban?
- És figyelhet anyára meg a kutyára amíg. Ha.
- Óh! Persze, hogyne, feltétlen. Ön szerint még ébren találom?
- Scheiße.
- Csak semmi aggodalom! Kézben tartom a helyzetet. - Charles a félhomályban kis híján elbotlik a szőnyegen. - Nohát, milyen szép-
- Magda - mondja Erik -, tényleg gyűlöl engem, szóval a nevemet ne említse, amikor felriasztja. Csak hogy mamára kéne figyelni. Mondja hogy ön az új orvos vagy valami ilyesmi.
Charles vet rá egy értetlen pillantást a válla fölül.
- Mégis miért gyűlöli magát? - Egyre az ajtó felé oldalazik. Erik mindinkább biztos benne, hogy ez egy borzalmas ötlet.
- Gyűlöl, mert megkértem a kezét. - Köhint.
- Ugyan ki bántódna meg azon, ha-
- Ezt láttam illendőnek, a helyzetet tekintve, de neki más véleménye volt. Nagyon szép nő. Van egy csipkés kombinéja. Abban porszívózik.
- Erik, egyet se féljen.
- Nem félek. Én itt várok Fridával. Magának csak hajrá. Nekem úgyis mindegy.
- Beszél a kedves hölgy angolul?
- Franciául.
- Beszél franciául, és csipkekombinéja van - foglalja össze Charles, és megenged magának egy mindentudó mosolyt.
- Maga csak ne kombinálgasson.
Charles változatlanul és leplezetlenül sunyi vigyorral kopog az ajtón, és amikor nem kap választ rögtön, csönget.
- Az istenért - szűri Erik a fogai közül, aztán amikor nyílik a bejárat, gyorsan a sarokba sorol.
Nem fél. A helyzet Magdával… komplikált.
Gépiesen vakargatja Frida fülét. Charles valósággal dalol, trillázik és szökken minden zsongó szó, Magda szava álmos, mély; Erik előles a rejtekéről egy pillanatra. Charles a karjait hátul összefűzi, és billeg a sarkain. Erik elfojt egy vigyort, és reménykedve végigmustrálja Magdát. A nő hajthatatlannak tűnik, de mindenek előtt felettébb fáradtnak, a hajában csavarók, a vállán a férje olcsó köntöse. Valahol a sötétben felgügyög egy kisgyerek. Magda átnéz a válla felett. Charles megérinti a kezét, és mond neki valamit. A nő üres tekintettel bólint, aztán bólint megint. Charles mosolyogva hadar, csupa balzsamos, bágyadt hangzó, és Magda egy ásítást elharapva bólint megint.


    Mire Erik észbe kap, már a főútvonal mentén állnak, feltartott hüvelykujjakkal, két kofferrel és egy fél kutyával. (Professzor Puddington Erik belátása szerint nem sorolható teljes joggal az ebfélék családjába, de nem fog egy biológussal vitatkozni erről.) Bő fél órája vesztegelnek ott; Erik legnagyobb meglepetésére még el is haladt előttük pár autó, és kettő lassított is, de aztán tovább hajtottak.
- Továbbra is fenntartom, hogy már maga az elv is működésképtelen.
- Nem fér a fejembe, mégis mit csinálok rosszul. Ilyenkorra már réges-rég meg szoktak állni. A következő jön és fölvesz minket.
- Mama persze ragaszkodott hozzá, de szerintem láza van. Félrebeszél.
- Jön az a mi emberünk, és fölvesz minket.
- Lehet viszont, hogy így nem venné a lelkére, ha mégis feladnám.
- Gyerünk gyerünk gyerünk. Vigyél egyenesen Berlinig.
- Tudja - mereng tovább Erik -, vannak vonatok, amiknek ez a dolguk.
- Csak nem várhatom el öntől, hogy bírságot kockáztasson a potyautazással!
- Ó, de azt bezzeg elvárja… Már fáj az ujjam.
- Álló nap autókat hajigál, tudom jól, hogy ez meg se kottyan magának. Vegyélfelvegyélfel-BerlinBerlinBerlin.
- Nem hajigálok… Ez most el akar ütni minket?
- Nem-nem, lehúzódik! Siessen és mosolyogjon!
Erik a legjobb cápamosolyával úszik a jármű felé. Csinos modell, jól karban tartva, a vezetője pedig egyenesen a reklámplakátról feslhetett le: hosszúcombú szőke szabályos arccal és karimás nagy kalappal, tűsarkúja a féken.
- Hová-hová, urak? - kérdi tört némettel, amint Charles kinyitja az ajtót, majd angolul sikkant: - Doggy-doggy c’me here!
- Ó, hála az Istennek - fakad fel Charles, kezeit a szívén keresztezve. A leendő sofőr is megkönnyebbül:
- Szart se tudok németül, csak hogy wunderbar, meg Berlin-bitteschön.
- Vicces, hogy ezt mondja - jegyzi meg Erik.
- Berlinbe lesz a fuvar?
- Ó - vágja rá Charles -, azt nem gondoltam komolyan.
- Berlinbe - bólint Erik, és behajítja a kofferét a hátsó ülésre. - Jön maga is, Charles?
Szabadkozva és sápadtan, de jön.
- Általában nem szokott ilyen könnyen menni. Jó tíz, tizenkét fuvart mondanék ilyen távra…
- Mert nem én vezetek - int hátra nekik a hölgy. Professzor Puddingtont az anyósülésen tartja, Charles és Erik a bőröndeikkel zökögnek hátul.
- Szabad megtudnom a kedves nevét?
A nő a kormányra markol, és rövid megfontolás után azt mondja:
- Raven Darkholme.
- Ez nem az igazi neve - jelenti ki Erik. Raven rávigyorog, szélesen és negédesen.
- Szeretem a géniuszokat, géniuszkám.
- Az ő. - Erik Charles felé bök. - Tanár.
- Leendő. Nagyon örvendek az abszolút szerencsének, kedves nem-Raven, a nevem Cha-
- Csitt-csitt, eh! - Raven megigazítja a kalapját, és egy öntudatos szippantás után megjegyzi: - A stopposaimnak mindig én adok nevet. Murisabb. Magán még gondolkozom, ő Magnus. - Elmereng. - Ön meg lehetne a titokzatos Professor X.


    Az út hamar telik: a száguldó szél marad, az éjszaka puha szaga és Raven egész pakknyi cigarettája, a feltekert rádió meg-megszakadó zöreje. Raven néha beszél és néha énekel. Raven vezetni megy, ha mindenből elege lesz, nekihajt az éjszakának és kifulladásig kerget egy meggyőződést, hogy jobb ez így, hogy legázolhatja a gondjait és mérföldekre lemaradhatnak élete rémei. Charles megértő mosollyal hallgatja, Erik pedig csömörlött közönnyel megjegyzi egy ponton:
- Ha menekül is, mindig ön lesz az, aki menekül, úgyhogy lássa be, hogy nincs hová mennie; ellenben, ha kettesben marad magával, úgy mindig ön lesz túlerőben.
Raven utána egy darabig hallgat, és a zene szól.
Egy zökkenéssel érkeznek meg; Erik felriad, arra ébred, hogy talán elaludhatott. Fázik és kótyagos, zsibbadt lábbal lép ki a kocsiból. Charles körbeszaladja a járművet, és kezet csókol Ravennek.
- Talán még látjuk egymást.
- Esetleg egy másik életben.
Erik a fényekre hunyorog, és futólag biccent, amikor a lány rövid dudaszóval eltolat. A koffer húzza a karját, és igazán és tökéletesen elege van egy kalandból, ami még el sem kezdődött.
- Tud egy olcsó motelt? - ásít. - Egy nagyon olcsót.
Charles kacagva karol belé, és Erik ezúttal hagyja, hogy húzza magával, a kutyakabaréval a sarkukban. A férfi kölni-illata a mellkasában lüktet, bársonynehéz illat kíséri a lépteit, és amikor egy pincébe vezeti pár utcával és fél órával feljebb, szava sincs. Akkor szédül meg, amikor megérzi a szagot, éles és érdes, mint az alkohol, fülledt és forró, az előcsorgó jazz súlyos taktusához simul és hozzájuk dörgölődzik az imbolygó, puha sárga fény. A klubhelységben mindenütt ingre vetkőzött férfiak, csakis férfiak.
- Na nem! - Erik, egyszerre éberen, kiábrándítóan és hasítóan éberen kirántja a karját Charles kezéből, és a kijárat felé iramodik. - Mégis mit képzel magáról? Rólam?!
- Erik! - Charles nevetve utána kap, és a nevetést felveszik a falnál lebzselő fiúk ajkai, vékony és csinos fiúk, olcsó fiúk. Charles a kanyargó lépcsőkorlátba kapaszkodik, hogy elállja az útját.- Ugyan, igyon meg velem egy pintet! Kettőt? No? Ha nem tetszik a hely, már állunk is tovább utána, ígérem.
Erik csak néz le rá. Annyira könnyen félretaszíthatná. Annyira könnyen összezúzhatná.
- Egy korsó - mondja mélyen, és sarkon fordul. - A maga kárára. - Egyenesen a pulthoz kéne mennie, de nem állja meg, hogy ne ragadja meg az egyik férfi karját. Izmos, és van olyan magas, mint ő; a száján rúzs. - Hányszor járt itt? - szűri Erik a fogai közt, németül. - Charles, a kékszemű fickó.
- Ó, Charles? Csak egyszer, azt hiszem, de az micsoda este volt! Nem igaz?
Erik ellöki, és a fejét leszegve tovább halad, útitársa a nyomában.
A legszörnyűbb talán, hogy ez a bár semmiben sem különbözik a többi bártól: faasztalok hosszú sora áll az álboltozat alatt, a mennyezetről üvegcsillárok csüggnek, félfriss virágok bomlanak a vázákban, és az emelvényen az együttes bús dalokat búgat. A söntés mögött szakállas fickó, karikás szemekkel és unott szájjal. A legszörnyűbb talán, hogy Erik valahogy furcsán otthon érzi magát; a legszörnyűbb talán, hogy az egyetlen különbség ez az este és az összes többi est között az, hogy a rendőrség bármelyik átkozott pillanatban-
- Nyugalom, kedves. - Charles tenyere a vállának simul. Erik agyában nyers pánik vonaglik, a cigarettafüst íze a nyelve alá gyűlik, és öklendezni tudna. - Meglátja - folytatja Charles kitartóan, ahogy a keze lejjebb csúszik, a karjára, majd vissza a vállára, kar és váll, kar és váll -, meglátja, milyen kiváló fickók ezek, higgye el, ha megengedi magának, remekül mulathat velük. Nem kell részt vennie semmiben, amihez nincs meg a kedve; csak azt kérem, hogy nézzen körül, és segítsen rájönnöm, miért is kell ezeknek a bájos bitangoknak egy pincében bujkálniuk? - Charles azt mondja: - Miért kell elrejtőznie bárkinek is, aki semmi rosszat nem tett? Így születtek.
Erik végre ránéz. A hangja száraz:
- Ez baromság.
Charles elvigyorodik. A mosolya villámlás, és végigcikázik Erik agyában egy befejezetlen gondolat.
- Ez genetika. - Charles megpaskolja a vállát, és visszahúzza a karját. - A kutatásom része, helyesebben, a leendő kutatásomé. Még nem is meséltem róla, igaz? Nahát, szégyent hozok magamra. Herr Ober! Jägermaister!


    Charles elképzelése egy jó estéről (egy berlini vakációról, ha már itt tartunk) a jelek szerint a következőket tartalmazza: egy kétes hírű ivót, sok-sok habzó üveget, egy árnyas mellékasztalt, egy fölöslegesen hosszú fél-latin monológot a gének milyenségéről és mutációjáról, és persze: őt, Eriket.
Eriknek innia kell, kortyot korty után és üveget üveg után, leerőlteti a torkán, csak félig figyelve Charles szavaira és teljes súlyával a hangjának dőlve, megtámaszkodik benne a tudata és Erik a jelenlétére markol. Charles az egyetlen biztos pont az őt körülvevő jelenben és jelenetben, csak rá fókuszál, memorizálja a szeplőit és a haja szálait, ha kell.
Érez iszonyt, aztán érez félelmet, és azért akkor gyűlöli magát; érez sajnálatot, közönyt, dühöt és utálatot, és végül ami marad, az egyedül a kíváncsiság.
Lekocogja a cigarettát. A hamutartó kristály.
Ami meglepi talán, ha van még min meglepődnie, az a létszám: a férfiak puszta tömege diszkrét sarkokban és árnyas kanapékon, egymás ölében, egymás karjaiban; a férfiak, akik a bársonyfüggönyök mögé vonulnak, tiszteletre méltó, bajuszos tagok és izgága, félő fiatalok, és akkor itt van ő, és nem tudja, mit gondoljon magáról. Charlest elnézve az eszébe ötlik, hogy soha nem érezte magát egyedül; hogy csak most fogja fel, mennyire magában volt mindvégig, és élhetett volna úgy és meghalhatott volna úgy, hogy soha fel se fogja a magánya mértékét.
A feje nehéz. A szíve ólom.
Az alkohol tömény.  



Az ital szilánkjai a szájpadlásába ágyazódnak, vigyorra vonják a száját. Elnézi magát, valahogy kívülről, és apatikus téteket tesz, mit követ majd el, mire lesz képes.
A látogatók nagyját ingyen adják.
És akkor itt van Charles; Charles már teljesen részeg.

   
    A zongora hangja billen és perceg mellé a dob, a nagybőgő, a szaxofon; ő kilép a cipőjéből, lustán és nyűgösen, kinyújtóztatja a lábát. A feje felett lebegő csillár napcsoda. Puddington az ölében horkol.


Talán páran odajönnek hozzájuk. Tüzet kérnek, vagy a kutyát akarják. Az egyikük megérinti Charles haját, és ő az érintésébe simul.


Charles az érintésébe simul.


Az este napnak tartott film sora: emlékképek negatívban. Tönkremennek. Szétégnek.


Charles és ő egymás szájából kortyolják a Jägermesitert, szomjas csókok az asztalon áthajolva, tincsek közé görbült ujjak és keserű, keserű, keserű íz.


Az utcán egy autó. Erik fél, mert túl részeg, mert túl részeg, és az autó ki fog siklani, az autó ki fog siklani, elrontja, és az autó ki fog siklani, az autó ki fog siklani, az autó ki fog siklani.


Charles egy marék kockacukorral, a saját tenyeréből eszi, mint a pirulát, ő a konyha padlóján, Charles a mosogatónak dőlve, az ádámcsutka süllyed, emelkedik, süllyed, emelkedik, Erik nézi, fél, szomjas, szomjas, szomjazik.  


Napgömbként függött a fény a gyomrában, az ajkai mögött keserű csók-kortyok.


Erik egy zökkenéssel felriad, arra ébred, hogy talán elaludhatott. Egy idegen hall heverőjén fekszik, félig lelógva, az álla alá gyűrt pokróccal. A tudata fémes és rozsdás, a tudata fáj és mállik; nyögve feltápászkodik, körbetekint, tündöklő üveg-vitrinek és mahagóni asztalon kornyadó rózsacsokrok szikra-képe fogadja, a parkett tükörfényes, a cipője koppan rajta, felcsikordul. Cipőben aludt el. Feláll, visszaszédül. Elmerengve ül, elrévül, aztán van egy józan pillanat, amikor fel akar állni megint, és ezúttal sikerül is. Magát átkarolva, lassú léptekkel vág át a csarnoknyi termen, talán csak képzeli, hogy vacogó fogai visszhangzanak, talán csak képzeli, hogy a fogai vacognak. Megveti a vállát az ajtókeretben, és próbálja felmérni a terepet. Az első kérdés ez: milyen messze lehet innen gyalog Düsseldorf?
Jó kedve van. Bő három órának saccolja.
Padlizsán suhogás, egy úr terem ott. Az övé lehet a ház. Az övé lehet a heverő. Erik egy intéssel és egy mordulással megköszöni. Az úr felhúzza az orrát, hegyes orra van, a nyergén egy csálé okuláré.
- Fürödjék meg, kérem.
Erik irányba indul, aztán visszafordul.
- Charles?
- Még alszik.
Erik bólint, és a folyosó falának borulva, óvatosan oldalazva folytatja az útját.


    Erik alulmúlhatatlanul másnapos. Charles mégis alulmúlja.


    Napszemüvegben állnak egy szökőkútnál. Erik kezében csatos vizespalack. Erik fejében a gondolat, hogy bele kéne ugrani a szökőkútba. Hogy megérné. Charles mond valamit. Erik németül válaszol, és csak utána érti meg a kérdést:
- Hánykor indul a vonatunk, ha van?
Amire ő a jelek szerint azt felelte:
- Talán valami görög múzsa.
Valahányszor Puddington felcsahol, összerázkódnak.  


Erik számára jelenleg két párhuzamos valóságsík létezik, és döntenie kell majd, melyiket választja: a két világ nagyon is hasonló, de az egyikben lerészegedett Charles ajkain. A másikban csak szeretett volna.


Emlékszik szavakra: gén, allél, nukleotid, fenotípus, prokarióta, eukarióta, bioszintézis, és hogy:
- Az rNS-t mRNS-re kódolom, és az 5’-től 3’ irányban elhelyezkedő szabályozó régiókból tudom megállapítani…
Önprodukció. Önredukáció. Nukleonsav-szekvencia. Aminosavsorrend. Struktúrgén. Emlékszik minden szavára, minden egyes szavára, szavakra, amiket az anyanyelvén sem értene, de nincs tudomása semmiről, amit Charles tett vagy nem tett; és ezzel Charles is így lehet; a sötétített üveg mögött a tekintete kifürkészhetetlen, de a mosolya száraz, puha és semmilyen.  


Erikben felötlik a kérdés, mégis kié lehet a napszemüveg.  Nem az övé volt, annyi biztos.


Látták a Neptun-kutat és a Brandenburg-kaput. Látták Berlint.
- Tudod - mondta Erik -, nekem ma még dolgoznom kéne.
- Oh? Nem szombat? Szombat...van.
- Mondd a rabbinak.
- Ha rabbi, akkor csak tudja. Nem?


Sabbath. Szenteld meg.
Áldozd fel.


    Öblös énekhang hömpölyög végig a bágyadtan pulzáló boltívek alatt, a vonatállomáson. A pályaudvar zaja Erik homloka mögött zakatol. Csak csüng rajta az ing, a haja a homlokába lóg, az állát borosta karcolja, és minden csontja sóvárogva sajog, minden csontja Charles felé hajlik. A férfi a felfüggesztett menetrendet böngészi, hátravetett fejjel, azt dünnyögi:
- Elérem még maga szerint Svájcba a csatlakozást?
- Ha nagyon szalad.
Körülöttük szénszag és zsivaj, és az utcazenész áradó nótája. Charles felé fordítja a fejét, feltekint rá; a hangja elcsuklik:
- Futna velem?
Erik nemet int, és elfojt egy esetlen vigyort.
- Fusson velem. Tartson velem Svájcba, kérem. Kérem, igazán jönnie kell.
- Én… - Megdörgöli a tarkóját. - Én, ühm. Dolgozom. Magdát se váratnám, ühm, szóval. Eléri.
Charles illat és hang, Charles tapintható vízió, Charles keserű; mintha még mindig részeg lenne, Charles minden érzék egy eltompult közegben, és ha elveszíti, ha-
Charles lábujjhegyre áll és a nyakába borul, belé karol, Charles ajkai és lélegzete a fülénél:
- Szeretem magát - suttogja felindultan, a szorítása túl heves; Erik nem öleli vissza, a karjait eltartva áll; - Szerelmes vagyok magába, Erik.
- Ne mondja ezt. - Senki sem figyeli őket. Charles válla fölül körbenéz, és senki sem figyeli őket, és mégis azt hajtogatja: - Ne mondja ezt, nem mondhatja ezt.
- Jöjjön velem, kérem. Kérem.
Erik hátralép. Charles előre csuklik.
- Szaladjon. - A hangja lágy. A lélegzete megremeg, majd fennakad; Charles sarkon fordul, a kezében a koffere, a sarkában a kutyája; Charles rohan.
És így van ez rendjén. A vonat elrobog. Ez mindenképpen így történt volna.
Lehetett volna a vége ilyen egyszerű, ennyire kiábrándítóan és következetesen egyszerű; Charles viszont hátranézett a válla felett, amikor szaladt, és a tekintete találkozott Erik tekintetével; és elmosolyodott.


    Hazaérve Erik a műhelyben köröz, fel és alá, köröz-köröz, zihál. Az arcát a tenyerébe temeti, a tenyere fölül les fel.
Körülötte
a fémek
nehéz fém-alkatrészek, fogók és csavarhúzók
mind egyenes rendben függnek a légben
és ő egy ordítással szétlöki a karját; mind lezuhan, mind túl lassan, mind a helyére ereszkedik.
Erik keze ökölbe szorul, a gyomra, a szíve görcsben, és az emlékeiben Charles úgy mosolyog rá, ahogy senki se mosolyogna egy szörnyetegre. 



komment: BIZONY // juszt se

20 megjegyzés:

River írta...

Minden-minden-minden-hallod-MINDEN-dobban-szaggat-lüktet.
(a részletek, az áthajlások, ahogy a mindennapi életbe fűzöd az információkat, autótelep, istenem már;és Magda MAGDA és Raven RAVEN zseniálisak
és a genetikai mutáció meg az egész mutáns/meleg subtext látlak én és csendben tapsolok

„Eriknek innia kell, kortyot korty után és üveget üveg után, leerőlteti a torkán, csak félig figyelve Charles szavaira és teljes súlyával a hangjának dőlve, megtámaszkodik benne a tudata és Erik a jelenlétére markol. Charles az egyetlen biztos pont az őt körülvevő jelenben és jelenetben, csak rá fókuszál, memorizálja a szeplőit és a haja szálait, ha kell.
Érez iszonyt, aztán érez félelmet, és azért akkor gyűlöli magát; érez sajnálatot, közönyt, dühöt és utálatot, és végül ami marad, az egyedül a kíváncsiság.”

Mi ez miért bántasz miért ő ennyire.

És még a szerkesztés is a szilánkos részeg-illanó képekkel és a tömény alkoholízzel a nyelv alatt.

„Erik számára jelenleg két párhuzamos valóságsík létezik, és döntenie kell majd, m
melyiket választja: a két világ nagyon is hasonló, de az egyikben lerészegedett Charles ajkain. A másikban csak szeretett volna.”


Ha nem állítasz le most, én istenbizony gátlástalanul végig fogom idézni, mert az van Suci, hogy ez még mindig, gyomrot összerántva zseniális és én megingathatatlanul imádom.

Raistlin írta...

Most van az, hogy illene mondanom valamit, de egyszerűen csak annyira nagyon-nagyon-nagyon örülök, hogy így megfogott, és... szeretem ezt a történetet, szeretem mesélni, bármennyi bosszúság is van vele, és annyira köszönöm, hogy meghallgatod.

Lusli írta...

Egészen a történetbe szerelmesedtem. Tücsökszó mellett, takarókba temetkezve olvastam és érezni véltem minden cseppjét. A hideg sört, az olajszagot, az elhajtó autók morajlását, folyócsobogást, az égető Jägert, ahogy mindez háttérzajjá vedlik majd teljesen eltompul, és ott maradnak ketten, bizonytalanul, sóvárogva és némán. Jajj, Erik. Add be a derekad. Vedd észre, hogy Charles elfoglalta helyét személyes kis univerzumod központján, és ha nem vigyázol, lassan lángra lobbant mindent (Charles veszélyes és gyönyörű és káprázatos). Imádom, ahogy megformálod őket és a kapcsolatukat - és az a tehetetlenség, ahogy Erik próbál ellenállni Charles vonzásának - minden olyan sorsszerű, és fenyegető. Kíváncsi vagyok, merre tartanak. És jajj, mondtam már, hogy milyen csodás a Charles-od? Mert egészen csodás - mint egy üstökös, vagy inkább mint egy csillag, egy szupernóva a robbanás pillanatában, és ragyog, és tündököl, és rabul ejti és kiégeti a szíved és csak kacag, és vad, és magával ragadó és lenyűgöző - engem már sikerült elvarázsolnia. Ha jól érzem, Eriket is. Jajj Erik, csak vigyázz, ha túl sokáig nézel a Napba, akár meg is vakulhatsz.
Íme, egy fölösleges és értelmetlen hozzászólás (inkább valami hablaty), de muszáj volt lerírnom, hogy ez a történet. Mennyiredenagyon. Nagyon.

Raistlin írta...

LUSLIM, én nem jutok szavakhoz ♥ Bárcsak meg tudnám köszönni rendesen ezt a gyönyörű hozzászólást; fogadj el egy nagyon szoros virtuális ölelést addig is, vigyázz-kész, itt jön *ölel*

Amiért nagyon szeretem az AUkat, az az "every me loves every you" esete, hogy lássam, működnek-e a párosaim más körülmények között is, mint amit a kánonban kaptak; Charles és Erik találkozása mindig szükségszerűen fatális persze, mert a természetében ilyen, de nekem mindig hihetetlen öröm olvasni, hogy minden létező és lehetséges körülmények között egymásra találnak és egymásba szeretnek, és ezért nagyon izgatott vagyok a Lord Lazarusszal kapcsolatban, és annyira megható, hogy azt a visszajelzést kapom, hogy működik az AU és működnek a karakterek. Hihetetlenül hálás vagyok, és ismét: köszönöm!

Mary Wolf írta...

Elvehetem férjemül ezt a sztorit? *.* Nem találok szavakat arra, hogy mennyire megfogott. Az előző két kommentben minden benne volt, amit érzek! Charles egyszerűen elbűvöl, komolyan mondom, olyan kis imádni való, hogy az ember legszívesebben agyon dögönyözné. Erik meg a cápa,akit egyszerűen nem lehet utálni, pedig tudod, hogy veszélyes, de mégis a közelébe akarsz férkőzni, hogy jobban megismerd. Pont úgy, ahogy Charles is tette. És hihetetlen, hogy ezek ketten milyen jól kiegészítik egymást! És te olyan jól vissza tudod adni a kapcsolatukat, hogy az valami hihetetlen. Szerintem te titokban lepaktáltál az Ördöggel, az tuti.
U.I: Ha lesz egy saját kutyám akkor biztos, hogy Professzor Puddington lesz a neve! =D

Raistlin írta...

MARY bahahhajj ;u; (Olyan cukik vagytok, hogy elolvassátok egymás kommentjeit - én valahogy sose szoktam)
Nagyon-nagyon örülök, hogy szimpatikusak a fiatalemberek és a történet is (amiben kivételesen történnek is dolgok néha ez hihetetlen)

Ja, ha talizol mostanság a sátánnal, mondd már meg neki, hogy lóg nekem még több X-men ihlettel, oké...?

Celia írta...

Akartam valami értelmeset írni, nagyon akartam. Fic közepén még tudtam mit akartam írni. Most itt fekszek pihe-puha ágyikómban és nem tudom mit írjak. Nem fogom elmondani megint, hogy mennyire szeretlek és a ficeidet.

Professzor Puddington imádnivaló.
Ravenért és Magdaért köszönöm.

Raistlin írta...

CELIA, őszinte hálám a meghatott csendért is (Puddington és a lányok lelkesen pislognak rád; Magda egy kicsit álmosan)

Egyben irigyellek az ágyadért. Sűrűn. Mélyen.

sliver írta...

Egyébként nem tudom megfogalmazni, hogy miért irritál kicsivel kevésbé Charles, mert... Hehe, szentségtörés ilyen művészien megfogalmazott fic után káromkodni, de Charles annyira rossz buzi a pudlijával, a ruháival meg a mosolyaival, meg az attitűdjével, meg a kedvesemmel, drágámmal (ami amúgy már félig aranyos, mert kezdesz megtörni), gazdag kis pöcs, aki szórakozásból ingyen utazgat, de a képességével amúgy ez nem is annyira veszélyes vállalkozás, szóval az egész olyan felvágós. Rohadt pozőr, lenne legalább mellé olcsó is, de nem. Mert okos, és olyan kis jólelkű, de nem? Az ember így rosszul érzi magát, ha a szemeit forgatja miatta.
Erik meg olyan elképesztően normális, és egyszerű, és persze, hogy meg se fordult volna a fejében, hogy hiányzik neki valami, amíg rá nem jött, hogy hiányzik neki Charles. Nem is az, hogy egy kis szórakozás, hanem élvezni az életet, gondolom, nem csak úgy élni. Charles mindig mindent annyira élvez, de persze ő megteheti, grr. Tutira amúgy én se bírnám kiverni a fejemből, ha így megjelenne a hétköznapi kis életemben (mondjuk többször akarnám megütni, mint Erik, de biztos mert irigylem a csodás kis életét (mondjuk Erik is irigyli)).
Persze, hogy Eriket totál beszippantotta, és persze, hogy Charlesnak szerelmet kell vallania pár találkozás után, mert őneki mindent rögtön és mindent .Nagyon. kell csinálnia. Meg amúgy is előnnyel indul, tudom én, hogy csal.
Most már szomorú részek jönnek, mi? Érzem, nemsokára megölöd az anyját, és minden katasztrófába torkollik mielőtt újra találkoznának. Nyüssz.
Te még mindig szépen írsz, kb olyan hatást váltasz ki az emberből, mintha fél óráig gyönyörű verseket olvasnék, tudod. De ezt a többiek szebben meg tudják fogalmazni.
Egyébként nem szoktam AU-kat olvasni (max highschool AU-t, vagy szomszédok vagyunk, és Charles túl hangosan bulizik/szexel!AU-t, ha röhögni akarok), de ezzel abszolút meggyőztél. Ja és Ravent is szerettem.

Raistlin írta...

SILVERHREDé brdvbvé bdévbée; nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog, mert no - egy AU mindig hazárdjáték, de ebben a kommentben leírtál mindent, amit én két fejezetben próbáltam, szóval. Köszönöm.
Ésühm
Hát ez nem egy vidám regény. De ez a kettő nagyon szerelmes egymásba (igen Erik, te is belé, előlem nem bújsz el) és hiszem, hogy ez túl tudja élni a világégést. Azért kívánj nekik sok szerencsét. Cudar plot-twistek machinálódnak a háttérben.

666rytus írta...

Csatlakozván az előttem szólókhoz és egyetértvén velük ez(is)botrányosan jóra sikerült!
Gratula!

Raistlin írta...

Bálnazsír ez az én kicsi szívemre, nagyon szépen köszönöm ;u;~~

GwenPage írta...

Jaj hát mit is mondjak~
Talán azt hogy briliáns és fantasztikus és imádom és MÉG.
És hogy köszönöm az élményt ♥

Raistlin írta...

asdfghjkléáű;; köszönöm!

Caty írta...

Nagyon régóta szemezek vele, nem mertem neki kezdeni, mert nagyon félek, hogy nem lesz boldog a vége. Pedig én nagyon szeretem, ha Happy End, így csak húztam a dolgot, de végül csak nekivágtam. Remélem nem bánom meg és nem szakad meg a végére a szívem. Nagyon szép, elgondolkodtató és szomorú. Már nagyon várom a következő fejezetet. Köszi, hogy olvashattam :)

Raistlin írta...

Nagyon-nagyon örülök, hogy belevágtál, és remélem, nem fogod megbánni, bár, kétség kívül, ez nem egy vidám történet, de ígérem, a fiúk nem fogják elveszíteni a humorukat (vagy egymást) és a kőkemény realizmus mellett marad nekünk mindig egy csipetnyi mágia. Alig várom, hogy írhassam tovább, csak hát. Én és a szabadidő.

jederanalexa írta...

Istenem... Itt ülök anyám laptopja előtt 0:51 perckor, és - persze - nincs a közelben papír zsebkendő, úgyhogy a könnyeim a klaviatúrára hullanak, és ahogy leírtad azt a pályaudvaros jelenetet, azt a döntést, amit Eriknek a legnehezebb volt meghozni egész addigi életében...

Raistlin írta...

Annyira örülök, hogy tetszik ;u;

vakarcs írta...

hát úha. nagyon szerettem, szeretem, az anyagait, az illatait, a hangjait, hogy ott vagyok a kocsiban és belekortyolok az ablakrésen bevágó szélbe, a sörhabot, a hajócsikorgást, ahogy feldobban a hajó fémoldalán a víz. szeretnék most jazzt hallgatni élőben, a zene és a meleg-hűvös fények, kóborolni, nem, vándorolni szeretnék a városokban, idegen városban, igen, olyan részeg szédületben, igen, azzal, akire gondolok most.
köszönöm. tudom, mit akarok ezen a nyáron.

Raistlin írta...

vakarcs, a világon minden sikert kívánok hozzá neked, rengeteget jelent, hogy a fejezet ilyen hangulatba tudott húzni téged ;u; nagyon szépen köszönöm a kommentet!

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS