a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. augusztus 10.

Drunk On Your Tobacco Lips II.

Drunk On Your Tobacco Lips, második fejezet (az első [itt] bujkál)


II. fejezet



Aziraphale kipillant a szobájuk ablakán, Adam ágyának végéből.  Csak onnan lehet rendesen rálátni az udvarra: néhányan lézengtek kint, apró, kabátos alakok lobogó hajjal. Az ősz lassan télbe fordul, északról ömlenek a tomboló, hűs szelek és arannyá csókolják a fák rebbenő leveleit.
Aziraphale rémülten visszahúzódik az ablaktól, amikor valaki felpillant a homlokzat mentén.
Két és fél hónapja a Berkeley tanulója. Azóta nem barátkozik. Nem megy el a koleszos bulikba. Nem jár haza hétvégenként. Általában egyedül van.
Hetente háromszor felhívja a szüleit. Néha ők hívják. A beszélgetések kiüresedtek, sablonossá váltak, alig tartanak pár percig. Egyikük sincsen olyan állapotban, hogy ezen változtasson, pedig biztosítják egymást, ó, minden hívás végén szeretünk és hiányzol és hamarosan látjuk egymást és Isten óvjon.
Aziraphale kezdi elveszíteni a szavakba vetett hitét. Aziraphale kezdi elveszíteni a hitét.
Visszapillant, túl az üvegen és túl a párkányra lógó, haldokló ágakon. Messze még puhák a felhők, a horizonton még vadul lángol a Nap. Örömtűz.
Egyetlen pillanat alatt dönt. Hosszú léptekkel az éjjeliszekrényéhez siet, feltépi a fiókot és kutatni kezd. Tollak, könyvjelzők, kitépett lapok, post-itek és füzetek között matat, míg ujjai egy dobozba nem ütköznek; Aziraphale egy győztes „oh” sóhajjal a rámarkol és kicibálja a holmik alól a gyűrött cigarettásdobozt.
Belekukucskál. Még négy szál maradt. A doboz alján egy maroknyi gyufa, kókadtan, félszenesen.
A pulóvere zsebébe gyűri és kisiet az ajtón.

Pár emberrel találkozik a folyosókon, a lépcsőn, a kapuban. Biccent azoknak, akiket ismer: megszokásból, kötelességből. A legtöbbjüknek még mindig nem tudja a nevét és kételkedik benne, hogy valaha megtanulja, amíg titkolni sem vágyja az érdektelenségét.
Néha azt kívánja, bár megértőbb volna.
Máskor azt kívánja, bár még ennyire sem volna az.
Az épület oldala mentén végighúzódó elterülő területek kihaltabbak, mint a hátsók vagy a szökőkút körüliek. Aziraphale nyugodt, lassú léptekkel halad a fal mentén. Időnként oldalra és hátra pillant, ellenőrzi, hogy látja-e valaki.
Lebukás nélkül, megkönnyebbülve ér el a biciklitárolóig. Óvatosan felkúszik a vasakra, felhúzza a jobb lábát, baljával céltalanul kalimpál. A pöttyös farmernadrág precízen feltűrt szára megadóan feljebb simul a lábszárán. Aziraphale bokája pőrén villan.
Az ajkai közé illeszt egy szál cigarettát és éppen meggyújtja, amikor a szeme sarkából észreveszi, hogy társaságot kap.
A másik irányból Crowley oson, akár egy akcióhős: nyakát behúzva, görnyedten settenkedik a tégláknak simítva a hátát, tekintete folyamatosan, ide-oda ugrálva lesi a veszélyt.
Csak éppen előre nem néz; nem veszi észre Aziraphale-t egészen addig, amíg a két méteres körzetébe nem ér.
Crowley megtorpan. Kihúzza magát. Hátrasimítja a haját.
Aziraphale rámered, lassan fújja ki a füstöt. Az arca előtt kavarog.
Crowley végignyal az ajkain.
- Helló. Öö.
- Szia.
- Nem tudtam, hogy szívsz.
- Parancsolsz?
- Mármint hogy izé, cigizel.
Aziraphale lepislog a cigarettára. Úgy bámulja az ujjai között billegő szálat, mintha csak most venné észre, hogy a kezében van.
- Úgy tűnik - szól óvatosan.
- Az kurva jó. Meg én is. Mármint én is. Cigizni.
Aziraphale halványan elmosolyodik és újra a cigarettába szív.
Crowley visszavigyorog, gyorsan, zavartan, felvont szemöldökkel. A szövetkabátjából bányássza elő a saját zacskó dohányát, egy maroknyi szűrőt, pár papírt és egy láthatóan nagy becsben tartott vihargyújtót.
Leguggol, hogy viszonylag vízszintes helyet találjon magának és tölteni kezd. Ráharap a szűrőre és összecsípi a papír egyik felét. A fogain megtörik a fény. Gondosan, ám kissé bizonytalanul gyömöszöli bele a dohányt, majd sodorni kezdi. Fintorogva nyalja meg és simítja össze. Aziraphale a háta mögötti búvóhelyéről mohón lesi minden mozdulatát.
Felparázslik a cigaretta vége és Crowley a szája sarkából pöfékel, mintha csak pipa volna. Arcán büszke fény ragyog a műve láttán.
Aziraphale visszafojtja a mosolyát, amikor Cwoely kérdőn pillant fel rá és a mellette üresen feszülő vasra.
Bólint és arrébb húzódik. Crowley mellé vonszolja magát, törökülésbe dobja pipaszár, szakadt fekete nadrágba bújtatott lábait. Kényelmesen felsóhajt, ficereg még egy kicsit.
Hosszú percekig néma csendben ülnek egymás mellett. Aziraphale gondolatai kavarognak, az éhgyomorra szívott nikotintól szédülni kezd és a feje zúg. Szeretne mondani valamit; akármit, egész életében nem akart még ennyire megszólalni, mint most, Crowley mellett, csendben cigarettázva, a puhán aláhulló leveleket bámulva.
Megköszörüli a torkát.
Crowley is.
Egymásra pillantanak a szemük sarkából.
- Egen?
- Csak tessék.
- De nyugodtan…
- Előbb te, kérlek.
Crowley lazán vállat von.
- Csak azon gondolkoztam hogy… egy ideje nem jársz teniszezni.
- Óh - mondja Aziraphale.
- Nem számonkérés vagy izé, csak tudod, gondoltam… voltál. Aztán nem vagy. Most meg itt vagy. És megkérdem.
Aziraphale megfontoltan bólint, mielőtt felelne.
- Ami azt illeti - vallja be, cigarettával az ajkai között -, kissé izomlázam van. Jobban megviselnek a testnevelésórák, mint korábban gondoltam volna.
Crowley felhorkant.
- Jah. Scarlet egy Addig örülj amíg itt kint rohangálunk - télen ugorhatsz majd dobbantó nélkül szekrényt és matrac nélkül mászhatsz kötelet vagy kidobósozhatsz medicinlabdával és…
- Köszönöm, értettem. - Aziraphale megborzong és összevonja magán a kardigánját.
Crowley követi a mozdulatot. Nagyot nyel.
- Ha fázol… - kezdi. Nem fejezi be, Aziraphale ugyanis rápillant; ennyi elég, hogy visszanyeljen mindent, amit korábban fontosnak gondolt.
- Igen?
- Ee. Nem t’om. Elfelejtettem, bocs.
Crowley szinte ijedten emeli a szájához a cigarettát: a hiányosan töltött papírból hamarosan kipattan a maradék dohány, és kecsesen zuhanva Crowley nadrágján végzi.
Mindketten némán nézik végig a hirtelen bekövetkező tragédiát. Aziraphale tekintete öntudatlanul követi a dohánycsomó útját, így most kényes pontokra mered, amit egyelőre egyikük sem vesz észre.
- Basszameg.
Valóban.
Aziraphale észbe kap és a saját ölébe mered, lesunyt fejjel, teljes zavarban. Ökölbe szorítja a kezét. A vér vadul pumpál az ereiben. Forró, forró - nem jó.
Crowley szerencsére nem veszi észre: ingerülten csapkodja a nadrágját, hogy eltüntesse a baklövése bizonyítékait és fojtott hangon káromkodik.
- Elég gyökér vagyok benne - morogja közben bevallóan -, nemrég kezdtem és hát, ronda is lesz meg szar is. Azért elszívom, tudod, az én művem meg minden. Szenvedtem vele.
- Miért nem veszel egy töltőt? - érdeklődik Aziraphale rekedten. Felköhög, mintha csak a cigaretta volna a probléma. Lassan képes lesz újra Crowleyra nézni.
- Hát. - Csettint. - Azzal egyszerű lenne, nem?
- Éppen ezért kérdem.
Crowley elhúzza a száját. A piercingek vele mozdulnak.
- Feleannyira se élvezném, asszem. Mi van?
- Ó igazán semmiség, csak… - Aziraphale a piercingek helyét mutatja a saját ajkán. - Fájdalmas volt?
- Volt már rosszabb.
Aziraphale egy fél pillanatig habozik. Elnyomja a cigarettát az alatta húzódó vason és gondosan visszateszi a dobozba. Soha nem dobja el csak úgy.
Aztán:
- Mi volt az?
Crowley megrándul; az oldalához szorítja a könyökét, mintha védené. Végül megrázza a fejét és üres tekintettel mered maga elé. Csak akkor eszmél fel, amikor Aziraphale a dobozt felé nyújtva megkínálja a saját cigarettájából.
- A szétesett darabért. - Kicsit megrázza a dobozt; a szálak egymásnak koppannak.
- Tökre nem ke-...
- Kérlek. - Aziraphale kissé oldalra billenti a fejét. A haja puha hullámokban hullik a vállára.
A fülét most már nem takarja: apró, gömbölyű vonalú fülei vannak, vörösek (hogy szélcsípték vagy zavarban van, azt nem tudja eldönteni csak azt, hogy beléjük akar harapni, óvatosan beletépni, belekósolni, elkényeztetni),
Crowley elkapja a tekintetét és elkapja a cigarettát. A mozdulat hevesre sikeredik, így gyorsan hozzáteszi:
- Köszi.
Aziraphale arca ellágyul.
- Szíves örömest.
Ő maga is kivesz egy újabb szálat és egy gyufát. Mielőtt Crowley belegondolna, mit tesz, Aziraphale kézfejére simítja a tenyerét.
- Várj.
Aziraphale felkapja a fejét. A cigaretta lóg a szájából, a szemüvege az orra hegyére csúszik, a lencsék felett pislog. Lágyan szétvált ajkakkal, nyílt tekintettel mered fel Crowleyra, aki nagyon, nagyon lassan visszahúzza a kezét és felvesz velük valamiféle védekező állást, időt kér és szabadkozik.
A füle zúg.
- Csakööö, gyújtó, adok, cserébe.
- Oh. Oh. Igen, nagyon köszönöm, elfogadom.
- Tessék. - Crowley nem vállalja a kockázatot, hogy újra Aziraphale-hez érjen: úgy nyújtja át neki a gyújtót, mintha puszta kézzel etetne egy tigrist.
Aziraphale úgy veszi el, mintha fent említett tigris szájából kéne kitépnie a húst.
Kattint.
- Nem látom a lángját - csodálkozik.
- Ez a lényege. Vihar. Ott van az, próbáld meg.
Aziraphale csücsörít, közelebb hajol a láthatatlan lánghoz. Crowley követi a száj ívét, tovább a gödröcskén, az áll vonalán át a fehéren lüktető nyakáig-
- Ah. - Aziraphale egy meglepett kis sóhajjal konstatálta a perzselő dohány pislogását; a szemei a parázzsal ragyognak. Crowley nagyot nyel és a kezét nyújtja a gyújtóért.
- Fasza, eh? - kérdi teljesen feleslegesen.
- Nagyon érdekes kis szerkezet - felel Aziraphale, szintúgy feleslegesen.
Új témánk van: az öngyújtók. Haladunk, baszdmeg.
- Hasurtól kaptam szülinapomra. Amúgy ő használja. Gyakorlatilag ezért vette de hozzám vágta, mert nem volt más, képes elfelejteni hogy amúgy kurvára egy napon születtünk, ikrek meg minden legalábbis azt mondja, elfelejti, szerintem szarik rá - hadar Crowley tovább. Nem érti, miért oszt meg ilyen pillanatokat Aziraphale-el, nem érti miért nem képes befogni és főképp nem érti, hogy a fiú miért figyeli őt olyan áhítattal, olyan őszinte figyelemmel, mint még soha senki.
- Ikrek vagytok? - csodálkozik.
- Ja.
- Nem hasonlítotok.
- Tudom. Mármint, eh. Mindenki ezt mondja.
- Nem is tudom, talán a vállaitok… - Aziraphale elharapja a mondatot.
- Mi?
- A vállad vonala… meg az övé. Mmh.
Crowley képtelen megszólalni. Szaporán pislog Aziraphale-re, aki kétségbeesetten mered az ölébe és gyorsan a cigarettába szív. Kapkod. Szabad kezével a pulcsija anyagába markol, apró öklökkel, valahol a combjai felett.
Crowley agyában neonszín betűk kergetik egymást és villódznak.
- Felejtsd el. - Inkább könyörgés, mint parancs.
- Faszt. Mármint, te vagy az első akit… hogy megjegyezted. Ez tök jó.
Aziraphale produkál valami halovány mosolyfélét és megvonja a vállait.
- Hát, köszönöm. Ha dicséretnek szántad.
- Ööö.
- Bocsánat.
- Nem, amúgy…
- Hm.
Crowley kétségbeesetten a szűrőre harap. Még mindig nem gyújtotta meg a saját cigarettáját; talán nem is fogja. Aziraphale vaníliás füstje és barackillata bőven elég.
- Vannak testvéreid? - kérdi hirtelen. Aziraphale éber maradt, így szinte azonnal válaszol:
- Nincsenek.
- Sejtettem.
- Csak nem abból, hogy híján vagyok bármiféle szociális képességnek?
Crowley szinte riadtan vágja rá:
- Nem, én… - Elhallgat.
Aziraphale szája sarkában mosoly bujkál; gunyoros, már-már számító. Crowley zavartan hunyorog vissza rá.
- Csak ugrattalak - vallja be Aziraphale bocsánatkérően. Elgondolkodva, a hamut lepöckölve folytatja: - Habár, amit mondtam és amire te is gondoltál, minden bizonnyal igaz.
- Nem erre gondoltam.
- Valóban? Mire gondoltál?
- Csak hogy… - Crowley zavart mozdulatot tesz a kezével. - Nem is tudom. Olyan… magadnak való vagy, mármint jó értelemben, úgy értettem, nem kell más társasága ahhoz, hogy jól érezd magad és ezért nem függsz másoktól meg a véleményüktől. Olyan önálló vagy és ööö. Érett. Asszem. Mármint asszem megértem, miért nem tudsz beilleszkedni, már ha nem tudsz beilleszkedni, én nem tudhatom nem azér’ mondom csak hozzád képest itt mindenki elég gyökér, csak-csak gondolj arra hogy ahogy beszélsz meg amiket olvasol az kurvára egyedi ám. Különleges. Nem úgy, hanem… na. - Crowley hevesen gesztikulál és nem néz Aziraphale-re.
Ha ránézne, láthatná az arcát. Láthatná a gyengéd vonásokat és a hálás villámot a szemében, láthatná az apró mosolyra húzódó ajkakat, a remegő gödröcskéket, a pírtól izzó füleket.
Crowleynak ezt a saját és mindkettejük érdekében nem kellene látnia.
- Kvittek lettünk.
- Mer’?
- Viszonoztad a szívességet azért, amit én mondtam neked.
- Hát, nincs mit. Mármint tényleg így gondolom szóval nem hazudtam hogy jobb legyen vagy ilyesmi, mert én… nem tenném. Azt soha. Veled soha. Izé.
Crowley mellkasa lángra kap, az arca lángra kap. Hirtelen mozdulattal lepattan a vasról és a kabátjával kezd babrálni; az Aziraphale-tól kapott cigarettát gondosan a zsebébe csúsztatja és próbál valami imponáló, laza pózt felvenni: ennek az lesz az eredménye, hogy a könyöke megcsúszik a vason, a lábai összegabalyodnak és kis híján elesik bennük, de a haja végre ziláltan elegáns, ahogy véletlenül belekap.
A csípőjét azért sikeresen oldalra tolja. Ez volna a lényeg.
Aziraphale úgy tesz, mint aki mindebből semmit sem venne észre, amiért Crowley a végletekig hálás.
- Na öö, lassan megyek.
Aziraphale bólint.
- Rendben.
- De ha még maradnál…
- Jaj nem, én is hamarosan… - a lassan szűrőig égett cigarettával integet.
- Oké oké. Hát.
Crowley zavartan, zsebrevágott kézzel áll. Aziraphale kedélyesen ül. Egyiküknek sem kívánkozik megmozdulni, egyikük sem szeretne először elbúcsúzni.
Végül egy harmadik személynek sikerül megbontania a rendet. A hátsó udvar irányából egy diák fordul be és veszi észre Crowleyékat, amely felfedezés mindkettejükre hatással van: Crowley sarkon fordul és egy gyors intéssel elsiet, Aziraphale a dobozba dobja a csikket, a dobozt a markába gyűri, elsuttog egy gyönge sziát és az ellenkező irányba kezd kocogni.
A saroknál még hátrapillant a válla felett.
Crowleyt addigra már elnyeli az épület.

* * *

A gurulós bőrönd kerekei végigcsattognak a zsibongó előtéren. Aziraphale óvatosan igyekszik manőverezni a tömegben; a téli szünet előtti utolsó nap koraestéje mindenkit az udvarra és a lépcsőkre csalt.

Túl hamar jött el a tél.

Jókedvű zsibongás remeg a falak mentén. Ismeretlen diákok nevetnek, egymásba karolnak, átordítanak a társaiknak a terem másik végébe. Aziraphale egyre ingerültebb, miközben a hömpölygő tömeget próbálja már lassan minden irányból kikerülni, a feje zúg, a torka ég a sok éles „elnézést”-től. Legszívesebben csak üvöltene és hagyná az egész bőröndösdit a francba.
Próbálja meggyőzni magát, hogy mindez nem annak köszönhető, hogy másfél hétre esélyt sem kap arra, hogy akár csak messziről lássa Crowleyt.
Vagy ne adj’ Isten az útját keresztezze tanítási időn kívül.
Azóta nem beszélgettek rendesen, ketten, amióta azon a csípős délutánon együtt cigarettáztak. Össze-összefutnak, természetesen; az órák közben néha biccentenek, egyszer Crowley teli szájjal rá is vigyorgott és eljátszott kétségbeeséssel vállat vont, miközben a táblán egyre kígyózó egyenlet soraira bökött a fejével. Mielőtt Aziraphale viszonozhatta volna  gesztust egy halvány mosollyal, Crowley már vissza is fordult a fintorgó Ligurhoz, aki éppen beletörölt valamit Crowley koRnos pólójának hátába. Crowley nem vette észre és többé nem nézett Aziraphale-re.
Ligurral azért suttogva veszekedni kezdett, ám ez a jelenetsor nem érdemel kitüntetett figyelmet.
Westminster pedig - gondolja elkeseredetten, miközben az ajtóval küzd, melyet valaki figyelmetlenül az orrára csapott - nagyon,  igazán messze van a Berkeley-től és azt, hogy Crowley hol lakik Londonon belül, persze nem tudja; azt sem mondhatná biztosra, hogy egyáltalán Londonban, de így érzi.
Crowley és London.
Crowley valahogy maga a város. A város azokkal az álmos, üres hajnalokkal és a vízpermetes széllel és a magas pasztellépületekkel, a szürke vásznon elkent, foltszerű parkokkal és a tovasurranó tömeggel. Crowley lénye London dobbanó szíve, a folyamatos, sosem nyugvó városkép.
Szeretné, ha Londonban volna. Elég volna, mert elmondhatná, hogy közel van, a város utcáin járva elképzelhetné, hogy a mellette rohanó embertömegben megérzi az illatát. Füstös és keserű és friss, szélviharhoz hasonló, ahogyan elkapja és átjárja.
Ha aznap hazaérne, az ingjén érezné egész éjjel.
Aziraphale a széles márványlépcsőn ocsúdik fel a gondolataiból. Lerángatja a púposra telipakolt bőröndöt és felnéz, az arácba hulló fürtöket mérgesen fújja oldalra.
A körkörös, szökőkutat körbeölelő úton végig luxusautók sorakoznak. Aziraphale tekintete árván végigkutatja őket.
Jobbra. A Jaguár motorháztetején végigsimít a napfény, éles szikrákat szór. A vezető felőli oldalnak Avraham támaszkodik és karba font kézzel, leszegett fejjel mélyül el az útra szórt kavicsok látványában. Hosszú posztókabátot, kopott kordnadrágot és szandált visel még most, télen is.
Az otthonukban mindig mezítláb járkál, néhanapján a házuk környékén is, ahol már jól ismerték őt és a hóbortjait. A kopott tweed öltöny, az élénk színű pamutmellények és a bő kordnadrág olyan tagadhatatlan személyiségjegyei voltak, akár a folyton orrnyergére csúszó szemüvege és a zilált frizurája, melyben szakavatatlan szemek által felismerhetetlen titulált, élénk foltok viríthatnak a legelképesztőbb helyeken is.
Aziraphale felé indul. Avraham csak akkor veszi őt észre, amikor már melléér, zakatoló szívvel és csikorgó bőröndkerekekkel.
- Szia, apa.
- Azi! – Avraham széles mosollyal kapja fel a fejét és szeretetteljesen összekócolja Aziraphale haját. – Istenem, hogy megnőttél!
Aziraphale vigyorog. Avraham mindig ezt a viccet süti el, akárhányszor találkoznak – ez azon jelenetekre is vonatkozik, melyekben Aziraphale kimegy a szobából és egy pillanat múltán vissza is tér. Ez a régi, rossz poén most hihetetlenül boldoggá képes tenni őt és hirtelen visszapumpálja a szívébe minden csepp jókedvét.
- Add csak, bedobom hátra. – Avraham a bőrönd felé nyúl és átveszi tőle. – Csüccs be. Dev számolja a perceket, amíg hazaviszlek. Egy percet sem késlekedhetünk, mert családon belüli erőszak áldozatává válok.
Aziraphale engedelmeskedik, és bekúszik az anyósülésre. Az autóban édeskés, áporodott szag. Aziraphale fintorogva letekeri az ablakot és rögtön el is felejti.

A hazaút lassan, vontatottan telik. Avraham gregorián dalokat hallgat vezetés közben, amely rányomja a bélyeget Aziraphale lelkiállapotára. Nem mintha nem látná a szépségüket és választaná őket maga is, ha úgy adódna, de a feszültség, a kialvatlan düh most visszaszorítja az élményt és ritmusra taszítja legyre ejjebb a gombócot a torkában.
A dal halkan csilingel, komótosan vibrálva tölti be az utasteret. Öblösnek és kielégítetlennek tűnik.
Aziraphale úgy érzi, a taktusok egymásutánban a mellkasára telepszenek. Két érzés dúl benne, két egyaránt heves vágy és Avraham viselkedése nem az otthon közeledtének meghitt öröme felé billenti a mérleg nyelvét.
Nem próbálnak beszélgetni. Sosem tudtak könnyedén, most pedig alig látták egymást hónapokon át. Avraham szelíd arccal, halványan hunyorogva szegezi a tekintetét az útra és halkan dúdol. Gyönyörű hangja van, sima és rezzenéstelen, magasabb, mint Aziraphale-é.
Amikor koncentrál, mindig énekel, hogy a gondolatai útján tartsa magát és ne hagyja elkóborolni a figyelmét.
Ez mostanság a vezetésre is vonatkozik.
A hangja templomok harangjaként tölti be az autót és Aziraphale lehunyt szemmel hátradől az anyósülésen.



Devorah már az ajtóban elébük siet. Avraham küzdi be magát elsőként a hatalmas csomaggal, szorosan utána egy zilált, szőke fej igyekszik.
Dev színpadiasan széttárja a karját, majd teátrális mozdulattal a mellkasára simítja mindkét kezét.
- S íme, itt jön! Az igazi, az egyetlen - méhem rohamosan növekvő gyümölcse visszatért, hogy megédesítse keserű napjaim és visszalopja szívembe a boldogság apró cseppjeit… - Devorah az orrát ráncolva vigyorog. Úgy tesz, mintha Avrahamot csak most venné észre, és tettetett közönnyel fordul felé. - Ja meg itt a férjem is.
- Szia, anya.
- Jöjj, te tékozló fiú, engedd, hogy megvendégeljelek.
- Egész héten ez megy majd?
- Egész héten ez megy majd.
Aziraphale akaratlanul is elmosolyodik.
Egy apró, halványan pislákoló pillanatig végre nem gondolt Crowleyra.
Azután felmegy, hogy kipakoljon és orrát megcsapja a cigaretta füstös illata.
Megfogja a bőröndöt és kifejezéstelen arccal a sarokba tolja, felkapja az mp3-lejátszóját és egy rongyossá olvasott kötetet, majd lesiet a lépcsőn.


- Hol van apa?
Dev felpillant a tévé képernyőjéről. Ölében egy zacskó Cadbury, melyet most Aziraphale felé nyújt, aki szelíden rázza a fejét. Devorah visszahúzza és egy újabb csoki csomagolásával kezd birkózni.
- Dolgozik. Szokásához híven.
Aziraphale a nappali mellett nyíló kis ajtóra mered. Kopott rajta a festék és maszatos a nagy rézkilincs.
- Bemehetek hozzá?
- Éppenséggel bemehetsz, de ide is csüccsenhetsz, zabálhatunk és Downton Abbey-t nézhetünk amíg az unalmas részek alatt elmeséled, miért vagy ilyen eszméletlenül fess már megint, itthon vagy, a fene egyen meg.
- Talán majd később - ráncolja az orrát Aziraphale és elkúszik a kanapé mögött.
A karfa mellett azért még megtorpan és lop egyet a csokiból, amit Devorah egy kaján vigyorral jutalmaz.
Aziraphale akkor is visszapillant, amikor a kilincsbe kapaszkodik és lassan, hangtalanul kinyitja a szoba ajtaját; Dev a támla mögül kapja el a tekintetét.
- Downton Abbey - hörgi még túlvilági hangon, amin Aziraphale prüszkölve felnevet és gyorsan beslisszol az ajtón, mielőtt meggondolná magát.

A terem még kisebbnek és zsúfoltabbnak tűnik, mint ahogyan Aziraphale emlékezett rá; már nincsen szabad felület a tapétázatlan falakon, a festmények egymás hegyén-hátán, dőrén felszögelve lógnak, ahol pedig akadt még fehérre meszelt négyzetcentiméter, azt édesapja betöltötte valamiféle elkent motívumokkal, amelyekre a legnagyobb jóindulattal is csupán azt lehetne mondani: kubista.
Avraham meg sem rezdül. Ez legalább a régi maradt.
Olykor hiába zavarnák, észre sem veszi, hogy nyílik és csukódik a műteremként becsült, rozoga szobácska ajtaja. Felőle festés közben kirabolhatnák a házat és lemészárolhatnák őt magát is; nem tudná egészen addig, míg Szent Péter szavát nem hallja.
Aziraphale ezt gyakran kihasználta már, ugyanúgy, mint ahogyan most teszi; csak beoson és a sarokba állított sámlira ereszkedik, a könyv és az mp3 lejátszó az ölében.
Amikor Avraham fest, mindig valaha hófehér, felgyűrt ujjú inget visel, amelyet palettának használ. Az anyagon végig festékpöttyök, vonalak, mázolt örvények fakulva, száradva, lepattogva.
Avraham most egy angyalon dolgozik.
Mindig angyalokon dolgozik.
Azt mondja, álmában látogatják őt és arra kérik, mázolja szépségüket az örökkévalóság szálaiba, ő pedig eleget tesz a kéréseknek, újra és újra, egyre fényesebb és egyre éteribb szárnyas alakok kelnek életre a kezei alatt.
A fő művét könnyű megtalálni: egy cifra mahagóni sarokasztalon áll, amely sem méretét, sem pedig díszítettségét tekintve nem illik a terem egyéb berendezési tárgyainak sorába. A feszített, kerettelen vásznon szinte ragyog a gyöngyházszín fény; a háttérben felhőkbe vész a Mennyek kapuja, középen kitárt szárnyú, fenséges angyal, kezeiben csillágfényből szőtt pólyában egy gyermek alszik. Rózsás orcájú, szőke fürtös, szempillái árnyékot vetnek és az angyal édesdeden mosolyog le rá. Meztelen lábainál négy kar nyúl felé áhítattal vegyes gyengédséggel: két férfi s két női, ujjukon egyforma hitvesi gyűrű.
Így született Aziraphale. Legalábbis sokáig így mesélték neki, és ő elhitte.
Néha még ma is.
Maga elé húzza csillagzoknis lábait és térdére hajtott fejjel, hosszan mered a festményre; egészen addig bámulja, míg szemei könnyben úsznak és ő úgy érzi, minden egyes milliméterét fel tudja idézni magában akkor is, ha már nem látja.


Szilveszter napjának reggelén Aziraphale kialvatlanul és kócosan érkezik meg a tágas konyhába. Devorah fehér, galléros blúzban, hosszú haját kiengedve úgy suhan elő, mintha csak a korai órák tündére volna.
- Szörnyen nézel ki - köszön ragyogó arccal és bekapcsolja a kávéfőzőt. - Öt perc múlva megmentem az életed, addig nyugalom és kitartás.
- Köszi.
Aziraphale a kézfejébe ásít és ledobja magát az asztalhoz. Középen fehér porcelánvázában frissen szedett rózsák; mélyen szívja be friss illatukat.
- Hogy fogsz így éjfélig fent turbékolni? Hosszú volt az éjszaka?
- Nem tudtam elaludni.
Dev rávigyorog:
- Hát, tudod, mit mondanak.
- Nem.
- Nem. Én sem. Benned élt minden reményem. - Devorah a táskájában kezd kutatni a Jaguar kulcsai után. - Figyelj, ha a kávéból visszakortyolod a lelked, lennél olyan drága hogy elugrasz a boltba még délelőtt? Elfelejtettem a lisztet és a tojást, egy óra múlva meg be kell érnem a rendelőbe.
- Hogyne.
- Eddig azt terveztem, én fogom meginni a kávédat, miközben végig kihívóan bámullak, de ha megteszed nekem, egye kutya.
A kulcsot az ujjára fűzve int Aziraphale-nek és úgy lebben át a nappalin, mint ahogyan érkezett: üdén és élettelin.

Aziraphale a vállai mögé dobja az indigó sálat, amíg belebújik a félig befűzött bakancsába. Megigazítja a vállán a táskát, az előszobai tükörbe pillantva még beletúr a hajába és komoran, de elégedetten biccent.
Az ajtón kilépve a talpa friss hóba roppan. Számolja a hangokat, míg a kertkapuig ér és belekapaszkodik a kovácsolt vasba, hogy behúzza maga után. Felvetett fejjel szívja tele a tüdejét és hirtelen újjáéledő lelkesedéssel pillant balra; végig az utcán, végig a járdán, csak hogy kisvártatva megdermedjen és a levegő a szájában rekedjen.
Magas alak igyekszik felé, láthatóan a gondolataiba mélyedve. Kócos tincsek hullanak dércsípte arcába, lesütött pilláin apró hópelyhek.
Aziraphale görcsösen kapaszkodik a kapuba; nem tudja elengedni. Ujjai mintha máris odafagytak volna, hidegen lüktetnek és mozdulatlanok maradnak.
A fiú közelebb ér. Már csak húsz méter.
Vissza, győzködi magát Aziraphale, most még visszaérsz. Indulj. Indulj…
Tíz méter. Öt.
A fiú hirtelen kapja fel a fejét; szinte riadtan kémlel körbe, zavaros tekintete megakad Aziraphale arcán. A felismerés csak egy villám a szemében.
Lassít.
- Fell?
Megáll.
Aziraphale szárazon nyel. Valahogyan sikerül kinyitnia a száját és érces hangon választ krákogni:
- Helló.
- Tényleg te vagy! - Az alak vonásain még mindig kétkedés ül. - Hova… hogy vagy?
Felé nyúl. Aziraphale nem fogadja el a kézfogást, tekintete nem mozdul a fiú arcáról, aki láthatóan egyre erősödő zavarában úgy tesz, mintha csak zsebre akarta volna vágni a kezét. Szipog.
Amikor Aziraphale újra megszólal, hangja mély és hűvös, mint a feltámadó szél.
- Prímán, köszönöm. Hogy s mint?
- Elvagyok, öö, elvagyok. Utolsó év, tudod. Áll a bál.
- Tisztában vagyok vele.
- Nem… nem jössz vissza, gondolom. Mármint izé. Etonba-vissza.
Aziraphale-ből élesen rövid kacaj tör fel, mielőtt megállíthatná. Majdnem olyan rémült, mint beszédpartnere, aki összerezzen a hangra. Csak remélni tudja, az ő arcán nem tükröződik ilyen nevetségesen a pánik.
- Miért tenném?
A fiú, mintha csak most kapna észbe, dadogni kezd és hátrál egy lépést:
- Ne-nem tudom, csak… csak kérdeztem. Öh. Mennem kell, ne haragudj. Arra - mutat éppen abba az irányba, ahonnét érkezett - vagyis… gondolom nem arra. Te arra?
- Nem, Daniel. Nem arra. - Nyomatékosan a kapu felé fordítja a felsőtestét. - Nos, ég áldjon.
- Viszlát később.
Viszlát soha.
A fiú elsiet: viszi magával a szelet és a kimondatlan szavakat.
Aziraphale marad.
Egész testében reszket; az időre fogja, a kavargó hóra, a mínuszokra. Óvatosan lefejti az ujjait a vasról - az izmai már ernyedten engedik - és lassan, nagyon lassan, alig mozdulva visszalép a kapun belülre. Végiglépdel a jégsíkos kavicsúton, fel a lépcsőkön, be a hallba. Még a bakancsát sem veti le; hóleves parkettát hagy maga után, amikor a szobájába érve halkan bepattintja az ajtót és tehetetlenül nekifeszül a hátával.
Csak ekkor érzi, hogy a könnyek lángokként égetik a bőrét.


Aziraphale az ágyán ül, görbe háttal és előrebukó fejjel, jobb kezében házi tojáslikőr.
Vagy legalábbis a fele. Kétségbeesetten pillant az üveg aljára és leküzdi a kísértést, hogy a maradékot a falnak csapja és porrá tapossa a szilánkokat.
A notebookjáról zene üvölt, ritmusába belerengnek a jégvirágok. Fallingforyou. Ebben a pillanatban gyűlöli minden egyes sorát, de nem fogja kikapcsolni; a dal újra és újra körbeér, a mellkasába fészkeli magát.
Maga mellé teszi a tojáslikőrös üveget; pár centivel a föld felett már ejti. Az üveg élesen koppan és megborul.
Talán kiömött, talán nem - Aziraphale már nem törődik vele. Hátraveti magát az ágyon, tarkója párnahalmoknak ütközik.
Kezeit maga mellé nyújtva hunyja le a szemét; a narancsszín sötétségben fel-feltörő emlékek hullámzanak.

Már nem rejtheti el őket.
Nem menekülhet örökké.
Aziraphale hosszan szívja be a levegőt és gondolatban az emlékörvénybe bukik.



Etonban más volt. Aziraphale Etonban más volt. Etonban minden más volt.
Kezdetben úgy érezte, az újdonság varázsa, a változás iránt érzett félelemmel vegyes izgalom; a heves szívdobogás, a kitágult erekben száguldó vér és a tág pupillák mind egy szálig tankönyvi tünetei lehettek volna egy érzésnek, melyet még nem értett. Képes lett volna lerajzolni, megmutatni, elénekelni; leírni már nem.
Aziraphale-t, a szavak emberét cserbenhagyták tulajdon gondolatai, amikor azt kérte, váljanak szét, alkossanak rendszert az agyában, simuljanak a koponya falához. A szigorú oszlopok önmagukba roskadtak, akárhányszor Daniel előtűnt a semmiből és illata - az a heves, esőtől terhes szélillat - megcsapta az orrát.
Megcsapta; ez tehát a jó szó rá.
Megcsapta.

Lopva figyelte. Lopva és óvatosan: látta őt a tantermekből kijövet, a folyosón befordulva, az udvaron az fűzfák árnyékában heverve, kigombolt inggel és levetett cipővel, amint hátravetett fejjel, szabadon nevet.
Mindig keresztezte egymást az útjuk és csak nézte őt, egyre mohóbban és egyre könnyelműbben, nem tehette meg hogy ne vágyjon még többre, csak még pár másodpercre.
A közös zuhanyzó volt a legrosszabb. Óhatatlanul is belé botlott; belé, és jobb esetben egy derék köré csavart törülközőbe, a barátai társaságában.
Egy alkalmat kivéve mindig ez történt, mígnem

Mígnem.

Legutóbb viszont egyedül állt a forró víz alatt. Az ajtóval szemben állt az elzárt víz alatt és kisimította a homlokából az elnehezült tincseket.
A bordáin megfeszült a cseppektől ragyogó bőr és Aziraphale gyomrába mintha kardot mártottak volna; összerezzent és hevesen kipirult. Daniel szemei felpattantak.
Akkor kapta el először a pillantását. Pontosan akkor.
Daniel tekintete az övébe csepegett - csak csepegett - és mielőtt elszakíthatta volna, mielőtt sarkon fordulva kisiethetett volna, elnézést mormolva az orra alatt, Daniel vigyorogva kilépett a zuhanytálcából.
Egy levegővételnyi idő sem telt el.
Aziraphale elé viharzott, csuklójára fonta az ujjait és magához vonta, mellkasáról cseppeket mázolt az övére, a csempézett falnak lökte - a csempék jegesek voltak és síkosak, a bőre viszont forró, elképesztően forró, végigsiklott a torkán át a hasa aljáig -, szorosan hozzá simult és szájon csókolta, minden olyan szédült lett és a talpa alatt meglódult a járólap, Danielbe kellett kapaszkodnia, de nem bánta, ő is szorosabban tartotta, öle az öléhez simult, Aziraphale nyöszörgött és Daniel csókját elmázolta a vigyor és

Aziraphale azt hitte, hogy örökké tarthat.
A csókjuknak olyan hirtelen lett vége, ahogyan később az egésznek; hirtelen és visszataszítóan.


Aziraphale az ágyon, a saját ágyán, Westminsterben most összehúzza a szemöldökét. Igazán kevés dologra emlékszik ezután: nem tudja megmondani, hány napig, hétig, hónapig voltak együtt. Nem tudja, hogy miről beszélgettek, nem tudja, hányszor fogta meg a kezét, hányszor váltottak lopott csókot az utolsó előtt és hogyan magyarázta Daniel a barátainak, hogy ilyen sokat van vele.
Talán arra sem emlékezne, ha ma nem látta volna, hogy milyen színű Daniel szeme.

Egyetlen jelenet maradt meg kristálytisztán.
És most újra kell élnie; kényszeríti magát, hogy újraélje.
Az ebédlő.


Eton menzáján a vacsoraidő elteltével kialudtak a fények. A sarkokban teljes volt a sötétség, középen, a hosszú asztalok mellett még pislákolt a lemenő nap fénye a hosszú tavaszi napokon.
Daniel akkor kézen fogva vezette őt be oda; fojtottan nevettek és egymásra pisszegtek, miközben ugyanannyi zajt csaptak, mint a másik. Még nem volt takarodó, de ők úgy érezték, tilosban jártak: kettejük titkos helyére szöktek, rejtve mindenki szeme elől.
A bejárat mellett sarokban nehéz bársonyfüggöny, amely elválasztotta az étkezőt a mellékhelyiségtől. Daniel oda perdült a függöny mellé, szembefordult Aziraphale-lel és mindkét kezével átkarolta a derekát.
Aziraphale hozzá simult. Emlékszik, hogy várt egy kicsit - amíg hallani lehetett a szívdobogását, visszaverték a falak -, aztán Daniel mellkasára simította a tenyerét és csókra hajolt.
Ez volt a leghosszabb csókjuk, vagy talán csak az emlék erősíti fel. Aziraphale-nek akkor s most is úgy tűnt, hosszú, hosszú percekig tartott.
Azután megtalálták őket.
Berobbantak az étkezőbe, röhögve és üvöltözve.
Daniel barátai.
Daniel nevét kiabálták, számon kérték őt, szemükben riadt undor és feldúlt harag. Danielnek egy pillanat alatt kellett döntenie, és ő döntött.

Ellökte magától Aziraphale-t és grimaszolva a szája elé kapta a kezét, öklendezve, tántorogva sietett a többiek mellé.
- Mi a fasz, Fell?! - kiáltotta hátra.
Aziraphale megkövülten állt, pislogás nélkül meredt Daniel szemébe. Daniel a padlót fürkészte, tekintete csempéről csempére ugrált.
A barátai huhogva bíztatták, de Aziraphale nem törődött vele; minden csepp figyelmét egyetlen embernek szentelte, némán arra kérve, azért könyörögve, hogy nézzen végre rá, nézzen a szemébe és úgy tegye meg, ha meri.
Nem merte.
- Nem vagyok kibaszott köcsög! - Szinte köpte a szavakat, kétségbeesetten és hevesen, feltüzelve ezzel a többi fiút.
Körbevették. Csak rá akartak ijeszteni, tudta jól; a falnak lökték, hogy csengjen a füle és kifehéredjen a világ, behúztak neki hogy a függönybe essen, hiába kapaszkodott, a földre zuhant. A szemüvege valamikor korábban lerepült, valaki most felveszi és az asztalhoz vágja, úgy, hogy belereccsen.
Másvalaki durván felhúzza, hogy újra a falnak taszítsa. Mellkasára nyomás nehezedik, egy egész alkar ereje, ingjébe ujjak marnak.
- Mi a gecit bámulsz? - fakad ki a fiú szinte riadtan. - Mit bámul rám így?! Le akarsz smárolni, baszod?
Aziraphale tekintete valóban lángolt. Feje erőtlenül lógott, haja a szemében, szája sarkában vér. Felnézett az előtte állóra, a széles vállak felett Danielre.
Leghátul állt, elveszetten, összetörve és gyáván, és Aziraphale gyűlölte őt ezért.
Végre, végre, végre a szemébe nézett; egy töredmásodpercig sem bírta megállni, hogy azonnal el ne pillantson.
Aziraphale hirtelen vigyorogni kezdett. Széles, vadul remegő vigyora láttán a fiú szorítása kissé meglazult.
Most szólalt meg először és aznap utoljára, amikor rekedten, fennhangon csak ennyit mondott:
- Nem tettem semmit, amit ő ne akart volna.

Két perccel később néhány új zúzódással, félőrülten zuhan be az egyik vécébe.
Hátát a falának veti, fenékre esik, lábai valahol fent, a lehajtott ülőként kalimpálnak.
Egészen eddig nem érezte, hogy fáj. Egészen eddig nem érezte, hogy éget.
A mellkasába karmol, friss sebekbe, fejét időnként a falba veri, csengőszóra, lassú ütemre. Szűkölve, könnytelenül zokog, maszatos ajkai a vicsorba fagyva, duzzadt szemei szorosra zárva, zihál és szorít, egyszerre van hihetetlenül éles ricsaj és túlvilági, kongó csend.

Nem emlékszik, hogy került aznap éjjel a hálókörletükbe.
Három nappal később már utazott haza a Jaguar hátsó ülésén, megsemmisülve és hosszú ideig némán.

Most pedig itthon fekszik, a részegség az ereibe issza magát és az a rohadt dal még mindig kitartóan lüktet a szoba csendjében, gondolatai Daniel körül, míg a sorok el nem jutnak hozzá míg a sorok át nem festik a vonásokat és az orr nagyobb lesz és a szemöldök ívesebb, míg ékszer nem csillog az ajkakban és a haj egy része leborotválva - egészen addig, míg

When the smoke is in your eyes,
You look so alive,
Do you fancy sitting down with me? Maybe?

és a sorok újra könnyekbe fulladnak.




komment: IGEN // nem
közérdekű közlemény: ez a fejezet most teljes egészében YAMI munkája volt

16 megjegyzés:

River írta...

imádok olyan fejezetrészletekkel találkozni amit nem ismerek
amik fájnak
amik ennyire ennyire
((én vagyok ám a legnagyobb drunk-fan itt a lugasban))
a yami meg elbúrt tehetséges
MÜÜÜÜHHHHH

уαмι. írta...

Egyelek meg
Mártogassalak csokiszószba
És csámcsogjak rajtad még mindig ♥
Nélküled frissíteni vicces is volt, de nagyon friss volt az élmény és végre megírtam és csuhajja lészen.
Majd az utolsóknál visszaadod kamatostul. :3
Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm és
MÜÜÜÜÜHHHHH te sea pig. xxx

666rytus írta...

Aztaaaaaa lányok,(örömujjongva táncol körbe) el sem hiszem..... még nem olvastam, de írnom kellett, hogy elmondjam mennyire hálás vagyok, és hogy....hogy...most kaptam szívrohamot....megyek is olvasni, köööösziiiikeee....

уαмι. írta...

HAAHHHAAAA! ♥ Nagyon köszönjük ezt a kitörő lelkesedést, Rytus! Szívrohamból tessék gyógyulgatni, az olvasást pedig előre is köszönjük. xxx

666rytus írta...

Örömmel tapasztaltam, hogy Crowley is legalább olyan zavarban volt, mint Azi az első fejezetben... csodálkoztam is, mintha szerepet cseréltek volna...de így volt jó... olyan izgi lesz, mikor végre megtörik a jég!...jujj
Viszont a telivigyor a képemről (bájos esetlenkedésüket olvasva cigizés közben) fokozatosan olvadt le homlokráncolássá , ahogy a történet hömpölygött tova és próbáltam átérezni ennek a kócos göndör-fürtös fiúnak azt a mérhetetlen nagy szívfájdalmát amit a külvilág nem is sejt; Azután valamiféle bágyadt, szívfacsaróan szomorú érzés kerített hatalmába, mikor az emlékképek újra felsejlettek és megtudhattam végre mi történt anno Eton falai között... Ó jaj, annyira depressziós a fejezet vége, hogy újra el kellett olvasnom, kínozván magamat, hogy ez a Daniel mekkora szemét volt és mennyire nem érdemli meg, hogy Azi egyáltalán gondoljon rá....
A tigris nyalogassa végig a talpatok, hogy így megkínoztatok...
K*Ö*SZ*Ö*N*Ö*M (egy mazochista)

уαмι. írta...

Awwh, visszatértél. ;u;
Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy a fájdalmadnak bizony-bizony, sajnálatos módon nagyon örülünk. :3 Gonosz terveink ím beválnak.
Daniel nem is érdemel egyébként több említést (ha még két sort le kell írnom vele, az égre mondom megölöm).
Egy jó tanács: karolj bele a mazochizmusodba és ne engedd el, mert szükséged lesz még rá.
Nagyon-nagyon szépen köszönjük az olvasást! xxx

Mary Wolf írta...

Oh, szegény Azi! T.T Legszívesebben megöleltem volna a kis szentet :d Nagyon tetszett ez a fejezet is. A cigis rész nagyon cuki volt, mind kettő holt zavarban volt meg minden :D Kíváncsi vagyok, hogyan boronáljátok majd őket össze. Daniel meg megérdemli, hogy karóba húzzák :S

уαмι. írta...

Azira istenigazán ráfér egy ölelésterápia, támogatom a kezdeményezést. :3
Kulisszatitok: ennyire nyamvadtaknak azért nem akartuk őket, de nem lehet mit kezdeni velük. A párbeszédeik miatt már mi rágjuk el a vascsövet.
Második fantasztikus ötlet: nyírjuk ki Danielt.
Nagyon szépen köszönjük az olvasást és a hozzászólásod! ♥ xxx

Mitsuki írta...

Höngggg-höngggg megpróbálom értelmes formába önteni véleményem de nem fog menni.
Szóval... gyökerek, imádnivalóan gyökerek. Nagyon sikerült eltalálni a jellemeket, mert Crowley olyan kis héjjj' menő vagyok míg meg nem látom az Azit, az Azi meg ejnemérdekel a világ míg Crowley (meg Daniel akinek még akkor sem bocsánatunk meg ha mocskosul helyes és bűnbánó. tagadjuk létezését).
És az a jelent. Az. Az. Lerajzoltam, elküldtem, nem tudok mit mondani.
Durrmogok rajtuk és füst és ejj és megérdemlik egymást és kíváncsi vagyok a crowleynak mi fájt jobban, mint a piercing. Mert nem lehet csak az aziraphael nyomorult.

уαмι. írta...

A nem értelmes formát ugyanúgy nagyon szeretjük, idevele. ♥
ELTALÁLT JELLEMEK HAHAH. Ennek nagyon-nagyon örülök.~ (Daniel egy pöcs és kész. Ha egyszer féreg volt, bánhatja, nem lesz jobb.)
Azzal a rajzzal pedig oltár elé lépek, szeretném ha áldásodat adnád rá.
CROWLEYNAK MI NEM FÁJ
CROWLEYNAK MINDEN FÁJ
Köszönjük szépen az olvasást és a véleményezést! ;u; xxx

Mitsuki írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Mitsuki írta...

Oltár elé léphetsz, de akkor hadd adjak rájuk még szebb ruhát.
(megpróbáltam lerajolni Danielt is de egy lefirkált kép lett az eredmény)
Egyszer befejezem.

littlemissprimadonna írta...

*keres egy üveg tojáslikőrt meg egy kényelmesnek tűnő sarkot és gondolatban addig pofoz egy fikcionális személyt, amíg az kegyelemért nem könyörög... aztán még párszor belerúg...*

уαмι. írta...

Pehehehehehehehehetraaaaaa.
Az elnyújtott kiáltás végletekig meghatott személyemtől egy lelkes nagyon-nagyon köszönöm.
Emelem söröm a tojáslikőröddel szemben és kérlek hadd szálljak be az agyonrúgásba.♥ xxx

Tinuviel írta...

Nagyon vártam, és remek lett, a cigis jelenet hatalmas, és a végén is imádtam, hogy ennyire szerelmes, hogy Crowley jut eszébe akkor is amikor ennyire borzalmasan ki van. Szegény Azi. ;.; Nagyon-nagyon sajnáltam, magát a ficet viszont imádom, szóval gratulálok nektek és köszönöm, hogy írjátok. Azt majdnem kihagytam, hogy... felfoghatatlanok a szülei.
(Éreztem, hogy a tiéd a fejezet <3)

уαмι. írta...

TINUM. Most sem restellsz elhalmozni. :3
Ezek ketten menthetetlenül szerelmesek sajnos (tényleg. menthetetlenül.)
Imádtam, amikor már a közepén megjegyezted, valahol mélyen amúgy vártam is.
Nagyon-nagyon szépen köszönjük! xxx

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS