a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. július 11.

Drunk On Your Tobacco Lips


Good Omens high school AU, Yamival és Riverrel közösen. Anthony J. Crowley pehelysúlyú punk, Aziraphale pedig güzü könyvmoly. Első látásra és sorozatos baklövések keretében egymásba szeretnek.


DRUNK ON YOUR TOBACCO LIPS


I didn’t know my bones could ache until I met you.”

I. fejezet


Aziraphale a könyvébe temetkezik – a harmadik megkezdett kötetbe ezen a héten. A bézs Jaguar puhán száguld az egyenes metszetű utakon, így a betűk katonás sorai és Aziraphale tekintete nyugodtan kapaszkodnak végig a sorokon.
Devorah időről-időre rápillant, aggódva, a kormányt markolva. Kihangosított telefonjával és legfőképpen a vonal túlsó végén szabadkozó asszisztensével veszekszik éppen, és hogy bizonyítsa, ennél több dologra is képes egyszerre figyelni, precízen géllakkozott körmeivel a GPS-t állítgatja.
Az út nem túl hosszú; mindketten ezzel nyugtatták magukat, az út nem túl hosszú.
Az ablakon túl tisztások és erdők kaleidoszkópjai, a sebesség eggyémossa őket, borostyán és smaragd, arany és jáde.
Még húsz perc az M4-esen.
Aziraphale nem szokta meg, hogy új iskolába küldik. Nem tudja, hogyan viselkedjen a korabeliekkel. Nem tudja, hogyan viselkednek a korabeliek; szeretné megérteni, szeretne beleolvasni egy-egy osztálytársa lelkébe, hogy felfogja, hogyan működik egy hozzá hasonló gépezet.
Egyke volt és zárkózott, és ezek lévén soha nem barátkozott jól és mivel gyakorlatilag önmagát kényszerült felnevelni, alaposabb munkát végzett, mint illett volna. Devorah és Avraham Fell elfoglalt, de szeretetteljes szülei voltak, akik türelmesen és megértően nevelték, ha idejük engedte nekik. Korábban, amikor hat vagy hét éves lehetett, francia nevelőnőt fogadtak mellé, aki magántanárként is segítette őt a tanulmányaiban; az idő múlásával azonban fiuk ragaszkodott hozzá, hogy egyedül birkózzon meg a feladataival.
Ekkor jött a gimnázium időszaka és Eton. Amikor először vette fel a keményre vasalt, fehér inget, a sötét mellényt és a hosszú kabátot, boldog izgalom száguldott végig az ereiben. A hatalmas, labirintusfolyosójú épületben bolyongva úgy érezte, hazaérkezett; alig várta, hogy a többiekkel könyvekről diskuráljon, hogy filozófiai vitákban vegyen részt, hogy olyan eszmék befolyása alatt állhasson, amelyekről eddig fogalma sem lehetett.
Végül csalódott. Tudásszomját valamelyest csillapították a tanórák és a többszintes könyvtár, ahová minden áldott délután menekült – iskolatársai azonban kiábrándítóan egysíkúak és mégis felfoghatatlanok voltak. Nem érthette, mikről beszélgetnek és azt sem, hogyan viselkednek. Kinevették amiatt, hogy bonyolult szavakat használ és lányosnak csúfolták, a szavak csak repkedtek felé, buzi, köcsög, homár, primitív jelzőkkel dobálták meg azért, mert az intelligens átkokra felelt; abban legyőzött bárkit és csak lepergett róla minden.
Aziraphale válaszul csendesen lázadt – elzárkózott előlük és a világuk elől, csak akkor szólalt meg ha kérdezték, nem volt hajlandó részt venni a sportmérkőzéseken, a nem tervezett coming-out után pedig titokban cigarettázni kezdett a negyedik emeleti fiúvécében, ahová alig jártak. Az összes mellé beosztott szobatársa máshová könyörögte magát, a zuhanyzóban kerülték őt, akár a pestisest.
Nem voltak szép évek, de hozzászokott. Túltette magát mindenen, elnyelte a napokat és nem pillantott vissza. Tudta, hogy mire számítson, ám most...

Elvéti a következő sort.  Az egész oldalt végigolvasta, de semmit sem fogott fel belőle. Aprót sóhajt, feljebb tolja lassan csúszó szemüvegét és kihúzza magát. Devorah újra őt nézi, majd gyorsan lezárja a vitát az iPhone-ján:
- Csak beszélj vele, mire visszaérek. Ennyit kérek. Hallgatni fog rád ha megmondod, hogy én ragaszkodtam hozzá.
- Olyan időpontot akar majd foglalni, ahová bejelentettem már valakit – hallatszik a monoton, unott válasz.
Devorah elnyomja a hangjában reszkető feszültséget.
- Hívd fel és majd megbeszéljük, oké? Most le kell tennem. Szia.
Kinyomja a készüléket, mielőtt az asszisztens válaszolhatna. A kormányra markol és megköszörüli a torkát; Aziraphale rá figyel, némán, udvariasan, ő is szavak híján.
- Mit olvasol? – Devorah félénken mosolyog.
Gyönyörű, amikor mosolyog; éveket fiatalodik. A sima bőrön nevetőránc siklik végig szája bal sarkában, mint egyetlen völgy a fehér síkságban. Gyöngyfogai vannak, aprók, fénylők, felvillannak, amikor hátrarázza a haját.
Aziraphale gyakran kívánta, hogy jobban hasonlítson rá.
- Négy kvartett.
- Eliot?
Aziraphale bólint. Az ölében nyugszik a nyitott könyv, megjelölve a Dry Salvages felénél. Devorah mindentudóan pillant rá, szemeiben cinkos fény gyúlik. Felemeli az állát: nyakán megfeszül a bőr. Hattyúnyak.
- Azt én is szerettem.
Devorah felpattintja az indexet és lassan lehajt az autópályáról. A motor magas fordulatszámon morog.
Egyre kisebb, egyre elhagyatottabb utakon haladnak, szavuk újra elapad. Aziraphale nem tér vissza a verseskötethez: inkább a vajszín műszerfalra mered és újra és újra eljátssza magában, hogyan fog viselkedni, ha megérkeznek a Berkeleybe.
Összeszedett lesz, profi; minden esetben nyugodt és nem fél majd segítséget kérni valakiről, aki jobban ismeri nála a környéket. Nem játssza meg magát, de inkább lapul – persze kezdhetne mindent elölről, hogy ne érezze annyira kiszakítva magát a múltjából. Történhetne minden ugyanúgy. Akár.
Kipillant az ablakon. Mezőket hagynak maguk után, apró szántásokat; a szilaj, szelídítetlen tájak után emberalkotta területe érnek. Messze már látszanak az akadémia magas tornyai: fehér téglával kirakott falak, halványszürke tető és puha, kerekített formák. Gyökeres ellentéte Eton tüzének, a lángoló tégláknak és tűhegyes csipkéknek, a szigorú, négyszögű ablakoknak.
Aziraphale kissé fellélegzik. Az elé táruló kép azt ígéri, ez most más lesz.
Devorah rákanyarodik az apró, fehér kavicsokkal szórt útra amely leír egy szabályos kört az iskola bejárata előtt. A körben finom mívű szökőkút, körülötte buja fejű rózsák. A szoborleány az ég felé pillant, vékony bokája körül víz örvénylik, márványruhája selyem. Kezeit kecsesen tárja, mintha az újonnan érkezőket üdvözölné; a csuklóján felfeslett érből patak csörgedezik, összegyűlik a markában és csobogva hullik alá.
Devorah lefékez és leállítja a motort.
Aziraphale felé hajol, a mosolya bús ív. Kezéért nyúl, hosszú ujjaival átfonja a csuklóját és bátorítóan megsimogatja.
- Rendben leszel? – kérdi puhán. A szorítása erősödik, ahogy Aziraphale kissé oldalra billenti a fejét.
Devorah-t nézi, az ablakot, a hasított csuklójú lányt, azon túl az épületet. Pár pillanat hallgatás után nagyot nyel és bólint:
- Hogyne. Ne aggódj miattam.
- Hiába mondod – nevet fel –, ez a dolgom. No gyere ide.
Devorah széttárja a karjait. Aziraphale óvatosan átöleli; kezei a dereka körül, tenyere a csontos lapockán. Az aranyfürtök csiklandozzák a bőrét. Devorah megsimogatja a feje búbját és el is húzódik.
- Oké, nem égetlek tovább. – Még utoljára az orcájába csíp. – Isten óvjon. Vigyázz magadra, hallod?
- Ti is vigyázzatok egymásra apával. – Aziraphale végre elmosolyodik és belebújik a válltáskájába. – Holnap telefonálok, rendben?
Ezzel kinyitja a Jaguar ajtaját és fél lábbal már ki is száll, amikor Devorah feltartja.
- Várj!
Aziraphale visszakúszik az ülésre.
- Figyelj kincsem, én... – sóhajt Devorah a kormányba kapaszkodva. – Csak azt szeretném, ha itt jobb volna neked, mint Etonban. Tedd meg nekem azt, hogy bármi is történjék, önmagad maradsz, mert hidd el nekem – mindenki más már foglalt.
- Oscar Wilde – suttogja Aziraphale és lehunyja a szemét.
- Tökéletes vagy úgy, ahogyan vagy. Én így szeretlek és az is így fog, aki érdemes arra, hogy osztozzon veled az életeden. Értesz engem?
Aziraphale felpillant. Devorah mélyen a szemébe néz.
- Igen – mondja végül száraz torokkal. – Értelek.
- Akkor tűnés. Érezd jól magad, és könyörögve kérlek, ne a vécében cigizz, mert ha füstszagú ruhában jössz haza, kitekerem a nyakad.
- Honnan-...
Devorah mágikus mozdulatokat tesz a kezével az arca előtt.
- Varázslat.
Aziraphale halkan felnevet. Kiszáll a Jaguarból, becsapja maga mögött az ajtót és még utoljára integet az ablakon túlról. Devorah visszaint és miután Aziraphale kicibálja a táskáját a csomagtartóból, a motor felmordul és Devorah elhajt.
Aziraphale addig néz utána, amíg az autó ki nem gurul a kapun és el nem tűnik a kanyarban.


Amikor a kis gurulós bőröndjével belép a kétszárnyú, rokokómetszetű ajtón, a hall másik végéről máris egy fiú siet elé, aki láthatóan őt várja. Magas és sötét hajú (szigorúan elválasztott és mégis zabolázhatatlan tincsekkel), mandulavágású szemei bágyadtan fénylenek, orrát kínkeserves fintorra vonja. Rugalmas léptekkel halad, de nem húzza ki magát és az iskolai egyenruhát viseli vasárnap is. Mellkasán aranyos pajzs villan.
Aziraphale nem gondolja, hogy a grimasz neki szól – a fiú úgy néz ki, mint aki folyamatosan, mi több, beletörődötten szenved, amit nemcsak megszokott, talán még élvez is.
- Szia – köszön már messziről. Kellemes hangja van, de kissé remeg. Nincsen akcentusa. – Isten hozott a Berkeleyben. Newton Pulsifer, prefektus. Szólíts Newtnak. – Kezet nyújt, amit Aziraphale elfogad és puhán megráz.
- Aziraphale-
- Hű. Üdv a klubban. A bőröndöt hagyd itt nyugodtan, felviszik a szobába. A 203-as lesz a tiéd, egy gólya és én leszünk a szobatársaid. Még nem érkezett meg, bár... – Newt a karórájára pillant – itt kéne már lennie. Mindegy. Gyere, körbevezetlek.
Aziraphale engedelmesen követi őt a recepció mögött kettéágazó márványlépcsőn; tekintete újra és újra elkóborol, végig a krémszín tapétával borított falakon. Temérdek festményt zsúfoltak fel rájuk: barokk és reneszánsz reprodukciók tucatjai, melyeken porcelánbőrű asszonyok hintáznak rejtett tisztásokon, piros ajkú angyalok csókolnak áldást a halandó homlokra, a gyertyafénnyel ragyogó báltermek zsúfolásig telnek szerelmesekkel. Bouguereau, Boucher, Fragonard. Aziraphale a legtöbbet felismeri és megbabonázva merül bele a világukba, míg Newt szavai fel nem ébresztik a révületből:
- ...és balra a lányok hálótermei. Izé, közben azért figyelsz?
- Oh. Mm. Nem.
Newt halkan, a fogai között sziszegi ki a levegőt.
- Ne haragudj - teszi hozzá Aziraphale kényszerűen.
- Ugyan - feleli Newt. A hangja elcsuklik. Valószínűleg tényleg nem érdekli, hogy Aziraphale követi-e a mondanivalóját vagy sem. Az ő feladata annyi, hogy körbevezesse. Egyszer. - Majd úgyis belejössz. Szóval jobbra megyünk. A második emeleten vagyunk, ha esetleg…
- Igen, igen.
- Kétszázhármas.
- Megjegyeztem.
- Kételkedtem.
Newt a nadrágja zsebébe nyúl és egy kerek fejű kulcsot nyújt át Aziraphale-nek.
- Tess’.
- Köszönöm.
- Menj a folyosó végéig, az utolsó ajtó balra. Az ablak felőli ágy a tied. Én addig lemegyek megnézni, hogy megjött-e a gólyánk. Vacsora előtt visszajövök érted, az idegenvezetés menza-részénél tuti nem voltál elérhető.
Newt ezzel fogja a sztoikus életundorát és elfordulva lesiet a lépcsőn. Tenyere végigsiklik a széles korláton, léptei visszhangozva kopognak.
Aziraphale magára marad. Az említett irányba sandít, ujjai szorosan fonódnak a kulcsra. A folyosó kihalt; némely ajtók mögött értelmetlenül zúg a beszéd hangja, mások teljesen némák maradnak, ahogy elhalad mellettük. Lassú léptekkel oson egészen a végéig, a sarokig, ahonnét jobbra ágaz el az út. Aziraphale elles a növények mellett: a zuhanyzó ajtajával találja szembe magát.
Közös zuhanyzó. Hát persze.
Hosszan szívja be a levegőt és visszalép az ajtajuk elé. A zár könnyen nyílik, az ajtó szinte magától kitárul.
Aziraphale belép, behúzza maga után, elgondolkozva felpillant - és egy pillanatra sóbálvánnyá dermed.
Az ágyán ugyanis már ül valaki.
- Oh - szólal meg, amint újra levegőhöz jut. - Mhn, elnézést, csak… nem számítottam arra, hogy itt találok valakit.
A srác rábámul.
Hatalmas szemei vannak: hidegek, üvegek, a tekintet mélyén csillagtalan űr. Egyenes orra és dús ajkai széppé is tehetnék; az arcában viszont van valami túlvilági fény, valami halovány, fenyegető derengés ami elmélyíti a vonásait és szürke karikákat fest a szemöldöke alá. Egyenletlen bubifrizurájú, piszkosszőke haja a szemébe hullik.
Színtelen pillákkal néz fel Aziraphale-re és még mindig nem szólal meg.
Aziraphale tesz egy apró lépést előre.
- Te vagy az a gólya, akit Newt keres?
A fiú nagyon lassan elfordítja a fejét és az ajtóra pillant. Prédaként szemléli.
- Valószínűleg - mondja végül vontatottan. A hangja jégként olvad Aziraphale fülében.
- Én - intésre emeli a kezét - Aziraphale vagyok. A szobatársad. Az… egyik. A kettőből.
Pár pillanat szünet.
- Adam. Adam Young.
- Üdv.
Csend.
- Khm.
Ne haragudj, de az ágyamon ülsz.
Bocsánat, azt hiszem Newt szerint az az én ágyam.
Bocsánat, a prefektustól azt hallottam, hogy az az én ágyam az ablaknál.
Egyik sem hangzik jól; egyik sem ígéri azt, hogy Adam tekintete nem fogja ott helyben felnyársalni. A legbiztonságosabb döntést meghozva az ajtóhoz legközelebbi ágyat választja és meglepetten konstatálja, hogy a bőröndje éppen azon pihen.
Alig kezd el kipakolni - némán, feszülten, Adam rezzenéstelen tekintete által követve -, Newt máris belép a szobába és ugyanúgy megtorpan a küszöbön, ahogyan Aziraphale tette.
- Hé, sehol se talá-... ó. Hali. Te meg hogy… mikor jöttél fel ide? - kérdi bizalmatlanul.
- Régóta itt vagyok.
- Ah.
Newt érthetetlenül dörzsöli a tarkóját és inkább úgy dönt, témát vált. Gyorsan bemutatkozik - Adam nem fogadja el a felajánlott kezet - és amint hetet üt az óra, felcsendülnek a kápolna harangjai.
Az ütemes, üres kongás vacsorára szólítja a kollégistákat.


A menza éppen olyan fényűző és törékenyen gyönyörű, mint ahogyan azt Aziraphale képzelte: hosszú, egész termen végignyúló faasztalok temérdek faragott lábú székkel, hatalmas függő csillárok szikraként szórva a fényt, kristálytiszta üvegpoharak és csillogó evőeszközök. Az egész ragyogó és valamilyen megmagyarázhatatlan módon idilli; nincsenek sötét sarkok, nincsenek homályos pontok, ahová behúzva megfenyegethetik és–
A diákok itt is fürtökbe tömörülve ülnek az asztaloknál, némely csapatok között több széknyi üres hely tátong. Aziraphale könnyedén átlátja az ismerős rendszert – bárhová megy, ugyanez a kép fogad ja majd és ő tudni fogja, hogy kiket hol keressen. A legjobb helyeken a népszerűek, a kegyetlenek, akik úgy hiszik, megérdemlik – avagy kiharcolják – maguknak az asztal rájuk eső felét; azt, amelyik a legtávolabb van a tanári kartól és a személyzettől. Ahogyan beljebb halad, egyre kevéssé kitűnő, egyre szürkébb diákok mellett halad el, akik kisebb és kisebb klikkekbe verődtek.
Követi Newtot a tálcák felé, a sorban álló kollégisták irányába. (Adam nem jött – azt mondta, nem éhes és inkább hátat fordítva törökülésbe gubózott az ágyon, és kibámult az ablakon. Nem merték zavarni, csak megeskették, hogy nyolcas névsorolvasásra is ott találják.) Aziraphale-en kívül mind hétvégi ruhát viselnek: egyszerű farmerokat és pólókat. Newt besorol, magával sodorva őt is.
- Héttől nyolcig van nyitva – magyarázza közben hátrafordulva. – Nem kell rögtön harangozásra lejönnöd, most eléggé szellősen vagyunk. Reggel viszont tömve van, istentisztelet után mindenki azonnal kajálni akar, szóval siess. Csak tipp.
- Rendben.
- Ja és ha megengedsz még valamit, öö.  A hamburger. Ha hamburger van, abból ne egyél.
Aziraphale kérdőn pislog Newtra.
- Csak... ne.
- Nem tenném. Vegetáriánus vagyok.
- Akkor j–óóó. – Newt a szó végét zavart motyogássá mossa és izgatottan mered egy pontra Aziraphale válla felett. A mozdulat kísértetiesen hasonlóvá teszi egy rókamangusztához.
Aziraphale sejti, hogy nem illene megfordulva szemügyre vennie azt, ami elvette Newt szavát, így inkább úgy dönt, csendben kivár.
Az ok szerencséjére él, lélegzik és mozog, így hamarosan kettejük közé áll egy fiatal lány képében.
- Bocsi – mondja és a füle mögé tűr pár hosszú tincset –, szabad? Csak egy szalvétáért jöttem.
Aziraphale engedelmesen hátralép és utat nyit, Newt viszont nem mozdul; úgy áll ott, mintha ólmot öntöttek volna a lábába, alsó ajka kissé lebiggyen, tekintete nem ereszti a lányt.
- Izéhaddsegítsek – ajánlkozik és hirtelen a szalvéták felé kap. A heves mozdulat meghozza a gyümölcsét: Newt kezébe egyszerre öt szalvéta is gyűrődik, a maradék több tucat pedig beteríti mindhármuk lábfejét, miután Newt csapása a padlóra küldte őket. – Eöööe.
Aziraphale Newt helyett is kínosan érzi magát, amikor a lány megsemmisítő pillantást vet rá. Szó nélkül lehajol, felvesz egyet azok közül a szalvéták közül, melyek megúszták a csempére zuhanást és hátat fordít a fiúknak.
Newt még utoljára próbálkozik:
- Akkor szia! Örültem!
A lány szóra se méltatja.
Newt hatalmasat sóhajt. Tovább álldogálnak.
- Aranyos teremtés – próbálkozik Aziraphale, megtörve a kínos csendet.
- Hm? Ja. Igen, az. Nagyon. Csak ennél jobban nem rühellhet.
Erre már nincsen válasza; szerencséjére nem is szükséges, hogy legyen. A sor ugyanis megindul, megengedve nekik, hogy pótcselekvésképpen felszedegessék a viharvert szalvétákat és maguknak is tálcát ragadjanak.
Néma csendben várják, hogy a Sable névtáblát viselő konyhás kiszolgálja őket és gyanús mosollyal krumplipürét kínáljon nekik.
Aziraphale magától nem ülne Newt mellé; a fiú viszont int, hogy kövesse és egy sarokba húzódnak (ahogyan látja, pont olyan szögben, hogy rálásson a leányzóra).
Aziraphale korábban sem tervezte, hogy beszélgetést kezdeményez. Hagyja, hogy Newt elmerüljön a bús álmodozásban, és inkább a vacsorájára szeretne koncentrálni - hogyha éppenséggel képes volna rá. Amint felemeli a villáját és úgy tervezi, hogy előbb csak megszagolja a borsót, éles nevetés szakítja ketté a terem csendjét.
Aziraphale-en kívül senki nem kapja fel a fejét.
Ő az egyedüli, akinek még szokatlan ez a rendbontás és az egyedüli, akinek…
Vonzza a tekintetét. Vonzza és magához öleli, szorosan, hirtelen, Aziraphale szívdobogással azon kapja magát, hogy nem mer elpillantani; nem mer másfelé nézni, nem mer lemaradni egy rezdüléséről sem, úgy érzi magát, mint amikor csak falja a sorokat, amikor képtelen letenni a könyvet pedig zsibbad a lába és égnek a szemei és már két órával korábban le kellett volna feküdnie.
Ettől pedig csak zavart lesz. Rémült, védtelen.
A srác történetesen feltűnő jelenség, leírásában sok a apró részlet: így nem csoda, hogy Aziraphale-nek hosszú pillanatokba telik, míg minden porcikáját az emlékezetébe zárva végigolvassa.
A fiú újra felnevet, erőteljesen, tüdőből - a vele szemben ülő apró lány ingerülten az asztalra csap és elhallatszik egy sivító “Baszd meg magad, Crowley!”
Crowley.
Újabb sor, újabb bekezdés.
Hátrarázza a haját; oldalt felnyírt, hollófekete haja mellett a fehér bőr szinte vibrál. A szemeit nem látja: kerek lencséjű napszemüveg takarja el őket, még itt bent a menzán is.
Aziraphale tekintete megtorpan és egy pillanatra újraolvas, nehogy lemaradjon, hogy felfogja a betűk mögött megbújó jelentést - illetlennek tartja, hát hogyne tartaná, de egyben nem tud nem gondolni arra, hogy mégis jól áll neki. Crowley a lány tombolására az alsó ajkába harap, hogy elfojtsa a vigyorát; csak a metszőfogaival tud, szája két sarkába egy-egy piercinget szúratott. Kígyóharapás.
Tovább; tovább a keskeny nyakra, hosszú, kecses, éles kulcscsontokra egy mélyen kivágott pólóból elővillanva. A könyök hegyes, bőrén tetoválások kúsznak végig. Aziraphale a helyéről nem látja a mintákat - zárójelek közé börtönzött metaforák, pontosvesszővel elválasztva, csak szavak,
szavak,
szavak.
Újabb fejezetet nyitna csak a hangjának (mély, remeg), az apró részleteknek (ékszereket visel, gyűrűt és fültágítót, ezüstösen csillogó fémeket), az arcvonásainak (szögletes áll, görbe orr, hegyek és völgyek hullámai), minden másodpercnek, amellyel tovább nézi.
Összerezzen. Feleszmél; Newtra sandít, Newt nem néz vissza rá. A karóráját fürkészi oldalra billentett fejjel: vajon hány percet volt távol a valóság rájuk eső felétől, vajon mennyire volt letagadhatatlan, vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy a pletyka újfent útra keljen a csacsogó szájak sarkában…?
Alig fél perc.
Aziraphale alig fél percen át meredt rá, ennyi volt az egész borítótól utószóig, ennyi kellett ahhoz, hogy minden megváltozzon és mégis ugyanolyan maradjon, mint amilyen valaha volt és valaha lehetett.
Lassan visszaereszti a villát a tányérja szélére.
Aznap nem nyúl hozzá többé.


* * *

Itt van ez az egész megint, megint és utoljára, a hétfő reggel a Berkeley 668-as termében. Jobbról napfény, omló, fátyolos, az angol koraősz alvadt heve dől be a gótívű ablakokon át, és Anthony J. Crowley, jó előre, megállíthatatlanul, megfellebezhetetlenül, visszavonhatatlanul és már csak merő poetikus szeszélyből is: unatkozik. Hátradől a székkel, cipőjét a kis fapad lábába akasztja, figyeli a felírásait és véseteit még tavalyról és tavalyelőttről és azelőttről, kikapart, elmaszatolt sorokat és rajzokat. Egy félvigyorral feltekint; Madame Tracy az asztalon ül, kezeit az ölében nyugtatva. Vibráló színű ruhákat visel és vibráló szavakkal beszél, lelkesen, a nyárról.
Crowley egy pillanatra lehunyja a szemét, arcát a napnak tartva.
Nyár volt… Egy élettel ezelőtt, egy héttel ezelőtt.
Az ajtón kopogtatnak, tapp-tapp-tapp, és valaki benyit. Crowley nem néz oda: az ablakon kibámulva elomló spleennel az egyengyepet figyeli és a fölötte fegyelmezetten kerengő madárcsapatokat, a fákat a távolban és
- Elnézést kérek; ez volna a 668-as terem?
az ég idegen kékjét; szürke volt London felett, Párizsban mindig este látta csak, fekete volt, lestoppoltak odáig, át a csatornán - a horizont föltárult akkor előtte, és most-
- Parancsol, uram?
- Az órarendem tanúbizonysága szer-
- Jaj, ne haragudj, ne haragudj, idősebbnek nézel ki. Diák, persze. Bújj be.
Crowley ingerülten odapillant, csak a szeme sarkából, és Crowley kis híján hátrazúg a székkel - az élesen csikordult a parkettán, és a mögötte ülő Lilith padjába kell fogódzkodnia, kicsavarodott karokkal, hogy ne zuhanjon el.
- Hogy hívnak, kisdrágám?
- Az-
- Ó, gyere, gyere közelebb, miért nem mutatkozol be az osztálynak?
A fiú tesz pár bizonytalan lépést a tanári asztal felé, aztán katonásan kihúzva magát megtorpan, és felszegi az állát.
Márvány.
Crowleynak úgy tűnik, mintha egy életbe toppanó szobrot figyelne: az igazi mesterremekek arányos mását, a puha húsnak tűnő faragott követ; igen-igen, egy bálványt, ami könnyedén lelép emelvényéről, és haja arannyal szikrázik fel, tekintetében pedig időtlen bölcsesség pihen, és, és az ajkain finoman megül - a gúny.
Ez egyetlen pillanat volt.
A következő pillanatban a fiú megszólal megint, egy íves gesztussal a szívére simítva a kezét:
- Aziraphale Fell vagyok.
A többiről Crowley lemaradt. Talán Londonról volt szó és Etonról; csak a hangra figyel, a tiszta intonációra, az előkelő akcentusra; a hang középmély, lágy és vontatott, és Crowley zeneként hallja, valami idüllt és ködös transzon túl, aztán gyorsan megrázza és kihúzza magát, és komor koncentrációval az asztalra könyököl.
A füle vörösen ég.
Kritikus szemmel végigméri a srácot.
- A nevedet lehetne még egyszer?
Az iskolai egyenruhát viseli: szürke szövetnadrág, szürke pulóver, világos ing, indigó nyakkendő. Semmi különös. A különbség az, hogy jól áll neki, hogy neki jól áll. Van nála egy szíjas bőrtáska, a karján átvetve a tengerészkék egyenzakó, az orrnyergére csúsztatva pedig szarukeretes szemüveg. A cipő barna, a táskával pontosan megegyező árnyalat.
- Aziraphale, ma’am. Ez-ir-ráf-É-el.
- Hogyan írod?
- “Raph” és “Ale”, előtte pedig “Azi-”, ma’am.  Éj-Zed-Áj.
- És úgy ejted, hogy…?
- “Eziráféel,” ma’am.
- Szóval É, mint A-E?
- Ó, egyszerűen A, ma’am. A-Z-I-R-A-P-H-A-L-E. Leírjam esetleg?
- Megkérlek rá.
Madame Tracy kerít neki egy krétát. Crowley kezdeti ihletett ámulata addigra valamiféle bajtársias szánalomba csap át. Aziraphale kalligrafált betűket kanyarít a táblára (Crowley egy keresetlen pillantással ellenőrzi a fenekét: minden rendben van, nagyon is rendben, és egy fél pillanattal ezelőtt még ódákat zengett volna a gömbök tömör tökélyéről); Aziraphale aztán körbenéz, és egy fitos fintorral leporolja két kezét.
- Aziruffle Fell - olvassa Madame Tracy büszkén. - Köszönjük, kisdrágám. Isten hozott nálunk.
A fiú rögtönöz valami meghajlás-félét meg egy rebbenő mosolyt, majd a helyére indul.
- Aziraiffle, csak egy kérdés!
Aziraphale olyan nyájas és lemondó megnyugvással fordul felé, mint aki mostanra már készen áll lebetűzni a teljes óangol dinasztia neveit.
- Ki a kedvenc íród, kedveském?
Egy lélegzetvételnyi, tétova szünet. Crowley Aziraphale tarkóját bámulja. A keményre vasalt gallér fölött lágy hullámokba zubog a tündöklő haj.
- Oscar Wilde.
Crowley ültében kihúzza magát. Aziraphale elhalad mellette, és helyet foglal a terem párhuzamos végében, egy paddal Hastur előtt. Hastur valami pofát vág, és Crowley pillantását elkapva tátog valamit; ő viszonzásul vigyorog és megvonja a vállát, aztán grimaszol.
Fogalma sincs, miről beszélnek.
Fogalma sincs, mi történik.
Aziraphale egyszerűen nem tűnik odaillőnek; ha szobor, akkor hát ismeretlen mester faragta, ha dal, akkor meg nem hallotta senki; talán a fény esik rá másként, talán érzékcsalódás vagy tévedés, de Crowley azon kapja magát, hogy egyre felé pillant, mintha ellenőrizni akarná, ott van-e még.
London jut eszébe megint, ahogy elváltozik a szürkületben. Párizs, a titkos utcák.
Crowley maga elé bámul. Lényegében: az új osztálytársuk helyes srác; lényegében, egyszerre esetlen és büszke, és ez talán bájos; és ez, ettől, elvileg, nem kéne, hogy ilyen hatást gyakoroljon rá, és semmi oka sincsen, hogy sebtiben megint felé nézzen - nézze, ahogy előkészíti a tolltartóját, egy termoszt, egy bőrkötéses füzetet - a világon semmi oka sincs bámulni őt és művtöri házidogát komponálni a vállának az ívére. Crowley nevelő célzattal bokán is rúgja magát.
- Aziraphale - maga elé dünnyögi, csak hogy lássa, ki tudja-e ejteni rendesen. Úgy tűnik, sikerrel jár. Madame Tracy időközben letörölte a nevet a tábláról, és most a kötelezőkről magyaráz. Már senki nem néz az új fiú felé.
Crowleynak eszébe ugrik az a gyerekkori kis rejtvény, “ha átfut az égen a villám, és nincs ott senki, hogy lássa, villámlott-e vajon?” És eszébe ugrik ez: ha történik egy csoda, és senki sincs ott, aki felismerné, és látnak valami gyönyörűt, és senki sincs ott, aki értékelné, akkor megtörtént-e az egész? Aziraphale alig egy perce itt állt, és mindenki őt nézte, hát ő legalábbis biztosan, és…
Crowley az asztal peremére markol. Megint túl sokat gondolkozik. Maga elé húzza a tolltartóját, és kényszeresen elkezdi kirámolni. Huszonnégy Stabilo tűfilce van. Halálosan büszke rájuk. A pirosat és a halványabb pirosat átdugja a fültágítóján, mintegy próbaképpen.
És talán fordítva is igaz. Ha csak egyetlen ember van ott, aki azt mondja, hogy csoda, meg szép, meg villám, meg…
- Lilith - tátogja. - Lilith!
- He?
- Az új srác?
- He?
- Neked bejön?
- Faszom? Mert mi van, he?
Mary hátrafordul és pisszeg. Crowley még utoljára átnéz a válla felett, Aziraphale felé. Hastur elkapja a pillantását, mire gyorsan visszafordul a tűfilceihez.


Hastur a testvére volt. A bátyja, konkrétan: fél órával korábban született.
Egyáltalán nem hasonlítottak. Már csak merő jólneveltségből sem: nem akarták megnehezíteni a szüleik dolgát, Mr és Mrs Crowley épp elég elfoglaltak voltak ahhoz, hogy megtanuljanak különbséget tenni két fekete hajú, zöld szemű gyerek között. Amikor Hastur, élete egyik első gesztusaként kirúgta Crowley szájából a cumisüveget, az apjuk megjegyezte:
- Á! Kész kis bajkeverő.
Ebből adódott, hogy következésképpen kettejük közül Crowley a jó gyerek, de legalábbis a jobbik. Mindent megtett, hogy mintaszerű kisöcsi legyen, és ennek megfelelően mindent tönkretegyen, ami a keze ügyébe kerül, valamint rendre készséggel vállalt szobafogságot olyasvalamikért, amit Hastur csinált, öt perccel előtte, és amit ő csak utánozott, és ami az esetek többségében gyúlékony volt.
Hastur rosszul tanult, tehát neki jól kellett. Hastur durva volt és harsány, belőle tehát simulékony rohadék vált. Sajnos mindketten magasra nőttek, bár Crowley mindent elkövetett ez ellen, és amiatt is bűntudat gyötörte, hogy egyikük sem hízott el soha, egymástól való kölcsönös kajalopás ide vagy oda. Hastur viszont úgy festett, mint Gary Oldman az Ötödik Elemből, Crowley pedig nem, de nagyon nem, és a részéről hálás volt ezért.
A bandába is ő rángatta bele, persze. Hastur és Crowley, együtt kiadták Hastur Crowley őlordságát, személyesen.
Crowleyt soha senki nem hívta a keresztnevén.
Crowleyra soha senki nem hivatkozott Hastur, vagy Ligur, vagy Lucifer, vagy Lilith említése nélkül.
A szüleik abban a reményben küldték őket bentlakásos iskolába, hogy így majd talán sikerül valaki másnak törvénytisztelő polgárokat nevelni belőlük, és a többi vagyonos csemetével egyetemben szépen elkerülik majd a veszélyt.
A szüleik nem olvasták a Harry Pottert. Azt a részt biztos nem, amikor Voldemortnak egy csomó haverja lesz.


Crowley eljut addig, hogy a lila tűfilcet sikerüljön a felső ajka és az orra között egyensúlyozni, és csak erre figyelni; nem gondolni mindenféle Aziraphalekre és városokra és szobrokra és hangokra. Tudja, a világ egyensúlya függ most a tűfilc tengelyén. Ő tartja egyben az univerzumot. Azt is tudja, hogy bámulják. Hátrafordul.  Aziraphale olyan lendülettel hajol hirtelen a füzete fölé, hogy kis híján lefejeli. Hastur gúnyosan felhorkant. Crowley agyának elektromos zárlatán át lassan keresztülbizsereg Madame Tracy hangja:
- ...problémátok akadt az Ulyssessel; nem egy könnyű olvasmány, Istenkém, nem is nektek való, de na, mit van mit tenni? Kötelező.  
Crowley hagyja a tűfilcet a tenyerébe esni, rámarkol, és lassan felemeli a kezét.
- Nem szeretném, hogy a vizsgáitokon halljatok róla először… tessék, Crowley?
- Hülyeséget tetszik mondani - mondja Crowley, filce a levegőben, tekintete még mindig Aziraphalen. A fiú idáig szorgosan körmölt valamit, de a tolla hirtelen megtorpan a papíron. Crowley felbátorodva előre fordul.
- Az Ulysses egy rohadt jó regény, a Joyce meg egy rohadt jó író. Pont azért lett kötelező, mert az, nem? Nem? És ez így fordítva van manapság, hogy valami elsősorban kötelező, és hogy azért jó, mert kötelező, pedig igazából valami azért lesz kötelező, mert annyira jó, hogy még tíz év múlva meg húsz év múlva meg így mindig jó. - Nekilelkesedve folytatja, kicsit megugorva a széken:
- Ezt a regényt sokan szerették, vagy sokan olvasták, és mondták egymásnak, hogy “hé, olvasd el,” és a mai napig ez megy vele, hogy “hé, olvasd el,” legalábbis ez lenne a lényeg, ezért kerül be egy könyv az irodalmi kötelezők közé, csak az van, hogy onnantól, hogy ott van, már nem “hé, olvasd el,” hanem “ezt most muszáj lesz elolvasnod,” és annyi az egésznek, mert az olyan könyvek vannak ott, elvileg, amik annyira jók, hogy maguktól elolvasná mindenki, de így meg, hogy rámondjuk, azzal annyi. - Kezd belezavarodni. Elkezdi kívülről hallani magát, és ami rosszabb, elkezdi hallani azt a szédülő zúgást. Mindenki felé fordul, és Madame Tracy valami elnéző mosolygással figyeli őt, és érezi magán Aziraphle tekintetét. Önkéntelenül is megdörgöli a tarkóját.
- Mert - hadar tovább kétségbeesetten, egyre gyorsabban -, ugye itt van az, hogy ami kötelező, az most ilyen “best of irodalom forever,” és akkor mért nem adunk neki annyi, annyi ööö, tiszteletet, hogy elhisszük, hogy ez most tényleg jó? Mármint Joyce meg Ginsberg meg Beckett, forradalmi, és akkor nem értik, és biztos jó, mert nem értik, és tényleg jó, de nem azért, mert nem értik hanem mert ott van az egész.  - Levegőért kap. - Az Ulysses? Hát baromi jó. És kötelező. És ez nem ugyanaz? És nem, miért nem? Hát nem. Azért. Szóval ja. És az Ifjúkori Önarckép? A madár a heggyel. Ühüm. Szóval ja. Így. - Megköszörüli a torkát. Elhallgat. Madame Tracy lassan bólint, a mosolya kiszélesedik.
- Na, ez egy nagyon érdekes meglátás a pajtásotok részéről…
Satöbbi, satöbbi. Crowley nem figyel oda. Lesunyja a fejét, bámul maga elé, kipirultan és egy kicsit zihálva.
Soha többet. Soha többé én meg nem szólalok. Én az életben soha többé meg nem.
Ezúttal Hastur felé néz, hátha jár neki valami lesajnáló testvéries félvigyor, amit viszonozhat (és majd remeteként leélt élete végén, némasági fogadalmát végül feloldva a halálos ágyán Hastur kezét szorítva suttoghatja: “akkor jó voltál hozzám,” mielőtt tragikusan belehal az örök szégyenbe és félreverik érte a harangokat a Westminster Abbey-ban) - Hastur viszont a mobilját fixírozza a pad alatt. Crowley egy fájdalmas fintorral már épp elfordulna, amikor elkapja Aziraphale tekintetét. A fiú egyenesen rá néz, mosolytalanul, de valamiféle elismerő pillantással, és érdeklődve állja Crowley tekintetét (helyesebben, állja Crowley sűrű pislogásait) hősi fél percen át, mire Crowleynak eszébe jut, hogy “hat másodpercen túl már szemkontaktus-szex!” aminek értelmében összerándul, elfordul, és soha többé nem néz Aziraphale-re,  SOHA, bámulja a csíkos füzetpapírt az óra végéig, csak annyit jegyzetelt le, hogy “+” és “All That Fall”, aztán jön a tízperc ami alatt átvonulnak a biológiaszertárba és ami alatt egyértelművé válik, hogy Aziraphale amúgy az osztálytársa szóval minden órájuk együtt lesz jó eséllyel tehát ennyit erről.


Két hét telik el. Eltelik két hét. Aziraphale ott van minden órán, a németet és a háztartási ismereteket leszámítva, és ott van a menzán, meg a reggeli névsorolvasáson, feltehetően a kollégiumban is, és Crowley egyszer látta kijönni a kápolnából, szombat reggel, amikor nincs is istentisztelet.
Ezzel együtt lassan minden visszatér a szokott mederbe. Crowley rögvest bezsebelt egy szaktanári intőt, Shadwell folyosófelügyelő pedig már megfenyegette valamivel a felfüggesztés és a máglyahalál között; a szövegkörnyezetből nem volt egyértelmű, pontosan melyikkel. Elfelejtett két matekházit, lelógott egy testnevelést, szerzett egy új szobanövényt, kidobta Ligurt az ablakon (a födszinről), Ligur benyomta a fejét a vécébe, Lilith kiröhögte, Lilith samponja rejtélyes módon erjesztett tejjé materializálódott. Békés, bágyadt napok voltak ezek.


Crowley kitartóan passzolgat magának egy teniszlabdát. Finom köd ül meg a füvön, és a sportpályák mind üresen nyúlnak el. Ott áll ő, csőnadrágban és trikóban, felütöti a labdát, felütöti megint. A szájából cigaretta lóg, és lóg rohambakancsának fűzője is; a haja nyirkosan tapad a fejéhez, és karikás szemekkel figyeli, ahogy a neonsárga labda felpattan és lepottyan.
Elmehetett volna persze fallabdázni is. Csak azt nehezebb kimagyarázni.
Úgy áll ott, csak úgy mellesleg, mint akinek semmi különösebb keresnivalója nincs a környéken, és éppen csak úgy adódott, hogy ő kerek egy órája hocizik az ütővel egy szál magának, valamiféle révült nyugalomban. Talán nevezett révült unalom az oka annak, hogy Aziraphale-t csak akkor veszi észre, amikor a fiú már ott áll a pálya másik végén, némileg megszeppenten.
Crowley első reakciója az, hogy elhajítotja a spanglit. Fél métert, ha repül. A fű kigyullad. Crowley eltiporja. Biztos benne, hogy a másik nem látta.
Aziraphale álmodozó arccal suhint az ütővel kettőt, próbaképpen, aztán, mintha épp csak akkor venné észre Crowleyt, kurtán biccent felé.
Aziraphale fehér sortot visel. És fehér teniszpólót. Szimmetrikus zoknit. Teniszcipőt. Csuklószorítót. Fejpántot. Mellé a szemüveg. Rohadt röhejesen kéne, de legalábbis illene kinéznie, csak nem így történik. Crowley lehajol a labdáért. Guggolva feltartotja. Aziraphale bólint, és lekocogja az ütőjét a földön.  Crowley talpra kecmereg.
Egész Wimbledon szeme az ifjú bajnokon, közvetít magában. Sikerrel jár-e vajon ebben a mindent eldöntő ütközetben?
Feldobja a labát. Üt. Talál. Már az is valami. A labda átrepül a hálón, és Aziraphale kecsesen fut felé, lobog hátra a szöszke haja, szökken egyet, és BAMM - váratlan erővel visszaüti a labdát, és Crowley karja majd’ leszakad a passztól. Aziraphale hátrarázza a haját. Crowley elvigyorodik.
Kezdetét veszi a játszma!  
- One-love! - kiáltja az első  sikeres fordulatnál. Aziraphale sötét pillantást vet rá. Crowley többet nem kommentálja a meccs állását, és az ajkaira harapva játszik tovább.


A játszma végén, egy fertályórával később adott volt egy kissé szuszogó Crowley, aki a térdeire támaszkodva előre hajolt, és egy kipirult, ziháló Aziraphale. Crowley a kezét nyújtja felé:
- Crowley. Anthony. De Crowley.
Aziraphale vesz egy mély lélegzetet:
- Tudom. Aziraphale.
- Aha. Tudom. Helló.
Aziraphale kifújja a levegőt; a frufruja felrebben, és a szemüvege bepárásodik. Megszorítja Crowley kezét. Esőre áll az idő. Crowley előzékenyen hátrébb lép, és udvariasan hallgat. Aziraphale a tenyerével legyezi magát, még mindig zihálva, aztán felhúzza a teniszpólót, és egy ösztönös mozdulattal beletemeti az arcát.
Vékony csípője van. Fehér bőre. Feszes hasa. A szeméremcsontok határozottan-
Aziraphale hihetetlen hirtelenséggel visszarántja magára a pólót, a szegélyét markolva, mintegy pánikszerűen; az ajkai elnyílnak, és kipirul, valami tündökletes rózsaszínnel - még mindig markolja a póló szegélyét, még mindig, még mindig, aztán pedig átkarolja magát és leszegi a fejét. És felnyög. Egy esetlen kis “erhm”-el.
És hát ott állnak.
Crowley, a maga részéről, lenyűgözve.
Ó, igen - sejtette, hogy Aziraphale meleg. Igen valószínűnek tartotta. Ez a deduktív melegség viszont most mennyei fényként zuhog és ragyog rá, búzakalászok mannájaként, homárok özönében. A tudatában valahol távol felcsendül a This Boy is a Bottom.
Még mindig ott állnak. Aziraphale pironkodik, Crowley bazsalyog.
“Te aztán nagyon buzi vagy.” Meg akar szólalni, de csak ezt tudná neki mondani: “Aziraphale, örvendek a szerencsének, mert nálam is buzibbnak lenni egy oly’ megtiszteltetés, melyet a Berkeley berkei…”
Megembereli magát.
- Jó az. Ütőd.
- Ahhh!? - Aziraphale egyszerre tud sóhajtani és nyöszörögni. - Köszönöm, én… vettem.
Crowley megértően bólint. A legtöbb ember vásárojta az ingóságait. Ő személy szerint nem tartozik közéjük.
- Lécci - mondja -, a többieknek ne mondd már el, hogy teniszezek, jó?
Aziraphale bólint. Crowley biccent, és elindul a pálya vége felé. Egy gitártok hever ott. Belecipzárazza az ütőt.
- Szoktál - kérdezi Aziraphale - teniszezni?
- Aha, csak… - Crowley tesz egy gesztust a levegőben. A hátára szíjazza a tokot. - Ühüm.
- Nos, természetesen játszik is, mert egészen kiváló a látszékod, ha szabad megjegyeznem, én most nekem kórusom lesz, a viszont látásra, kedves Crowley, esni fog. - Ezzel sarkon fordul, és egyenes vonalú gyorsuló mozgást végezve távozik. Már az út felénél jár, mire Crowley felfogja, mit mondott neki.  
- Ah! - bólint Crowley a levegőnek, aztán maga elé meredve megjegyezi: - Kösz, te is.
Elindul az ellenkező irányba, kerülőkanyarral. Egyre mélyebben pirul, és egyre jobb szövegei támadnak, attól kezdve, hogy “hé, megmutatod ezt a hárítást, baromi jó” odáig hogy “ez az, pontosan így, igen, IGEN

Tíz perccel később Crowley a fiúmosdó koszlott csempéjén ül, a fogai közt a trikójával, a nadrágja térdig cibálva, és vécépapírral tisztogatja a hasát.
Aziraphale kipirulva, zihálva, izzadtan, felgyűrt pólóban, ahogy felsóhajt. Ennyi elég volt. Összegyűri a vécépapírt, bedobja a klotyóba, lehúzza, fél lábon pattogva visszarángatja magára a gatyát, a hátára dobja a gitártokot, alaposan kezet mos, megigazgatja a haját, és indul.
Másnap látja Aziraphale-t a folyosón, a kezében könyvtári könyvek bábeli tornyával, amit akaratos arccal egyensúlyozik. Ő elsuhan mellette, és nem köszön, a segítségét meg végképp nem ajánlja fel.
Egy héttel később teniszeznek megint. A párbeszéd három összetett mondatból áll, témája: az időjárás. 


következő fejezet >>
komment: IGEN // nem 
idézet: d.a.s.
montázs: yami

19 megjegyzés:

Mary Wolf írta...

Ez nagyon tetszett, hihetetlenül jól össze raktátok, grat hozzá! Ezek ketten buzibbak már nem is lehetnének szerintem. :D Már most nagyon aranyosak, pedig csak távolról méregetik egymást, de ahv,olyan kis cukik, nem lehet betelni velük. Várom a folytatást! :D

Raistlin írta...

Első hozzászólás, jissz~
Juj, nagyon örülünk, hogy tetszett ;u; (És de buzik ezek valóban és mi lesz itt még)

666rytus írta...

Mit is mondhatnék...
*nagymamamód arcon csippent és gügyög* -azt hiszem megtartalak...
Annyira hálás vagyok érte! Mindenkinek, aki bármilyen formában is, de hozzájárult, hogy ŐK megszülethessenek... Imádlak titeket, megyek és végre elolvasom!

Raistlin írta...

A regény elvileg és reményeink szerint és nohátugye érthető a Good Omens olvasása nélkül is [bár ajánljuk mert sejjjjj] - és köszönjük, hogy olvastad ouo

littlemissprimadonna írta...

Nyilvánvalóan ismeritek azt az érzést, amikor este fél 11kor elalvás előtt még elolvastok "csakegyfejezetet" és felveszitek az ehhez bejáratott "felpolcolt párnán fekvő" pozíciót, majd percről percre egyre jobban belemélyedtek a történetbe és körülbelül 10 perc után már törökülésben görnyedtek a könyv/laptop/telefon fölött, a végére pedig legszívesebben fel-alá rohangálnátok a szobában.
Nah, ez pont ilyen volt :) Imádtam.

Raistlin írta...

petra te (◕‿◕✿)
hallod-e (◕‿◕✿)
köszönjük ♡ (aktívan és boldogan ésésés)
(és.)
*táncolva el*

666rytus írta...

Húdehűha...már annyira hiányzott ez a két balfácán! Más környezet, más alapok de mégis ők ugyanaz a feeling...egy problémám akadt csupán, hogy olyan hamar végetért a fejezet... :)
A Good Omens remek történet, karakterek, stílus bravúros egyvelege, ami miatt egyik kedvenc könyvemmé vált.
Az a néhány sor- előzetes gyanánt korábban- rögtön felcsigázott, és megérte várakozni rá! szuperek vagytok! Köszönet Raistlin, Yami és River!!!

Raistlin írta...

A high school AU nagyon adja magát, pláne ezzel a két magatehetetlen szerencsétlen buzi idiótával. Nagyon izgatottak vagyunk, hogy fognak tetszeni nektek a továbbiak owo

Mitsuki írta...

Úristen, ezek! *furán mutogat a képernyőre*
ÚRISTEN, TI! *hisztérikusan mutogat a képernyőre*

Fantasztikus. Nevettem, de nagyon. És most kerítőnőt szeretnék játszani. De nagyon.
(És várom a folytatást, de nagyon nagyon nagyon.)

Nem is tudom hol kezdjem, valahol muszáj, mert érzem, hogy hosszú lesz, bocsánat.
Szereplők.
Newt. Newt feltűnik. Newt kitartóan szétfésült haja és én kitartóan vidulok, hogy jéj Newt, rég láttalak! Prefektus. És vajon-vajon ki az a pimaszul csinos lány? Newt-newt...
Adam. Imádom, az első haja szálától a cipője talpáig ezt a fenyegetően vibráló embert, mert a zabolátlan és örök vidám, fura gyerek felnő. Zabálnivaló.
Hastur. A lebegő árny, a gonoszkodó testvér, aki az otthonra emlékeztet. Egyszerűen megelevenedik a fekete tincseivel meg a zenekarával.
ÉS AZ A KETTŐ MEG asdfghjkl
Aziraphael. Bőr füzet, bőr cipő, bőr táska és bőr tolltartó, mind harmonizáló színekben. Legalábbis a nagy részük. Pofátlanul jól álló egyenruha. Gúnyos mosoly. Elpirulás. És Fellnek hívják, Fellnek. *nem szól semmit* Tökéletes.
Crowley. És az ő összes pokolbéli filctolla, meg testvére, és intője és nem tudom nem agyonölelgetni ahogy majdnem elvágódik mikor meglátja Azit. Khm, a kötelezőkkel kapcsolatban pedig mélységesen egyetértek. Mélységesen.

Már láttad a kis grafit-firkám, pontosan így képzeltem el őket. Annyira édesek, és gyökerek, és szenvednek, totál leégetik magukat, nem látnak az orruk hegyén túl, pedig lenne mit látni, mert megeszem, annyira munyik.

Kedvenckék. Annyi van, mint a nyű, a fél mindenséget kiszedhetném, vedd úgy, hogy a copy+paste rövidítése.
"...és mivel gyakorlatilag önmagát kényszerült felnevelni, alaposabb munkát végzett, mint illett volna." - Azi, te szemét, hogy merészelted!
"Aziraphael olyan nyájas és lemondó megnyugvással fordul felé, mint aki mostanra már készen áll lebetűzni a teljes óangol dinasztia neveit." - so lexikon
"...a világon semmi oka sincs bámulni őt és művtöri házidogát komponálni a vállának az ívére. Crowley nevelő célzattal bokán is rúgja magát." - ne. ez fáj. indokolatlanul röhögök.
"Aziraphale, örvendek a szerencsének, mert nálam is buzibbnak lenni egy oly’ megtiszteltetés, melyet a Berkeley berkei… - még indokolatlanabbul röhögök. coming out gyerekek.
(nem tudom kihagyni. nope. annyira mosolyogtam. persze mellettük szívélyesen üdvözöltem a már felrakott idézeteket is)

A mindig sziporkázó yami (nevek) humor, River és az érzékletes leírások (meg a dőlt betűk), Raistlin pedig örökké (Oscar Wilde) a jó háttérkarakterek szerelmese. Ha valamit félrekategorizáltam, túl jól vagytok a megkülönböztetéshez.

A sok humor alatt azért van ám tartalom is rendesen, várom a fordulatokat, amitől leesik az állam és csorog a nyálam és még jobban össze akarom boronálni őket.

****

u.i.: tényleg 80 oldal volt, míg egymásra néztek? mert ha igen, túl gyorsan telt el
u.i.2: az a lista még mindig életem szerelme, ahogyan a cím is <3
u.i.3: nem szabadultok meg garmadával gyűlő rajzaimtól

Raistlin írta...

*rádbök* nevess még amíg megteheted

nagyon-nagyon szépen köszönjük a lelkesedésedet és a támogatásodat ;u; river az utolsó fejezetekig "csak" a háttérmunkákban vesz részt (headcanonolás, ötletbörze, bétázás, bátorítás) cserébe viszont rásóztuk a teljes befejezést (mer' ügyes) - tehát most egy jó darabig yami és jómagam párbaját leshetitek - sőt, ennek a fejezetnek jó 60%-a yami munkája, de azért aratjuk a babérokat :D A mostani részlet 15 oldal volt. Konkrét szemkontaktus még nincs. És nem is lesz egy darabig.
A rajzokat köszönjük és várjuk :3
És én voltam béna mert totál véletlen tettem priváttá a 8tracks mixet. sejj.

Menta Szirup írta...

Nagggyon régen olvastam fanfikk regényt, de ő felcsigázott (szép szép ez a borító!). Eszméletlenül csinos volt és puha minden szava, minden sora. Édes édes skinny love. Ez a két lökött ♥ Az individualizálás, olyan könnyed, mintha a szemük ragyogásával kezdődne és lassan a lelkükbe olvadna. Bökött szépen írtátok meg és köszönöm, hogy a része lehetek egy ilyen világnak. Imádom (valamiért az jut eszembe, hogy olyan olvasni, mint angyaltollakat markolászni, de komolyan) ♥

уαмι. írta...

Én jövök most egy válasszal mert rajtam a sor és különben is nyuff♥
Nagyon szépen köszönöm mindannyiunk nevében. :3
A két nyamvadt megkérdőjelezhetetlenül lökött, nem lehet bírni velük. :') Zabálnivalóan kínosak. De hát tinik.
Köszönjük, és reméljük hogy öröm lesz olvasni, milyen eseménytelenül zaklatottak a diákévek. :3 xxx

Névtelen írta...

Tehát elkezdtem én ezt már tegnap, de amit Newt felbukkant kitört belőlem az örömködés és úgy döntöttem, h egy bloodyromantic fanficnek jár, hogy maximálisan odafigyelve olvassam, ezért ma újrakezdtem, lassabban, zenéstül, mindenestül. Adam para :D Fú komolyan már nagyon izgultam h Crowley mikor bukkan fel. A zavarbajött Crowley pedig zabálnivaló. Shadwell miatt megengedtem magamnak egy nyerítést. Kezdek rájönni hogy én igencsak bírom a gimis AUkat. Kedvencek:

"megfenyegette valamivel a felfüggesztés és a máglyahalál között; a szövegkörnyezetből nem volt egyértelmű, pontosan melyikkel"

"búzakalászok mannájaként, homárok özönében" ezen is hangosan felröhögtem

“Aziraphale, örvendek a szerencsének, mert nálam is buzibbnak lenni egy oly’ megtiszteltetés, melyet a Berkeley berkei…” a legnagyobb kedvencem. zseniális :DD

A végén annyi jutott eszembe h basszus már vége? Várom a folytatást :33

U.I. még annyit hogy nem volt valahol a blogon egy G.O. cikk ? mert most nem találom. ó és várom a következő Night Vale részt ;)

Névtelen írta...

oppá és Sunny-apple voltam

Tinuviel írta...

Nagyon-nagyon vártam, és nem csalódtam. Mindenki remek, és hangulatát is szeretem, fusztrált feszültség és közben meg annyira édesek <3 A kedvenc részeim azok ahol rácsodálkoznak egymásra, ott én is beleszerettem a ficbe. Nagyon várom a következő fejezetet, és gratulálok nektek. :)

Raistlin írta...

SUNNY-APPLE, Newt és Adam bravúros bemutatása és a fejezet jórésze yami műremeke, ahogy a karakterek késleltetése is, átnyújtok hát most néki egy verbális virágkoszorút a nevedben. Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett a fejezet, a folytatás pedig jön...csoszog...vánszorog.

u.i.1 A Gay Omens cikk az "ez itt egy meta" címke alatt rejtőzködik, amit hozzácsapok az archívumhoz amint eldöntöm, tényleg teleszuszakoljam-e a {br}-t metákkal. http://bloody-romantic.blogspot.hu/search/label/ez%20itt%20egy%20meta

u.i.2. WtNV. Hajajajajajajajaj.

уαмι. írta...

Tinu ;u;
Frusztrált tinifeszültség for da win. Azt hiszem mindannyiunk részénél az a legélvezetesebb élmény írás közben, amikor megállunk és megosszuk a többiekkel hogy "NEM BÍROM NAGYON KÍNOSAK CSINÁLJATOK VALAMIT".
Semmit nem lehet tenni.

Következő fejezettel igyekszünk és nagyon-nagyon köszönjük! ♥

GyilkosKoala írta...

Nem értem, miért vártam eddig, hogy elolvassam. Ez a két szerencsétlen gyönyörűséges valami, olyan hatást gyakorol az emberre, hogy a letargikus napomból kihúzott egyből. ouo' Szóval ezt köszönöm szépen, meg, hogy írjátok. Merthát. Nektek írni kell.
Eszembe sem jutott, hogy az Adam lesz, aki ott heveredik az ágyon és így sokkal jobb elképzelni, mint kisgyereknek. ouo' Éshát nem tudok normális kommentet írni, na sebaj, csak köszönöm ;w;

yami írta...

Nagyon szépen köszönjük, hogy végül nekiültél! ♥
A gyökerek szerencsére egymásra is igen nagy hatást gyakorolnak. Azt hiszem pont ez minden problémájuk forrása.
Adam jó szokásához híven random előtűnik és random visszaolvad a háttérbe. :") Nem az az örömmel szereplős típus.

Még egyszer köszönjük az olvasást & véleményezést. xxx

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS