a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. június 2.

stagnált.

pre-szérum!Steve/nyalka!Bucky életem első tudatfolyam-írásában, immáron hagyományosan [crowthis] munkájával illusztrálva.


stagnált.




Nem emlékszik rá,
mikor találkoztak először.
Emlékszik rá, hogy egy nyári délután a konyhaasztal alá bújtak, és elaludtak. Az asztalon körték voltak.
Emlékszik arra is, hogy egyszer azt játszották, kanadai favágók. Nem emlékszik rá, miért. Steve felvette az apja kockás ingét. Bokáig ért neki. (Steve apja mustárgáz-támadásban halt meg. Steve utálta a mustárt, sokáig azt hitte, hogy ha belégzi valaki az illatát, meghalhat tőle.)
Steve amúgy sokat tudott a halálról.
- Eh, komám! - kiáltották egymásnak. - Dől a fa!  
A tenger két lépés után vállig ért. Steve a parton állt:
- Nem szabad úsznom.
- A mamád mondta?
- Aha.
Steve, Steve, Steve, Steve. Ez a gyerekkori, obeszesszív rajongás: Buckyt jobban érdekelte, Steve nevét hogyan írják, mint a sajátját, Ste-ven Ro-gers, a legszebb ceruzáit használta hozzá. (Steve majd háromkor átjön; három óra, Bucky nem tudja, az mennyi lehet, és egy sámlin ül, a lábait lóbálva, Steve nevét kántálva, mintha megidézhetné valahogy. És még nincs három és nincs három és nincs három.)
- Steve nagyon beteg.
- Nem szabad, nem szabad, nem szabad.
Tizenhárom volt, amikor először arra gondolt, hogy meg akarja csókolni. A villamoson ültek, és neki egyszerűen csak eszébe jutott: pirosra csókolná az ajkait. Emlékszik rá, hogy megijedt, de volt az ötletben valami rettentően ámulatos, valami, ami összeszorította a mellkasát. Steve a homlokát az üvegnek hajtva ült, az ölében a füzetei. Aludt. Az arca izzott a fényben. A csók puha lenne, az íze talán, mint a fény és a melasz.
Felnőttek.
Buckynak voltak ezek az álmai. Ő és Steve.
Tizenhat volt, tizenhét; valamennyi, és akkor nevezte magában először szexnek. Ő és Steve, az álmaiban és a gondolataiban. Az álmaiban furcsa volt, mindig járt hozzá valami hülyeség: hogy a tanteremben vannak közben, de a tanterem egy felhőkarcolóban van, és aztán vált a kép és az álom már az, hogy Bucky repülni tud egy biciklivel. A gondolataiban mások voltak, ahogy felkönyökölve figyelte őt matekon, vagy ahogy náluk volt, és Steve az ágyon hasalva rajzolt, és a pólója felgyűrődött a derekán; és Bucky elképzelte, hogy fölé térdel és a bőrébe csókol, és ez ismétlődött a fejében újra és újra, ő, ahogy Steve napcirógatta derekát csókolja, a bőr száraz és meleg, és az ő ajkai végigkövetik a gerinc ívének kiugró csontjait. És aztán, ahogy Steve alatta hever.
Bucky nagyon beteg.
Nem szabad, nem szabad, nem szabad.
(A mamám mondta, és Isten.)
És arra gondolt, hogy randevúzni vinné, és az emberek nem mondanának semmit. Egymásba karolva andalognának, a kezükben papírba csomagolt hot-dog, a lábaiknál az öböl, úgy korzóznak a tengerparton, mint bárki más; a nap rájuk is épp úgy ragyogna, Steve-en napszemüveg lenne, az orra hegyén napolaj (olyan könnyen leég), este táncolni vinné, parádéra, és megcsókolná a tűzijáték alatt a függetlenség napján, piknik-pokrócon ülve, hátradőlnének a fűben. Lenne egy kocsijuk, és északig hajtanának, megnéznék Texast, Montanát és Floridát. (Steve pálmafákkal. Steve hóba bukott hegyeken.)
Ezekről soha nem beszélt neki. A képek felmerültek, alábuktak. A szerelmét cipelte magával; Steve-nek túl nagy teher lett volna, úgy gondolta. Van egy szó erre az állapotra: queer. Azt jelenti, furcsa, szó szerint.  
Bucky furcsa fiú.
Az első komoly barátnője Shanice volt, egy félvér lány, egy komoly lány. Amikor az utcán ocsmányságokat üvöltöttek utána, megfordult és az arcukba kiáltott. Ingruhát hordott, mint a többi lány, kalapot, mint a nők, festette magát és szipkával cigarettázott.
- Oltsd el.
A kapcsolat működött, kitartott, egy évig és egy hónapig, így volt, nem? Működött, mert nem voltak szerelmesek soha, de őszintén szerették egymást; mert Shanice az öklét a szájához szorítva nevetett Bucky viccein, és mert amikor először lefeküdtek, és Bucky keze remegett, ahogy lehúzta a válláról a kombiné pántját, ő csak mosolygott rá:
- Nyugi. Nem kell elsőre jónak lennie.
És aztán tizennyolc évesek lettek.
- Mért oltsam el?
- Steve asztmás.
- Nincs itt. Kivételesen.
- Nálunk lakik.
- Nem is mondtad. Mióta?
- Oltsd már el, kérlek! - Elélökött egy csészealjat. Shanice kiengedte a füstöt az ajkai közül (dús, sötét ajkai voltak) és a csikk végét Bucky kézfejére nyomta.
Shanice - vad Shanice, büszke Shanice - nem tudott az első estéről, amit Steve itt töltött, amikor köhögött és köhögött és köhögött, szárazon, görcsösen, az arcát a könyökhajlatába temetve, hajnalig, és nem tudott a második estéről, amikor egyszerre csönd volt, és Bucky felriadt, és Steve nem volt a helyén (a padlón, a pokróc alatt.) Bucky lábujjhegyen bejárta a lakást, suttogva szólongatta; a szülei aludtak (a keskeny ágyon, összebújva), Bucky bakancsot húzott és dzsekit, a szíve a gyomrában, és a falépcső tetején, egy létrán, meglelte Steve-et, ahogy felhúzott lábakkal kucorgott, homlokát a térdének hajtva.
- Te a szokásonál is hülyébb vagy - suttogta Bucky, ahogy felmászott hozzá. Steve sípolva vette a levegőt, azokkal az apró, éles lélegzetvételekkel. Bucky ráterítette a dzsekijét a vállára, bebugyolálta és a karját dörgölte. Steve bőre nyirkosan hideg volt, az arca savósápadt.
- Nem akartalak felkelteni titeket - motyogta. - Aludnotok kell.
- Neked meg élned, te balfék. - Magához ölelte, hogy átadja a hőjét, a karjaiban tartotta és Steve úgy aludt el. Bucky nem merte lehunyni a szemét. Brooklyn felett fehér nap virradt, és ő végignézte a fakó hajnalt, ahogy átdereng a kémények köpködő, csomós ködén, a karjaiban Steve Rogersszel.
(...sztria)
Az első napjukon a gimnáziumban Steve ideges volt, nem reggelizett. Az első napjuk forró őszi nap volt, párás, nehéz, és Steve ájultan esett össze a hűségeskü alatt. Onnantól senki nem barátkozott vele. Mindenki úgy kerülte, mintha elkaphatnának tőle valamit. Az ember így viselkedik a haldoklókkal és a nyomorékokkal. Steve tízpercekben a helyén maradt, és rajzolgatott.
Gyönyörű képei voltak. Szkeccsek, grafikák, olyan gyorsaság és erő volt a vonásaiban, ami a testéből hiányzott.
Tízpercekben Bucky Steve padján ült, és várta, hogy megnézhesse majd a kész rajzokat.
Bucky az összes barátnőjére emlékszik, a mai napig, a lányokra, akiket randevúra vitt, tudja a nevüket és a szemük színét.
- Figyelj, van egy barátom.
Alice, Beverley, Dorothy, Lizzie, Joyce, Martha, Marjorie, Norma, egy másik Norma, Phyllis, Rose, Rose és Rose, Ruth és Wanda.  
- És fantasztikus a srác. Szeretném bemutatni valakinek. Rendelkezel egy hasonlóan fantasztikus barátnővel véletlenül?
És az első kérdés mindig az volt:
- Hogy néz ki?
A válasz, magában:
- Annyira gyönyörű.
És annyit mondott:
- Szőke.
Voltak lányok, akikkel Steve boldog lehetett volna, remek lányok, okosak, bájosak, és vakok, vakok, vakok. A mosolyuk elfakult, ahogy Steve-re néztek, és úgy üdvözölték, mintha a jelenléte sértés lenne, egy különösen ízléstelen tréfa.
- És Steve - mondta Bucky, fennhangon, amikor Ruth kocsijának a csomagtartóján ültek és napraforgómagot ettek marokra -, el kell mesélned a répás sztorit. Szuper sztori.
A lányok előre kuncogtak, hátradobott hajjal, édesen. Steve motyogott:
- Nem érdekes.
- De, ez a legjobb sztori a világon, és te mondod a legjobban. Répa Joe sztorija. Amikor Steve meg én eltévedtünk, és ott volt az a kertes ház, és ott volt…
És voltak ott azok a lányok, akik akarták volna Steve-et, anyáskodó, kedves lányok, akik karitászból vele lettek volna; Bucky nem adta meg nekik az esélyt, Bucky elrémítette az összeset, mert Steve többet érdemelt a sajnálatnál és a jóságnál.
Steve, aki fél kilométert futott egy osztálykiránduláson, mert lemaradt a csoporttól és be akarta érni őket; éjszakai túra volt, az elemlámpa fénye villogott, villogott, villogott, már mind a tűz körül ültek, Bucky visszaindult az ösvényen, a kezében az elemlámpa (fenyők gyantás szagai, éji állatok neszei) és Steve ott volt az avarban, a hangja nem volt emberi - azok a nyirkos, éles, fulladó kis lélegzetvételek a torokban fennakadva, Steve az avarban és a sárban, Bucky üvöltött:
- Segítség! Segítség!
Az ölébe rángatta, az orrát befogva a száját a szájára tapasztotta. Steve remegett. (Vele kellett volna lennie mindvégig. A végsőkig. Ezt majd megfogadja magának.) Bucky átkutatta a hátizsákját, a barna uzsonászacskóból kirázta a morzsákat, odatartotta neki, számolt:
- És egy. Tartsd benn. Tartsd benn. És kettő.
És a hangja remegett.
A többiek futva érkeztek, és körbeállták őket. Az egyik lány elsírta magát. Azt mondta, “ez iszonyú.”
Bucky vigyázott Steve-re. Bucky ott akart lenni az aluljárókban, ahol gyomron öklözik, a sikátorokban, ahol a sarokba szorítják, ott akart lenni, amikor befulladt, amikor elesett, amikor kórházba került a szívével, és skarláttal és skorbuttal és egy egyszerű náthával is, ami szétfutott a tüdején és nyirkos gyulladássá lett.
Bucky ott ült a széken.
Bucky a sikátorokban megragadta a fickók grabancát és a betonnak préselte a képüket. (Ha Steve késett, annak csak egy oka lehetett: valaki egy lány után fütyült, valaki odébb lökött egy öreget, lehugyozott egy falat, valaki részeg volt vagy hangoskodott. Bucky megtalálta Steve-et a konténerek tövében, az orrából dőlt a vér, beszélni is alig tudott tőle, de vigyorgott:
- Szerintem megtanulta a leckét.)
Bucky a betegségekkel nem tudott hadakozni.
Bucky ott ült a széken, megzuhant vállakkal. A levegőben gyereksírás és öregek hörgő lélegzetei.
Steve nem fog megöregedni.
Bucky a hírlapot olvasta neki. Együtt próbálták kitalálni a keresztrejtvényt.  Szándékosan eltorzították a megoldást, a margóra kifért a nevük válaszul: idióta, hat betű; vakmerő, öt betű.
Nem emlékszik rá, mikor találkoztak először. Arra emlékszik, hányszor elképzelte, hányszor látta maga előtt az utolsó találkozást. Reggel felkelt, oldalra gördült, és arra gondolt: Talán ez lesz az. Steve egy napon ott fog feküdni a hasán, arccal a párnában, álomtalanul és lezárt szemekkel. És minden reggel felkelt, oldalra gördült, és arra gondolt: Ma nem. Mert ma nem engedem. Kinyújtotta a karját, Steve válla felé.
És Steve élt.
Aztán kitört a háború.
Peggy Carter egy púdertükörben rúzsozta magát. Bucky azt kérdezte:
- Patrióta Piros, vagy Skarlát Győzelem? - Peggy arca szenvetlenül lebegett a tükörben. Bucky folytatta: - Irigylem, hogy a nőknek ilyesmiket készítenek: a megjelenése egy összeszedett hadüzenet, én meg legfeljebb azt közvetítem az embereim felé, hogy “penge ma még nem érte ezt az arcot… és nem is fogja.” - Egy csalódott grimasszal megdörgölte borostás állát, és fájdalmas képet vágott. Peggy lágyan elmosolyodott. Lehajtotta a tükröt, az öklébe zárta.
- Maga az első - jegyezte meg könnyedén (az akcentusa, mintha dalolna: la-di-da-di-da) - Maga az első,  aki szerint a sminkem nem kifejezetten önnek szól.
Bukcy pukedlizett.
- Megtisztel.
- Ön tisztel meg engem; ez a lényeg. Nem bánja? - Feltápászkodott, feltartotta a rúzsát. Bucky a kezeit hátul összekulcsolva előre dőlt kissé.
- Az öné vagyok.
Peggy erősen koncentrálva felhúzott két vörös sávot Bucky szeme alá, aztán elégedetten biccentett.
- Hadifesték mindenkinek jár, őrmester.
- Éljen a demokrácia, őrmester. Kérdezhetek valamit?
- Csak tessék.
- Tudja, hogy Rogers tetszik magának?
Peggy egy elnéző mosollyal felcsavarta a rúzs kupakját, és felé bökött vele.
- A kerítőmondat udvariasan úgy hangzik, hogy tudom-e, hogy Rogersnek tetszem én.
Bucky vállat vont.
- Azt tudja. Tudja, hogy igen.
Peggy pillantása megrebbent, és az alsó ajkára harapott. Bucky tudta, hogy innentől nyert ügye van; a szíve hevesebben dobogott; a szíve vergődött és úgy érezte,  felfakad.
- De lehet - mondta -, hogy azt nem tudja, hogy Rogers mennyire tetszik magának. Fantasztikus fickó. Mindig is az volt.
A vér hidegen futott szét benne, úgy tetszett.
- Lehetek őszinte magával?
- Ha választanom lehet, legyen őszinte.
Peggy mosolyára akkor tisztán emlékszik.
- Előbb meg szeretném nyerni ezt a háborút.
- Higgye el, én ebben maximálisan támogatom. - Da-dumm. Da-dumm. - Nyerje meg a hazájának. Nyerje meg magának. Nyerje meg a világnak, de nem lenne szép Rogersnek is megnyerni és a jövőjüknek megnyerni? Milyen lenne megnyerni egy randevúért?
Valami ilyesmit mondott. Peggy nevetett, és a fejét ingatta.
Valami ilyesmire gondolt magában mindig.
- El kell hívnod valahová - mondta Steve-nek.
- Rendben. Bármikor. Hová? Találka a Tölténytárban? Randevú Rohambiliben? Légyott vagy Leszerelek?
- Ez - mondta Bucky ünnepélyesen - az utolsó kívánságom.
- Nem, Buck - nem. Nem lehet egyszerre harminc utolsó kívánságod.
- Ez az utolsó utolsó kívánságom. Post-humus.
- Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a szót rosszul használtad. Lőnek ránk?
- Ühüm. Te, azért pre-humus is.
- Mi van? Bucky, ezek lőnek ránk.
- Előfordul. Mielőtt még meghalok, el kell vinned valahová.
- Fedezékbe!
- Nem, randevúra.
- Fedezékbe! - üvöltötte Steve.
Hát. Lőttek rájuk.
(Ausztria.)
Steve-re így emlékszik: december 7, 1941, krumplit hámoztak, anya főzött, forrt a víz, az asztalon viaszosvászon, a levegő földszagú, az ablak bukóra nyitva, a rádió szólt, a nyolc órás hírek mentek, zongora szólt, és:
- ...adásunkat megszakítjuk a hírrel, hogy Pearl Harbor, Hawaiit japán légitámadás érte...
Steve felnézett, a késsel a kezében. Annyit mondott:
- Megtörtént.
Ha a pillantása nem lett volna annyira eltökélt, annyira végleges, talán minden másképp alakul. Steve a komoly arcával, a homlokába eső zilált tincsekkel, ingujjra vetkőzve. Steve annyira átkozottul védtelenül.
Bucky kihúzta a székét (csikorgott a csempén), letette a kést, elindult. Az anyja utána szólt (anya, kendővel a hajában, a homlokát törli a karjával, forró pára csap fel; apa addigra már halott volt):
- Mégis hova mész?
- Besorolni.
Steve széke, ahogy felcsikordult. Bucky már az előszobában állt, magára rángatta a kabátját, rá se nézett:
- Te maradj itt.
Steve megtorpant.
- Buck, ha még időben-
- Kérlek, maradj itt - mondta, és hátrébb lépett, meghátrált, mert tudta, hogy Steve is leakasztja a szögről a kabátját, hogy majd zsebre gyűrt kezekkel sétálnak egymás mellett, szótlanul (emberek fognak meghalni, Bucks; ezt nem engedhetem), és ha ezrek halnak meg és milliók halnak meg, akkor is elkezdődik valahol a számsor, egy, kettő, három, négy, te és én, te és én.  
(Ausztria.)
Majd előre siet az utcán. Majd nem néz hátra a válla felett. Ha kell, rohanni fog.
Meg akart halni Amerikáért. Steve-ért élni akart, élni örökké.
Először látni Európát. Látni Európát romokká robbanni. Az emlékek összemosódnak.
Volt egy pillanat a tengeren, amikor a víz megfeszült, szürke volt, kék és ragyogó, mint az acél, és Bucky szédült a gondolattól, Steve a kiképzőtáborban, nem így képzelte el, nem akarta megtagadni tőle (ez az amit nem értesz, azt mondta, ez nem csak rólam szól, és ő azt mondta, jól van, azt mondta, mert nincs mit bizonyítanod, vigyázz magadra és ne nyerd meg a háborút mielőtt odaérek)
Az újoncokat képezte Angliában és mindig odaképzelte Steve-et a soraik közé, amikor parancsokat üvöltött; mert így volt fair; és mert nem tehetett másként, Steve követte, mint egy kísértet, ahogy az órák peregtek, huszonnégy, negyvennyolc, és mennyi van köztük (a zónák) tíz, tizenegy? (A világ porciókra osztva. Vedd ki a részed!)  Ez a legtöbb idő, amit valaha is távol töltöttek egymástól, és értelemszerűen a legnagyobb távolság, és egyre tágult a tér és terebélyesedett az idő, és egyre nőttek a kockázati tényezők, még képes és elsül a kezében egy fegyver felkészületlenül még képes valamelyik barom és nekiront a barakkban még képes és meghal a csatamezőn-
Életek felett döntött, végső soron döntött egy háború kimeneteléről, és annyi hatalma sem volt, hogy megvédje őt.
Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva Atyám, arra kérlek vigyázz rá hogy vigyázz rá vigyázz rá VIGYÁZZ RÁ megteszek bármit ne fordítsd el arcodat tiszta leszek Istenem Istenem Istenem
Ha a beleid szétterülnek a hóban, megvédted a hazádat, ha a koponyád szilánkokra töröd; de mit nyerhetne Steve a vére árán-
Az angol fiú szőke volt és sápadt, alacsony. Az angol fiú a sátrában várta, a válla szeplős volt.
- Barnes őrmester.
A szája puha, a farka kemény. Feltérdelve keféltek, takarodó után, a sátorlapok lehajtva, műanyagszag és sárszag és folytott nyögések. Ez volt az első.
- Honnan tudta rólam?
- Nem tudtam, reméltem. Hatalmas veszteség lenne.
Az angol fiú adott neki egy címet.
- Mindig szívesen látják a fiúk a katonákat.
- Ha katona lennék, elmennék. De őrmester vagyok.
A második amerikai. Még sosem látta sisak nélkül, kiderült, hogy barna. A neve-
- Olyan régen nem láttam nőt, hogy szerintem nem is léteznek. Mint a sellők. Maga még hisz a nőkben? - Később: - Így kell? - Később: a nyögések.
A harmadik lengyel. Ő értett a szexhez. Vézna volt, unott, vörös. Nem számolta, hányszor-
- Ha nem szégyellené magát. Hitler? Tudja, megöli őket. Tudott róla? Szóval nem leszek hajlandó bármit úgy gondolni, ahogy ő gondol úgy, lengyel vagyok, zsidó és homokos vagyok, és lengyelebb leszek és zsidóbb és még homokosabb, hogy gyűlöljön, hogy érezzem, és hogy amikor főbe lövik és felakasztják és én akkor ott legyek, majd azt mondom: “ha-ha!” Nem szabadna szégyellnie magát valamiért, olyanért, amiért azok a fiúk meghalnak.
- Van valakim otthon.
- Magára vár? A fiúja.
- Nem az enyém. Ööö, hüh. Nem tudom, ez vele…
- Háborúban és szerelemben-
Mindent szabad.
Ausztria.
Nem akar Ausztriára gondolni.
Még Steve-re gondol, Steve-re a vázlatfüzetével, felhorzsolt térdekkel. Steve-re, arccal a párnában. (Így halj meg.) Steve-re arccal előre borulva egy szaros sáncban ahogy dübörög az eső és felbugyog a vér a pocsolyában ahogy bakancsok dobbannak mellette és a gránátok SIKÍTANAK
Hűséget fogadok / az Amerikai Egyesült Államok  / zászlajának  / és a köztársaságnak / amelyet  / jelképez:  /egy  / és oszthatatlan / Nemzet  / az Isten színe előtt,  / amely szabadságot  / és igazságosságot  /nyújt  / mindenkinek.
- Amerika Kapitány?
Bucky megremeg. A lélegzete- Oké, tehát Ausztriában cseszte el, tehát Ausztria hiba volt, és ha van valami univerzális (igazság?) akkor most azért van itt, de Ausztriában volt a legboldogabb, a legboldogabb, a legboldogabb a világon
Ausztriában foglyul ejtették a csapatát (207), tessék, ő vezényelte őket oda, messze a frontvonal mögé, a halál torkába, Hydra-bázis, valami gyár (embereket gyártanak) kész stratégiája volt, megkapta a tervet, értettem, uram! parancs!, egész este ült felette, átnézte és nem talált benne hibát hazámat-szolgálom és lőttek rájuk sorakozó! valami kék sugarakkal (mi volt az mi volt az) és utána ő ott volt a fémpadra szíjazva vi-gyázz!
Nem az ő hibája volt, de az ő felelőssége, bármi is történt a többiekkel. Ami vele történt, az ez volt: tűk és drogok, szikék, emberi kísérlet, és megpróbálta átharapni a nyelvét, csak hogy belebukjanak, bármivel is próbálkoznak, jelentsék csak le-
Tehát ez volt Ausztriában, a szégyen, a bűntudat. Nem félt.
Dum Dum, Izzy, Gabriel, Dino, Rebel,  Jonathan Jr., Pinky, Eric - a nevüket a saját arcába köpné; ő képezte ki ezeket az embereket, ő jelezte nekik: előre. Ha szolgálni tudja őket a halálával, úgy tesz. Ha bosszút állhat, bosszút áll majd.  Kétszázan voltak. Mindegyiküknek tudta a nevét.
Azért, gondolja most, mentségemre szóljon: késett a felmentősereg.
- Steve?
Riadó vijjogott, vijjogott, vijjogott. Lövéseket hallott, és zúgó robbanásokat, a tudata peremén túl.
- Bucky? Istenem...
- Ragadjatok gránátot. Ki az?
A fények zöldek voltak, hosszúak és ragadósak.
- Én vagyok az, Steve.
- Steve - suttogta a nevét; minden olyan - tompa volt - mintha kaleidoszkópon át nézné a világot - színek szilánkjai (a szilánkok az agyában és a bőre alatt, az injekció gócpontjából bizsergő parázs fut szét) és Steve ott volt Steve volt az-
Bucky most is elmosolyodik.
A nyelve lassan forgott, Steve nevének íze mint korty a vízből.
A szíjak felpattantak, Steve talpra húzta és ő kapaszkodott belé, átölelte volna ha moccani tud (a lábai, a karjai bénultan csüngnek csak le a testéről, a teste ólomsúly, a vére higany)
(- Bucky! Kapaszkodj!)
Steve az arcához ért.
- Azt hittem, meghaltál.
Steve tenyere az arcán, kesztyűben; és Steve szemei, tisztán emlékszik rájuk, a színek kábult lobogásában és mindörökke tisztábbak voltak, kékebbek és tündöklőbbek, mint az égbolt, mint a menny, Bucky hátravetett fejjel csak bámult fel rá (fel?)
(Steve?)
Végigmérte.
- Azt hittem,  kisebb vagy.
Lövés volt megint valahonnét és ő csak Steve-be kapaszkodva állt, próbált talpon maradni (ezúttal nem fogja elveszíteni az eszméletét, ezúttal nem vehetik el tőle, Steve-et nem), két marékkal, tíz ujjal kapaszkodott belé, görcsösen, mint az emlékébe mindig-mindig-mindig, Steve volt az és még sem Steve, de nem számított már, mit lát maga előtt (nem bízott már az érzékeiben) pusztán a közelsége elég bizonyíték volt: ő az, mert senki más nem lehet, mert senki más, soha senki más-
(- Kapaszkodj!)
- Gyere.
- Mi történt veled? - A hangja elfúlt. Steve cipelte, vonszolta magával, mintha súlya sem lenne, úgy karolta fel.
Jól vagy? Jól vagy? Mostantól mindig, mindig rendben leszel?
Tehát ez történt Ausztriában.
(Nem, nélküled nem!)
Steve életben. Egészségben. Ste-ven Ro-gers, A-me-ri-ka Ka-pi-tány
a legszebb vérével írja a hóba
“Gyere!” És Bucky követte őt.
Coney Island.
- Ez nem valami visszavágás, ugye?
Meg akarta csókolni Ausztriában.
- Steve!
Amikor fölé hajolt, és meglátta az arcát, és kiolvasta a vonásait ebből az új arcból, ugyanaz a büszke orr, ugyanaz a tekintet, és ugyanazok az ajkak, Steve arca izzott a zöld fényben. A csók puha lenne, az íze talán, mint a fény és a melasz.
Mindig ilyen gyönyörű volt, és mindig benne lakott ez az erő; a bátorsága nem volt új, a jósága, a tündöklése sem, de amikor az első estéjükön a barakkban Bucky kiszökött az orvosi sátorból, hozzá sietett (a bakancsát nem fűzte be, lötyögött a lábán, a sárba tapadt, magát átkarolva bukdácsolt előre egy lopott [kölcsönvett] kabátban), megállt a sátránál, belopakodott hozzá (mozdulatlan, indigó éjszaka feszült a légben), leült az ágya szélére (vaságy, rugók, reccsent), és Steve egyenletesen lélegzett, csendben, békésen, és csak Bucky megkönnyebbült zokogása ébresztette fel (a könnyek felszakadtak a torkából) (fuldoklott)
- Jól vagy, jól vagy, mostantól mindig, mindig rendben leszel.
- Ha tudom, hogy ez ennyire lelomboz, gyorsan elkapok valamit.
- Nem akartalak felkelteni.
- Gyere.
Coney Island. Coney Islandre gondol a hóban fekve, amíg elvérzik. Az emlékek zakatolnak, zakatolnak; az emlékek egyre peregnek rá, mint a pihék. Steve és ő a tengerparton, így volt, fürdőshortban (fagy)  fagylaltozva, rajtuk napszemüveg, Steve megállt egy kirakatban, a térdére támaszkodva ponyvaregényeket pörgetett át, tudományos-fantasztikus könyveket centekért, és ő nézte magukat a kirakat üvegében - ők, ketten.
- Bucky! Kapaszkodj!
Steve hajában napfény.
- Kipróbáljuk?
A Cyclone sínei örvényben feszültek, Steve hátravetett fejjel bámult fel a hullámvasútra.
- Attól függ, meg akarsz-e ölni.
- Nagyon szeretnélek megölni.
Bucky erre spórolt, a fizetéséből tett félre rá, az iskola mellett dolgozott, és egy befőttesüvegbe gyűjtött centenként: CONEY ISLAND.
(Felette most valahol sínek feszülnek, de már nem látja őket. A hó szembántóan ragyog.)
És igen… felültek a hullámvasútra, Steve és ő, Steve és ő, Steve és ő
(Mennyi ideig tart meghalni? Miért nem gondolt erre idáig? Mindig azt hitte, egy pillanat lesz: mennyi ideig tart meghalni? Egy zuhanás, és vége; de mennyi ideig tart elvérezni, és mennyi ideig tart csontig fagyni? Nagy kérdések.
Gratulálok, azt mondja magának. Gratulálok.)
Szóval Steve és ő (Bucky! Kapaszkodj!) felültek Coney Islandben a hullámvasútra (el kell mesélned a sztorit, szuper sztori, ez a legjobb sztori a világon, és te mondod a legjobban)
- Bassza meg.
Vért köhög fel, és visszacsorog a torkán, a nyál, a nyák, a vér, sós és ragacsos íz fut szét a szájában, fémes FÉM nem Coney Island Steve rosszul lett
Bucky nagyon rosszul van. Szóval, Bucky haldoklik, és mióta, a fene tudja, mióta, a fények változtak, de fehérek voltak mindig, lehettek új nappalok és lehettek új percek, a vonat elzakatolt (fegyvertűz zakatolása harcolnia kell még maradj életben Bucky KAPASZKODJ!)
A lábai, a karjai bénultan csüngnek csak le a testéről, a teste ólomsúly, a vére higany; a karja cafatokban, a vér forró volt, aztán megfagyott és most csak a bűzét érzi magára dermedve és merevre fagyott a kék kabát, a hajába hókristályok fészkelnek és karommal kapaszkodnak belé de Coney Islanden, mennyi volt, vagy száznégy fahrenheit…
Fahrenheit
Erfolgsstory
Steve rosszul lett, azt mondta, nem akarta tönkretenni, Bucky vett neki egy csomag rágót és egy palack vizet, a tengerparton ültek, nevezzük tengerpartnak, Bucky meg akarta tanítani buborékot fújni a rágóval
(Erfolgsstory mi a szart jelent)
Mi a jelentősége
Erfolgsstory, léptek a hóban. Tehát a léptek, és hallja a saját légzését, hallja hisztérikusnak, elcsuklónak, a vacogó fogain át nyögi ki magából a levegőt, léptek közelednek felé, és amíg lehunyja a szemét, addig Steve az.
- Herr Barnes, meséltem már, mi történt Rogers kapitánnyal?
Steve az! Steve az, utána jöttek, a szakadék mélye az, Steve az.
A katona kitépi a nyakából a dögcédulát. Ő ott hever, a légzése: hah, hah, hah, és a katona hunyorítva betűzi a nevét, a rangját, a hazáját, és amíg ő ott hever keményre fagyott vére jegén, a katona hunyorítva betűzi, főbelője-e, talán; és Steve az mégis, amíg elhiszi.
Steve tizenhat évesen. Nyári nap volt, a ruhákat teregették (huzalokra, csússz le a huzalon - ez most nem valamiféle visszavágás, ugye?), fehér ruhák a huzalokon, a tetők felett, Steve madarat formált az ujjaiból, sasmadarat, az árnyát tartotta fel:
- Caw, caw - mondta Bucky, a hóna alatt fonott kosár volt a ruhákkal, rebbentek a ruhák, rebbent Steve haja, mosószer-illatú szél dagasztotta a vásznakat, Steve mosolya patyolat.
- A sas nem azt mondja.
- Akkor mit mond a sas?
Steve őszintén elgondolkozott, a kezeit feltartva, a sasmadarat reptetve.
- Azt mondja - jelentette ki - Oo-ohh saay caan youu see…
(Vesse meg talpát hát minden szabad ember / Álljon szeretett hazája és a háború rombolása közé!)
Can you see, a himnusz. Can you see? Bucky szembemered a tükörképével.
(Menny-mentette földünket áldja győzelem és béke / Üdv az erőnek, mely egy nemzetté forrasztott bennünket!)
A németek erre az mondják, erfolgsstory.
- Erfolgsstory - ismétli Dr. Zola újra és újra és újra.
(És újra: a katona megragadja a vállánál - a csonkolt válla az - Bucky felüvölt…)
Bucky nézi a tükörképét. Van ez a hang, ahogy a fém pattog a hidegben, és Dr. Zola az üvegen túl beszél.
- Riesenerfolg! - Meg: - Bombenerfolg!
Ha nem figyel rá, akkor még a hóban fekszik. Ha nem hallja a fém pattogását és a tudósok zagyva beszédét, ha nem látja a tükörképét, ha nincs az orrában az a szúrós, elektromos szag, akkor még mindig a hóban fekszik, és annak a hidege dermeszti; akkor még eldőlhet minden - akkor még meghalhat, elvérezhet ott, bíboran bugyogna elő belőle az élete, akkor még megmenthetik, akkor a katona ezúttal Steve Rogers lesz.
(Herr Barnes, meséltem már, mi történt Rogers kapitánnyal? Nem, nem, nem.)
Szóval Bucky - Bucky végső soron ott áll a fémkapszulában. A fagyasztási folyamat
elkezdődött
A project
elkezdődött
És pattog a fémkar ahogy felkúszik rajta a dér, Bucky meztelenül áll a kapszulában, a lábai, a karjai bénultan csüngnek csak le a testéről, a teste ólomsúly, a vére higany; a karja pedig: fém.
Van az a pár pillanat, mielőtt az agy leáll.
Van az az élet, az élete.
- Jól vagy, jól vagy, mostantól mindig, mindig rendben leszel.
- Ha tudom, hogy ez ennyire lelomboz, gyorsan elkapok valamit.
- Nem akartalak felkelteni.
- Gyere.
Felemeli a kezét.
- Bucky! Kapaszkodj!
Dr. Zola és a tudósok csapata az üveget nézik télkatona arca előtt, amit fehérré mar a fagy. A turbinák zúgnak, leállnak. Valami zakatol, zakatol, zakatol.
A laborban az üvegek bezúzva. A műtőasztalon szakadt szíjak. Az orvos azt mondja:
- A sikerünk valóban vitathatatlan; de a kísérlet eredményessége miben garantálja a hűségét hozzánk?
Egy fémes döndülés: Bucky ökle a kapszula falán, aztán moccanatlan csend. Dr. Zola húsos mosolyra húzza a száját.
- Kérem - mondja - amikor felébred, semmire sem fog emlékezni. 




komment: igen // nem

21 megjegyzés:

truffu írta...

o m g
Mintha erre a ficre vártam volna, hogy megírd, egyszerűen nem is tudom kifejezni mennyire! pre-serum!Steve annyira a szívemcsücske, és és <3

Szóval csak annyit szeretnék még hozzáfűzni (ehhez az amúgy sem tartalmas kommenthez), hogy szívszorító volt, és egy könnycseppet is mellékelek hozzá.
i m á d o m
(és téged is)

Raistlin írta...

gyéééj truffu *alattomos mosollyal elédcsúsztat egy rajzlapot* Akarommondani

nagyon-nagyon szépen köszönöm, rengeteget jelent, hogy tetszett ;u;

River írta...

A zenét most (is) csak utóhangulatnak tudtam, elindítottam, aztán le is kapcsoltam, amikor elkapott a szavak döndülése, a mélyről felfakadó, természetes dobolás (dun-dun-szívszakad) ami nem tűrt meg más hanghatást, és írj amúgy tudatfolyamot mert ez a vérem alá itta magát.

A múltjukkal az van, hogy ez így lett kánonná, ez így van, fénnyel és törődéssel és emberi problémákkal és emberi jellemekkel; ahogy forognak egymás körül, ahogy természetes életközegei már egymásnak; amilyen természetes az, hogy ők, ketten, till the end of the line, amilyen könnyedén megfér egymás mellett a puha múltidézés és az odavágott expresszivitás.

Most szól a zene és most mar a fém és a jég és az elszántság, talán az ami Bucky öklét a végtelenségig az üvegnek vágja és zsigerből küzd értük és ahogy ebbe fut bele az egész történet (a plottwist pedig mindkétszer fájt úgy is hogy tudtam) hogy márpedig ők, ketten, életre-végig. Édes istenem, de szerelmesek.

Raistlin írta...

*lefekszik a földre és a vállán körbe-körbe forog* annyiraörülökmindörökkönhogytetszikhogy

ez a dolog egyszerűen csak megtörtént és talán életemben először volt kellemes csalódás és

tényleg nagyon köszönöm a kitartó bátorítást mindvégig mert elkélt és mert mert.

Mizuri Yuruseno írta...

Jézusom. Fantasztikus. Erre csak ennyit tudok mondani. Meg hogy mikor lettél titokban zeneszerző, mert ennek dallama volt, egy keserédes Mozart-zenemű. Gyönyörű, hiába sikít a szívem a befejezés miatt. Meg úgy általában Bucky miatt.

(És egyemegafene, hogy még nem tudtam megnézni. De már elérted, hogy nagyon és végtelenül rajongjak ezért a kettőért.)

Raistlin írta...

(Lesd meg hogy hasba rúghasson az utalások és idézetek jófele!)

Nagyon szépen köszönöm ouo Kitartóan kísérletezek a zeneiséggel, de sosem tudom, eltalálom-e, és annyira jó érzés hogy úgy érzed, igen; köszönöm szépen megint!

Dragda írta...

Hajnali fél 4. Kicseszett inszomnia. Könnyek. Miattad.

Most... megpróbálok aludni, mert a szavak nem csak a torkomban, hanem a kezemben is bennrekednek. Nem tudok kritikázni, de köszönöm.

Névtelen írta...

Őrület, hogy felültettél erre az érzelmi hullámvasútra! Tetszett a Bucky központúsága, tetszett, hogy a visszaemlékezésekkel bepillantást nyerhettem az érzéseibe, és FÁJT, hogy szenvedni láttam őket. Belesajdult a szívem! Míg Steve testben tört össze újra és újra, addig Bucky a lelkében. A barátság, a szeretet, a szerelem, vagy a nyers szenvedély, mind-mind egy irányba mutat, mindig vissza Stevehez. A végső pillanatban is őt várja, akkor is a hozzá kapcsolódó emlékekbe kapaszkodik. Hogy Ő legyen az utolsó gondolat! (Mostanában, mikor rajtuk agyalok, állandóan a lelkitárs szó jut eszembe kettejük kapcsolatára...)
A legeslegeslegjobban Steve Buckyéknál töltött első és második estéjének leírása tetszett. Olyan megindító volt!
K.Ö.S.Z.Ö.N.Ö.M !!!!
Rytus

Raistlin írta...

DRAGDA, én köszönöm ;u; Remélem, sikerült kialudnod magad~

Raistlin írta...

és Rytus: Isten hozott az érzelem-Cyclonon Cony Islanden :D [és nekem fel se tűnt a Steve és Bucky közti test/lélek fájdalmai párhuzam de...óbasszus <3] Nagyon-nagyon szépen köszönöm a kommentet!

Valerie írta...

*elködösült tekintettel, kifacsart szívvel bolyong a gyönyörűség kopár pusztaságain; elsöprő tapsvihar közepette dobál fel vérvörös rózsákat a képzeletbeli színpadra* Ez annyira gyönyörűen meg lett írva, hogy a komment folyamán még sokszor fogom említeni a 'gyönyörű' szót. Megismerni Bucky érzéseit, egyszerűen szívszorító volt olvasni, és esküszöm, hogy ritkán szoktam elérzékenyülni. Különös volt így, külső szemlélőként tekinteti Steve-re, Bucky ösztönös védelmétől, gyengéd gondolataitól még inkább törékenynek tűnt, ami gyönyörű. Az ugrálások az időben kicsit Bucky zavaros gondolataira és érzéseire emlékeztetnek, bár ez a párhuzam lehet, hogy csak nekem tűnt fel. Elképesztően jó volt egy fárasztó napom után hazajönni, és elolvasni ezt a gyönyörű mesterművet, mert ez az, nem tudok mit mondani. És azért csak előkerültek azok a könnycseppek a szememből.

Raistlin írta...

Nyau Valeria, tündéri vagy, köszönöm ;u; Annyira örülök, hogy ennyire tetszett, és hogy na, sikerült a tudatfolyam-technika :D Lényegében ez azt jelenti, hogy minél közelebb hozzuk az írást az emberi gondolkodáshoz, annak az ellipsziseivel, visszacsatolásaival és ugrálásával. (Sok író csinálja ezt magától is, a fancy név nélkül, de én eleddig igen gyáva voltam hozzá.) Még egyszer köszönöm!

Raistlin írta...

*ValeriE. Bocsánat. >__>

Mitsuki írta...

Jól áll. Jól áll neked ez a történet, és jól áll a történetnek ez a stílus.

Ritmusos, dallamos, hömpölyög és ömlik. Valahogy a kavargó gondolatok, a múlt, a jelen, a képzelet, a remény és jéghideg valóság egy lágyan melengető, szívfacsaró, esdeklő, tavaszi napsugárrá lesznek együtt. Töredezett de egész. Egyikük sem egész a másik nélkül.

És háború. Kint és bent. És magány. Kint és bent. De egymásra találnak és ott vannak és tudjuk, hogy mindig, mindig, mindig, legyen az test, legyen az lélek, vész és baj és fagy és idő és sors, bármi. Mint a gondolatok, összetartoznak, és senki sem veheti el őket. Egymástól.

Párhuzamok. Már nem tudok mit mondani.
Köszönöm.

Mitsuki írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Raistlin írta...

Nagyon szépen köszönöm ;u; Próbáltam egy épkézláb választ fogalmazni, de csak purrog a hálám körbe-körbe. Annyira örülök, hogy tetszett ouo

Névtelen írta...

szió c: az egyik xmenes cherikes kommentrol jutott eszembe hogy az osszes starbucksos fichez valamiert ezt a szamot hallgattam:Titanium - David Guetta ft. Sia - Official Acoust…: http://youtu.be/PGoCtJzPHkU
nem tudom miért, véletlenül erre a számra kattantam rá amikor a statbucksra kattantam rá. és valahogy nekem illik hozzá. meg akármikor hallgatom ezt a számot már örökre a te ficed jut eszembe c: *boldogan sóhajt egyet* egyik legjobb írásaid ezek a starbucksok. (bár mondjuk minden sztori után ezt megállapitom az eppen aktualis sztoritol de reszletkerdes)
Scout

Raistlin írta...

hahó scout :3 imádom ezt a számot, bár nekem tényleg nagyon cherikék jutnak eszembe róla; megtisztel, ha neked pedig a ficeim ;u; [és nagyon szépen köszönöm - még mindig őrült bizonytalan vagyok, jól kezelem-e a párost és rengeteget jelent egy ilyen komment]

Névtelen írta...

szövegét tekintve cherikes nem? csak én valamiért ezt hallgattam starbucks olvasása kozben es emiatt maradt meg.. egyebkent nem kell bizonytalannak lenned mert csodalatosan megoldottad oket es annyira jo hogy nem ooc-k, tudom ez nalad alap de masoknak nem ilyen egyszeru es latok sokszor ooct de te annyira jol megjelenited a karaktereket! cheriknel is meg mindenkinel ;u;
Scout

Raistlin írta...

boldoggá tettél egy öregasszonyt (▰˘◡˘▰)

jederanalexa írta...

Kész! Végem! Hivatalosan is magába szippantott a Stucky fandom! Egyszerűen imádtam, hogy Buckynak mindegy volt, milyen Steve. Szerette akkor is, mikor beteges és gyenge volt, és azután is, hogy Amerika Kapitány lett, mert pontosan ismerte Steve belső értékeit.
“Love is when the other person’s happiness is more important than your own.” - Ez az idézet számomra tökéletesen lefesti Bucky érzelmeit Steve iránt, és épp ezért imádom őt annyira!
Remek volt, ahogy végig követted az életüket, és bemutattad, hogy Bucky érzelmeit semmi sem volt képes megváltoztatni, még a háború és Steve és Peggy szerelme sem.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS