a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. június 29.

Heritázs

X-men univerzum, Erik/Charles, 81+ 18+
arányos szerkesztés? mi az az arányos szerkesztés?
kronológiai sorrend? mi az a kronológiai sorrend?



˙pǝƃésʞöɹö zɐ zǝ


AZ EZÜST CIGARETTATÁRCA



A fedele ezüst, zölden rozsdállik már, és rajta Charles szerény monogramja egy körben: X. Az ábra egy pecsétnyomnyi kis véset a bal sarokban, ha Erik erősen rászorítja a hüvelykujját, a nyoma ott marad. Ebben látott valami jelentőségteljeset, amikor fiatal volt, ahogy Charles jele a bőre alá rajzolja magát és szétfoszlik aztán. Hitte, persze tévedett, hogy a sorsuk is ilyen lesz, hogy majd oxidálódik valahogy - megkopik és elértéktelenedik - hogy olyan anyagból való, amit nem tud irányítani - és hogy minden, amit Charles maga után hagyott, lassan elhalványodik majd. Természetesen nem akarta, hogy így legyen, de elkerülhetetlennek tűnt, már-már törvényszerűnek, tehát beletörődött (ahogy józan ésszel felmérte), hogy lesz egy nap és még száz nap és ezer, hogy nem fogja a bőre alatt hordani Charles szerelmét már; ez megnyugtató volt és elrettentő, de mindenek felett is, logikus.
A reakciója erre a felismerésre természetes volt, szinte már triviális és obszcén, ugyanis úgy határozott, hogy amíg tart - hogy a fenébe is, ameddig tart, ő letüdőzi és csonkig szívja ezt a szerelmet, ami lassan a körmére ég és elparázslik; hogy a legteljesebb mértékben ki fogja élvezni a keserűségét, a marását és a gyönyörét.

A bőrdzsekijét maga köré vonva vágott át az iskola kertjén. Az automata permetezők nyirkosan percegtek és a levegőben csak a gyep metszően friss és fullasztó szagát lehetett érezni. Valahol hajnalodott. Az ablakokban egyetlen fény világolt, és ő vergődött felé, mint a bódult lepkék és részeg rovarok, és a helyzet az, hogy vigyorgott, idüllten és üdvözülten, mint a kamasz, aki sosem lehetett.
De csitt! Mi fény tör át az ablakon?
És ott ment zsebre gyűrt öklökkel és a hidegben nyilalló csontokkal, és megtorpant, amikor felfedezte, hogy a bejárati ajtót továbbra is fém zárja - próbált nem gesztusként gondolni erre, de ahogy a kilincs karistoló hanggal elfordult az akaratára és ő a hallba toppant, mégis öröm cikázott végig rajta. Átvonult a sötéten, a kezeit a nadrágjába törölve, és döndültek a léptei a csendben, de kivételesen valahogy nem tűnt szentségtörésnek zajt csapni (mert Erik megtanult csöndben lenni, igazán csöndben, és csak némán osonni tilos helyeken, csak csendben, csak halkan, hogy SENKI MEG NE HALLJA). Az ujjait végigfuttatta a korláton, és csak akkor tudatosult benne, hogy a tenyere izzad; hogy az illatok ismerősek, és a derengő homályban is gondtalanul elnavigál - hogy a fenébe is, otthon van.
Otthon.  
A méz-sűrű fény Charles dolgozószobájának küszöbe alól csorgott ki, édes ígéretként ragadt Erik kopott bakancsára, és ő csak állt ott, megrettenve minden őrült lehetőségtől - ezernyi módja volt annak, Charles hogyan fogadja majd, hogy az arcába vágja-e az átkait és az öklét, vagy a pulóverre markolva megcsókolja-e; és ő izgatott volt, az érzés egyre pezsgett a mellkasában, a süllyedő és emelkedő bordák alatt (a tüdő zihál, zihál, zihál - futott, futnia kellett.) Intett, és a kétszárnyú ajtó nesztelenül fordult meg sarokvasain, lassan tárult fel, a látvány sztriptízeként, ahogy Charles az íróasztalnál ül.
    Charles - a haja felhúzott vállaira omlott, fénylő keretbe fogta az arcát; a szakállát angolosan nyírta (Oxford örökre - ha izgatott volt, akcentust váltott); és a szemei (erre emlékezz) kékek, mint a tündöklő tenger kibaszott Kubában. Erik pillantása az apró, piros ajkakra rebbent - naná, érdemtelen volt minden szavukra, az ízükre és az érintésükre, és mégis ott állt a küszöbön.
A tágra nyitott ablakon szellő bújt be, meglebbentette a papírhalmokat a professzor asztalán, átlapozta a könyveket; és Charles nem is törődött vele, egyre csak a kis skarlát írógépre hunyorított. Erik számára nem volt ismerős ez a tekintet. Elítélő volt. Charles ujjai a billentyűzet fölött tétováztak, és miután visszaolvasta a sort, homlokráncolva legépelt valamit - a masina halkan zökkent, és ahogy ő próbálta a helyére lökni a kocsit, az egyszerre megakadt; Erik az ajkaira harapva koncentrált. A papír felfutott, és az oldal aljára négy billentyű koppant, h, e, l, l, o. 
Charles addigra felnézett rá - valahogy kétkedve - a pillantása aztán visszarebbent a papírra, és a betűk száradó íveire meredve motyogta:  
- Szervusz, Erik.
Erik szája ideges vigyorra rándult, és lassan közelebb lépdelt, a hüvelykujját a farzsebébe akasztva. Charles a háziköntöse zsebében matatott - a pillantása szigorúan és kizárólagosan a papíron - és amikor Erik felült az asztal sarkára, egy kisebb kupac dossziéra, Charles rá se nézve felékínálta a cigarettatárcáját:
- Kérlek, szolgáld ki magad.
Erik elvette a tárcát - két ujja közé fogta a végét és lassan húzta el, és már azelőtt elfeledkezett róla, hogy a dzseki zsebébe süllyesztette. Eszébe sem volt rágyújtani. (Ahogy Charles öregedett, egyre nehezebben tolerálta a cigarettafüstöt. Ez is miatta volt, rá emlékeztette, pedig ő még valamikor a nyolcvanas években leszokott - mégis, Charles fejében és szívében valahol mindig volt egy Erik, aki az ágy szélén ülve a marokra szorított öngyújtó fölé hajol és próbálja nem lehamuzni a luxuskárpitot; és persze, valamikor volt egy Charles, aki a derekára karolt és a fehér vásznak közé vonta, és a párna a végére szürke volt és egy helyen kiégett.)
(Egyszer aztán mindketten kiégtek.)
Erik tisztán emlékszik rá, mennyire ideges volt. Emlékszik arra is, hogy Charles mennyire örült a látogatásának és mennyire látványosan gyűlölte magát ezért: hogy a szája sarkára harapott, hogy ne mosolyodjon el, és az ajkai aztán elnyíltak, hogy kérdezzen valamit (valami ilyesmit talán: hogy vagy?) de csak egy elesett és rekedt kis hang bukott ki belőle, és még mindig a papírt nézte, meg-megrezzenő pillák alól. Erik rámarkolt és elhúzta előle - a gép engedett; az asztalra fektette a kéziratot, csak a válla fölött lesve át, amikor a jegyzetben, amire helyezte, megpillantott egy szót.
- Ez mi? - kérdezte szórakozottan, és maga elé vonta. Charles nem felelt.
Azok az ő szavai voltak, Erik szavai, Charles gyöngybetűiben. Erik meglobogtatta, vádlón:
- Mi ez?
A lap felső sarkában felirat: óravázlat.
- Óravázlat - mondta Charles jól artikuláltan, és megdörgölte az orrát. Kissé hátrébb gurult a székkel. (Ha van hangja a bűntudatnak, akkor az Charles tolószékének minden csikordulása - a leghalkabb kis neszek, amik sikítva visszhangzanak Erik tudatában.)
- Az én filozófiámat tanítod a te diákjaidnak?
Charles nem nevette ki azért, hogy filozófiának hívja. Charles sosem nevette ki.
Charles vállat vont. (Großer Gott, milyen fiatalok voltak.)
- Nem szeretnék valamiféle ideológiát legyömöszölni a torkukon, ugye érted - mondta, a legjobb előadói stílusában. - Szeretném, hogy több aspektusból is megvizsgálják az emberi társadalomban elfoglalt helyüket, és ezeknek megfelelően kialakítsák a saját véleményüket.
Erről magyarázott, és Erik a felét sem hallotta, mert a füle zúgott és zakatolt benne mélyen valami, valami kétségbeesett és vágyódó hála talán, a legteljesebb tisztelet, ami szégyenkezett önmaga meglepetésén. (És öt év, és majd diákokat küldenek egymásnak: Erik a galamblelkűeket, Charles a vasakaratúakat, őszintén-értékelem-hogy-csatlakoztál-a-Testvériséghez- mindazonáltal-úgy-vélem-hogy-a-képességeidet-Ch- Xavier-professzor- iskolájában-tudnád-kamatoztatni-a-leginkább; Jézusom, a végére már bevett szövege lett.)
Volt egy pont, hogy megcsókolta. Ezért jött, végül is - és még mindig szédült, ahogy a száját Charles szájára tapasztotta, a mondat közepén, és egyre jobban szédült, ahogy a nyelvére harapott. Ahogy lehajolt hozzá. (Néha azt kívánta ilyenkor, amikor le kellett hajolnia hozzá, hogy bár robbanna szilánkokra az ő gerince is.) Csókolta, és azt mondta magának, hogy nincs elérzékenyülve és nem számít az egész végkimenetele, hogy megbánják-e majd holnap és holnap után és az után. (Persze, hogy megbánják; újra és újra és újra.) Felemelte Charles-t a székből; a székkel együtt, aztán a vállánál fogva kirántotta onnan és az asztallapra döntötte, a jegyzetekre fektette, tíz ujj a hasán a köntös alatt, harminckét fog a nyakán a hajnal leple alatt, és Charles ott hevert mindenen, csak annyit kéne tenniük, összefűzni ezeket a lapokat egy kötetbe, igen, felvarrni őket egy szövetgerinc mentén, vagy ollóval kivágni a soraikat és aztán egy kalapból véletlenszerűen kihúzni őket, mert úgy talán lehetséges, mert úgy talán megoldható- (mert Erik mindig azt mondta, hogy a szándékuk egy, csak a módszerük más - Charles a nem hitt ebben, és mégis hitt őbenne.)
Erik pedig olyan alak volt, aki köszönetképpen kőkeményen megbassza az íróasztalán. És Erik nem vetkőzött le, csak kibontotta az övét és lehúzta a sliccét, Charles-ról viszont lerángatta a köntöst, egészen meztelenül akarta, kortyolni a tejpuha bőre illatát és belélegezni a hőjét. Az emlékek elködlenek, megmerevített pillanatok lüktető sora: a látogatás-az óravázlat - a szex (ahogy tartania kell Charles combjait) - és hogy Charles az egészből semmit nem érez.
(Deréktól lefelé teljesen lebénult. A sors iróniájaként a paralízis hatvanon túl oldódni kezdett.)
Charles Erik halántékához tartotta két ujját, kérdő tekintettel, és ő bólintott. (Egyedül a saját gyönyörét tudta adni neki, éveken és éveken át.) Charles odasimította a kezét, és ő a csuklójába csókolt, és Charles a hajába markolt és egy rándulással megemelkedtek, az íróasztal fölé, ahogy Erik önkéntelenül is maga felé vonzotta a mágneses mezőket - az egész szobát, minden rohadt fémtárgy levitált ahogy ők a levegőben összefonódtak, Erik keze Charles derekán, Charles pedig már tíz ujját fúrta a hajába, szorosan, mintha a koponyájára tapasztaná az ujjbegyeit, szorosan, ahogy a mellkasuk feszül össze, szorosan, a tekintete - a tekintetét nem engedte el, és az ő üvöltését nyögte vissza.
(Akkoriban öt percet nem tudtak úgy beszélni, hogy ne kezdjenek el üvölteni. Vagy nyögni.)
Tehát Erik rögtön utána lelépett. A tárgyak visszazuhantak a földre (és ők ketten visszazuhantak a földre), és Charles izzadtan és levegőért kapkodva feküdt az asztalán, a haja zilált, a combja tárva, és Erik a küszöbön áthágva (a válla fölött hátrapillantva) tudta, hogy illene visszasegítenie a székébe, és hogy mindennél jobban szeretné kisimítani azokat a tincseit az arcából és csitító csókot lehelni a homlokára, de azt is tudta, mindennél világosabban, hogy ha még egy percet marad, akkor örökre marad.
Jó éjszakát. Csak azt akarta neki mondani, búcsúzóul, jó éjszakát, és hát, nem tehette meg. Charles reagálna, és az ő kapcsolatuk vegyületében minden annyira rohadtul robbanásveszélyes, és elég lenne tőle egy biccentés, hogy a szíve rekeszei repeszként robbanjanak szét.

Amikor maszturbált, Charles ott hevert előtte az asztalon, és ő azt mondta neki: jó éjszakát; és az asztal ággyá lett és egymás karjaiban aludtak el, és-

A cigarettatárca akkor került elő, amikor Mystique vetkőztette, abban a sznob hotelszobában amit mindketten utáltak, és ő teljesen elfeledkezett róla, és amikor a dzseki a földre esett (a tárgyak a földre zuhannak), valami koppant a parketten és Mystique évődve vigyorgott és utána hajolt:
- Mit hoztál nekem? Fegyver? - Kiegyenesedett, és Erik a füléhez hajolva suttogta:
- Nem úgy ölnélek meg.
A nyakába csókolt. (A viszonyuk akkoriban ilyen volt. Többnyire ilyen volt.)
Mystique pedig csak ott állt, a tenyerében Charles cigarettatárcája, és naná, hogy felismerte, és persze, hogy bosszút állt - hogy levedlette a bőrét (a kék bőrt, aminek Erik minden négyzetcentiméterét végigcsókolta már) és ott állt Charles bőrében (aminek Erik minden négyzetcentiméterét végigcsókolta már), és csak nézett rá.
És ez a régi Charles volt, mert Mystique így emlékezett rá, a hátrafésült hullámos fürtökre és a tekintetre, ami még nem volt fáradt, fátyolos és fagyott.
Mystique Erik mellkasának lökte a cigarettatárcát. A férfi ügyetlenül utána kapott, és pár szál elgurult, ahogy Mystique Charles képében elviharzott mellette (de Charles ezt soha nem tenné) és amikor Erik utána szólt, hátrakiáltott:
- Baszd meg magad, Magneto! Vagy a bátyámat! Ő az ellenség, az ég szerelmére!
És Erik elröhögte magát.
Az ellenség. Klare Sache!

A MEDALION ÓNBÓL


- Iszonyú. Én ezt egyszerűen nem is értem.
- Ne bomolj már.
Charles az ujjaival fésüli a haját, oldalra fésüli a vékony, fehér tincseket. Erik szórakozottan figyeli, a fotelbe omolva, a lábai keresztbe vetve - a lábai elvékonyodtak, feltűrve hordja a nadrágját; a bőre alatt májfoltok; de a frizurája legalább sűrű és pompás. Charles hosszú és csontos ujjakkal fésüli félre a törékeny tincseket: a szálak kopasz folttá ritkulnak a feje búbján.
- Nem is értem, minek erőltetem - dörmögi magának, és hunyorít. Erik szája sarkában nevetőráncok feszülnek szét (pedig nem sokat nevetett az elmúlt évtizedekben.)
- Ugyan, ha pontosan negyvenöt fokos dőlésszögben esik be a keleti fény, alig látszik.
- Egy megáltakodott vénember vagy, tudod te azt?
(Pedig csak akkor nevetett, amikor Charles-al volt.)
Erik a térdére ver, ahogy talpra kecmereg, és ráérősen Charles tolószéke mögé sétál - figyeli a párosukat a tükörben; ők ketten egyre abszurdabbak lesznek; külön-külön pedig egyre pontosabb portrét adnak. A tolószék támlájára markolva lehajol, az arca egy vonalban Charles arcával:
- Ha kitollászkodtad magad, el kell gurítsalak vacsorázni.
- Nem viszel sehová - dohog Charles, de vigyorog. Egy ideges mozdulattal véletlen kiszakít egy tincset: a szálak az ölébe peregnek. - Na tessék! - kiált fel. - Eldöntöttem, leborotválom.
- Legalább egy italra hadd hívjalak meg. Legalább igyál előtte valamit.
- Tessék. - Charles felmarkolja a fehér tincset, és felé nyújtja: - Ez a mementóm.
- Jobban fogok rá vigyázni az életednél. - Erik ünnepélyesen a szívéhez szorítja.
Vannak ezek a kis performanszaik, a mini-színdarabok, amikor barátokat játszanak és ellenséget játszanak, két volt szerető. Eltúlozzák és elrontják, egyelőre - de Erik tényleg megőrzi a tincseket; Charles nem jött el vele vacsorázni, de ő egy talizmánba foglalja a tincseket, ahogy a háború előtt szokás volt, és megőrzi, ahogy mindig szokás volt - az eldobált haj és köröm csak közel hívja a halált; Erik nem babonás, de nem is kockáztat.
A medalion mindig ott van asztalfiókjában, a mindig éppen aktuális asztala fiókjában.
A medalion ónból.

AZ ACÉLGOLYÓ


Senkinek sem mondta el, hogy megtartotta.

ÉS A BÁDOGEMBER SZÍVE


- Charles halála szükségszerű volt.
Szükségszerű, persze - és az egyetlen racionális döntés a homo sapiens sapienstől, akiknek a béketűrésében Charles az utolsó lélegzetéig hitt. A halála szükségszerű volt és elkerülhetetlen; az, hogy neki része legyen benne, nem.
    Magneto sorra kipakolja az ezüst cigarettatárcát, a medaliont ónból és a torzult acélgolyót: egy kis fadobozban őrzi őket a fiókban, mint kölykök a kincseiket (olyan kölykök, akiknek volt gyerekkoruk, akiknek voltak kincseik) - egymás mellé fekteti a három ereklyét, leltárt végez, mert ez marad hátra Charles-ból.
    Persze nem látta meghalni.
    Persze lehetetlen, hogy túlélte volna.
- Öreg barátom - suttogja maga elé. (Großer Gott, hogy megvénültek.) (Együtt? Együtt. Ezt mondja magának, hogy együtt.) - Öreg barátom… - A hangja elcsuklik.
A tárgyak a földre zuhannak.

PLATINA


Charles az indigó pizsamáját viselte, a zsebén hímzett monogrammal: C.X.
Erik Charles egyik indigó pizsamáját viselte, a zsebén hímzett monogrammal: C.X.
Valahol hajnalodott.
Charles ágyában hevertek mindketten, két öregember, elég öregek ahhoz, hogy elhiggyék, hogy most már örökre és örökre és örökre fognak élni.
Július volt. Egy szakítás gyémántlakodalma.
Erik összefűzte az ujjait Charles ujjaival; Charles keze a párnán hevert, a feje mellett, és Erik összefűzte az ujjaikat, visszafojtott lélegzettel, amíg a világ hangokkal és fényekkel telt meg, amíg a valóság díszleteit felvonta az idő.
Hamarosan ismét minden mozdulat és gondolat politikai aktus lesz (ahogy az aktusaik régen) - a dominanciaharc birkózása helyett ez már valami megfontoltabb és alantasabb - és ő csak hevert a semleges senkiföldjén, az ágyban, Charles felségterületének centrum-vákuumában, és a kezére szorított (villogó vakuk előtt kezet ráznak a világ vezetői és tönkretesznek mindent) és érezte, hogy Charles visszaszorít.
    Összekapaszkodtak.
Charles felhunyorgott rá és gyűrötten elmosolyodott. A nap reflektorfénye a szobába szökött, de még nem hatolt át a függönyökön (még nem vonták fel a függönyöket) és Charles pont úgy mosolygott, mint az a fiú, aki egyszer a vízbe dobta magát utána.
    Egyszer volt, hol nem volt. Nem vagy egyedül.
- Jó reggelt - mondta Erik.
Csak ezt akarta mondani neki. 



komment: I G E N // nem

17 megjegyzés:

Dragda írta...

Vérző szívem minden egyes dobbanásával utállak. Meg imádlak. De rohadj meg. És írj még ilyet. Fájón-szépet. Tragédiás szerelmet. Hadd fájjon és vérezzen a szívünk.

Raistlin írta...

Erősen esélyes mert ezek buzik.
Köszönöm szépen ;u;

666rytus írta...


Vaspáncélba zárt teste börtönében csak elméje szárnyal-
így ér véget egy barátság?! harcban állva a világgal...
Összekötve-szétszakítva
gondolatban, testben megcsonkítva-
ezer kérdés a válasz.
Pedig míly könnyű lenne szabadulni
a vaspántokat mind ledobni
egy lépést a jó felé tenni mert ott a helyes út-
De a vas fölött csak Ő az úr...

Köszönöm!

Raistlin írta...

Verses kritikát kaptam, bi-bi-bí ❤ Én köszönöm, de intenzíven

Névtelen írta...

*értelmetlen, talán nyáladzó komment következik, bocsáss meg*

Nos, bocsáss meg, de először írok néked. Nem tudtam ellenállni Charles-nak.

Szeretlek, nagyon. Meg ezeket együtt, DE NAGYON. Mindhármotok együt, karon fogva, szétrúgjátok a szívem. Írj még velük, írj velük, csak ezt kérem. (Meg Stuckyt, meg Stuckyt)

Csókollak és imádlak, Celia.

Raistlin írta...

CELIA, nagyon-nagyon szépen köszönöm a kommentet, feldobtad a napom \(^ω^\)
Szeretem ezeket a bús buzikat. Jönnek még.

River írta...

Minden furcsa vonzás és minden visszakapaszkodó szorítás és minden emléktárgy és minden fiatal hiba és minden öreg hiba és az, hogy talán mindez nem is hiba.
(közben ezt figyeld: „Lesz egy nap és még száz nap és ezer, hogy nem fogja a bőre alatt hordani Charles szerelmét már; ez megnyugtató volt és elrettentő, de mindenek felett is, logikus.”)

Kifejezetten tetszett amúgy szerkezet, hogy innen-odacsapva, előre, visszahúzva, egymáshoz illő töredékekben (repesz-szilánkokban) (végül is kronológiailag tényleg ennyi csak az ő egymásba szőtt életük) (na de az ezen belüli szubjektív idő) az ívre pedig csak annyit, hogy szépen lassan épült fel, mert a végén csak azt vettem észre, hogy nehezen veszem a levegőt és ott szökik az ő szerelmük az én bőröm alatt.

’Vannak ezek a kis performanszaik, a mini-színdarabok, amikor barátokat játszanak és ellenséget játszanak, két volt szerető. Eltúlozzák és elrontják, egyelőre - de Erik tényleg megőrzi a tincseket; Charles nem jött el vele vacsorázni, de ő egy talizmánba foglalja a tincseket, ahogy a háború előtt szokás volt, és megőrzi, ahogy mindig szokás volt - az eldobált haj és köröm csak közel hívja a halált; Erik nem babonás, de nem is kockáztat.”

Ezt pedig muszáj volt végig kimásolnom mert ezek ők a kurva életbe is

Raistlin írta...

annyiraörülökhogynemszarszerinted
és hogy írtál kommentet és hogy elolvastad és hogy hogy

[köszönöm]

[jobban mint azt ki tudnám fejezni]

Mary Wolf írta...

Ez most a szívemig hatolt, komolyan, bár ez nem meglepő, tekintve, hogy mindig lenyűgözöl ilyen gyöngyszemekkel. :D Gyönyörű, keserédes és az ember egyszerűen nem tud betelni vele. És most azt kívánom,hogy találjak én is olyat, aki még öregségemben is szeretni fog engem. És nem tudom miért, de ez a szám jutott eszembe, mikor olvastam: https://www.youtube.com/watch?v=o_1aF54DO60 És persze, hogy majdnem elbőgtem magam olvasás közben >.>

Raistlin írta...

Wil jú sztil láv mí wen ájm nó longör jáng end bjúdifúl - Istenem, ez a szám mindig az elevenembe vág, nagyon-nagyon megtisztelő, hogy a ficcel asszociálod ;u; (Egyben lebuktam, mert erőst' ment a fejemben írás közben.)
Nagyon köszönöm a kedves kommentet!

Névtelen írta...

szetszaggattad a szivemet ezzel a csodalatos dologgal*o* hogy tudsz ilyen fantasztikusan irni? *nyakadba önt egy rakás virágot* sajnalom a nyaladzas elkerulhetetlen plana ha az otp-mrol irsz ilyen felbecsulhetetlen ficeket es en nagyon boldog vagyok veluk. illetve sirok rajtuk de meg orulok is. szoval sikerult egyszerre a kettot megoldanod.
a szivem azt sikoltotta vegig h FLUFF legyen mert a lelkecskem nem birja ezt a sok megprobaltatast, hiaba.. tokeletes volt minden. igy fluff nelkul is. de hogy?
p.s.imadom ahogy irsz, meg mindig megunhatatlan.
bocsi a viszonylag ertelmetlen kommentert! nyaralas kozepen telefonrol olvastam ezt a csodat mert nem birtam ki hazaig.
Scout voltam

Raistlin írta...

SCOUT, intenzív, hálatelt, duci köszöneteim mert hnnnnngggg (és annál is inkább elkél a bátorítás, mert belevágtam még egybe, vázlatolom, legalábbis, ami a legbizonytalanabb szakasz de csak egy hátbavágás kell ahhoz hogy novella legyen belőle és ezt most tőled megkaptam és köszönöm)

Tinuviel írta...

Ezt vagy háromszor álltam neki elolvasni, és mindig csak pár sorig jutottam. Harmadjára már úgy voltam vele, hogy már pedig nem hagyom itt, és csak azért is elolvasom...És nagyon tetszett, végig iszonyatosan erős volt, és szerintem az erő volt, ami első próbálkozásokra kidobott, aztán végére teljesen magával ragadott.

Raistlin írta...

Na igen, az eleje, az ühm, kurva gyenge. Nagyon köszönöm, hogy adtál neki egy esélyt, és végigolvastad ;u;

Terra írta...

Alloha~!

Bőgök.

Terra

Ui.: hát jó, nem teljesen, mert hát egyszer már kibőgtem magam, de most írok, nem akkor. (Mert jó. Nagyon jó.) Ajh, meg kell majd rajzolnom valamelyiket... (Vagy a Katolikus Kisiskolás Lányok Megkísértését... Az még nagyon esélyes.) :D

Raistlin írta...

Szia Terra!

Úristen ez két éve volt

Terra írta...

Te is kiragadtad a lényeget. :D
Kit érdekel? Ami jó, az örök. És ha szabad így fogalmaznom, jelenleg csak a te mindenedet olvasom hat hete, meg előtte is egy-másfél évvel, szóval belém égett ez így mind. És pótlom a kimaradt majdnem-kritikákat. Megmondtam. (Nyenyenye~)

(Jé, van fiókom...)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS