a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. június 7.

And it's hard to learn, and it's hard to love


Dean/Cas AU, hetedik fejezet, indokolatlanul és megbocsáthatatlanul hosszú várakozás után, csendes magányomban alkotva.
És ez egy átvezetőfejezet, avagy intenzíven nem történik benne semmi, ellenben valami valamikor valakivel nagyon fog, egyszer.
Hűsítőket és rágcsákat elő. Kezdődik.




AKKOR


Azon a tavaszon egy templomban éltek, és a templom mellett egy almafa állt: Castiel ennek az egyik ágán ül, felhúzott térdekkel. Nemsokára hét éves lesz. Méhek dongnak körülötte, az ezer és száz fehér almafa-virágot porozzák, és Castiel összehúzott szemmel fürkészi őket. Azt olvasta valahol, hogy a méhek tánccal beszélnek egymással. Meg akarja tanulni ezt a táncot. A méhek bizonyára rengeteg mindenről tudnának mesélni, de Castiel legfőbb kérdése egyelőre ez: milyen érzés repülni?
Amennyire tudja, hátrahajtja a fejét, és a zöldellő lombok felett kavargó acélkék londoni eget figyeli; hunyorog, a nap előbucskázik a felhők mögül és eltűnik megint. Lehetséges lenne-e elrepülni egészen a Napig?
- Nem lehet lehetetlen - osztja meg gondolatait a méhekkel. - Nekem semmiképpen sem.
Castiel meggyőződéses angyal. Képes befolyásolni az időjárást: ha esőt akar, csak pár napot kell várnia, és esni fog, ha nyarat akar, csak a telet kell kihúznia, és nyár lesz. Gabrielnek még több csodálatos képessége van: élelmet kerít elő a semmiből, és láthatatlanná tud válni, ha Castiel keresi. Repülni is tud. Mondta.
Castiel úgy emlékszik, a Sokak Házában több testvére is volt - de az régen volt. A Sokak Háza messze van és régen, és ő és Gabe már nem laknak ott; ő és Gabe a leginkább mindenhol laknak, ami még Anglia, és Castiel ezt a templomot szereti idáig a legjobban, a harangtornyot, ahová beosontak, és a legrosszabb határozottan Liverpool borpincéje volt a penészes falakkal, ahol ő beteg lett.
Apát még sehol sem találták meg, de majd előkerül.
Castiel kinyúl, és az ujját végighúzza az egyik virágkelyhen. A tenyerébe sárga por szitál. Aranypor. Tündérpor. Pergő napfény, persze: csak ki kell fújnia a tenyeréből, és szorosra hunyt szemmel kívánnia valamit.
Felzúgnak a harangok: az istentisztelet véget ért. Castiel óvatosan lapul a lombokban. Gabe haragudni fog, ha elmarad. Nem szabad sok emberrel találkozniuk. Az ő világuk nem az emberek világa. Castiel az ágak közül figyeli őket. Pont olyanok, mint ő. A felnőttek valamivel nagyobbak. Castiel nem biztos benne, hogy ő fel fog nőni valaha - ők végtére is Elveszett Fiúk, mint a Pán Péterben. Ezt is Gabriel mondta. Igazából kár; a felnőttek mindenféle országokba elmennek, és kalandjaik vannak. Ez a könyvekben volt. Gabe tanította meg olvasni, és azóta mást sem csinál, csak olvas, és ha nincs nála éppen könyv, akkor kigondol magának egyet.  
Castiel óvatosan feláll, és mászni kezd az ágakon. Reméli, nem rezeg túlságosan a lomb. A bakancsa lötyög a lábán, pedig kitömte újságpapírral. A nadrágját Gabe felhajtotta és megtűzte. Castiel onnan tudja, hogy öregedett, hogy Gabe akkor leenged pár centit. Lehet, hogy a végén csak fel fog nőni, és akkor jó lesz rá a nadrág.
Az ujjaival belöki a mozaikablakot. Gabe azt mondta, ő van rajta. A feliraton tényleg ez áll: GABRIEL ARKANGYAL, VÉDELMEZZ MINKET - Aranyhaja van és fehér ruhái; és védelmez minket, szóval ez biztos Gabe. Castiel bemászik az ablakon, gondosan behajtja maga után. A harangtorony ajtajára krétával karcolt jelet lát, és a szíve megdobban.
Angyalűző-jel. Kör, felette háromszög, körülötte és benne enochi jelek. Gabe azt mondta, ha valaha is ezt a jelet látja, futnia kell; de a jel azt jelenti, hogy Gabe veszélyben van, és akkor ő nem fog futni. Bentről dulakodást hall. Sok-sok hangot. Megrettenve áll, aztán felszegi a fejét. Ugyan, mi árthatna neki?
- Távozzatok! - rikkantja élesen, és belöki az ajtót.
- Cassie, tűnj innen! - üvölt rá Gabe. Két rendőr áll mellette. Gabe keze kifacsarodva. Áll még ott három másik fiú, az egyikük vasmarokkal megragadja Castielt:
- Megvagy!
Castiel riadtan hátrahőköl.
A rendőr telefonba beszél:
- Előkerült Castiel Milton is.
Castiel Milton könnyes szemmel áll ott és remeg.
Nagyon szeretne bátor lenni.
Nagyon szeretne bátor lenni.
Az angyalok mind bátrak.
Az elkövetkezendő pár órában a következőket tudja meg: ő nem angyal, és Gabe a legkevésbé sem az. Ők Elveszett Fiúk, de nem Sohaországból, hanem Newheavenből tűntek el. Az apja viszont nem eltűnt - az apja meghalt.
Michael szembeállítja a sírral.
- Tudsz olvasni?
- Tudok.
- Az ott apa neve?
- Az ott az ő neve.
- Az ott az ő fényképe?
- Igen. Az ő.
- Hiszel már nekünk?
- Nem.
Castiel persze már biztos benne, hogy a Sokaknak igaza van; amit ért ez alatt a nem alatt, az annyi: ő már soha de soha de soha többé nem hisz semmiben és senkiben.


MOST


- Megígértem Kalinak, hogy elviszem nyaralni, de nem jött ki úgy a dolog, szóval gondoltam, elviszem most, és milyen jól jön anyagilag meg hurrá, hogy folyton külföldön laksz!
Castiel udvariasan hümmögött.
- Hol szálltok meg?
- Hol, hol? Hát itt!
Dean elejtette a vízforralót.
- Kicsit szűkös a hely - kockáztatta meg Castiel.
- Baromság. Ahol ágy van, ott én vagyok. Minden ágyban. Valaha.
- Nos - érvelt tovább Castiel.
- Mit főzől, Dean-o? - Gabriel egyszerre csak mögötte állt, a saját szemét letakarva. - Várj, várj, kitalálom. - A fickó a levegőbe szimatolt. - Puding? Paplanmalac? Kenyérszósz? Tőzegáfonya, kelbimbó, mogyoró és pulyka, és még több puding, és karácsony? Harapni tudom a levegőben! - Kilesett az ujjai közül. - Az ájulásig fogok zabálni idén is. Én mondom neked, Dean, ha még nem nyomtad le Castiel virslijét mélytorokra…
- Deannel éppen vásárolni indultunk - vetette közbe Castiel. Dean óvatosan felkecmergett a pocsolyából, és a földre dobott egy konyharuhát, majd férfiasan rátiport.
- Úgy van - mondta emelt hangon. - Pontosan ezt terveztük. Ez volt a terv. Ez, és semmi más.
Gabriel hunyorítva bámult rájuk, aztán elvigyorodott; épp, mint a Fenekes Mélység egy igen emlékezetes epizódjában. Dean egy káromkodást elfojtva oldalazott el mellette, és maradék büszkeségével kikotorta a dzsekijét és egy vastag pulóvert a heverő mögül. Kali hűvös nyugalommal vizslatta közben, és az Istenért odébb nem húzódott volna. Dean rohamtempóban öltözött, és egy “megvárlak kint!” rikkantással kipenderedett az ajtón, azzal a küszöbre omlott.
Volt pár élettapasztalat, amire nem vágyott különösebben. A coming out ezek közé tartozott, de tudta, hogy nem ez zavarja igazán, és még csak nem is az, hogy Castiel drágalátos bátyusa csiribú-csiribá középsúlyú pornóbajnok, annak nője meg exkluzív luxusdomina; ez igazából kifejezetten megtisztelő volt, sőt, sunyiban még örült is neki valahol, pláne, ha elképzelte, mit szólnának ehhez az ízes pletykához az xxxpleasure.com fájlmegosztó fórumán, Trickster és Kali kavarnak. Felnevetett, röviden és örömtelenül, és a zsebébe kotort. Nem talált cigarettát. A puszta levegőt fújta ki - az fehér füstté kavarodott a mérsékelten fűtött lépcsőházban. Összedörzsölte a tenyerét, és belelehelt.
- Mi a fasz? - motyogta magának.
Hát - kurvára nem hiányzott, hogy Bemutassanak A Családnak. Hogy ez ilyen komolyan komoly legyen, anyu, apu, gyerekek, és buzi közös karácsony…
Hirtelen felkapta a fejét. Szart se vett Castielnek.
- Kurvaélet.
Az ajtó kinyílt a háta mögött. Egy vékony sávnyi hő sugárzott a hátára, és belülről nevetést hallott. Castiel kilesett hozzá.
- Dean, minden rendben van?
- Persze. Ja.
- Ne haragudj a váratlan látogatásért.
- Hát pont nem tehetsz róla.
- Nem így terveztem ezt a délutánt. Ha gondolod, nyugodtan…
- Megyünk vásárolni, vagy mi?
Castiel arca egy pillanatra földerült; nem mosolygott, de már majdnem, és ez olyan volt, mint egy kibaszott diadal.
- Öltözök - mormolta a férfi, és Dean a gyomrában érezte a hangját, és csak vigyorgott rá idiótán, aztán meg a mázolt ajtóra, hétpofára, félhülyén.
Castiel egy hosszú bézs kabátban került elő, az orráig sálba bugyolálva, a fejébe sapka nyomva, és a kesztyűjét igazgatta.
- Ennyire azért nem szar a helyzet.
- Alaszka végleg eljátszotta a bizalmamat. - A kezét nyújtotta Dean felé; ő tétován elfogadta, Castiel pedig talpra húzta, és összefűzte az ujjaikat. Dean kényszeredetten rámosolygott, megszorította a kezét, aztán hátralépett és visszahúzta jobbját, öklét sietve a zsebébe gyűrve.
- Nyomás! - jelentette, és kettesével szedte a fokokat. Castiel némileg kimértebben követte. Dean volt olyan jó fej, hogy kinyissa neki az Impala ajtaját, és még azért is külön szólt, hogy kösse be magát. Castielnek ekkor mintha eszébe jutott volna valami - kétkedve az ülés szélére markolt, körbefordult, aztán csak nyelt egyet, és engedelmeskedett.
Dean belökött egy Jethro Tull kazettát, és gondosan maxra nyomta a hangerőt, aztán pedig szigorúan az útra koncentrált. Az út felénél Castiel óvatosan megkérdezte:
- Hova megyünk?
- Vásárolni?
- A piacot… - Castiel a háta mögé gesztikulált.
- Senki nem jár piacra.
- Ami azt illeti, én, személy szerint…
- Senki nem jár piacra. Eladnak salátának, ember. - Fékezett a pirosnál. Alattomos, puha szemcsékben szitált a hó: az ég rózsaszínen és szürkén derengett, homályosan vibrált a szűrt fény az ablaküvegeken, és puha köd ülte meg az utakat. Dean érezte, hogy mondania kéne valamit; valami fontosat. - Mi a szar az a paplanmalac?
- Ó? Ühm. - Castiel fészkelődött. - Így nevezzük Angliában, voltaképpen, nos, virsli, baconbe csavarva.
- Whoa. Jól hangzik.
- Vegetáriánus vagyok - tette hozzá Castiel. Sztoikus csend következett. Dean a kormányon dobolt, aztán végre zöld lett a lámpa megint.
- Szóval a bátyád…
- Odáig van a karácsonyért. Sejthettem volna, hogy felbukkan.
- Szokott olyat?
- Hmf! Mesélhetnék. Kalidasakshitiját is azért ismeri.
- Hogy mit…?
- Aaa… művészneve Kali.
- Ah.
- Egyszer csak beállított, Gabe, ugye - fintorgott Castiel. - Amikor Indiában voltam. Az egyik első kutatóutam volt, Észak után, persze, szanszkrit szövegeket tanulmányoztam Uttar Pradesben, Sitapur romjainál a Naimisaaranyát kutatva, és ahogy ott hajózok a Ghaghrán, hirtelenjében ott terem nekem Gabe, és mire észbe kaptam, már Bombay vöröslámpás negyedét jártuk…
- Kitalálom: ott találkoztak.
- Ott bizony. Gabe valamiképpen rábírta, hogy Londonba szökjön vele, felteszem, azt ígérte, hogy nagyobb sikere lehet ott…
- És milyen igaza volt.
- Gabe-nek viszont hamarjában másodállás után kellett néznie.
- Költséges barátnő?
- Luxust ígért Kalinak. Kali luxust is várt el. El tudtam intézni, hogy Gabe-et Cambridge-be felvegyék portásnak…
- Aha, aha.
- Viszont ahhoz ott kellett hagynia Londont, Kali pedig maradt. Meglehetősen bonyolult a viszonyuk, de mindig úgy értelmeztem, hogy afféle távkapcsolatuk van… amikor épp nincsenek szakítófélben, természetesen.
Dean gúnyosan felhorkantott.
- Nem hiszek a hosszútávú kapcsolatokban, alapból. Bocs.
- Becsülöm az őszinteségedet.
- Bármi is van most itt… veled… nem t’om, ez mi. A kapcsolatunk.
- Bonyolult - segítette ki Castiel, és elégedetten bólintott hozzá.
- Az egy Facebook-státusz - jegyezte meg Dean lemondóan, és bekanyarodott a Wall-Mart mélygarázsába.
- Én még nem kaptam meghívót.
- A Facebookhoz nem kell meghívó, oda csak így regisztrálsz.
- Valóban? Akkor az egy másik oldal.
- A lényeg…
- A lényeg, hogy működik. - Castiel kioldotta a biztonsági övet.
- Hogy működik - ismételte Dean, valamivel bizonytalanabb hangsúlyban.
- Én boldog vagyok - bólintott a férfi, és elégedetten helyezkedett. Dean leállította a motort. A műszerfalra meredt.
Ja. Azért vagy boldog, mert nem tudod, hogy ennél jobbat érdemelnél. Hogy ennél van jobb; hogy milyen is az. Hogy van rá esélyed, neked mindenképpen.
- Örülök, hogy örülsz.
Már a garázsban karácsonyi díszek tündököltek. A helyzet aztán csak fokozódott.
- Bassza meg, mindenki huszonnegyedikén vásárol? - csikorgott Dean, maga előtt tolva a bevásárlókocsit. Castiel bizonytalan tekintettel andalgott mellette.
- Kapható itt birkafaggyú?
- Eltiltalak tőle. Nézd, kapsz ilyet. - Felemelt egy angyalkás hógömböt a tutitippes gicssorról, és megrázta. Csillám örvénylett fel. Castiel tekintete ellágyult.
- Ez igazán figyelmes tőled.
- Persze kaphatsz fél liter humorérzéket is - dünnyögte Dean, de a kosárba tette a hógömböt. A rádióból a White Christmas szólt Elvis Presleytől. Harmadjára. Dean ráfeküdt a bevásárlókocsi kapaszkodójára, és a lábát megkísérelte a kerek közé akasztani. Vészesen kilengett. Castiel ösztönösen megragadta a kocsi elejét, és közben összehúzott szemmel a sorokat fürkészte. Deanben gyanú lappant, ahogy kiegyenesedett.
- Mikor voltál utoljára, ööö, hipermarketben? Vagy szupermarketben. Vagy.
Castiel nem válaszolt rögtön; és ez elárult mindent. Dean őszintén megszánta.
- Van listánk? Segítek. Gyere.
- Nem volt időm írni.
- Mantrázd el párszor. Tanár vagyok. Profi a memóriám.
Utat vágtak a tömör tömegben. Karton- és hungarocell-hó függött a plafonról, tündöklő csillámfényekkel. A kocsiban egyre halmozódott az importárú: mindegyiket brit felségterületi jelzések díszítették.
- Egyébként logikusabb lenne - mondta Dean -, ennyi erővel, ha te látogatnád meg karácsonykor.
- Logikusabb lenne - ismerte el Castiel lesújtottan. - Mr. Kiplingben reménykedhetek szerinted?
- Próbáld ki inkább a Dean Foods-t. Ne nézz így rám. Létezik. Prémium.
- Azt hittem, célzol valamire.
- Éppenséggel kefélhetünk a kocsi hátsó ülésén. - Egy copfos anyuka rémülten kézen ragadta a kislányát. Dean rájuk ragyogott. - Boldog karácsonyt!
- Az nem illegális?
- Szarni bele.
- Kitoloncolnak az országból. Mindjárt lejár a vízumom.
- Elismerem, ez eredetibb a “fáj a fejem” kifogásnál.
Castiel oldalba könyökölte, és rávigyorgott. Dean latolgatta, hogy nekikeni a péksütistandnak, és hadd szóljon. Castiel némileg félreérthetően cirógatni kezdett egy baguettet-et minőségellenőrzés címen, Dean pedig egy nehéz sóhajjal kifújta a levegőt.
- Ööö. Az a vízum. Nem kéne meghosszabbítanod? Baráti jó tanács.
Castiel a baguette-re bámult.
- Nos - mondta -, nem feltétlenül, amíg ennyire bizonytalan a…
- Aaa?
- Az állásom, ugye.
Deanen végigcsorgott az önutálat ismerős és ragaszkodóan ragacsos érzete.
- Hogy te nem mentél el meghosszabbítani a vízumodat - mondta -, mert komolyan azt hitted, hogy kirúglak.
- Még nem késtem el vele teljesen, amennyiben…
- Tényleg kibaszlak, ha nem maradsz még egy szemeszterre.
Castiel felszusszant.
- És lerontom az erkölcsi bizonyítványodat. Jogom van rá.
- Ezt talán egy másik alkalommal vitassuk meg. - Castiel visszatette a baguette-et a polcra, és előre sietett. Dean szenvedve bámult utálna, a bevásárlókocsi rácsaiba markolva.
Érzékem van hozzá. Egy hatodik képesség, hogy mindent elbasszak.
Szótlanul pakoltak a csomagtartóba. Szatyrok szatyrok után. Beültek az autóba. Gyújtás. Gáz.
Kinn esni kezdett a hó, az ég bágyadt rózsaszínbe folyt. Az egyik kanyarnál Castiel azt mondta:
- Itt balra.
- Nem ott laksz.
- De te igen.
Összenéztek.


Dean végigvágódott a díványon, és levegőért kapott - Castiel rögtön elragadta tőle egy durva csókkal, amíg a vállába markolt.
- Vetkőzz - suttogta a férfi, és elhajolva lecibálta magáról a kabátot.
Nem vették le a cipőjüket sem. Az Impala tilosban parkolt. Keresztben. Dean az ajkaira harapva térdig legyűrte magáról a farmert, és nézte, ahogy Castiel felbont egy csomag óvszert.  
- Basszus - motyogta. Castiel vetett rá egy kérdő pillantást.
- Nem szer-
Dean kiadott valami inkoherens hangot, és magára gesztikulált:
- Szerinted!?
Castiel elvigyorodott; fölényesen; és Deannek már ez elég volt, hogy felnyögjön.
Aztán Castiel az ölébe hajolt.
Dean üvöltött; a kiáltás fennakadt a torkán, és egy elcsukló lélegzettel Castiel hajába markolt. A tincsei nyirkosak voltak a hótól.
- El ne merj húzni innen - zihálta. - Ne hagyj itt. Szükségem van rád.
- Mmhm.
- Ó, bassza meg. - Hátravetett fejjel előrébb tolta a csípőjét; Castiel a derekára simította a tenyerét, és finoman végigkarmolt a szeplős bőrön, a feszülő combokig. Feltekintett Deanre, ahogy csak a nyelve hegyével végigkövette a hosszát a latexen át, és előre hajolt megint.
Ő az ingénél nem vetkőzött tovább.
Dean mellkasa zihálva hullámzott, és az ujjai közt morzsolva a sötét tincseket egyre Castiel arcát figyelte, a pillák árnyát, a pírt, a több napos borostát és a homlokába hulló haját - a tenyerével hátrasimította a kósza, kócos szálakat; Castiel az érintésébe hajolt, tompán felnyögve, hunyt szemekkel.
- Mélyebben; hmm, ige-- Cas!
Ezt a szituációt sosem így képzelte el vele: a saját kanapéján, félig felöltözve és félig meztelenül, amíg bágyadt nap ragyogja be az ablaktáblát, hogy az egyetlen fehér izzás, és a világ egyetlen fehér izzás - hogy minden csak lüktetve ragyog, követve a test és a szív ütemét, Cas mozdulatait, egyre gyorsul, a levegőben sós szag, Cas szuszog és ő szűköl, karmol, zihál, vonaglik, felnyög, nyöszörög. Szélesebbre tárná a lábait, átkarolná velük Castiel derekát, de a nadrág nem engedi, gúzskötélként csomózódik a lábaira, a férfi pedig felette térdel, és semmit sem törődik magával - csak ad és egyre ad, és van egy pont, amikor az egész már elviselhetetlen, feszítő és fájdalmas - és utána egy utolsó ordítással vége.
Castiel pár ütemmel később elhajolt. Remegett, a tekintete űzött volt, fénytelen, ajkai - azok a csodálatos ajkak - elnyíltak, az arca kipirult, a haja egy katasztrófa. Dean megpróbált feltérdelni, de a lábai még görcsben voltak.
- Én is…
- Jobb lesz sietnünk. - Castiel felkászálódott, és felemelte a földről a kabátját. Gondosan leporolta, Deannek hátat fordítva. A vállai még remegtek. Dean felkönyökölt, lehúzta az óvszert, felhúzta a nadrágot.
- Minden oké?
- Természetesen. - Castiel felé fordult, kifulladva; a pillantása végigfutott rajta, gyöngéden megint, szinte álmodozva, és úgy tűnt, mondani akar valamit, de aztán csak a fejét ingatta. - Minden oké - ismételte meggyőződéssel.  
Dean biccentett. Kidobta a kotont a szemetesbe, tiszta pulóvert vett. Castiel a nappali közepén állt, és a díványt figyelte, valahogy gyanakvó és értetlen arccal. Dean hozzá lépdelt, és az álla alá ékelte az ujjak bütykét, felszegte a fejét.
- Felőlem csinálhatjuk így - mondta. - Lehet az, hogy idejössz néha, átugrok néha, és kefélünk egy oltárit. És lehet az is, hogy elmondod nekem, ha valami nem oké.
Castiel ránézett, aztán sűrűn pislogva félrekapta a tekintetét. A hangja viszont határozott volt:
- Szeretnék itt maradni. Alaszkában. Veled.  
Dean megengedett magának egy futó mosolyt.
- Ahogy érzed.
- Amit érzek - ismételte Castiel, feltekintett rá, és megcsókolta. Meglepően lágyan. Puhán. Finoman. Amikor elhajolt, Dean megtörten nézett rá, de csak annyit mondott:
- Gyere. Várnak. 







Castiel lakásának ajtaján egy krétajel volt: kör, háromszög és kriszkrakszok. Castiel válla megzuhant, és a szatyrokba kapaszkodva, szenvedve bámult a bejáratra. Dean karszalagjait egyre húzta a bevásárlás súlya.
- Mi van, kezdő graffitisek?
- Gabe. Enochi jel.
- Várj, az - az nem az az angyalok nyelve cucc?
- A titkos nyelvünk volt gyerekkorunkban, megtanított rá, afféle tolvajnyelv gyanánt, hogy biztonságosan kommunikálhassunk. - Castiel megkísérelt a térdével kopogni. Az eredmény egy modern táncmozdulatra emlékeztetett, ami még azelőtt kiment a divatból, hogy népszerűvé válhatott volna.
- A bátyád megtanított enochiul?
- La-i-ad… Gabe, bemehetnénk?
- Nyitva van!
Castiel berúgta az ajtót. Gabriel a kanapén terpeszkedett, atlétára és shortra váltva, az ölében és körülötte pukkanós cukorkák bűntudatos halma, a fején papírkorona.
- Haaai - intett hanyagon. - Bocs-bocs, csak tetszik a lakás, szóval bestoppoltam.
Castiel morgott pár keresetlen szót, és beszenvedte magát az ajtón. Körbekémlelt.  
- Kali hol van?
- Alszik. Jet-leg. Halkan legyetek lécci.
- Na idefigyelj - fogott bele Dean üde undorral, amikor Castiel alig feltűnően elpantomimezte neki, hogy ne-ne. Dean elfintorodott, és a sarkával betette maga után az ajtót. Castiel kinyitotta a faburkolatú hűtőt, és rosszalló arckifejezéssel elővette belőle Emmanuelt.
- Igazán, nálad gyávább alakkal még sosem hozott össze a sors. - A macska tehetetlenül csüggött a kezei közt. Gabriel bekiáltott a nappaliból:
- Na, még mindig retteg Kalitól?
- Ki tudja nyitni a hűtőt - vágott közbe Dean -, én meg etettem napokig?
Emmanuel letekergett a padlóra, és az oldalára borulva bedugta a fejét az egyik szatyorba, majd a lábaival hajtva magát beljebb furakodott.
- Honnét szerezted ezt?
- Jeruzsálemből. Átmetszett torokkal találtam rá, egy halárus közelében. - Castiel nekiállt metodikusan kipakolni. Emmanuelnek már csak a farka látszott ki, ami riadtan imbolygott. - Próbáltam szót érteni a tulajjal, de a mai napig nem vagyok benne biztos, hogy ő volt-e a gazdája vagy sem; mindenesetre elcseréltem a karórámért, elvittem orvoshoz, azóta pedig velem utazik.
- Azt a karórát tőlem kapta - közvetített Gabriel a nappali távlatából. - Hálátlan fajzat ez. Rágyújthatok?
Castiel megfontolta a kérdést, amíg kiporciózta a kelbimbót.
- Kali bántani fog.
- Szerinted rágyújthatok, amíg Kali alszik?
- Kint. Fedezlek.
Gabriel átcsörtetett a nappalin, leakasztotta Dean bőrdzsekijét a fogasról, vigyorogva felkapta, és zoknistul kilépett a folyosóra. Dean bámult utána, aztán halkan füttyentett.
Aztán csend volt.
Castiel lábujjhegyre állva próbált előkotorni pár edényt a borostyán-futotta tömörrönk konyhaszekrényből. Dean mellé sétált, és felnyújtózva előhúzott egy kék zománcos lábost.
- Ez jó lesz?
- Köszönöm szépen. Rendszeresítenem kéne egy zsámolyt. - Castiel a lábasra bámult. - Tudod…
- Vannak receptjeid ezekhez a cuccokhoz? - Dean felgyűrte a pulóvere ujját. - Együtt hamarabb végzünk.
- Ah. Ühm. Fejben.
- Bízd ide. Mesélj, mi van Gabriellel?
- Hogy értve?
- Nem tudom, jóban vagytok?
Castiel elgondolkozó arcot vágott, és átadott Deannek egy köteg gyümölcsöt meg egy szűrőt. A férfi engedelmesen lemosta őket a csap alatt, amíg Castiel lisztet kevert össze és tojást.
- Szeretném azt hinni, hogy igen. Gyerekkorunkban viszont különösen közel álltunk egymáshoz. Gyakorlatilag ő nevelt fel; három év volt csak, de három nagyon is meghatározó év.
- Mert szüleiddel mi lett?
- Ez édesapánk halála után történt.
- Ah. - Volt ott egy szünetnyi “részvétem”. Dean nem mondta ki. Tudta, hogy semmit nem jelent. Castiel egy villával habot vert, és tovább magyarázott, amíg Dean felkockázta az almát és az epret.



 
- Tudod, azt mondta nekem, hogy apa nem halt meg, csak el kellett mennie a Mennybe, és nekünk kell visszahozni. Azt mondta, hogy angyalok vagyunk. Amúgy feltűnően fantáziadús egy olyan fiatal gyerektől… - Elgondolkozva nézett maga elé, aztán felocsúdva folytatta: - Viszont én hittem neki, évekig.
- Hazudott neked.
- Védeni próbált. Az angyal-létnek rengeteg szabálya volt, olyasfélék, hogy az emberek nem láthatnak minket, és nem beszélhetünk velünk; sokkal egyszerűbb így rejtőzködésre rábírni egy gyereket, mintha azt mondod neki, hogy szökésben vagytok. Megtanított írni és olvasni, élelmet lopott nekünk, városról-városra vándoroltunk eleinte, végül pedig Londonban telepedtünk le, ahol igazán el tudtunk vegyülni. A rendőrség aztán megtalált minket, a bátyáinkkal együtt.
Dean grimaszolt, de inkább nem tett megjegyzést. Castiel megköszörülte a torkát, és szorosabban markolt a villára.
- Onnantól fogva velük éltem megint, legalábbis elviekben. Megérthettem volna, Gabe miért menekült el előlük, de sokáig mást sem éreztem, csak haragot. Becsapottnak éreztem magamat és kifosztottnak; az apám újra meghalt, ezúttal valóban; úgy tetszett, mit sem tudok a világról, csupán annyit, hogyan maradjak életben, csak a történeteket és régi újságok híradásait, amikkel kibéleltük a cipőinket és a fekhelyünket, amikbe a húst csavartuk, hogy tovább elálljon. - Felszusszant. - Nem fogtam fel annak az áldozatnak a mértékét, amit olyan fiatalon és olyan magától értetődően meghozott értem, nem fogtam fel, hogy ami számomra játék volt és misszió, attól ő éberen ült felettem éjszakánként, félve, hogy elkapnak és visszavisznek minket Newheavenbe. Őt javítóintézetbe küldték, engem az ország legelegánsabb bentlakásos iskolájába, és csak tanultam és tanultam és tanultam, mert a meggyőződésemmé vált, hogy lemaradtam valamiről, és hogy valaki majd megérzi rajtam a nyomorúságomat, a lázadásomat, amiről a bátyáim azt mondták, szégyellnem kell; a körözés miatt olyan volt, mintha büntetett előéletű lettem volna. Gyűlöltem magamat a naivitásomért és a tudatlanságomért, és hogy senki se csaphasson be, próbáltam magamat felvértezni megannyi ismerettel, nyelveket tanultam, de… tudod, ezek mellett még mindig olvastam, és talán a mai napig Gabe az egyetlen olyan ember, akit ismerek, aki elmehetne egy kalandregény főhősének. Tizennyolc volt, amikor kiengedték a javítóból, elémentem, én, egyedül, az egyenruhámban, és el akartam mondani neki, hogy mennyire hálás vagyok azért, amit tett értem, amit addigra már felértem ésszel… De végül nem tudtam megszólalni. Gabe ott volt, szinte fel sem ismertem, ott volt ez a kiégett, nyúzott fiatalember a hosszú hajával, és büszkén mesélte, hogy szörnyűségeket művelt az intézetben. Akkor, az akkori nevelésemmel, szörnyűségeknek tűntek. És egy darabig megint... szégyelltem őt… Londonba maradt.  Megkérte, hogy lakjak vele, hogy váltsak iskolát, és én nemet mondtam. - Castiel megnedvesítette az ajkait, és egy tálkába csorgatta a felvert habot. - Ha jut rá időm, ha úgy adja az alkalom, enni adok neki, és valahányszor betér hozzám, szállást nyújtok neki, mert úgy hiszem, ez a legkevesebb, amivel tartozom. De az önfejűségem és a gőgöm miatt már elvesztettem a szeretetét. Tehát...jóban vagyunk, hogy is ne volnánk, de a kötelék elszakadt. Mindenesetre… soha nem fogom tőle megtagadni a hálámat. És soha többé nem fogok szégyenkezni miatta.
Elhallgatott. Dean már rég kimagozta és felkockázta az utolsó almát, de csak csendben állt ő is, a mosogató mellett. Nem tudta, mit felelhetne. Castiel zavart mozdulattal lisztet szórt a munkalapra, elsimította rajta a tenyerével; könyékig lisztes lett, és ahogy óvatlanul megtörölte az arcát, olyan lett az álla és az orcája is. Dean lerakta a kést. Mögé lépdelt, a derekába karolt. Egyikük sem mondott semmit. Dean futólag Castiel tarkójába csókolt, a gallér pereme felett.
- Lefagyott a pöcsöm! - tért vissza Gabriel. - Vonatkozik rá a balesetbiztosítás? Jaj de buzik vagytok, jé.
Dean sietve hátrébb lépett. Gabriel a kezeit feltartva haladt el mellettük.
- Nem láttam semmit, nem mondok semmit. Szivárog még a fekete cucc Godstielből? - Fölemelte a jobb sorsa érdemes vízforralót, és beleszagolt. - Uahh. Ez egy igen.
- Nekem ööö, mennem kell. - Dean a nadrágjába törölte a tenyerét. Gabriel felvonta a szemöldökét.
- Ja, mert van ez a fontos dolog, amit meg kell csinálni amikor kész kell vele lenni?
- Csak-
- Távolléted sajgó űrt tép majd lelkeinkbe. - Gabriel vállon veregette, és biggyesztett. - Meg kell ennünk a részedet.
- Holnap átugrom, jó? - Castielre pillantott, aki hálásan bólintott.
- Rakok neked félre a vacsorából.
- Meg kell ennünk a részét - hangsúlyozta Gabriel. - Országunk szent hagyománya, 1776 óta, nézzetek utána: jenki el, jenki kajája Angliáé. - Suttogva hozzátette: - Isten óvja a királynét.
Deannek közben eszébe jutott, hogy félreérthetetlen ígéretet tett arra vonatkozólag, hogy segít elkészíteni az ünnepi vacsorát, de már kínos lett volna korrigálni. És Castielt elnézve - még mindig lisztesen, a kis konyhájában, amíg a macskája a szatyrokkal szarozik (neszel, na) a bátyja pedig körülzsong és berajong minden négyzetcentimétert - eszébe jutott, hogy semmi mást nem akar, mint itt maradni, együtt főzni vele, ha kell, grillez kibaszott paplanmalacot, és puncsot csinál és akcentust vált, csak ne kelljen lelépnie, csak ne maradjon magára az árnyakkal a lakásában, ne kelljen egyedül ülnie azon a kurva kanapén -


De pontosan így történt.




Kitalálhatna valamit azokra a helyzetekre, amikor zavarba jön, és aminek nincs köze a teljes visszavonuláshoz. Kitalálhatna valamit, hogy ez az egész működjön. Elméletben lehetséges.
Megtörténhetett volna, hogy amíg Cas a múltjáról mesélt, ő nem látja maga előtt Samet - Samet hat évesen, ahogy azt mondja: “a te felelősséged voltam - a bátyák dolga ez;” akkor egyértelműen csak egy hamis emlék, de most, ahogy magára maradt, már megint felkoncolódik a valóság. Ahogy a lépcsőházból kiért és az Impalához ment, csak az autó roncsait találta ott, az anyósülésen két fémrúd futott át, de nem Sam ült ott, hanem Castiel.



Castiel az álmában is szerepelt.
Dean egy dómban járt, keresett valamit. A kezében zseblámpa, fénysávjában felszikráztak a szétszóródott mozaik-cserepek, a bezúzott rózsaablakok szilánkjai. Ezüstfonalú pókhálók lebbentek a padsorokon. Hallotta a légzését és a szél szuszogását, kongó lépteit; lélegzete fehér köd. A bakancsa alatt fémesen felcsikordult valami: letekintve csontszilánkot látott és feketévé tetsző vért.
Keleties kórus szólalt fel valahol, mintha rádióról játszanák, sistergett és eltorzult a hang. Kintről fény esett be, végigsüvöltött a padsorok között, és egyetlen reflektorpontban megállapodott. Castiel ott hevert. Castiel ott hevert, kitárt, kifeszített karokkal, a feje oldalra borult. A szeme félig hunyva, tekintete üveges, tejfehér, elnyílt ajkán pereg le a vér, és elnyílt ajkaiból virágok futnak elő, virágok tenyésznek a testén, kecses kacsok, lenge szirmok, benövik őt egészen és virulnak, virulnak, virulnak.
Castiel szárnyai kiterjesztve a porban. Csak egy árnyék. A glóriája a hamuba égett.
Dean felé közelített, mentében elejtette az elemlámpát. Az visszhangozva döndült.
- Cas? - A hangja elcsuklott. A fénysáv kitartóan a férfi holttestére vetült, körülragyogta, keretbe foglalta. Castiel keze ügyében egy hegyes penge hevert. - Istenem, Cas…
- Mit gondolsz, hogyan lehetne életben, ha én nem vagyok?
Dean hátrafordult. Sam az oltár előtt ült. A szeme sárgán izzott a sötétben.
- Szerinted ez igazságos? - folytatta.
- Angyal volt - mondta Dean, ahogy leguggolt Castiel mellé. - Elárulta.
- Ostobaság volt tőle. Megpróbált megvédeni, de hogyan is tehetné, ha nem engeded?
- Nem az ő feladata. - A tenyerébe vette a férfi arcát, és maga felé fordította. A bőre tapintása, mint kihűlt köveké. - Cas…
- Akkor mit akarsz tőle?
Dean a démon felé nézett. A démon Sam szájával vigyorgott.
- Gyerüüünk. Mondd ki.
- Semmit.  
- Jaj, dehogynem, dehogynem. Van valami, ami kéne.
- Nem várok tőle semmit. Nem akarok tőle semmit.
A démon csalódottnak tűnt. Négykézlábra görnyedt, és mintha a gerincénél fogva húznák, felágaskodott. Sam halott húsa csak csüggött rajta. Marionett-figuraként cibálta egy láthatatlan árnyék.
- Mikor fogod megmondani neki?
Dean lenézett Castiel arcába.
- Tudja - mondta puhán.
- Szóval ezért halt meg. Miattad. A semmiért!
A dallam megváltozott. Nehéz gitárok vegyültek belé, basszusa mélyült. Dean a karjaiba vette Castiel testét, és felemelte. Túl könnyű volt. Az árnyékszárnyak a tetemmel mozdultak, lecsüngtek aléltan, mint a férfi vértelen karjai. A feje hátrabicsaklott. Dean a holttestet a kezében tartva a démon felé fordult.
- Ezt soha nem fogom megbocsátani - szűrte a fogai között. A szavai nevetéssé visszhangoztak.
- Pedig ez az ára! Ez lesz az ára, hogy elengedjem!
Sam szemei zöldeskékké fordultak, a fiú levegőért kapott. Előre lépett, de a nyakánál fogva visszarántotta valami.
- Dean?!
A dallam egyre erősödött. Dean, a karjai közt Castiel holttestével, ráébredt, hogy szól a mobilja.


Dean egy karcsapással az éjjeliszekrény felé kapott. Leverte a telefont, és bevágta a kezét a lámpába. Káromkodva felkapcsolta, és a matracról félig lelógva felkaparta a telefont.
Castiel kereste.
Castiel élt.
Egy darabig a kijelzőre meredt, ami ütemes, lágy fénnyel fel-fel pulzált, amíg Jay Gruska harangzúgásra és dobütemekre gitározott. Dean az orrnyergét két ujja közé fogta, és egy hüvelykujjleütéssel fogadta a hívást.
- Hallo.
- Alszol? - suttogta Castiel. Dean normál esetben a falhoz vágta volna a telefont, de most csak elgyötörten felnevetett. (Castiel életben van. Még életben van. Még nincs veszve minden, még…)
- Annyira… Nem kellett volna lelépnem - bukott ki belőle, és lassan felült. - De van egy ilyen hobbim. Hogy lelépek. - Egy gombnyomással lekattintotta a lámpát. Sötétség terült szét.
- Jobban jártál, hidd el. A pulyka még mindig nem olvadt ki. Éppen azt nézem. A kádban lebeg. Gabe még így is betegre ette magát, aztán úgy megesett magán a szíve, hogy befoglalta a teljes hálószobát. Kalinak a kanapén kellett megágyaznom. Nem tűnik valami boldognak. Én meghúztam magamat a fürdőben.
Dean a falnak dőlt, és a lábával lustán rugdosta a takarót.
- Nem jössz át?
- Ami azt illeti, nem igazán merek kimozdulni innét. Előfordulhat, hogy elbarikádoztam az ajtót. Ha Kalinak elég ereje lesz ahhoz, hogy… De ugye nincs valami gond?
- Nem, semmi, csak van egy ágyam.
- Hmm. Valóban.
- Memória-párnával.
Castiel halkan felszusszant. Dean fészkelődött, és folytatta:
- Az illatoddal a párnán.
- Mm. Érezni még?
- Ereklyeként őrzöm, és árverésre bocsájtom e-bayen, ha híres leszel.
- Milyen illatom van?
- Menta és méz.
- Ez gyors volt. És konkrét. Menta és méz?
- Aha, elég hamar feltűnt benned. Nekem?
A válasz rögtön érkezett:
- Benzin, bőr, whiskey, arcszesz.  
- Szóval bűzlök.
- Friss benzin, új bőr, tölgyön füstölt whiskey - az arcszeszt nem egészen tudom hová tenni.
- Azok az emberek használják, akik borotválkoznak.
- Én nekem is szokásom-
- Ne legyen.
Rövid szünet következett. Dean az ölébe húzta a párnát, és mélán gyűrögette a csücskét. Kint már hajnalodott.
- Nos, ami azt illeti, ez amúgy is egy szemenszedett hazugság volt.
- Aha. Láttam a szakállas fotód. Szexi.
- Kisebb dolgom is nagyobb volt annál, mintsem hogy a megjelenésem-
- Nem, tényleg az.
- ...csörgőkígyófészekbe… ó. Növesszem vissza?
- Majd Movemberben. A borosta viszont nagyon jól áll.
- Nem szándékos. De örülök. Nem igazán, nos, öhm, tehát többnyire nem foglalkoztat a külsőm, mindaddig, amíg megfelel az adott kulturális előírásoknak, ugyanakkor…
-... pirulsz mint a szar, mert megdicsértelek.
Egy újabb kis csönd.
- Nos. Valahogy úgy. Bár a sajátos hasonlattal szemben élnék némi esztétikai kifogással.  
- A szemed is kurva kék. - Dean kihúzta magát, és hátrakörzött a vállával. Elaludta.
- Lásd, lassan eljutunk a költészetig.
- Tényleg kurvára kék. És a hátad.
- Merem remélni, az nem kék?
- Lesz, miután kilöktelek a hóviharba, amiért nem hagyod, hogy romantikus legyek.
- Irodalmi értelembe véve a kedves kitaszítása a hóviharba nagyon is romantikus fordulat, ha a tavi költők…
- Cas.
- Tessék?
- Ha itt lennél, azt akarnám, hogy megbassz. - Csönd a vonal végén. - Ehhez nem jár irodalomóra?
- Az irodalom ritkán ilyen őszinte. Az élet ellenben… - Kis csönd jött megint. - Hogyan képzeled el?
- Nem fogok veled telefonszexelni, miközben a slozin ülsz, és egy halott pulykával szemezel. - Dean hátrasimította a haját.
- Nem ülök a vécén.
- Én pedig nem fekszem meztelenül, hason, az ágyban, egyedül. - Költői túlzással, tette hozzá gondolatban.
- Ajánlom is, hogy egyedül. Mennyi idő alatt érnék oda?
- Addigra elalszom.
- Ami azt illeti, én is. Későre jár.
- Ühüm.
- Menet közben elaludnék, feltehetőleg. Szoborrá fagyasztana a szél: “A Siető Szerető.”
- Aludjunk?
- Kiváló javaslat.
- Akkor tedd le.
- Ilyen nem játszunk.
- Tedd le a telefont, Dean.
- Meg fogsz sértődni, ha leteszem.
- Tedd le.
- Leteszem.
- Hello.
- Hello.
- Ott vagy még?
- Nem - vigyorgott Dean, és lenyomta a piros gombot. Aztán küldött egy sms-t:
nesze


Amikor tényleg felébredt, egy darabig nem tudta egyértelműen eldönteni, a dómot álmodta-e, vagy a telefonhívást; mindenesetre hosszú idő óta először vigyorogva kelt, ami azért elárult valamit.


Az ünnepi ebédre talán a tervezettnél és a vártnál egy sejtésnyit korábban érkezett - ez akkor vált egyértelművé, amikor egy babydollos Kali nyitott neki ajtót. Volt egy nagyon hasonló álma valamikor. Abban a szenárióban Kali nem egészen ilyen arcot vágott, ő pedig nem a férfi szeretője lakására sietett.
- Hello - mondta Dean. - Cas itthon van?
- Alszik - vágta rá Kali vádlón, de félreállt az ajtóból. Elgyötörten a hajába túrt.
- Boldog karácsonyt közben.
- Nem ünneplem.
Dean innentől arra koncentrált, hogy minél messzebb kerüljön Kalitól, és így két választási lehetősége volt: vagy meghúzza magát a hűtőszekrényben, vagy…
...hangtalanul benyitott a fürdőszobába. Castiel, az az aggasztóan szakavatott bravúros enteriőr-designer ott hevert a hajópadlón, összehordott puffok és párnák tarka halmán, valamiféle szőttessel lefedve. Pizsamát viselt. Egészen konkrétan pizsamát viselt, aminek még zsebe is volt. A mennyezeten lengtek a lenge fátylak, és a kis szamárhátú ablak tárva volt. Dean lopakodva közelítette meg őt, és leguggolt mellé.
Kintről valami beazonosíthatatlan hangot hallott, a törés és a repedés között, közvetlen Gabriel egy derült intonációjú, de kivehetetlen közlése után.
- Héj, Cas - suttogta. A férfi a hátára hengeredett egy sokat tűrt fintorral, aztán egyszeriben felült, és Deanre bámult. A tekintete éber volt. Igazából volt valami határozottan kísérteties a reggeli metódusaiban.
- Hello, Dean.
- Boldog karácsonyt. - Átnyújtott felé egy kis csomagot. Castiel legyűrte magáról a takarót, és törökülésbe helyezkedve, hálás áhítattal vette át.
- Igazán…
Dean akkor vette észre, hogy a giccses hógömb tiszteletbeli helyen állt a tükör alatti kis polcon, egy apróbb kupac könyv tetején. Castiel elkezdte bontogatni az ajándékot, óvatosan lehúzta a celluxot, aztán pedig a masnit bogozgatta. Dean a válla fölött hátranézve szemrevételezte a pulykát a kádban. Még mindig ott volt, és napszemüveget viselt tarka bikinialsóval, a szárnya ügyében martinis-pohár esernyővel.
- Nahát! Ez igazán csodálatos, Dean. Köszönöm szépen.
- Ez egy e-book olvasó - magyarázta Dean, a félreértések elkerülése végett, ahogy visszafordult hozzá. - Kindle. Ott kell bekapcsolni. Van hozzá használati izé is. Elfér a zsebedben egy könyvtár.
- Crowleyét régről irigyeltem - ismerte be Castiel, és büszkén bekapcsolta a kütyüt. Dean megvetően horkantott.
- Neki valami Nookja van. - Az ajkaira harapott. Nem akart felvágni az ajándék árával, vagy egyáltalában, magával az ajándékkal. Nem gondolkozott rajta. Idefelé jövet egyszerűen behajtott a magafajta last-miniute idióták számára létesített délig-még-nyitva-tartunk-te-szerencsétlen boltba. Ha egy kicsit is töri magát, legalább letölt rá pár könyvet, vagy elintézi a telepítést, de nem akarta, hogy személyesnek tűnjön. Egy ajándék. Személyesnek. Castiel vigyori öröme miatt elkezdte állhatatosan szégyellni magát.
- Köszönöm - ismételte a férfi, és fél karral magához vonta. Dean pár pillanatig mozdulatlanul guggolt, aztán a pizsama anyagába markolt, és nem állta meg, hogy ne csókoljon a férfi a nyakába, futólag, és mintegy mellékesen, és csak párszor, egyszer, kétszer, háromszor, nyak, és a váll íve, és megint a nyak. Castiel elégedetten mordult; gyakorlatilag dorombolt.
- Nekem is van számodra valamim.
- Betcha’.
Castiel egy röpketeg fintorral vállba taszította, és a kindlét dajkálva feltápászkodott. Megropogtatta a csontjait. Ropogtak rendesen.
- Lennél olyan jó, hogy addig felteszed forrni a teavizet? Azt hiszem, megreggelizhetnénk.
- Ámen. - Dean tisztelgett, és egy rövidtávú totojázás után a konyha felé vette az útját. A konyha foglalt volt. Kali egy éles késsel húst aprított, apró, precíz mozdulatokkal. Gabriel mellette ácsorgott, lesunyt fejjel.
- ...alak vagy - mondta Kali halkan. Az arca kifejezéstelen. - Nem tudok megbízni benned.
- De szeretsz. - Gabriel felpillantott rá. Kali az ujjával lehúzta a húst a késről, lenyalta a vért, és felé fordult.
- Nem. - Ezzel megragadta és megcsókolta. Dean a melodráma peremén oldalazva próbált elsettenkedni a vízforralóig. Gabriel rajtakapta.
- Azt tényleg ne használd. Van valahol egy kanna is.
- Kanna - ismételte Dean, de aztán csak megrázta a fejét. Gabriel derűsen kerített magának közben egy serpenyőt.
- Ettél te már komplett angol reggelit?
- Felet se. - Dean feltöltötte vízzel a műleletnek beillő rézkannát.
- Nem éltél még, amíg nem ettél feketepudingot.
- Mi van abban, áfonya? - Begyújtotta a gázt. Az kattogott, majd lobbant.
- Disznóvér.
Dean odakapta a fejét. Kali reklámbemutató-szerűen, de mosolytalanul feltartott egy sűrű vörös lével teli edényt, Gabriel pedig az ujjaira csókot dobott:
- Mmmennyei!
- Ti mindent pudingnak hívtok, ami nem puding?
- Mindent pudingnak hívnak - mondta Kali -, amiről gyávák elmondani, mi van benne.
Gabriel sötéten maga elé meredt.
- A bankszámlám egy puding. Mínusz-puding.
- Csak nem pudingról van szó? - bukkant fel Castiel, szokás szerint a semmiből, szokatlan szerint egy karácsonyi pulóverben; még az ízlésesebb bordó fajtából származott, és sokat dobot rajta a vasalt ing, de attól még puttók kerengtek rajta. - Boldog karácsonyt, Dean. - A csomagolás illett a pulóverhez. Dean átvette, vigyorgott egy sort, és bontogatni kezdte.
- Nem tűnik könyvnek.
- Nem könyv!? - csattant fel Gabriel sértetten.
A papír a padlóra hullott. Dean döbbenten állt. Castiel zavartan megnyalta az ajkait.
- A gyűjteményedet látva, gondoltam…
- Ez nem létezik.
- Ha…
Dean felbámult rá. A kezében egy coltot tartott.
- Ez eredeti - mondta elhűlve. - Az eredeti. 1835-ből.
- Van egy ismerősöm, aki…
Deannek eszébe jutott, hogy levegőt vegyen. És eszébe jutott, hogy megköszönje. A fegyvert a földre szegezve magához ölelte Castielt, és a vállába temette az arcát. 




A reggeli ezek után valahogy nem igazán kötötte le a figyelmét. A revolver markolatába vésett pentagramot követte végig az ujjaival, a feliratot a csövön: “non timbeo mala” - nem félem a gonoszt.
A tár töltve volt.
- Kali, majd kérlek, emlékeztess rá - csevegett Castiel, ahogy felvágta a sült paradicsomot -, hogy kérdezni szeretnélek a bhavatariniről.
- Majd kérlek, emlékeztess rá, hogy emlékeztesselek rá, hogy továbbra sem látom a kutatásod értelmét. - Kali a roppanó szalonnára harapott, és tele szájjal beszélt tovább, hűvösen: - Hibát követsz el azzal, hogy még továbbra is egy isten nyomait keresed, miközben száznyival találkozol. Minden bizonyítékod arra mutat, hogy nem csak egy isten van, és nem csak egy vallás. Mind létezik, és mindnek joga is van a létezésre.
-  És mind elkezdődött valahol - tette hozzá Castiel. - És mind megegyezik valamiben. A közös nevezőt keresem, és a közös gyököt. Lényegében ennyiről szól az egész.
- Pályát tévesztettél - csámcsogott Gabriel. - Úgy megmondtam. Én a te külsőddel hülyére keresném magamat. Hülyére, részegre, sérvesre, AIDS-esre és gazdagra.
- Ha úgy néznél ki, mint ő, nem lennék veled. - Kali félretette a villát. Dean vetett felé egy lesajnáló pillantást, amit az olyan embereknek tartott fenn, akik igen nagyokat tévednek; például, a hallgatóinak. Elsősorban nekik.
- De hogykinéz?- kelt a társa védelmére.
- Ha már egyszer európai génjei vannak, igazán megtehetné azt a szívességet, hogy szőke legyen. - Kali élvezettel beletúrt a falatozó Gabriel hajába; a tincsekbe markolva hátrább húzta a fejét, feltárva a torkát, aztán egy lökéssel elengedte. - A szőkék cukik.
- Nem vagyok európai, angol vagyok. - Castiel öntudatosan szalvétába törölte a száját. Kali félrehajtott fejjel elmosolyodott.
- Európában van.
- Pardon, egy szigeten.
- Kéne valahonnét egy ausztrál, meg egy afrikai - vágott közbe Gabriel -, azt’ világtalálkozó. Világ-villás reggeli. Na? - Deanhez fordult. - Persze nálunk nincs családi kajálás sem teológiai és földrajzi viták nélkül; sajnálhatod, hogy kihagytad a tegnapit, rég veszekedtünk ilyen kulturáltan a norvég mitológiáról. Ízlik a puding?
- Puding - vágta rá Dean vidáman, aztán gyorsan a villájára harapott.
Az asztalnál mindenki teljesen hülyén bánt az evőeszközökkel.





A reggeli végeztével (mely előbb elívelt egy gyarmatosítással kapcsolatos vitáig, majd csendbe dermedt, amit csak Emmanuel kitartó prüsszögése tört meg a kanapé alól) Dean segített elmosni az edényeket, aztán elkezdte kitessékelni magát.
- Charlie-nak elígérkeztem a Hobbit délelőtti vetítésére.
- Ó, azt olvastam - derült Castiel. Még mindig a kindlét szorongatta. Dean meg a coltot.
- Hogy van az, hogy a Hobbitot olvastad, de a Gyűrűk Urát nem?
- Még gyerekként került a kezembe, felnőttként pedig csak a Szilmarilokhoz volt szerencsém, bár bevallom, azt nagyon élveztem; a párhuzamai a Kalevalával, a Mabinogionnal és persze az Edda-énekekkel nagyon ötletesek voltak, és ami azt illeti… - Itt elhallgatott. - Nem kéne folyvást előadásokat tartanom.
- Dehogynem. Azért fizetlek.
Dean a dzsekijével bajlódva lehajolt Castielhez, és gyorsan az ajkaiba kóstolt.
- Este nálam? - suttogta.
- Csábító. Legyen éjjel. Udvariatlanság lenne magára hagynom a vendégeimet. - Átlesett a válla felett. - Meg kéne próbálnom szórakoztatni őket valamiféleképpen, de ma zárva van minden. Úgy emlékszem, hoztam magammal Activityt.
Dean úgy értelmezte, hogy valami drogról lehet szó, de nem kérdezett rá.



- Oké - mondta magának Castiel egy olyan ember hangsúlyával, akinek nem, nem oké. - Oké - ismételte, és kopogtatott a hálószoba ajtófélfáján.
- Tűnj innen! - kiáltott ki Kali.
- Csak szeretném-
- Te vagy az? Bújj be.
Castiel félrehajtotta a függönyt. Kali a takarók és párnák halmán hevert, többnyire meztelenül. Castiel elnézéskérést motyogva feltérdelt az ágyra, és elkezdte módszeresen átkutatni a falba süllyesztett könyvsor polcait. Kali figyelte egy darabig, aztán felemelt egy szétszaggatott párnahuzatot:
- Őt mi lelete?
Castiel futólag átpillantott a válla felett.
- Ja, ööö. Dean.
- Veszekedtetek?
- Szeretkeztünk.
- Ah. - Kali megpöckölte a szétszakadt párna rojtját, és félretette. A hasára gördült. - Mit keresel?
- Óvszert.
- Van a táskámban, vegyél. - Kali a nappali irányába intett. Castiel állhatatosan kutatott tovább a könyvek között. - Amit a mostani beszélgetésünk alapján gondolok a kapcsolatotokról, az szerinted pontos képet ad róla?
- Hát - mondta Castiel, ahogy kihúzott egy kötetet az ujja hegyével és hagyta visszabiccenni a helyére - valahol el kell kezdeni. - Sóhajtott, és a sarkaira ült. A kezeit összekulcsolta. - Élni fogok az ajánlatoddal, attól tartok.
- Ez nem az, ahol kezdődik egy kapcsolat, ez az, ahol véget ér. Ami neked van meg neki.
Castiel egy kicsit hallgatott.
- Kérdezhetek valamit?
- Tessék.
- Szerinted…
- Szerintem hagyd ott - vágta rá Kali. - Nem bánik veled jól.
Castiel egy puha mosollyal felé fordult.
- Mindig azt mondod, hogy Gabe sem bánik jól veled.
- Ezt neki mondom, nem csak neked. Te nem mondod el ezt az amerikaidnak. Ha a tanácsomat kéred, hagyd el. Ha nem kéred, zúzd össze a csontjaid és tanulj belőle.
- Nehéz tanulni - mondta Castiel. - És nehéz szeretni. Úgy hiszem, mégis ez az egyetlen út, mivel a természetükből ered nehézségük is. Nem fogom feladni, mielőtt még igazán nekivágtam volna. Ha nem sikerül, úgy hát majd elsétálok az egész elől.
Kali elmosolyodott.
- Kúszni fogsz - jelentette ki, és bólintott hozzá lassan. - A térdeiden.
Castiel szusszantott, és egy óvatos mozdulattal Kali arcára simította a tenyerét. A nő az érintésébe hajolt.
- Meglesztek?
- Négyünk közül én igen. Aztán majd ne gyere hozzánk sírva. Gyere majd felszegett állal. Túl fogod élni őt.
Castiel előre hajolt, és homlokon csókolta.
- Dean jó ember.
- Nincsenek jó emberek, csak ostobák. Ő nem ostoba. Te se legyél az.
Azok a nők megrémítették, akik a potenciált látták benne. Kali egyszerűen emberként kezelte.






- Jól van - mondta magának Castiel, és fürge ritmust kopogott Dean ajtaján. Gyorsan hátrasimította a haját, aztán észbe kapva beletúrt és felborzolta. Fekete nadrágot viselt illő kabáttal, szürke kardigánt és kék-fehér csíkos inget. A felső három gombot legombolta. Csöngetett, aztán kopogott megint. Amúgy nem akart kétségbeesettnek tűnni.
Lánccsörgét hallott, fémes hanggal elmozdult a hevederzár, kulcs csilingelő nesze következett, az ajtó résnyire nyílt, majd kitárult egészen. Dean félreállt az útból. Az arcán ott volt az a hitetlenkedő kis mosoly, amit Castiel titkon kisajátított magának, amiről úgy gondolta, egyedül neki szól.
- Hello, D-
- Térj hát be szabadon s szabad akaratodból!
Castiel értetlenül hunyorgott. Dean lemondóan legyintett.
- Hagyjuk.
A kandalló tüze lobogott, a parázs ropogós szagát érezni lehetett a levegőben. A dohányzóasztalon Dean laptopja zúgott papírhalmok és egy Jack Daniel’s társaságában. Az üveg már félig üres volt. Dean feltartotta felé. Castiel megrázta a fejét, aztán bólintott. Dean vigyorgott, és felemelt egy előre kikészített poharat. Castiel elmosolyodott.
- Dolgozol? - kérdezte, ahogy a kanapéra telepedett.
- Olyasmi. Meg karácsonyra átküldte a tantervet. Ez a szemeszter szopás lesz. Cheers. - Castiel kezébe adta a poharat, hozzákoccintotta az üveg nyakát, és egy hajtásra húzott belőle. Leült, és a kézfejével megtörölte a száját. - Ahh. Szóval, BA marad. Szabadkreditre gondoltál?
- Amennyiben-
- Mert csinálhatnád. Meg nem tudom, mentorkodsz-e.
Castiel lesütötte a pillantását, aztán kihívóan Deanre nézett.
- És te? - húzott a pohárból. Dean egy rövid és kétségbeesett kacajjal az asztalhoz hajolt, felemelte a papírkötetet és hagyta, hogy nagy robajjal a helyükre zuhanjanak.
- Szakdolgozatok. Szerinted?  
- Ha emlékezetem nem csal,  körülbelül az összes tanítványom keresett fel mentorkérési javaslatokkal.
- Te kis ribanc.
- Nemet mondtam, mert attól függ, meddig maradok. - A pohár széle a fogának koccant. Dean grimaszolt.
- Jó, akkor az sztornó addig. De ööö, szabadkredit. Csinálhatnád a kutatásodból.
- Valóban?
- Csinálhatod bármiből, ami ad négy kreditet a szerencsétleneknek.
- Kollikvium, vagy-
- Szeminárium.
Castiel elgondolkozott.
- Megfontolom, ha nem bánod.
Dean mobilja berregve megrezzent az asztalon. A férfi rezignáltan felé fordult, de nem nyúlt érte.
- Csak nyugodtan - mondta Castiel. - Bizonyára karácsonyi jókívánság.
- Az összes rokonom halott.
A telefon tovább rezgett.
- Biztos Meg az - folytatta Dean. - Hatszor hívott már, film alatt is.
- Karácsonykor is dolgozik?
- Karácsonykor is részeg. Átküldte a szart, és hívogat, hogy megkaptam-e.
- Nagyon elkötelezett.
- Nagyon. Részeg.
- Drága Meg. - Castiel lassan megcsóválta a fejét. A telefon egyszerre elhallgatott. Dean átdobta a karját a háttámlán.
- Miről nem tudok?
- Mindössze utólag visszagondolva úgy érzem, ignoráns voltam vele szemben a randevúnkon. Nem ezt érdemelte. Kedves nő. 
Dean kis híján kiköpte az italát. Idejében visszanyelte, és a kézfejével megdörgölve a száját megjegyezte:
- Pont nem az.
- Velem az volt. - Castiel vállat vont. - Néha azt találom, hogy a saját… nos, járatlanságom különböző szociális területeken akaratlanul is fájdalmat okoz másoknak, és ez lesújt; a Virginiával való viselkedésemet sem fogom megbocsátani magamnak egyhamar.
- Jól érzem, hogy nem az államról van szó? Ha csak nem tudom, ööö, nem hugyoztad de a kilométertáblájukat.
Castiel felcsuklott. Dean közelebb araszolt.
- A lány a bárból. Összezavart, hogy azt hittem, Gabe szakterületén dolgozik; úgy lett volna egy közös beszédtémánk, viszont ennek ismerete nélkül a viselkedésem megalázóan…
- Szarni bele, már nem emlékszik rá.
- Nem tudhatod. Így is tönkretettem az estéjét.
- Bosszút állt.
- Nos…
- Meg azt hittem, szóval tippre azt mondanám, és javíts ki, ha tévedek, de van egy halvány sejtésem, hogy a fiúkat szereted.
Castiel ezúttal felnevetett. Dean diadala teljes volt. A whiskey maradékát felhajtva Castiel hátravetette a fejét a támlán, és a plafont bámulta: a lángok fényei táncoltak rajta, egymásra hajoltak és megvonaglottak.
-  Nem tudhatom - mondta lassan. - Talán igen.
- Ha lefekszel valakivel, egy idő után egyértelmű szokott lenni, melyik nembe tartoznak. Ha csak nem csinálod nagyon szarul. De nem csinálod nagyon szarul. - Dean még közelebb fészkelte magát. Castiel felé fordult. A whiskey a fejébe szállt: a részegséghez kevés volt, a tiszta tudathoz sok.
- Csak veled feküdtem le. 
Dean grimaszolt.
- Újra és újra félreérthetetlen célzásokat teszel arra, hogy szűz vagy-
- Voltam.
- Oké, prof’, de akkor sem-
- A szüzesség koncepcióját értelmetlennek tartom a férfiak esetében - magyarázta Castiel, a pohárral gesztikulálva.  - A férfikorba lépést hagyományosan az első magömlés jelzi, mely eleve ellehetetleníti így a tárgyat; és a nőknél sem más, mint kulturális koncepció, ha azt tekintjük, hogy a szűzhártya nem sérül, ha megfelelő partnerrel-
- De a kulturális koncepciód nem én vettem-
- Nem vettél el tőlem semmit. - Castiel előre hajolt, és megcsókolta, csak futólag. Dean utána hajolt, az ajkai után kapott, és mélyebb csókba vonta. A tenyerét az arcához szorította, ujjai vége a hajába szántott. Castiel fennakadt szavakkal és fennakadt lélegzettel magába fogadta a lélegzetét, az ízét, a hőjét. Dean összetámasztotta a homlokukat.
- Nem foglak bántani - suttogta. Nem úgy hangzott, mint egy kijelentés vagy egy ígéret; úgy hangzott, mint egy fogadalom. Amikor megcsókolta megint, Castiel érezte az állkapocs csökönyös feszességét, amikor fölé hajolt és hátra döntötte, érezte az izmok megadó erejét. A laptop képernyője kikapcsolt, és egyszerre nem volt más fény, csak a lángok lobogása; a tüzük Dean tekintetében vonaglott vissza, a tüzüket Castiel a nyelve hegyén érezte.
Mást se adsz nekem, mint erőt. Furcsa lett volna kimondani; csak megcsókolta megint, és bízott benne, hogy ha megfelelően veszi a levegőt és megfelelően mozgatja a nyelvét, megszületnek a szavak, amiket kiejteni nem tud.
Dean keze az ágyékára tapadt. Castiel előrébb tolta a csípőjét, és felnézett rá.
- Hogy szeretnéd?
Deannek megint ott volt az az elesett kis kacaja, ahogy az embereknek nem szabadna nevetniük; örömtelenül és szárazon, de valami végtelen vágyódással a boldogságra.
- Mindenhogy. Mindegy, hogy.
Castiel felemelte a közéjük ékelt térdét, és Dean hasába fúrva elkezdte hátrafelé tolni.
- Ezt a pózt nem értem.
- Arra célzok vele, hogy feküdj hátra. Síkosító?
- Invito, síkosító.
- Pálca nélkül -  ó, ne mondd ki. - Castiel lekászálódott a kanapéról, és az éjjeliszekrény felé indult. Dean derülten utána szólt:
- Meglep, hogy láttad.
- Olvastam. - Kihúzta a fiókot, és hamar talált egy tubust. Dean közben hatékonyan levetkőzött, és vigyorogva várta. Castiel félrebiccentett fejjel megállt mellette.
- Nem lenne kényelmesebb-
- Nem.  Gyere.
- Várj. - Castiel ihletetten állt, kezében a tubussal. Dean Winchester, tűzzel megrajzolva: és ő újra és újra rádöbben, mennyire gyönyörű és mennyire emberi, ahogy csak elnézi őt-
- Ez creepy, mi van?
- Hallottál már - kérdezte Castiel felocsúdva, ahogy végre fölé térdelt - a tantrikus szexről? 



Deannek lassan kezdett visszatérni a hallása. Bíztató jel. Castiel még mindig a kanapén hevert, mögötte, elégedetten szuszogva. A reggeli nap felvirágoztatta az ablakon végigfutó jégrózsákat. A kandallóban már épp csak parázslott a tűz. Dean boxerben és pólóban ült, félig az alvó Castielre könyökölve, és az egyik szakdolgozatot lapozgatta. Lehet, hogy hangosan lapozgatta. Előfordulhat, hogy matatott és zörgött vele, és hogy a könyöke már konkrétan Castiel lengőbordái között volt. (Az éjszaka volt egy pillanat, amikor szárnyakat látott Castielen, ahogy a férfi hátravetette a fejét, csak az árnyékukat; a tűz és a révület játéka kellett, hogy legyen.)
A talán-bekapcsolva-hagyott laptopja felcsipogott. A papírköteget az ölébe tette, a fekete jelölőfilcet a fogai közé fogta (francba a piros tollal: ha ő hibát látott, kisatírozta; adott már vissza dolgozatot sötéten ragyogó lappá mázolva) és maga felé fordította a képernyőt.
CHARLIE BRADBURY: törj be a gólyapulvira
DEAN WINCHESTER látta
CHARLIE BARDBURY: törj
CHARLIE BRADBURY be
CHARLIE BRADBURY a
DEAN WINCHESTER: Ok.
CHARLIE BRADBURY: csoportba
DEAN WINCHESTER: OK!!!!!!!!!!
CHARLIE BRADBURY: ok-ok, na.
DEAN WINCHESTER látta
És Dean Winchester látta:




DEAN WINCHESTER: Ez mi.
CHARLIE BRADBURY: winchestermeme + miltonmeme :))
CHARLIE BRADBURY: olyan mint a good guy greg meg a bad guy steve
DEAN WINCHESTER: Kurva sok fantáziájuk van.
DEAN WINCHESTER: Az én szövegem még csak nem is vicces.
CHARLIE BRADBURY: van olyan h aki egy levegőt vesz veled az bukik meg
DEAN WINCHESTER: Mikor készült ez a fotó nem adtam rá engedélyt
CHARLIE BRADBURY: nézd az élet napos oldalát
CHARLIE BRADBURY: miltonnak tök jó segge van abban a nadrágban meg kell tudnom hol vette
Dean hátranézett a válla felett, és egy keresetlen mozdulattal felemelte a takarót. Castiel lágyan felnyögött.
Miltonnak tök jó segge van a nadrág nélkül is.
DEAN WINCHESTER: Ez engem nem vigasztal.
CHARLIE BRADBURY látta
Ez volt az a pillanat, hogy kopogtattak, és ez volt az a pillanat, hogy Dean ereiben meghűlt a vér. Az ujjai a klaviatúra billentyűi felett tétováztak, az arcába virított a Facebook teljes szellemi mélysége, Castiel mögötte mocorgott, és kopogtattak, fényes nappal, már fényes nappal is -  
- Nem - motyogta Dean maga elé. - Most nem jöhettek. Most nem, most nem, most…
- Dean? - Összerándult, amikor Castiel megérintette a karját. A férfi fókuszálatlanul nézett rá, a haja fanatasztikus, mint a - tollak - és a szeme - valószínűtlenül - kék. - Minden rendben van?
Dean feltápászkodott, a fejét ingatva, és a tarkójának dörgölte a tenyerét. Castiel felült, az ölébe gyűrve a takarót.
- Ki jött?
- Mi, te is hallod?
Az ajtó kivágódott. Dean pillantása rögtön a karácsonyi coltra rebbent az ágy felett, aztán-
- Ben?
- Nyitva volt! - nyikkant a fiú, ahogy kipenderült. Bevágta az ajtót. Dean elfojtott egy káromkodást, és utána sietett. A válla fölül átszólt Castielnek: - A istenért, vegyél fel valamit!
- Ne rajtam--
Dean bevágta maga mögött az ajtót. Arra számított, hogy majd rohannia kell Ben után, de a fiú egy sunyi vigyorral toporgott a huzatos lépcsőházban, pufikabátban és pufifejjel.
- Mondtam, hogy van valakid! - suttogta izgatottan.
- Ben, ez- Félreérted-
Ben felvonta a szemöldökét. Dean pontosan ilyen arcot vágott mindig, amikor megbizonyosodott róla, hogy valaki szarozik vele.
- Bonyolult - korrigált a karjait kitárva.  
- Szal mióta vagytok együtt?
- Nem tudom - Figyelj, erről soha, senkinek, egy szót se-
- Annnnyira megmondtam.
- Annnnyira seggbe foglak rúgni.
Összenéztek. A hülye kölyök még teli pofára vigyorgott.
- Ben - próbálkozott újra Dean -, édesanyád tudja, hogy itt vagy?
- Tökre. Igen. Hozott kocsival.
- Á, kár hogy őt nem hoztad fel magaddal - grimaszolt Dean, a tenyerébe temette az arcát és a lépcsőig botorkált. Ben a nyomában.
- Bocs, nyitva volt az ajt-
- Tudom.
- Nem most nyitok rá először a szülei-
- A szüleid kategóriába csak Lisa tartozik. - A lépcsőre huppanva teljes testével, lelkével és minden erejével sóvárogni kezdett az asztalon feledett whiskey után, melynek mennyisége az idők során sajnálatosan egy ujjnyira csökkent, és lehet, hogy a nagyja Cas mellkasára csordult; talán jobb lett volna Jackkel tölteni az éjszakát, kettesben. Elgondolkozott arról, amíg a szíve zakatolt és a tenyere izzadt, rohadtul izzadt, hogy szívesebben vette volna-e, ha Ben úgy nyit rá, hogy egymaga hever azon a kanapén részegen, keresztben és pucéran.
Igazából nem. Ugyanakkor. Ugyanakkor.
- Nem tudom, most mit gondolsz rólam - motyogta maga elé rekedten, ahogy megdörgölte a szemét. Az agyában hasító fájdalom futott szét. - Sajnálom, ha-
- Fogd be - mondta Ben. - Karácsonyi meglepetésnek veszem.
- Bassza meg, karácsony. - Dean a korlátnak koccintotta a homlokát.
- Elfelejtetted - mondta Ben. - Idén i-
- Nem, ööö, bent van az ajándékod.
Az ajtó felé bámultak.Visszanéztek egymásra.
- Az szuper. Casnek mit vettél?
- Te mit hoztál nekem? - Mindent elkövetett, hogy vigyorogjon. Őrülten zavarba hozta, Bent mennyire nem hozza zavarba ez az egész. Hogy van felnevelve ez a gyerek?
- Meglepetés - tutult Ben, ahogy a kabátzsebébe nyúlva előhúzott egy szögletes csomagot, kereken becsomagolva. A szarvasmintás díszpapír szabályos gömb-alakot adott ki.
- Ezt hogy sikerült?
- Először csináltam. Nyisd ki. - A kezeit a zsebébe süllyesztette, és izgatottan toporogott. Egy egészen kicsit táncikált. Mindig ezt csinálja. Deanben forró atyai érzések áradtak szét, ahogy lehúzta az ipari celuxcsíkokat.
- Még több csomagolópapír? Kösz, mindig is erre vágytam-
- Azt elcsesztem. Bontsd ki.
Hosszú munka árán előkerült egy VHS, fejjel lefelé. Dean maga felé fordította, aztán a szemei elkerekedtek.
- Ó, neeeem.
- De. Eredeti.
- Szuper vagy. - Feltartotta a Predatort. - Ha elmúltál tizennyolc, megnézzük.
- Ezúttal legálisan.
- Azúttal legálisan. Honnan tudtad?
- Céloztál rá.
- Mint te a Chevyre? - Ben szeme reménykedve felcsillant. - Nem kapsz autót.
- Általában véve, vagy csak ma nem?
- Jobbat kapsz. Gyere. - Izgatottan fölpattant, aztán eszébe jutott valami. - Oh.
De Ben már bent volt a lakásban. Castiel becsületére vagy emberfeletti képességeire legyen mondva, a kanapé rendben állt, az ágy bevetve, és égett a konyha.
- Mi a… - Dean az orrához szorította az öklét. - Szeszfőzde?
- Snapdragon - kiáltott ki Castiel a konyhából. - Csapdlesárkány.
Ben befarolva futott hozzá. Castiel egy lángoló lábas felett ült, felgyűrt ujjú ingben, nadrágban és nadrágtartóval. Ben kihúzott magának egy széket.
- Ez mi, ez mi? Szia Cas.
- Egy brit karácsonyi játék.
A lábas kitartóan lobogott. Dean vetett rá egy szörnyülködő pillantást, és óvatosan kihátrált. Castiel elkapta a tekintetét, és mosolygott. Amíg Ben ajándékának keresésére indult, kihallotta a magyarázatot: - Branydt kell önteni egy lábasba…
- Az én brandymet? - kiáltott át Dean a válla felett, és levett egy dobozt a kandallópárkányról.
- Albion hagyományaiban benne foglaltatik - magyarázta Castiel -, hogy a tüzes víznek az Újvilág földjéről kell fakadnia. Ezt aztán meggyújtjuk.
- Whoa - mondta Ben.
- De miért? - fintorgott Dean. Visszasétált a konyhába, a háta mögött tartva az ajádnékot. Ben teli vigyorral térdelt a széken.
- A tálba mazsolát és mandulát teszünk, és azt kell kihalászni - mondta Castiel, azzal egy gyors mozdulattal a tűzbe nyúlt, szenvetlen arccal kihúzott belőle egy pörköt mandulát, és a szájába dobta.
- Én inkább a branydt venném ki - motyogta Dean.
- De hogy nem fáj? - zsongott Ben.
- Gyorsan kell csinálni.
- És miért csapdlesárkány? - Ben a lábasba nyúlt. Castiel a kezére vert.
- Ezért.
- Na, au!
Dean a mosogatógépnek dőlt.
- Tehát a britek generációk óta ezt csinálják karácsonykor - mondta -, és mégis fennmaradt a fajotok?
- Nem veszélyes.
- Nem, de kibaszott hülyeség.
- Lehet pénzzel is játszani.
- Máris jobban hangzik. Innentől ilyen edényben kapod a fizetésed.
Castiel röviden felnevetett. Dean haragudott rá, persze, hogy még mindig haragudott rá,  de a legjobban az bántotta, hogy ő továbbra is és kitartóan győzelemnek érezte minden kósza kis mosolyát, és a legszívesebben előre hajolt volna most és megcsókolja. A dühe egy szorítás volt a gyomrában. A szeretete görcs a szívben, és minden egyes dobbanásnál szorosabbá és szorosabbá és szorosabbá vált.
- Nem szállsz be? - kérdezte Ben.
- Amíg még van kezed, adni akarok neked valamit. - Átnyújtotta a dobozt. Ben vigyorogva megrázta.
- Chevy?
Castiel értetlenül hunyorgott. Ben sietve kibontotta a csomagot, és kiemelt két jegyet.
- Nem.
- De. Deep Purple. Te és én. Rákenroll.
Ben ellenőrizte a dátumot, aztán Dean nyakába ugrott.
- Jézusom, Jézusom, Jézusom!
- Köszönd a sátánnak.
Bent olyan rohadt könnyű volt megtartani, a karjaiban tartani és felemelni; amikor Sam ekkora volt, mielőtt átment mamutfenyőbe, ugyanilyen könnyen- 
Letette a földre. 
- Hajrá, pirománok, én majd kiröhögöm aki veszít. 
Ben a sajátságos bepörgött mókus örömében nem tudta eldönteni, a jegyeknek vagy a lángoló lábosnak örüljön jobban, szóval mindkettőt választotta. 
- Koncert, basszus, be fognak engedni? - Aztán Cas felé fordult: - Ti ezt tényleg csináljátok minden karácsonykor? 
- A kollégiumban szokásunk volt.
- Óóóó, hogy kollegista voltál! - búgta Ben mindentudóan, és bólintott hozzá. Dean nagyon rá akart kérdezni, mire gondol. Ben a lábasra bámult. - Halt már bele valaki? 
- Volt egy lány, aki frissen lakkozott körmökkel nyúlt bele. 
- Aucs - mondta Dean. 
- Nem hiányzik Anglia? - fecsegett tovább Ben, ahogy felgyűrte a pulóvere ujját. 
- Nem tudom. A leggyönyörűbb hely a világon. Nem érzem magam odavalónak. 
- Ott mindenki úgy beszél, mint te? 
- Igazából nagyon kevesen; a lakosság kevesebb mint öt százaléka használja ezt a dialektust, én viszont... - Elakadt; a végét csak motyogta - Tehát előkelő a család. 
Dean elfojtott egy rosszindulatú, ám szeretetteljes röhögést, és köhögésnek álcázta. Ben kihalászta magának az első manduláját. Az a tányéron még égett egy kicsit, kék lánggal. 
- Én azt hittem, mindenki úgy beszél. 
Castiel elnézően mosolygott.
- Nálatok se beszél mindenki ugyanúgy.
- Igen, de ez egy tök nagy ország, Anglia meg akkora, mint a Wal-Mart. - Hátranézett a válla felett Deanre. - Tanultuk. 
- Örülök, hogy én fizetem az oktatásodat. 
- Gyerekkoromban amerikai akcentust akartam - vallotta be Castiel. - Mint a filmekben. 
- Tényleg? 
Castiel egy mazsolára harapott, és hátradőlt a széken.
- Bet yer ass I did, pal. 
Dean vádlóan rábökött: 
- Végig tudtál angolul, és eltitkoltad.
- Ezt hogy csináltad? - buzgott Ben. - Én is meg tudnék tanulni sznobul? Angolul. Angol-angolul. Brit akcentussal.
Castiel elharapott egy mandulát. 
- Mi nem ejtjük az "r" hangot - mondta. - Csak a magánhangzók előtt, vagy ha a következő szó magánhangzóval kezdődik. 
- De ha azt mondod, hogy nem tudom, car...
- Ca'. 
- Sí'ok - mondta Dean.
- Ott ejted. És más a hangsúlyozásunk. Például ha azt mondom, "milyen szép idő van odakint..."
- Alaszkában senki sem mondja, hogy milyen szép idő van odakint - jegyezte meg Dean. Castiel teliben elröhögte magát. Dean vigyorgott.
Minden olyan jól alakult. 
- De ezt így meg lehet tanulni? - mondta Ben. - Hogy melyik hang megy hová? 
- Minden nyelvben. - Castiel igyekezett összeszedni magát. - Ha új nyelvet tanulok, elsőnek igyekszem megfigyelni a dallamát, a lejtését; még nem is kell a szavak jelentését tudnom, hogy a muzsikája meglegyen; a hangtan az erre szakosodott tudományág...
- Mihez nem értesz? - Ben őszintén felháborodottnak hangzott, és Deanhez fordult. - Mindenhez ért. 
- Hát ja - vigyorgott Dean, és megvonta a vállát. - Szinte természetfeletti. 
A szó vele maradt. 



Aznap éjjel álmában egy háztetőn állt, egy ismeretlen város éjben izzó aranyromjai felett, amíg kék eső szitált. Suhogást hallott; hátrafordulva látta, ahogy Castiel angyalszárnyakkal aláereszkedik, nyomában a zivatar, és megáll egy villámhárító tetején, mintha súlya sem lenne. A kabátja örvénylett körülötte.  Az eső kopogott, kopogott és kopogott. Dean végigmérte a férfit, és félrefordult. Castiel egyszerre mellette állt. A szárnyai árnyékot vetettek. A tekintete kéken izzott. Volt benne valami pusztítóan gyönyörű és valami iszonytató, amihez Dean addigra már hozzá szokott. Ott állt a háztetőn, és nem érzett semmit. 
- Készen állsz? - kérdezte Casitel, lassan felé fordult. A mosolya nem volt emberi. Az egész léte, túlvilági, irracionális, túl sok, túl sok, és Dean nem tudott válaszolni. Castiel vállon ragadta, a tenyere nyoma égetett, égett hús szaga, Dean felüvöltött, és tudta, hogy zuhannak, és hallotta a szárnyak suhogását, hat pár szárny. 
- Dean? 
- Sammy, menekülj! 
- Dean! - Castiel a vállánál fogva rázogatta; felriadva elhúzódott tőle, és zihálva körbenézett, a teste hideg verejtékben fürdött, az angyalok szörnyetegek, faszfejek, nem törődnek velünk, az angyalok el fogják pusztítani a démonokat, és nem érdekli őket, hogy a frontvonalon áll az emberiség, és nem érdekli őket, hogy Sammy a túszuk, hogy-
- Sammy!


Két hét telt el.
- Ühm - mondta magának Castiel. Lisa Braeden háza előtt állt. Szép ház volt: azok a részei, amik kilátszottak a hóból, legalábbis; tornácos, fehér kerítéses álomotthon. Nem igazán tudta elképzelni, hogy Dean valaha is itt élt volna. Letekintett a kezében tartott cetlire, a zsebébe gyűrte, és azon volt, hogy csönget - az ujja már a gomb felett tétovázott, amikor észrevette, hogy a kapu résnyire nyitva van. Betessékelte magát, és átvágott a kerti ösvényen. A hó barátságosan ropogott a bakancsa alatt. A bejárati ajtó előtt megtorpant megint és a tenyerébe fújt, hogy a leheletével valamennyire felmelegítse az arcát (a hideget a csontjaiban érezte; biciklivel vágott neki az útnak - hatalmas hiba volt.) Csöngetett. Rövid ritmus búgott fel, aztán csend volt. Castiel megköszörülte a torkát, átnézett a válla felett, majd ismét az ajtó felé fordult. Fény gyulladt valahol, felizzott a délután homályában, és Lisa ajtót nyitott.
- Jó napot, miben segíthetek?
- Jó napot kívánok-
- Ó, maga az? Jöjjön be gyorsan.
Castiel kissé értetlenül, de nagyon gyorsan beljebb került, és lekopogta a havat a bakancsáról. Lisa magát átkarolva állt, sportos felsőben és melegítőnadrágban. Gyönyörű volt, egy gyönyörű nő egy gyönyörű lakásban.
- Cas, ugye? A teljes nevét sajnos nem tudom, de Ben végehosszat magáról áradozik. Italt? Van, ühm, zellerlé. Visszavonhatatlan ajánlat.
- Már találkoztunk - jegyezte meg Castiel, lekanyarította a kabátját, körbenézett; Lisa átvette tőle, és egy fogasra akasztotta.
- Sajnálom, fel kell frissítenie az emlékezetemet.
- Nem számít. - Castiel kezet nyújtott. - Hello.
- Szia. Bent pont elszalasztottad, edzésen van, de nagyon szeretném ráderőltetni azt a zellerlevet hálából, vagy van ööö, szóval mindjárt lesz pite.
- Nem hozzá jöttem.
- Ó?
Ahogy a tündöklő konyhába tértek, elárasztotta a pite fahéjas, almás illata. Castiel tétován toporgott; nem érezte magát odavalónak. Minden tiszta volt, rendszerezett és tökéletes.
- Nagyon szeretném megköszönni, amit Bennel tettél - mondta Lisa, a pult mögé kerülve. - Biztos nem dolgozol középsuliban? Vagy magántanárként.
- Sajnos egyelőre nem fér bele a… - Elakadt. Megköszörülte a torkát. - Örülök, ha nos, jó hatással lehetek rá.
-  Nem tudja eldönteni, nyelvész legyen vagy dramaturg - mosolygott Lisa, és elécsúsztatott egy poharat valami iszapos zöld löttyel. Castiel egy udvarias mosollyal elfogadta.
- Te melyiknek örülnél jobban?
- Amelyik boldogabbá teszi.
Castiel megismételte a gondosan kimért mosolyt, és belekortyolt a pohárba.
- Mmm! Nagyon ízletes!
- Meglepően?
- Meglepően.
Lisa győztesen elvigyorodott. Beállt egy kis csönd. A sütű puhán zúgott.
- Ühm - mondta Castiel. - Szóval Sam Winchester miatt jöttem.
- Sam? - kérdezte Lisa értetlenül, és megrázta a fejét. - Nem, nem ismertem, sajnálom. Azelőtt meghalt, hogy… Mondjuk. Szóval Deant sem ismertem, amikor ő élt, csak a szó bibliai értelmében. Aztán túl elfoglalt voltam, ühm, Bennel.
- Értem.
- Persze mesélt róla. Nem sokat, nem igazán szokta megosztani… hát, bármit. Van ez a fixa ideája, hogy az gyengeség. Az apja verte belé. Szörnyű ember.
- Értem - bólintott Castiel.
- Te és Dean együtt vagytok, ugye? Ben mondta. Meglepődtem, de… Vannak kellemes meglepetések. - Lisa a pultra könyökölt. Castiel harmadszorra is sikerrel hamisított egy mosolyt. - Tudod, évek múlva visszajött hozzám, és ott volt a küszöbön ez a baromira, baromira összetört fiú… addigra már férfi, azt hiszem, és… Szóval én elhittem, hogy meg tudom menteni, hogy van rá erőm. És eleinte működött, jól megvoltunk, tényleg… Egy évig talán, mint egy álomban… mint egy reklámban. - Megnedvesítette az ajkait. - Azért mondom ezt, mert nem akarok… De tévedtem. Nem tudtam megmenteni. Nem hiszem, hogy bárki is tudná. Önszántából szállt alá a pokolra.
- Sam miatt?
- Miatta - biccentett Lisa. - Mindig, minden, minden miatta… még a mi boldogságunk is, azt hiszem. Amíg volt. Aztán jöttek… tudod róla, hogy pánikbeteg, ugye?
- Tudom róla, hogy nincs jól.
Lisa sóhajtott.
- Persze diagnózist nem tudtam szerezni. Próbáltam mindent, javasoltam, kineziológus, mélymeditáció, agykontroll, amit akarsz. És nem, nem, nem. És akkor azt veszed észre, hogy együtt laksz valakivel, aki teljesen beszámíthatatlan. Voltak ezek a napok… Olyan volt, mintha nem is ismerném. - Lisa tekintete elhalványult. Castiel meglátta benne azt a sajnálatot, ami Deanhez hajthatta valamikor; azt a sajnálatot, ami Deant elűzte tőle. - Nehéz volt. De most már… - Egy bizonytalan mozdulattal hátrasimított a haját, és Castielre nézett. - Bocs, nem akarom rád borítani. Csak tudnod kell róla.
- Tudok róla. Te tudsz valakiről esetleg, aki ööö, tudna Samről?
- Hüh. - Lisa hunyorított. - Várj… Várj csak. - Felemelte a mutatóujját, aztán ökölbe szorította a kezét. Maga elé nézett. - Lotyó Moore - suttogta. - Moore. A keresztnevét is megnézem rögtön. - Kisietett a pult mögül, és a nappali felé vette az irányt. Castiel lábujjhegyen követte. Nem mert zajt csapni ebben a házban.
- Kicsoda Miss Moore?
- Mrs már, és ez a baj. - Fintorgott, és a füle mögé gyűrve egy tincset felemelt egy sikkes tabletet a kanapé karfájáról. - Sam barátnője volt. Ügyvédnek tanult, ühm, nem voltak beszélőviszonyban annyira Deannel, de volt egy kis gáz a jelzáloggal, és nagyon kétségbe voltunk esve, és mondtam neki, hogy ismer-e ügyvédet, mondja hogy elvileg jah, utánanézünk a neten, találunk egy időpontot és… csúnya vége lett. Mert Mrs. Emlékszem a névre, Dean nagyon mocskolta, hazajött, nem intézett semmi, és egy hétig az ment, hogy Moore így meg úgy. Viszont minden címet megőrzök. Meg is van: Jessica Moore.
- Jessica - ismételte Castiel.- Szép név.
- New York City. Leírom neked a címet.
- Igazán köszönöm.
- Ez a legkevesebb.



Castiel távoztában zsebre süllyesztette a kezét, és elgondolkozó arcot vágott. Bézs kabátja lobogott utána. Kissé úgy érezte magát, mint Columbo. Kiláncolta Jimmyt, és nyeregbe szállt. Kissé kevésbé érezte úgy magát, mint Columbo. A szelek, mintha csak rá vártak volna, felbődültek, és havat szórtak az arcába, a kemény, karcos kristályok az arcába fúródtak, és a kerekek cakkozva megbicsaklottak az út jégpáncélján.

New York City. New York City most pont jót fog tenni.



Jessica Moore pontosan az a fajta nő volt, akivel bűnügyi regényekben találkozik az ember. Mézszőke haja illatos volt és omló, a vonásaiban valami keleties és talán veszélyes szeszély sejlett, a mosolya tündökölt - összességében, egy nagyon szép nő volt, egy nagyon okos nő volt, egy olyan nő, aki sokkal többet tud, mint amennyit mutat, és az előnyére fordítja, ha hülyére veszed.
Crash and burn.
- Jó napot kívánok, Mr. Milton - ragyogott, ahogy Castiel az irodájába lépett; felemelkedett az ültéből, és az asztalon áthajolva megszorította Castiel kezét. - Milyennek találja Amerikát?
- Jól, ühh, szép hely. - Castiel gyorsan körbepillantott a fehér-fehér-fehér irodában, és megismételte: - Szép hely.
- Kérem, foglaljon helyet. - Jessica egy finom gesztussal a bőrbevonatú szék felé intett, aztán a keze ügyében heverő laptop képernyőjére pillantott. - Miben lehetek a szolgálatára a hátralévő, hm, negyed órában?
Ahogy összefűzte az ujjait, Castiel észrevette a jegygyűrűjét - szolid aranykarika, tökéletesen illett a fülbevalójához.
- Az elnézést kell kérnem, igyekeztem megértetni a titkárnőjével, hogy személyes jellegű ügyben keresném fel-
- Valóban?
- Viszont a hölgy ragaszkodott hozzá, hogy időpontot foglaljak, és nem adta ki más elérhetőségét. Érthetően, felteszem. Nem akarom rabolni az idejét.
Jessica röviden bólintott.
- Dean Winchester ismerőse vagyok - mondta Castiel, és rögtön felismerte, hogy hibát követett el; a türelmes mosoly Jessica ajkaira fagyott, és összefűzte a karjait. Amikor megszólalt, a hangja mégis inkább évődő volt.
- Talán tudnia kell, hogy amikor utoljára beszéltem Dean Winchesterrel, akkor lekurvázott, aztán bevágta maga mögött azt az ajtót, és felrúgta a szemetesemet. - Jessica egy újabb könnyed intéssel a bejrát felé gesztikulált; Castiel nem nézett arra, zavartan megnedvesítette az ajkait.
- Nem róla szeretnék beszélni.
- Kitűnő. Mert róla nem fogok beszélni.
Castiel lesütötte a pillantását. Talán már most elrontotta. A cipője orrát bámulta; a helyzet viszont az, hogy nem azért bámulta a cipője orrát órákon át egy fapados járaton két brazil bevándorló közé préselődve, és nem azért vesztegette el a fél vagyonát (rendben: a havi kereste nagyját) egy last minute repjegyre, hogy most feladja.
És nem azért tévedett el a Times Square-en. Ötször.
- Sam Winchesterről akartam kérdezni - mondta tétován, és felpillantott. A változás Jessica arcán azonnali volt; a vonásai elsimultak, a fagyos mosoly leolvadt, és a szemében felfénylett valami, egy távoi és homályos izzás.
- Sam Winchester - suttogta, és felnevetett, ahogy az asztalra könyökölt, a hajába túrva. A tenyerét az arcához simította. - Évek óta senki nem kérdezett engem Samről.
Castiel kihúzta magát, és előre hajolt. Most.
- Milyen ember volt? - kérdezte sürgetően. Jessica felnézett rá, még mindig a tenyerébe hajtott fejjel.
- Miért szeretné tudni?
Castiel gondosan visszanyelte Dean nevét. A második igazságot mondta.
- Mert meghalt, szóval, mivel meghalt, mielőtt megismerhettem volna.
- Meghalt - ismételte Jessica, és röviden bólintott. Úgy mosolygott, ahogy egy rossz ízű tréfán szokás, és összekulcsolta az ujjait. - Szeretne tudni valamit Sam Winchesterről? Hozzám tartott akkor este, és senki nem szólt a haláláról. Három nappal korábban vettem át a lakást. Úgy volt, hogy összecuccolunk. Annyira… biztosak voltunk az egészben, érti? Hogy majd Kaliforniába jön, és mindkettőnket felvesznek az egyetemre, és mindketten találunk munkát, és mindketten élni fogunk. Távkapcsolat volt, nem nagyon… De vártam. Emlékszem, sütöttem sütit. Semmi nagy szám. Csak brownie-t tudtam. És vettem pár illatgyertyát, de nem akartam meggyújtani őket túl korán, hogy ne menjen el az illatuk, és túl későn se, hogy le ne égjenek, mire odaér… valami piacon vettem őket, vanília-illatúak voltak. Mindegy is. Szóval be volt készítve az egész lakás, már egy cédét is feltettem, hogy majd stratégiailag mi szóljon, amikor belép a cuccaival. És soha nem lépett be.
Jessica kiengedte a levegőt. Castiel felismerte, hogy először mondja el ezt a történetet, aminek a szavai mégis könnyedén gördülnek a nyelvére; de csak egy vadidegen volt hajlandó meghallgatni őket. Jessica valahogy sokkal fiatalabbnak tűnt, de halványabbnak is. Ez nem a New Yorki-i ügyvédnő volt, hanem Jess Moore, aki süteménnyel várta a fiúját egy kollégiumi szobában az ágy szélén ülve, amíg a gyertyák csonkig égtek és a lemez körbeért.
- Egy halloween-i partin ismerkedtünk meg, egy közös barát révén. Sam volt az egyetlen, akin nem volt jelmez, és ő volt az egyetlen, aki nem volt tajtrészeg, és ő volt az egyetlen, egész életemben, akivel hajnal négyig tudtam beszélni egy lélegzetvételnyi csönd nélkül. Mintha csak erre vártunk volna, mintha az egész addigi életünket azért éltük volna le, és azért gondoltunk volna ki minden gondolatot és álmodtunk volna meg minden álmot, hogy elmondhassuk egymásnak. Ültünk a gazos hátsókertben egy hintaágyon, aminek a matraca átnedvesedett az esőtől, és beszéltünk és beszéltünk és beszéltünk. - Jessica tekintete elrévedt. - Egy cukorkapapírba írtam fel neki a számom, szemceruzával. Megvirradt, amikor bementünk a házba, mindenki szana-szét hevert, páran még filmet néztek, felmentünk az egyik szobába, betakart a kabátjával a kanapén, és ő a földre feküdt, és végig fogta a kezem, és amikor értem jöttek másnap, megcsókolt. És öt alkalomból akkor láttam először.
Jessica hunyorított, és Castielre emelte a pillantását.
- Tudom, hogy le szokták nézni a távkapcsolatokat. De működött. Oldalakat és oldalakat írtunk tele… az ő levelei mindig más államból érkeztek, és a választ mindig más államba küldtem, de amikor megjött az ő küldeménye, az idegen bélyegekkel, úgy tömve volt, mintha csomagom érkezett volna. Beletett cetliket, amiket akkor írt, amikor egy étkezdében ülve rám gondolt, leveleket, amiket akkor írt, amikor nem tudott aludni, képeslapokat, rajzokat, lefénymásolt verseket, lepréselt virágokat, bármit és mindent, amiről én jutottam eszébe, és olyan volt, mintha mindig vele lettem volna, ahogy ő mindig velem volt; olyan jól ismertem, mintha magamban hordoztam volna, lehunytam a szemem és a dzsekim zsebébe gyűrve az öklömet azt képzeltem, hogy fogja a kezemet. Ritkán telefonáltunk, én nem tudtam hívni őt, volt ez az egész… rejtély… nem volt állandó telefonszáma, de fülkékből felhívott, amikor tudott, “hé, Jess,” és beszéltünk és beszéltünk és beszéltünk, ott ültem az előszobánkban, a lépcsőnkön, a telefonnal az ölemben. - Jessica egy kicsit elhallgatott, aztán megállapította, mintha egy bagatel következtetést vonna le: - Szerelmesek voltunk. - Megigazgatta a sálját. A keze a torka körül maradt.
- És még sem szólt önnek senki - kezdte Castiel, és Jessica közbevágott:
- Dean Winchester aztán nem. Mentségére legyen mondva, nem ismertük egymást valami jól, amennyire igen, az pedig kínos volt; megpróbált kikezdeni velem, és az volt az érzésem, ez a levakarhatatlan érzés, hogy azért csinálja, hogy tesztelje, az öccse a megfelelő lányt választotta-e, vagy olyan ribanc vagyok-e, mint amilyennek egy másodperc alatt tartani kezdett… a legtöbb nőhöz hasonlóan, azt hiszem. Jo Harvelle mondta el végül a hírt.
- Jo Harvelle?  - Castiel felkapta a fejét. Jessica bólintott.
- Ha ismeri, akkor érti. Ott voltam abban a szobában, és tudtam, hogy valami történt. És az az ember vagyok, a mai napig, aki rögtön balestet és terrortámadást gyanít, ha az ismerősöm késik fél percet, de valahogy akkor eszembe se jutott. Úgy gondoltam, biztos közbejött valami, és majd keres, de még nem volt bekötve a vonal, ha hív, akkor a fővonalon kellett hívnia, állandóan ott voltam a portán, jó-napot-kívánok-egy-hívást-várok-egy-Sam-Winchestertől, és amikor visszamentem a szobánkba, minden egyes alkalommal azt vártam, hogy ott lesz egy hatalmas mosollyal és egy nagyon jó kifogással, azokkal a bocsánatkérő kiskutya szemekkel, és majd átölel és nem engedjük el egymást soha-soha-soha. Ezerszer lejátszottam a jelenetet a fejemben, és soha nem történt meg. És akkor felhívtam Jo Harvelle-t a portáról, akkor volt a felvételi beszélgetés, Sam sehol, felhívtam Jo-t és kérdeztem tőle, hogy mi van, és elsőnek csak csönd volt a vonal végén, amikor valaki levegőt vesz, és sikítani akartam, “mondd már, mondd már, mondd már,” és azt akartam, hogy soha ne szólaljon meg, mert mielőtt kimondta volna, már tudtam. Azt mondta, “nem mondták el neked? Istenem, senki nem mondta el neked?” és “Istenem, Istenem, Istenem,” és én elkezdtem sírni, és még mindig azt mondtam, hogy “ugye jól van?” - Jessica lassan megrázta a fejét. - Akkor veszítettem el valaki fontosat életemben először. Ahogy felnő az ember, hozzászokik a halálhoz, de akkor… azokkal a végtelen nyarakkal, azokkal a tervekkel mind… nevetségesnek tűnt. Nem hívtak meg a temetésére sem, már lement az egész nélkülem, bármiféle különösebb ceremónia nélkül. Sam Winchester egy fantasztikus fiú volt, ha ezt akarja tudni; és ha tudni akarja, csökönyös volt, és ha feladott valamit, akkor feladta teljesen, de nem volt következetes a kudarcában; és tudott hisztériázni és hitt egy nagyobb jóban, ami értelmet ad mindennek, és nem tartotta sokra magát, de abban biztos volt, hogy valahogy a világ hasznára lehet, ott volt benne ez a globális gondolkodás, amiről utólag sosem tudtam eldönteni, önzetlenség-e vagy kisebbségi komplexus. És imádta a bátyját, és gyűlölte a családját, és szeretett engem. És most halott.  



New Yorkban havazott. Castiel meghúzta magát a Broadway-en a következő gépe indulásáig; a Téli Regét játszották. Felkönyökölve, fél szemmel figyelte a darabot; keresztbe vetett lábának egy noteszt támasztott, és néha lefirkantott valamit. A lap tetején Sam Winchester neve volt, bekarikázva.
Dean kereste, miközben becsekkolt. Nem fogadta a hívását. Tudta magáról, hogy nem tudna hazudni neki.



Kansas nyögő fáira jégcsapokat aggatott a tél, és a szelek üvöltve gyúrták a gomolygó felhőket. Castiel térdig gázolt a sűrű hóban, ahogy átvágott a parcellák között. Az egyik sír előtt végül megállt. Ellenőrizte a sorszámot, aztán elé lépve leguggolt, és kesztyűs kezével megdörgölte a márványt. A fagy felrepedezett. Castiel puhán elmosolyodott, és a kő tetejére simította a tenyerét, mintha valaki vállát szorítaná meg.
- Hello, Sam - mondta. - Beszélnünk kell. 



sajnos a történet itt félbe marad; [itt] tudsz olvasni az okairól, és a folytatásról
komment: H A J A J // ajjaj

38 megjegyzés:

Hattie írta...

ez nem egy komment csak tudatni akarom hogy nagyon-nagyon-nagyon örülök, hogy van új fejezet, és hosszú és van és jaj.
valamiért az után, hogy "Merem remélni, az nem kék?", nem bírtam abbahagyni a nevetést. a párnámban kellett fuldokolnom, hogy fel ne ébredjen valaki.
aztán meg könnyeztem.
/basszus miért írom ezt le az összes levegőt elvették előlem a szavaid és itthagytak fuldokolva és nem találom a hangom és kavarognak a gondolataim, de az is lehet hogy csak tiszta béna vagyok és csak remélem hogy tudod mennyit jelentenek a történeteid mert hogy én nem tudom elmondani mint látszik/

Raistlin írta...

első komment! (❁´▽`❁)*✲゚* és milyen gyönyörű ♥ annyira nagyon, nagyon, nagyon hálás vagyok és és és *nagyölelés*

cécile írta...

van ez a dolog újabban a supnattel kapcsolatban. nevezetesen az, hogy nem nézem. a kilencedik évad felénél abbahagytam, mert valahogy eltűnt belőle az, amiért annak idején megszerettem.
Destiel viszont sokszor eszembe jut, olyankor vágyakozón sóhajtok egyet, majd lelki világom egészségének megőrzése érdekében az ölembe veszem a cicám, és megnyomorgatom szegénykét. de nem nézem tovább.
viszont ez a fic annyira jót tett a kis szívemnek. de komolyan. mert annyira elmondhatatlanul Dean és Castiel, hogy belesajdul a szívem, és váááá
ennek az építő kommentnek egyáltalán nem nevezhető valaminek az egyetlen célja az, hogy valahogy átadja, mennyire hálás vagyok.
köszönöm <3

Raistlin írta...

cécile, az a helyzet, hogy én is abbahagytam a felénél. elképesztően OOCnek tartottam a karaktereket, olyan volt, mint egy nagyon, nagyon rossz ficet olvasni; fájt, hogy mit művelnek ezekkel a fiúkkal, akiket annyira-annyira nagyon szeretek. és fájt hogy amikor a szobám ajtaján lévő poszterre nézek csak szomorúan sóhajtok, pedig régebben vigyorogtam. maya is ezért szállt ki, a nyolcas évad csodás volt, aztán jöttek a fandomhisztik, aztán jött ez az évad, ami messze alulmúlja az összes idáigit, pedig eleinte ed még azt ígérte, hogyha benn marad, akkor tovább viszi a destiel szálat. és nem maradt benn.
és én is már csak szomorúan lebegek a fandom peremén, és két ujjal kapaszkodom, de még mindig hiszek ezekben a srácokban és hiszek a szerelmükben, és hiszem, hogy őrületesen jó karakterek akikkel remek történeteket lehet elmesélni, és bizonyítéknak itt van rá az összes korábbi évad és az összes-összes fic, és azt hiszem, kicsit bizonyítani akartam ezzel a fejezettel is. nem tökéletes, de működik; és hiszem, hogy dean több egy hiperagresszív gombócnál, hiszem, hogy soha nem lenne képes kidobni castielt egyetlen szó nélkül a bunkerből, hiszem, hogy castielnek dean még mindig a legfontosabb dolog az életében és nem hagyná, hogy a múltjuk elfelejtődjön, csak mert emberré váltak, és hiszem, hogy ez a viszony nem tud annyira kiüresedni, mint azt az írók szeretnék elhitetni velünk. tehát passzív-agresszívan írok tovább. és nagyon köszönöm <3

Tatsu írta...

Én azt hittem, hogy már kommentsorok fognak itt tündökölni, mire végre addig eljutok, hogy írjak valamit rá. Értelmes dolog nem lesz belőle, azt előre borítékolom, tegnap este kezdtem el olvasni, de annyira álmos voltam, hogy sajnos abba kellett hagynom, mert belealudtam. Az előzmények felére nem emlékszem, mert régen olvastam, de új fejezet, úgyhogy úgy döntöttem, ott egye meg a fene, amennyire emlékszem, az alapján csak eltájékozódom, én most ezt olvasom, nem a régieket, csakazértis. Rettenetesen jót tett a lelkemnek végre egy új Destiel, mert mostanság egyre gyakrabban jutnak az eszembe és már az is felvetült bennem, hogy írjak velük valamit hiányomban, de sajnos tudom, hogy ők az a fandom, amit imádok olvasni, de hiába emlékszem az összes évad minden másodpercére, nem tudnék velük írni, mert nem. Így hát csak reménykedhetek benne, hogy lesz még valamikor és lett és most úgy örülök! <3 Az új évadot a második részig bírtam, aztán úgy döntöttem, ez már nem az a Supnat, amit én megszerettem, nem nézem tovább és úgy érzem, jól tettem. Szeretném őket meghagyni a lelkemben olyannak, amilyenek voltak és ezért rengeteget segített most ez a fejezet, köszönöm szépen! (Megint nem írtam semmi értelmeset, csak szimplán az egekig marasztallak, mert megérdemled, na.)

Raistlin írta...

Juj egy Tatsu ouo A csöndet a kommentszekcióban mindig úgy értelmezem, hogy rosszul sikerült az írás, és erről a fejezetről én is érzem, hogy a nagy várakozáshoz képes nem olyan jó, hiába dolgoztam vele sokat, tehát megértem, és még jobban örülök, ha valaki kommentel, és még-még jobban, ha a gyengeségei ellenére is tetszett a fejezet :)

Az előzményeket nem szoktam visszaolvasni, amikor írok, és szerintem jobb is így, reálisabb, mert az ő életükben is eltelnek napok és hetek és hónapok; és a saját életünkre nem emlékszünk olyan tisztán, mint egy regény soraira. Szóval ez a kényszermegoldás talán közelebb enged a karakterekhez.

Az új évadba sajnos tényleg nem érdemes belefogni se, de a srácok lenyűgözőek és punktum. :D Még egyszer nagyon köszönöm a kedves kommentet, borzasztóan szükségem volt rá <3

LadyLoss15 írta...

TÚL HOSSZÚ a kommentem. Nem engedi elküldeni. Mehet FB privátban? Ne haragudj. :$ Max majd nem olvasod el. :) LL15

Raistlin írta...

Ha kettévágod, engedi elküldeni elviekben - Facebookon nagyon nem szeretek visszajelzést kapni, mert ki van kapcsolva a chat mert csak családnak/három barátomnak tartom bekapcsolva szóval nem jelez ha mástól kapok üzenetet és néha napok múlva veszem észre és hhghhghrhrhgwrshgjdlv. De ha előre szólsz, hogy "mostfigyelj," akkor megharagudni nyilván nem fogok érte :D Vagy kétrészkomment, ízlés szerint.

LadyLoss15 írta...

Nálam is ki van kapcsolva a chat. Utálom. De levelezni jó. :)
Hát, elküldtem FBn, de akkor bemásolom ide is két részletben, ha az úgy kényelmesebb neked. :)
"Oké, totális elmerobbanás. A józan eszem nem bírja feldolgozni az érzelmeimet és hatásukat. Engedelmeddel kiemelem azokat a részeket, amik NAGYON tetszettek. Vagy valami hozzáfűznivalóm van. Mert ez a fejezet ANNYIRA mélyen érint csak a puszta létezésével is, hogy ezt livebloggolni KELL. :$ Ha nagyon zavar, maximum nem olvasod el. Jóóóég KICSI CAS OMD.... *.* A ruha. És a méhek. És a templom és angyalok és GABRIEL hát ez imádnivaló. Fájón édes. Már megint. "Castiel egy hosszú bézs kabátban került elő" - Oh yeah BALLONKABÁT, AZ A BIZONYOS ballonkabát feeling. Paplanmalac. Atyaég. Én imádom. De eddig nem hívtam így. EDDIG. India és a szanszkrit nyelv. A suliban India-hét volt. Mindenhol India. Már a fülemen jön ki. De legalább átérzem a hangulatot. "Bonyolult. - Az egy Facebook-státusz." LOL " - Eltiltalak tőle. Nézd, kapsz ilyet. - Felemelt egy angyalkás hógömböt a tutitippes gicssorról, és megrázta. Csillám örvénylett fel. Castiel tekintete ellágyult. - Ez igazán figyelmes tőled. - Persze kaphatsz fél liter humorérzéket is - dünnyögte Dean" ááá *.* áááááááá *.* áááááá "Éppenséggel kefélhetünk a kocsi hátsó ülésén. - Egy copfos anyuka rémülten kézen ragadta a kislányát. Dean rájuk ragyogott. - Boldog karácsonyt! " :DD heheh Szarni bele. Megérdemlik. Ez teljesen normális. Kéne legyen. Hajrá Dean. Jééé két mondattal később TÉNYLEG az van, hogy "Szarni bele." hahaha Dean gyakran mondja ezt, ebben a ficben. Vagy csak én olvastam annyiszor, hogy gyakorinak tűnik. Hmm.... " - Kitoloncolnak az országból. Mindjárt lejár a vízumom. - Elismerem, ez eredetibb a “fáj a fejem” kifogásnál. " Áucs. :"D "Deanen végigcsorgott az önutálat ismerős és ragaszkodóan ragacsos érzete. " Mindig. Dean és az önutálat olyannyira összetartoznak, mint Cas és a naivitás. Elválaszthatatlan......"

LadyLoss15 írta...

"....." - Itt balra. - Nem ott laksz. - De te igen. Összenéztek." *hiperventillál* "Castiel felbont egy csomag óvszert." Imádom, hogy következetesen figyelsz erre. Annyira ritka dolog, hogy már csodálatos, ha van valahol. Nálad mindig. :)) ^^ Oh egy illusztráció. Állati " Ki tudja nyitni a hűtőt - vágott közbe Dean -, én meg etettem napokig? " :DDD Emmanuel hihetetlen.:") kelbimbó helyett mellbimbót olvastam. Aztán valami nagyon gyanús volt. :$ "We're angels.Sounds legit." az a kép Oh my.... *.* "- Lefagyott a pöcsöm! - tért vissza Gabriel. - Vonatkozik rá a balesetbiztosítás? Jaj de buzik vagytok, jé. " *jé* *ez cuki. nagyon* "eszébe jutott, hogy semmi mást nem akar, mint itt maradni, együtt főzni vele, ha kell, grillez kibaszott paplanmalacot, és puncsot csinál és akcentust vált, csak ne kelljen lelépnie, csak ne maradjon magára az árnyakkal a lakásában, ne kelljen egyedül ülnie azon a kurva kanapén - De pontosan így történt. " ÁUCS. ÁÁÁUUUUCS! :"( Az ÁLOM. Jajj nee! Megint. :S Szinte már hiányoztak a könnyek. Helló, sós kis cseppek, nedvességetek igazán jól jön a nyári melegben. "Káromkodva felkapcsolta, és a matracról félig lelógva felkaparta a telefont. " Ez én vagyok. Tökéletesen ÉN. Minden kibaszott reggel. És ha felkelt alaki hajnali hívása, akkor is. "Nem igazán, nos, öhm, tehát többnyire nem foglalkoztat a külsőm, mindaddig, amíg megfelel az adott kulturális előírásoknak, ugyanakkor… -... pirulsz mint a szar, mert megdicsértelek." Oh, Istenem.... *.* " - Tényleg kurvára kék. És a hátad. - Merem remélni, az nem kék? - Lesz, miután kilöktelek a hóviharba, amiért nem hagyod, hogy romantikus legyek." Édesistenem olvadok. DEAN "- Nem fogok veled telefonszexelni, miközben a slozin ülsz, és egy halott pulykával szemezel. " :"DDDDDDD Colt. Cas. Dean. *.* Édeseim. "- Szerintem hagyd ott - vágta rá Kali. - Nem bánik veled jól. " Neem, Cas, ne higgy neki, ne hagyd ott. Bár igaza van. De akkor is. Ne törd össze. Megérdemelné, de ne tedd. Magadat törnéd össze vele. :S "- Nehéz tanulni - mondta Castiel. - És nehéz szeretni. " A CÍM. A CÍM: A cím. Hát csak meglett. Oh az a Kali-Cas rajz. *.* "- Jól érzem, hogy nem az államról van szó? Ha csak nem tudom, ööö, nem hugyoztad de a kilométertáblájukat. " :DDDDDDD hehehe
"Mindenhogy. Mindegy, hogy. " oh. ez tetszik. "Invito, síkosító. " Harry Potter és tudatos, valóságos szex. Két szóban két HIHETETLENÜL fontos dolog. Meglepő mértékben megfogtál. :$ *.* Tantrikus szex? Google megint jó barát. "Őrülten zavarba hozta, Bent mennyire nem hozza zavarba ez az egész. Hogy van felnevelve ez a gyerek? " Csodásan, Dean, csodásan. Kurvára hogy CSODÁSAN! " - Lehet pénzzel is játszani. - Máris jobban hangzik. Innentől ilyen edényben kapod a fizetésed. " :"DDDDD LOL "mikor Sam ekkora volt, mielőtt átment mamutfenyőbe, ugyanilyen könnyen- " Még el sem hagyta a fenyő miatti kacaj az ajkam, de már komorodtam is elfelé. Szemét egy húzás volt. " Igen, de ez egy tök nagy ország, Anglia meg akkora, mint a Wal-Mart. - Hátranézett a válla felett Deanre. - Tanultuk. - Örülök, hogy én fizetem az oktatásodat. " Ez jó poén. Dean meg jó apa. Hell yeah apa-fia "De ha azt mondod, hogy nem tudom, car... - Ca'. - Sí'ok - mondta Dean. " hheheheheh " - Mihez nem értesz? - Ben őszintén felháborodottnak hangzott, és Deanhez fordult. - Mindenhez ért. - Hát ja - vigyorgott Dean, és megvonta a vállát. - Szinte természetfeletti. " Igen, az. SUPERNATURAL. OMD....."

LadyLoss15 írta...

"...." Castiel vállon ragadta, a tenyere nyoma égetett, égett hús szaga" az a jel a negyedik évad elején....imádtam. és kicsit nem szerettem. JImmy. Helo, Jimmy, már egész hiányoztál. Komolyan. "Dean kereste, miközben becsekkolt. Nem fogadta a hívását. Tudta magáról, hogy nem tudna hazudni neki. " Szegény Dean. Szegény Cas. Hello Sam beszélnünk kell...SZEGÉNY OLVASÓID. *.* Ez egy hihetetlenül imádnivaló fejezet volt. Hosszú. Nagyon hosszú, de nem elég hosszú. Sosem az. És megint megvolt benne mind3 LEGLÉNYEGESEBB reakciót kiváltó dolog: 1. mosoly/nevetés 2. fájdalmas szív-összeszorulás/könnyek 3. olvadozás és "ohistenemistenemohhh" Tehát ezennel feldobtad a hónapomat. Az év végét. Mindent. A kedvemet. Köszi. ^^ LL15"
Basszus, csak háromba fért bele. Ne haragudj. A nagyrész ráadásul csak IDÉZET, Tőled... :$
LL15

Raistlin írta...

Imádlak. Ezt a kritikát bármikor szívesen fogadom mailben, twitteren, tumblrön és postán, mert hvdfjvdsb sd liveblogging ;u; Annyira nagyon köszönöm, hogy ennyi időt szántál rá, és úgy örülök, hogy tetszett, és észrevetted a címeket ahahhahha

Dean tényleg sokszor mondja hogy szarnibele. A párbeszédeket általában angolul találom ki, hogy hitelesebb legyen, és ott változatosabb, "nevermind - I don't give a fack - To hell with it" de amikor visszafordítom fejben akkor lekopik róla a szókincs. Valamelyest. Sebaj, mindenkinek kell egy szlogen.

Szocsi írta...

Istenemistenemistenem.
Kezdjük ott, hogy amikor megláttam, hogy van új fejezet [ez hajnali kettő tájékában volt, és azután nem tűnt túl jó ötletnek megjegyzést írni], mint egy elvonókúrát végző komoly függő, elkezdtem remegni, és nevetni, és majdnem instant zokogórohamban törtem ki /és miattad nem aludtam éjszaka/, mert nos, töredelmesen be kell vallanom, hogy lehet, hogy a többi fejezethez nem írtam semmit, mert amikor olvastam, nem voltam még fönn bloggeren, és a kritikaírást is inkább hanyagoltam [jujjdegonoszvoltamakkoriban], de ez volt az a regény, amitől elkezdtem Deant és Cast megkedvelni, és ez rángatott be a slashbe. Bezony. Szóval az alaphangulatom sem volt túlságosan normális.
Aztán... MIT TETTÉL?
Imádom, azt, ahogy az egész olyan művien laza, és gyönyörű, de mégis őszinte, és igaz, imádom az apró utalásokat, azt, hogy mennyire hatást tud kiváltani belőlem ez az egész. Az egyik pillanatban még rózsaszín köddel elfedett szemekkel elégedetten doromboltam, és ugráltam körbe a szobámat, a másikban pedig ijedt kifejezéssel próbáltam kapcsolatot működtetni a fikciós szereplőkkel, és jelezni nekik, hogy 'ó, Dean ne tedd ezt, ennek baromira nem lesz jó vége', vagy 'Cas, ne hallgass rá. Nee.', a harmadikban pedig már könnyekkel küszködve szorítgattam magamhoz a paplant. Hmm.. Ne gondold, hogy beleőrültem.
Imádom az 'akkor' szekciót, mert ettől lesz igazán hangulata az egésznek; olyasmi ez, mint egy Odaát évadzáró végén a Carry On My Wayward Son.
A "Merem remélni, az nem kék?" pedig tényleg mindent vitt. Meg miltonmeme és winchestermeme is. A rajzok pedig irtó cukrok lettek.
Nagyjából végig tudnám idézgetni az egészet.
A vége meg annyira szívszakító lett, és annyira gyűlöllek, és imádlak érte. Mármint... mit tettél?
Kalit pedig nagyon nem szeressük, Gabrielt viszont annál inkább.
És imádom a szavaidat, és a stílusodat, és ezt az egészet, és újra fogom olvasni a nyáron, és istenem, ez annyira zseniális, és fantasztikus, és annyira nem tudom kifejezni, hogy mennyire tetszett, és, hogy mennyire várom az új fejezetet [ott van a műhelyben. ohmygod. óránként fogom diszkréten zaklatni a blogodat, hátha.]
/és istenem, de megnyugtató, hogy nem csak én hagytam félbe a sorozatot, mert rémesen szörnyű, hogy mit tettek azzal, ami valamikor annyira reményteli, és jó volt. Olyan lett, mint valami amúgy is rossz paródia./
És szóval... Köszönöm, hogy olvashattam, mert nyuuu, ez egyszerűen annyira, nagyon, nagyon... [oké, abbahagyom.]

Raistlin írta...

Drága Szocsi, most úgy vigyorgok, hogy fáj az arcom, és istenemistenem. Csak köszönöm, mert egyszerűen annyira-annyira hihetetlenül sokat jelentett ezt olvasni és csak így átsöpört rajtam, hogy "igen, megérte," megérte az is amikor a pokolba kívántam az egészet és hajnal kettőkor üres arccal bámultam az üres lapot és sírni tudtam volna. Mert bármilyen nehéz is (it's hard) a sztori írása néha, elképesztően sok erőt ad a lelkes visszajelzés és úgy érzem, hogy csinálnom kell tovább.
Szóval tényleg nagyon-nagyon köszönöm. Istenem. Igen.

u.i. én nagyon szeretem Kalit, de azt hiszem, a természetében vagy, hogy megosztó legyen (teremtő és pusztító) mert egyrészt igaza van, másrészt viszont alábecsüli Cas erejét és Dean szerelmét

Névtelen írta...

Hát őőő izéé, az a fene nagy igazság, hogy az előttem szólók majdnem mindent elmondtak, és így nehéz újat hozzáfűzni ehhez a jósághoz amit Te nekünk írtál.. mert baromi jóó lett már megint. és ez nem ér, mert most újból előhoztad azt az érzést, hogy ezt nekem el kell olvasnom egybe az egészet. megint. valahogy nem enged el ez a páros. mert az a plusz ami ebben az írásban megvan az egyszerűen zseniális. és nekem ez hiányzik az eredetiből, ez a plusz ami itt megvan. nem tudom jól megfogalmazni, ha egyszer meg lesz elárulom, de most nem megy:D bocsi..
más. annyira jó volt olvasni Alaszkáról, meg a hidegről, meg a hóról, meg hogy ezek ketten karácsonyoznak:) a vigyoromat még most sem tudom letörölni..
De az is jó ebben a sztoriban, hogy nem csak vigyorogni és nevetni lehet vele, hanem néha sírni is.. néha meg egy-egy szaván vagy mondat töredékén el lehet nyammogni.. uh köszönöm, hogy még mindig nem adtad föl és írod ezt a jóságot:)további szép napokat:meso

Raistlin írta...

Meso, nem vezetek ám kipipálós listát, mit mondtak már el a fejezetről és mit nem, és minden egyes komment számít (^v^) Nagyon-nagyon köszönöm, és örülök, hogy érzed A Pluszt, amit magam se tudok megfogalmazni, csak 40+ oldalon át igyekszem bemutatni, szerintem mi az, ami köztük van, és meddig vihető és mivel jár és milyen ereje van.

Nem tudom eldönteni, jót tesz-e szerencsétlen fejezetnek, hogy a tervezett tél helyett nyáron jött ki - örülök, hogy neked tetszett :D Talán így nagyobb volt a motivációm, hogy tényleg megpróbáljam leírni, mennyire durván december van, mert tudom, hogy a székről lefolyva és lágyan füstölve férnek majd csak hozzá az olvasók.

Még egyszer nagyon szépen köszönöm!

666rytus írta...

Nyam, nyam micsoda finomság… gasztrokultúrsokk: disznóvér puding… bleeee
Bár nem tudok szinte semmit a Destiel párosról (egyetlen epizódot sem láttam a Superneturalból, ez van; valahogy kimaradt) így is nagyon izgalmas légkört teremtettél a szereplők köré. A már-már zavarbaejtően szenvedélyes sorokat remekbe szabottan váltják a humoros beszólások és vicces jelenetek. És nem hagyod, hogy elfelejtsem, a „könnyed” karácsonyi hangulat mögött ott lapul a személyes tragédia, bármelyiküket is nézem, mindegyikük ott cipeli az ólomsúlyt a szívében.
Szeretem a stílusodat, ahogy játszol az érzelmekkel, mintha egy hullám tetején ülne az ember, mikor fent vagy, előtted a végtelen és hűdeszépminden, aztán lent a sötétség ,magány, és deepresszió.
ui: külön köszönet a Crowley-s utalásért 
Ja, és írtam neked e-mailt.

666rytus írta...

az "e" ott "a" akart lenni....tudtam, hogy elb*szok valamit, francba; de hülyén néz ki....sorry

Morgen írta...

Uuuu végre végre végre, új fejezet! :3
(tudom, hogy ígértem egy illusztrációt neked de ajj lusta vagyok szkennelni)
Kali fantasztikus. Nagyon szeretem, és a viszonya Gabriellel annyira jól ki van találva, és Cas és Gabe háttérsztorija is aaa nemigaz, imádom a párhuzamokat a sorozat és a fic között! Mindig olyan jó felfedezni egyet:3
És Cas kimondta a címet! Olyan jó, ha kimondják a címeket, valamiért. Nem tudom. Én boldog vagyok tőle.
Dean szegény annyira szerencsétlen. Cas meg olyan kis asdfhjhjyumm.
Ez nem egy értelmes kritika, illetve kritikának is alig nevezhető, de muszáj volt írnom valamit, úgy szeretem a történetet. *-*

Morgen írta...

Uuuu végre végre végre, új fejezet! :3
(tudom, hogy ígértem egy illusztrációt neked de ajj lusta vagyok szkennelni)
Kali fantasztikus. Nagyon szeretem, és a viszonya Gabriellel annyira jól ki van találva, és Cas és Gabe háttérsztorija is aaa nemigaz, imádom a párhuzamokat a sorozat és a fic között! Mindig olyan jó felfedezni egyet:3
És Cas kimondta a címet! Olyan jó, ha kimondják a címeket, valamiért. Nem tudom. Én boldog vagyok tőle.
Dean szegény annyira szerencsétlen. Cas meg olyan kis asdfhjhjyumm.
Ez nem egy értelmes kritika, illetve kritikának is alig nevezhető, de muszáj volt írnom valamit, úgy szeretem a történetet. *-*

Morgen írta...

Jaj, véletlenül kétszer küldtem el, bocsi :$ nem bír magával a laptopom.

Raistlin írta...

RYTUS, örülök, hogy a kánon nélkül is így tetszik ^^ (Bár nagyon ajánlom a sorozatot - szerintem tetszene neked; könnyed tinihorror, rákenroll, igazi nyári sorozat)
u.i. A Crowley itt egy másik Crowley :D Tehát, a Supernaturalban szerepel egy Crowley nevű sassy démon, akit a Good Omenses Crowley után kereszteltek el, de ez csak egy főbiccentés a részükről, nem adaptáció, a karakter nagyon máshogy néz ki és jellemében is eléggé különböző Anthony J. Crowleytól
Az e-mailt lesem, a type-o miatt meg ne aggódj :3

MORGEN így duplán lelkes :D Köszönöm szépen~! *és le Kali-pacsizik veled*
Gabe és Cas háttérsztorija Maya alapötlete volt, a kidolgozása végül rám maradt, de nagyon tetszett az alap, amikor mondta ;u;
És címkimondás. El kellett jönnie ennek a pillanatnak. Ha már a kismet OFFban nehéz lett volna megoldani. Némileg. :D
Még egyszer köszönöm! ^^

Nita Cerberus írta...

Nem szokásom kritikákat írni, de valahogy most ott villog a fejemben, hogy muszáj!
Nos tehát... tudni kell, hogy én viszonylag friss (1 éves, duh) vagyok a fandomban, nagyon rövid idő alatt szippantott magába ez az univerzum és cseppet sem bántam meg. Mikor Castiel megjelent a 4. évadadban, I was lost. Aztán kis idő múlva egyértelművé vált, hogy a Destiel az egy olyan canon és gyönyörű dolog, hogy aki az ellenkezőjét állítja, annak leszívom az arcát.
Mikor elkezdtem nagy fanolgatásomban ficeket keresgélni, rátaláltam az oldaladra. Először valahogy nem akaródzott a dolog, mert az igazat megvallva nem szeretem a magyar ficeket, 'angolul valahogy minden jobb' mentalitásom van. xD De aztán valami azt súgta, muszáj betérnem ide... és nagyon nem bántam meg! Az AU ficeket se kimondottam csípem, de te két legyet ütöttél egy csapásra! MIATTAD megszerettem a magyar ficeket (pontosítva a tieidet, de azokat nagyon!) és az AU-kat is. :) Egyszerűen gyönyörű, ahogy írsz. Komolyan. Imádom a szavaidat, amelyekből összetákolod a fantasztikus mondatokat, végül az egész szöveget. Megszületett ez a csoda, és azóta, mióta először olvastam, nem telik el nap, hogy ne olvassam újra valamelyik fejezetet.
Nagyon megbabonázott a stílusod, legyen az fanfic vagy személyes blog. Igen, büdös stalker vagyok, de szeretem azt is olvasgatni. :D
Mindig is vonzottak az érdekes emberek, és TE az vagy!
Mindenesetre köszönöm ezt a csodát, alig várom a következő fejezetet! Keep it up!

Nita Cerberus

Raistlin írta...

NITA *megfogja a két vállad* *mélyen a szemedbe néz* Hallgass a villogásra, Nita. A villogás nem hazudik neked.

Kevésbé creepy szólamainkot: üdv a fandomban! ouo Én se vagyok tősgyökeres, talán két éve kaptam rá (?), ráadásul óistenemhogyan. Elsőnek csak azokat a részeket voltam hajlandó megnézni, amiben van Castiel. Csak. Azokat. A többiről szinopszist olvastam. Így küzdöttem magam a 08x04 körülre, ahol akkor tartott a sorozat. Aztán végignéztem a nyolcadik évadot elejétől a végéig, akár volt benne Cas, akár nem. Aztán végignéztem a teljes szériát 1-8-ig minden epizóddal és bakiparádéval. Ha lehet ennél is hülyébben csinálni, valaki szóljon.

És egy hős vagy, és hős minden olvasóm, mert én nem olvasnám a saját blogomat - mielőtt megvetettem magam a blogspoton, fogalmazzunk úgy, hm, fenntartásaim voltak a magyar ficekkel, a finomkodó és művisekedő trend miatt, amik akkoriban tomboltak és ma se igen hagytak alább, de szerencsére vannak körök, ahol csitultak. *büszke pillantások*
És én se vagyok/voltam AU párti. Mindig úgy éreztem, hogy egy igazi OTPnek nem kell alternatív univerzum, hogy összejöjjenek, hiszen a sorozat berkein belül is simán egymásra találhatnak; aztán lassan rájöttem, hogy ennél többről van szó - és hogy csodálatos nézni, hogyan talál egymásra két karakter egy új világban, és hogy minden változás ellenére menthetetlenül egymásba szeretnek. Azóta le se lehet robbantani az AUkról.

Üdv tehát itt, rokonlelkem, és nagyon-nagyon köszönöm, hogy hagytál kommentet - a sok dicséretre meg csak hebegek-habogok mert rekvbdvréevdb. (p.s.: tervezek egy Büdös Nagy Angol Ficajánlót ami bőven meg lesz pakolva Destiellel, tartsd a szemed a blogon, ha te is szereted a külföldi fantasztikumokat :3)

Liliána Johanna Takács írta...

Ebben a történetben benne van minden-minden: el nem sírt könnyek, álom-ittas szavak, halva született mosolyok, egy csipet humor, kiüresedés, szerelem, csend, sóvárgás, csészényi magány és két egymásba fonódó, göröngyös élet-út... Csodálatos. Mindig lenyűgöz az, ahogyan egymás mellé pakolod a szavaidat - pókhálóra fűzöd a harmatcseppjeidet és törékeny, lenyűgöző ékszereket hozol létre. Köszönök mindent. Nagyon.

Raistlin írta...

Liliána, nagyon-nagyon drága vagy, annyira szépen köszönöm ;u; És mivel a nyaralásom alatt érkezett a hozzászólásod, ezért jár neked képeslap :3 http://kepkezelo.com/images/ocb71hk97z9zape329z9.png
Még egyszer köszönöm!

BlueBird írta...

Tegnap olvastam el a másik ficedet, ezt meg ma nyomtam le, s mit mondhatnék: nagyon éltem. Imádom! De komolyan. Könnyeztem a depisebb részeknél, és a poénok tényleg zseniálisak voltak!

Javíts ki ha tévedek, de te debreceni egyetemista vagy/voltál (ahogy leírtad az oktatási intézmény becses objektumát, no meg az az urban legend a szopjunk az ötösért, és az indexfüzetbem figyelt később az 5000res sztori valahogy túlzottan ismerős.)

Ha igen, szolidan körbecsókolgatnám a lábad nyomát ezért az élményért, vagy legalább egy Kőbányaira hagy hívjalak meg a Teniszkében. ;) Estleg egy jó Jutka-vodka az Ibiben, szigorúan kultúrált körülmények között.

birdiebluelle@gmail.com a mailem, ha kapcsolatba lépnél ^^

aztán így tovább! ;)

Raistlin írta...

BLUEBIRD, jaj, nagyon örülök, hogy tetszett! ;u; Viszont nem vagyok debreceni egyetemista - még nem is jártam a városban, ami azt illeti; ELTEs hallgató vagyok, ez az urban legend viszont nagyon tartja magát, és szerte a világon minden intézményben előbukkan (felteszem, a Pulviban is: a lányok nyílván csak pletykálnak, de az már elárul valamit, hogy feltételezik Deanről, hogy ilyet tenne, azért került bele) Én a Rendőrtiszti Főiskolán hallottam (a bátyám közvetítésével) először. Nagyon sok ilyen megosztott városi legenda/babona van, például a szobrok intim részeinek tapizása a jobb jegy érdekében :D [és még egy érdekesség, hogy Cambridge-en, ahová a történet szerint Cas járt, szentül tartja magát a mítosz, hogy anno az erdeik tele voltak szarvasokkal, de a világháború idején a tanárok olyan éhesek lettek, hogy levadászták mind és elfogyasztották, és azóta nem látni egyet sem]

BlueBird írta...

Akkor lehet, hogy bennem tört fel a "honvágy". :D Meg a szökőkutas sztori is ott volt, ami nálunk is szokás de eddig szentül meg voltam győződve arról hogy csak nálunk ilyen elvetemültek az emberek. Végül is lényegtelen, a sztori istnkirály, és nekem ez több min elég. ^^

Ria Csupor írta...

Wááá, de jó *.* Állati lett ez a fejezet is :D Kali hatalmas forma :D De majdnem elsírtam magam a végén :'( "beszélnünk kell!" hát itt nem csak egy két csepp hullott. Nagyon várom a folytatást :) millió és milliárd csòk és ölelés ;) (K) <3

Raistlin írta...

Nagyon szépen köszönöm, drága vagy ;u; És örülök, hogy szimpi Kali :DD

Névtelen írta...

oohhh!!! szájába harap
ugye lesz még folytatás... könyörgő kiskutyaszemek
imádom köszi
puszi Ri

Raistlin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Névtelen írta...

Kérlek mondd hogy lesz a közeljövőben folytatás mert ha nem em belepusztulook :D

Névtelen írta...

Aaaa nem hiszem el ;_; Ugye lesz folytatás? Nem bírom a befejezés nélkül, szükségem van rá.
Mellesleg mostanában csak úgy falom az írásaid, nem bírok betelni velük. Dededede annyira sok nincs még befejezve, én még itt Aggódom hogy..ugye be lesznek? *Tisztára kétségbe van esve*
Imádom amit csinálsz. Ne merészeld abbahagyni.
*Első kommentelők közé tartozik szóval ennyi tellett*

Raistlin írta...

Sajnos ez nem így működik.

Sanaka írta...

Várható valamikor folytatás?

Raistlin írta...

Szia Sanaka! Kérlek, tájékozódj a GYIK menüpontban

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS