a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. május 25.

зима azt jelenti, tél

Bucky Barnes alig szólal meg a filmben, és nekem eköré állampolgári kötelességem volt egy döngöltangst lingvisztikai headcanont építeni húsz oldalon át.
[fanart] || tökre nem csináltam hozzá az olvasást ellehetetlenítő witch house/electro mixet


зима azt jelenti, tél



tél (fn) a tavaszt megelőző időszak;
az év leghidegebb évszaka



Három kopogás volt, aztán csöngettek. Steve-nek ökölbe kellett szorítania a kezét, mielőtt a kilincsre simította a tenyerét.
Az ajtóban a Tél Katonája állt. Steve ujjaiból kicikázott az erő, a vállai megzuhantak.
- Bucky - mondta halkan. Bucky egy mosoly paródiáját viselte.
- Bucky Barnes - mondta, aztán szívott egyet az orrán. - Fent vagyok Wikipédián. - Az apartman felé nézett, és az ajkai elnyíltak, mintha mondani akarna még valamit. Steve hátrébb lépett, egy lépés hátra, aztán kettő előre, és a karjaiba zárta.
- Buck! - úgy köpte a nevét, mint egy káromkodást, és magához szorította.
Bucky a kezeit maga mellé ejtve állt.
- Kerestelek - mondta Steve, felnézett, hátralépett, körbekémlelt a folyosón, aztán intett a fejével. - Érezd otthon magad, gyere. Kérsz kávét?
Bucky meglepettnek tűnt. A pulóver szélét gyűrögette, elgémberedett ujjakkal, átnézett a válla felett, és végül belépett. Steve követte a tekintetét: Bucky sorra vette a kijáratokat, az ajtókat, az ablakokat, aztán a sarkokat, pár pillantással felmérve a lakás védhető- és támadható pontjait. Steve becsukta az ajtót; nem zárta be, elsietett Bucky mellett, és a konyha felé tartott.
- Voltam a múzeumban - folytatta Bucky, és tett pár tétova lépést. Steve mindent elkövetett, hogy ne nézzen rá. A hátát tartotta neki. A célkeresztet. Bucky bakancsa a konyha kövén puffant, aztán szék csikordult. Aztán csend. Steve felé lesett.
- Ülj le nyugodtan.
Bucky helyet foglalt. Kihúzott derékkal ült, a fejét enyhén félrebiccentve. Maga elé bámult, és aztán a tekintetét lassan Steve-re emelte. Olyan érzés volt, mint találatot kapni, miután már hallottad kattanni a ravaszt. Bucky tekintete kék volt, felhőtlen és üres. A haja csomókban. Steve-nek akkor tűnt fel, hogy a karját nagyon furcsán tartja.
- Voltál kórházban?
- Nem emlékszem. - Felemelte a kezét, és lenézett rá. - Gyógyul. - Elfintorodott, és Steve tekintetét kereste megint. - Te voltál kórházban.
- Igen. Bevittek, amikor megtaláltak.
- Meg akartalak ölni - folytatta Bucky, és hátradőlt a széken. A tartása még mindig merev volt. A víz forrni kezdett. - Úgy értelmeztem, hogy azt hiszed, csak a parancs miatt teszem, de semmi mást nem akartam, mint téged halottan. Annyira akartam! Láttam magam előtt a hulládat, meg tudtam nevezni a sebeit. A gyomrodba lőttem, hogy lassan vérezz el. Aztán pedig kirángattalak a vízből. Nem tudom, miért húztalak ki a vízből. Azt olvastam, hogy barátok vagyunk. Azt mondtad, hogy barátok vagyunk.
- És megmentetted az életem - fejezte be Steve. Bucky szavai akadoztak. Tisztán beszélt, de ott voltak azok az apró kis szünetek, egy olyan ember csendje, akit félbeszakítanak, bármit mondana.
- Megpróbáltál megölni, és amikor sikerrel jártál volna, felhagytál vele. De persze, az elején megmondtad, hogy nem akarsz küzdeni. De küzdöttél.
Egy olyan ember szünetei, aki logikai réseket talál egy rendszerben, amiket képtelen máshogy kitölteni, mint csönddel.
- Azon gondolkodsz, hogy miért tettem?
- Nem érdekel, miért tetted. Az érdekel, én miért tettem.
Steve elmosolyodott; csak a szája szeglete rándult meg. Lekapcsolta a kávéfőzőt, és kiöntötte a nescafét két kék bögrébe; az egyiket Buckynak nyújtotta. A férfi a rossz kezével nyúlt a bögre felé, aztán a fémkarral.
- Tényleg kórházba kéne menned - mondta Steve, aztán hozzátette: - Sajnálom.
- Gyógyul - ismételte Bucky. Steve kihúzott magának egy széket, és lassú mozdulattal leült. Bucky egy hajtással ivott a kávéból, egyetlen kortyra, és aztán jött az a fuldokló hang, előre görnyedt és kiköpte, és úgy maradt, zihálva. A cseppek a haján peregtek le, a fekete folt szétfutott a terítőn.
Steve akkor megértett valamit.
Újra kell játszania az egész jelenetet.
Újra kell értelmeznie mindent.
Reboot. Restart. És tessék.
- Bucky - mondta puhán -, szomjas vagy?
- Igen.
- Mikor ittál utoljára?
- Nem emlékszem.
- Értem. Ittál már kávét úgy, hogy emlékszel rá?
Bucky lassan kihúzta magát. Pislogott, és a tócsára meredt maga előtt. Nekitámasztotta az egyik ujját.
- Nem. - Hozzátette: - Sokan isznak kávét.
- Te mit szoktál inni?
- Nem kapok inni. Van egy zacskó, abban víz van. Ahhoz van egy tű.
- Intravénásan adnak neked inni. Enni is?
Bucky bólintott, aztán megrázta a fejét.
- Ha küldetésen vagyok - mondta -, vinnem kell proteinshake-et. Beviszi a napi kalóriát. Arra figyelni kell, hogy az meglegyen. - Fészkelődött. Úgy tűnt, kényelmesebben érzi magát. Otthonosabban.
- Szeretnél visszamenni oda - mondta Steve, nagyon óvatosan -, ahol inni és enni adnak neked?
Bucky megrázta a fejét.
- Nem akarok visszamenni oda. Ide jöttem. - Körbenézett megint, aztán letekintett maga elé. - Nem kellett volna kiköpnöm a kávét. Tönkretettem a terítődet.
- Semmi baj. - Steve felállt, a mosogatógéphez ment, elővett egy tiszta poharat. Megtöltötte vízzel. A keze remegett. Buckyhoz sétált. Finoman a férfi álla alá simította a kezét, és a fogaihoz illesztette a poharat.
- Nagyon lassan - mondta. - Van még. Adok még. Igyál lassan.
Bucky lehunyta a szemét. A vizet úgy ízlelgette, mint mások a bort, körbelögybölte a szájában, lassú kortyokban nyelte.
- Szeretném, hogy itt maradj velem - mondta Steve.
Bucky elhajolt a pohártól. A víz végiggördült az állán, lecsorgott a nyakán.
- Én is szeretnék itt maradni.




- Öld meg - mondta Natasha. - Steve, a fenébe. Öld meg.
- Olyan, mint egy gyerek.
- Öld meg a gyereket.
Steve a markába szorította a telefont. A fürdőszoba felé nézett. Bucky ott volt.
- Nem is annyira… Natasha, figyelj, nagyon furcsa. Mindent kimond.
- Ó? Kormánytitkokat, remélem? Valamit a Hydra működéséről?
- Nem, mindent… mindent. Nem tudja elemezni az őket ért hatásokat, nem tud… nem tud kommunikálni, tud beszélni, de nem tud kommunikálni, és tudod, miért nem? Mert nem arra való. Ezt az embert ki tudja, mióta, egyszerűen eszközként használták, nem… Natasha, nem tudott inni. Aztán kiöntötte a kávét, és nem érzett semmit. - Steve a falnak dőlt. - Persze, nem haragudtam rá, de nem természetes, hogy ilyenkor szabadkozunk, és kínosnak érezzük, és… nem tudom, mit műveltek vele.
- Olvastad az aktát.
- Oda szeretném adni neki.
- Steve. Steve. Megbízhatatlan.
- Nem, nem az.
- Most mondtad el, hogy mindennek a tetejébe még ráadásul nem beszámítható.
- Nem beteg, vagy ilyesmi. Nem, jól van, csak… csak nem szokta meg, furcsa neki. Nem tudom, hogyan lehetséges valakit egyáltalán ennyire… - Egy reszkető lélegzet következett.
- Kitalálom. Bajban van a barátod.
- Igen.
- És segíteni fogsz neki.
- Igen.
- Függetlenül attól, én mit mondok.
- Ühüm.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy… Steve, figyelj, titokban tartom. Oké. De ígérd meg, hogy amint rádtámad, amint csak megpróbálja, és meg fogja próbálni, eltöröd a nyakát. És a gerincét. És addig ütöd, amíg még mozog. Láttad, mire képes.
Steve hallgatott egy kicsit.
- Tudod - mondta -, logikus, elvégre ezt látta, ezt várták el tőle, ez neki… minden. Ha azt akarom, hogy őszinte legyen, én is-
- Az ég szerelmére.
- El fogom neki mondani, amit beszéltem veled.
- Szuper. Keverj bele.
- Nem fogom mondani a neved. Most le kell tennem.
- Törést hallottam?
- Viszhall, Natasha.
- Steve, eltört valamit? Még mindig ott van…?
Steve bontotta a vonalat. Besétált a fürdőbe. A tükör szilánkokban. Bucky a kád peremén ült, felhúzott lábakkal.
- Megsérültél? - kérdezte Steve. Bucky megrázta a fejét. - Sikerült lefürdeni?
- Nem tudom, hogy kell - mondta Bucky. - Nem olyan, mint a fertőtlenítőkamra. Olyan, mint a víz, de nem lehet benne úszni.
- Ez a kádam.
- Tudom, hogy kádnak hívják - vágott vissza Bucky. - Tudom, hogy bele kell ülni. Azt nem tudom, utána mi jön.
- Nem bánod, ha megmutatom?
- Sokat segítene, ha megmutatnád. - Volt valami abban a számonkérő hangsúlyban, aminek Steve örült. Valami emberi. Felsöpörte a szilánkokat, amíg Buckyt a kádba rendelte, aztán felült a peremre.
- Most mi jön? - mondta Bucky türelmetlenül. Steve felgyűrte az ingujját.
- Szeretnék egyeztetni veled.
- Ahhoz vizesnek kell lennem?
Steve lebámult rá. Elmosolyodott. Bucky zavartnak tűnt. Először.
- Ez, barátom - mondta Steve -, színtiszta szarkazmus volt. - Elakadt. - Figyelj. Ahogy veled bántak, azt te is tudod, hogy nem normális. Hogy nem mindenkivel bánnak így... a legtöbb emberrel nem, ami azt illeti. Sőt. Elsősorban… Szóval azt szeretném, hogy legyen egy olyan életed, amilyet akarsz. Gondoskodom rólad, amíg helyrejössz, amíg tudni fogod, hogyan megy ez az egész. Amíg eszedbe jut. Oda fogom neked adni az aktádat. Abban le van írva, miket tettek veled. Mesélni fogok neked a múltadról, ha szeretnéd, és cserébe te pedig mesélj arról, amire emlékszel. Bármiről. Egy héttel ezelőttről, egy emberöltővel ezelőttről, a jelenről, akármiről. - A kezébe vett egy samponos flakont.
- Miért? - kérdezte Bucky.
- Hm?
- Miért törődsz velem? Nem csak információcseréről van szó. Enni akarsz adni nekem, és inni akarsz adni nekem. Mint az állatoknak.
- Nem, mint az állatoknak - vágta rá Steve, elkínzottan.
- Mint az állatokkal, akikkel tördőnek - tette hozzá Bucky, bosszúsan. - Annak a kutyának, aki a parkban fut, és van egy macska. A gazdának megéri. Neked nem éri meg.
Steve nem értette tisztán. Felötlött benne valami sejtés, de inkább nem törődött vele. Nem most. A tenyerébe csorgatta a sampont.
- Nem emlékszel rá, de egész életemben te gondoskodtál rólam. Nagyon beteg voltam, és…
- Nem emlékszem rá, szóval mit számít?
- Nézd. Tudom, hogy az a Bucky már nem te vagy. De én erről is gondoskodni szeretnék, rólad, viszonzásul, vagy csak mert… - Nem tudta hogyan elmagyarázni. - A barátom vagy - tette hozzá esetlenül. És úgy tűnt, Bucky akkor érti meg.
- Barátok vagyunk - ismételte, olyan hangsúllyal, mint aki emlékezteti magát valamire, és kihúzta magát ültében.
- Meg fogom mosni a hajadat. A sampont egyszerűen csak bele kell dörzsölni a hajadba, aztán ki kell öblíteni. - Az ujjait a tincsek közé fúrta. Bucky felbámult rá, hátraszegett fejjel.
- Rosszul csinálod - mondta gyanakvóan.
- Tudod, hogy kell?
- Egyszer már csináltál ilyet! A mosogatónál állsz, a konyhában. Belehajtod a fejedet. Szappan van nálad. Folyik a víz. - Hunyorított. - Soványabb vagy. Alacsonyabb. De te vagy. Úgy mosod a hajad, és én nézlek.
Steve visszatartotta a lélegzetét, aztán felerőltetett egy mosolyt, és bedörzsölte a sampont.
- Ez az emlék most jutott eszedbe?
- Arról, hogy mosod a hajamat, igen.
- Akkor nagyon szegények voltunk - mondta Steve. - Együtt laktunk.
- Azt tudom. Olvastam.
- Nem volt pénzünk samponra, és nem volt minden lakásban fürdőszoba. A miénkben nagyon nem. Akkoriban…
- Arra nem emlékszem. - Bucky megrázta a fejét. - Arra emlékszem, hogy nézlek, és nem akarom, hogy tudd, hogy nézlek, mert az rossz lenne.
- Miért lenne rossz?
- Mert nézlek. - Bucky maga elé meredt. A lábujjait figyelte, amik kikandikálnak a vízből. Megmozgatta őket.
- Nem haragudtam volna, ha tudom - mondta Steve.
- Akkor tévedtem - mondta Bucky. És aztán sokáig nem mondott semmit.




Bucky, amikor nem volt éppen mit csinálnia, úgy állt, mintha kikapcsolták volna: vigyázzban, de leszegett fejjel, szinte moccanatlanul. Így állt most a fal előtt, a golyó ütette lyukakat nézve. Steve a falhoz sétált.
- Szép lövés - mondta.
- Nem kellett volna lelőnöm Furyt - mondta Bucky. Kiesett a transzból. Ez volt a lényeg. - A fickó a barátod. Amikor megsérült, gondoskodtál róla.
- Fury jól van, és ezek tényleg szép lövések. - Steve körbenézett, és felemelt egy sarokban álló képkeretet. Felágaskodva a lyukak elé tartotta. - Lehet, így fogom hagyni; kész műalkotás, nem?
Bucky felnevetett. A hang éles volt és hirtelen, és Bucky számára, úgy tűnt, teljesen idegen. Remülten hátralépett, és a torkához kapott. Felnyüszítve zárta köré a markát.
- Buck! - Steve elhajította a keretet, és hozzá sietett. - Rendben van, rendben van. Csak nevettél. Rendben van. - Megpróbálta lefeszegetni az ujjait. Bucky hátra lépett, és felé lendítette a karját, vicsorogva. Steve elkapta a csuklóját. A következő ütés az állkapcsán érte. Feltartott kezekkel hátrébb lépett.
- Tudod, hogy nem harcolok veled. - Elvigyorodott. Vigyorognia kellett. - Sosem bírtad a poénjaimat.
Bucky megfeszülve állt. Elővillantotta a fogait, és széthúzta az ajkait. Igen, ez talán egy mosoly.
- Bírtam őket - mondta. A szemében változott valami. - Nevetünk. Mindig fontos nekem, hogy mosolyogj. - Hunyorogva nézett maga elé, aztán értetlenül Steve-re bámult. Steve érezte, ahogy a vér lassan szétfutott a szájában. Felrepedt az ínye. Az állkapcsa sajgott. - És megütlek! Emlékszem rá. Nem kellett volna megüsselek.
- Verekedtünk, sokszor, de csak játékból. Amíg nem akarsz megölni, addig oké.
Bucky bólint.
- Ezt megjegyzem. Ezt nem fogom elfelejteni. - Határozottan megismételte: - Ezt nem fogom elfelejteni.  
- Gyere. Szeretnék adni neked valamit. - Steve a vállára simította a kezét, ahogy elhaladt mellette. Bucky követte az íróasztaláig. Ismét pihenjben állt meg. - Ülj le - kérte Steve. Bucky engedelmeskedett. Steve a kezébe nyomta az aktát. - Oroszul van, kiszótáraztam, amit…
- Tudok oroszul. - Bucky felnyitotta a mappát. A fényképére bámult.
- Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak?
- Zima.
Steve a szék támlájára markolva elmosolyodott.
- Én nem beszélek oroszul.
Bucky az ujjával megütögette a fotót.
- Tél - mondta. - Zima.  Mindig tél van. Kihoznak a télből, és beleraknak a télbe. - Steve szorítása erősödött. Bucky az imént akcentussal beszélt.
- Ezekre az emlékekre oroszul emlékszel?
- Ők oroszul beszéltek.
- És milyen nyelven emlékszel rá?
Bucky hátrafordult a széken, és értetlenül nézett rá, az állát leszegve.
- Te milyen nyelven emlékszel?
- Természetesen angolul.
- Hogyan?
- Angolul.
- De hogy csinálod? - Buckyt megint körülzárta az a sötét aura, mint egy burok; Steve szinte látni vélte a dühét, feketén és vörösen. - Hagyj magamra! - csattant fel Bucky. - Azt mondtad, lehet, hogy magamra hagyj, szóval hagyj magamra!
- A hálószobában leszek, ha keresnél. Ha elmész, szólj. - Steve kiegyenesedett, és elsétált. Eszébe jutott valami; akkor megtorpant, aztán haladt tovább.




Buckynak a földön ágyazott meg, és magának is, Sam tanácsa szerint. Bucky pólóban és boxerben ült, az ölében a takaró.
- Gondoltál arra, hogy meg is ölhetnélek álmodban?
- Nem tennéd. Nem az a fajta fickó vagy. - Vállat vont. - Előbb legalább felkeltenél. - Elkínzottan elvigyorodott. Bucky komoly maradt.
- Most sem tenném meg szerinted?
- Szerintem van, amit lehetetlen megváltoztatni valakiben. És ez olyan. Bárhányszor is töröljék ki az emlékeid, a tapasztalatok, amik formáltak, ott vannak benned.
- A tapasztalataim nagy része bevetés. - Steve-re sandít. - Sokszor voltunk bevetésen együtt, nem? Csak a megfelelő embereket öltük meg. A jó célpontot. Ez a különbség.
- Nem, a különbség… - Steve elakad. - A különbség bonyolult.
- Néha olyan, mintha érezném - mondta Bucky. - A különbséget. Van ez az érzés. - Összeszorította az öklét, és a gyomrához tartotta. - Így.
- Hogy érzed, hogy nem jó, amit csinálsz? Vagy csak kételkedni kezdesz, hogy jó-e?
Bucky bólintott.
- Akkor jön a tél. Kitörlik azt is, miért jön. De emlékszem rá. Egy részletről egy másik részletre, mint egy pókháló. Vannak kapcsolódási pontok. De a háló néha a koponyámra tapad, belülről. Akkor én szeretném a telet, mert túl sok a kép.
- Képeket látsz - mondta Steve. Bucky bólintott megint. - És nincsenek hozzá szavak.
- Vannak, azok, amiket mondtak nekem, nagyon jól emlékszem rájuk. Fontos megjegyezni. De nem értek vele egyet. Ezt nem mondom el nekik, de nem értek vele egyet, mert hülyeség.  - Bucky rémült volt és felszabadult. Steve mosolyogott rá. Bucky vigyorogott. - Hülyeségeket beszélnek!
Steve megnedvesítette az ajkait.
- Tudnod kell, hogy azért teszem fel ezeket a keresztkérdéseket, mert… szóval jogod van tudni, hogy furcsán gondolkozol.
- A legtöbb embernek nem szedik ki a gondolatait. Az ügynökségtől senkinek, csak nekem.
- Nem is erről van szó. - Steve gyűlölte elmondani neki. - A legtöbb ember, amikor gondolkozik, szavakkal gondolkozik. Mintha magaddal beszélnél… egyszerre több gondolatmenet is megy így, keringő szavakkal és kulcsfogalmakkal, és nekem… Tehát, hogy az az érzésem, hogy nálad ez nem egészen így működik. - Bucky csak nézett rá. - Megharagudtál rám, amikor ezt felvetettem, de tudnod kell, mert szerintem ők akarták így. Mert el akarták venni az anyanyelved.
- Tudok angolul. - Elbizonytalanodott. - Amerikai vagyok. Benne volt az aktában is, hogy amerikai vagyok, és jól beszélek angolul.
- Igen, de… - Steve felsóhajtott. Bucky üresen meredt rá. Steve érezte megint, hogy távolodik tőle. Hogy egyre távolodnak. Kétségbeesetten folytatta: - Buck, nézd. A pókháló, ahol csomókba fut, ott szavak vannak, nem? És a régi emlékeidnél nem emlékszel szavakra? Olyan szavakra, amiket nem mondtál ki, de ott voltak?
Bucky félrepillantott. Az ajkai elnyíltak, aztán űzött tekintettel nézett felé.
- Már nem úgy gondolkozom, mint egy ember?
Steve csak suttogni mert; a legszívesebben lehunyta volna a szemét, de tartozott annyival, hogy közben Buckyra nézzen:
- Nem.
- Úgy gondolkozom, mint egy robot?
- Ilyennek akartak. Ez volt a céljuk. De Buck, nézd, intelligens vagy, szerintem semmi sem sérült a fejedben, ha gondolod, elmehetünk egy vizsgálatra, hogy megbizonyosodj róla, és… - Elakadt. Bucky sírni kezdett, látszólag anélkül, hogy észrevette volna. A könnyek egyszerűen legördültek az arcán, és a válla rázkódott. A tekintetét rezzenéstelenül Steve-en tartotta. Steve felsóhajtott, és feltérdelve átkarolta őt. - Ez, pontosan ez, érted? Ez tesz téged emberré. Vannak érzéseid. És vannak emlékeid. Az egész ott van benned, és senki de senki nem tudja elvenni tőled. Senki, érted?
- El akarok menni a vizsgálatra - mondta Bucky. A hangja elcsuklott. Steve végigsimított a hátán, és megpróbált elhajolni. Bucky visszarántotta magához. - Ne, ez most jó.
- Igen? - mondta Steve, és átkarolta megint. - Megpróbálnád megfogalmazni?
Bucky egy kicsit hallgatott, a homlokát Steve vállának támasztva.
- Ez az érzés is a gyomorban van - mondta -, de erről nem szabad beszélnem neked.
- Ők mondták?
- Nem ők mondták. Én tudom. Én tudtam, hogy nem szabad. De jó érzés. Haragszol rám?
- Nem haragszom rád.
- Miért?
- Buck, az elmúlt időben csak téged kerestek. Minden támaszponton, minden kapualjban, minden országban, akár…
- Miért? - ismételte Bucky.
- Mert azt akartam, hogy meglegyél. Biztonságban. És mert akkor régen le kellett volna mennem a szakadékba, utánad. A vonatra emlékszel?
Bucky bólintott. Steve végigsimított a hátán. Már kevésbé remegett.
- Lezuhantál - mondta Steve -, és tudtam, hát, úgy tudtam, hogy egy ilyen zuhanást lehetetlen túlélni, de meg kellett volna néznem, csak gyáva voltam. Nem akartam látni a holttestedet. Nem bírtam volna elviselni. Nem akartam, hogy más találjon meg, hogy más hozzon ki onnan. De oda kellett volna mennem. És ebben a században pedig… Az utolsó pillanatig, Buck, érted? Mindig.




- Nem vagyunk biológusok - mondta Tony.
- Sem pszichológusok - tette hozzá Bruce.
- Nyelvterapeuták.
- Orvosok.
- Sztriptíztáncosok. Naaagy veszteség. - Tony ráillesztett egy vaspántos készüléket Bucky fejére, amin apró fénynyalábok parázslottak. - Kényelmesen ülsz?
- Nem.
Tony vállon lapogatta.
- Innentől csak szarabb lesz. Oké, kész? - A levegőben vetített monitorok nyíltak meg, körbelebegve őket. A hologramokon kék jelsorok futottak. Tony maga elé húzta az egyiket, Bruce pedig előre lépett.
- Minden rendben van? - kérdezte Buckyt. Bucky élesen felkacagott; szinte sértetten.
- Honnan tudjam? - Steve felé pillantott. Steve bólintott.
- Minden rendben van. Te irányítod a helyzetet, és ha meggondolod magad, ha még sem akarod, Stark és Banner azonnal le fognak állni, mi pedig hazamegyünk. Csak azt kell mondanod, hogy “állj.” - Bucky engedelmesen biccentett. Steve elmosolyodott. - Gyerünk, próbáld ki. Mondd, hogy “állj.”
- Állj - motyogta maga elé Bucky.
- Hallottátok. - Steve a térdére csapott, és fölállt.
- Most csatlakoztattuk rá a… - Tony elhallgatott. - Oké. JARVIS, vissza az egész.
A monitorok leperegtek, szétfoszlottak. Bruce leemelte Bucky fejéről a fémszerkezetet, és félreállt. Felbúgott valami, aztán csönd lett. A fények elhalványultak. Bucky a helyén ült, a fejét félrebiccentve, aztán óvatosan felállt, a mellkasát előre döntve; a karját kitartotta maga mellé.
Támadóhelyzet.
Tony hátralépett.
- Whoa, hé!
Az üvegajtó kinyílt. Bucky odakapta a pillantását. Pepper tipegett be, egy papírtálcán négy bögre kávét egyensúlyozva. Puhán mosolygott.
- Még el se kezdtétek? Jó napot kívánok, Barnes őrmester. Hogy van?
Bucky meglepetten állt. Körbekémlelt. Visszanézett Pepperre. Kihúzta magát.
- Jól vagyok. - Billegett a sarkain. - Hogy van?
- Köszönöm, remekül. Parancsol kávét? Fiúk?
- Angyal vagy - mondta Tony mellé slisszolva, elcsent egy poharat, és gyors puszit adott az arcára. Bucky felbátorodott.
- Angyal vagy - ismételte, vett egy poharat, és megcsókolta a jobb orcáját. Pepper elvigyorodott.
- Az én angyalom - mondta Tony élesen, aztán elkapta Steve pillantását, és némán húzott a kávéjából.
- Szeretnéd folytatni a vizsgálatot? - kérdezte Steve. Bucky sietve bólintott, és Pepperre pillantott.
- Forró a kávé?
- Pont jó.
Bucky elmosolyodott, és Steve-re nézett.
- Pont jó! - ismételte, azzal visszaült a székbe. Kortyolt belőle. - Mmm! Nagyon finom. Finom kávét készített, Miss.
- Stark.
- Potts.
Tony és Pepper összenéztek.
- Dolgozzatok nyugodtan - mondta a nő, felvillantott egy rövid mosolyt, és elsietett. Bucky utána nézett.
- Ő a bajuszos lánya?
- Én vagyok a bajuszos fia - jelentkezett Tony. - Egy újabb emlék?
Bucky megrázta a fejét.
- Olvastam. Kezdhetjük.
Tony kiengedte a levegőt.
- James Bucky Barnes a székemben - motyogta magának. - Csak lazán. - Körzött a fejével, és egy intéssel ismét felvonta a hologram-monitorokat.



- Az emlékezés - mondta Bruce - az illatok asszociációjával áll a legszorosabb összefüggésben, szóval ezzel fogunk kezdeni. Bármi jusson eszedbe, kérlek, előbb idézd fel magadban; aztán meg foglak kérni, hogy fogalmazd meg. Első minta. - Egy üvegpolcról leemelt egy fiolát. Vörös folyadék volt benne. Steve felismerte: vér. Megfeszült ültében.
Bucky megszagolta.
Tony a monitorokat nézte. Egy röntgenszkenn az agyról, sávok és számok, amiket Steve nem tudott értelmezni. Megdörgölte az alkarját. Tudni akarta, mit jelentenek. Hogy mit jelent ez az egész.
- Emlékszem - jelentette ki Bucky egy idő után.
- Ez egy új emlék?
- Igen.
- Még soha nem láttad, vagy hallottad?
- Rég nem láttam. De elfelejtettem azt is, amikor emlékeztem rá. - Megtorpant. Bruce bólintott, és megigazgatta a szemüvegét.
- Meséld el, kérlek.
Steve előre hajolt. Bucky becsukta a szemét. Stark gépelt valamit.
VIZUALIZÁCIÓ KI.
- Éjszaka van. Elsőnek arra emlékszem, hogy sötét van, és érzem ezt a szagot, a vér szagát. Ez egy katonai tábor. Nem a miénk. A többieké. Le van égve. Roncsok vannak, és roncsolt emberek. Steve és én megyünk ki, a katonaorvosokkal, az ütközetnek már vége. A fejem fáj, tompán, szédülök és éhes vagyok. A levegőben van egy másik szag is, fekália. Akkor hányingerem van, amikor közelről érezni. A kezemben van egy revolver. Fázom. Steve-el azt nézzük meg, ki halt meg. Nem kell, de megnézzük, mert fontos. Vannak még, akik élnek, pedig találatot kaptak. Szóval harcképtelenek, de még nem haltak meg. Hozzájuk megyek oda a pisztollyal. Lelövöm őket. Furcsa érzés. Van egy szó: “bocsánat.” Erre gondolok. Mondani akarom nekik, de nem tudom, hogy mondják németül. Ott van az eszemben a szó, de nem mondom ki. Furcsa érzés lelőni őket. A bocsánathoz van köze. Van valami, hogy nem akarom, hogy… Van egy rossz, amit nem akarom. Hogy haragudjanak rám? És hogy fájjon nekik. Azt akarom, hogy haljanak meg, de nem… - Elakadt. - Ezt hívják irgalomnak. - Kihúzta magát. - Azt mondják nekem, hogy “jenki disznó”, az egyikük, azt értem. Ezt igen, a bocsánatot nem tudom. Rámköp. Meghúzom a ravaszt. A feje lerobban. A karja olyan, mintha egy vadállat marcangolta volna le, de tudom, hogy puska volt. A cafatokat a kezemen érzem, mert nyirkosak. Az egész ruhám mocskos. Nem nézek magam elé, amikor megyek tovább, mert nem akarom tudni, mibe lépek vele. Steve ott van. Az embereinket keresi. Akiket megtalálunk, azok nem élnek, aki igen, az azt kéri, hogy lőjem le. Steve odahívja az orvosokat. Aztán le kell lőnöm. - Megnedvesíti az ajkait. - Az az érzés van, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ezt kéne csinálnunk. De nincs tél. És Steve meg én megyünk a táborban, és… kegyelemlövés. Ez a neve. Aki túlélte, és a mienk, azt megpróbáljuk ellátni. Visszamegyek ahhoz, akit le kellett lőnöm, aki a mienk volt, hozzájuk. Steve és én felemeljük, a keze a nyakunkon. Kivisszük onnét, pedig ott kéne hagynunk. Nagyon későn van. Kihordjuk őket, és elkezdünk gödröket ásni. Csak egy lámpánk van, és nem látni, hogy mit csinálunk. És közben gondolok valamire… - Hunyorgott. - De nincs értelme. Az a szó van a fejemben, hogy “Istenem,” és “szarba, szarba, szarba.” És “Steve.” “Tizenöt.” “Az édesanyja.” Egy levél. És: “szarba!” És ássuk a gödröket, és akkor is ott van ez a vérszag. Azért ásom meg, mert az őrmesterük voltam, és alattam estek el, és az én felelősségem. Nem az én hibám, de az én felelősségem, és az én embereim voltak, és meghaltak. Steve érti, de mások nem, nekik nem mondjuk el. Visszamegyünk a barakkba. Arra gondolok, hogy le akarom venni a bőrömet, aminek nincs értelme. Van egy sátor, tiszti sátor lenne, de ott vannak benne a sérültek, szóval ez csak a neve, mert így volt jó,  és a mi ágyunk volt, de nem kell, és lefekszünk a földre, Steve meg én, és még mindig ott van a szag, és én még mindig le akarom venni a bőrömet, és hányingerem van, és azt mondom Steve-nek, hogy hányni fogok, “hányni fogok, hányni fogok,” ezt suttogom, és amikor elhallgatok, akkor is ez megy a fejemben, meg az “Istenem,” és képek róluk, ahogy rájuk esik a fény és csillog a hús. És vérszag. És Steve ott van. A sátor bűzlik. Steve mindig ott van, szóval oké. Vannak bennem szavak. - Felnéz. - Innentől már sok másik emlék van. Az nem ugyanaz. Szerintem elaludtam.
Tony már nem gépelt. Bruce enyhén elnyílt szájjal állt. Steve pedig nem tudta eldönteni, szégyent érez-e vagy örömöt. Diadalt. Bucky fürkészve felé kémlelt.
- Te is emlékszel?
- Nagyon sok esténk telt így. - Steve nyelt egyet. Tony kiengedett egy régóta visszatartott lélegzetet.
- Basszus - suttogta. - Ó, basszus. Ez kemény lesz.




Steve és Bucky hazafelé sétáltak. Steve kezében egy mappa. Bucky átkarolta magát. Nézte, ahogy Steve elfordítja a kulcsot a zárban.
Alkonyodott.
- Te tudtál a Hulkról?
- Hm?
- A szemüveges beszélt róla, Bruce. Amíg Stark fiával beszéltél.
- Ó? - Steve felemelte a mappákat, aztán leeresztette őket. - Ja, igen. Tudok a Hulkról.
- Bruce azt mondta - mondta Bucky, ahogy a nappali közepén megtorpant; és vigyázzba áll. Rohadtul vigyázzba állt megint. - Bruce azt mondta, hogy néha átváltozik ezé a szörnyeteggé, de arról nem tehet, amit a Hulk tesz, csak arról tehet, hogy megtanítsa kontrollálni. Hogy ne legyen Hulk. Csak ha muszáj.
Steve nem felelt semmit.
- Ezt mondta Bruce - fejezte be Bucky esetlenül. Steve felsóhajtott.
- A francba, Bucky, pihenj.
Bucky behajlította az egyik térdét. Steve a hajába markolt és vett egy reszketeg lélegzetet.
- Baj van - mondta Bucky. - Mi a baj?
- Semmi. - Steve megtörölte az orrát a kézfejével, és a kanapé felé biccentett. - Nem ülsz le? Hozok vizet.
- Megyek veled.
Bucky követte a konyháig, és, mintegy próbaképpen, felült az asztal szélére. Steve rámosolygott. Felé nyújtott egy pohár vizet. Bucky ivott. Magától.
- Nem tudom jól csinálni - mondta Steve. - Nem értek hozzá. Próbáltam, de nem megy. Nem tudlak meggyógyítani. - Steve feltartotta a tenyerét. Fáradtnak hangzott. - Tudod, ez van. Sráckorunkban, amikor nálunk voltál, te sem próbáltál meggyógyítani. Egyszerűen csak ott voltál. Ennyi. Szóval nem csinálom ezt tovább. Egyszerűen csak… itt vagyok.
Bucky félretette a poharat, és bólintott magának.
- Rosszak lettek a tesztek - jelentette ki, és elmosolyodott, törődötten és reménytelenül. -  Inkonklúzív az eredmény, és újra fogják kezdeni.
- Még nem mertem megnézni, de újrakezdeni, azt nem fogják. Csak tudod, ez így túl sok. - Steve sütőnek dőlt. Összefonta a karját. - Ha valaha is azt akarjuk, hogy normális legyen ez az egész, akkor el kell kezdenünk. Azt… Hmm. Szóval azt akartam, hogy legyen egy olyan életed, amid sosem volt, neked se meg nekem meg egyikünknek sem, békés és nyugodt és szép, mert érted, ebben a században lehetséges. - Az ablak felé gesztikulált. Bucky követte a tekintetével, aztán ránézett megint. - De katona vagy. Ha ezt el akarom venni tőled, akkor belőled veszek el valamit.
Bucky lenézett maga elé.
- Kiket kell majd megölnöm?
- Nem tudom. Akiket mondanak. Abban biztos lehetsz, hogy az egész csapat a hasznodat akarja majd venni. - A hangja élesebb volt, mint akarta. Meglepte őt is. Bucky az asztal peremére markolt, és bólintott.
- Azt tudom csinálni.
- Szóval mit szólnál - mondta Steve -, ha hagynánk azokat a teszeteket a búsba, most, és nem tudom, leülnénk és megnéznénk valami filmet?
- Rólunk vannak filmek? A múzeumban voltak.
- Nézhetünk akármit, amihez kedved van.
- Azt akarom. - Bucky leugrott az asztalról, és a nappaliba sétált. Elgondolkozva megállt a kanapé előtt, aztán óvatosan végigfeküdt rajta. Előbb feltérdelt rá négykézláb, aztán lassan leeresztette a mellkasát, kinyújtott lábakkal, mintha fekvőtámaszozna. - Nem alszom - kiáltotta be a konyhába Steve-nek. - Csak fekszem.
- Erről van szó - mondta Steve.
A mappák ott hevertek az asztalon.




Steve kopogott a fürdőszoba ajtaján.
- Bucky?
- Hmm?
- Bemehetek?
- Aha. Bemehetsz.
Steve belépett. Póló volt rajta, farmer. Bucky a kádban feküdt.
- Letelt a fél óra?
- Amikor azt mondtam, lazíts fél órát, úgy értettem… - Steve legyintett. Bucky hátrahajtotta a fejét; a kád peremén áthajolva fejjel lefelé nézte őt.
- Addig lazítok, ameddig szeretnék.
- Tessék. - Steve felé nyújtott egy papírt. - A legtöbb személyes holmim, ühm, múzeumban van, de ezt sikerült megszereznem.
- Nem fog elázni?
- Vigyázz rá. Te írtad.
Bucky felült a kádban.
- Ez a kézírásom? - motyogta maga elé. - Kérem. - Türelmetlenül mozgatta az ujjait. Steve odaadta neki a levelet, és leült a kád peremére. Bucky átfutotta a sorokat.
- “Te egyetlen darab Steve,” - olvasta - “mire ezeket a sorokat olvasod, már halott leszel.” - Elvigyorodott. - Ezt viccből írtam.
Steve fáradtan sóhajtott.
- Igen.
Bucky felnevetett. Fél kézzel a füle mögé gyűrte a haját, és helyezkedett. A víz loccsant. A nappaliból lehalkítva szólt a tévé. Hírek mentek.
- “Nem tudom, a sehogyon kívül hogyan tervezed túlélni a kiképzőtábort, sem azt, átjut-e a levelem a frontvonalon; ha igen, akkor úgy lélegezd be, kérlek, eme friss latrina-levegőt: két hete ásatom az újoncokkal, és ajánlottban küldöm neked.”
Steve lehunyta a szemét. Ez Bucky hangja. Kényszerítette magát, hogy felnyissa a szemeit, hogy lássa Buckyt a fémkarral, a hosszú hajával, a sebekkel a testén. Az ürességgel a szemében.
- “Lesz egy pillanat, hogy majd dezertálni akarsz. Már csak a levelet ellenőrző cenzor kedvéért is megjegyezném, hogy a) nem fogsz, b) milyen csinosan vasalt az egyenruhája, tiszt uram c) akárcsak ha magam vasaltam volna d) akárcsak. ha. én. vasaltam. volna.”
Steve elvigyorodott. Bucky büszkén mosolygott rá. Az előadásának elkezdett színe lenni. Íze.
- “A lényeg, hogy nem fogsz te dezertálni; pedig egyáltalában nem olyan lesz, mint elképzelted, és gyűlölni fogod, hiába ígérted magadnak, hogy a legmagasztosabb az egészben az, hogy kiállhatatlan és tűrhetetlen. Ki fognak potyázni Európában, és azt fogod mondani: >>nem erre gondoltam, amikor utazni akartam<< és én azt fogom mondani… addigra ki fogok találni valamit. Bármilyen valószínűtlen is, hogy ugyanarra a frontra küldjenek bennünket, én hiszek benne, hogy így lesz, és találkozni fogunk még. Onnan ismersz majd fel, hogy bevetődök eléd, hogy “hasra!” és pont megmentem a hülye fejedet. (A francba Steve, gránátok. Figyelj rájuk. A minap tépte szét az egyik katonánkat, a szemünk láttára, ami rosszabb, sima gyakorlatozás közben. A zászlós elhányta magát. Este ittam vele egy felest. Korrigáció: alkoholmentes búzavizet.) Abban reménykedem, hogy mire ideérsz, talán már győzünk is. Várlak egy tank tetején, a nyakamban virágkoszorú, és nem mondom, hogy énekelek, de nagyon idüllten fogok nyekeregni füleid bazsajos örömére. Lassan a papír végére érek. Tarts ki, Steve. Esedezem, ne verekedj össze legalább olyannal, aki szövetséges egyenruhát visel: majd én elintézem. (Intelligensen foguk velük elbeszélgetni velük, cenzoriszt úr, egy pohár kakaó felett adomázgatva arról, miért vágom a pohár kakaót a képükbe, amiért náluk kisebbekkel kezdenek és amiért a náluk kisebb élből rájuk akadt - oka van rá, mindig.) Gyerünk, Steve! Hiszek benned! Szentimentális barátsággal Bucky… zárójel: takonypóc.” - Megfordította a papírt. A teljes hátlapot egy kevéssé hízelgő ábra foglalta el, felfirkált bélyeggel, képeslap-stílusban. Bucky feltekintett. - Te ennek a levélnek örültél?
- Ez tartott életben.
Bucky összevonta a szemöldökét.
- Nem értem - visszanyújtotta felé a levelet. Steve elvette tőle. - Miért mutattad ezt meg?
- Én ilyennek ismertelek.
- Ilyennek kell lennem megint?
Steve egy darabig nem tudott mit felelni. Bucky szólalt meg helyette:
- Mert nem volt idegen íze a szavaknak - mondta. - És ezt tudtad. Azért adtad oda a levelet, mert könnyen ment.  - Bucky felhúzta a térdeit. - Holnap nézzük meg a mappát - mondta. - Most menj ki.
- Haragszol? - kérdezte Steve. Bucky az állát a térdének ékelte, és felnézett rá.
- Áh - mondta -, nem tudok. Tűnj el.




Amikor Steve felkelt, Bucky fekhelye üres volt. Amikor Steve felkelt, a konyhából motozást hallott. A takarót maga köré csavarva, még félálomban botladozott ki. Bucky a mosogatógépet rámolta ki. A kávéfőző szörcsögött és párállott. Olyan volt az egész, mint egy normális reggel. És abszurd volt és szürreális.
- Hello - mondta Steve kásás hangon.
Bucky felnézett rá.
- Hova tehetem a tésztaszűrőt?
- Harmadik fiók. Hogy aludtál? - Kihúzott magának egy széket. Észrevette a mappát az asztalra készítve. - Elolvastad?
- Veled akarom elolvasni. Kipihentnek érzem magam, tehát jól aludtam.
- Szuper! - Steve összecsapta a tenyerét, és tehetetlenül vigyorgott. Bucky elé tett egy bögre kávét.
- Vigyázz, forró - mondta, és hunyorított hozzá.
A francba, Bucky.
- Egészségedre - Steve felemelte a bögrét, és óvatosan kortyolt belőle.
Bucky leült, vele szemben, a lábait keresztbe dobva. Szűk fekete nadrág volt rajta, ugyanaz, amiben beállított hozzá; felvette a bakancsát, de nem fűzte be, és nem viselt pólót.  
Ki kéne mosni a ruháit. Venni kéne újakat. Steve nem mert ennyire előre tervezni, hogy ezekről gondoskodjon. Nem mert eltervezni semmit.
- Akkor? - mondta.
- Szolgáld ki magad - Bucky a mappa felé intett. Steve maga elé húzta, és óvatosan kinyitotta. Bucky közelebb vonta a székét, és felkönyökölt az asztalra.
Steve nem merte elolvasni a szöveget. Egy darabig csak nézett rá, és hagyta, hogy a betűk csak cakkos vonalakká fussanak a szeme előtt; így is kiragadott pár szót: bal agyfélteke sértetlen; homloklebeny sértetlen. Deklaratív memória sértetlen. Proceduláris memória blokkolt (pszich.) Kondukciós afázia negatív. Agrammatikus afázia negatív.
- Szerinted - kérdezte Bucky -, mire céloznak ezzel az egésszel?
Steve torka elszorult. Nem tudott válaszolni. Bucky közelebb hajolt.
- Nem oké minden?
- Bucky, ez azt jelenti, hogy jól vagy. Istenem, rendben vagy! - Steve a tenyerébe temette az arcát. Azt hitte, sírni fog, de nem érkeztek a könnyek, csak a szorítás, a gyomor megkönnyebbült, remegő görcse.
- De az nem baj - mondta Bucky, ingerülten, és Steve magához ölelte. A póz szörnyű volt, szörnyen kényelmetlen, de muszáj volt belé kapaszkodnia, muszáj volt visszanyernie a lélegzetét.
- Rendben vagy - ismételte Steve. - Rendben vagy.
- De neked mi-
- Csak azért, mert… Nagyon boldog vagyok most, Bucky. - A hangja elcsuklott. A homlokát Bucky vállának támasztotta. A férfi felemelte a kezét, és tenyerét Steve arcélének szorította, egy idegen mozdulattal, aztán az ujjai mintha helyet találtak volna, Steve hajába kúsztak. Bucky a tincsek közé markolt.
- Boldog vagy velem?
Steve elhajolt. Bucky elengedte.
- Ez azt jelenti, hogy fizikailag… biológiailag, na. Nincs semmi károsodás. A problémád kizárólag pszichés jellegű.
- Attól még van problémám.
- Attól még sértetlen vagy.
Bucky a mappára pillantott.
- Nem érzem magam sértetlennek.
- Tudom, hogy kínoztak, és ezért valami borzalomra számítottam, valami… nem is tudom, mire; Stark is erre jutott, azt írja, hogy szerinte ezzel akartak téged… - Elbizonytalanodott a hangja. Az ujja megállt a sorok felett. - Nem akarom elbagatelizálni a fájdalmadat. Nem arról van szó.
Bucky átfutotta a sorokat.
- Neveltek a kínzással. De nem károsítottak semmi maradandót.
- Az agyadban nem.
- Szóval felül lehet írni, amit felülírtak - mondta Bucky. - Újra lehet telepíteni.
- Ezeket a szavakat használták rá?
- Ezek rá a szavak.
- Meg fogom ölni mindannyiukat - mondta Steve egyszerűen, és felkönyökölt az asztalra. Az arcát a tenyerébe temette. Sötétség. A vér meleg. Bucky a vállára simította a tenyerét; furcsán fogta meg, megint, mintha nem egészen tudná, hogyan kell hozzá érni úgy, hogy ne húzódjon el és ne üvöltsön fel.
- Boldog vagy? - kérdezte megint.
- Boldog vagyok - suttogta Steve. - És az a helyzet, hogy tényleg. - Lassan megrázta a fejét, és felemelkedett. - Ma megpróbálhatnánk edzeni. Reggeli után. Lemehetnénk futni.




Visszajöttek, és Natasha ott ült a kanapén. Clint a konyhában.
- Kulcsra zárom az ajtót, srácok - mondta Steve. - Van egy hevederzáram is.
- Csoda, hogy élsz - mondta Natasha. - Privetik. Szkolko let, szkolko zim.
- Priátno páznákomitszjá- mondta Bucky.
Natasha megveregette maga mellett az egyik párnát. A gesztusban nem volt semmi barátságos. Bucky Steve-re pillantott; még zihált, a haja izzadtan összetapadt, és a válláról lelógott Steve kölcsönpólója.
- Beszélgessetek Natashával - mondta Steve. Szándékosan fogalmazott így, de utálta magát, amikor Bucky egy engedelmes biccentés után a nőhöz menetelt. Elfordult. - Hello, Clint.
- Szia. Rég láttalak. Megvagy?
- Aha, kösz. Narancslét? - Steve a hűtőhöz fordult.
- Tasha megkérte, hogy jöjjek vele - mondta Clint -, és hogy lőjem agyon a barátodat, ha egy rossz mozdulatot tesz.
Steve arcába sugárzott a hideg.
- Jogos - mondta a hűtő polcainak.
- Az a baj egy szuperkatonával, hogy pontosan tudod, mi lesz a következő lépése: mindig a lehető legjobb stratégiát választja majd.
- Aha. - A nappaliból átszűrődő párbeszéd gyors volt. Eleven. Steve átpillantott a válla fölött. Bucky gesztikulált. Angolul nem beszélt így. Angolul nem kellett így beszélnie. Kivette a narancslét. Becsukta a hűtőt.
Clint nem vette le a tekintetét a párosról akkor sem, amikor elé csúsztatta a poharat.
- Tudod - mondta -, amikor Loki megszállt, én is ilyen voltam. Utólag egyszerűen nem értem, miért nem lőtt le valaki. Azon túl, hogy mindig én lövök előbb, ugye. - Egy keserű fintorral húzott a pohárból. Steve lassan leült.
- De teljesen felépültél.
- Igen. Valami űr-alien-istenátok technológiából. Ezt, őt, emberek csinálták. Tudunk ennél szörnyűbbet alkotni? És ezt csináljuk, nem? Mármint végeredményben csak egy katona. És azért van rá mindenki kiakadva, mert a tél katonája, nem a miénk.
Steve a szoba felé fordult. Bucky gyorsan beszélt, igen, de még mindig kifejezéstelenül.
- Igyekszem leszokni arról, hogy morális távlatokból nézzem az életem - mondta. -  Mindenesetre, ami engem… ami fáj, az az, hogy nem tud dönteni. Ha nem tudom, adódna egy olyan lehetetlen helyzet, hogy úgy dönt, hogy hozzájuk csatlakozik, az elképesztően fájna, de fel tudnám dolgozni valamiféleképpen. Ezt nem. A szabadság elidegeníthetetlen.
- És aztán még sincs ott. - Clint felszusszant. - Vissza fogja szerezni, ugye tudod?
- Hm?
- Ez Bucky Barnes. Az én generációm az ő sztoriin nőtt fel. Nem fog leállni, amíg meg nem oldja valahogy.
- Tudom - mondta Steve, és magában megismételte: tudom.
- Tasha mondjuk egy másik sztorit ismer. Azt mondta? Ó, ahogy nézem, neki most mondja.
Bucky riadtnak tűnt, de nem félelem volt ez, hanem sokk. Az ajkai elnyíltak. A tekintete üres maradt. Aztán elvigyorodott, és megrázta a fejét: mondott valamit, a magánhangzókat elnyújtva. Natasha röviden felelt. Bucky megismételte, amit az imént mondott, ezúttal ellentmondást nem tűrve. Aztán végigmérte Natashát, és felvonta az egyik szemöldökét.  Kérdezett valamit. Gúnyosnak tűnt. Aztán szomorúnak.
- Tudtad - mondta Clint -, hogy viszonyuk volt?
Steve félrenyelte a narancslevet.
- Parancsolsz?
- Még az orosz időkben. Semmi komoly, csak lefeküdtek párszor.
- De hogy?
Clint most először felé pillantott. Steve fészkelődött.
- Nem technikailag, hanem hogy…
- Anélkül, hogy szembemennék a bizalmával, mondjuk azt, hogy Oroszországban hidegek és hosszúak a telek, unalmasak az esték és örökké tartanak a bevetések. Natasha olyan társaságra vágyott, ami nem bosszantja fel. Bucky barátunk nem csacsog valami sokat. Ahogy nézem, nem emlékszik rá.
Bucky arcán még mindig ugyanaz az arckifejezés ült. Steve nem tudott rá jobb szót: megcsömörlött.
- Natasha nekem ezt nem mondta.
- Nem tartotta fontosnak.
- Hogy ne lett volna fontos-
- Nézd, fogalma sem volt róla, hogy ki ő. Egy jóképű katona, akivel be lehet férni egy pokróc alá. Az ő szavai. És aztán a következő pillanatban a jóképű katona átereszt rajta egy golyót, ő pedig még mindig nem tudja róla, hogy kicsoda; nem voltak olyan viszonyban, hogy megkérdezzék egymás nevét vagy telefonszámot cseréljenek, olyanban meg végképp nem, hogy lelőjék egymást. Natashát csak akkor kezdte el érdekelni a fickó kiléte, nekiállt nyomozni utána, és egy legendát talált. Tél-katonát.
A legenda lesújtottan gunnyasztott a díványon. Natasha felhúzta a pólóját, és megmutatta neki a sebet a hasán. Bucky a forradást bámulta, aztán a nő melleit. Aztán mondott valamit, és megrázta a fejét. A mondatban szerepelt a “nyet” szó.
- Amit Natasha most csinál - mondta Steve - ugye, az nem személyes?
- Á, biztos vagyok benne, hogy profi okokból jött. Segíteni a terápiával.
Egy darabig hallgattak.
- Szeretném - szólalt meg aztán Steve -, ha elmondana nekem dolgokat.
- Én nem. Kém, nem? Ha mindenkinek elmondana mindenfélét, elég rossz kém lenne.
- Neked elmondta.
Clint ismét rápillantott.
- Vagy hogy ti…?
Clint felvonta a szemöldökét.
- Ó.




Natasha ledübörgött a lépcsőn. Clint utána, és Steve is, a kulcscsal. Natasha zsebre vágott kézzel hadart:
- Profi emberismerő vagyok, és ez jött le: van egy titka. Erre megy ki az egész, hogy volt valami, amit megőrzött, amit nem vehettek el tőle annyi agymosás után sem. Betaláltam pár keresztkérdéssel. A legcikibb dolgokra is válaszol. Veled kapcsolatban semmire. - Steve-re villant a tekintete. - Bármit titkol, annak hozzád van köze, viszont mivel te vagy az egész élete, így ez a blokk rámegy a teljes pre-szuperkatona múltjára; a télkatonás balhét meg törölték, csak a legfrissebb bevetéseire emlékszik. Ami egyébként szép húzás.
- Nem így hívnám - jegyezte meg Steve sötéten. - Szeretném tudni…
- Én is, majd hívj fel, ha kiderült. - Natasha kipenderült az ajtón, és szembefordult vele. - Steve, figyu. Ne szúrd el. Jó?
- Mit ne szúrjak el?
Natasha grimaszolt. Clint megállt mellette, és a kezét nyújtotta Steve-nek:
- Jó volt összefutni.
- Persze. Kösz, hogy beugrottatok.
- Hello - mondta Natasha. Clint átkarolta a vállát, Natasha átkarolta magát. A fejét a férfi vállára hajtotta.
Steve a kulcsait morzsolgatva ment fel a lépcsőn.
Bucky még mindig a díványon ült.
- Kínos exek? - vigyorgott Steve. Bucky szenvedve bámult rá.
- Nem emlékszem rá. Semmire. Egyáltalán.  
- Hogy ezt mennyiszer hallottam - dünnyögte Steve. Még mindig vigyorgott.
- Szeretem a lányokat - mondta Bucky. - Intelligensek. Romanov intelligens. Udvarias hozzájuk az ember, mert az úgy jó. És aztán valakit elveszel feleségül, és gyerekeid vannak, mert ez így van, szóval úgy értem, hogy mindenki ezt csinálja, nem? És akkor nem történik meg, és rájössz, hogy nem hiányzik, hogy nem fontos, hogy nem kell, hogy ez legyen, az ember elviszi őket táncolni és moziba, hogy csókolózhasson velük a sötétben, mert így szokás,  és felmenni velük a szobájukba, de ott vagy és nem olyasvalami, ami hiányzik, úgy értem, nem tudom, nem volt jelentősége, csak hogy lenyírod a füvet ha túl nagy és lemosod a kocsit, mert van egy szomszédod, akinek van egy felesége. Neked is van egy feleséged. De égig érhetne a fű a kertedben és állhatna ott egy roncs és lehet, hogy boldogabb lennél, mert nem számít.
Steve elgondolkozott egy kicsit, aztán Buckyhoz sétált.
- Már nem vagyunk kamaszok.
- Ez az. Felnőttünk, nincs feleségünk, együtt lakunk te meg én, és senki nem mond semmit, azok sem, akik a házba jönnek és ismernek, mert nem baj.
- Miért lenne baj?
Bucky akkor egyszerre elhallgatott. “Figyu, ne szúrd el” - jutott Steve eszébe, és tudta, hogy elszúrta, csak azt nem értette, hogyan.




Bucky olvasott. Újságot, könyvet, weblapot, magazint, amit csak talált; ott ült Steve könyvespolca előtt, törökülésben, körötte, a földre dobva, fellapozott és félredobott kötetek halma, egy zúgó laptop, meggyűrődött lapok. Steve a falnak támaszkodva figyelte, a kezében gyümölcs-shake, amit neki készített, és amit negyed órája nem nyújtott át.
Te voltál a legjobb tanuló az osztályban, akarta mondani. Te voltál a legjobb sportoló. És te voltál a legjobb barátom. Mindenki veled akart lenni, és te ott voltál, délutánról-délutánra, egy senki fiú betegágyánál.
Bucky lehúzott magához egy verseskötetet.
Felkeltem, és ott voltál. Kölyökként biztos voltam benne, hogy lesz egy nap, hogy ez nem lesz így; mert meggyógyulok, vagy mert észhez térsz, de Bucky, huszonegy voltam, maláriával, és a nővér egy seprűvel kergetett már ki téged a végén, és képregényeket csempésztél be hozzám és kenyeret, amiért három órán át álltál sorba, és vízbe áztattad és cukrot tettél rá, és a kedvenc bögrénkben hoztad el. Egy bögrénk volt az egész lakásban. Alumíniumból. A kedvencünknek hívtad, mert így nem szégyelltem annyira. És a saját cukoradagodat tetted bele, pedig imádtad.
Bucky  a fémkarral maga elé húzta a gépet.
Rádszóltam miatta. Egyszer rádszóltam miatta, olyasmit mondtam, hogy miért adod nekem, amikor annyira szereted. Azt mondtad, hogy engem jobban szeretsz.
- Buck, nem vagy éhes?
- Nem - vágta rá, aztán jobban megfontolta. - De igen. - Folytatta az olvasást.
- Mit csinálsz?
- Tizenhét perce figyelsz. Mit csináltam? - Felnyitotta a Google-t.
- Joseph Conrad - mondta Steve, és felé nyújtotta a shake-et. - Keress rá. Ő volt a kedvenced. Asszociációvadászat, ugye?
- Részben - Bucky átvette az italt. - Kösz. Tudod, csak eszembe akarom juttatni a szavakat rendesen.
Steve leült mellé.
- Segíthetek?
- Az egy rendes dolog tőled.
- Régen felolvastál nekem mindenfélét. - Steve elmosolyodott. Bucky visszamosolygott rá.
- Tudom. Joseph Conrad?
- Lengyel író.
Bucky megnyitotta az első öt találatot külön ablakokba.
- Felolvassam?
- Gyorsabb, ha…
- A régi szép idők kedvéért - mondta Bucky, aztán hozzátette: - Auld Lang Syne.
Steve felnevetett, és elhallgatott, amikor Bucky dúdolni kezdett, ahogy átpörgette a weblapokat.
- Should auld acquaintance be forgot, and never brought to mind?
- Should auld acquaintance be forgot, and auld lang syne? - folytatta Steve, és a hangja megremegett.
- Joseph Conrad, született Józef Teodor Konrad Korzeniowski…
Emlékszel, dübörögött Steve fejében. Bucky, annyi mindenre emlékszel már.
- “A Sötétség Szíve.” “A Titkosügynök.”




Az Óz, a Csodák Csodáját nézték. A Bádogember azt mondta:
- Vissza akarom kapni a szívemet!
Bucky felhúzott lábakkal ült a díványon. Steve keze a háttámlán átvetve.



És aztán: a hajnal.
Nem volt romantikus; Washington D.C.-ben nem látni a piruló egeket. A forgalom zaja feldübörgött, és a szél végignyargalt a ház előtt. A redőnyön vékony sávban porzott át a fény.
Bucky azt motyogta:
- Steve?
Steve a párnába morgott:
- Hümm?
Csönd.
- Mi szerelmesek voltunk?
Bucky a hátán feküdt, a karjait az oldalának simítva, a lábfejek párhuzamosak. A fejét Steve felé fordította. Steve hason hevert, fél kézzel karolva a párnát, a bal lába felhúzva.
- Azért kérdezem - mondta Bucky, vontatottan, álmosan -, mert szerintem ez rá a szó.
- Barátok voltunk - dünnyögött Steve. Bucky szenvetlenül nézett rá.
- Ahogy ezt most mondod, az fáj. - Elfojtott egy ásítást. - Amikor harcoltunk, dühített, de jól esett. Ugyanez a szó.
- Nézd, Buck… - Steve felkönyökölt, és hunyorogva nézett rá. - Ez bonyolult.
- Szeretem - vágta rá Bucky -, milyen hamar einsteini bonyodalmakba bukik minden, amint mi ketten kerülünk a szóba-
- Buck-
- Nem, Rogers. - Bucky az oldalára gördült. A szája megvonaglott. Mondani akart valamit. És nem tudott. Steve kinyúlt felé.
- Hé, hé. Mi az?
Bucky összefűzte az ujjaikat, azzal a kezével, amit Steve eltört. Bucky kapaszkodott belé; így kellett volna, évtizedekkel ezelőtt, a vonaton-
Összetörtem, ébredt rá Steve. Szilánkokra.
- Szeretlek - közölte Bucky. - Mindig szeretlek. Nem nem emlékszem a szavakra, hanem nincsenek. Nem mondom el, mert hogyan védenéd meg magad? Akkor régen megvernek érte, meg is ölhetnek érte. Nem legális. Áruld el a hazádat értem? - Bucky elvigyorodott, fájdalmasan. - Szóval nem mondom el. Tudomásul veszem. Együtt élek vele, ahogy te azzal, hogy fulladozol és rosszul ver a szíved.
- Nem tudtam - mondta Steve. - Tudnom kellett volna, de-
- Nem akartam. Senkik sem tudhatták, és ki akarták szedni belőlem, és mindig ezt keresték: mit nem mond el? Mit nem tudunk? Hol fáj? Ezt tartottam meg mindig, amihez nem voltak szavak. Búdjét szgyélano, háráshó, háráshó. Csak ez az egy! Nem kell a nevem, nem kell az életem, annak a története, de te kellesz. És itt van mindig. Néha a neved nem tudom, és az arcod, a hangod. Néha csak ennyi, “szeretlek.” Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Csak ez van. És aztán ott vagy a hídon. Szeretlek, nem szeretek beléd.
Steve keze remegett.
- Nem temeti be a hó - mondta Bucky. - Ezt soha, és ez aztán megolvasztja a jeget. Te ott vagy, és ez sosem felejtődik el. Az utolsó emlék, a hó, a füst, a vonat elrobog. Felkelek megint és megint, és egyszerre már túl sokszor keltem fel ahhoz, hogy még élj. És akkor ott vagy a hídnál. - Bucky hangja elcsuklott. Steve megcsókolta a homlokát, a kezét: a fémkart, a húst, fölé térdelt.
- Bucky…
- Nézz rám - mondta, és ugyanolyan tehetetlenül és csendesen zokogott, mint amikor ismét Steve életébe lépett, mint az első közös estéjükön annyi év után. Steve ledörgölte a könnyeket, elsimította őket a hüvelykujjával, a száját Bucky homlokának szorította megint, a nevét hajtogatta. Fölötte térdelt, Bucky a pólójába markolt.
- Istenem, Bucky…
Úgy ismételte a nevét, mint egy imádságot.
A fénysávok a redőny mögül meztelen hátára hullottak, ahogy Bucky lehúzta róla a felsőt.





És havazik.
A hó hullik és szitál és kavarog, Bucky a szavakat számolja rá. Buckyn fekete nagykabát, szövet, hasonlít a régi kékre. A kezén bőrkesztyű. A fémkarra festve skarlát jelként ott van még a csillag; gondolt rá, hogy átfesti fehérre, New York állam csillagává, de hozzá tartozik, ahogy hozzá tartozik minden, amit tett. A haja lobog a szélben, az ég levendula-színben dereng, az utcalámpa fénye sárga, okker, arany. A hideg a tarkójának tapad, ahol a sál nem fedi és ahová a gallér nem ér fel, egy sávnyi fedetlen bőr, és ő hagyja, hogy végigbizsergesse az álmosító fagy.
Steve előtte áll, bomber-dzsekiben. Pirított gesztenyét vásárol. A kezét fázósan összedörgöli, és a lélegzete páraként rebben fel, ahogy ráfúj. A hajában hópihék, és az arcát kicsípte a dér. Bucky őt nézi. Körvonalazza a pillanatot, mintha egy vázlatot rajzolna fel, a szél hangjával, a hó neszével és Steve légzésével.
Erre emlékezni fogok.
A kiállított bádogkályhában lobog a láng (a lakásukban is ilyen volt), a kiállított táblára tűzve kis amerikai zászló.
Az Amerikai Egyesült Államok területe közel tízmillió négyzetkilométer, lakossága háromszázmillió felett jár, államformája föderációs köztársaság. Steve és ő a fővárosban élnek.
Mindenütt jó, de legjobb otthon.
Steve egy mozdulattal elutasítja a visszajárót. A gesztenyét papírzacskóban a kezébe veszi, és Bucky felé kínálja:
- Óvatosan, forró. - Kivesz neki egyet, a szájába adja. Hangosan roppan, Bucky élvezi a hőjét, a hangját, az ízét.  Gesztenye.
Steve és ő vadgesztenyével gombfociztak valamikor. Csak egy mondatnyi emlék: “vadgesztenyével gombfociztunk.” Az ízzel együtt egy emléket érez szétfutni a szájában, de nem látja maga előtt tisztán. Steve megfogja a kezét, és Bucky a zsebébe gyűri összekulcsolt öklüket.
A hó cikázik, ők andalognak gesztenyét rágva, az ég színe már mályva.
Steve elmosolyodik, és a mosolyára nincsenek szavak.




Amikor először csókolták meg egymást, Steve ajkainak kávéízük volt, a tincsei pedig nyirkosan tapadtak Bucky ujjaihoz a reggeli zuhany után. 



komment: I G E N // nem
köszönöm a hősi lektorálást [R i v e r]nek

33 megjegyzés:

Scout írta...

Annyira csodálatosan fantasztikus volt, tudom hogy már nyáladzottam össze-vissza a buckys ficjeid fölött de ez is annyira jó volt hogy közben sóhajtoztam, és mosolyogtam és ahw. szóval tudom h nyál amit írok, de akkor is muszáj elmondanom hogy mennyire hatnak rám ezek az irományaid, és mennyire tetszik ahogy írsz! :)

Raistlin írta...

annyira köszönöm a kedves és kitartó és lelkes támogatást, hogy nagyon
*lemegyek már fic!bucky kommunikációba lassan itt de érted* (*‿*✿)

Dragda írta...

Ha nem bőgtem volna már el minden könnyem a vizsgaidőszak/munka stressz miatt, akkor neked adtam volna őket. Mindet.
Rohadj meg, mert át akartam gondolni, hogy mit is írjak neked, erre elkezdtem sírni. Ez már a holnapi adagomból megy!
Istennőm, Bucky... és Steve... nincsenek szavaim, bocsánat.
Köszönöm az élményt, hozzá a zenét. Jóéjt

Raistlin írta...

ó édesem *pokróc* *csoki* *swing* és riverrel elkezdünk velük egy ötven első randi kihívást, kárpótlásul (◍•ᴗ•◍)❤

Névtelen írta...


Tudtam, hogyha feljövök, lesz új fic. Azt is tudtam, hogy angst lesz, mert írtad a múltkor. Ennek ellenére...
Ezen én szégyentelenül sírtam. Soha többé nem alszok, ma nem, mert elolvasom mégegyszer.
Csodálatos volt, nagyon szeretem, ahogy... B u c k y . Ahogyan Bucky szerepel és beszél. Ahogyan beszélteted. Tetszik az akadozós rész, meg az, hogy a filmből kimaradt Natasha/Bucky szál említésre kerül.
Nem tudok mit mondani. Gyönyörű. Köszönöm.

Raistlin írta...

névtelenke, annyira nagyon-nagyon köszönöm. sehogy se tudtam szabadulni ettől a történettől, pedig nagyon nem akartam megírni; biztos voltam benne, hogy kevés vagyok hozzá,és ha river nem lektorál nekem, soha nem teszem fel a blogra. úgy érzem, nagy kockázatot vállaltam ezzel a headcanonnal, és akkora megkönnyebbülés, hogy nem érzitek idegennek.
a natasha/bucky szálat pedig valahogy meg kellett magyaráznom magamnak. a képregényekben nem szerettem - ki lehetett volna belőle hozni valami nagyon badass és nagyon szexi kémrománcot, erre tasha minden adandó alkalommal bucky férfias mellkasára alél. ooc-nek éreztem mindkettejük részéről, és ezért örültem is, hogy filmből a kimaradt (és ellenben ott volt natashán a clinttől kapott nyaklánc ❤) viszont a szálat amúgy érdekesnek tartom kontrasztnak, pláne ha a steve/bucky viszonyt tényleg számításba vesszük.

666rytus írta...

másodjára szállt el a kommentem, de megírom mert csakazértis...
Kedves Raistlin, ahogy terveztem, pótoltam mindkét részt és csalódottan konstatáltam, hogy az elsőhöz képest is kevés Bucky-Steve jelenet, hát még párbeszéd található a tél katonájában :(
Az a néhány is rövidke; a fél arcát takarja azaz idétlen maszk, csupán a fájdalmasan gyönyörű tekintet marad....
No, de itt jössz TE a képbe kedves Raistlin, mert általad lelki szemeim elé tárulhat a múlt, jelen és jövő , amiért nagyon hálás vagyok!
Nagyon örültem, mikor megláttam a legújabb kincset! A még,még, még feeling most sem maradt el, azon kaptam magam, hogy kettejük történetét a tolmácsolásodban akármeddig elolvasnám.
Volt néhány torokszorító pillanat és bevallom, hogy elsőre volt amit nem is értettem igazán, de újra és újra elolvastam, mert érteni akartam.... :)
Az a jó, hogy meg tudod mutatni nekünk, ami eleve ott van, a sorok között, a háttérben alamuszin megbújva, nem látjuk de érezzük... Remélem még sok hasonló történeted fog születni!

ui: "riverrel elkezdünk velük egy ötven első randi kihívást"- ezt úgy kell érteni, hogy 50 verzió az első randira?!?!

Raistlin írta...

rytus, nagyon köszönöm a kitartó kommentet *elfújja a kalasnyikov puskacsövét, amivel szétlőtte a szarakodó komment-szekciót*

tervezek egy metát írni a filmről, mert én esküszöm neked, hogy az egész mozi kettejükről és kettejük szerelméről szól.

és ha elsőre nem egészen értetted a novella bizonyos részeit, akkor elértem a célomat :DD (az életben többet nem dolgozok szó szerint beszédhibás karakterrel. soha.) és elképesztően sokat jelent, hogy úgy érzed, bele lehet passzintani a kánonba, és-és hogy tetszett; köszönöm nagyon-nagyon ❤

az ötven első randi: még nem tárgyaltuk le teljesen, de vagy variációk egy témára lesz (tényleg első randi) vagy csak hatmillió starbucks-randi összefüggetlen novellasorozata mindkettőnk blogján, a lényeg, hogy romantikus legyen és ők legyenek - mert megérdemlik a boldogságot. és azt hiszem, lehetőségük is van rá, ebben a században már, végre.

Hannibal írta...

Imádlak, tudod? Most sírok. Az örömtől. Vagy mittudmén. Ez az érzelmi hullámvasút teljesen kikészítette az idegeimet. Az elején amikor megnyitottam a történetet úgy voltam vele, hogy most belezuhanok az angst tenger feneketlen óceánjába és az egész történetet úgy olvastam, hogy te jó ég, ezek tuti elvéreznek a történet végére. És nem. És ez csodálatos. És ezért imádlak. Mert alapvetően nagyon kevés angstot olvasok, mivel nincs hozzá kedvem, ezt csak bizonyos szintű letargiámban tudom végig csinálni, de olyan jól bánsz a párossal és annyira szeretem őket, hogy kellett volna így is. És nem csalódtam benned. És imádlak. Örök hálám. Na elolvasom megint.. :D

Raistlin írta...

Ó, igen, megtévesztő a bevezető - maga a headcanon bús, de nincs az az isten, hogy én reménytelen kétségbeesésbe taszítsam ezt a kettőt; túl sok mindenen mentek már keresztül, és azt hiszem, az ő történetük egyszerűen nem a tragédiáról szól, hanem a diadalról, és hogy mindig van kiút. *a háttérben fanfárok* Mivel olvasni én sem szoktam angstot, ezért nagyon örülök, hogy végül nekiálltál, és még jobban, hogy tetszett is ;u; Köszönöm a támogatást, nagyon elkél, sokszor elbizonytalanodom (három mondatonként. konkrétan) és hihetetlenül sokat jelent, ha oldalba könyökölsz, hogy "pszt, nem OOC, nyugi" - szóval köszönöm, köszönöm, köszönöm!

Mary Wolf írta...

Ez olyan csodálatos volt! *.* Megtudtam volna szorongatni mind a kettőt, mikor olvastam! Amikor Bucky sírt, akkor én is sírtam kicsit (hazudik, mert valójában zokogott). És olyan meghitt pillanatokat tudtál varázsolni ide a monitoromra, hogy az valami hihetetlen. Amikor Bucky felolvasta a levelet nem tudtam, hogy mosolyogjak vagy sírjak, mert teljesen átjárt az a nosztalgikus érzés. Na meg arraól ne is beszéljünk, hogy Steve milyen édes, ahogy próbálja újra megtanítani dolgokra. Ah, imádom ezt a párost, most már menthetetlenül.

Raistlin írta...

Mary, üdv a pairing-pokolban, Starbucksék elveszik a lelked. *elhaló súgás: fussss*
Nagyon-nagyon szépen köszönöm a kommentet, elképesztően jó volt erre virradni ;u; [Külön és örök hálám a kiemelésekért; a leveles részlet nagyon kedves nekem, fontosnak éreztem]
Természetesen máris műhelyben a következő. Nem tudok leállni, de ez volt az a fic, amit úgy érzem, hogy tényleg meg kellett írnom, mert....tartoztam nekik vele.

Tatsu írta...

Tegnap hajnalban, elalvás előtt, telefonról olvastam végig ezt a csodát. Írtad, milyen hosszú, olyan fáradt voltam, hogy el is felejtettem, miután olvastam, de a történetből minden szó megmaradt. Amint megnéztem a filmet, bennem is azonnal felvetült a gondolat, hogy Bucky olyan, mint egy gyerek, hogy tulajdonképpen mit fog kezdeni magával, ha onnan kikerül, hiszen nem tud semmit... vagy ha tudja is, nem igazán, csak azt tudja, hogy ezt kéne tennie (hű de értelmes vagyok ma). És akkor rögtön gondoltam, hogy hű, kell egy ilyen fanfiction és nalám, nálad lelem meg, álmaim való váltója! <3
Gyönyörű volt, szívszorító volt, édes volt, gyerek volt. Ma is elolvasom vagy legalább olvasok belőle egy részletet, hogy élvezetesebb legyen az utam és aztán holnap is elolvasom és azután, mert ez az, amiből úgy érzem, nem elég, soha.

Raistlin írta...

Tatsu, drága vagy, köszönöm szépen o3o Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett!

Morgen írta...

Szia! Úristen de régen voltam itt... De ehhez muszáj írnom valamit! Annyira imádtam! Nagyon tetszett, ahogy leírtad Bucky-t, szegénykém, annyira sajnáltam, amikor a moziban voltam, csak ott nem akartam sírni, mert azért mégis (ezen sírtam)... Mondjuk a Steve-Bucky párosítás eszembe nem jutott eddig, de azért érdekes volt! Nem is érdekes... fantasztikus és és szívmelengető, a Tél katonájában olyan szomorú volt az egész.
Szóval borzasztóan tetszett, ahogy az előzőek is, amiket tegnap este elolvastam, csak nem volt már erőm kommentet írni (de azt hiszem, ezzel a kettővel álmodtam...ó, persze, hogy az ilyenekre csak homályosan emlékszik az ember!), de most pótlás van! Sajnálom, hogy nem tudtam kommentelni az elmúlt... atya ég, talán fél évben? Pedig olvasgattam ám, és még mindig imádom, ahogy írsz. Remélem, lesz még Steve/Bucky, mert imádom ezt a kettőt! <3

Raistlin írta...

Jaj Morgen, szia itt megint ouo Nem kell szabadkoznod - minden egyes kommentnek rettenetesen örülök, akkor is, ha csak annyi, hogy "helóka, olvastam, nem volt szar" - de nem várom el egyáltalán. Hozzászólsz, ha van kedved és időd, én meg körbecigánykerekezem a szobát :D (Akárcsak most)
Nagyon örülök, hogy tetszett a történet, és most kitartóan úgy teszek, mint aki nem egy Steve/Bucky metán ügyködik éppen; és a műhelyben is sorakoznak a ficötletek, mert valami nagyon megfogott bennük - vasmarokkal.

Mitsuki írta...

Első olvasásra egyszerűen csak... leírhatatlan. Köszönöm.

Az apró emlékfoszlányokból összeáll egy töredezett egész, középpontban Stevevel és Buckyval (istenem a Starbucks shipnév *-----*), de fel-feltűnnek a Marvel Univerzum más karakterei is, ami külön ízt ad a történetnek. Külön ízt és külön élt.
Natasha realista hozzáállása, olyan mintha az egész világ ordítana, egy tükröt tartva eléjük.
Tony, Pepper és Bruce jelenetei nagyon más színűek, erős kontrasztot adnak a sötét, borús visszaemlékezésekkel.
Külön kedvencem az a jelenet, ahol Bucky leutánozza Tonyt és egy puszit ad Pepper arcára, majd Steve után pedig megköszöni a kávét.

Buckynak annyira emberiek a megnyilvánulásai, a felszakadozó érzelmeivel, Steve keménykötésű alkata alatt pedig karamell-lágy szív... és ezt nálad jobban nem tudom megfogalmazni.

Köszönöm szépen, köszönöm őket, köszönöm.

És hajrá az 50 első randihoz, mert megérdemlik ;)

Raistlin írta...

~* s t a r b u c k s *~
nagyon örülök, hogy tetszettek a vendégszereplések - ahogy végiggondoltam, a bosszúállók közül mindenkiben van egy kicsi buckyból... natashának a vörös múlt, clintnek a megszállotság, tonynak a PTSD, bruce-nak a szörnyeteg, akivel együtt kell élnie; és ezt nem akartam kihagyni ouo

[és hiszem, hogy Bucky zsigerből egy röhejesen jó ember. szóvalna. megérdemli az ötvenelsőt. de elsőnek jön majd egy kis comfort/hurt...]

Nagyon szépen köszönöm a hozzászólást~!

Névtelen írta...

És láss csodát, ha elég hangosan pötyögöd a komment IGENjét tényleg kommentelhetnékem támad! Mármint már alapból is volt, de így engedtem is neki. Nadealényeg: nem tudtam, hogy ENNYIRE szükségem volt igazán jó Steve/Bucky ficekre, még szerencse hogy tumblr kicsit bekrepált és eszembejutott megint ami már hetek óta motoszkál a fejemben: meg kéne nézni miket ír mostság Reist és íme: megint elvarászoltál~ Köszönet!
Al

Raistlin írta...

Jaj Al, köszönöm szépen ;u; (legközelebb beállítom, hogy villogjon a felirat és szivárványszínű szikrákat szórjon, ha az ember rákattint - köszönöm a tippet :D) Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett neked, ezekből a srácokból sosem elég.
Előfordulhat hogy a vizsgám előtti éjszakán is róluk olvastam ficeket.

уαмι. írta...

Kellemesen fémízű (haha) elégedettség töltött el, miután elolvastam; azért nem bírtam tíz percig megszólalni és megmozdulni.

Szívfájdító, ahogyan leírod a Bucky elméjében végigmenő folyamatot, néha csak visszanyeltem minden hülye kis nyöszörgésemet, amikor úgy éreztem, inkább ráteszem a laptopot a fejedre, elmegyek a sarokba és egy kiskéssel módszeresen nekiállok lefejteni a bőrömet.
Mert ilyen érzés volt ez az egész fanfiction, mintha minden második sorod egy-egy kihasított bőrszálam volna, és ha nincs a vége
ha
nincs
az
a
vége
nyakon rúglak.
Így csak hálás vagyok. És rohadj meg.
xxx

Raistlin írta...

írj
írj
írj
írj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írjírj
írj
írj

уαмι. írta...

Jó.

Raistlin írta...

NAAAAAAAANTS
INGONYAMAAAA
BAGITHI BABAAAA

уαмι. írta...

SÍRJ CSAK SíRJ
HŐS VETERÁN

margaery. írta...

nem hiszem el, hogy még csak most néztem meg a filmeket..
annyira csodálatosan és valósághűen írtad meg, te jó ég. és olyan fantasztikusan fogalmazol és tényleg bővíteni kéne a szótáramat ilyen esetekre
*feléd szór egy zsáknyi rózsaszirmot* *és kicsit szipog:"ez gyönyörű volt"*

Raistlin írta...

MARGAERY, kapaszkodj belém és essünk át együtt pszichoterápián, mert én még mindig nem vagyok túl rajtuk. Nagyon-nagyon örülök, hogy így tetszett a fic és *virtuális ölelés*

Névtelen írta...

Vénia

"Bucky Barnes alig szólal meg a filmben, és nekem eköré állampolgári kötelességem volt egy döngöltangst lingvisztikai headcanont építeni húsz oldalon át."
Imádom, hogy ilyen késztetéseid vannak :D

"Tony már nem gépelt. Bruce enyhén elnyílt szájjal állt. Steve pedig nem tudta eldönteni, szégyent érez-e vagy örömöt. Diadalt. Bucky fürkészve felé kémlelt.
- Te is emlékszel?
- Nagyon sok esténk telt így. - Steve nyelt egyet. Tony kiengedett egy régóta visszatartott lélegzetet.
- Basszus - suttogta. - Ó, basszus. Ez kemény lesz."
Hát tényeg basszus! Űrlények Manhattanben, az egy dolog, de ez...

Röviden: WOW!

(Sleep is for the weak ;))

Raistlin írta...

VÉNIA, köszönöm én és a késztetéseim--- ÚRISTEN HAJNAL HÁROMKOR OLVASTAD, TE LÁNY?
(te vagy a hősöm.)

Зима írta...

Annyira imádom ennek a műremeknek minden egyes szavát, mert mindegyikben ott van a felejtés a háttérben, de mégis az egészet kitölti az emlékezni akarás - akarás, vágy, és utána már megtörténik, mert végre vannak szavak, de az érzéseiket mégsem lehet csupán szavakba foglalni, mert egyszerre örülnek, megkönnyebbültek, hibáztatják magukat és szerelmesek. És te mégis megfogalmaztad, szavakban, mindössze 44 betű különböző kombinációjával.
Te vagy az Istennőm.
Maradok őszinte híved. <3

Raistlin írta...

annyira köszönöm, zima ;u; az előzetes fényében azt hiszem kissé el fog avulni a történet, de nagyon szerettem írni, és annyira örülök, hogy tetszik~~

Crazy Tiny írta...

"- Nem vagyunk biológusok - mondta Tony.
- Sem pszichológusok - tette hozzá Bruce.
- Nyelvterapeuták.
- Orvosok.
- Sztriptíztáncosok. Naaagy veszteség."

Imádlak, Raistlin :D <3

Raistlin írta...

én pedig téged ;u;

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS