a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. április 19.

Have to Drive

NBC Hannibal, Will/Hannibal, 02x08 reakciósongfic [Amanda Palmer - Have to Drive] számával.

"It is a delicate position / Spin the bottle, pick the victim / Catch a tiger, switch directions / If he hollers, break his ankles to protect him
We'll have to drive / They're getting closer / Just get inside / It's almost over."


Autózni, mérföldeken és mérföldeken át, Will úgy érzi, ez a legközelibb tapasztalat, amit a halhatatlanságról szerezhet. Nem az út látszólagos végtelensége, hanem annak kizárólagossága miatt, ahogy semmissé válik a cél és a kiindulópont.

Gyerekkorában úgy tűnt, egész nyarakat szel át úton az iskolába minden tízperces reggeli fuvaron. Az apja megkérte a szomszédot, hogy vigye el, mert ő nem ért rá, és minden időt, amit az apja úgy félt elveszíteni, Will az öklébe gyűrhetett az úton. Az ülés szélébe markolt, a durva szürke huzatba, a biztonsági öv a mellkasába vágott, és kapaszkodott a napfénybe, ami elő-elővillant a föléjük boruló fűzlombok közül, és kapaszkodott a vizes illatokba és az aszfalt szagába -

most a hópelyhekbe fogódzkodik, riadó rohanásukba, a fák is futni látszanak mind, az út sötétbe bukik, éjszakába hajló hajsza, ami ismét levedlik magáról minden indítékot vagy kívánt végeredményt.

És a hópelyhek megdermednek a levegőben.
Megtorpan az erdő.
A sötétség
kiteljesedik.

Abszolút nulla fok. Abszolútum, az autórádióból zúgó ária egyetlen kitartott hangja.

Hannibal Lecter jelenléte, Will Graham purgatóriuma.

Ezen az úton, ami rég túlhaladta a teret és lehagyta az időt, egy olyan dimenziómentes univerzum születik, ahol minden tétlen, mozdulatlan és következménymentes. Ebben a világegyetemben Will súlytalanul boldog.

Hannibal Lecter vele van. Egyetlen szót sem szól, és ha Will hallja is a légzését, bizonyára csak képzeli; nem néz rá; nem érzi az illatát sem, ezek a triviális érzékek mind felbomlanak, ahogy a tapasztalás törvényei játékokká torzulnak.

Képzeld el, ahogy megfojtod, ahogy a gégére markolva egy mozdulattal eltöröd azt, képzeld el az örömöd és a gyönyöröd, és képzeld el azt az utolsó hangot - az övét, a tiédet - a fennakadt, ösztöni nyögést amit szavak helyett megosztotok, ami az egyetlen őszinte párbeszédetekké lehet.

Will feljebb csúsztatja a kezét a térdéről, a combja felé simít, az ujjai begörbülnek. Hannibal keze a volánon. 80 km/órás sebességgel távolodnak mindentől, ami Marylandben történt, és még nem érkeztek meg egy újabb bűntény és egy újabb bizonyíték területére, egy újabb történet tragikus végkifejletéhez.

Az út zajtalan. Az út eseménytelen. Ilyennek kell lennie, a természetéből következik, semlegesítő közeg egy gyilkosnak és egy őrültnek. Will felhúzza a kezét, a mutatóujj körmére harap, előre néz. A keze remeg, de ez nem számít. Hannibal őt figyeli. Will az ujjára harap.

Az útról lesodródva majd szörnyet halnak mindketten egy mennyfehér hóviharban, így fog történni. A legszörnyűbb és a legnevetségesebb, hogy Will gyásza nem magáért szól. A köröm a fog alatt, míg vér nem fakad, és Hannibal szomját fogja érezni magában.

Hannibal felfalná a szívét, csak hogy tudja, milyen az íze, a melege, és Will ólomgolyóként cipeli magában a doktor szívét mióta, ki akarta ismerni, hogyan lüktet és mire vágyik. Elért hát mindent, amit akar, és a feltárt bölcsesség íze, mint a higany.

A visszapillantótükörbe néz. Kényszeresen előre fordul. Egy pillanatra
lehunyja a szemét. 





komment: igen // nem

8 megjegyzés:

River írta...

Tűkön vártam és édes minden, megérte, MERT HA AZT HITTEM, ha csak egy pillanatig azt mertem gondolni, hogy ehhez a részhez már nem lehet mit hozzátenni, akkor te itt vagy, én pedig lelkesüléstől átitatva csendben tapsolok
mert
hiába erősített rá a kánon, ezt a részletet kihagyta, ezt a tökéletes, élesen metszett, emlékektől melankolikus részletet
nem foglalta magába,
pedig ott van ez, létezik és lélegzik
és annyira élő hogy a falat akarom kaparni és egyszerűen ahogy ez az egész utazás magába ölel MINDENT, a képeket, az elfojtásokat, a rémtorzulatokat
hogy te egy mozdulattal, egy motívumban megfogtad azt, ami a Hannigram és nem engeded el.

nézd el kérlek a rendezetlen kommentet, ezt el nem tudom mondani, mennyire kellett most. meg mindig. köszönöm.

Raistlin írta...

river fogd a kezem mert ezek ketten szerelmesek és én bele fogok halni egy nap.

GwenPage írta...

Na már annyira vártam hogy írj egy Hannibalt és tessék imám meghallgattatott...
Mivel éppen pár órája fejeztem be a filmnézést az olvasásélmény rendkívül intenzív és friss és jézusistenszentszűzanyám.
Imádom, na. Egy zseni vagy, na. Kezdek megbolondulni, na.
De igazándiból örülök neki.

Raistlin írta...

Ó, azért írtam már velük :D (Párat.
Sokat.
Ami azt illeti.
Sőt.)

Köszönöm szépen a kommentet, egyben fogadd kitartóan lelkes üdvözletemet a fandomban!

GwenPage írta...

Tudom. De mindet olvastam, és akkor még nem láttam. Így azért már más :D Rosszul fogalmaztam meg az előbb: azóta várom, hogy írj egy új Hannibalt, hogy megnéztem az első részt.
Tőled én mindent elolvasok, ha tudom miről van szó, ha nem ^^

Raistlin írta...

Füh, én semmit nem szoktam, ha nem ismerem a fandomot ától zedig, mert zavar, hogy nem ismerem a karakterek hátterét; őszinte csodálatom, hogy nem utáltad a ficeket így nagyonnagyon :D

béla írta...

elérkeztünk egy újabb olvasó deliráló fangirlködésének területére, egy újabb komment tragikus méltatásához

*friss, nyálkás szíveket hajigál irányodba* nesze, ezt akartad úgyis, szívpörkölthöz

más szavakkal: HNNNNNNG
mért minden ilyen pofaleszakítósan, zsigerekbe vágóan fantasztikus, amit írsz? felháborító, hogy a mai rész után még tudtál vele bántani, pedig nem hittem, hogy lehetséges

Raistlin írta...

*Bryan Fullerre mutogat és hebehurgyán hebeghabog mert a fickó minden héten jön és egy talicskányi fanfic-materialt zúdít a nyakunkba és én már nem bírom idegekkel*
Nagyon-nagyon szépen köszönöm a kommentet (*u*)~

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS