a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. április 11.

Csak legyen a címben eper

Nagyon korhatáros? Nagyon korhatáros. Welcome to Night Vale, fem!Carlos/fem!Cecil, genderbender és identitáskeresés.



CSAK LEGYEN A CÍMBEN EPER




Kevin azt mondta:
- Nem fog fájni.
Cecily a kábelre markolt, a kábelre a nyaka körül. A fejét hátravetve próbált levegőhöz jutni, tűsarkú cipője végigkarcolta a linóleumpadlót. A feje hátrahajtva – Kevin csapott vállára hajtva. A férfi mögötte állt, torka köré fűzve a mikrofon kábelét. A stúdió félhomályban. Cecily egyre vergődött.
- Shh – csitította Kevin, a füléhez hajolva. Az arca borostás. A keverőpulton lusta fények pislákoltak, vörös folttá olvadtak mind. Egy fekete csík a linóleumon, a tűsarkú lakk-karca; egy kibicsaklott boka, a harisnya szeme felszaladva, Cecily szemei fennakadva.
- Nem vagy tökéletes – mondta Kevin. – Olyan kár, hát nem?
Cecily keze, ahogy ernyedten a dereka mellé zuhan, és hosszan lecsüng, vértelenül.
Kevin, ahogy szánakozó mosollyal még szorít a hurkon egy utolsót.
Aztán…



HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN



Szünet.
- Hallgatók?
Szünet.
- Night Vale?
A hangjával nem stimmel valami. Alt. Az intonáció, az akcentus ugyanaz; de minden más változott. Sikoltani akar, hogy megfigyelje. Üvölteni, kántálni és dalolni. De fel kell olvasnia a híreket.
- Különös dolog történt. Bizonyára magatok is észrevettétek, hogy helyi idő szerint huszonöt óra hetvenkét perckor kicsiny városunk mindahány polgára nemet váltott – legalábbis, ami a külsőségeket, és, feltehetően, a belsőségeket illeti.
Szünet. Össze kell szednie magát. Remeg a hangja. Az ajkait megnyálazza.
- Jómagam – kezdi; - Jómagam eleinte, bevallom, csak azt hittem, hogy a vártnál is jobb eredménnyel zárult a léböjtkúrám. Ahogy letekintettem, láttam, hogy a kezeim elváltoztak. Hosszúak lettek, csontosak és keskenyek; a karom elvékonyodott, a csuklóm íve megváltozott. Akkor ébredtem rá, hogy mindenem megváltozott. Mint amikor álomra hajtjuk a fejünk, és egyszerre egy olyan szobában ébredünk, ami pontosan olyan, mint ahol nyugovóra tértünk, de minden egyes bútordarabot és minden egyes tárgyat pontosan másfél miliméterrel odébb mozdítottak benne. Ez az érzés.
Szünet.
- Aztán megszólaltam. Hangomhoz, mely ily módon ellágyult, ezretek kiáltása társult. Vad ordítások! Néhány derült kacaj, pár röpke „hű” és „nahiszen” meg „ó.” Hangok – hangok, amiket többet nem hallok. A stúdió csöndben folytatta tovább a napi robotot.
Szünet.
- Próbáltam küldeni egy selfie-t Carlosnak, de a mobilomat a kesztyűtartóban felejtettem. Írtam neki egy e-mailt, hogy miféle tudományos magyarázattal tud szolgálni a városszerte észlelhető jelenségre – Carlos, ugyanis, a fiúm, tökre tudós; - de nem érkezett válasz. Azt is megkérdeztem, előreláthatólag mikorra tudják kezelni a vészhelyzetet, de felteszem, ezt hamarabb fogom észrevenni, mintsem hogy ő megfelelne a kérdésemre. Bár azért szép lenne tőle, ha legalább próbálkozna.
Szünet.
- Közlekedési híreink következnek.


Az adás után Cecil bemegy a férfimosdóba. (A férfimosdóba megy be.) Ez az első alkalom, hogy látja az új tükörképét. A test, a női test, vele szinkronban mozdul. Az ing, a mellény, a nadrág, minden túlméretes rajta. A nyakkendőjéhez nyúl; meglazítja a csomót, aztán a keze felkúszik a torkán. Nincs ádámcsutkája.
- A – mondja. – B. C. D. E.
A hangja mély. A hangja nem egyezik azzal a hanggal, ami a gondolatait narrálja.
Kioldja a nyakkendőt.
Kigombolja a mellényt.
Az inget.
Vetkőzik.
Az arcát nézi közben. Női arc. Hegyes, hosszúkás; az ajka dús, az ajka lágy, a homloka magas, az orra éles, a szemei kékek, bágyadtak, karikásak, fakó-szőke pillákkal, a szemöldöke világos, vastag.
A haja majdnem olyan, mint volt. Félhosszú, hátrafésülve, makacs tincsekkel; vékonyszálú, könnyen kócolódik.
A szemüvege az orrnyergére csúsztatva. Szarukeretes. A dioptria hirtelen nem stimmel.
Az élére vasalt szürke nadrág a térdéig csúszik. Kilép belőle. Leveszi a zokniját. Leveszi a cipőjét. A cipő hatalmas.
Előre hajolva letolja az alsónadrágját. Kilép belőle. Félreteszi, a ruhakupac tetejére.
Nem néz tükörbe.
Nem néz tükörbe, amíg ki nem húzza magát. Hátraköröz a vállaival. A vállai csapottak, gömbölyűek.
Ő maga valami tíz centivel alacsonyabb. Száznyolcvan most? Százhetvennyolc?
Felnyitja a szemét. A bőre fehér. Sápadt. Kulcscsontjai hegyes vonalak. Vékony, inas. A combjai alig érnek össze. Melle szinte nincs is: két hegyes kis dudor.
Cecil nézi magát. Cecil felemeli a karját: alatta szőke pihék. A lábain végig szőke pihék, a lábai közt is; hirtelen nem tűnik helyénvalónak. Hirtelen szégyellni kezdi magát. A kezét keresztbe fekteti a mellkasán, a tenyerével eltakarja a mellét. A dereka vonala, a kézfeje, még mindig minden idegen, a bőr is: a tetoválásai felivódtak.
Megfordul. Sima hátát nézi, a csigolyákat. A feneke lapos, jellegtelen, a lapockák kiugranak.
Lehajol. A markába gyűri az ingét, fölveszi. Ruhaként is hordhatná. Végiggombolja magán. Az utolsó gombnál megáll.
- Jó éjt, Night Vale – mondja. – Jó éjszakát.
És elsírja magát.


Hazafelé gondosan vezet. Az utakon nincs akkora káosz, mint várta. Ellenőrzi a mobilját: nem hívták, csak Josie – Joseph? – küldött egy képet, és mindenki frissítette a Facebook-státuszát.
A házaikba húzódtak. Biztonságba húzódtak. Pár kamasz üvöltve, nevetve szalad az utcán. Fiúk és lányok. Fiúk vagy lányok. Majd eldöntik. A húsuk pedig majd mutat valamit.
Hazaérve Cecil hirtelen nem emlékszik a rutinjára. Hogy is van ez? Hogy is működik ez? Az élete. Leveszi a cipőjét, mindenek előtt is leveszi a cipőjét: bukdácsolni is alig tud benne.
Hazaérve… igen, hazaérve átöltözik, eszik valamit, így szokott lenni. Carlos még nincs itthon. Kezet szokott mosni, aztán bekapcsolja a laptopot. Nem ül le elé, csak a letöltéseket ellenőrzi, meg az e-maileket, mintha a telefonja nem jelezné, csak addig, amíg a mikróban kész nem lesz a kaja. Így szokott lenni. És Carlos addigra már hazaér.
Carlos hazajön, és minden rendben lesz. Megkérdezi, milyen napja volt, fáradtan az ajtónak dől. Cecil kézenfogva vonszolja a konyháig, ez a rendszer. „Menjünk valahova?” Elmennek moziba. Elmennek táncolni. Bowlingozni, görkorizni, sétálni. Elmennek inni. Egy ital jól esne most.
Cecil – Cecily? – alsógatyáig vetkőzik, és felvesz egy atlétatrikót. A melleit látni benne. Nem érdekli. A konyhába megy. Kinyitja a hűtőt. Tele van, de mégis üres. Kivesz egy paradicsomot, egyben beleharap. A sűrű lé lecsorog a kezén. Hideg. Visszateszi a paradicsomot, Carlos majd szól érte, de kidumálja. Kivesz egy doboz sört. Elolvassa a címkét, bár tudja, mi áll rajta. Visszateszi. Becsukja a hűtőt. A fagylaltszínű szekrényekhez megy. Nyújtózik. Nem éri fel. Hoz egy széket. Rááll. Levesz egy üveg Jack Danielst. Lecsavarja a kupakot. Nehéz lecsavarni a kupakot. A széken állva húz belőle. Nehéz hanggal kortyol. Nem az ő hangjával.
A bejárati ajtóban kulcs fordul. Carlos! Ő még mindig a széken áll. Carlos! Megoldott volna mindent? Magára néz. Nem oldódhatott meg semmi, de mégis így érzi. Carlos hazajött. Carlos itthon van, itt van. Carlos.
- Cee, megjöttem!
Carlos?
- Itthon vagy?
Tűsarkú kopogása az előszobából. Motozás. Ez nem Carlos hangja. (De hogy is lenne az övé? De mire számítottál?) Cecil (Cecily) torkában összeszorul valami. Az üveget félreteszi. Nem mászik le a székről. („A padló láva!”, gyerekkorában ezt játszotta annyiszor. Vigyáznia kell, hova lép. Minden tönkremehet.) Előre hajolva a szék támlájába kapaszkodik. Carlos belép a konyhába.


Mától ő Carlos. Carlossa.


A sziluett: Dita Von Teese, burleszk, homokóraalak. Hosszú lábak, hosszú combok. Tűsarkú van rajta. Bizonytalanul jár, de nem botlik el. A bőre kreol, tölgyszín, karamella-lágy. A haja, a haja hihetetlen. Fekete. Omló. Csodálatos. Hullámokban omlik a hátára, a derekára, kék fénnyel szikrázik, és a tincsek lágyan ringnak, ahogy Carlossa közeledik felé. Az arca szabályos, mint egy metszet, az ajkak ívesek, az arccsontok mívesek, a szemöldökök éles, ében vonala magasan fut, a szeme zöld, sűrű, sötét pillákkal, a pillantása okosan fénylik, és fehér fogak csillámlanak elő, ahogy elmosolyodik.
Mustársárga egyberuha van rajta, kerek kis gallérral, a derekán öv. Felette laborköpeny. Mosolyog.
A hangja…
- Cee, ó, Istenem! – Ahogy felnevet, ahogy a szívéhez kapja a kezét. (Kerek mellek. Szabályosak. Melltartó van rajta.) A hangja meghatározhatatlan. Ugyanaz a ritmus, ugyanaz az él, de halkabb és puhább, mintha suttogna, a szavak elnyúlnak. Carlossa felé fut, felé tipeg, ahogy ő ott áll a széken, szédülten, és Carlossa lábujjhegyre áll, és megcsókolja.
És ez az első alkalom, hogy nő csókolta meg. Ha ugyan nő csókolta meg. Az ajkak csak egy pillanatra összesimulnak, és Carlossa, lábujjhegyen állva, rámosolyog, és a mosolya egy ígéret; gyöngyfogak; harmat-lágy tekintet; a kezét az arcára simítja (kloroform-szagú), a keze hideg, és csak nevet rá, azt mondja: - Hadd nézzelek! Milyen gyönyörű vagy! – Ahogy összefűzi az ujjaikat, és lesegíti őt a székről, és csak néz rá és…
- Carlos?
Ez az a pillantás. Így néz, így nézett rá mindig, ilyen rajongva, imádva, lelkesen.
- Milyen napod volt?
És Cecily elesetten felnevet.
- Nézz rám! Mire jutottatok a laborban?
- Mivel kapcsolatban?
- Ezzel kapcsolatban?
- Ja? Nem nagyon volt mit megvizsgálni. Egyszerű kromoszóma-mutáció. Ettél? – Carlossa a hűtőhöz fordul. A dereka ring. Cecilnek ilyen szavak jutnak eszébe: bombázó. Cicababa. A társai degradáló bekiabálásai még általánosból, amikor ezek a szavak még léteztek, amikor a lányok után hurrogták őket; amikor még nem értették, hogy ők is ugyanúgy emberek. Tíz évesek voltak? Tizenkettő? Cecilt sosem érdekelték a lányok. Carlossára néz, ahogy a hűtőbe hajol, ahogy ez a tökéletes nő, ez az istennő a hűtőbe hajol, és eszébe jut: őt sosem érdekelték a lányok.
- Mit ártott neked a paradicsom?
- Visszafordítható? A mutáció.
- Az? Nem, nem hiszem. – Carlossa kiemel egy fazekat, hátrál vele. Meginog. – Ühh. Leveszed a cipőmet, vagy átveszed a fazekat, vagy nagyon jót fogsz röhögni, ha pofára esek?
- Honnan van ez a cipő? – Cecil letérdel elé. Carlossa az egyik lábát nyújtja. Simára borotvált.
- Bettytől. Mármint amikor megtörtént az átváltozás, éppen egy kísérlet közepén voltunk a csapattal, és nem akartam félbehagyni, de persze jött a felbolydulás, szóval mondom, oké, mindenki munkaruhát cserél a melle állóval, és kuss, és fejezzük be. Aztán fel is ugrottam Bettyhez, mert nem akartam rémesen hazajönni. – Cecil, Cecily leveszi róla a cipőt. Carlossa köröz a lábfejével, aztán a sütőhöz sétál, ráteszi a fazekat, bekapcsolja a gázt – az felkattog, katt, katt, katt.
- És akkor meg sem vizsgáltátok ezt az egészet?
- Hát utánanéztünk, de nem nagyon volt mit vizsgálni rajta, érted. – Fakanalat keres. Talál. Leveszi a fazékról a fedőt. – Forraljak neked is? Mármint hogy mennyire éljem bele magam. Ez durván egy adag.
- Nem vagyok éhes. El tudod magyarázni, mi történt?
Carlossa lekocogja a fakanalat.
- Aminek kinéz. Nincs rajta mit fejtegetni. A lényeg, kérdésedre válaszolva, hogy a mutáció nem visszafordítható és nem alakítható, legfeljebb sebészeti beavatkozással, mint rendesen. Tudomány.
- Nézz rám – mondja Cecil. A hangja megremeg. A szeme mar. – Nézz rám, és most az egyszer próbáld meg elmagyarázni, és ígérem, hogy érteni fogom, ígérem, hogy…
Carlossa felé fordul. Az arca meglepett, aztán döbbent, és végül, hitetlen.
- Minden oké, Cecily?
- Hát nem! – A hangja még mindig nyugodt. Ez megy: a rádiós-hang. A délelőtti hírek. Most kaptuk a hírt: ez egy rémálom. – Hát nem, nagyon, nagyon, nagyon nem oké!
Carlossa leteszi a fakanalat. Cecil, Cecily, a hűtőszekrénynek dől. A hűtőszekrény kék, és mindenféle post-it cédula van ráragaszgatva, és egy kép, kettejükről. Azok ők. Carlos borostás, hunyorog a reggeli fényben, félig a párnán, félig a párna alatt, Cecil pedig grimaszolva közel hajol, eltartva magától a mobiltelefont. Első hónap.
- Azt hittem – mondja Carlossa, puhán, szinte esdekelve, Carlossa, a sárga ruhájában -, azt hittem, ha valaki oké lesz az egésszel, akkor az te leszel.
- Kérlek, mondd el, miért hitted azt.
- Bocs, én nem… Számonkérni akarlak, vagy…
- Nem, C- nem. Figyelj, te lassan már jobban ismersz, mint én magamat, és én most itt vagyok egy új testben, egy teljesen idegen testbe zárva, és te is, minden és mindenki, akit ismertem… - A hangja elcsuklik. A hangja megremeg. – Annyira ijesztő, annyira nagyon, nagyon, nagyon ijesztő! Ez nem az én hangom! Ez nem én vagyok! Kérlek, kérlek mondd el, Cecil Gershwin Palmer miért lett volna oké ezzel, mert én félek!
Carlossa elzárja a gázt a fazék alatt.
Carlossa karon fogja őt.
Carlossa a nappaliba vezeti, a plafonig ágáló könyvespolcok, a színes bútorok közé, leülteti a kanapéra, lehuppan mellé. A tenyerét a térdére simítja. Mélyen a szemébe néz.
- Mondj el mindent. Mondd el, mitől félsz.


Egy városban, ahol bármi megtörténhet, ahol mindig, minden megtörténik, az egyetlen gondolat, ami nyugtot adhat, hogy veled történik majd.
Addig, amíg el nem veszíted önmagad.
El nem veszíted örökre.


Sötétedik. Carlos és Cecil, Carlossa és Cecily a kanapén ülnek. Cecily szipog, de nem sír. Maga elé bámul. Carlossa tenyerére a térdein. Carlossa hosszú, vékony ujjaira, a lakkozott körmökkel.
- Nem arról van szó – mondja -, hogy nő vagyok. Mert nem vagyok nő. Nem attól lesz az valaki, hogy így néz ki, vagy ilyen szervei vannak, vagy tud gyereket szülni, vagy nem. Világéletemben fiúként gondoltam magamra. Férfi vagyok. Valószínűleg akkor is férfiként gondolnék magamra, ha biológiailag női testben jöttem volna a világra.
- Persze.
- Boldog lehetnék egy női testben, azt hiszem. Gondolom. Felteszem. Bizonyos idő után, ha azt szokom meg. De ezt nem szoktam meg. Ez, ami itt van… lehetnék egy, nem tudom, palackba zárva, vagy lehetnék denemókus – ne nevess, tragikus lenne, ha denemókus lennék.
- Nem vagy denemókus, bármi is legyen az. Az értelmi és érzelmi képességeid változatlanul…
- Persze, igen, de ez engem nem érint, érted? Mert mi maradt meg belőlem?
- Minden.
- Nem. Tudod, hogy nem. Nézz rám. Vagy csak hallgass, oda a hangom. Vége.
- Gyönyörű hangod van. Te is gyönyörű vagy. – Carlossa végigsimít az arán: az orcáin, az állán. Carlossa felé hajol.
- Én nem vonzódom a nőkhöz – mondja Cecily. A hangja megtörik. – Ez az egyetlen különbség, amit a nemek között teszek. Szexuálisan engem… Férfiak, mindig. Csak. És ez biológia, szóval a biológiai nemnek…
Carlossa ott van – felé hajol, az ajkaik közt alig egy lélegzetvételnyi távolság – Carlos ott van – akit szeret, akit annyira tébolyultan és félhülyén szeret, hogy minden reggel vigyorogva ébred, a mai napig, hogy… - és Carlossa most elhajol. Cecily a csuklója után kap.
- Kérlek, ne-
- Semmi baj – mondja Carlossa, és ez a legszörnyűbb az egészben, ez a legborzasztóbb az egészben, hogy komolyan gondolja, hogy ő ilyen. Hogy neki nem számít. –Megértem. Meg fogjuk oldani valahogy. Most ez legyen a legkisebb problémád.
- Szeretlek. – Szipog.
- Kölcsönös.
- Bármi történik. Szeretlek. Csak… Csak nem megy, nem tudok most rád…
- Hé, hé, hé. Semmi baj.


Carlos persze biszexuális. Mondta neki, valamikor. Az ágyban hevertek. Cecil cigarettázott. A rolók lehúzva. Kinn dél. A ventilátor forgott, forgott, forgott.
Carlossa azt magyarázza, ahogy hajnalodik, ahogy a tincseit szórakozottan az ujjai köré csavarja, hogy ő, a maga részéről, örül ennek az egésznek.
- Mindig máshogy akartam kinézni.
Más akart lenni. Gyerekkorában például fehér akart lenni, mint a többi amerikai, a gazdag amerikaiak Miamiban, akik ugratták, akik rákiabáltak: „menj haza!”, akik rákiabáltak: „mierda!”, akik miatt sóval mosta a bőrét a kádban, hátha kifakul.
Kamaszkorában magasabb akart lenni, vagy izmosabb, vagy azt akarta, hogy ne legyen olyan szögletes az álla és olyan hegyes az orra, hogy kék szeme legyen, vagy barna haja.
És aztán ronda akart lenni. Igazán ronda, sérült selejt, vagy csak aggasztóan, kiakasztóan semmilyen, mert ha az emberek ránéztek, mindig csak azt látták, hogy szép, hogy ő az a fajta férfi, aki a plakátokon és a filmekben van, és aki elismétel bármit, amit hallani akarnak tőle, és aki jobbá teheti az életüket, mert hatalma van rá, mert annyira tökéletes.
- Van egy rossz hírem – motyogja Cecily álmosan. Carlossa az ujja köré csavar egy fényes fürtöt, hagyja, hogy visszaugorjon a helyére, sóhajt:
- Na igen. Persze. – Lenéz magára. – De ez különös, nem? Lehet, hogy ez vagyok legbelül; mindenki másképp alakult át; úgy lenne logikus, hogy ilyen atletikus nő legyek, érted, rövid hajjal, erős állkapoccsal, mert férfiként úgy néztem ki, de erre tessék, itt vagyok, és mi vagyok? Megint valami, amire mindenki azt fogja mondani, hogy tökéletes, hogy ideális, hogy a fene tudja, de tudod mit? Ez legalább valami új, valami, amit én még nem utálok.
Halkan hozzáteszi:
- Bár melletted kezdtem megszeretni magam, ahogy kinézek.
- Ezen ne változtassunk.
- Talán nekem is sikerülhet. – Carlossa felnéz rá. A tekintete már álmos, fókuszálatlan; a tekintete mégis megállapodik Cecily vonásain, a pillantásában van valami analitikus, és mégis valami merész. – Szerinted sikerülni fog? Meg tudnám neked mutatni, mennyire fantasztikus vagy, hogy olyan fantasztikus vagy, mint mindig is voltál?
- Egy próbát talán megengedek.
Carlossa bágyadtan mosolyog.
- És ne haragudj – teszi hozzá -, de én nem ragaszkodom annyira az identitásomhoz, nemileg, azt hiszem. Szóval, ha már így alakult.
- Aha – mondja Cecily. Aztán: - Ezt talán korai eldönteni.
- Jobb most eldönteni, mert ez van. Így maradunk.
- Oké. Tiszteletben tartom.
- És oké?
- Aha. Oké.


Carlos a legnevetségesebb dolgokon akadt ki. Az óratornyon. A vércsapon. A kétfejű pókokon. Az időn.
És Carlos egyszerűen csak beletörődött ezekbe, és beletörődött mindenbe. Aztán már lelkesedett is irántuk, minden iránt, ami neki szokatlannak tűnt.
És onnantól már azt sem ismerte fel, ha valami tényleg, komolyan, abszolút bizarr volt.
Carlos testet váltott, ruhát cserélt, leborotválta a lábát, kilakkozta a körmét a munkatársánál, és most fütyörészett a zuhany alatt.
Cecily nem ment be hozzá, kivételesen, úgy gondolta, így lesz jobb. Elpakolt. Bekészítette a táskáját holnapra. Nem csekkolta az e-mailjeit. Úgy döntött, majd reggel tusol. Leoltotta a fényeket. Tiszta alsógatyát húzott, átcserélte az atlétáját. Lefeküdt.
Carlossa egy túl bő NASA-pólóban jött hozzá, ami combközépig ért. Nem volt rajta melltartó. A haját befőttesgumival kezdetleges kontyba csomózta. Négykézláb bemászott Cecily mellé.
Cecily azt mondja, mintegy magának:
- Ha még férfiak lennénk – pontosít: - Ha még a régiek lennénk, és valami hasonló izé lenne, ilyen kiborító, akkor innánk, és hajnalig kefélnénk. Azt szoktuk.
- Azt csinálunk, amit szeretnék. Csak azt csináljuk, amit szeretnél.
- Ölelj meg. Lécci?
Carlossa megöleli. A karja gyöngéd. A melle puha.
- Ne legyél ilyen megértő. Lécci.
- Nem vagyok megértő. Nem vagyok türelmes sem, ismersz. De azt akarom, hogy a Cecilemnek jó legyen. – Szünet. – Cecil akkor?
- Az valaki más. Cecily. Így szólítottál, ez egy jó becenév. A Cecilia szörnyű.
- Vagy maradhatsz Cee. Meg drágám.
- Drágám ne. Azt csak akkor mondod, ha ideges vagy.
- Most is ideges vagyok.
- De nem rám haragszol. Miért nem haragszol rám?
- Többek között, mert nagyon szeretlek.
- Énis. – Cecily kibontakozik a karjaiból. Az ágy peremére húzódik. Fogja a kezét. – Jó éjszakát… te.


Jó éjt, Night Vale.
Jó éjszakát.


Este még, félálomban, Cecily elhiszi, hogy minden rendben lesz. Hogy minden oké. Hogy megoldják valahogy, Carlossa, és ő.
Este azt álmodja, hogy Carlosszal szeretkeznek, a régi-ő. Valamiért a régi házában, ami viszont tök máshogy néz ki, de azt hiszi, hogy a régi háza, ahol kamaszként lakott, amikor az anyja és a bátyja leléptek. Carlos és ő a futonon szeretkeznek, a földön; kívülről látja: Carlos izmai, ahogy megfeszülnek a hátán, ő pedig, ahogy négykézláb térdel.
Pózt váltanak.
Pózt váltanak.
Pózt váltanak.
Egyszerű lenne, ha csak ennyiről szólna. Ha minden így menne tovább.
Amikor felébred, valami nedvességet érez, de nem volt magömlése, nem lehetett. Amikor felébred, még mindig női testben van, és Carlossa, aki mellette fekszik, női testben van, és olyan érzés, mintha megcsalta volna a férfival, akibe az álma első felében kapaszkodott körömmel, combbal (mielőtt az következett volna, hogy kidobóst játszik egy vízzel feltöltött sportarénában), és az egész egyszerűen szörnyű és szörnyű és szörnyű.
Zúdul rá a víz, ahogy zuhanyozik. A kád peremén férfitusfürdő, két flakon. A sajátját emeli fel. Behabozza magát. A combjai között csíp. Amikor ott érinti meg magát, rosszul lesz; bepánikol; mély levegőket kell vennie, és aztán lassan, óvatosan egy ujjat magába vezet, majd rögtön elrántja a kezét.
Olyan érzés, mintha felboncolná magát. Mintha felboncolná saját magát, ahogy vizsgálódva simítja végig a lábát, a karjait. Próbál közönyösen, tárgyilagosan a bőréhez érni, de van az egészben valami viszolyogtató, mint amikor egy olyan tárgy felé nyúlsz, amit csak a képzeleted vetített eléd, és a levegőre markolsz. Túlságosan is ismerős érzés. Carlossa zörget az ajtón:
- Minden oké? Bejöhetek?
Cecily előre görnyedve áll, a haja a tarkójára tapad. A párás tükörbe bámul.
- Ne.
- Eljössz velem vásárolni munka után?
- Mit veszünk?
Szünet.
- Ruhákat.
- Ó. Persze, ööö, oké. – Elzárja a zuhanyt. Lenéz magára. A testén, ezen a testen legalábbis, ezen az idegen testen vízcseppek gördülnek végig. – Azt se tudom, mibe menjek dolgozni.
- Szerintem az én régi ruháim most jók rád. Valamennyire. Kérjek a szomszédtól? Vagy Betty, várj, persze: felhívom!
- Annyira nem fontos. – Úgy sem fogok tudni kijönni a zuhany alól. – Hagyd csak. – Úgy sem tud megmozdulni.
Ott áll meztelenül és vacogva.
   
Közérdekű közlemény következik.


Napok telnek el. Pár nap eltelik.
Hazatér. Az új ruhái vannak rajta: tomboy-stílus, teddygirl; tweednadrág, feltűrt szárral, bőrövvel, fölötte nyitott zakó, alatta csak egy sötét sportmelltartó, a hasa szabadon. A fogai közé veszi a dossziét, előkeresi a kulcsát a hátizsákja aljáról. Benyit. A cipőjét leveszi, a nappaliba lopakodik. Feloltja a villanyt. Carlossa elkínzottan felnyög. Carlossa arccal előre hever a díványon, félig lelóg róla.
- Mi történt?
Carlossa felemeli a kezét, int, aztán visszaejti maga mellé. Cecily félrerakja a táskáját.
- Gyerünk – próbálkozik megint.
- StrexCorp! – mondja Carlossa, hirtelen felülve. – Igenis, hallgassák csak le, hogy mi a véleményem róluk! Bejönnek, érted, és ott vagyok, vizsgáltam a… Szóval mondtad, hogy vizsgáljam, és gondoltam, egy próbát megér, hogy visszacsinálható-e ez a nemi átalakulás izé, és akkor ők jönnek, és hogy azonnal álljak le a kísérlettel, és nem akarok kivenni egy kis szabadságot? Hát nem, nem akarok kivenni egy kis szabadságot, tudós vagyok, és akkor ők jönnek, és leállítják a kísérletemet, a közepén, a… - Az ajkaira harap. A keze ökölbe rándul. Cecil hozzá lépdel, derékből lehajol, átkarolja a vállát.
- Hé – suttogja. – Hé.
Carlossa a vállába temeti az arcát, a zakójára markol. Magában motyog. A szavak, amiket Cecily kiért: „munka”, „tudomány”, és egy egész sor spanyol vulgaritás. A hátát simogatja, belégzi a haja illatát. Így vannak pár percig, így vannak mindörökké, összekarolva. Carlossa lassan lenyugszik.
- Itt vagyok – mondja Cecily. – Itt vagyok.
- Nem porszívóztam ki. És nem mentem el a postára. Kibuktam, ne haragudj.


Egy üzenet főtámogatónktól, a StrexCorpstól.
HARAG. GYŰLÖLET.


Cecily mobilján még mindig Carlos a háttérkép, a fotó, amit a Subwayben készített, csak egy mosolyogj-a-kajáddal dolog, de ahogy a nap betűzött, de ahogy Carlos ránézett, de ahogy Carlos mosolyogni tudott -
A laptopján pedig közös fotó, randi az elhagyatott vidámparkban, ahogy porosan, véresen vattacukorra markolnak, arra a két adag vattacukorra, amiért szörnyűségeket kellett megtenniük, és ott állnak, győztesen, a lángoló óriáskerék előtt, Cecil eltartja magától a telefont, kiölti a nyelvét, Carlos pedig előre hajol, és csak azért is Cecil vattacukrába harap-
És Cecily a Canon-géppel Carlossa felé oson, a fürdőszobában, ahogy a nő frottírköntösben a haját fésüli, feltartja a gépet:
- Mosolyogj!
Vaku, vaku, vaku.



És figyeli, ahogy felporzik az út, ahogy Stevonne Carlsberg Fordja lefékez a ház előtt. Janis kiugrik a hátsó ülésről:
- Uncle Cecil!
Cecily hálásan nevet a kisfiúra, együtt futnak az ajtóhoz, de Stevonne utána szól:
- Cecilia? Beszédem van veled.
Cecily kelletlenül fordul felé. Végigméri. Stevonne hosszúképű, nyurga, kis pocakkal, ami alig látszik, alig látszana, ha nem vett volna fel egy sztreccsanyagú, padliszánlila, V-kivágású rémálmot, és eleve…
- Az a frufru ott rajtad bűn istenek és emberek ellen.
Stevonne a retiküljére markol. Műbőr.
- Janist hozd vissza fél nyolcra. Még ki kell takarítania a szobáját, és házija is van.
Janis, Janice, Cecil unokaöccse, unokahúga; a nővére egyetlen gyereke.
- Carmen nem mondta, hogy nincs olyan nő, vagy ép elméjű ember, aki ezt a cipőt tényleg felvenné?
Steve, Steve Carlsberg pedig Carmen Palmer férje.
- Carmen turnézik.
- Óh. – Cecily összefűzi maga előtt a karját. – Értem. – Valami hirtelen; az érzés, hogy valami nem stimmel. – Carmen? – ismétli feleszmélve. – Ő nem…?
- Nincs a városban. – Stevonne vállat von. – Persze, hogy nem változott át. Egyértelmű, hogy a StrexCorp áll az egész mögött; megpróbálják elterelni a figyelmünket, összezavarni minket ezzel az egész felhajtással, amíg a háttérben…
Janis kihajol az ajtón.
- Jössz?
Stevonne elhallgat.
- Nos – mondja. – Mulassatok jól.
Cecily nézi, ahogy beszáll az autójába, abba a tragacsba, amiben képes az ő nővérét furikázni, Carmen Carlsberg-öt (Carmen Palmert), de most nem ez a baj, most valami más – StrexCorp – Janis megáll mögötte, a kezét húzza.
- Gyere már!
- A mostohaapád egy pancser – mondja Cecily. – De félek, hogy…
Kiengedi a levegőt.


Janis tizenhárom éves. Cingár, szöszke, szeplős. Cecil elnézi, ahogy beveszi magát a fürdőszobába, ahogy izgatottan előcibálja a neszesszerét.
- A te korodban lehet a legszörnyűbb – mondja.
- Micsoda?
- Ez az egész átváltozás.
- Ja? Nem nagy ügy. Azt hittem, nagyon más lesz, de nem nagyon más. És az egész örs átment a cserkészfiúkhoz, a volt cserkészfiúk meg a cserkészlányokhoz, szóval tényleg nem nagyon változott sok minden, azt hiszem.
Cecily egy kicsit hallgat, ahogy leguggol hozzá. Janis a kád szélén ül.
- Mert az emberek, akiket szeretsz, még mindig melletted vannak – ismétli; a tekintete elréved.
- Azok az emberek is, akiket utálok. Stevonne.
- Argh, Stevonne. Anyukád mikor jön haza?
- Nem tudom. Nem mondta. Szóval, mit szeretnél?
Cecily az ujjaival hátrasimítja a haját.
- Gyönyörű szeretnék lenni – búgja. Janis nevet. – Te vagy a szakértő.


Először a folyékony bázisú alapozó, aztán a kemény, a kisebb hibákra. Utána kőpúder, ecsettel. Pirosító az orcákra; az arcélre, az állra, az orr mentén barnító. Az ajkakra balzsam, majd fixáló, és a bézses rúzs, az enyhe szájfény. A szemöldököt csipesszel formára, fésülni, mérni, festeni. A szemeket szemceruzával kihúzni, aztán szemhéjpúder: alapszín a szemöldökig, világosabb árnyalat a szemzugba, sötétebb árnyalat a szélekre, L-alakban. Egybemosni. Tus. Elsőnek a szárnyvonal, aztán kívülről befelé, két lépésben. Ismételni. Aztán szempilla-göndörítő, aztán szempillaspirál. És tükör.
- Olyan, mintha nem lenne rajtam smink.
- Ez a lényege.


Visszafuvarozza Janist. Carlossával estére randit beszéltek meg.
Gyönyörű szeretnék lenni.
A történtek óta most randiznának először.
Itthon maradnak, de attól még randevú. Cecily kitakarít, úgy-ahogy, nagyjából.
Carlossának volt ez az ötlete, hogy táncolniuk kéne. Csak ők ketten, és a zene.
Cecily bekészíti az albumot. Gyertyákat gyújt. A gardróbba megy, levetkőzik.
A fehérneművásárlást összecsapta. Most örülne, ha lenne nála valami csipkés, vagy áttetsző, vagy kihívó, de csak ezek az egyszínű, semmilyen kis ruhadarabok vannak, a szürke franciabugyi, ami vagy derékig felér, meg a barackrózsaszín melltartó, aminek amúgy sincs értelme, de azért perceken át szenved azzal, hogy valahogy bekapcsolja. Carlossa közben megérkezik.
- Készen állsz?
- Öltözöm!
Elege lesz. Kibújik a pántokból, megfordítja a melltartót, bekapcsolja. Aztán csak bámul maga elé.
Ilyen egyszerű.
Ennyire egyszerű.
- Basszus.
- Hmm?
- Semmi.
A vállára húzza a pántokat.
Carlossa kint felrakja a lemezt, [In a Robe of Fire]. Hegedűszólamok és tűzpattogás. Cecil kilép a gardróbból. A hálószobában csak mécsek égnek. Zene szól.
Carlossa gyöngyfehér fűzőt visel, csipkés fehérneműt, harisnyatartót, combfixet, magassarkút. Cecily csak azt mondja:
- Whoa.
Carlossa a kezét nyújtja felé. Cecily felélassúzik. Összefűzik az ujjaikat.
Lépésről-lépésre.
Lehunyt szemekkel.
Keringenek.
Cecily a zene ritmusára lélegzik. Úgy érzi, hosszú idő óta először úgy érzi, hogy jelen van a testében, hogy jelen van ebben a testben; hogy ő irányítja, hogy hozzá tartozik.
A dallam átmossa. Carlossa keze a derekán.
A dallam átmossa. Lost in Emptiness.
Mozdulatról-mozdulatra, minden apró mozdulattal közelebb kerül Carlossához. Átkarolja a vállait, a nyakát cirógatja. Közel hajol.
Az ajkaik összeérnek.
Mélyül a szólam. Mélyül a csók. A lépések még tétovák.
Cecily a hosszú tincsek közé túr.
Az első csókjuk, még nagyon-nagyon régen, ennél sokkal rövidebb ideig tartott. Visszatartja a lélegzetét; aztán lágyan sóhajt fel, a kezét végigfuttatva Carlossa oldalán.
Megállnak.


A második randevújukon, Carlos és ő, görkorcsolyázni mentek, ami az ő ötlete volt, az ő hülye ötlete volt. Egyikük sem tudott korcsolyázni. Tele voltak sebekkel. (Mindketten tele voltak sebekkel.)


Cecily és Carlossa ott állnak, a homlokukat összetámasztják. Cecily öt ujjbeggyel simít végig Carlossa oldalán, lefelé néz, a barna keblek a fűzőben megemelkednek, Carlossa mélyen lélegzik, vigyázzban áll.


Carlos és ő csókolóztak, a második randijukon, a búcsúzásnál. Kínos volt, mert egészen addig nem csókolták meg egymást így, ilyen hosszan, nem merték, és Carlos akkor, viszlát, akkor egy egészen kicsit lábujjhegyre állt, és megcsókolta őt – ő pedig a hajába markolt.


Cecily végigsimít Carlossa oldalán, és a tenyerét, nagyon puhán, a melleire fekteti. A szemébe néz. My Devotion Will Never Fade.


Az ajtónak dőlve csókolóztak, fuldokolva, hevesen, Carlos az ajtólapnak szorította őt. Még életében soha nem volt olyan kemény. Belenyögött a csókba, belemarkolt Carlos hajába. Nyüszíteni tudott volna, szűkölni és lihegni, kérlek. Carlos felnézett, egy pillanatra elhúzódva. Zihált.
- Szóval, itt laksz?
- Itt.
- Igen? Szuper.
Belökte az ajtót.


Cecily Carlossa nyakába csókolt, a nyakától a füléig csókolt fel, a tenyere a mellén, a fűző anyagán át a bőr forró. Az éjszaka hideg, lobogtatja a hófehér függönyöket. Can I Erease the Demon?


Átzuhantak a lakás küszöbén. Carlos ismét az ajtólapnak szorította őt.
Ott, az előszobában keféltek, Cecil combjai Carlos dereka körül, Carlos nadrágja csak csípőig letolva, minden lökés brutális – a keze Cecil ágyékán; a vállába harapott, kiszívta a nyakát, vadul csókolta, Cecil karmolta, és semmi mást nem akart, mint ezt, minden egyes pillanatát, és vigyorogtak és nem tudták elengedni egymás pillantását, és tíz perc volt az egész, tizenöt? És utána már valahogy a földön voltak, a hülye kockacsempén, és Cecil nevetett, Carlos pedig kifulladva bámulta a plafont, és azt mondta:
- Ez egy baromi jó csillár. Ikea?
És Cecil a tenyerébe temette az arcát, és bólintott, igen, és nem tudta abbahagyni a vigyorgást, nem, mert-


- olyan régóta nem volt ennyire boldog –


- és Carlos azt mondta:
- Ha sikerül valahogy felkászálódnom, akkor csinálok magunknak egy rohadt jó kávét, ha nem, akkor ittalszom.
- Aludj itt. – Cecil felé nézett. Az oldalára gördült. Carlos a hátán hevert. – Maradj estére.
Carlos hunyorogva felnézett rá. Aztán elmosolyodott.
- Ennyi nem volt elég, mi?
Cecil fölé mászott.
- Egy év, te rohadék. Egy év, és egy teljes hónap!


Cecily ajkai ismét Carlossa ajkaira találnak. A lemez körbeért: In a Robe of Fire /Fierce and beautiful, in solstice reign.


- Rohadék? Hol marad a Gyönyörű Carlos? Édes Carlos? Szupercarlos, megacarlos, kapitány, ó, kapitányom?


- Carlossa – suttogja Cecily, a szájára leheli. – Gyönyörűm. Édesem. Szerelmem.


Egyszer volt, hol nem volt, valamikor volt két férfi, akik nagyon, nagyon szerették egymást.
A történet lényege mit sem változott.


Carlossa végigsimít Cecily fenekén, a combjaira csúsztatja a kezét, ahogy felemeli őt:
- Hopp.
Cecily a nyakába kapaszkodik, így mennek az ágyig. Cecily a nyakába kapaszkodik, a vállára hajtva a fejét, kipirultan vigyorog, és nyekken egyet, ahogy Carlossa az ágyra löki. A kezei a feje mellett, a párnán pihennek, a combjai tárva: Carlossa közöttük térdel. Egy villanásnyi tekintet és egy villanásnyi kérdés, Cecily bólint, a tenyerével eltakarja a száját - így fojtja el az első nyögést, amikor Carlossa előre hajol, amikor végignyal elsőnek még csak a fehérnemű anyagán.


Cecily a kézfejére harap. Cecily a kézfejére harap, hogy ne kelljen hallania a saját sóhajait és az apró sikolyokat, élesen, aztán lenéz - ahogy Carlossa gyönyörű haja szétterül a combján - és hátrahajtja a fejét.
- Ó, bassza meg - suttogja. Ez az ő hangja. Ez az ő hangja kell, hogy legyen.


Carlossa egy ponton azt mondja:
- Fordulj hasra.
Cecily feleszmél egy pillanatra - feleszmél a ringó révületből; a lábfeje behajlítva, az ujjai görcsösen a lepedőre markolnak, zihál, zihál.
- Én?
Carlossa mosolya lágy. Feltérdel, a haját a bal vállára simítja. A melle hullámzik a fűző alatt. Finoman végignyal az ajkain.
- Jó-jó, csak biológiailag nem látom be- kezdi Cecil.
- Szerintem tetszeni fog. Semmi trükk. Na?
- De ezt ne hagyd abba - mondja Cecily, ahogy hasra fordul. Carlossa a dereka alá nyúlva négykézlábra húzza. Folytatja, az ujjai csatlakoznak. Cecily felsikít.  


Mintha vihar születne benne: és a testében elektromosság, a testében villámok, fenyegető és hatalmas, hatalmasabb nála. A gyönyör, ahogy újra és újra keresztülcikázik rajta, a lábujjaktól a haj tövéig.


Hajnalban, ahogy az ablakban ül, egészen meztelenül, és cigarettázik; Carlossa még a szétdúlt ágyon fekszik, az oldalára fordulva, neki háttal, a takaró a bokája köré csavarodik; és a háta íve, a haja omlása, a szépsége és a jelenléte úgy árasztja el Cecilyt, mint zengő illat, vigyorogni kezd, és kifújja a füstöt, felköhög a nevetéstől. Carlossa megmoccan, elégedetlenül morog. Cecily hunyorítva figyeli, az ébredő nap a szemébe tűz.
- Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon, és a leggyönyörűbb férfi - mondja. - És a leggyönyörűbb lusta szar.
- Kushadj, alszok.


Ő lehetne a leggyönyörűbb fa (bármi lenne, számára gyönyörű lenne), és Cecily esővé változna, hogy táplálhassa; és Carlos, Carlossa lehetne szél és lehetne a szél által sodort levél, ő beleszeretne a zúgásába és beleszeretne a táncába.


Reggelinél a régi ingeikben ülnek, mindkettejükre túl nagy; Cecily törökülésben, a mobilján híreket olvas, Carlossa elmerengve bámulja a kávéját, aztán, mintegy kísérletképpen, belemárt egy töltőtollat. Aztán megbánja. Cecily felnéz rá. Összemosolyognak. Tinta szivárog a kávéba.
- Hello - mondja Cecily.
- Hello.
- Menthetetlenek vagyunk.
- Ühüm. - Carlossa lerázza a töltőtollat, betűzi a füle mögé. - Legközelebb a Dirty Dancinget csináljuk. Elalvás előtt a fejemben volt a pontos röppálya és lendület ahhoz, hogy sikerüljön, az egész metodika kérdése.
- Hát így is elég...
- Ne.
- ...
mocskos
- Ne-ne.
- ..tánc volt…
- Nem.
- Ha érted…
- Nyílván nem. Még egy ilyen, polkázunk.
Cecily vigyorogva húz a kávéjából. Majdnem belefullad, amikor Carlossa agresszíven és rém hirtelen dúdolni kezdi a néptánc dallamát.



Cecily a stúdióban ül, lóbálja a lábát, az asztalra könyököl. Tisztában van vele, hogy a híreket olvassa, de a gondolatai máshol járnak; a gondolatai hazatérnek. Egy sóhaj.
- Egyéb híreinkben… hogy vagytok, hallgatók? Bárkit kérdeztem az elmúlt hetekben, hazudott róla - köztük magam is, hiszen magamat kérdeztem a leggyakrabban. Mindazonáltal, bízom benne, hogy lassan mind otthonra lelünk új testeinkben és régi-új életünkben. Jómagamnak már nincsenek ezzel kapcsolatos lidércnyomásai, bár egész este nem aludtam. - Hupsz. - És amíg úgy teszek, mintha ezt most nem mondtam volna, irány… az időjárás.
Gyorsan feltesz egy számot, a fülest félrerakja. Az ajkaira harap. Mozdulatlanul ül, maga elé meredve. Lassan elmosolyodik. A ruha anyagára markol: barackrózsaszín ingruha, combközépig ér. Az ölébe gyűri az anyagát.
Az ablakon túl, a behúzott redőnyön túl homokvihar. A hírekben nem beszélnek róla.
Cecily mosolyogva ül, a szemeit lehunyva. Bömböl a vihar.


Látogató érkezik: valaki kopog, és valaki belép. Ő a székkel arra fordul.
Vele szemben önmaga áll.
A férfi, aki belép az irodába, magas, karcsú; szürke öltönyt visel, zakó nélkül, az ingujjak feltűrve. A bőre fehér. Hátrafésült haja szőke. A szeme - a szeme pedig fekete.
Cecily óvatosan talpra áll, keze a szék támláján. A férfira bámul, a tükörképére bámul. A férfi vigyorog. Ez nem az ő mosolya.
A férfi neve Kevin.


Kevin azt mondja:
- Nem fog fájni.
Cecily riadtan felkapja a fejét, Kevin pedig a mikrofon után kap. Egy gyors mozdulat, ahogy a kábelt Cecily torka köré hurkolja, ahogy kirúgja alóla a lábait. Egyetlen gyors mozdulat, és ő a férfi mellkasának szorul. Kevin a kábelre markol.


Cecily a kábelre markol, a kábelre a nyaka körül. A fejét hátravetve próbál levegőhöz jutni, tűsarkú cipője végigkarcolja a linóleumpadlót. A feje hátrahajtva – Kevin csapott vállára hajtva. A férfi mögötte áll, torka köré fűzve a mikrofon kábelét. A stúdió félhomályban. Cecily egyre vergődik.
- Shh – csitítja Kevin, a füléhez hajolva. Az arca borostás. A keverőpulton lusta fények pislákolnak, vörös folttá olvadnak mind. Egy fekete csík a linóleumon, a tűsarkú lakk-karca; egy kibicsaklott boka, a harisnya szeme felszaladva, Cecily szemei fennakadva.
- Nem vagy tökéletes – mondja Kevin. – Olyan kár, hát nem? Már egyáltalán nem vagy tökéletes.
Cecily keze, ahogy ernyedten a dereka mellé zuhan, és hosszan lecsüng, vértelenül.
Kevin, ahogy szánakozó mosollyal még szorít a hurkon egy utolsót.
Aztán Cecily előre rúg - a keverőpult felé rúg, és a mikrofon felsípol, élesen visít, úgy sikolt, ahogy ő sikítana, ha lenne még levegő benne, és Kevin hátralép, Kevin ösztönösen hátralép, és a fülére szorítja mindkét kezét.


Cecily előre esik.


Cecily térdre zuhan, és köhögve, zihálva letépi jobb lábáról a tűsarkút. Kevin fölé hajol, az arca szigorú, megrovó, az ajka sértetten biggyeszt, és Cecily egyetlen lendülettel suhint a cipővel, a sarkát a férfi szemébe fúrva, egy centi, három, öt.


Kevin üvölt. A hangja nem emberi.


Cecily futni kezd, lerúgja a másik cipőjét, félig bukdácsol, a falba kapaszkodik, a légzése hisztérikus, bevágja maga mögött a stúdió ajtaját, és rohan tovább.


- Segítség! - krákog. - Segítség! - Segítség, meg akart ölni meg akart ölni megakartölnimegakartölni A folyosó dőlni látszik, neonfények izzanak fel, ahogy rohan, az ablakhoz fordulva látja már a homokvihart.


A kezén vér. A kezén valami ragacsos és folyékony.


Fut tovább. Mögötte léptek. Ráérős, nyugodt léptek.
- Segítség! - liheg. - Segítség!
El Rádióvezetőség ajtaja előtt, el az italautomaták előtt, el a gazdasági osztály előtt - üres -; a háta mögül a léptek, nem fordul hátra, egyenesen előre szalad, hármasával szedi a lépcsőfokokat, az utolsó ötöt átugorja, egy kanyar, rohanj-


A következő emeleten ott van a vészjelző, a könyökével betöri az üveget: egy nagy piros gomb, rátenyerel, és sziréna vijjog fel, a neonok kihunynak. Sötétben fut tovább, ahogy bíbor őrfények pislákolnak fel. A robajban nem hallja, követik-e még.


Acélajtók záródnak be, sorban egymás után. Már látja a kijáratot, látja, ahogy lassan vasredőny kezd ereszkedni felette.
- Riadó - közönyös női géphang. - Riadó. Riadó.
Vijjog a sziréna, Cecily a kijárat felé szalad. Valaki a karja után kap, valaki megragadja.
- Te kis kurva!
Daniel az. Daniel férfi maradt. Cecily próbálja kiszabadítani a karját, a kijárat felé hátrál:
- Engedj! Engedj el!
- Te rohadt ringyó, azt hiszed, tönkretehetsz mindent? Hogy lehetsz ilyen hálátlan picsa!?
Távolról hang, nyugodt, fiatal hang:
- Rendben van, Daniel. Meg tudjuk beszélni.
Kevin a folyosó végén áll, félrebiccentett fejjel. Üres szemgödréből patakzik a vér, ingje lucskos a vértől. Daniel szorítása lazul Cecily csuklóján.
- Szent isten… - hebegi.
Kevin tesz egy lépést előre. Mintha huzalokon rángatnák.
- Ha szépen, nyugodtan megbeszéljük, ahogy felnőttekhez illő…
- Jó traccspartit - mondja Cecily, és vetődik, átcsúszik a záródó vasredőny alatt. Daniel utána kap. Daniel karja a vasredőny alá préselődik. És Daniel - Daniel torka szakadtából felüvölt.


Cecily a válla fölött hátranéz: gondosan manikűrözött férfikéz, öt körömmel a küszöbbe tép.


Kint homokvihar tombol. Az ég elsötétül. Áthatolhatatlannak tetsző, sűrű homokfüggöny: szemcséi élesek, Cecily bőrébe fúródnak, az orrán, a száján ömlenek be, a szemüveg lencséjéhez tapadnak. A szél előre löki, kis híján letaszítja a lábáról megint. Fut csak tovább, a parkoló felé, az autója felé.
A háta mögött a rádióadó-torony. Vörös fény villog rajta, majd kihuny.
Alkonyati homály.
Autóba ül.
Gázt ad.
Zihál.


A labor felé hajt. Állandóan a visszapillantó tükröt lesi, és amikor elmúlik száz méter, és ötszáz méter, és ezer méter, tárcsázni kezd. Carlossa nem veszi fel a telefont.


Sittet görget a szél, ahogy az autóúton halad, felborult kukákat kerülget, szatyrok szállnak, papírok; senkit nem lát az utcán, mind fedezékbe vonultak, reméli, hogy így van, vezet tovább, a vihar vaksötét kavargásán át; fejből tudja az utat.
Meg akartak ölni - ez csak egy futó gondolat; ami a fejében lüktet, az ez: Carlossa, Carlossa, Carlossa!


Felhajt a járdára, lefékez. A csomagtartóból puskát cibál elő, ellenőrzi a tárat, két tölténnyel kevesebb. A labor Big Rico pizzériája mellett áll.
Elviekben.
Felrohan az emeletre. Átvág a tanterem-szerű szobán, fatáblák és torz üvegek között, a puskát a vállára vetve.
A harisnyája szétszakadt. A rózsaszín ingruha vértől piszkos. A haja izzadtan az arcába tapad, az arca tiszta mocsok. Zihál.
A terem közepén megáll, odébbtol egy asztalt, a fogait összeszorítva. A sima fapadlón egy kör. Rááll. A kör pereme felizzik. A talaj megnyílik.
- A laborba - motyogja.

Évezredekkel ezelőtt volt egy férfi, aki ugyanebben a körben állt, Carlos kezét fogva.
- Csukd be a szemed. Szupertitkos.


Cecily becsukott szemmel zuhan át a sötétségen; ha zuhan egyáltalán - nincsenek irányok; a föld alatt van, vagy az ég felett, vagy egy hatodik dimenzió féregnyúlvánában.


Cecil ott állt akkor: laborköpeny; gumikesztyű; védőszemüveg. Vigyorgott, ahogy átvágtak egy üres fehér termen, ahogy megálltak egy üvegajtó előtt. A nyakába akasztva kártya: VENDÉG - C. PALMER
- Úgy izgulok!
- Hát még én - motyogta Carlos, az üvegajtóra simítva a tenyerét. Az üveg felülete felfodrozódott, pixelről-pixelre bomlott szét, kéken pergő számsorok jelentek meg. Az ujjlenyomatát bemérték, a retináját lefotózták, felugrott a vetített monitoron:
jelszó, Carlos pedig leszegett fejjel gépelt az elé sugárzott klaviatúrán, tíz ujjal, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Cecil ne tudja kiolvasni: !c+c4ever!


Az ajtó most nincs ott. Szilánkjai a földön hevernek. Cecily belép a laborba. A labor: fehér hangár,  fenn üvegfolyosók, körben a levegőbe vetített, érintésre érzékeny monitorok, és amikor itt járt, tudósok serege volt itt, amikor itt járt, azúr, topáz levekben különös lények lebegtek, amikor itt járt, zaj volt, beszéd és gépmoraj, amikor itt járt, úgy érezte magát, mint egy űrhajón (mint amikor egyszer egy űrhajón volt), és most megáll.
Középen egy üvegurna, betörve. Szivárog belőle valami tejszerű, vérrel vegyülve, piros és nehéz. Valaki fekszik ott, valaki laborköpenyben: az arcán gázmaszk, a bőre fehér, a haja vörös. Nem Carlossa az: Cecily undort érez és megkönnyebbülést, aztán pedig pánikot. Körbetekintve egyre egy alakot keres, egy alakot ami előbukkanna a gomolygó füstből. Hallja a saját légzését, éles és magas, aztán a hangja elcsuklik:
- Carlossa?
Tétován megindul előre. A puska szíjára markol.
Nincs itt senki.
Már nincs itt senki. Felnéz: a plafonig nem látni el, az üvegfolyosók és fémhidak leszakadtak, az üveg peremén korom. Gyorsabban sétál, a kiömlött folyadékot kikerüli, aztán futni kezd:
- Carlossa! Carlossa!



Carlos ott állt: minden szem rá szegeződött, mindenki őt figyelte. Utasításra vártak.



Carlos ott áll. Ez az ő alakja. Ez az ő teste. Laborköpenye makulátlan, vasalt, hipózott; a cipőfűzője bezzeg kibomlott. Carlos ott áll, gázmaszk az arcán, lassan felé fordul. A széttört fehér semmi közepén bámulnak egymásra. Cecily zihál, zihál. Carlos leengedi a maszkot.
Cecily behunyja a szemét. A térde megremeg. Feltekint.
Carlos haja: ében, dús, fényes, félrefésülve, a halánték deres. Ilyennek emlékszik rá, pontosan ilyennek emlékszik rá, és a szeme épp ilyen zöld (szürkészöld), az orra büszke, a bőre kreol, arccsontja, álla határozott,  a mosolya…
A
mosolya
- Mit műveltél a barátnőmmel, te szörnyeteg!?
Cecily nem tartja felé a puskát. Képtelen rá. Carlos elengedi a gázálarcot: az a földre hullik, dönn.
Egy újabb hang: DÖNN.
Carlos vigyorogva lép előre, a homlokán nyílt seb vérzik. Felé közeledik, a vállai előre döntve, mint egy ragadozó (így nem látta soha; soha nem volt ilyen, soha nem bántotta volna). Cecily hátralép, megint: DÖNN, és Carlos elvigyorodik, a fogai véresek.
(
Ezzel elvigyorodott; és én rögtön belészerettem)
DÖNN! Carlos térdre esik, de mászik tovább, négykézláb, felé, Cecily egyre hátrál, a kezét a szája elé szorítva, és ahogy felnéz, ott áll Carlossa.
Carlossa kezében marokpisztoly. Carlosra céloz.
DÖNN!
(
Öld meg hasonmásod.)
Carlos előre bukik, és még utoljára Cecily bokája felé kap: ő hátralép.


Szünet.


Csend visszhangzik. Csend zúg. Carlossa kiejti a kezéből a pisztolyt. Carlossa felzokog. Cecily felé szalad:
- Itt vagyok, itt vagyok! Nincs semmi baj, vége van…
Carlossa átkarolja, a karjaiba rántja.
- Élsz! - kiált, és zokog tovább.
Carlos lassan elvérzik.
Cecily csókot lehel Carlossa homlokára, orrára, ajkára.
- Élünk, élünk…
- Azt hittem… - Egy remegő lélegzetvétel. Hátralép, Cecily vállaira markolva. Cecily vállai fölött a földön heverő férfira néz. - Élünk. - Ismétli. Feltekint. - Ideje meghalnunk a városért?
Cecily bólint.


A homlokukat összetámasztják. Carlossán laborköpeny, alatta fehér nyári ruha. Carlossa lábai előtt a földre ejtett pisztoly.


- Még soha nem öltem embert - mondta Carlos. Cecil feléfordult. A Grove Parkban ültek.
- Azt hogy?
- Hát, nem igazán volt rá...okom?
- Jaj, nem kell hozzá motiváció. A titkosrendőrségnek nagyobb kihívás, ha nincs.
Carlos hunyorgott. Bántóan sütött a nap.
- Nem érted, ugye? - A hangja puha volt. - Nem érted.


Carlossa zokogva öleli magához Cecilyt.
- Induljunk - zihálja. - Indulnunk kell, meg kell…
A lábai előtt a pisztoly, és zokog, és ezek örömkönnyek és az iszony könnyei. És Cecily lecsókolja őket az arcáról.


Szünet.



Két nő a tűzlépcsőn: Cecily kezében puska, Carlossájéban az újratöltött pisztoly. A homokvihar körülöttük süvölt még, ruhájuk, hajuk örvénylik.
Az épület felett, Carlos régi lakása és ál-laborja felett másznak fel a tűzlétrán a tetőre. Cecily leguggol, a telefonját összeköti az antennával. Carlossa őrködve áll.
Hangfelvétel.
- A kormányunk célja, hogy őrizzen minket. A kormányunk célja, hogy egységbe szervezzen és összetartson minket, törvényekkel védje a békénket, és a javainkat igazságosan elossza. Onnantól, hogy a kormányunk ezeknek a feladatoknak nem tesz már eleget, megszűnik a kormányunk lenni. Isten hozott Night Vale-ben. Hadba mind, amíg még van városunk, amiért harcolhatunk.
A homokvihar zúg.


StrexCorp. Ez minden. 
Egy helikopter kezd körözni fölöttük, mint dögevő madár, propellerei zúgnak, ratatatatatatatam, Cecily folytatja a beszédet:
- Elidegeníthetetlen jogunk van az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra való törekvésre; aki ez ellen tör, az az ellenségünk, aki ez ellen tör, arra nem vár irgalom.
Carlossa feltartja a pisztolyt, célra tart, aztán egy fintorral leengedi.
- Stevonne?
Stevonne Carlsberg kihajol a helikopterből, a vállára puska vetve. A kormánynál Janis ül.
- Simán bemértem az adást. El innét!
A helikopter lejjebb ereszkedik. Cecily újraindítja a felvételt, és Carlossát követve, a kezébe kapaszkodva fedélzetre lép. Janis felfelé rántja a botkormányt, a helikopter az égbe tör. A vihar zúg még, de csendesebben. A propellerek:
ratatattatatam. - Össze kell szednünk a túlélőket! - kiáltja Carlossa. - Akit csak az utcán látunk! Az öregeket és a gyerekeket bunkerbe kell terelnünk, őrizettel, a sérülteket a Desert Flower-höz szállítjuk, összpontosítsuk az erőinket - még több helikopterre lesz szükségünk - a harcosokat tizedekbe szervezzük, értesítsük Miriam McDaniels-t és Az Arcnélküli Öregurat, megszervezzük a logisztikai irányítást, meg kell tudnunk, a seriff titkosrendőrsége a mi oldalunkon áll-e, mozgósítsuk a gyerekhadsereget, megkezdem a tárgyalást Tamas Flynnel, lekapcsoljuk az elektromosságot… - Levegőt vesz.  -  Szóval. - Aztán nem mond semmit, csak félresöpri a haját a homlokából, és tárcsázni kezd.
Cecily a vállának vetett puskával áll a helikopter ajtajában, az utcákat kémleli; Stevonne a másik ajtónál, a válla fölött átszól:
- Te, Cecilia?
- Mit akarsz?
- Ha most meghalok, és Carmen hazajön, és addigra már fel van szabadítva a város és hasonlók, akkor azért megmondod neki, hogy hősként küzdöttem?
Cecily grimaszol.
- Nem. De jó fej leszek, és majd mondom neki, hogy ne ebben a szoknyában temessen el, mert rémes. Komolyan, Stevonne.
Farmer.
Összevigyorognak.
Lövések.



VÉGE 





hozzászólás: igen // nem
a borítóképet köszönöm [River]nek. a történetbe illesztett zene ötlete (kattintásra In a Robe of Fire) [Yami]é. ha már itt tartunk, mindkettejüknek nagyon köszönöm a támogatást ehhez a történethez. ❤

19 megjegyzés:

Tinuviel írta...

Ez a műfaj nekem mindig kicsit érthetetlen volt, míg cosplayben vagy fanarton meg tudott fogni, addig ficcekben szinte egyáltalán nem. Céltalannak gondolom az ilyen alkotársok legtöbbjét ÉS pontosan ezért volt fantasztikusan érdekes egy olyat olvasni, ami ennyire jól fel volt építve, szal nagyon gratulálok.

Raistlin írta...

Ne tudd meg én mióta éheztem egy fandomra, ahol reálisan meg lehet oldani (voltak kísérleteim még APH-ban meg a BBC Sherlockkal, de sosem publikáltam), mert mindig érdekel, mennyire életképes egy műfaj és mit lehet kihozni belőle, és nagyon-nagyon örülök, hogy úgy érzed, sikerült jól felépítenem, szóval nagyonköszönöm ;u;

Anett írta...

Szia! Bevallom, én Cecilt mindig is kissé androgünnek képzeltem, szóval fenntartások nélkül elfogadtam nőként. :D Carlos először idegennek tűnt Carlossaként, bár nem lepett meg a tökéletessége. Tetszett a párhuzam a randijaikkal, és az utalás Cecil első látogatására a laborban. Találtam egy pici elírást, zuhanyt pötyögtél zuhan helyett, azt hiszem. Összességében minden részét imádtam ennek az írásodnak is!

Raistlin írta...

Annyira örülök, hogy tetszett! ヽ(*゚ー゚*)ノ
Androgün Cecil mindörökkön-örökké, ámen. ;u;
Carlossa szándékosan idegen elsőnek, mert Cecil számára is hirtelen ijesztően idegenné válik, de örülök, hogy végül el tudtad fogadni ouo És nagyon köszönöm, hogy szóltál az elírásért, javítottam!

Mary Wolf írta...

Uhh, ez nekem nagyon tetszett! Nekem tetszik ez a műfaj, de eddig nem sokat olvastam ilyen jellegű írásokat, inkább a fanartokat lestem. És nagyon tetszett, hogy Cecil nem egy tökéletes bombázó nővé változott át. :D Szegényt sajnáltam, ahogy vívódott legbelül. Carlos meg még nőként is tökéletes (hogy rohadjon meg >.>). És ez a fic tökéletes példája annak, hogy mennyire szeretik egymást. Szerintem, ha tényleg valamelyikük nővé változna, még akkor is együtt maradnának :D És Kevin! Én örömtáncot jártam, hogy Kevin is benne volt egy kicsit meg Carlos gonosz hasonmása is :D

Raistlin írta...

*boldog dorombolás* Sokat gondolkoztam, hogyan változtatná meg a kapcsolatukat, ha valamelyikük "átváltozna" bizonyos szinten, de arra jutottam, hogy ha van olyan páros, aki tényleg tűzön/vízen átkel egymásért és teljesen elválaszthatatlan, akkor az ők, és szerettem volna ennek az elpusztíthatatlan és megmásíthatatlan szerelemnek dedikálni a ficet mert awww ;u; Nagyon-nagyon-NAGYON örülök, hogy így tetszett~!

Dragda írta...

Rohadjak mert, de ezzel most a szívembe lőttél. Szó szerint felsikítottam, amikor megláttam a leírásban, hogy fem!Cecil, ugyanis conon azt fogok cosplayelni (a kis dög kedvéért megtanultam nyakkendőt kötni, szóval örüljön)! <3
Aztán azért nyammogtam, hogy húúúú lányXlány aktus és awwww... a nőkért rajongó szexhormonjaim zsibongtak! A pasis felük meg a csillárért. *.*

Imádtam, köszönöm, hódolat. Mit kérsz az oltárodra, oh istennőm?! Engedd, hogy elérjen imádatom! Csókok

*jól van ám, csak belgyógyászatból fog zéházni kedden, semmit se tud, egész nap dolgozott, és a szakdogája se áll sehogy*

Raistlin írta...

Dragda, örülök, hogy így lelkesített - sok sikert a ZHhoz és a CPhez és egyéb kétbetűs dolgokhoz, és köszönöm a kommentet!

Mitsuki írta...

Imádom a címet. Imádom. Annyira fura és nincs köze semmihez és mégis imádom. Mert csak. Tökéletes.

És lehet egy olyan sanda gyanúm, hogy ezzel kapcsolatos volt a múltkori díjhoz az egyik kérdés, méghozzá a mit tennénk ha reggel másik neműként ébrednénk című...
Már akkor is igen érdekesnek és nehezen megválaszolhatónak találtam. De így, szépen hosszan kifejtve, le az összes kalapommal előtted.

Hogyan ne írjunk női karaktert? Hát, ez egy kellemes ellenpélda, mert ők igenis női karakterek, és nem csak kívül lettek nők, de egy idő után, jó kis identitáskeresős időszak átvészelése után belül is. Nők, ízig, vérig, utolsó húsig.

A gyönyörű Carlossa és a fantasztikus Cecily. Mert csodásak és élőek és olyanok, amilyennek lenniük kell, ott domborodnak, olyan magasak, olyan hangúak, olyan szeműek, amilyen éppen a másik vágya, amilyen a másiknak kell. Hogy megint és mindig és örökké egymásba szerethessenek, újra meg újra meg újra meg újra...

"Ő lehetne a leggyönyörűbb fa (bármi lenne, számára gyönyörű lenne), és Cecily esővé változna, hogy táplálhassa; és Carlos, Carlossa lehetne szél és lehetne a szél által sodort levél, ő beleszeretne a zúgásába és beleszeretne a táncába."


" ...de erre tessék, itt vagyok, és mi vagyok? Megint valami, amire mindenki azt fogja mondani, hogy tökéletes, hogy ideális, hogy a fene tudja, de tudod mit? Ez legalább valami új, valami, amit én még nem utálok."

Kétségek között vergődve Cecily eszébe jutnak a randik, hogyan találtak egymásra és mennyit nevettek és szerettek és ezen nem változtathat semmi. Holmi nemváltás sem.

És mikor összekovácsolódna a pár újra, zene, egymás, harmónia, akkor.

Akkor.

Akkor a magassarkú egy hasznos eszközzé válik, egy fejhallgató gyilkossá. És olyan érzékletesen kapjuk meg a kétségeiket megint. Magukban. A világban. De harcolnak. Mindörökké. Együtt.

Fight girls!


U.i.: <3 <3 <3 ezt így érte. Meg nagyölelés. Meg imádat és köszönet és zene, és csoda, és fight girls, meg minden. Egy tál eper, csak legyen eper, csak legyen nő, csak legyenek ők. <3 <3 <3

GwenPage írta...

Hogy lehet, hogy a rendszer nem jelezte, hogy van új történet, pedig követlek, nagy lendülettel és folyton lesem a hírfolyamot. Ilyen nincs. De szerencsére rábukkantam.
Elkezdtem olvasni a WTNV fordításod mert nem tudtam ellenállni - nem tévedtél, beszippantott. Rohanok is folytatni. És így, hogy most már világos hogy ki-kivel van hát szerelmes lettem ebbe a történetbe. zseniálisan kivitelezett, felépített és ahrrr (íme, egy értelmes vélemény. Ahrr.) Ennyi telik tőlem.
Imádtam♥
Ha jól tudom megkaptad az ölelést, amit neked küldtem:)♥

Raistlin írta...

MITSUKI, nagyon szépen köszönöm, annyira örülök, hogy ennyire tetszett! (Heteken át szenvedtem ezzel a történettel, nem is papíron, hanem hogy van-e értelme belefognom egyáltalán - szemfüles vagy, a meme írásánál már tényleg a fejemben mocorgott, de nem mertem belefogni, ez egy elég nagy kihívás volt magamnak)

A cím meg... amikor eljutottam addig, hogy nem ártana neki egy cím, azon kaptam magamat, hogy elkezdek azon merengeni, hogy mik az ilyen tipikus női történetcímek- és utána elég hosszan bosszankodtam azon, hogy miért vlasztjuk szét ennyire a női és a férfi történeteket, és hogy ennek nem biztos, hogy így kéne lennie, és a női történetcímekben mindig megjelenik maga a nő valami erotikus metaforaként, virág, csokoládé, csók, cipő, szél - eper. És arra jutottam, hogy ha női történet, akkor csak legyen a címben eper, és mehet is az Ulpiushoz - szóval ez nem annyira a történetről magáról szól, inkább arról, hogy mi inspirálta: az általános csalódásom, hogy lebutított, tömeggyártott történeteket apunk, és hogy slash-íróként sokszor úgy érzem, semmit nem teszek ez ellen.

Raistlin írta...

GWEN PAGE, néha csinálja velem a blogspot, hogy megutál :D Az ölelést megkaptam, és hálásan viszonzom - és nagyon-nagyon örülök, hogy elkezdted a WTNV-t, epizódról-epizódra egyre jobb (és egyre fenyegetőbb) (és egyre buzisabb) lesz ouo

Eva Reyklani írta...

Bevallom, kerülgettem egy ideig, mint macska a forró kását, és bizalmatlanul méregettem, majd egyik este, mikor úgyse tudtam aludni, belevágtam. Hát utána valahogy sikrült álomba szenderülnöm, de úgy nem akarom tudni hogy mit álmodtam.
Külön megköszönném, hogy nem haltak meg konkrétan a végén, szóval élhet bennem az a kép, hogy ők most nagyon hőseisen elhelikopátereznek a naplementébe és hősök, és élnek.
Aztán: identitáskeresés. Hogy tulajdonképpen nem a testünktől, vagy a nemünktől függ, hogy kik vagyunk, de mégis, az ember szinte egy életet leél úgy, hogy fogalma sincs róla ki is ő, erre ezek itt nemet cserélnek és még az a kevés is felborul, és teljes káosz. Ám itt jön a de, hogy szerelmesek és megoldják és segítik egymást és ettől lesz olyan nyugodt. Kiborító, félelmetes, gyomorszorítóan pánikolós, de az, hogy ők összetartoznak valami idillt ad az egésznek és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy nők, férfiak, vagy elektromos ráják, mert ők ők és ennyi.
Csodálatos, mihelyt az ember lánya megemészti. Mert ez azért nehéz, de azt hiszem, csak mi tesszük nehézzé, azért, hogy aztán rájöjjünk valójában tök egyszerű.
Ezt még forgatni fogom magamban még egy darabig.
"És onnantól már azt sem ismerte fel, ha valami tényleg, komolyan, abszolút bizarr volt."
ez nagyon megfogott ez a mondat.
És Stevonna Carlsberg! Külön habcsókok.
Nah nagyon nehéz, érdekes, lebilincselő volt, és teljeséggel működőképes.
köszönöm, hogy olvashattam!

Raistlin írta...

REYKLANI, én a leírás alapján biztos nem olvastam el :D (Szörnyűek a leírásaim, ez a mostani pedig valami éterien pocsék) - nagyon köszönöm, hogy végül adtál neki egy esélyt! (~ ̄▽ ̄)~
[én is úgy éretelmezem, hogy életben vannak, mert lehet-hátha-talán akarok majd még valami folytatás-félét írni, bár novelláknak elvben nem szoktam, de-de-de. Nagyon a szívemhez nőttek a lányokfiúk.]

A novella alapja az ún. gender-theory, ami azt tartja, hogy a nem, amivel születünk (=sex) nem feltétlenül azonos azzal, aminek érezzük magunkat (=gender), tehát hiába vagyok női testben, attól még tarthatom magamat férfinak (=transzgender). Innentől pedig elkezd bonyolodni, mert lehet valaki "genderfluid" is, mint itt Carlos(sa) és végül Cecil(y): nem akkor válnak nővé, amikor a biológiai nem, a sex megváltozik, hanem amikor úgy döntenek (Carlossa rögtön, Cecily észrevétlenül, csak a novella közepe felé; eleinte ugye transznemű, női testben férfi lélek) hogy nőként identitfikálják magukat.
Ezt a magyarázatot nem igazán vettem bele a novellába, mert nem akartam, hogy szájbarágós legyen, de lehet, hiba volt kihagyni ^^" Mindenesetre lesz egy WTNV-epizód, amikor Cecil érintőlegesen beszél erről, mert a karakter (hozzám hasonlóan) elfogadja ezt a teóriát: a nemet nem az határozza meg, biológiailag hogyan születtünk. Ő persze a maga bizarr módján egészen addig megy, hogy amellett kardoskodjon, hogy egy önálló életet élő levágott férfikéz márpedig kislány, Megan, és ezt a városnak tiszteletben kell tartania (futólag már volt szó a karakterről, a 34. epizódban szerepel majd, csak jussakmárelodáignemigaz)

Raistlin írta...

* olvastam VOLNA el, khm.

уαмι. írta...

Ez a kedvenc Suci ficem?
Ez a kedvenc Suci ficem.
Jelenleg, mert egyre zseniálisabb vagy és én kezdek elszáradni.

Nem elég hogy Cecilos, még femslash is, nem elég hogy femslash, még Cecilos is. Ezzel a párossal nem hibázhattál, tudom mennyire féltél tőle de jó ég - én tényleg azt hittem, hogy megszenvedsz a sztorival de ennél jobban nem is lehetett volna belesimítani a kánonba, mert most elkezdtem azért nyavalyogni hogy én ezt akarom, nekem ez KELL.
Kell Carlossa tökéletessége, kellenek Cecily gondjai, kell kettejük küzdelme a kapcsolatukkal, kell az a tökéletes beteljesülés (i s t e n e m). Ez a... ez. Én kész vagyok. Tökéletes. Alkottál valami tökéleteset amit nem bírok magára hagyni, mert újra és újra bele kell merülnöm. Óistenkém. Imádom. Imádlak.
Ha nem írsz több femslasht, kitagadlak mert ez-ez-ez. ♥ ♥

Raistlin írta...

yamiénöööö határozottan nem mondok olyan dolgokat hogy "amúgy szerintem simán írhatnál egy sequelt ha gondolod" meg ilyenek

hihetetlen megkönnyebbülés és öröm, hogy tetszett (hogy ennyire tetszett) és nagyon köszönöm a kitartó támogatást, rugdosást és halálos fenyegetéseket. (ouo)~

GyilkosKoala írta...

Rendben, akkor kezdjük ott, hogy egy hihetetlenül tehetséges nő vagy, akit csak tisztalni tudok. Komolyan.
Aztán térjünk rá erre a zseniális ficre, amiben nagyjából minden mondatot imádtam *-* Oké, nekem nagyon be szokott jönni, az ilyen nem felcserélős cucc. Fem!Carlos maga a tökéletes, gyönyörű nő és engem teljesen rabzl ejtett. Viszont azt el kell mondjam, hogy belezúgtam fem!Cecilbe. Lol. xD És összességében én nem ástam bele magam ebbe a fandomba és addig nem is akartam ficiket olvasni, de ezután mindenképpen fogok. Szóval köszönöm, hogy olvashattam meg a random fangörcsöt. :3

Raistlin írta...

*hálásan dorombol* Egyben bizarr félmosollyal várunk a fandomba, mert zseniális.

Ami azt illeti, én is szívesebben járnék Cecilyvel, mint Carlossával. A tökéletesség feszélyező, és mind Cecily mind a kánon!Cecil egy hős, hogy túl tud látni ezen és túl tud lépni ezen. ouo

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS