a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. március 8.

Tűhegyre szúrva ragyog VI.

Welcome to Night Vale, modell AU, utolsó fejezet





A szél zaja most olyan, mintha lobogna: ahogy a mohó tűz lobog, ahogy zászlók vásznai lobognak.

A szél zaja tegnap olyan volt, mint egy haldokló nyüszítése.

Tegnap a szél zokogott.

Earl fintorog, a napba hunyorog. A hátsó ülésen ül, középen. A biztonsági öv gondosan a fehér bőrnek szíjazza. Átkarolja magát.

Cecil vezet. Cecilen kerek napszemüveg. Az arcán féloldalas mosoly, fél kézzel kormányoz, bal tenyerét Carlos térdén nyugtatja. Carlos hátrahajtja a fejét. Halkan dúdol. Az orrnyergére csúsztatva klasszis napszemüveg; úgy fest, mint egy filmsztár, puha tincseibe túr a menetszél, napfény simítja az arcát, végigcsókol a nyakán, a legombolt, viharkék ingig tárt gallérjáig, a férfi lába lusta terpeszben, ütemre emeli a térdét, szeretkezik a zenével, Cecil keze a combjára csúszik, mielőtt puhán visszahúzza, sebességet vált és feljebb tekeri a hangerőt. Carlos feltartja a mutatóujját, azt mondja:
- Ez az. Pontosan ez az.
Dúdol tovább, arcát a szélnek tartva, és Cecil ránéz – profilból látszik a tekintete; látszik a ragyogása, a gyöngédsége, a hője, az ajka pedig megrándul egy sejtésnyi mosolyra. Carlos nem kapja el ezt a pillantást, ezt a pillanatot, Earl szólni akar: most nézd, nézd, de csöndben marad.

Earl a hátsó ülésen ül, keresztbedobott lábakkal, összefűzött karokkal. A lábfeje ritmusra biccent. Egészen biztos benne, hogy éppen élete legnagyobb hibáját követi el.

Gyere, Earl, menjünk haza.
Pár éve Cecil azt mondta: Húzzunk el innen.

- Vele mentem, tudod? – mondja Earl, a hangja fáradt, törődött. Úgy kuporog hátul, mintha pár kilométerre lemaradt róla; Carlos vele gubbaszt, a cakkos fehér csíkok egyetlen sávvá olvadnak az autópályán, Cecil száguld előre, Cecil mindig előre rohan. Earl az ő arcát nézi a visszapillantótükörben. Kezei ökölben. – Bárhová mentünk. És LA-n belül egy csomót kellett szarakodni. Három iskolát hagytam ott miatta.
- Nem hagytál ott miattam semmit – vág közbe Cecil. Earl az ajkaira harap.
- Miattad volt – ismétli csökönyösen. – Igen, miatta – fordul Carlos felé. – Mindig az ő karriere számított csak.
- Mert neked nincs karriered – mondja Cecil. – Tanár vagy.
Earl azt mondja:
- Ez így nem megy.
- Srácok – fogja könyörgőre Carlos. – Srácok.
- Nem tudok a, a lelkivilágomról beszélni, ha Cecil folyton-
- Úgyis elmondanám neki, mit mondasz, jobb, ha tőled hallja; és pont ideje, hogy megbeszéljétek a dolgokat.
Hallgatnak, egy darabon hallgatnak. Earl a cipőjét bámulja. Cecil a homlokába tolja a napszemüveget. Carlos az eget nézi, derűsen megjegyzi:
- Én várok.
Cecil sóhajt.
- Szóval miattam veszítetted el a munkádat?
- Igenis miattad. – Earl feltartja a mutatóujját. – Egy, amikor eljöttünk otthonról, és ott kellett hagynom. – Középső ujj. – Kettő, amikor beköltözünk LA seggébe. – Gyűrűsujj. – Három, amikor miattad basztak ki.
- Amikor miattam-
- A St Monica’s, nem rémlik?
- Ja, amikor… - Cecil a kormányra vág. Hátrahajtja a fejét. Carloshoz beszél: - Egyszer bekísértem, érted, és megcsókoltam, amikor elbúcsúztam, és valamelyik seggfej kollegája látta, és erre kicsapták.
- Az volt a harmadik. – Tüntetően feltartja az ujjait: egy, kettő, három. Cecil magában visszaszámol, egy, kettő, három.
- Hálás lehetnél, hogy már nem kell ott dolgoznod; komolyan, ha egy ilyenért kivágnak-
- Ha egy ilyenért kivágnak, ha egy ilyenért kivágnak, hát tudod mit, Cecil, én nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen hű, mekkora elveim legyenek, és neked is segítene, ha néha alábbadnál a világnézetedből, ha-
- Ha megalkudnék, azt mondod?
- Baszd meg, ez nem valami próbatétel, ez az élet, és abban vannak kompromisszumok, arról híres.
- Hát, tudod, én nem akarnék úgy meghalni, hogy a hátam tartottam a világnak. – Csettint a nyelvével. - Én úgy akarok élni, hogy szembenéztem mindennel, és ha valami nem tetszett abban, amit láttam, akkor-
- Tudod mit nem értek? Hogy te mikor lettél ilyen Cecil Megmondja A Frankót FM.
- Én nem „megmondom a frankót,” én csak… Amúgy ez még játszik? Ez a „Megmondja a Frankót?” Carlos, te mikor hallottad utoljára?
Carlos elgondolkozó arcot vág.
- Az előbb.
- De nem ez a lényeg – magyaráz Earl tovább. – A lényeg az, hogy nem ilyen voltál. Régen voltak párbeszédeink. Mármint, hogy konkrét dialógusok, meg ezek. Most frontálisan monologizáljuk egymást. Ezt mikor kezdtük el?
Cecil egy kicsit hallgat.
- Nem emlékszem, mikor kezdtük el.
Csönd.
- És azt sem tudtam, hogy miattam veszítetted el a munkádat. Szóval persze tudtam róla, csak nem gondoltam rá.
Earl hangja ellágyul:
- Régen mindent elmondunk egymásnak – mondja. – Minden hülyeséget együtt csináltunk.
- Ugyan már. – Cecil horkant. – Nem csináltunk hülyeségeket. Amikre az emberek azt mondják, hogy ez most mekkora hülyeség vagy őrültség vagy para vagy tudomén, az igazából általában teljesen normális, és mindenki csinálja…
- Monológszámláló – somolygott Carlos. – Ding-ding-ding.
Cecil vigyorog, hessentve int:
- Tudod, hova ding-ding-ding!
- Egy csomó hülyeséget csináltunk – folytatja Earl. – Hat évesek voltunk? Tudod, Cezzl, amikor azt játszottuk, hogy elvérzünk, és fogtuk azt a piros krepp-papírt…
- Jaj, jaj, igen! Úristen. Igen.
- És beáztattuk vízbe, és minden tiszta piros lett tőle… - Carlosra néz. – Beleértve a linóleumpadlót.
- Anya hogy ki volt bukva. Még mindig a fülemben cseng az a pofon. Esküszöm neked, azóta aszimmetrikus az állkapcsom.
- Na az hülyeség volt. Mondd, hogy nem volt hülyeség.
- Az nem hülyeség volt, hanem baromság. Tiszta kretén kölykök voltunk, Jézusom.
- Nem kellett volna megütnie – jegyzi meg Carlos. – És…Cezzl?
- Úgy hívatta magát – suttogja Earl. – Biztos volt benne, hogy halál laza.
- Nem azon voltam kibukva, hogy anya megütött, hanem hogy előtted ütött meg, Early
- Early, A Korán Kelő. Istenem, de utáltam.
- …és nem akartam előtted sírni…
- Mi, mi, mi, vá-várj, állj. Nem akartál előttem sírni? Mást se csináltál egész életedben-
- Ho-ho-hó, nem igaz.
- Egy bőgőmasina – közvetít Earl Carlosnak. – Kamaszkorában végig.
- Akkor épp nem is voltunk olyan jóban. Honnan tudod, hogy bőgtem? Folyton kerültél.
- Először is, te kerültél engem, másodszor is pedig meg csak akkor dugtad oda az arcodat, ha éppen valami bajod volt, és bőgtél, és én meg a közeledbe se kerülhetem, mert ott voltál… - Az arca egy pillanatra felderül. Carlosra sandít. – Drukkercsaj volt.
- Professzionális szurkoló.
- Drukkercsaj. Pompomlány.
- Professzionális szurkoló voltam-
- A kis fényes shortjában. Szerintem az az első és az utolsó ruhadarab, ami szarul állt neki, és abban meg biztos vagyok, hogy van róla egy képem valahol-
- Carlos, vedd át a kormányt.
Carlos csendben kuncog magában, aztán felocsúdva mondja:
- Hogy mi?
- Mássz előre, és vedd át a kormányt, lécci-lécci.
- Kérésed parancs. Vigyázat, áthaladó forgalom.
- Mit művelsz? – Earl kaján vigyorral odébb húzódott, ahogy Cecil mellé lépett; fél lábbal a hátsó ülésen állt, fél lábbal még az anyósülésen, és a kinyújtott karral egyensúlyozott.  Earl hátravetett fejjel felbámult rá. Cecil szilárdan állt.
- Early Harlan – zengte -, az első ezen a néven, ismerem a gyengeséged forrását, és ki fogom használni.
- Ó, nem. 
- Vesd alá magad hatalmamnak – mondta Cecil, és Cecil ezzel rávetette magát, és csiklandozni kezdte.
- Ne-ne-ne-ne-nem-nem-nem—aljas-k…!
- Ha tudni akarod – kiáltotta Cecil Carlosnak – a nyaka a legérzékenyebb… - Ezzel beleharapott. Earl felkiáltott; a kiáltás elcsuklott a torkában. – Ó – morogta Cecil -, ezt szereted, mi?
Earl zihálva, kifulladva hevert alatta,
felnézett rá,
az ajkát pirosra cserzette – a haját kócosra borzolta – a szél

a szél vadul lobogott, versenyt loholt az autóval

és Earl lehúzta magához Cecilt és megcsókolta

(ilyen, amikor a lepke szárnya vihart kavar)

mélyen és durván
Cecil pedig belevigyorgott a csókba
és végignyalt Earl száján, az alsó ajkakon, a fogakon, a felső ajkába harapott, Earl felnyögött:
- Basszus!
és közel húzta megint.

A motorháztetőn ülnek. Carlos tankol. Earl azt mondja:
- Tudod, egyszerűen elfelejtettem, miért szerettem beléd. Anno.
Cecil maga elé bámul.
- Azt felejtetted el, hogy nem volt miért. Anno.
A levegő benzin-szagú. Egy olajtócsába játszi szivárvány rekedt meg, hártyaként feszül a felszínére. Carlos azt mondja:
- Innentől minden balhé végén roadtrip.
Cecil röviden felnevet.
- Még a felénél se vagyunk – mondja. Aztán: - Gyere ide.
Carlos hozzá lépdel. Homlokon csókolja, szájon csókolja. Cecil felkuncog. Carlos Earl felé fordul; Earl elkapja a pillantását.
- Megyek, veszek egy, aaaa, izét – a benzinkút felé int. Carlos bólint.
- Veled megyek.

A sorok közt Earl azt mondja:
- Figyelj, ne haragudj, oké? Egyszerűen csak elkapott a hév, csak olyan volt, mint régen, csak-
- El ne kezdd kimagyarázni – hadonászik Carlos egy ásványvizes üveggel, aztán észreveszi magát; az üveget gyorsan Earl kosarába ejti, aztán vállon veregeti. – Minden oké.
Earl üresen bámul rá.
- Hogy lehet minden oké? – A hangja színtelen. Carlos félrebiccenti a fejét. A mosolya szégyellős; Earl először látja ilyennek.
- Hát mert… - kezdi Carlos. – Erre… van egy… tudományos magyarázat, ésss az analízisek kimutatták hogy fogalmamnincs. De minden oké. Az a lényeg. Nem? – A keze Earl válláról az álla alá simul. Felszegi a fejét. – Nem?
A szeme méregzöld, frízzöld, rézzöld, rezedazöld, a hülye nevek minden művtöri-óráról, zöld és szürke és kék, schweinfurt, az árnyalat, amivel gyilkolni lehet, amit betiltottak, és most és itt van – és Earl lehunyja a szemét, mert képtelen látni.

Cecil szeme acélkék: a penge biztosabb,
gyorsabb halál.

Alkonyatnál leparkolnak egy hotelnél, az első hotelnél, ami útba esik. Earl azt mondja:
- Én szerintem szerzek egy saját szobát.
A recepciós pedig azt:
- Csak egy szabad szobánk van.
Az ablakokon túl
vihar.

- Szabályokra van szükségünk – mondja Carlos. – Ha az egész univerzum meg tudja csinálni, hogy törvények mentén mozogjon, akkor nekünk is menni fog.
Cecil vállat von.
- Nekem oké.
Carlos Ealre mutat. Earl a szoba szélére húzódott, egy székbe, és sápadt arccal mered maga elé.
- Semmi nem történik – mondja Carlos -, amit nem akarsz, hogy megtörténjen.
- Csak az történik! – nyüszít föl Earl. – Láttad már az életemet mostanában?
Folytatja:
- Minden az akaratomon kívül történik, még az is, amit én csinálok.
És:
- Nem tudom, lehet, haza kéne mennünk.
- Ó – mondja Cecil -, hátha nem leszünk otthon?
Carlos oldalba könyökli. Cecil visszakönyökli. Carlos oldalba könyökli megint. (Az ágy szélén ülnek.)
- Earl – kezdi újra Carlos.
- Megyek zuhanyozni – motyogja Earl.

A víz zubog.

Cecil félve mered az ajtóra. Carlos végighever az ágyon.
- Mi legyen?
- Bármi. Ahogy jó.
- Ühüm.
- Ahogy neki jó. Ki akarom próbálni ezt a dolgot, amikor nem vagyok önző.
- Nem vagy önző.
- De az vagyok. Nem tudom. Valamit meg akarok őrizni. Ha van valami, ami az enyém. Ennek van értelme?
- Nem vagy önző. – Carlos a lábfejével óvatosan megböki. Cecil lemosolyog rá, aztán mellé fekszik. Carlos csókot lehel az orrára. – Csodálatos vagy.
- Miért? Mit mondanál, ha megkérdezném, hogy miért?
- Mert te vagy Cecil Gershwin Palmer. Hát azért.
- Voltam máskor is Cecil Gershwin Palmer, és nem voltam csodálatos, tökre nem.
- Hiszem, ha látom.
- Az időutazás feltalálását a kormány egyelőre titokban tartja.
Összevigyorognak.
- Akkor nem hiszek neked – suttogja Carlos; végigcirógatja az arcát. Cecil csókot lehel a tenyerébe, aztán összefűzi az ujjaikat, álmosan figyeli, hogyan simul kéz a kézhez
hatás és ellenhatás
vagy csak puszta erő
azt motyogja:
- Szeretlek. Tudod?
- Mertem remélni.
Cecil mosolya lusta, lágy; Carlosé bágyadt, édes. Earl egy gyűrött boxeralsóban és megfakult pólóban lép elő, a pólón felirat: TÚLÉLŐTÁBOR.
- Hola, Earl – ásít Cecil. – Vadul szexeltünk, amíg elvoltál.
- Hallottam volna – motyogja Earl rezignáltan. Az ablak melletti ágyhoz sétál. (A recepciós ragaszkodott hozzá, hogy még egy vendégágyat is betoljanak. Kinyitatlanul áll a sarokban, fémje fekete csontváz.)
- Valaki vonszoljon el a zuhanyzóig – dünnyög Carlos, és a párnába fúrja az arcát.

Éjjel csendben fekszenek, a ventilátor a plafonon lustán köröz, egyenletes moraj, és eső kopog az ablakon. Cecil azt kérdezi, félálomban:
- Felhúztam az autóra a tetőt?
- Megnézzem? – kérdi Earl. A hangja éber. Cecil kiad valami nonkoherens hangot.   Carlos szinkronizál:
- Hagyd csak.

Éjjel némán hevernek, a ventilátor a plafonon lustán köröz, egyenletes moraj, és eső kopog az ablakon. Carlos felnevet: tenyérbe fojtott, szuszogó nevetés. Cecil azt kérdezi, félálomban:
- Mijjaz?
- Csak eszembe jutott, hogy pompomlány vol-
- Professzionális szurkoló, utoljára mondom, hogy professzionális szurkoló-
Earl kuncog. A hang felcsuklik a torkában, a sötétségen át Carlos megint felnevet. Cecil egy mozdulattal lerántja róla a takarót, maga köré csavarja és hátat fordít.
- Cee... na, Cee. Cezzl. Cecilio.
- Jóccakát. – Színlelt sértettséggel szív egyet az orrán. – Hess Earlhöz.
- Add vissza a takarót.
- Add vissza az önbecsülésem!
- Earl, van takaród?
Earl ellenőrzi, van-e takarója.
- Van takaróm. Önbecsülésem, az nincs.
Carlos imbolyogva feláll, Earl ágyához támolyog. Homlokegyenest beledől.
- Ez melyik testrészed volt? Amelyik reccsent.
- Az ágy volt.
- Reccs – ismétli Carlos, ásít, közel vackolja magát. Earl óvatosan betakargatja. Carlos a vállába fúrja az arcát, elégedetten morog, mocorog. Earl visszatartott lélegzettel a hajába túr: a tincsek lágyak, puhák; Earl belélegzi az illatukat. Felsóhajt. Carlos hozzásimul.
- Fázom – jegyzi meg Cecil.
- Ha fázol, gyere ide – duruzsol Carlos, ásít.
Cecil a fehér takaróba burkolódzva botladozik át a szobán, mint egy kísértet. A teste forró. Earl mögé mászik, hátulról hozzá simul. A fejére borítja a takarót.
- Alvás. Holnap már ott leszünk.
Earl megfeszül. Cecil érzi; a tarkójába csókol, nyugtatóan átkarolja. Carlos rásimítja a tenyerét Cecil karjára: ketten ölelik.

Az ablaktáblát rázza a szél.

Így kéne lenniük örökké, Earl arra gondol. Nem ennének és nem innának és nem mozdulnának és nem lélegeznének. Üveg alatt, tűhegyre szúrva, ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök
ragyognak
uraim:
Cecil teste, Carlos teste izzó hő, és Earl hunyt szemmel heverve úgy érzi, mintha parazsat kortyolna minden lélegzetvétellel, a borda süllyed, a borda emelkedik, megfeszülve, virrasztva figyel, mert egyetlen pillanatot sem akar eltékozolni, Carlos alvópólóját az öklébe gyűrve tartja (dobb-dobb), Cecil átvetette a lábát az ő derekán (úgy szokta), a súly jólesően zsibbadni kezd és az egész testében valami álmos bizsergés zsong, amitől végigborzong, és talán mondania kéne valamit; talán hallgatnia kéne örökre – a gondolatok tompán lüktetnek, dobb-dobb, szívütememben.

A feje tompán lüktet a reggel, valami nyúzott, migrénes fájdalommal, elgémberedett tagokkal hever végig a hátsó ülésen, és tiltakozva felnyög, amikor Cecil bekapcsolja a rádiót. Az időjárás szól. Carlos aggódva kérdezi:
- Minden oké?
- Naná.
Zörgés.
- Tessék.
Hunyorogva felpislog. A nap reflektorfolt az égen, Carlosra tündököl, ahogy a férfi egy doboz sört nyújt felé, a dobozon gyöngyöző vízcseppek.
- Hát inni, azt nem fogok.
- A homlokodra. Még jó hideg.
- Fáj a fejed? – kérdezi Cecil, aggódva hátranéz. – Tudtál aludni?
Earl azt hazudja:
- Ja.
- Aw, szegényem.

A reggel Earl az ajtóból figyelte, ahogy Cecil fogat most, gargalizál, öblít, elzárja a csapot. Carlos a bőröndöket rámolta. Earl az ajtófélfának támaszkodott. Cecil kifelé jövet rámosolygott. Earl halványan viszonozta, a pillantása a szájára rebbent, és Cecil mélyülő mosollyal magához húzta, csókot lehelt az ajkaira:
- Jó reggelt – dúdolta álmosan, Earl suttogott:
- Jó reggelt.
Cecil megcsókolta megint.

- Aw, szegényem – mondja Cecil.
Carlos kiszíjazza magát, hátramászik hozzá. Szűk nadrág van rajta és bő, világos ing, a könyökrészén bőrberakással, a napszemüvegét a homlokára tolta: reklámígéret a nyárról, a szabadságról, szomorúan mosolyog, a mosolya ragyog, leül és Earl fejét az ölébe veszi, a sörösdobozt a homlokának szorítja. Earl a csuklójába kapaszkodik. Carlos azt mondja:
- Próbálj meg aludni.
Earl felszusszan. Nevethetne vagy kiabálhatna. Azt üvölthetné: egyetlen pillanatot sem akarok elmulasztani, amikor itt vagy velem, itt vagy nekem; Carlos előre hajolva puhán homlokon csókolja, Cecil kikapcsolja a rádiót. Csak a szél lobogását hallani. Earl kiveszi a sörösdobozt Carlos kezéből, felbontja, az párállva sziszeg, kortyol, aztán egy hajtásra megissza. Carlos a homlokára simítja a kezét. Hűvös. Éget.

Későn indultak el tegnap: Cecil csak két nap szabadságot volt hajlandó kivenni, Carlosnak fotózása volt. Alkonyodik, mire a városhoz érnek. Az ég dühödt lila és vérvörös, rézvörös a homok. A város hegyek karéjában fekszik, a fényei felizzanak a völgy mélyén. Cecil leállítja a motort.
- Hát – mondja. - Itt volnánk.
- Másszuk meg a hegyet – így Earl.
Cecil hunyorogva felnéz.
- Ez nem hegy – mondja. – Ez egy errgh. Maszat, ugye megjegyezted, hogy Earl ötlete volt?
- Earl ötlete volt – ismétli Carlos, a csomagtartóból előveszi az összecsomagolt sátrat, a hálózsákokat. Cecil figyeli.
- Most, hogy így nézem, látszik, hogy Earl ötlete volt.
Earl gyomron öklözi:
- Kuss.
Cecil elkapja a kezét. Earl megpróbálja visszarántani. Rötyögve dulakodnak. Carlos hozzájuk dobja az egyik hálózsákot. Cecil elkapja, és győztes vigyorral Earl arcába nyomja, aztán elszalad:
- Touchdown, touchdown!
Körbefutja az autót.
- És N – dúdol Earl -, és I, és G, és-
Cecil lefékez a csomagtartó mögött, a homok felporzik, kitépi az egyik zsákot Carlos kezéből, és Earlnek hajítja.
Earl röhög, és tizenháromnak érzi magát megint; időtlennek; legyőzhetetlennek.

Cecil a hegyet megmászva harmincháromnak érzi magát. A porba huppan, a sziklameredély szélén. A völgybe tekint.
- Azért gyönyörű – lihegi. – Bárki bármit mond, ez a leggyönyörűbb hely az összes világon. Pontosan ez.
A két férfi mellé lépdel.
Éj lepi a völgyet, a homály sötét sűrűjében lámpafények száza izzik, mintha az eget tükröznék, az űr feketeségét és a pislákoló csillagokat, az univerzumra bámulnak le a magasból, a világ fölül. Earl megszorítja Carlos kezét. Carlos összefűzi az ujjaikat. Egymásra néznek.
- Gyönyörű – suttogja Carlos, lélegzet-vesztetten. Earl óvatosan közelebb hajol.
Van egy másodperc, mielőtt az ajkaik találkoznak.
Van egy örökkévalóság.
Carlos csókja édesen olvad, lágy és forró, mint a likőr, Earl beleszédül, belebizsereg és megrészegül. Carlos keze a derekán. Az égbolt alattuk, fölöttük, körülöttük.

A sátor vásznai feketének tetszenek, a szélben puhán lobognak. Earl meztelenül hever a hálózsák tetején, a dereka alatt felgyűrődött a polifoam. A sátor előtt három pár cipő: Earl túrabakancsa, Carlos barna bőrcipője, Cecil lakkbőr bokacsizmája.
Cecil előtte térdel, combtól térdig végigsimítja, csak az ujjbegyekkel, a tekintetét fürkészi. Earl feje Carlos ölében, a kezébe kapaszkodik.

- Holnap lemegyünk a völgybe – mondta Cecil. – Őszintén érdekel, megvan-e még anyám áldott rózsakertje.
(Earlnek eszébe jut, hogy Cecil kedvenc meséje a Kisherceg volt: együtt betűzgették egy szamárfüles olvasókönyvből, az ujjaik végigkövették a sorokat.)

Cecil ujjai benne mozognak.

(Haladj végig a rózsakerten.)

Earl hátravetett fejjel felsóhajt. Görcsösen szorítja Carlos kezét.

- Annyira, annyira gyönyörű – mondta Cecil. – Szerettem itt lakni, csak…
- Csak? – mosolygott Carlos. Tábortűz lobogott. (Lobbanó zaj.)
- Csak gyűlöltem itt lakni – fejezte be Cecil esetlenül. Earl megértően bólintott.

Earl felkiált, rekedten, hosszan, a testén hő vonaglik végig, a gyönyör első szaggató szikrája, a talaj sziklája a hátának feszül, Carlos a szájába csúsztatja az ujjait és ő rájuk harap.

Parázs ropogott, pattogott, Earl a szálló pernyét figyelte. Hamu pergett a homlokára.

Earl felüvölt és a hálózsák anyagába tép, ahogy Cecil belé hatol, és kiált akkor is, amikor később Carlos beléhatol; amikor nézi őket és magához ér; Carlost ízleli, Cecil őt; sosem volt még ennyire tudatában a testének, minden apró sejtjének, minden rezdülésének, minden mozdulatának, de mégis, sosem érezte még magát ennyire függetlennek és szabadnak a hústól, mintha a szelleme kiszakadt volna belőle, lobogva, izzva. Már nem tudja, melyik kéz kié, ki kit simít, karol, ölel, akar, ki sóhajt fel és ki ordít fel, dobb-dobb-dobb, a ritmus egyenletes.

Earl a sziklaperem szélén állt a virradatban.
A nap fénye most
egyedül rá vetül:
Cecil inge van rajta és Carlos alsónadrágja,
a sötétben
nem találta a sajátját.
Az ég alja zölden dereng, kékbe olvad.
Méreg. Acél.
Egy lépéssel
közelebb
a peremhez és
úgy tesz mintha
nem lépett volna át
minden határt

Carlost csókolja, a hajába markolva, Cecil hátulról a nyakába harap.

Már csak ez maradt hátra.

Nyüszít:
- Mindjárt-
Cecil csitítja:
- Maradj velünk, gyere-gyere, még egy kicsit…

Meztelen talpa alól kavics gördül előre, lebukdácsik a meredély oldalán. Los Angelestől idáig tíz óra az út; úgy kéne, hogy a kő is tíz órán át gördüljön vagy tíz éven át, Earl valami dobbanást vár, ahogy a kő a völgybe ér

Lefojtott zihálás, talán már a levegő maga liheg. Végül pedig sószagú csend: Carlos mellkasára hajtja a fejét, Cecil belékarol.
És lehetne ezt megint
örökre?

Semmit nem lehet örökre. Earl áthajol a peremen, a mélybe bámul. Szél lobog, a szemébe könnyek szöknek. Csak a széltől. Minden a szél hibája,
oka,
következménye lesz.
Carlos előjön a sátorból, abban az egy szál szűk fekete farmerben, hátrarázza a haját. Felvigyorog rá, álmosan, tompán, aztán
a szemei rémülten elkerekednek.

- Cecil! Hah, Cecil, Cecil, Cecil-

- Cecil!

Carlos az ő nevét hajtogatja egyre.

- Cecil! – üvölt Carlos, futni kezd, Cecil szalad, Earl a szakadék felé fordul. Kitárja a kezét. Így kell átölelni valakit. Egy vonagló mosoly. Előre lép.

Nem gondoltak a rózsakertre
és elkövették
amit nem szabad.
ezentúl
üldözöttek lesznek
és magányosak
mint egy
lepkegyűjtögető


Earl előre zuhan. A mélység húzza magához, az alkonyi völgy sötétsége, érezi, hogy Cecil és Carlos megragadják: Cecil jobb felől, Carlos bal felől, de késő– már zuhantak – a szikla felporzik – vörösen – Earl szemei rémülten elkerekednek –

Earl lehunyja a szemét. A fejét Carlos mellkasára hajtja. Cecil a hátát simogatja.

A csontjaiban még érezi: ERŐ, még érezi: ELLENHATÁS, de nem rántották vissza elég erősen, a mélység már megragadta, és a hegyoldalon bucskáznak le, éles kövek zúzzák őket, a nyomukban porlavina,
a virradat
bíborrá
olvad
valami
reccsen
és legördülni
nem tíz óra
nem tíz év
hanem talán tíz másodperc
három tompa puffanás
és csend.

Üveg alatt-
por alatt és föld alatt és földtörmelék alatt
Tűhegyre szúrva-
csontszilánkokon-
RAGYOG-
a nap

Earl port köhögött fel, görcsösen öklendezett, tenyerét a gyomrának szorította, az inge, Cecil inge vértől volt ragacsos, nyúlós, lassú, álnok vér, és megpróbálta oldalra fordítani a fejét, valami reccsent, a lábaiban nem érzett fájdalmat, nem érzett semmit (sosem volt még ennyire tudatában a testének, minden apró sejtjének, minden rezdülésének, minden mozdulatának, de mégis, sosem érezte még magát ennyire függetlennek és szabadnak a hústól, mintha a szelleme kiszakadt volna belőle) – eltépődött a fájdalomtól, a fejét oldalra fordította.
Carlos a porban hevert, arccal előre. Carlosnak már nem volt arca.
Cecil szétzúzva, széttörve hevert, görbe tagokkal.
És ott volt ő.
Ott hevert ő – és Cecil és Carlos gyönyörűek voltak, nem? – (Cecil és Carlos) – és csak erre tudott gondolni egy darabig
mert ennek tilos lenne elpusztulnia, nem?
Nézte őket, és arra gondolt: ezek nem lehetnek ők.
Cecil és Carlos még a meredély szélén kell, hogy álljanak,
a sátorban kell heverniük
vagy otthon lenniük
ketten
mert akik – amik itt hevernek -
a szétszakadt hús-
A saját légzését hallgatta. (Zihál. Zihál. Zihál. Zokog.)

Lehunyta a szemét.

Vérszag. Mintha érezte volna az ízét.

Zihált. Zihált. Zihált; és minden lélegzettel egyre biztosabbá vált,
hogy él,
hogy még mindig, még mindig, még mindig – ÉL

És felüvöltött.

- Hallottad?

Hátravetett fejjel üvöltött, torokból, kezeit – szétzúzott ujjait – a homokba fúrta, a földbe karmolt, és ha teheti hát rögöket szaggat elő, hogy sírba ássa magát

- Ó, Hatalmas! Ez a Harlanék fia!

hogy a földig kaparjon végre és csend legyen csend legyen CSEND LEGYEN
üvöltött

- Earl! Earl! Jól van, jól van, itthon vagy…

Köré sereglenek. Elevenek. Élők. És nem érdemlik meg: mert Cecil és Carlos halottak.


A kórházi mennyezeten lustán forgott a ventilátor. Earl követte a tekintetével. Pitty-pitty-pitty, a ritmus egyenletes, a gépek csipogása.
Az ágya tövében Cecil állt. Cecil öregebb volt pár évvel. A haja szőke, hátrasimította a homlokából, a szemüvege szögletes, és kockás inget viselt (ez nem stimmelt.) Kockás inget viselt, a farmerébe gyűrve (nem, nem, Cecil soha nem venné fel így.)
Az ágya tövében Cecil bátyja állt, a karján a kislányával. Egyikük sem nézett rá; a lány aludt, a férfi a szoba egy távoli pontja felé nézett – valakik beszélgettek ott. Earl hunyorgott.
- Ő is Palmer.
- De ebbe a földbe? Az életstílusa…
- És mit számít az életstílusa, ha halott?
- Hölgyem…
- Cecil él – motyogta Earl. Csönd. Kopogás. Léptek. Tessék: Cecil fölé hajol. Most öregebb jó pár évvel, és nő, de ő az. A haja szőke. A szeme acélkék.
- Earl? – (A hangja. A hangja túl vékony.) Elfordult tőle. – Earl magához tért.
- Hol van Cecil? – A torka száraz volt. Kapart. Homokot köhög fel, biztos benne, hogy a homok kaparja a torkát.
Vérvörös homok, homok a vérben csomóssá kavarodva.
- Carlos jól van?
- Aludtál – mondta Mrs. Palmer. – Három napon át aludtál.
Earl félrefordította a fejét. A szoba közepén kámzsás alak állt, a nyakában vaskereszt. Felé nézett. Earl lehunyta a szemét, erősen összeszorította a szemét.
- Most már minden rendben – mondja Cecil bátyja. A hangja mély. – Itthon vagy.
Earl felzokogott.

- Atyám, tudok járni? – kérdezte Earl.
Az alak nem felelt. Cecil bátyja felnézett az újságból.
- Az orvos azt mondta.
- Akkor jó. – Earl kilépett az ágyból. Earl kizuhant az ágyból. Earl a férfi lábai elé zuhant; ő karon ragadta, talpra rángatta. A falnak lökte. Earlön műszálas kórházi hálóing csüngött, a bal lába gipszben. Cecil bátyja a falhoz szorította: az arca nyers, a vonásai durvák. Cecil karikatúrája.
- Ha ilyen jól vagy – sziszegte -, ha ennyire jól vagy, akkor lassan elmesélheted, mit műveltél az öcsémmel. – Lökött rajta egyet megint. Earl a falnak szorult, a lélegzete fennakadt. – Hogy mit csináltál te, meg az öcsém, meg az a másik fickó. Hogy mi a fenét csináltál vele, te rohadt kis buzi!
- Engedj el. – Felüvöltött: - Engedj el!

Végigment a homokkal porzó utcákon, mankóra támaszkodva. Mrs. Palmer kertjében bíbor rózsák ragyogtak. Megállt egy pillanatra a kerítés mellett; kinyújtotta a kezét.

Cecil teste a napon rohad. Nem fogják eltemetni.  

Earl a fogai között beszívta a levegőt: a fájdalom lusta sóhaja, és aztán…
És aztán…
Hátrahajtotta a fejét. A metrószerelvényt, amin utazott, ugyanazzal a reklámplakáttal tapétázták ki: Carlos a hajába markol, mosolyog, a tekintete
ragyog.

Earl az apartman ablakában ült
Cecil hálószobájában
Fáslizott kezeit összefűzte
A mankót a falnak támasztotta
Bámulta az ágynemű mintáit, amíg szikrázni nem kezdett a szeme, szárazon izzva, szúrva, nézte, ameddig a minták fel nem szakadtak.
Cecil asztalán volt egy fénykép, magáról és Carlosról, fekete keretben
És egy befőttesüvegnyi vörös homok.

Körbejárt a lakásban. Körbe és körbe és körbe és körbe. A tenyerét a szájának szorította.

Cecil mobilja csöngött. Earl a konyhában ült, a sütő előtt, nézte, ahogy a telefon előrébb araszol az asztalon, világítva, rezegve. Cecil mobilja folyton csöngött. Aztán egy napon lemerült az akkumulátor.

Earl megnyitotta a zuhanyt, leült a vécé lehajtott fedelére. Várta, hogy forró legyen. Tíz perc telt el. Nem emlékezett, mikor kezdett sírni, és arra sem, mikor hagyta abba.

Earl kirámolta a mosogatógépet. Minden tányért egyesével végigtörölgetett a ronggyal, aztán egymás tetejére tette őket, nagyság szerint, aztán felemelte, aztán hagyta, hogy a padlóra essenek és széttörjenek.

Earl a gipszre firkált, golyóstollal, rossz vonalakat. Amikor alsóban eltört a keze, Cecil rajzolt rá neki szemeket, mert csak szemeket tudott rajzolni rendesen.

Méregzöldet kevert ki egy palettán, és mellé acélkéket. Az ujjait a festékbe mártotta. Valaki csöngetett.
Az ajtóban Carlos állt. Magasabb volt, a haja rövidebb. Carlos válla felett áthajolt egy ciklonszőke nő.
- Mr. Harlan?
- Személyesen.
A nő neve Cactus June volt. A férfi neve nem derült ki. A nő azt mondta:
- Szóval ne nagyon híresztelje. Persze ez szörnyű, hogy ezt mondom, de…
Earl bólintott.
- A halál rosszat tesz az üzletnek.
- Mert nem kockáztathatom, hogy az újságírók… Nem mintha érdekelné őket, persze, de azért sokkoló, nem? Mármint erre rámennének. Lezuhanni egy szakadékba! A sokk! Még jó, hogy fotók nincsenek.
Earl arca megrándult.
Carloson viharkék ing.

Legközelebb Cecil látogatta meg. Mosolygott.
- Halihó! Cecil itthon van?
Earl üresen bámult rá. A férfi lábujjhegyre állva átlesett a válla felett, aztán mosolygott. Olyan stílusú ruhákat viselt, mint Cecil. Olyan volt a haja. Az arca. Csak a szemei voltak feketék.
- Átugrottam, mert hogy nem veszi fel a telefonját, és a színét se látjuk, pedig-
- Meghalt – mondta Earl. Cecil nevetett. Aztán Cecil sírt. Aztán Cecil elment.

Earl sebei szépen gyógyultak.

Amikor levették a gipszet, felvette Cecil egyik magassarkú cipőjét. Körbesétált a lakásban. Fejet felszeg. Váll hátra. Catwalk.

Le kellett rohannia tejért a boltba. Carlos dzsekijét vette fel.

Félek.
Kérem a köpenyem.

EGY ÉVVEL KÉSŐBB -
egy évvel később a lakásban dobozok. Aztán üres tér.

EGY ÉVVEL KÉSŐBB-
a kanadai hegyekben-
Albertában-
egy patak folyik végig. (Tavasz van.) Earl szikláról-sziklára szökken, a bakancsa a vízbe toccsan, loccs, hátrafordul, a homlokába tolja a cserkészkalapot.
- Gyerünk, fiúk!
Egy évvel később, a kanadai hegyekben, Albertában, lobog a szél, és gyerekcsoport bukdácsol át a sziklákon, Earl rikkant:
- Sikerülni fog! Ki állíthatna meg?
Sűrű zöld fenyők zúgnak. Az ég acélos kék. Earl felnéz, a napnak fordítja az arcát. Kitárja a karját. (Így kell átölelni valakit.) Szilárdan áll.
A nap izzik.
A szél
elcsitul.




Önök - ragyognak, uraim.




vége


komment: igen // nem

31 megjegyzés:

Eva Reyklani írta...

Mikor megláttam, hogy fenn van örömsikolyomba a balsejtelem hollókárogása vegyült, bár ez utóbbiról kiderült, hogy részben az öcsém nyervákolása volt, aki vissza a kart ülni. Odaengedtem és telóról olvastam el zavartalanul és...áramszünet.
System error.
Csak meredtem a falra, az ablakra, a palfonra, a falra, az ablakra, a plafonra, így, végtelen körökben, összetört, ragyogó álmok, szétzúzott szivek szilánkjain taposva, felvágták a talpam, a vér szavakat rajzolt, de nem érzek, sokk, nem tudom mit kéne éreznem és kérlekszáradjelhogylehetszilyenistentelenültehetséges? Úgy érzek, mint Earl, be kell hunynom a szememet, mert nem bírom elviselni. De aztán mégis nézlek, hiszen a Nap is megvakí, mégis fenséges, csodálatos, páratlan.
Te tudod mit hadoválok?
Mert én már nem.
Mégis beszélnem kell, mert ez kegyetlen, logikus, a végsőkig és azon is túl, és ha viszek neked a talira virágot, sütit, meg ennek a kinyomtatott verzióját, adsz autogrammot?
Hogy?
Lehetsz?
Ilyen?
Sikítok, sírok, haldoklok, te vagy a gyilkosom.
Köszönöm, köszönm, köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: Amíg el nem felejtem: íme a karakterhűség iskolapéldája, mindenkivel egtyütt tudtam érezni, mindenkit meg tudtam érteni, és mégis ott volt az a bizonos másik oldal. Hátborzongató.(Nyugi, tudok normálisan és felvállalhatóan is viselkedni, még ha nem is tűnik úgy.)

уαмι. írta...

Ha van olyan műved, amely után egyértelműen és biztosan ki tudom jelenteni, hogy kurva sokáig nem fogom újra megnyitni... akkor az ez. Annyira ki vagyok borulva, hogy ilyet még nem éltem olvasás közben - csak... tudtam, éreztem, láttam és számítottam rá de az egész valahogy a mellkasomba vésődött, a szó legszorosabb értelmében nem kapok rendesen levegőt és úgy szorít valami belül, mintha soha nem akarna elengedni. Nem tudom eldönteni, üres vagyok-e vagy borzasztóan fáj. Nem tudom eldönteni, hogy kiszívtál-e belőlem minden életet vagy csak megmérgezted, olyan édes méreggel, amit úgy is mohón kortyoltam, hogy pontosan tudtam, mi az.
Terveztem még egy gondolatot.
Nem tudom leírni.
Ez a... nem tudom. Csak szeretném, ha tudnád, hogy mennyire tehetséges vagy, hogy mennyire kibaszottul gyönyörű volt és mennyire hatással volt rám. Csak tudd, hogy így érzem.
Ezt a hozzászólást pedig bocsásd meg nekem... nem megy.

Raistlin írta...

REYKLANI *ad egy sokkpokrócot* Köszönöm szépen, hogy végigkövetted a regényt, és örülök, hogy a vége sem okozott csalódást [éshogyúgyérzedeltaláltamakarktereketsimerem] [igen] [győzelem]

YAMI én, én, én... *ölel* *szorosan* *még mindig* Ha nem rugdostok, soha de soha de soha de soha nem írom meg, szóval - tényleg nagyon, nagyon hálás vagyok. Köszönöm.

Sophie írta...

Annyira, de annyira tetszett ez a regény... most a végégével teljesen összetörted a szívemet. Gondoltam, hogy nem lesz ilyen tengerparton a szivárvány felé rohanós Happy End, de azért erre nem számítottam.
Kész a végéről nem tudok többet írni, tökéletesen gyönyörű volt, kellően elvont, olyan tipikus asdfghjk. :D
Viszont amin elgondolkoztam, hogy most ki is volt a főszereplő? Így visszagondolva olyan, mintha összefüggő novellákat olvastam volna. Az elsőben Carlos élete, aztán Carlos és Cecil, utána bejön a képbe Earl, utána mindhárman, végül pedig már csak Earl, Earl és még több Earl. Valahogy az érzelmek is a karakterekhez igazodtak, Carlosnak nem nagyon voltak érzelmei, Cecil zavarodott, de mindig vidám és laza volt, Earl pedig a dolgok negatív oldala. A félelem, a reménytelenség, a beteljesületlen szerelem, minden. És a regény végén úgymond ő "győzött", ő marad életben, de a negatívsága miatt, mégis keserű vég volt...A karakterből adódóan, ő nem lehetett volna boldog soha.
Ezt nem tudtam értelmesebben megfogalmazni, bocsi. Remélem érted, hogy mire gondolok.

Most még gondolom leírnám, hogy a professzionális szurkolós rész nem volt semmi, meg úgy a fejezet egész első fele überjó volt. Nagyszerű csúcspont volt, kellően felvezette a végét. Köszönöm, hogy olvashattam <3.
Puszi: Sophie

Raistlin írta...

SOPHIE, nagyon örülök, hogy szeretted ;u; [Cecil hobbit fedje jótékony homály]

A POV-váltás olyasmi, amit amúgy nem szoktam megengedni magamnak, de úgy éreztem, ehhez a témához illik: a véletleneknek nincsenek főszereplői. Carlos is és Earl is Cecil körül forognak, de az ő nézőpontját pedig sosem ismerjük meg.

Amerikában van egy mondás, hogy ha az életen teljesen kisiklott és tönkrement, és már nincs vesztenivalód - még mindig mehetsz Északnak. (hasonlót mond Cecil is az első epizódban: "Északnak nézz, mindig csak Északnak; Kelet felől semmi sem érkezik") Earl pedig olyan Északra megy, amennyire csak lehet, Kanadába (ahol megjegyzem, az amerikai cserkészekkel ellentétben homoszexuálisokat is legálisan alkalmaznak és az egész ország nagyon elfogadó ezzel szemben - nem kell többet megalkudnia, amiért Cecil cikizte), a sivatag és a tengerpart után jönnek a fagyos hegyek és... bár biztos vagyok benne, hogy a sziklák és a szél örökre kísérteni fogják, azt hiszem, békét találhatott ott.

LadyLoss15 írta...

Hűha! Megláttam, hogy van, és visítottam. Aztán olyan lassan olvastam, ahogy csak tudtam, hogy kiélvezhessem minden pillanatát, hogy sohase legyen vége, hogy az egész megálljon, és én megálljak benne, pont mint Earl Cee és Carlos között, úgy legyek én is a sorok között, és mint a lepkék az üveg alatt, ne mozduljon egyikünk sem. Ezt most azért így írtam, mert mindenképpen meg akartam jegyezni, hogy eddig sejtelmem sem volt, honnan a cím. De úgy konkrétan ostobának éreztem magam, és most meg, Zeusz villáma az égből, BUMM. :)
Jajj, dehát VÉGE lett! :((((((( :S :$ Annyira csodálatos és JÓ és fájdalmas és ROSSZ. :/ Végig vegyes volt minden bennem a rész alatt, leszámítva, hogy imádtam. Najó, nem, néha utáltam. De ez a kellemes utálat, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak, szóval így imádtam, és KÖZBEN azért néha utáltam is. Earl túlélte. Ettől féltem. És közben meg a vége olyan, hogy ott van vele Cecil az égben és Carlos a fákban (atyaisten de csodálatos dolgot írtál le ezzel), ami jó és rossz is lehet, de már nem sivatag, hanem hegyek. És végre a kiscserkészekkel van, megint, az igazán neki való emberekkel. :))
Amúgy volt az a rész, mikor jobbra zárt-balra zárt, két jelenet párhuzamosan ment, és először ugyebár a sátras kezdődött úgy igazán, és akkor azzal voltam úgy, hogy ááá TOVÁBBTOVÁBB, miért töri meg a másik oldal, aztán a másik is eszméletlenül lélegzetelállítóan izgi és ááááá lett, és akkor meg azt akartam, de közben a másikat is, és nem is tudtam volna eldönteni, melyiket akarom jobban, és ott fel is bomlott a 'lassan kiélvezem', mert ezen csak átrohanni, futni, szaladni, MENEKÜLNI lehetett. :) Huh. *hangosat szusszant*
Nem is igazán tudom, mit mondjak. Tudom, ez nem látszik, mert állandóan csak írok. De csupa semmitmondó szart, attól tartok. Lehetetlen kifejezni az érzéseimet pár szegényes sorban, főleg egy ILYEN sztori után. Elképesztően imádlak most! *.* (Pedig fájt is, sokszor, nagyon, mindig kicsit másképp.)
Ui.: Tudom, hogy ez most nem releváns, de ma (hónapok után először) néztem egy újabb SPN részt, most értem el a 7x17-et. És Emanuel. A csaj, akit a tesójának szelleme rá akar venni az öngyilkosságra. És még egy biciklis utalás is. (És persze Cas vissza, amitől hiperventilláltam és nagyjából ülve ugráltam a földön.) Úgyhogy pár utalást véltem felfedezni az egyik történettel kapcsolatosan. És NAGYON NEM akarlak már megint sürgetni, és bár utálom érte magamat, mégis megteszem. LÉgysziiiii, már számtalanszor, elképzelhetetlenül sokszor elolvastam az utsó fejezetet, és epekedek egy újért. *.* Ha nagyon idegesít a nyavalygásom, kérlek, egyszerűen ignoráld. :)
Ja és még valamit akartam: A suliban ezen a héten két barátnőmmel mi tartottunk magyarórát, és felhasználtuk egy remek ötletedet az egyik játékhoz, hogy kicsit közelebb hozzuk az osztályhoz a dolgot: megkértük őket, hogy azok alapján, amit a szereplőkről meséltünk nekik, próbáljanak összehozni egy álomszereposztást a regényhez. Hogy ők kivel képzelnék el. Szintén az And it's hard to learn....-ből loptuk, tudom, és bocs, illetve köszi. :))) Mindenesetre sikere volt. :D
Visszatérve a Tűhegyre szúrva ragyog-ra, szerintem ezeket a sorokat sem utoljára olvastam. Olyan király! :$ :)
LL15

Raistlin írta...

LADY LOSS, még a regény legeslegeslegeslegelejére beszúrtam a verset, hogy tudjátok, mire számítsatok :D (Pilinszky lesz a halálom egyszer még. Sokszor még.)
Igazából egy másik vers is tervben volt, és nagyon vaciláltam, melyikre építsem fel a történetet; a másik döntős Nádasdy Ádám szonettje volt:

"Nagyon vágytam mindig a szüzességre, 

a feszült, várakozó nemtudásra,
hogy retardált legyek, hogy bárki lássa: 

még nyitott vagyok az együgyű szépre;




nyitott ajtó, amelyen sosem lép be 

a tudás (meg az sok ronda társa); 

hogy érdeklődve bámulhassak másra,
de senkiben ne vegyek semmit észre. 





Mert kiskoromtól okos és beteg 

voltam, beláttam mindenki mögé –

olyan, aki zsigerből érti meg, 





amiről érzi: bár ne értené. 

Mint ki sokadmagával hentereg,
és nem tudja már, melyik az övé."

- avagy hogyan mondják el a költők pár maroknyi sorban azt amihez nekem száz oldalt kellett.

*tiszteletteljes csönd*

És nagyon-nagyon örülök annak is, hogy működött a "dobálós" jelenet - imádom, amikor a videoklipekben ilyen kontrasztos vágás van, és ki akartam próbálni, működik-e papíron (monitoron) (majdnem)

Az And it'shez pedig: a jó hír, hogy Maya ismét a fedélzeten van, tehát amikor kész lesz, nem lesz őrülten depresszáló, mint amikor én írom. A rossz hír, hogy összehangolni a munkát tovább lassítja az egészet. Tíz oldal már kész, csak negyven kéne :D

LadyLoss15 írta...

Húha, ez a vers... *nem mond semmit, úgyis tudod*
LL15

Raistlin írta...

Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy az úriember, aki írta, tanított. (Nem tudom, mennyire értékelte volna, ha végül erre írok ficet, de... rajongok azért az emberért.)

Mizuri Yuruseno írta...

Kellemes hajnalt!

Igazából mindjárt kidőlök, de el kell ezt áruljam; a Magyar határon túl első dolgom az volt, hogy elolvassam. Azóta igazából egyetlen egy percre sem hagy nyugodni.

Instant lelkiterror:
*Auschwitz
*Auschwitz-Birkenau
*Raistlin-kami-sama fanfictiont írt.

A háromból egy tetszett, és a hatalmas tetszés közben zabálta fel a szívem utolsó ép morzsáit. Lehet tippelni melyik volt. (Nem, nem a koncentrációs táborok, nem. Jól gondolod, megint az egyik ficed volt olyan galád, és vont teljesen a hatása alá.)

Nagyon tetszett, ahogy két színen át vezetted a végét, és ahogy az aktus és a zuhanás között vontál párhuzamot. Earl pedig mire végre rátalált volna az önbizalmára... Istenem, hogy én mennyire tudok sajnálni ebben a történetben minden főszereplőt. [És Kevin. Kevin! KevinKevinkevin.]

Értelmesebben jelenleg nem nagyon tudok írni, úgyhogy kérlek, nézd el nekem, hogy ilyen kis nyuszifarka kritikát írok. Cserébe elárulom, hogy nem mostanában fogok leállni az újraolvasással.

(És miért volt nekem olyan érzésem a zuhanásnál, hogy átkapcsoltál valamiféle hipnotizáló versbe? Csak olvastam és olvastam a szavakat, soronként egyet és ott dübörgött a fejem hátuljában, mint a sziklák; mint ők.)

Ha nem mondták még elégszer; minimum zseni vagy, egy pár űrhajónyi fantasztikus művészlélekkel megtöltve.

Raistlin írta...

MIZURI, miért van még ilyenkor ébren a generációnk?

(Én nagyon szeretnék egyszer eljutni Auschwitzbe. Nagyon és nagyon nem. Egyre inkább azt vallom, hogy az irodalom gyakorlatilag egy sokkterápia arra, amit az egész emberiség együtt átélt, és ami a zsidósággal történt, az egész Európa szégyene, és valahogy ki kell gyógyulnunk belőle, és ez az irodalmunk része kell hogy legyen szájbarágás nélkül [ahogy az amerikai irodalomnak része a menekülés, a vadonnal való küzdelem, a magány és a vándorlás; ahogy az angolnak a része a kiábrándultság, a hit elveszítése a tudományban és a technológiában])

Mély vagyok hajnalban.

Nagyon-nagyon örülök, hogy végigolvastad a regényt és hogy sikerült a "hipnózis" :D Ezt a regényt nagyon más technikával írtam, mint idáig, mivel a véletlenekről szólt, ezért egyszerűen hagytam, hogy megtörténjen és a sorok vezessenek, ne én a sorokat és... nem, nem voltam boldog, amikor rájöttem, hogy ez erre tart. Hogy Earl merre tart. Volt pár verzió a végére, de végül ezt a halálugrást éreztem a legigazabbnak. Csak fogalmam se volt, hogyan fogom leírni. Nagy megkönnyebbülést, hogy úgy érzed, sikerült ouo

Lizzie Potter írta...

Nem. Nemmm. Ez nem lehet így, ezt nem lehet. Nemmmm.
Nem tudok semmit írni, csak magamat ismételgetem.
Az eleje boldog. Talán nem, viszont Carlos és Cecil és Earl és ott vannak. Bármi történjék, ezerszer is, de ott vannak.
Aztán. Nem értem. Nem tudom felfogni. Nem tudom, nem akarom, nem merem. Hirtelen minden átvált és éles lesz, egyenes, mellbevágó és üres. Üresss.
Kanadában. Albertában, mintha Earl megbékélt volna. Magával, a világgal, mindennel, de sosem teljesen. Mert ez örökre megmarad.
[Nem tudom miről hadoválok, de egyszerűen muszáj] [musszáááj]

Raistlin írta...

LIZZIE, *ad kakaót* *bebugyolál egy pokrócba* *tessék, csoki* *a kezedbe nyom egy Cecilos fluff válogatást* *megköszöni* *nagyon*

Mary Wolf írta...

A történet vége gyomorszájon vágott, pedig felkészítettem magam, hogy a legjobb esetben is egy valaki biztos meghal (megvallom őszintén azt hittem, hogy Earl lesz az). És a sors fintora ként még is ő maradt életben :S Emiatt a szívem örül, és ketté is akar szakadni egyszerre. Nagyon jó regény volt. Élvezetesen bontakozott ki a szemem előtt. Az elején még Carlos és Cecil van a középpontban, aztán a hangsúly fokozatosan terelődik rá, Earlre és egyáltalán nem zavaró. Már kezdtem azt hinni, hogy ezek édes hármasban fogják leélni az életüket, még örültem is a fejemnek. Aztán jött a nagy sokk, de az a fura hogy így érzem ezt az egész történetet egy kerek egésznek. Másként nem is történhetett volna, de attól még egy kicsit fáj, és könnyeket hullatok a két szerelmemért ;( A sors fintora, hogy Earl csak így tudott rátalálni önmagára és éli tovább az életét, de közben azért Cecil és Carlos még mindig ott élnek a szívében és a holttestük látványa és a tudat, hogy már nincsenek az élete végéig elfogja őt kísérni.... Jaj, szegény babáim. Örülök, hogy olvashattam.

Raistlin írta...

MARY WOLF, nagyon-nagyon szépen köszönöm a kitartó és kitartóan lelkes olvasást <3 Örültem volna, ha boldog vége van (végre) (a változatosság kedvéért) de én is úgy éreztem, ez máshogy egyszerűen nem érhetett volna véget.

Tinuviel írta...

Két fejezete csak lapulok, mert úgy gondoltam, hogy ha megvárom mi lesz a vége akkor tudni fogok nomális kritikát írni. Nem tudok, tényleg nem tudok mit modani, szerintem még napoikg a hatása alatt leszek, mert egyszerűen lehengerlő volt, az elejétől a végéig.

Raistlin írta...

TINÚRISTEN köszönöm szépen ;__;

csokoládé bárány írta...

jesszum pepi és bébijézus a palatetőn!

nagyon rég nem sírtam semmi félefajta történeten úgy, mint ezen. Egyszerűen annyira szíven ütött, hogy muszáj volt átölelni a térdeimet és a legközelebbi pokrócomat.
jesszusom
A lezuhanós jelenet, és a fejezet eleje nekem a kedvenc részeimmé váltak. Annyira láttam magam előtt az egészet, és ütött. Mint mikor gördeszkával nekivágódik az ember lánya egy arra tévedt fának. Kellemes menetszél, baljós nyugalom és bammreccsdurr
(sajnálom de semmi értelmeset nem tudok írni, mert tart még a kdjfhkdfbfdbg állapot, viszont később pedig már nem fogom rávenni magam, hacsak nem akarok spontán zokogásban kitörni... köszönöm, hogy olvashattam és minden tiszteletem a tiéd. meg a lelkem is. az a maradék.)

Raistlin írta...

CSOKOLÁDÉ BÁRÁNY a profilfotód fantasztikus és szégyelld magad
(a blogod is az de eldugtad a feliratkozás gombot)

khm! nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett a történet, és köszönöm, hogy kommenteltél ;u; (Közben azért lelkiismeretfurdalásom van hogy megríkatott de) (annyira nem hogy ne ugráljam körbe a szobát)

Sunny-Apple írta...

Ajjajjajj. számítottam én a gyászosságra de azért ennyire nem. Szegény Earl még meghalni sem tud rendesen. Amikor úton voltak és megérkeztek az nagyon tetszett. hangulatos volt. :)
csak aztán a vége...*valaki adjon egy bögre forrócsokit* gyönyörű és fájdalmas. Annak azért örülök hogy Earl a végén nyugalmat talált.
u.i: és érdekes volt Cecil sötétebb oldalát megismerni. Szerintem még nem olvastam ehhez hasonló fanficet róla.

Raistlin írta...

SUNNY APPLE *ad egy bögre forrócsokit* *á, legyen kettő*
Nagyon szépen köszönöm :3 (Imádom a roadtrip-történeteket, no)

Ésés. Cecil egy lenyűgözően komplex karakter, és imádnivalóan vérfagyasztó és vérfagyasztóan imádnivaló, de könnyű felugrani a cukivagonra, ha róla ír az ember, pedig nos... a rádióadásból nekem nagyon nem az jön le, hogy ő itt az ügyeletes vattacukor :D

írta...

Wahaaa... maximálisan letaglózó volt. Bevallom őszintén, nekem kicsit Kerouac: Úton érzésem volt tőle. [Bár újabban a roadtrip mindig az ő könyvét juttatja eszembe.]
Amúgy tényleg émelyítően letaglózó volt, pláne, ahogy egymásba mostad a különböző érzéseket a vége felé, és az ember nem tudta eldönteni, hogy mindenki révbe ér, vagy valami monumentális dolog előszele.
Earl amúgy felnőtt a végére. Vagy nem tudom. Mármint, simán elképzeltem volna róla, hogy 1 évvel később visszamegy, és újra repülni vágyik. De örülök, hogy a tragikus vég mellett lett egy kis pozitív lecsengése is.
Bár a végén kicsit úgy éreztem, mintha Earl álmodott volna, és valójában sem Cecil, sem pedig Carlos nem lett volna valóságos.
Ahj, remélem hamarosan megint jössz valami ilyesmi csodával!
Köszönöm a történetet. <3

Raistlin írta...

, nem olvastam a könyvet, de hallottam hírét (és azt hiszem, idén kötelező? le kéne csekkolnom :D)
Nagyon örülök, hogy hatással volt rád, és határozottan tetszik az elemzésed ouo Köszönöm!

GwenPage írta...

Ejha.
Mikor a történeteidet olvasom, számtalanszor felmerül bennem, hogy miként lehet valaki ilyen zseniális, ennyire stílusos és egyedi. Egy csoda vagy, az írásaid nemkülönben. És ezek a zenék! Hihetetlenül jó zenei ízlésed van.
Mint korábban is mondtam, nem vagyok otthon a fandomban, mégis oly mértékben lenyűgöztél, mintha ebben is ugyanúgy kiismerném magam, mint a thorki körül, és lenne kiindulási pontom. De nem, és ez is csak azt támasztja alá, hogy milyen elképesztően tehetséges vagy. Köszönöm az élményt♥

Raistlin írta...

*finoman elkezd tolni a fandom felé* *óvatos mozdulatokkal* *amíg hoppá már benne nem vagy hat láb mélyen*
Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett regény és a zene és - no, boldoggá tettél egy öregasszonyt.(ღ˘⌣˘ღ) ♫・*:.。. .。.:*・

River írta...

Pilinszkyt olvasok épp, én ide miért nem írtam még,
tudom, hogy nem írtam még, nem tudom miért
szóval Pilinszkyt olvasom és csoda, mert összefonódott a vers már ezzel egészen és adott valami olyan kombinációt amit már sosem szeretnék elengedni.
Sokszor eszembe jutnak a fiúk, váratlanul, véletlenül, vagy mikor veletek beszélgetünk róluk,
és a fájdalom megmarad de valahol a belenyugvás is, elégikusan, kecsesen, akár a pillék a teste a hideg fémen, akár ez a történet a csodálatos íveivel az elejétől egészen idáig.

Egyszerre volt plasztikusan hideg, mint csontos modellvállon az áttetsző ruha
és lüktetően forró, mint a szívdobolás és mint az ösztönök
kecses és végzetes íven haladt, hogy sikoltva bukjon alá
rebben még egyet, és itt hagyja az összes gyönyörű színt, elszórva a levegőben, emlékbe, de összegyűjthetetlenül
menjfenébe, hogy még a szimbólum is ennyire tökéletes.

Nagyon egyben, aprólékosan felépítve, amikor levegőért kapnék akkor vágsz tüdőn, pontosan eltalált szavakkal és szereplőkkel és azokkal a csodálatosan finoman összeszőtt lélektani szálakkal, mindenki csapong mindenki körül, kikerülhetetlen (?) és elrendelve gyönyörű.

Akkor most szeretném megköszönni ezt a történetet.

Raistlin írta...

*kinyomtatja, pólót készít belőle, abban temetik el*

ez most nagyon váratlanul ért de nagyonnagyonnagyonnagyonnagyonnagyon köszönöm és

*hát meghaltam, ennyi.*

cécile írta...

edes istenem.
mert nekem toled ez a kedvenc regenyem, megingathatatlanul es mindorokke. nem tudom elmondani, mennyit jelent, komolyan.
ket eve, amikor eloszor olvastam, nyar volt, es en is ereztem azt az olvaszto hoseget, amit a fiuk, es olvastam a soraidban Pilinszky sorait, es akkor meg nem is realizaltam igazan, de valahogy ezt a verset igy a szivembe vested, tudat ala vagy nem is tudom. es iden nyaron kaptam egy verset baratnomtol, furcsan ismeros. Pilinszky. Sztavrogin visszater. es ugyanazt hozta elo belolem, amit most mar mindig fog, es nem esett le, honnan olyan ismeros.
aztan amikor a falamra vazoltam a szoveget alkoholosfilccel, ejjel kettokor, es szepen betuztem, ragyog, R A G Y O G
es akkor esett le. hogy a tűhegyre szúrva es night vale es bloodyromatic. es bumm.
es most olvastam el meg egyszer, sirtam rajta mert hogy lehet valami ennyire tokeletes, meg csak nem is igazan kovettem soha a wtnv-t, de nem szamit. mert ez a regeny onmagaban is csodalatos. komolyan. orok elmeny marad, es valami fontos a szerelemrol meg arrol, hogy hol kezdodik es meddig tart. koszonom <3

Raistlin írta...

te azt nem tudod, hogy ez nekem mennyire kellett, most és ma (kétségbeesett egy nap ez) és mindig, ami azt illeti, mert kitartóan úgy gondolom, hogyha végre lesz időm elvergődni egy kiadatásra szánt kötetig, akkor azt először ebben a stílusban és ebben a hangulatban akarom. és az, hogy tudom, hogy nyomot tud hagyni, és vissza tud húzni azt mutatja nekem, hogy meg fogja érni, szóval -- nagyon köszönöm; és nem csak a jövőjéért szeretem a tűhegyet, hanem önmagáért is, és elmondhatatlanul sokat jelent, hogy meghallgattátok, ahogy elmesélem, mert senki nem volt hajlandó hinni benne a környezetemben, ami azt illeti, saját magam sem, aztán pedig a mai napig büszkévé tesz ((bár persze egy csomó mindent másképp oldanék meg, de azért vagyok itt, hogy gyakoroljak))

Boróka R. Török írta...

Jesszusom.
A történet elején úsztam a fluffban s azt hittem sosem lesz vége a cukorfolyamnak.
Aztán... de.
(Valamennyire megnyugtat, hogy nem én vagyok az egyetlen aki szerint *jó ötlet* kinyírni a főszereplő(ke)t.) (Mondjuk ez most bántott.)
A tökéletes arc, a halhatatlan szépség, Carlos, Carlos, aki előtt ott állt még az élet - és az egyetem - és és és - összetört. Mint egy teáscsésze.
Cecil, Ó Cecil, amikor Carlossal volt annyira tökéletes volt ő is. Amikor Earlel beszélt a pokol hetedik bugyrába tudtam volna kívánni. De annyira szerettem, szerettem a lelkesedését, szerettem a karakterét. De aztán ő is eltávott.
...és Earl élt.
Nekem Earl vörös, de itt fekete és ez nem baj, mert Earl az Earl, és Earlt csak megakarom ölelgetni ezután a történet után, de közben leakarom lökni a Taigetoszról mert ó Earl, miért vagy ilyen önző? Earl, Earl, Earl, Early, miért nem ugrottál korábban, Earl, Earl, Earl, miért ugrottál egyáltalán?
Imádom ezt a történetet. Mindenegyes sora kincs.
Bánt ez a történet.
Bánt, de olyan jó.

Raistlin írta...

Drága Boró, nagyon-nagyon örülök, hogy elolvastad a történetet, és közel került hozzád - szívből köszönöm a kommentet~!
(Általában igyekszem nem lemészárolni a szereplőket, de néha egyszerűen nincs más logikus végkifejlet. Azt hiszem, itt a vers követelte meg.)
Carlosban valahogy a tárgyak halhatatlanságát érzem - igen, pont, mint egy teáscsésze. Változtathatatlanul gyönyörű, és kijózanítóan váratlan, amikor baja lesz.
Cecilben szeretem, amikor megmarad benne az ambivalencia, amikor nem lehet eldönteni, rossz vagy jó ember.
Earlt nem akartam a fandom headcanonjaira építeni. És nem akartam felmenteni.
Öröm volt dolgozni ezekkel a karakterekkel a számtalan lehetőség és nézpont miatt, amit adtak. Senki céljai nem teljesültek be; és senkinek nem volt igaza.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS