a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. március 31.

Rule Britannia! II

Good Omens, történelmi/humor/dráma, Crowley/Azirafael, második rész
Lindisfarne ostroma.
1. Crowley még mindig Crawleyként nyomul. 2. ez egy igen... különös rész lett.



Lindisfarne, 793


Azirafael a kolostor kódextermében ült, száznyi gyertya rezgő fénykörében. Durva barna csuhát viselt, derekára kötél csomózva, mezítlábas talpa nem ért le a földig. Előtte bőrkötéses, csatos könyv hevert: lúdtoll pennával kanyarította a betűk szúrós szárait, az iniciálék kurta kacskaringóit.

Aztán nevezett lúdtollpenna eltört.

Azirafael óvatosan körbekémlelt. A barátok mind a munkájuk fölé görnyedve gubbasztottak. A levegőnek tömjén-, föld- és tintaszaga volt, a lőrésnyi ablakon túl opálos fényű hajnal vibrált. Azirafael előkócolta a szárnyait, és az ajkaira harapva tépett egy tollat. Ráharapott a végére, bólintott magának, aztán késsel hegyesre vágta, és a tintába mártotta. Felhunyorgott a sárgás lapokra, és összehúzott szemmel visszaolvasta a sorait. Az ujját megnyálazva lapozott.

Körbenézett megint. Biggyesztett, majd lassan megrázta a fejét.

A felügyelő apát diszkréten köhintett: idáig félálomban szobrozott a sarokban, de most komoly pofával bámult Azirafaelre, és finoman felvonta a szemöldökét. Azirafael kihúzta magát, a haját hátrarázta, és a tollhegyet egy gáláns mozdulattal a papírnak illesztette.

Hazugságokat írt.

Legalábbis – nem egészen írt igazat. A múlt krónikáját rótta a barátokkal, elviekben, és imákat és zsoltárokat, évtizedek óta talán; amióta állt a kolostor; de előtte még az utakat járta, és emlékezett – emlékezett, amikor visszatért, angolokat, szászokat, jütöket és britonokat vezetve a zöldellő szigetre, higgadt harcosokat családjaikkal, megrakott szekerekkel. Békés offenzíva volt; elvegyültek a kelták utódaival, kék szemű gyermekek születtek, sápadtak, szőkék; szinte mind más nyelvet beszélt; és a rómaiak már nem voltak sehol – egy éjjel üzenet érkezett, Azirafael így hallotta, üzenet:

BRITANNIA ELVESZETT. MENEKÜLJETEK.

Az egyik napról a másikra tűntek el.  Fürdőik és templomaik porba omoltak, minden rommá lett, amin Azirafael azelőtt dolgozott. (Később megtalálta az üzenetet: BRITANNIA ELVESZETT. Felismerte a kézírást.)
Azirafael egy C betű első ívét húzta be, aztán várta, hogy megszáradjon.
Azirafael visszatért, ahogy rendeltetett, a vándor törzsek élén, és Crawleyt nem lelte sehol. Nem kereste – eleinte… Túl büszke volt hozzá, talán. Aztán, ha zavargásokról hallott, harcokról és lángoló mezőkről, nyeregbe szállt, odavágtatott, és a démon nyomait kereste a porban. Soha semmit nem talált: nem őrizte még illata emlékét a szél, nem csikordult a csontjaiban sejtelem, itt van, nem bőgte a föld: vér a véredből, ő közeleg.
Várt anélkül, hogy felfogta volna: várakozik; valami mohó türelmetlenség hajtotta, lóháton bejárta a Hét Királyságot, Essexet és Sussexet, Wessexet és Kentet, Northumbriát, Merciát, és Kelet-Angliát, míg végül ide ért – letelepedett – és soha nem merészkedett a kolostor kőfalain túlra.
Lehunyta a szemeit. Dobbanást hallott – dübörgő sajgást a tudatán túl. Hirtelen felkapta a fejét; lélegzete fennakadt; iszonnyal meredt az apátra, aki értetlenül meredt rá; és Azirafael egy sóhajjal felállt. A mennyezet felé fordult, elnyílt ajkakkal bámult fel, aztán kezéből kihullott a penna, tintát fröcskölve szét.
- Ó, irgalom – lehelte Azirafael. Ezzel rohanni kezdett.

DÖBB.

Szűk folyosókon futott fel, keskeny lépcsők hátán, csuhája szegélyét felmarkolva. Nyomában felzúgott a harang, vészharang, kong, kong, kong, és zúúúg – Azirafael az erkélyre ért, kilökte az ajtaját, és a süvöltő, sós szélben megállt.

A vizen, a tengeren, a peremen, néma hajók siklottak, vékony vitorlások a távolban, előbomlottak a ködből. A harang zúgott tovább. Azirafael szíve a torkában lüktetett. Valaki elordította magát:
- Sárkány!
Azirafael az égre bámult. A kertbe sereglő apátok a felhők felé mutogattak: szárnyas árny siklott át a felgomolygó felhőkön, lángot húzva maga után. Azirafael az ajkaira harapott; az apát végre beérte, és az angyal megragadta a vállát.
- Vezényelj mindenkit a kápolnába. Az ajtókat torlaszoljátok el. És imádkozzatok!
- Támadók?
Azirafael ujjai mélyre fúródtak.
- Tégy, amint mondtam.
A férfi szemében lobbant valami; megfordult a sarkain, és tétován elindult befelé. DÖBB-DÖBB, a viking hajók sürgető dobait már hallani lehetett, TA-TA-TA-TAM, és a harang zúgott tovább.
Azirafael végighúzta a kezét a levegőben: fémes hang csilingelt fel, majd egy szikra villanása, és ő egy lángoló kardra markolt rá, mely zúgva hasított a légbe (és mely majdnem olyan volt, mint az eredeti.) Azirafael felszegte a fejét, haja lobogott arca körül, és valami – DUMM – mellette a falnak csapódott.
Crawley baltát akasztott a kövek közé, kezében fáklya, szárnyai tárva; nehéz irhát viselt, szikár képén harci festés, derekán nehéz öv, és haja feketén örvénylett, tollak tűzve belé; felnevetett, éles fogakkal, és azt sziszegte:
- Hiányoztam?
A fáklyát belökte az ablakon.
(Benn, a papok. A kódexek. A történetek. Crawley arcán a láng sárga; a szemei parázslanak.)
- Takarodj – suttogta Azirafael. Crawley a korlátra pattant, csizmája dumm, nagyot dobbant.
- Tetszik, amit csináltál a hellyel – intett a sziget felé, ahogy helyet foglalt. Nyúzott fintorral végigmérte a férfit, aki remegett haragjában. – Elég szarul áll a barna. Sápaszt. A helyedben hanyagolnám.
Azirafael feltartotta a lángoló kardot, és a szárnyait kitárta: erős szárnyak, csapzott tollak, előre hajtva: ezernyi toll pengeként mered.
- Figyelmeztetlek…
Crawley lustán feltápászkodott. A fejsze nyelére markolt.
- Ha meg akarod védeni őket – mondta vontatottan, unottan – az embereket, a földeket; ha meg akarod védeni, akkor küzdj meg érte! – Ezzel felszökkent, és felé vágott a baltával; Azirafael félrelökte a fegyvert, szárnyra kapott és az ég felé tört. Crawley röhögve, vijjogva a nyomában.
- Látnod kéne északot! Beszélned kéne az isteneikkel!
Azirafael megpördült és felé sújtott. A kolostor felett, a levegőben, verdeső szárnyakkal és szikrázó pengékkel mérkőztek meg, csapás csapást követett; Azirafael összeszorított fogakkal vicsorgott, Crawley kajánul vigyorgott.
- Szép manőver! Nna, majdnem… De nem. Kár. – A baltát az angyal oldalába vágta, a bordák közé; örömmámorát kihasználva Azirafael a mellkasába fúrta a lángoló pengét, ott, ahol a szív lüktet, és egy utolsó lendülettel markolatig süllyesztette benne. Crawley a balta nyelét szorítva tovább húzta, tiszta erőből, amíg át nem vágta a májat, fel nem tépte a gyomrot; Azirafael felnyögött, szárnyai végigrándultak, és zuhanni kezdett; Crawley nyakába markolva rántotta magával a démont, és megforgatta benne a pengét estében. Crawley felvonyított, a föld felé száguldva kitépte a baltát Azirafael hasfalából, és a nyaka felé csapott, az angyal pedig egy éles rántásal felhúzta a pengét megint, és sűrű vér fröccsent az arcába.

A sárba zuhantak, iszonyú hanggal, koncolt testük ott maradt, de ők – ők zuhantak tovább. Azirafael lelke, angyali esszenciája a dimenziókat áttépve, ahogy esett, csillagköddé kavarodott: kéken izzott és fehéren, fények fordultak, születtek és hunytak ki benne, napok, üstökösök és robbanó kőtörmelék. Crawley lelke feketelyuk, nehezen ásító, fényt zabáló, és még benne remegtek az önmagát felemésztő csillagrendszer porai.
Szavaik már nem voltak, de Crawley gondolatai valami olyasmit zúgtak, hogy „ne már”, Azirafael pedig vádlón surrogott: „a te hibád.”
Egymás körül forogtak, egyre lassabban, örökmozgó lények, körülöttük végtelen űr.
„El ne engedj,” lüktetett Crawleyban. „Ne merészelj elengedni. ”
„Nem engedlek el.”
A két lélek, egymás vonzáskörzetében; mielőtt megállnak, mielőtt kihűlnek, mielőtt meghalnak.
„Mert ilyen vagy, Crawley. Mert jössz, és-”
„Mert a dolgomat végeztem?”
„De kellett neked ez, hmm? Hát kellett neked ez?”
„Fogd be. Ne pazarold rám az erőd.”

Csend volt. A csendben felvilágolt valami.

Crawley nem látott vagy hallott többé, de mindent érzékelt: és az Atya közeledtét felfogva azt kívánta, bár megszűnhetne egészen, bár lehetséges volna, hogy az anyag semmibe bomoljon.
Isten Azirafael lelke felé sétált. Isten teste nő volt, de mégis furcsán nemtelen; az egyetlen angyal, szárnyak nélkül, szemei hunyva, mert tekintete felégetné az univerzumot. Haja köd volt, bomló pára, bőre fekete fény, teste – törékeny hús – lebegett, és Azirafael csillagjai közé lépett. Mosolygott.
Mindig mosolygott.
Dúdolni kezdett – teremtés közben folyton énekelt. Dala mély volt, szomorú, három szólamú, egy asszony, egy fiú, az atya hangja; hümmögő ének, földmély, végtelen, bölcsődal – Crawley emlékezett rá, az Atya ezt énekelte, amikor őt ringatta a karján.
Isten a kezébe vett egy csillagot. Formálni kezdte, bolygóvá gyúrta, a bolygón vizeket fakasztott; a víz terhes lett az élettől, a partra négylábú halat ellett; a hal hüllővé görnyedt, a hüllő madárrá, a madár teste emlőssé, az emlős emberré, a hátán szárnyak maradtak. A köröttük porzó csillagokat megragadva az Atya Azirafael nyelve alá helyezte a lelkét, felitatta vele angyali lényegét. Hajába markolt, ujjai között aranyfénnyel lángoltak fel a puha fürtök, az arcán simított végig, bőr feszült márványszéppé, csontok íve emelkedett; az ajkak vonalát élessé faragta, gerincét megnyújtotta, az ajkaira fújt, és nevén szólította:
- Azirafael! Azirafael!
Azirafael belélegezte az Atya sóhaját, szemei felnyíltak, felizzottak, kékké kavarodtak; karjait tárta felé:
- Édesapám! Édesanyám!
Isten csitítva a keblére vonta, és akkor – akkor Crawley felé fordult.
Lassan mozdult.
A szemei hunyva.
Crawley remegett – minden atom rezgett benne, és sehogy se álltak rendbe, egymásnak ütköztek, minden részecske örökre taszítva egymást, és az Atya rámosolygott (mindig MINDIG állandóan MOSOLYGOTT), és Azirafael fürtjeit simítva kérdezte:
- Hát nem gyönyörű?
És Crawley észrevette akkor, hogy megtorpant; hogy nem mozog tovább; hogy önmagában áll csak, és atomjai vörösből kékké fakulva távolodnak, távolodnak, távolodnak – valami megragadta. Valaki megragadta. A markába gyűrte, rongyként, koncként, és érezte Lucifert fölé magasodni; még látta, hogy az Atya ajkán megrándul a mosoly, hogy volt akkor benne valami időtlen és feloldhatatlan bánat és fájdalom, ahogy Lucifer felé fordult, ahogy azt suttogta:
- Kisfiam…
És Lucifer felé se nézve, az eget széttépve a Föld felé zuhant, átvágta magát a bolygó magján, és ott, a lába és a kő alatt – ott nyújtózott el a pokol.

Crawley hazatért.

Migrénes fájdalom lüktetett fel benne, az álmatlanság nyúlós, szürke nyűgje, és az alvilág (mozdulatlan. mozdulatlan. mozdulatlan.) szűknek tetszett és üresnek; legyek döngését hallotta, ahogy újra és újra üvegnek ütköznek (és újra. és újra. és újra.), ahogy túl közel repülnek hozzá; ha lett volna keze, akkor sátánbizony kinyúl és agyoncsapja Belzebubot. Érezte már magában: dac. Érezte már magában: gyűlölet.
Lucifer fölé hajolt.
- Fájni fog – mondta lustán, és karomra fogva egy maréknyi atomot, a tenyerébe köpött, port hintett rá, enochi nyelven a teremtő isteni erő visszhangjához szólt, és az felelt rá: sziklabolygóvá fordult a semmi, de Lucifer nem hagyta tovább menni: víz nélkül hajszolta a mikrobákat, pocsolyákba hajszolta a halakat, a sárba cibálta őket, és amint Crawley hüllővé lett, a szemét kivájta, a belét ontva madárrá fordította, és félig állat volt még, ahogy emberré lett: Lucifer undorral szaggatta le róla a pikkelyeket, kényszerítette, hogy kivedeljen önmagából, koponyájába nyomta a hüllőszemeket, az állkapcsát szétfeszítette: villás nyelv.
- Jó lesz.
Térdre lökte, Crawley meztelenül zuhant előre, a törmelékbe markolt (cementszag. salak. olaj.), fekete haja lucskosan, ragacsosan esett előre, bőre nyálkásan mállott, szárnyai közt hártya feszült; bűzlött; port köhögött és vért köhögött, négykézláb előre kúszott, a csontjait nehéznek érezte, a húsát romlottnak. Lucifer a derekára markolva felhúzta, a nyakára szorította a kezét, két ujjal lenyomta a torkán, ami Crawley angyali lényéből még megmaradt; Crawley hörögve öklendezett, megpróbálta kivetni magából (égetett, égetett, égetett, csillagtűzzel égetett), de Lucifer erősen tartotta, a torkát szorítva.
Crawley sípolva vette a levegőt. Remegett.
Lucifer a füléhez hajolt. Az ajka lágy volt, a szava mézédes.
- Csalódtam benned. Tudod, milyen vagyok, ha csalódott vagyok.
- Sajnálom – hebegte Crawley. – Sajnálom, sajnálom, elragadtattam magam. Soha többet nem fordul elő. Soha többet.
- Terveim vannak veled. Ha nem lennének terveim veled, kitörném a nyakadat. Kitörném a nyakadat, mint Lilithnek, és felzabálnám a lelkedet, mert ennyit érsz, ami megmaradt belőled, amit Tőle kaptál, ennyi vagy. – Hátralépett. Nesztelenül járt. A tekintete holdfény. A haja sugárarany. – A Keleti Kapu Őrzőjét kellett volna hívnom helyetted. Alábecsültem. – Lucifer gyönyörű volt.
Annyira, annyira gyönyörű!
Crawley nagyot nyelve bólintott. Fázott.
Lucifer felé lépdelt. Az ujjait az álla alá simította. Hunyorítva nézte, aztán szánakozva elmosolyodott, és a fejét ingatva félrefordult.
Ha Lucifer – ha Lucifer mosolygott, az mindig rosszat jelentett.
Valami nagyon, nagyon rosszat. 


folytatása következik
komment: igen // nem 

14 megjegyzés:

Sunny-Apple írta...

íjáúáúíéő... ezt nyugodtan tekintsd egy lelkes tetszésnyilvánításnak :DD nagyon Nagyon NAGYON tetszett a két teremtés közti párhuzam. *alaposan megölelget*
u.i: Igazad lett. Megvettem elolvastam a könyvet és azóta brutális mértékben shippelem őket. és most megint olvasom :))

Raistlin írta...

Jaj de örülök neked ;u; [Az a kettő kánon. És azt imádom bennük, hogy laza 4000+ év alatt addig sikerült eljutniuk, hogy megfogják egymás kezét, mert Crowley szügyig szerelmes és kínos, Azirafael meg maga se veszi észre és shshshhshsjhashas.éfésdhfésedfh]

Eva Reyklani írta...

Ez egy idézgetős vélemény lesz, mert az állam cafatokban a padlón, a lelkem cafatokban a járdán, a szívem cafatokban a kredencben, de mégis tudatnom kell valahogy, hogy ez asdfghjkl és arghhh és ahwww és az összes jelző, ami képes kifejezni a torkomból feltörő artikulátlan zörej, ami a hálámat, elismerésemet és irigységemet hivatott kifejezni.
"Azirafael feltartotta a lángoló kardot, és a szárnyait kitárta: erős szárnyak, csapzott tollak, előre hajtva: ezernyi toll pengeként mered." Az ember olvasás közben hajlamos elfelejteni, hogy Azirafael nem véletlenül kapott kardot de itt újra eszünkbe jutattat és ez félelmetesen gyönyörű.

"A sárba zuhantak, iszonyú hanggal, koncolt testük ott maradt, de ők – ők zuhantak tovább. Azirafael lelke, angyali esszenciája a dimenziókat áttépve, ahogy esett, csillagköddé kavarodott: kéken izzott és fehéren, fények fordultak, születtek és hunytak ki benne, napok, üstökösök és robbanó kőtörmelék. Crawley lelke feketelyuk, nehezen ásító, fényt zabáló, és még benne remegtek az önmagát felemésztő csillagrendszer porai. " És az egész bekezdés úgy, ahogy van.

A teremtéstörténet. Az. Majd egyszer találok rá jelzőt. Egyszer. Addig meg csendben ájuldozok a tökéletességén.

Utólag rájöttem, hogy tényleg bemásolhatnám az egészet. Asszem most megyek és valahopgy rendbeszedem magam. Nem fog menni. Úristen. Még szerencse, hogy furcsának tituláltad, mert van esélyem helyrezökkeni.
Köszönöm, hogy olvashattam!



Raistlin írta...

Ó, örülök, hogy tetszett - töredelmesen bevallom, erősen összecsaptam ezt a fejezetet, amcsitöri alatt írtam még pénteken, most volt időm begépelni, és még hozzá akartam toldani Alfred the Great uralkodását, az Arthur-Merlin bizniszt meg az 1020-as Egyességet, de egyszerűen arra se volt időm szóval most az egész így lóg a levegőben és filler és máhhh. De majd a következő részben. Talán?

уαмι. írta...

Még mindig szeretem ahogy képes vagy egy párhuzamos univerzumot robbantani több olyan elképzelésem mellett, amelyekkel úgy voltam, hogy mermásképpnincsenmérlennemá - hát de, mert a te elbeszélésedben minden remekül működik, a hirtelen haragú szenvedélyük és a kegyetlenül kettészaggatott világuk, Lucifer és Isten ábrázolása mind-mind olyan pontjai a múltjuknak, amiket neked mégis elhiszek. A szavaid indulót fújnak, de nem vagyok biztos abban, hogy egy irányba akarok-e menetelni velük, mert bevallom őszintén, félek.

A rohadt életbe, hogy tudom, mire vagy képes.

Hajrá engedetlen buzik~
xxx

Raistlin írta...

*érthetetlen, hálát kifejező hangok*

[és nincs más választásom mint valami mást kitalálni mint te, ami baromi nehéz, amikor 100%-ig egyetértek a headcanonjaiddal]

Mary Wolf írta...

Azt hiszem, tényleg ideje lenne beszereznem ezt a könyvet. Én még életemben nem hittem volna, hogy valaki olyan gyönyörűen letudja írnia teremtést, hogy szabályosan belezúgtam azokba a sorokba. És azt se hittem volna, hogy valaki nekem így fogja ábrázolni Istent (nem tudom, hogy a könyvben is így van-e), de mikor olvastam és a végére értem akkor csak az volt bennem, hogy mégmégmég! Tényleg be kell szereznem ezt a könyvet >.>

Raistlin írta...

Ó, köszönöm szépen (nagyon ;u;) Ehhez a történethez csak a két főszereplőt használtam - Isten és Lucifer az eredeti könyvben nem bukkannak fel, és a hangulata is nagyon más (hál'Istennek. meghaltam volna, ha ilyen búvalbaszott a könyv. de szerencsére valami pompásan parádés humora van) - nagyon örülök, hogy tetszett, és nagyon tuszkollak az eredeti munka felé, ha tavaszi szünetre ki tudod kölcsönözni/venni/lopni/tölteni valahonnét, mert-mert-mert (mert.)

Nussy írta...

te nyomorult Sucifer, te, hát csak elérted, hogy izgatottan gubbasszak _harmadik_ végigolvasásakor is a fejezetnek...! szívből gratulálok.

filóztam azon is, milyen érdekes, hogyan alakítjuk a fejünkben a dolgokat - ha most ezt, amit itt csodásan leírtál, csak úgy felvázolnád egy csendes tavaszi délelőttön, szerintem nekem egyáltalán nem feküdne. nem értenék veled egyet, mert az én fejemben ők nem ezek, nekem ez túl borús, túl sűrű, túl fájdalmas. mégis, így, hogy olvashatom, belefeledkezhetek és velük együtt én is átélhetem zúgó történelmüket, hát, mit ne mondjak, mindez helyet kapott, méghozzá jó helyet idebent. úgyhogy nagyon köszönöm, és várom a folytatást! ❤

Tinuviel írta...

Egyre zseniálisabb, nem tudok belőle mit kiemelni, mert imádom az egészet, tényleg különös lett, de tökéleetes. Nagyon várom a következő fejezetet és nagyon gratulálok.

Raistlin írta...

Büszkén, boldogan és egy harmadik bébetűs szóval fogom viselni eme nevet *cirádás meghajlás*

Ésegyébkéntigen. Elég nagy ugrás a kánontól, meg is kaptam már az arcomba, hogy a Good Omens ficeim egyszerűen nem jönnek át, mert annyira messze vannak a kánon hangulatától, és ebben igaza is volt a kedves kritikusnak, de... azt hiszem, én csak így tudom elmesélni. És ha tetszik, akkor megérte ouo

Raistlin írta...

TINU mostveszemészre-deédesvagy-harr (ovo)

Mitsuki írta...

Hosszú hallgatás, érezd az éterben suhanó gondolataim.

EZ.... ez.... ez...*hebeg-habog* ez valami fantasztikus. Csoda és pusztulás és és és *ceruzát ragad* és gyönyörű. Minden egyes szava és pillanata és érzése és csillagköde *és gyűlnek a vonalak* és a pokol tüze, mind-mind gyönyörű.
Szinte *serceg a papír* látom, ahogy lassú kezek ködből és porból testet fonnak a két angyalnak, ahogy vitatkozó elemek egymással szemben létezhetnek, az anyag él és pusztul egyszerre, márványszép alakok. Az alkotás, a teremtés, a létezés sosem volt ilyen. Ilyen szép. Nemes. Brutális. Fenséges. Akaratos. Könyörtelenül gyönyörű.
És tőlem fényévekre is lehetsz a kánontól, akkor is elér idáig a ragyogó ötleted. Eláraszt fénnyel, elsodor az árral, megteremt és újradefiniál.

Nem csak különös, de különleges lett. Ad és én elveszem.

Elhiszem.

*beletörik a toll is, de én ezt megrajzolom*

Köszönöm.

Raistlin írta...

Ezt nagyonillenekellene nagyonszépen megköszönnöm, de csak annyira futja, hogy, idézem: "hhhhhhhnnnnnggggggggg"

(és még a rajzaid is csodásak lettek és tényleg nem ér már és nyaff)

Köszönöm.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS