a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. március 10.

A tehetetlenség törvénye

"Nos, pont most ért véget a hívásom Carlosszal, hallgatók, és lesz. egy. randink! Holnap délután! Csak egy kávé, de talán valami más is lesz belőle! Talán valami jóval több. Ki tudja?" 
Welcome to Night Vale, Cecil/Carlos, a fent idézett tizenhatodik epizód közvetlen folytatása.

"Minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, míg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja."




A TEHETETLENSÉG TÖRVÉNYE 
 


A kávé felszínére áttetsző hártya dermed, a széle pedig lusta karamellbarnává kavarodik. Cecil egy kiskanállal kocogtatja a fogát, és maga elé mered.
Egy órája és tizennyolc perce ül ott.
A kanál a fogának koccan megint; megnyalja a hegyét: keserű. Oldalra néz, aztán félkönyökre támaszkodva kibámul az ablakon. A nap bágyadtan gubbaszt a szemközti ház homlokzata felett, az ég moccanatlan, nehéz kék. Cecil leteszi a kanalat, úgy igazítja, hogy párhuzamos legyen a porcelántálka szélével. A farzsebébe nyúl, bőrtárcát vesz elő, abból pedig egy kétdollárost. A papírlapot az asztalra simítja, és rászámol kilencven centet.  Az ujja egy darabig az érméken pihen; a válla meggörnyed. Élesen beszívja a levegőt, kihúzza magát, és felszegett fejjel elsétál.
Könnyedén jár: a csípő finoman ring, hüvelykujját az övébe akasztja. Így megy hazáig. Beteszi maga mögött az ajtót, aztán a küszöbre huppan. Beharapja az ajkait; körbenéz, hunyorog – a szempillái könnyektől tapadnak. Felnevet, aztán a tarkójára simítva a tenyerét előre hajol, homlokát a térdének támasztva.

Így ül egy darabig.

Mély lélegzetet vesz.

Kezdjük előröl. 

Kezdjük ott, hogy végigfut az utcán – egy kanyarban kis híján elgázolják. Feltartja a kezét, vigyorog, fut tovább, aztán fokozatosan lassít, sétál, öntudatosan fintorog, majd újfent rohanni kezd.
A kávézó előtt megtorpan; végignyal az ajkain, az üvegben ellenőrzi a frizuráját, öt ujjak hátrasimítja a homlokából – mond valamit, némán formálva a szavakat:
- Hello.
Benyit. Az ajtó csilingel. Int a pult felé, és körbenéz. Ez a kedvenc helye, gyerekkóra óta ez a kedvenc helye, és gyerekkora óta nem változott, a pultoslány tizenkilenc éves, rockabilly szól és minden és minden cukorka színű és cukorka illatú. Az ablak mellé ül le, a lábával húzza ki magának a széket, az utcát figyeli közben. Leül, de csak a szék szélére, az egyik lábát maga alá húzza, a másikat kinyújtja. A kikészített itallap szélét gyűrögeti, észbe kap, lenéz rá. Nem emeli fel. Végigfutja a sorokat, a tekintete vissza-visszavillan az utcára. 

Két óra. Kihúzza magát. A póz fegyelmezett, mesterkélt, erőltetetten könnyed. Felkönyököl, álla a kézfején pihen: a csukló vékony, az ujjak hosszúak, az áll hegyes. Lesüti a pillantását, merengeni látszik, de pislogni is alig mer, éberen figyel, egy adott pontot fixál az asztalon, a szája mozdul; lágy ajkai vannak – végignyal rajtuk, ahogy hátradől. Két óra múlt öt perccel.
Tízzel aztán. A zsebére simítja a tenyerét, előveszi és az asztalra fekteti a mobiltelefont. A tekintetében bizonytalanság, aggodalom. A pincérnő hozzá sétál, ő feltartja a kezét. A pincérnő eltipeg.
Cecil az ujjait összekulcsolja, az asztalnak támasztja, derékból előre dől. Újra és újra az utca felé fordul, újra és újra kényszeríti magát, hogy visszanézzen az asztallap felé.
Fél három. Rágyújt. Megrendeli a kávét.
Háromnegyed. Még nem kortyolt bele.
Három óra. Mozdulatlanul ül.
Negyed négy. Teljesen mozdulatlan.

Carlos nem jött el.

Carlos az ágya szélén ül, teljesen felöltözve, a földön előtte a cipője. Fél kettő. Cecil egyszer azt mondta, tetszik neki a laborköpenye. Elég volt egyszer mondania: most is az van rajta. Fél kettő múlt egy perccel. Carlos úgy látja maga előtt ezt a délutánt, mintha már megtörtént volna: tizenhárom negyven: autóba száll, elindul. Tíz perccel korábban ott van, Cecil már a kávézóban. Vacilál, késsen-e. Arra jut, hogy nem tud máshol lenni, mint Cecil közelében. Tizenhárom ötvenhárom: belép.
Üdvözlés. Kézfogás, a szükségesnél egy, kettő, három, négy, öt másodperccel hosszabb. Leül. Pincért int. Rendel. Cecil a szék szélébe kapaszkodik. Cecil: „Szóóóval.”
Ő: „Szóval.”
Még nincs kettő. Kihozzák a kávét. Belekortyol. Lehetőség: felhörpinteni egyben, fizetni, lelépni. Amit tesz: félrerakja. Cecil elécsúsztat egy papírfecnit.
- Szóval, a számok. – Valami ilyesmi. Ő megfogja a papír végét. (Lehet az is, hogy Cecil a telefonját csúsztatja elé.) Mindketten fogják a számok végét. Mindketten úgy tesznek, mintha Cecil nem küldhette volna át sms-ben, mintha Carlosnak nem lett volna elég e-mailben elkérnie. Mintha nem azért hívta volna fel, mert hallania kellett a hangját; mert rettegett; mert Cecil az X a város változójában; Cecil maxim és zérus.
Carlos az ágy szélén ül. Tizennégy-nulla-nulla.
Szerelmes Cecilbe. Tudja: ellenőriztette a dopamin-szintjét, aztán csináltatott egy MRI-t. MRI amikor a rádióműsort hallgatja, MRI, amikor a kedvenc számát, MRI, amikor egy semleges reklámot. Cecil hangja, Cecil személyének asszociációja ingert ébreszt abban az agyi központban, amit a kokain stimulál. Szkenjei vannak az addikciójáról: tudományos bizonyítéka.
A képzeletében: kettő múlt öt perccel. A kávé elfogyott. Felhívja magához Cecilt: kitalál valami indokot. A valódi indok ez: nincs idő. Nincs elég idő – az idő nem létezik.
Szeretkeznek. Ezen az ágyon fekteti végig. A rolók lehúzva. Cecilen rajta marad a szemüveg, rajta pedig talán térdig a nadrág, nem vetkőznek le teljesen. Nincs előjáték, és nem csókolja meg. Az óvszert és a síkosítót a fiókból veszi elő. Az aktus hossza tíz perc. Mindent egybevéve úgy negyed tizenegy van. Ad pár papírzsebkendőt Cecilnek, nem nézi, ahogy elrendezi a ruháit.
Cecil boldog: oxitocin. Ő boldog: oxitocin.
A dolog ismétlődik párszor: kávé, szex. Tíz perc, húsz perc, egy óra, egy éjszaka, soha többet. Ő elköltözik a városból, Cecil marad.
Az ágy szélén ül. Kettő múlt tíz perccel. Ezért ül még mindig az ágy szélén, pedig kettő múlt tíz perccel. Bármit tesz, a jelen helyzet függvényében ez a legvalószínűbb és így hát az egyetlen logikus végkimenetel. Ezért mondott először nemet a találkozóra; ezért mondott másodszor igent. 

Akarja azt a tíz percet. Akarja azt az éjszakát. Nem akarja a sohát.
Szóval marad a semmi. A csalódástól Cecil szervezetében növekszik majd a szerotonin, hatására a dopamin csökken, az oxitocin, az orgazmus hormonja nélkül nem is termelődik benne újra. Cecil lassan felemészti a saját szerelmét, kikerül a véráramából. 

És ott lesz ő. Itt lesz ő. Semmit sem tud tenni saját maga ellen. Itt lesz, és hallgatja majd az adást, amiben szublimálódik majd szétfoszlik a neve, és végül teljesen eltűnik. 
Fél három. Cecil még biztos ott ül. Az a típus.
Carlos vár. Valaminek mozdulnia, vagy változnia kell. A kör töretlen, a vonzás állandó és kölcsönös. Két pozitív töltésű test végső soron taszítja egymást. 

Három óra. Egyensúlyi állapot. Kell, hogy módszertana legyen annak, hogy ők szerethessék egymást és együtt is maradhassanak, hogy az érték az legyen: huszonnégy óra egy folytonos ciklusban, ők ketten. De nem találja hozzá az elemeket. Talán szavaknak kéne lenniük. Talán egy csodának. Ez valószínűbb.
Három múlt; ha Cecil még ott ül – akkor nincs megoldás. Nincs megoldás. Nulla, áthúzva.

Aznap Cecil nem említi a rádióban sem őt, sem az esetet.
És másnap sem.
És másnap sem.
Carlos aztán kivételesen kihagy egy adást.
Próbál dolgozni. Részecskéket választ le egymásról. Cecilre gondol; ez szinte… periodikus. Le tudná rajzolni egy táblázatban.
A gondolatai Cecilről többnyire nem konkrétak, a puszta létezése ötlik fel benne újra és újra; aztán van, hogy a hangjára gondol, és a mosolyára, és a tekintetére, ahogy ellágyul (ellágyult?), ha rá néz, és a gyönyör fantáziájára gondol és egy elvonatkoztatott, szigorúan teoretikus reggelre, amikor Cecil a karjaiban fekszik, kócosan, és hozzá simul.
 A képteletében beszél hozzá, a napjait narrálja, vagy magyaráz, vagy hallgat, és Cecil a nyakába suttog valamit; ő ismételgeti a szavait, az adásból, az ő hangján, Cecil hangján, és a tudatában rögzített hangminta korpuszából ilyen mondatokat alkot meg:
Szeretlek, Carlos
Nem haragszom

No meg: boldog házassági évfordulót, kicsim.
Carlos reménytelenül romantikus.
Teljesen reménytelenül.
Teljesen logikátlanul.
Teljesen.



A Grove Parkban fut, észreveszi Cecilt egy padon. Akkor ébred rá, hogy éppen rá gondolt. (Folyton rá gondol.) Lassít. Kocog. Megáll.
Cecil törökülésben ül, az ölében egy könyv, a borítóján pecsét: ENGEDÉLYEZETT. Cecil úgy tartja, hogy a pecsét jól látszódjon. Felnéz. Megriad; talán riadalom ez, ahogy a lélegzet fennakad, ahogy a pupillák kitágulnak. Valószínűbb, hogy valami más.
- Hello! – mondja élénken, a hangja elcsuklik. Megköszörüli a torkát.
- Hello! – mondja Carlos, a nyakába húzza a fülest. Cecil behajtja a könyvet, az ujjával jelöli meg, hol tart. Carlos a derekára csíptetett iPodon nyom egy stopot. Egymással szemben állnak.
Alkonyodik.
Carlos zihálva áll. A fejében párbeszéd-részletek: hé, Cecil; figyelj, Cecil; tudod, Cecil; sajnálom; bocsánat; bocs. A szavak transzformálódnak, sorba rendeződnek, felbomlanak. Nem illenek a kontextusba, az idejük elhaladt, túl sok idő telt el és az idő most is pereg, pereg, pereg.
- Fuh! – mondja Carlos. – Milyen meleg van, nem? – A trikó szegélyébe akasztja az ujját, ránt rajta, egyszer, kétszer, háromszor, aztán hagyja, hogy visszaessen, aztán érzi, ahogy a mellkasához simul, aztán az eszébe jut, hogy most az anyag majd kirajzolja az izmok finom vonalát, és hogy ő nem ezt akarta, nem ezt: nézd, Cecil, nem ezt: figyeld csak, mit nem érinthetsz meg. Cecil pillantása lesiklik egy pillanatra, Carlos olcsónak, meztelennek és ostobának érzi magát, azt kívánja, bár pókhasa lenne, beesett mellkasa és görbe vállai, bárcsak ne gúnyolná már a puszta jelenléte is Cecil vágyait, bárcsak ne fodrozná a szellő a haját, bárcsak ne zihálna ilyen erősen, ilyen szuggesztíven; Cecil tekintete ismét megtalálja az ő tekintetét.
- Sivatag – mondja.
Carlos bólint. Még elkezdhetnek egy párbeszédet. Ha erre válaszol valamit, akkor Cecil kihúzza magát és félreteszi a könyvet. Ha erre megfelelően felel, még van talán egy percük; és megtehetné azt is, hogy minden visszanyelt és kimondatlan szó helyett csak előre hajol, és megcsókolja Cecilt, az arcát a kezébe véve (csodálatos, halovány bőre van), a hajába túrva (a szöszke tincsek közé melyekkel most incselkedik a szellő), csókolná az ajkait, amíg ki nem pirulnak.
A helyzet az, hogy ennél Cecil többet érdemel. Hogy ő most izzadt és fáradt, a gondolatai messze járnak, kóvályognak, a gyomrában még egyre remeg a bűntudat, minden miatt, amit nem tett meg és amit most is elhalaszt. Csak kinyúlhatna, elsimítva egy félreborzolt tincset a homlokából, csak rámosolyoghatna, de minden túl sokat jelentene, ha szóba elegyednek, a kört még nem törik meg, minden lehetséges gesztus ugyanoda vezet.
- Aha – mondja. Visszatolja a fejére a fülest. Cecil még egyre őt nézi. Örülök, hogy találkoztunk. Jó volt látni. Mit olvasol? A riport a homokviharról, aggódtam érted. Tetszik a felsőd. Tetszel nekem. Kérlek, gyere velem. Kérlek, rohanjunk. Kérlek, magyarázd meg. Kérlek, add fel. – Hát – mondja, vigyorog („és ezzel elvigyorodott, és én rögtön belészerettem;” a mosoly leolvad) – Hát, viszlát, Cecil.
A nevétől nem szabadul.
Újra és újra ismételnie kell.
Cecil nyel egyet.
- Szép éjszakát neked, Carlos. – Ez nem a rádiós hangja. Élő adásban még sosem hallotta ennyire szomorúnak. Visszakapcsolja a zenét. Cecil visszanéz a könyvbe. A tekintete fókuszálatlan. Carlos hátrébb lép; Cecil felpillant, aztán félrekapja a tekintetét, beharapja az ajkait. Carlos futni kezd. 



Cecil a pultot támasztja. Előtte whiskey: ma este nem issza le magát, de kell az alkohol bizsergése, marása, hogy a gondolatai desztilláltak lehessenek, üresek és tévesek. Hátrahajtja a fejét, megkapaszkodik a söntés szélében és a karjait kinyújtva hátradől.
A pultost kölyökkora óta ismeri, a bár jórészét kölyökkora óta ismeri. Amikor fiatal volt, itt lebzselt az ajtóban, őrt állt, amíg páran a nagyok közül belógtak és igazolvánnyal italt kértek, és ő várta a napot, amikor majd huszonegy lesz, és itt ül majd minden este, előtte jegyzettömb, és körbenézve híreket jegyez le, olyan történeteket, amikről érdemes beszámolni, amik bárkivel megeshetnének és mégis furcsák, rémisztőek és csodálatosak.
Visszahajol a pulthoz. Felveszi a cigarettáját a hamutálról, mélyet szív belőle. Ahogy a szemét lehunyja, a szempillája megrebben, csücsörítve O-t formál, és kifúj egy füstkarikát, aztán félmosollyal felkönyököl megint.
A zenedoboz méla szerelmes számokat ont, a tévé lenémítva megy, telenovellát adnak. Párbeszéd zsong.
A jövője nem olyan, ahogy elképzelte. A múltja feltehetőleg nem olyan, ahogy emlékszik rá. És a jelen ez: whiskey jéggel, mentolos cigaretta.
Az ajtó kitárul, az éj huzatját érzi, de nem ettől borzong meg, mielőtt megfordulna, már pontosan tudja, ki állít majd be. Carlos keresztülvág az asztalok között. Laborköpenye tépázott, vérmocskos, szenes, a tekintete sötét, mindig pedánsan félrefésült hajából most két-három kósza tincs a homlokába hull. A pulthoz megy, közben gombolja ki a köpenyt, egy bárszékre gyűri. Alatta világos inget visel. Cecil elnyomja a csikket.
- Hadd hívjalak meg egy italra.
- Kösznem – vágja rá Carlos élesen, felé fordulva. Hirtelen, mintha csak akkor venné észre, furcsállva néz rá, te itt?, aztán az arcáról eltűnik minden érzelem. Cecil hátrébb húzódik, gondosan maga elé bámul, majd Carlos kezét nézi. Nincs rajta a kesztyű. Véres.
- Csak úgy néztél ki, mint… - kezdi motyogva. Carlos közbevág:
- Ki tudom fizetni a saját italomat.
Úgy néztél ki, mint akinek szüksége van rá; hidd el, félreismersz, soha nem használnám ki az alkalmat, nem akartalak megkörnyékezni, nem most, nem akartam randit csinálni ebből az estéből, ami neked is pocsék és következményképpen nekem is pocsék, én pusztán… - Cecil gondolatai elakadnak. Felismeri, hogy nincs szükség a szavaira, hogy a magyarázkodás csak ront a helyzeten. Carlos most feszült (fenét feszült Palmer, mondd ki az igazat, magadban még megteheted: őrjöng), és talán lenne rá mód, hogy ő elcsitítsa, hogy megvigasztalja, hogy azt mondja: meséld el, mi volt, hogy a tenyerét a vállára simítsa: hé, nézd, minden oké, hogy csak szótlanul átkarolja, hogy hazavigye, enni adjon neki, csurig töltse a kádat, hogy szeretkezzenek és utána valami agyatlan filmet nézzenek, vagy hogy a tetőre kiülve a holdat figyeljék, de Cecilre egyszerre rázuhan a felismerés, hogy a jelenből – hogy a jelenből egyik megoldás sem következik, hogy a jelen, a jelenük egyik megoldást sem teszi lehetővé.
Hogy ő nem tud mást, mint némán állni, figyelni, ahogy Carlos kikér egy üveg Jack Danielst, és hogy az ő jelenléte kéretlen és fölösleges, de nem mehet el, mert drámázásnak tűnhet, és nem maradhat, mert nemkívánatos, és nem szólalhat meg, mert minden szóval csak rontana a helyzeten, és nem maradhat csöndben, mert ez a csönd hideg és sértett.
Jobb híján a pohara után nyúl. 
Óvatosan kortyol: nem lehet túl hirtelen, túl energikus a mozdulat. Carlos a pult szélén lepattintja a whiskey kupakját, az üvegből iszik, nagy kortyokban, aztán a pultra vágja. Zihál; lehunyja a szemét, az ajkaira harap. Felnéz. A tekintetében változott valami. Feltartja az üveget. Cecil gyorsan megrázza a fejét. Carlos maga elé mered, szinte megbabonázottan. Carlos a pultra markol. Cecil leteszi a poharát, a farzsebéből előveszi a bőrtárcát. Pontos összeget számol le. Carlos mintha mondani akarna valamit, és tesz egy bizonytalan mozdulatot.
- Hagyd, meghí-
- Hát izé, jobbulást – mondja Cecil, és pír csúszik fel az arcán, a torkában pedig szorító érzés, nem ezt kellett volna mondania, tehetetlenül figyeli és csöndben tudomásul veszi, hogy a szavak többet nem segíthetnek rajta, botladozva hátralép, magabiztosan vigyorog, Carlos még mindig úgy fest, mint akinek a torkára forrtak a szavak, és Carlos még mindig szörnyen fest, tépázottan, az üvegbe kapaszkodva, és Cecil nyel egyet: nem az ő tisztje megvigasztalni, nem az ő tisztje gondoskodni róla. Nem tehet semmit. 
Ha valamire ez a város megtanította, akkor az az: nem tehet semmit. 
Kilép az éjszakába. Rögtön rágyújt. Az öngyújtó elsőre nem akar lángra lobbanni. Felsóhajt: a hang idegen, hisztérikus. Sietős léptekkel indul el, és aztán, amikor már elég messze van a bártól, futni kezd.





komment: igen // nem

9 megjegyzés:

уαмι. írta...

Nem csak hozzáteszel a valósághoz; megalkotod. Kiharapsz magadnak egy részt az univerzumukból, keresel egy fekete lyukat és befoltozod, olyan lehetetlenül igaz szavakkal hogy az én torkomban megakad az összes és hozzád akarom vágni őket.
Szeretem a zaklatottságukat, szeretem a lemondásukat, szeretem hogy olyan puhán simulnak Night Vale világába mint két egymást követő könyvlap. Ez most kellemesen fáj, bizsergetően, jólesően.
Ésmindenkiélfigyeled???
((Nem vagyok hajlandó összeszedni magam nemnem))
Az a két jelenet tényleg kellett, jobban, mint korábban gondoltam volna.
Csodálatos lett és imádtam és nagyonköszönöm. xxx

Raistlin írta...

YAMI, nagyon szépen köszönöm.
Nem tudom, ezek a buzik mit műveltek velem. Egyszerűen be nem áll a szám róluk, történet történetet követ, ötlet ötletet, és már elegem van.
A következő fluff lesz.
FLUFF.
EF EL Ú EF EF
igen úval nem ával

*teljes hangerőn bőgeti a randiepizódot és marcipánt zabál*

LadyLoss15 írta...

Ááá, MIÉRT teszed ezt velem? :'( *remegő ajkakkal, kétségbeesett elveszettséggel, fázósan kucorogva bámul a képernyőre*
Oh, ez fájt ... :SS
Gonosz vagy. Tudnám, miért olvasom mindig az ilyeneket is. Úgy tudom, hogy rossz lesz, és azért elolvasom és élvezem a fájdalmat, ez normális, normális hogy ezeket is imádom, normális vagyok én hogy éjjel, hajnalban, mindig ezeket olvasom alvás helyett és szenvedek? o.O
Ugyanakkor csodálatos, ezt el kell ismernem. Borzasztó, ahogy ilyet írsz. És ez bók. :)
És még egy megjegyzés: a cím és a definíció: ÁÁÁ! Tudom, hogy Carlos tudós, de egyszerűen.... FIZIKA*köpi a szót gyűlölettel* ! A bioszos rész is kellemetlenül érint (éppen most hoztam össze életem legrosszabb biosz-átlagát a karó TZ+kettes röpi után...:/ ), de az legalább nem fizika. *megborzong*
Amúgy imádom az alternatív befejezéseket. Még így is. Még akkor is ha rossz, mert mindig jó. Valahol. Danke. :)
(Azért remélem legközelebb feldobsz vmivel :) :$)
LL15

Eva Reyklani írta...

" Tíz órakor, mikor már aludnia kéne, még egyszer lecsekkolja, hogy történt-e valami. Észreveszi, hogy Rei frissített, harapdálja a szája szélét, mi fontosabb az alvás, vagy a fic. Perszehogyafic, nem is érti, hogy lehetett ez egyáltalán kérdés. Vet még egy pillantást a cimkékre, felötlik benne, hogy a hurt/comfort az annyira nem lehet érfelvágós, és egy merész sóhajjal belevág.
De, lehet.
Remegve figyeli, várja, hogy történtenjen már valami, ami feloldja ezt a vihar előtti cendet, mielőtt örökre belefagynak a túlzott lehetőségek örvényébe, mielőtt túl késő lenne. Befejezi, kikapcsolja a gépet, feláll és tiszta erőből lefejeli a falat. Egyszer, kétszer, háromszor, majd különféle átkokat mormolva ennek a két idiótának a fejére."
Az mennyire gáz, ha Carlosról Sherlock jutott az eszembe? Mármint a nagyon tudományos nézőpont miatt. Csak lestem, hogy némán! Így is lehet a fizikát használni?
És még mindig erős a késztetés, hogy egymás karjaiba lökjem őket, mert a szívem lassan tésztaszűrőként alkalmazható, amennyi lyuk van rajta. Vagy fogom a konyhakést, akarom mondani tollat, és tovább mélyítem sajgó sebeim.
Köszönöm, hogy olvashattam!

Raistlin írta...

LADY LOSS, kifejezetten jó metódus lehet gyűlölt/nehezen viselt tárgyak megszeretésére, ha sikerül egy kedves személyhez kapcsolnod *ajánlva mutogat Carlosra* *suttog* A fickó nagyon vágja.
És már csak pár (nagyon kevés) epizód van hátra ahhoz, hogy maga a kánon feloldja ezt az egészet: a novella azt az időt öleli fel, ami a telefonhívástól addig terjed, hogy Carlos végre rászánja magát és szerelmet vall Cecilnek (2013 február 01-2013 júniusa, azóta pedig már a nyolc hónapos fordulójukat ünneplik ouo)Remélem, ezzel feldobtalak! :D

REYKLANI, bár Sherlock és Carlos mindketten az "A Tudós" archetípusba tartoznak (az irodalom sok más alakjával [Victor Frankeinstein :D] közösen) van köztük egy alapvető különbség: Carlos nem tartja megvetendőnek, lenézendőnek és hátráltató erőnek az érzelmeit a klasszikus Holmes- és a BBC-féle Sherlock-figurával ellentétben, sőt - Carlos legfőbb hajtóereje a szenvedélyes szeretete a tudomány iránt, aztán pedig/és a szerelme Cecil iránt, viszont úgy tűnik, mindig egy "Nagyobb Jó" szempontjából gondolkozik, aminek eredményeképpen rengetegszer megmenti a várost, de sokszor veszélybe kerül és szabályokat hág át: a motivációja így viszont nem Sherlock bájos narciszizmusa és úriemberes unalma, hanem valami fiatalos, lobogó lelkesedés. (Röviden: Sherlock Mardekár. Carlos Hollóhát.)
A probléma, amin mindketten osztoznak (és amin Hamlet herceggel is osztoznak) az az, hogy elsősorban egy elméleti síkon élnek, és nem tettekkel, hanem gondolattal bogozzák ki a gondjaikat, aztán pedig megelégednek azzal, hogy egy elméleti síkon megoldották, de legalábbis analizálták a problémát, és nem lépnek semmit: és így a változás a valóságban nem történik meg.
Sherlock ellensége a szociális tér, a többi ember, bármilyen jó emberismerő is, nem ismeri ki magát (elég) jól a világukban. Carlos szociális bénaságát az okozza, hogy rendszeresen hanyatt vágódik a saját szavaiban, mert nem tud nem tudományos problémaként megközelíteni akár egy olyan hétköznapi kérdést, hogy most ő történetesen miért is esett bele Cecilbe. Carlos egy egész tudóscsapatot vezet, egyáltalán nem zárkózik el, folyvást az utcán rohangál, de valami fatális nagy kommunikációs gátat hurcolva magával, ami elég kellemetlen, amikor egy olyan emberrel akarod megértetni magad, aki a kommunikációból él :D
Szóval még Sherlockéknál egyértelmű a klasszikus leosztás, hogy Sherlock = elme, John = szív, addig ez a Cecilosban nincs meg: Carlos hihetetlenül érzelmes és impulzív és szenvedélyes és lelkes, legalább annyira, mint amennyire Cecil energikus és lobbanékony és már-már mániákus, de ezt mindketten máshogy fejezik ki és munyikmunyik.

LadyLoss15 írta...

Igen, feldobtál. CECILOS ^^ <3 Épp most tervezem újrahallgatni mind a 42 részt (lassan 43), ezzel fogok "készülni" a nyelvvizsgára. :D ;)

Raistlin írta...

Jahakkornemspoilereztem :D Sok sikert a nyelvvizsgára!

LadyLoss15 írta...

Nem, nem, szerencsére(?) már utolértem.... és pont ezért szar azt olvasni, hogyan NEM jönnek össze.... :P
És köszi :)) (Bár csak egy nevetséges középfokkal fogok véres küzdelmet vívni.)

Raistlin írta...

LADY LOSS, szándékom szerint csöndben belesiulna a kánonba, tehát a következő bekezdés az lenne, hogy Cecil egy utolsó gesztus keretében megrendezi a trófeás partyt Carlosnak, aztán meg Arby's és szerelem :D

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS