a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. február 2.

Tűhegyre szúrva ragyog IV.

Welcome to Night Vale, modell AU, negyedik rész



Ez egy reggel: Cecil, Carlos a kanapén. Carlos kezében táblagép, az ölében Cecil feje, a tincseivel babrál, a képernyőt görgeti, Earl pedig a szobában köröz, a vállához telefon szorítva. Azt mondja:
- Oh.
És azt:
- Értem.
És:
- Persze, nincs semmi baj.
Műszálas öltönyt visel, ami vállban túl bő. Carlosban felötlik a rosszindulatú gondolat, hogy, de, de van baj, az, amit viselsz, az baj, de végül az ajkaira harap és nem szól, Earl leengedi a telefont, Cecil mocorog.
- Mi a baj? – Carlos már-már trillázik, a kérdés erőltetett, Earl rámosolyog, a mosoly erőltetett.
- Aaa, ööö, úgy volt, hogy múzeumba viszem ma a srácokat, de, szóval a kísérő lemondta, nincs jól, és ööö, előírás, hogy bizonyos létszám fölött, a kísérő.
- Ja, hogy nem tudod vinni a gyerekeket, ha?
- Aha, aha.
- Uhh, az szívás.
- Hát aha. Elég szívás. Mármint készültek, meg… - Elakad. Kihúzza magát. A szája határozott vonallá préselődik, csökönyös az áll, és katt, Carlos megállítja ezt a pillanatot és megjegyzi magának, Earl pedig kijelenti: - Nem, azt nem hagyom, kitalálok valamit.
- Mehetnénk.
Earl úgy pislog rá, mintha hirtelen meglepődne, hogy ott találja, bizonytalanul Cecilre pillant (Cecil hunyt szemmel hever), Carlosra vissza, és végül:
- He?
- Cecil meg én, nézem a programokat és nincs semmi a városban, és úgyis menni akartunk.
- Hmm – dünnyögi Cecil. – A gyerekekkel?
- Ez melyik múzeum? – folytatja Carlos, Earl zavartan áll, szédülten, a telefonba kapaszkodik, a merev öltöny olyan rajta, mint egy vasmenyasszony, fémkaloda, ahogy beszél, a hangja megtörik:
- Festmények. Természettudományit akartam, mert azt jobban élveznék, de ugye, az iskola, a rendelet, az… szóval hogy oda kaptuk aaa… a belépőt, a.
- Festmények;  az jó, akkor megyünk veled. Menjünk, Cecil?
Cecil elárnyékolja a szemét, feltekint.
- Mehetünk.
Earlre néz, a férfi lassan bólint.
- Akkor jöttök. – Carlosra néz. Azt mondja: - Köszönöm.

A múzeum csarnoka márványhangár. Cecil azt mondja:
- Elfelejtettelek figyelmeztetni.
A múzeum csarnoka fehérarany-ragyogás.
- Miről?
- Earl nagyon cuki a gyerekekkel.
- Aham.
- Nem, nem érted. Earl. Nagyon. Cuki. Ha van nála pár gyerek.
Carlos biccent, az órájára pillant. Fél múlt. Cecil megszorítja a kezét, biccent:
- Na, ez az.
Fordul az üvegajtó. Earl lép be, de ez az Earl tíz évvel fiatalabb vagy kortalan talán, settenkedve jár, a kezéből pisztolyt formál, a falhoz simul az előcsarnokba és int a fejével, és gyereksereg oson be, színes kabátkák, hátizsákok és rojtos sapkás kobakok, Earl úgy tesz, mintha walkie-talkie-ba beszélne:
- Tiszta a terep.
A gyerekek lábujjhegyen követik. Earl Carlosra néz.
- Betörők vagyunk – suttogja. – Nagyon csöndben kell lennünk. El kell lopnunk a legszebb festményt. Ne mondd el senkinek.
Carlos bólint, mosolyog. Earl a gyerekekhez fordul, leguggol, hogy egy magasságban legyen velük, és ők mind köré sereglenek.
Izgatottan zsizsegő, susogó csend.
- Rendben, ismertetem a tényállást. Mrs Hopkinst sajnos fogva tartja a rendőrség – falaz nekünk, tehát helyette a bűntársunk most Mr Palmer és Mr… - Felnéz rá. – Mr Carlos. Mindenkinél van térkép?
Elhaló igenek. Earl a térdére teríti a sajátját.
- Szuper. Járjatok körbe – Kört ír le a levegőben -, és keressétek a legértékesebb festményt. Lehet, hogy nem aranykeretben lesz, vagy nem lesz hatalmas – Szélesre tárja a karját -, lehet, hogy pici lesz és furcsa és rejtegetik; az a legértékesebb, ami neked és neked és neked – Mindenkire rámutat -, ami igazán tetszik, ami igazán szép. Jegyezzétek meg jól, írjátok le a festő nevét és a kép címét. Egy óra múlva itt találkozunk a főhadiszálláson. Kinek van kérdése?
Két kéz a levegőben. Egy kisfiú az kérdezi:
- Szobor is lehet?
- De még mennyire, hogy lehet szobor, csak azt nehezebb lenne kivinni.
Egy kislány azt:
- Mr Palmer és Mr Carlos hercegek?
Earl felnéz rájuk, aztán visszafordul a lányhoz. Azt mondja:
- Ez titok.
A kislány boldogan bólint.
- Aww – búgja Cecil. A csoport a ruhatárhoz megy, Carlos Cecilhez hajol:
- Jézusom, tényleg nagyon cuki.
- Mondtam.
- Szerezzünk már neki egy gyereket állandóra.
- Aha, akar olyat, de érted, én azt se tudom, hol tartanánk. Mármint komolyan, hol tartanánk?

A képek nehéz keretben függeszkednek a falon, lopott és kölcsönzött kincsek. Cecil úgy áll előttük, mint megannyi tükör előtt, és Carlos is a férfi arcát kutatja minden múzsában és az ő hangját látja a mélysötét ecsetvonásokban, Cecil halk hangon magyaráz:
- Ilyenkor megkérdőjelezem, van-e szükségem arra, hogy testem legyen, mert nézd, nézd a szemét, ahogy visszanéz, elevenebb, mint én.
Olajfoltok követik Carlos mozdulatait. Megszorítja Cecil kezét, az ajkaihoz viszi és csókot lehel rá. Cecil közelebb bújik, mentolos cigaretta, puha kölni és érdes kávé illata fut a bőrén, Carlos belélegzi ezt és hálát ad, hogy minden érzékszervével felfoghatja Cecil Palmert, hogy nem csak láthatja, de hallhatja, szimatolhatja, érintheti és ízlelheti. Az ujját, csak az egyiket végighúzza ajaktól állig, nyakig, a szegycsontok hajlatáig, a halhatatlan szépség arányait méri, egy megismételhetetlen jelenség paramétereit próbálja felfogni: Cecil Palmer, ebben az adott pillanatban és öröktől fogva.
Earl lihegve fut hozzájuk. A nyakában az egyik kislány ül.
- Nem láttátok Tobyt?
- Toby?
- Narancssárga pulcsi volt rajta, szemüveges… á, ott van! – Leguggol, a nyakából leveszi a lányt. – Amy, szabad futni a múzeumban?
- Nem, nem szabad, akkor lebukunk.
- Legyél okosabb, mint én, és lassan menj Tobyhoz. – Kiegyenesedik. A képre néz. Füttyent. – Ezt meg kell mutatnom Chrisnek! – Futva indul, észbekap, lassít. Carlos utána szól:
- Héj, Earl!
- Igen?
- Kösz, hogy jöhettünk.
Earl nevet, kitárja a karját, színpadiasan meghajol.

Carlos Londonban volt – szinte egészen biztosan; vagy negyven felirat mondta: ISTEN HOZTA LONDONBAN.
Rengetegszer járt itt.
Sosem látta a Big Bent.
A Tower Bridge-t.
A Buckingham palotát.
Az eget, húsz percnél tovább.
 A londoni ügynökség mindig ügyelt rá, hogy a szállodája kínosan közel legyen a repülőtérhez. Carlos egy ajánlott küldemény volt, elsőbbségivel feladva Amerikából, a jelek szerint felirattal: vigyázat, törékeny,
és a stúdióban ott volt azzal a lánnyal – angol volt, négy-öt mondatot beszéltek, a kiejtése, mint egy telenovellában, egy sorozatban, semmiképp sem a valóságban, és a rendező is így beszélt, amikor azt mondta:
- Kéz fenn. Fentebb.
Carlos keze a nő mellén volt, Cecil mellkasát érezte, a sima, csontos vonalakat a puha húsgörbületek helyett, ahogy a nő szemébe nézett, Cecil szemeire emlékezett.
- Soha úgy senkit még nem szerettek – mondta -, mint ahogy én téged szeretlek.
- Tökéletes.
A lány csillogó fogakkal mosolygott.
Parfümreklám volt. Női.
Carlos keze ívről-ívre haladt, ajkait a nyakához tapasztotta. A nő átkarolta, válla felett a kamerába nézett:
- l’Original. Ettől vagyok különleges.
- Újra!
- l’Original. Ettől vagyok különleges.
Carlos, az ágyon térdelve, bevilágított drapériák közt, ölében a nővel, akinek nem emlékezett a nevére és aki majdhogynem meztelen volt, Londonra gondolt, és arra, hogy el akarja mesélni a várost Cecilnek, de még maga sem látta, és amikor szünetet kaptak, amíg újra bemérik a fényeket, megkérdezte a nőt:
- Bocsánat, melyik a legközelebbi metróállomás?
- Ha rám hallgat, taxizik.
- És mehet! Megint!
- Soha úgy senkit még nem szerettek…
mint ahogy én téged szeretlek.
Még ki se lépett az ügynökségtől, amikor felhívta, és azt mondta neki:
- Ezerszer voltam Londonban és sosem voltam Londonban, és veled akarok lenni itt, és megnéznénk az összes rohadt múzeumot, talán Earl is jöhetne, és egyszerűen csak itt lennél.
- Londonban vagy?
- Londonban vagyok.
- Hol vagy?
- Londonban?
- Londonban. Londonon belül.
- Ó. – Felnézett. – Hát. Van itt egy…pár épület. Ilyen…európaiak.
- Indulj a legközelebbi metróállomás felé.
Carlos sóhajtott, körbenézett, aztán követni kezdte az embereket, és Cecil azt mondta:
- Tarthatnánk fantomrandit.
- Szeánszot? Hm, nagyon angol.
- Nem, nem, csak… na, hogy én is voltam Londonban. Nem divatügyben. Sajnos. Még. A suli után mentem ki, csak a kontinensre, sátrazni, és Londonban… az összes pénzem elfogyott.
Carlos nevetett és Cecil nevetett. Az emberek a föld alá tartottak. Carlos megszaporázta a lépteit.
- Earllel voltunk, és elfogyott az összes pénzünk, és elsőnek azt mondtuk, „oké, akkor itt maradunk”, és aztán… énekhangom nincs, meg neki se volt soha, de gitárja igen, cipelte magával végig, szóval leültünk a Charing Cross-on, és, ööö, osztogattak ilyen metro-újságot, ingyeneset, és Earl gitározott és én felolvastam a híreket, mert nem volt jobb ötletem, de próbáltam nagyon drámaian, és kitettünk egy kalapot, és tele lett a kalap, és nem rekedtünk Angliában.
- Örülök, hogy nem rekedtetek Angliában. Bár akkor most találkozhatnánk, szóval ezt még átgondolom.
- Erről van szó. Legyél ott a Charing Crosson. Én is voltam ott. Találkozzunk. Hívj fel, ha odaértél. Várni foglak, és gitárzenére olvasom a híreket.
- Fantomrandi – Carlos vigyorgott. Cecil hangja puhán olvadt mint a méz, a tej:
- Fantomrandi.

Carlos egy hotelszoba ágyán hevert, Párizsban talán, meztelenül, az ablakon túl esőfüggöny lebegett, Carlos vállának szorítva telefon, azt lihegte:
- Beszélj még. Ne hagyd abba. Beszélj hozzám, kérlek, kérlek, kérlek…
Könyörgésből zsoltár, Cecil szava zsong, borong, mint a zivatar, elárasztja, fullasztja őt, és Carlos hunyt szemekkel, hátravetett fejjel felüvölt.

Carlos a terminálban fut. Tíz perc a csatlakozásig, tíz perc az örökkévalóságig – kerülőút, de a Los Angeles-i repülőtérre nézte a váltójegyet, Cecil ott vár rá a fémkorlát mögött, a kezében kávé, az oldalán Earl, Carlos magához rántja, a dzsekijére markolva, közel húzza, csókolja:
- Hiányzol, hiányzol.
Elveszi tőle a kávét:
- Szeretlek, szeretlek.
És azt kérdi:
- Hogy vagy?
Cecil fut mellette, átveszi a csomagját, Earl lemaradva sétál, Cecil mosolyog és fájdalom villan a mosolyában, azt mondja:
- Úgy hiányzol.
Carlos a kávéba hörpint és tenyerét Cecil tenyerére simítja, együtt húzzák a bőröndöt.
- Velem jöhetnél.
- Dolgoznom kell. Dolgoznod kell.
- Belehajtogatnálak a bőröndbe – mondja Carlos. – Kicsempésznélek.
- Tokióba mész?
- Tokióba megyek.
- Hazajössz?
- Utána rögtön, rögtön jövök hozzád.
- Pontosan itt foglak várni. – Cecil megtorpan. Felnéz rá. Próbál mosolyogni. – Nem akarom, hogy elmenj.
- Felhívlak, amint odaértem.
Megcsókolja megint, aztán megint és újra: megcsókolja minden egyes napért, amit még külön töltenek.

Amikor visszatér hozzá, csak felkapja, és pörgeti körbe és körbe, felnéz rá, ragyognak, forognak, forognak, az ajkaik összeforrnak, Earl a csomagokkal azt mondja:
- Ránk fognak szólni.
És forognak és forognak, és Carlos nem mond semmit, mert akkor érti meg: nincs észak és nincs kelet, és Cecil nem a világa, hanem a napja és csillag maga is, és ha galaxisok szakadnak szét azért és az űr szakad szét azért, hogy ők egymás vonzásába kerültek, ha ez az ára: ám legyen!

- Hoztam neked valamit.
- Mit hoztál?
- Oké. Hoztam neked valamiket. Ajándék.
Az ágy peremén áthajolva a bőröndjéből színes csomagokat vesz elő, és mindet Cecil ölébe halmozza: a férfi nevet.
- Ennyi mindent?
- Próbáld fel.
Cecil a puha csomagokat ropogtatja, sunyi mosollyal megjegyzi:
- Pedig már azt hittem, könyv.
Carlos kimászik az ágyból, fél lábon ugrálva felhúz egy alsógatyát:
- Gyerünk! Kimegyek a konyhába.
Cecil értetlenül lebámul magára. Carlos hozzávág egy párnát.
- Rendes bemutatót akarok.
Cecil észreveszi az első címkét. A szava elakad, aztán azt mondja:
- Oké.
Azt mondja:
- Ez megérdemli.
És hozzáteszi:
- Te mindig megérdemled.
Carlos a konyhában feltekeri a rádiót, kihúz egy széket. Beles a nappaliba: Earl fejhallgatóval ül valami videójáték előtt. Visszamegy a konyhába, helyet foglal, szigorú arckifejezést ölt. Cecil kinyitja a hálószobaajtót, mezítláb vonul végig a parkettán, a parketten, kezek a zsebben, titkos kis mosoly, a járás, a tartás, az arca, a ruhák: minden tökéletes, Carlos elvigyorodik, tapsol, kurjant, Cecil az ajtóból visszanéz, a kilincsbe kapaszkodva vigyorog:
- Viselkedj. Legyél profi.
Hátat fordít. Nem csukja be az ajtót, és menet közben vetkőzni kezd. Carlos sóhajtva hátradől a széken.
- Mikor lesz szerencsém a legközelebbi bemutatójához, Mr. Palmer?
- Nos, Mr. Carlos
- Lord Carlos.
- Hát, señor, épp időben érkezett: holnapután. Számíthatok önre?
- A világért el nem halasztanám.

- Jössz Cecil divatbemutatójára?
- Áh, én soha nem megyek a divatbemutatóira.
- Soha nem is mentél?
Earl egy pillanatra ledermed.
- Nem – ismeri be. Színes papírokat vágnak. Carlos félreteszi az ollót, ragasztót vesz elő:
- Miért nem?
- Nem az én világom. Mármint odamennék így… - végigmutat magán, vállat von, mosolyog, tompán. Carlos hunyorít.
- Csinos vagy.
- Ebben?
- Lehetnél csinos. Különleges arcod van.
- Nem vagyok jóképű.
- Cecil sem jóképű.
- Igen. Ő gyönyörű.
- Pontosan. Te pedig: csinos vagy.
Earl felkuncog, a fejét csóválja.
- Nem, nem.
- Figyelj, nem akarod kipróbálni?
- Mit?
- Nézhetnél ki úgy, hogy az első sorban ülj.
- Szart.
- Bebizonyítsam?
- He?
- Csak kipróbálnád. Mármint kéne egy új frizura. Meg ráadnék valamit. De benne lennél?
- Mi, hogy ööö, átalakíts? Mint a tévében?
- Kihoználak a hatvanas évekből. Akár ma este. Akár most. És akkor jöhetnél velem. Megnézhetnénk Cecilt. Nagyon örülne.
- Nem tudom, örülne-e, hogy ott vagyok.
Carlos felveszi az ollót.
- Örülne. Próbáljuk meg.
Megkerüli az asztalt, a szélére huppan. Earl felnéz rá. Megint mosolyog; a tekintete értetlen, de elszánt.
- Hát, próbáljuk meg.
- Nyissz – mondja Carlos, és kihúzza az első tincset, vág: a szálak feketén leperegnek.
- Nem kéne rámteríteni egy ööö, lepedőt?
- Nem, mert ezt a felsőt soha többé nem veszed fel, nem, amíg én élek.

Carlos lassan dolgozik. Fél, hogy Earl a felénél elveszíti a türelmét, hogy meggondolja magát; amikor előhozza a borotvát a fürdőszobából, fél, hogy nemet mond, de Earl csak ül engedelmesen és kőmereven. Carlos a tarkóját simítja.
- Felborotválom körben – mondja. – Felül pedig marad, frufuval, minden.
- Tehát úgy fogok kinézni, mint egy szerzetes?
- Egy szexi szerzetes.
- Az előbb még csak csinos voltam.
- Csinos voltál. Szexi leszel.
Earl hallgat egy kicsit.
- Szerintem Cecil óta nem keféltem senkivel – jelenti ki.
- Hát, ha rám hallgatsz, szóval szerintem Cecilen kívül nem is érdemes
- Mmnhhg.
- Szóval mindketten tudjuk, mire gondolok.
- Nem kéne így beszélnünk róla.
- Nem mondtuk rosszat. Sőt.
- De ezt nem, ööö, illik.
Carlos cöcög.
- Earl, Earl. Most nem a cserkésztáborban vagyunk.
Kis csönd.
- A cserkésztáborban feküdtünk le először.
- Na, látod, megy ez. Nézd meg magad. – Körbepillant, jobb híján leakaszt egy fényes serpenyőt. Earl elé tartja.
- Whu. Whoa.
- Még nem végeztem veled. Vegyél fel valami feketét, aztán megcsinálom a körmeidet.
- A saját körmeidet nem szoktad…
- De neked lehet. Tudod, tévedtem.
Nézik Earl képét a serpenyő alján. Carlos azt mondja:
- Nagyon szép vagy.
A keze Earl tarkóján pihen: a bőr forró és puha.

Serpenyőm, serpenyőm, mondd meg nékem…

- Earl…? Ez nagyon durva. Tetszik!
- Tényleg?
- Naná, mert majd nem. Te csináltad, Carlos?
- Japp.
- Szuperek vagytok. – Cecil ledobja a táskáját. – Segítenetek kell. Már lámpalázam van, és hányni fogok, sokszor.
Earl a faliórára tekint.
- Még kettő sincs, nem hétkor van?
- Nyeh, nem érted. Carlos?
- Miben segíthetek?
- Ez most elég rizikós. – Cecil lekanyarítja a sálat a nyakából, a földre ejti. Earl megrándul, de nem mond semmit. – Rigadeau valami újat akart – ő most a tervezőnk – és egy ciklusról szólna, huszonnégy óra, estétől reggelig, na és én éjszakát kaptam, fehérneműt, és nem tudom, szóval, azt akarom, hogy dögös legyen, de ne legyen közönséges, érted. Van valahol egy határ.
- A fene tudja, hol.
- Te tudod. – Cecil vádlón rábök, aztán cigarettát keres elő. – Meg kell tanítanod. Mintha fotózás lenne. Maradj itt. – A cigarettát úgy szívja, mint a régi filmekben, és ringó csípővel sétál a szobáig, az öltözőig, a cipőt menet közben rúgja le. Earl megvárja, hogy csukódjon az ajtó, felveszi a sálat, felakasztja, azt mondja:
- Ez lehet, hogy egy szar ötlet.
- Fenét. Jó lesz. Gyere, csüccs. – Kihúz neki egy széket. Earl óvatosan helyet foglal. Sistereg a rádió, zongorafutam fut fel, ballag, elhallgat, blues következik, és az ajtó kitárul,
talán kirobban,
Cecilen csipkebugyi, egyértelműen női darab, harisnyatartó, combfix és magassarkú, mind fekete, éjfekete, és nem szól egy szót sem, csak elindul,
és minden lépés egy ütem,
minden lépéssel az éjfél jön közelebb,
és egy kéjterhes óra,
a levegő hirtelen párás, forró és éles-sós szex-szagú,
Cecil bőre vászonfehér, a szeme éghideg, Carlos előtt megtorpan és a székre lép, fél lábbal, a térdei közé, a cipő tűhegyével, a pólójára markol, közelebb rántja, csak néz le rá,
l é l e g e z n e k
egymásra meredve: sóhaj és csend,
és Earl azt mondja:
- Hogyha az a kérdés hogy nem túl erotikus-e, akkor de, túl erotikus.
- Erotikusnak kell lennie – mondja Cecil -, de nem lehet pornográf.
- A kifutóhoz nem értek – mondja Carlos -, de ha ez mondjuk fotózás lenne, akkor azt mondanám, hogy gyere egy picit még közelebb… úgy, nagyon jó, és akkor a kezem, szóval mondjuk itt lenne – A fenekére simítja, pár ujj a csipke alá kúszik -, de nem szorítanám rá, minden csak sejtetés, árnyékok és kontrasztok, érted, és mondjuk a másik kezemet meg ide – Felfuttatja a derekán -, az ujjak görbén, de nem is érzed, neked pedig azt mondanám, hogy profilból nézz le rám.
- Szóval a kulcs az a sejtetés, és a…
- A dominancia, igen. Szóval gyakorlatilag az, amit csináltál az előbb, hogy uralod a teret.
- Az nem túl profán?
- Szerintem nem. Ahogy te csinálod, nem. Szóval ha elég határozott vagy, akkor nem sok.
Earl közbeveti:
- Ebben te ki fogsz menni emberek elé?
Cecil megfordul, a sarkakon, és lassú terpeszben Carlos ölébe ül.
- Mert? – A lábait keresztbe fűzi, a jobbat kinyújtja, előre hajolva végigsimít a harisnyán, és úgy néz fel Earlre, a haja kócosan esik az arcába: - Nem áll jól?
Carlos szorosan lehunyja a szemét.
- Earl?
- Jelen.
- Ne haragudj, de tudnál nekünk adni egy percet?
- Fél órát.
- Egy egészet.
- Jjjó. Vettem. Kint leszek, ha… - Feláll, elgondolkozik. – Nem leszek itt, ha nem lesz szükség rám. Illetve, mindegy. Jó… ööö, sziasztok, majd na. És… aha.
Cecil követi a tekintetével, amíg be nem csukódik utána az ajtó, Carlos követi a tekintetével, és amint becsukódik utána az ajtó, a keze Cecil derekáról az ágyékára csúszik, rámarkol, a nyakába suttog:
- Ez a bemutatódarab?
- Nem, ez csak a próbákhoz volt.
- Ez azt jelenti, hogy letéphetem rólad?
- Ez pontosan azt jelenti.

A bemutatón az első sorban ülnek, Carlos és Earl.
- Senki sincs itt.
- Direkt korábban jöttünk – mondja Carlos, és kihúz egy széket Earlnek. – Még be akarok ugrani Cecilhez a kezdés előtt. 
- Beszélgetni?
- Aha. Tudod, hogy túlspilázza.
Earl bólint.
- Maximalista – teszi hozzá Carlos. Earl megint bólint, aztán azt mondja:
- Nem kellett volna eljönnöm.
- A fenét nem. – Carlos megszorítja a kezét. – Jó, hogy itt vagy.
Earl elpirul. Carlos rávigyorog.
- Meglesem, hogy van Cee.
- Ja, persze, jó. Én addig… ülök.

Cecil a sminkasztalnál ül, hosszú sorok, lámpaizzók, minden székben egy-egy modell, fodrász-lepedőkkel letakarva, mint szobrok a múzeumban, leleplezésre várva. Cecil haja most aranyszőke, szigorú választékkal, békebeli veteránok lakkozott, fegyelmezett közönye, sápad a púder alatt, szemöldöke finom ív és a sminkes ecsettel rúzsozza éppen, Carlos megáll előtte, karján átdobva a kabátja, vigyorog.
- Ne haragudj – pillant a sminkeshölgyre -, de muszáj lesz megcsókolnom.
- Bóknak veszem. Csak tessék.
Alvadtvér-színű és alvadtvér-ízű a csók, Carlos az suttogja:
- Szia, Cee. Sok sikert.
Tükröződések figyelik őket. Zúgó zaj. A nők feltupírozott hajjal ülnek. Cecil felnéz rá:
- Jöttél szerencsét kívánni?
- Naná.
A hajába túrna, de nem lehet, végigsimítana az arcán, de nem lehet: csak mutatóujját szorítja az arccsontra, azt mondja:
- Átkozottul gyönyörű vagy.
A sminkeshölgy megjegyzi:
- Ezt is bóknak veszem.
Feltartja az ecsetet.
- Csak egy pillanat.
Megcsókolja megint, mélyebben, lassabban, és Cecil a csókba sóhajt. Reflektorként izzanak a lámpák és minden tükröződés őket figyeli, mint a kamera üvege mögül. Carlos csak pulzáló fényként érzékeli a külvilágot, mely migrénes kitartással lüktet a tudata peremén, és Cecil csókja morfium. 








A kifutón először egy szőke lány sétál végig, klasszikus férfipizsamában, hegyes melle a fényes anyagot böködi, fények villannak és kialszanak, villannak és kialszanak, a zene ipargép-nehezen zúg, a nő nemtelen, időtlen és fenyegető, mint az angyalok, mint az angyalok valójában; Carlos ökölbe szorított kézzel várja ki a huszonnégy órát, Earl mellette kihúzott háttal ül, kezek a térden, mint ahogy az iskolában tanítják, és Carlos izgatottan vállon ragadja:
- Most!
Megérzi – előbb érzi, mint ahogy látja, ahogy Cecil a kifutóra lép, éjszakát sodor magával, a zene, a fények, a levegő: minden elektromos, a leginkább Cecil jelenléte, végigvonul, mint a vihar, minden léptében robajló erő. Carlos tudja már, hogy ilyen érzés beleszeretni a zivatarba. Cecil combja, keze fehéren izzik fel, mint a villámlás, a fények kialszanak egy pillanatra és kéken égnek megint, Cecil a kifutó végén megáll, fordul, és ismét feléjük közeledik, révült veszély a tekintete, és utána a levegő, úgy tetszik – persze Carlos tudja, hogy ezt csak képzeli – puhán eső-illatú, és hűs ára szitál.

- Fantasztikus voltál.
Képtelen elengedni. Egyre karolja.
- Annyira ügyes vagy.
- Jössz afterre? – suttogja a nyakába Cecil, a tekintete megtalálja Earl az ajtókeretnek dőlve. – Jöttök?
Carlos nem tud megszólalni. A torkát elszorítja valami, ő szorítja Cecilt, és forró szédület fogja el; rekedten talán motyog valamit, és meg kell nedvesítenie az ajkát Cecil ajkain, hogy beszélni tudjon.

A klubban ugyanaz a szaggatott zene szól.  Cecil rakottszoknyát visel, kinyúlt pulóvert és kötött sálat, a sminket lemosta, a frizura maradt, a pulton áthajolva adja le a kabátjaikat a ruhatárosnak, Carlos a derekába karol.
- Kimegyek a mosdóba, ég a szemem a lencsétől.
- Mit rendeljek neked?
- Olyat, hogy táncolni még tudjak.
Carlos egy tangós mozdulattal hátradönti. Cecil nevet.
A klub valami alternatív melegbár. Earl azt mondja:
- Cecil folyton ide jár.
A söntésnél ülnek.
- Mit iszol?
- Nem iszom.
- Hadd legyek sztereotíp. – Carlos a pultra vág: - Tequilát!
Cecil a szemüvegét igazgatva tér vissza. A söntésen öt üres shot-pohár.
- Úristen, mit adtál neki?
- Tequilát.
- Nem tudod, milyen Earl, ha iszik.
- Ó, bedurvul?
- Nem. Halál aranyos. Gyere, te szerencsétlen, táncoljunk. – Lehúzza Earl a székből, aki vigyorogva nekidől. Carlos csatlakozik hozzájuk. Earl azt motyogja:
- Nemtok tá’colni.
És a fények izzanak. A zene részegítő iramban vágtat és zakatol, Cecil táncol, Carlos a derekába karol és aztán a combját simítja végig, a szoknya szegélye alá karmol az ujja, Earl imbolyogva kapaszkodik Cecil kezébe és az ölébe bámul.
A zene ritmusa követelődzve halad és mélyül tovább, Earl egy ponton hátrazuhan, végigvágódik a talajon, csillámport kavar fel, Carlos előre görnyedve röhög, a torkában brandy marása, leguggol hozzá, fölé térdel, ahogy ott fekszik, a csípője egyre mozog, az ujjaikat összefűzi; Cecil hátulról kapaszkodik belé, a kezében whiskeys-pohár, Carlos kurjant:
- Koreográfia! A koreográfia része! Gyerünk, Earl!
Felhúzza valahogy, és hogy megtartsák, kettejük közé szorítják, Cecil hátulról a derekába markol, Carlos szemből a vállát fogja:
- Nézz rám! Megvagy?
Earl andalodottan vigyorog, bólint, a fejét Carlos vállába temeti, ritmusra inog, bágyadtan, és Carlos nyakába csókol. Carlos felnéz, a tekintete találkozik Cecil pillantásával. Mosolyognak.

Az utcán együtt vonszolják végig, Earl indulókat dúdol. Végigfektetik a kanapén, Carlos lerángatja róla a bakancsot, Cecil a felsőjével matat. Earl lenéz, vigyorog, zoknis lábát Carlos vállának feszíti és tolja hátra, némán nevet, Carlos szelíden mosolyog rá.
- Próbálj meg aludni.
Earl kinyúl felé. Carlos elkapja a kezét, és szelíden Earl mellkasára fekteti. Cecil azt mondja:
- Teljesen ki van ütve.
Earl kuncog, a feje oldalra borul, a csípő megemelkedik.

Earl a reggel rájuk vágja az ajtót. A fény túl erős, Cecil nyögve a fejére húzza a takarót, Carlos a tenyerébe temeti az arcát. Earl liheg:
- Lefeküdtünk?
A hangjában remegő pánik.
Carlos még értelmezni próbálja a kérdést, mire Cecil ásítva megfeleli:
- Azt éreznéd.
- Carlos? – A hangjában követelődzés és félelem. Carlos fáradtan hunyorog rá.
- Mivva’?
- Lefeküdtünk?
Már majdnem sír. Cecil tárgyilagosan közvetít, még kásásan beszél:
- Az az utolsó emléke, hogy vetkőzteted.
- Ja? Nem, Earl, nem feküdtünk le. Mármint te meg én.
Cecil megenged magának egy győztes kis vigyort. Earl bevágja az ajtót.

Carlos egy óra múlva támolyog a reggelizőasztalhoz; nem sikerült visszaaludnia, ellentétben egyesekkel. Earl már ott ül, egy vonalzóval a körmét kapargatja. Carlos ásítva köszön, aztán megjegyzi:
- Party hard.
- Beszélhetnénk?
És Earl hangja: Earl hangja most hideg, komoly. Carlos tölt magának egy bögre tejet, kihúzza a széket, leül. Earl kerüli a pillantását.
- El kell neked mondanom valamit.
- Hé, minden oké. – Carlos átnyúl az asztalon, a kezét Earl kezére simítja, rávigyorog: - Egek, te fene csinos vagy. Remélem, a kölykök nem fognak megszólni az új hajad miatt.
- Nem, ők… nem olyanok.
Carlos vigyorog. Earl mosolya halvány. Még mindig nem néz rá. A kezét Carlos kezére simítja, és csak nézi: a bőre fakó fehér Carlos barna tenyerén. Carlos az asztallapnak támasztja az állát, álmosan morog:
- Ee-earl, mii-aaaz?
Earl sírósan felnevet. Az ajtó nyílik. Cecil botorkál elő, női bugyiban, férfi pólóban, univerzálisan kócosan, cigarettát szívva, az orrnyergére csúszott szemüveggel. Carlos a széken hátrahajolva ránevet:
- De édes vagy már. Gyere-gyere.
- Fogat akarok mosni.
- De előbb gyere.
Cecil tetetett vonakodással közelít feléje, de a vigyorát nem tudja lefojtani. Megáll előtte, Carlos a pólót felhajtva a hasába csókol Cecil hátravetett fejjel fújja ki a füstöt és kedvese hajába markol.
- Mmm.
Lehajol hozzá, átkarolja, aztán nevetve felkiált:
- Te megharaptad a fülem?
- Mert nagyon kis helyes. Ne tartsd elől. – Carlos a nyomaték kedvéért ráharap mégegyszer, aztán Cecil fenekére paskol: - Nyomás.
- De gyere velem.
- Jó, egy pillanat. – Earl felé fordul. Cecil morog. – Majd megbeszéljük, jó?
Earl üveges szemmel csak Cecilt nézi.
- Jó. Persze, hogy jó.

Persze, hogy jó.

komment igen // nem

20 megjegyzés:

Sunny-Apple írta...

Decuki! mármint Earl. a gyerekekkel. (de mostmár minden mozdulatát gyanakodva figyelem.)
Cecil női fehérneműben...ójajjaszemem. úúúú én vizuális típus vagyok. :DD
nőiruhák...szoknya.. azthiszem én megmaradok aaz uniszex ruhákat viselő Cecilnél.
Egyébként továbbra is nagyon aranyosak, örülök Earl megújulásának. (gyanúúús)
(első hozzászólás!!! :D)

Raistlin írta...

SUNNY APPLE, első komment, jéj! :D
Cecil ruhái inkább a mostani AUnak szólnak; a merő divatozáson túl ott van az is, hogy most nem arctalan riporterként kell érvényesülnie, hanem androgün modellként, egyszerre kell mindkét nemet képviselnie és egyiket sem, és megszokta már, hogy vagy nagyon férfiasnak, vagy nagyon nőiesnek kell lennie a magánéletében, a kifutón meg mindkettőnek. Carlosszal viszont komolyabbá vált a kapcsolata, és szinte tudattalanul teszteli, hogy Carlos csak a whiskeyt kortyoló, dohányzó, mélyhangú Cecilt szereti-e, vagy a nőiesebb oldalát is, amit a munkája miatt már a személyisége részévé tett: és a válasz egy lelkes IGEN. :D

Raistlin írta...

* mármint hogy... mindkettőt. érted.

Sunny-Apple írta...

értem. :D így már jobban elfogadom a női ruháit. Még egy kérdés amit mindig elfelejtek föltenni (bocsásd meg tudatlanságomat), de mi az a cat/powerwalk? a catwalk a az a kifutón szaladgálás?

Raistlin írta...

SUNNY APPLE, a catwalk az a klasszikus kifutós járás, amikor a modell (a macskákhoz hasonlóan) nem egymás mellé teszi a lábfejét séta közben, hanem egymás elé, mintha egy egyenes vonalon menne végig; ahhoz viszont, hogy így egyensúlyba tudjon maradni, eléggé előre kell tolni a csípőt, fej fent, a test meg merev (hogy a kéz mennyire mozog, az már márka/korszakfüggő :D) A powerwalk nem divatkifejezés igazából, de nincs rá jó magyar szó - ez igazából a kibaszott határozott megszerzem-a-földet című sétastílus amit főleg mozielőzetesekben látni amikor a főhős a robbanás elől megy el és rohadtul nem mernél az útjába állni - és szerintem Carlos ezt a járást használja, ha akar valamit :D

Eva Reyklani írta...

Azt hiszem beleszerettem Earlbe. Persze én hajlamos vagyok minden második, jól megformált, megírt, életre kelt karakterbe beleszeretni, de attól tartok, hogy Earl és a gyerekek, na az valami egészen új tartományt adott.
A többin meg úgy sirok.
Képtelen vagyok másra, csak bőgni, és a nyálamat folyatni. Valahol itt belül és úgy általában egyszerre szeretnék finom, barokk-körmondatokat használni és alpárian káromkodni, de az egyetlen szó ami kijön a torokomon az a Basszuskulcs. Ez gyönyörű.
Komolyan.
Az egész.
Úgy, ahogy van.
Cecil a kifutón... valahol itt kaptam áramszünetet. Kék halált.
És Carlos.
Meg Earl.
Tönkre. Fogsz. Tenni.
Köszönöm, hogy olvashattam!

Raistlin írta...

REYKLANI, örülök, hogy ördögi tervem működésbe lépett *háttérben villámlás, romos kastélyok* - nagyon szépen köszönöm a kommentet!

Hannibal írta...

Hogy te milyen vagy! Óh istenem! És mit művelsz szegény Earllel! Istenem, ha ezek után nem találsz ki szerencsétlennek happy endet, akkor ne ijedj meg ha az ablakod előtt megjelenek egy késsel a kezemben egy viharos, sötét éjszakán a villámcsapás közepette, széles, pszichopata mosollyal az arcomon. De komolyan, először elolvadok, amikor ott a gyerekekkel játszik a múzeumban, pedig nem is szeretem őket. Mármint a gyerekeket, nem a múzeumokat. Aztán meg a végén szépen összetöröd a szívemet, mert szegénykémmel senki sem törődik! Ez olyan igazságtalan... Kész. Végem. A fejezet pedig még persze mindig jó...De EARL!

Raistlin írta...

HANNIBAL *óvatosan árkot ás, kerítést emel és rejtezik* Sajnálom *motyogja* *utána csönd van*

уαмι. írta...

Levegőt.
Levegőt és Seduxent.
Levegőt és Seduxent és defibrillátort.

Nem tudom, mikor volt utoljára ilyen elképesztően intenzív élményem egy fanfiction olvasása közben - itt vibrál bennem minden, amit valaha megéltek, amit megélhettek volna és amit valaha meg fognak. Veszélyes vagy, ahogyan lassan bevonzol a világukba, az egész lángol és megbűvöl, ez a pusztító szenvedély a legédesebb méreg, amit valaha leerőltettem a torkomon. Tényleg a tökéletes drog.
Olyannyira a hatása alatt vagyok a végének, hogy képtelen vagyok érdemben beszélni az elejéről... mert most a kifutónál sírtam el magam, jelenleg a gyönyörűségtől, az a megfoghatatlan, leírhatatlan pillanat amire képtelen vagy másképp reagálni és a szám és minden utána következő pillanat és...
A végére értem, ültem, a dal még mindig a fülemben és hirtelen nem tudok mit kezdeni magammal.
Nem tudom leírni.
Megpróbáltam. Nem tudom.
Feladom.

Raistlin írta...

YAMI can i hugz u 4ever liek i cant' even;,mfd

mármint tényleg egyzerűen
hálás vagyok és boldog és köszönöm és
nem tudom elmondani mennyit jelent nekem hogy hiszel ebben a történetben és szereted

tehát nézzünk egymásra némán és

tényleg köszönöm

Sophie írta...

Ez az egész annyira jó...csak így egyszerűen öröm olvasni. Nincs semmi, amit érdemben hozzá tudnék fűzni a dologhoz, de nem bírom ki, muszáj kommentet írnom. Imádom, és alig várom a folytatást! Cecil és Carlos...ahh OTP. :) Earl viszont, én már félek tőle egy kicsit, tudom, hogy el fog rontani valamit, de ugyanakkor sajnálom is. Nagyon remélem talál magának valaki mást, nem Cecil vagy Carlos kell neki.
Puszi: Sophie

LadyLoss15 írta...

*nyüszít*Ohtejóégóhtejóóóóég!*hiperventillál*

Raistlin írta...

SOPHIE, minden féle-fajú-hosszú-jellegű komment balzsam a léleknek, úgyhogy nagyon köszönöm ;u; De hepiendet sajnos nem ígérhetek *elodázik*

LADYLOSS, egyelekmegköszönöm~

Anett írta...

Sziaaa ^^ Úristen szóval minden nap feljöttem hogy csekkoljam hogy van-e új és most van és aww :3 Összeszedem magam, hogy értelmes legyek. Szóval Earl baromira aranyos a gyerekekkel meg ezzel az egész cserkész-dologgal, és baromira félek, hogy nem lesz boldog. :( Igazából már most sem tűnik túl boldognak, és fogggalmam sincs, miért, de rohadtul rosszul esett, hogy Carlos mondja neki, hogy Cecil maximalista mintha ajjj mintha Earl nem tudná mintha nem vele lakna mintha nem ismerné úristenlekellnyugodnom. Szóval, igen, Earl eléggé kedvencem :DD És emellett meg Cecilék annyira édesek és annyira passzolnak, hogy fogalmam sincs, kinek szurkolok. :( De talán jobb lesz, ha csak hagyom hogy fejezetenként újra és újra elbűvölj, mert elárulom, ha még nem tudnád, hogy ZSENI VAGY. Szóval, azt hiszem, ennyi, ne haragudj, hogy értelmetlen voltam, de khm az írásod után nem kifejezetten vagyok harmonikus lelkiállapotban. (Nagyon nem.)

Raistlin írta...

ANETT, annyira örülök, hogy tetszik ouo Earl...Earl. *fejcsóvál* Earl, Earl, Earl. [És CarlosCarlosCarlos... próbál ő kedves lenni, csak no. Sejtetés és dominancia.]

Air December írta...

Pofátlan és gonosz módon egyben olvastam el a kihagyott fejezeteket és akartam én minden fejezethez kommentelni, csak elértem az utolsó mondathoz és beállt a "csak...még egy sort... a következőhöz írok kommentet. írok. hosszút, tartalmasat, amit a kabátjába fog varrni szívtájékon" De aztán nem lett belőle semmi, ezúton is elnézést érte. Úgyhogy megpróbálom itt kifejteni az összes gondolatomat (nem fog sikerülni)
A levegő, amit elénk társz, minden csillámportól és kicsavart elvárásoktól bűzlő molekulája, gyönyörű. Szívfájdító és groteszk módon, de az. Mindig érdekelt a modellszakma az összes bizarrságával együtt, részben mert egy ideig féltem tőle (mármint.. így kéne kinéznem?) részben mert a félelem kiirtása és a ráébredés után, hogy sose fogok így kinézni, beleborzongtam abba, ahogy a szépséget csűrik, csavarják. Te mind a jó, mind a kevésbé jó oldalait meglibbented előttünk és ezt nem tudom elégszer megköszönni.
Cecil és Carlos. Hát Cecil és Carlos. Aranyos kis munyik és ebben a nagy boldogságban nagyon-nagyon félek, hogy mi történik majd velük. csak ne bántsd őket. kérlek *könyörgőn nyel*
Earl. Szegény picidrágaaranytortabogár Earl. Fáj ez a kiüresedés és az, hogy nem tudom megfogni, egyszerűen kicsúszik a kezeim közül. (ennek ellenére iszonyatosan jól bánsz vele)
Maga a történet megnyugtató tempóban csordogál és minden sora költészet.
Nagyon szeretem olvasni, köszönöm, hogy írod. *hang a háttérből* ne bántsd őket.....
Már nagyon várom a következő fejezetet!

Raistlin írta...

AIR DECEMBER, én így is nagyon-nagyon-nagyon (nagyon) hálás vagyok a kommentért, és Támogatom A Saját Tempóban Való Olvasást.

Ha profi író lennék, akkor interjúkat csinálnék modellekkel - így csak nézhettem párat (sokat), és a kérdéseim megmaradtak; közben azzal vigasztalom magam, hogy mindez csak kelet, de ha csak árnyaltnyit is hitelesnek tűnik, én boldog vagyok.

Egyszer meg majd írok egy fenenagy hepiendet.

Egyszer.

Mary Wolf írta...

Megkésve bár, de törve nem! Earl nagyon kis cuki a gyerekekkel meg részegen is és nagyon sajnálom őt, ne légy oly kegyetlen vele, szegényt nagyon megszerettem T.T Amúgy most Earl szerelmes lett Carlosba? Ez lenne aztán az abszolút konfliktus. Eleinte még azt hittem, hogy Cecil vissza fog húzni kicsit Earl-höz. A végén meg kiderül, hogy ő húzódik Carlos-hoz? Ez a három a szívem csücske, ne bántsd őket túlságosan! T.T

Raistlin írta...

MARY WOLF, bizonyigen; a Cecilost olyan megbonthatatlan egységnek tartom, hogy semmiképp sem kísérelném meg szétválasztani őket romantikusan/emocionálisan; Earl viszont egy nagyon fájdalmas párkapcsolaton van túl, egy lehetetlen helyzetbe szorulva, tehát nagyon is logikus (amennyiben az érzelmeknek van logikája) hogy ha az életébe egyszer csak besétál valaki (Carlos) aki baromi jóképű, édeskedves, és bő pár év óta az első, aki elmúlt tizennégy és mégis emberként bánik vele, akkor annak csúnyán belezúgás lesz a vége.
Egy perces néma csend.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS