a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. február 19.

Rítus

Welcome to Night Vale (megint; mindig; örökké), Cecil/Carlos (méginkább). Carlos szeretné megkérni Cecil kezét.  Nem várt akadályokba ütközik.

R Í T U S


Carlos – tehát Carlosnak persze már eszébe jutott az ötlet párszor, de sosem gondolkozott rajta. Túl sok minden volt a fejében így is, jobbára egyenletek formájában. De aztán ott volt az a pillanat (jele: s.)
Az előzményeket utólag egy öt perces periódusra redukálta: 5, 4, 3, 2, 1.
Mehet.
Reggel. Reggel volt. Hétvége. Nem szabadnap vagy szünnap, de egy olyan elég-tízre-beérnem nap. És a reggeli készülődés közben Cecil – Cecil, egy-szál-ing kötetlen-nyakkendő Cecil – Cecil bekapcsolta a rádiót, és az a fura műsor ment, a BANG-BANG-BANG, és valami elektromos zene hangrobbanása söpört elő, dobok, basszus, szaggatott szintetizátor, és Cecil keze ott tétovázott a bekapcsológomb fölött – egyszerűen olyan
meglepettnek tűnt - becsapottnak – és Carlos, aki még mindig ágyban volt, röhögni kezdett, az öklét szorítva a szája elé, és Cecil ránézett, tiszta nagy komolyan, pléhpofával, azt mondta:
- Hölgyeim és uraim, az értésünkre jutott, hogy időjárást szeretnétek hallgatni. Azzal sajnos nem szolgálhatunk. Itt van helyette az apokalipszis szónikus leképzése. Élvezzétek.
És Carlos már szinte ugatva göcögött, ahogy Cecil, büszkén és felszegett állal, finom mozdulatokkal táncolt felé – a kezét eltartotta, csak a csípőjét mozgatta – és megállt az ágy végénél.
- Hát bassza meg. Hazudtam. Ez csak drum & bass. Na, most mihez kezdesz? – Felmarkolt egy párnát, és fintorogva Carlos felé hajította, aztán elnevette magát; Carlos visszadobta a párnát; és a zene dübörgött és sikított és ők az ágyon ugrálva és a matracon gurulva, meg-megbotolva csak csépelték egymást a párnákkal, vadul vigyorogva, a lepedő pedig felgyűrődött és Cecil hanyatt vágódott. Carlos fölé mászott, lihegve, nevetve, és Cecil kifulladva, kócosan kacagott.
- Au, a térdem – nyöszörögte, és vigyorgott; Carlos a nyakába csókolt, Cecil egy párnába markolt, és zihálva nevetett tovább, a hang hamar nyögésbe fúlt, és ahogy Carlos elhajolt, és lenézett rá – tehát akkor jött az ötlet, és akkor jött a döntés.
Össze akar házasodni Cecil Palmerrel.
Az idő persze elcsúszott: valahogy úgy szerette volna, hogy már akkor férj és férj legyenek, a feldúlt ágyban, a széttúrt párnák közt, amíg zakatolt a rádió.
Carlos úgy határozott, hogy a jelen (ami úgyis csak érzékcsalódás) – tehát hogy a jelen megmásítására való kísérletek helyett inkább az attól a pillanattól számított, ún. jövőben foganatosítja a tervét, és hogy a kiindulási pontra jól emlékezzen, gyorsan megcsókolta Cecilt, csak biztosítékképpen.








Minden készen állt. Carlos négyszázharminckilenc rózsát küldött a rádióstúdióba – négyszázharminckilencet, mert ez az abszolút nulla fok mérője, és mert a kutatásai azt mutatták, ennyi napot számlál a Night Vale-i kalendárium, és az elkövetkezendőkben mindegyiket Cecillel akarta tölteni. Tehát gondoskodott róla, hogy négyszázharminckilenc rózsa legyen a boxban: a keverőpulton, az asztalokon, az ablakon, vázákban, szirmok szórva szét; és egy pohár friss kávé az asztalon, ha már itt tartunk, és kínjában, vagy mert jobb ötlete nem volt, még egy szaténpárnát is szerzett, amit kegyelettel Cecil székére helyezett, aztán kiosont.
Az ünnepi laborköpenyét öltötte fel – a vöröset, amire Cecil azt mondta, hogy úgy szereti (mert a színe a vérre emlékezteti), végiggombolta oldalt, és némileg bosszankodva rángatta fel a fekete gumikesztyűket és tolta a homlokába a réz éjjellátó szemüveget, de hát az ember sosem tudhatja, mikor kell könyékig és vaksötétben a tudományba merülnie; ennek szellemében gumicsizmát húzott, aztán elrejtőzött a rádióállomás női mosdójában, és csak háromszor-négyszer futott a tükörhöz ellenőrizni a frizuráját.
Az adás lassan az időjáráshoz közeledett. (Cecil az egész műsort egy lelkes sikollyal nyitotta. Carlos
remélte, hogy lelkes sikoly volt.) Lábujjhegyen előosont, és a zsebére paskolva ellenőrizte, megvan-e még a kis doboz; a torka, a gyomra összerándult. A markába szorította a dobozt. A szövegét próbálgatta. Drága Cecil…Kopogott a stúdió ajtaján, aztán benyitott.
Drága Cecil…

Meglátta a mikrofont. Eszébe jutott a lámpaláza. Cecil székestül felé pördült, a létező legfantasztikusabb mosolyával, és integetett.
- Hallgatók, Carlos, városunk legkiválóbb és a halálozási rátának köszönhetően lassan egyetlen tudósa most lépett a stúdiómba. Lélegzetelállítóan néz ki, mint mindig, és szégyellősen mosolyog, mint mindig, amikor ezt mondom; meséltem már arról, amikor fulladozni kezdtem, csak mert Carlos… ó! – Hirtelen kihúzta magát, és riadtnak tűnt. – Bizonyára komoly veszélyben forgunk, ha személyesen-
- Nincs semmi baj – biztosította Carlos, és lassan hozzá lépdelt, a dobozkát a háta mögött tartva. Cecil meglepetten nézett rá, kíváncsian vagy reménykedve, és anélkül, hogy csak egy pillanatra is félrefordult volna, a nyakába húzta a fülest, és matatott valamit a keverőpulton; két piros kábel ki, egy sárga be, egy zöld fény fel, egy lila le.
- Igen? – kérdezte élesen, aztán megköszörülte a torkát, fészkelődött megint, és fegyelmezett pózba vágta magát. Nem viselt cipőt.
- Drága Cecil – kezdte Carlos, aztán elakadt. Ebben benne volt minden, nem?
Drága Cecil. Amikor ránéz. Amikor a pillantásuk összeakad. Ahogy a tekintetük összeolvad. Ahogy… - Cecil – kezdte ismét -, drága vagy. Az vagy te… Cecil. Az én… - Felköhögött. A bal lábára helyezte a testsúlyát. Cecil sűrűn pislogva nézett fel rá. (Szőke pillák; azok az elképesztő szőke szempillák, napokat tudna tölteni a tanulmányozásukkal, éveket.)
- Cecil! – mondta Carlos, szigorúan, szinte fenyegetően. – Cecil, én idejöttem ebbe a városba!
- Aha – bólintott Cecil türelmesen.
- És te itt voltál!
- Itt.
- És én is! Minden-minden lehetséges u-univerzumból és dimenzióból és időből, itt voltam és itt voltál, és ekkor volt ez a… van hozzá egy grafikonom… ahogy találkoztunk?
- Ahaaa.
- És te… te engem szerettél, és úgy szerettél, ahogy
vagy, olyan energikusan és bombasztikusan és szenzációsan és egy kicsit talán ijesztően elsőre, de-de-de, annyira te voltál, és akkor ott voltam én, és én nem vagyok ilyen, érted?
- Tökéletesen értem – mondta Cecil. Nem értette.
- Én, én nekem metódusa van a dolgoknak és akkoriban még azt hittem, kell hogy… hogy kiterjedése legyen, ideje, iránya, súlya, és egyszerűen csak megfigyeltem, hogyan esek beléd, mármint tényleg esés volt, lassú először, aztán kapcsol a gravitáció és gyorsul, gyorsul, gyorsul, és mire már észreveszed, a talajon van, és a gravitáció még mindig húzza – húz – és vissza kell nézned a méréseidet… és szóval belédszerettem, menthetetlenül. – Idegesen felnevetett. Cecil szívott egyet az orrán.
- Így volt – mondta lágyan, és a kezét nyújtotta; Carlos lenézett rá, nem fogadhatta el, még nem, de… Lehunyta a szemét. Kiengedte a levegőt. Féltérdre ereszkedett. Felnézett. A kezét Cecil kezébe tette – a dobozkával, a bíbor bársonydobozkával.
- Szerelmes vagyok beléd – jelentette ki -, és ez mindig így lesz, ameddig van „mindig” meg „lesz”, de a felméréseim szerint pár periódussal még utána is, mert… mert szeretlek.
- Oh! – Cecil felnevetett, és elpirulva kinyitotta a dobozt. – Ez egy kissé várat- ó! Nézzenek oda! Ha-ha!
Carlos nem egészen erre a reakcióra számított. Próbált vigyorogni. Cecil kivette az aranygyűrűt, és a fény felé tartotta.
- Kedves hallgatók – közvetített -, Carlos, csodálatos, fantasztikus Carlos hozott nekem egy ajándékot; egy egyszerű, elegáns kis aranykarika. Igazán pazar! – Vetett rá egy olvatag pillantást. – Köszönöm, Carlos, biztos hordani fogom. Nahát! És a kaktuszok is…
- Rózsák – motyogta Carlos. A feje üres volt, üres de nehéz, és a füle zúgni kezdett. – Ezek rózsák.
Cecil értetlenül nézett rá.
- De hát szúrósak. A szúrós növény, az a kaktusz. – Közben felhúzta a gyűrűt. Carlos lassan talpra állt. Szédült.
- Rózsának hívják őket – mondta.
- „Rózsa” – ismételte Cecil, ízlelgetve az idegen hangzású szót. – Ez olyan európai! Ahh, hallgatók… - Álmodozó mosollyal nézett Carlosra, és ismét a keze után nyúlt. – Nekem van a legromantikusabb fiúm a világon.
 
A fiúd szeretne a férjed lenni. Ha lehet. Ha oké. – Carlos erre gondolt, ahogy összefűzte az ujjaikat, ahogy Cecil csókot lehelt a kézfejére, és kimondta, már majdnem kimondta, amikor kivágódott az ajtó.
- Carlos! Carlos, hál’Istennek… katasztrófa történt!
- Tudom – motyogta Carlos.
- Nem, nem, a – a Suttogó Erdő elindult a város felé!
Cecil felkapta a fejét, és magához rántotta a mikrofont.
- Night Vale, most kaptuk a hírt: a Suttogó Erdő elindult a város felé!
Carlos egy darabig tehetetlenül állt, Betty pedig, a hírhozó, kétannyira tehetetlenül. Carlos végül megadóan sóhajtott, és követte a nőt; távoztában elbábozta Cecilnek, hogy majd később találkoznak, és jó munkát kíván. Cecil rákacsintott, és kiöltötte a nyelvét.
Carlos betette maga mögött az ajtót, aztán nekisimult.
Ötig számolt.
Egy, kettő, ha van esélye kimondani, a félreértés marad, három, négy, bassza meg, öt, dologra.
Ellökte magát az ajtótól.
- Betty – mondta, ahogy elindult a folyosón; a köpenye lobogott utána, az asszisztensnője tipegett utána – Chuckot akarom, Harryt a botanikusoktól, a favágókat és a Kanadait. Próbáld meg rávenni a titkosrendőrséget egy barikádra. Szükségem lesz valamire, ami ég, és benzinre,
nagyon sok benzinre; és alkoholra.
Betty szorgosan jegyzetelt a mobiljába, aztán felnézett.
- Hány gallon alkohol?
- Az nekem lesz. Privát használatra. De legyen sok. – A könyökével betörte a biztonsági üveget, és kitépte onnan a tűzvédelmi fejszét. Belökte a rádiómenedszment ajtaját, és meglengette: - Ezt elviszem! – Ezzel elviharzott.








Eltelt öt nap. Cecil öt napon át mindent térden állva nyújtott át Carlos, papírzsebkendőtől a leejtett fakanálig, és mindig büszkén vigyorgott hozzá, mint aki végre megérett valamit.
Kulturális különbségek.








- Cecil? Ébren vagy?
Cecil nem volt ébren. Carlos ártatlan arccal, mintegy véletlenül kirántotta a feje alól a párnát, és elhajította a szoba sötétjébe. (A hálószobájuk valójában a nappali egy könyvszekrényekkel lekerített része volt; a polcokon most a holdfényben sejtelmesen derengtek a különböző oldatokat tartalmazó üvegek, szoborfejek és fémtárgyak.)
- Cecil – folytatta Carlos sürgetően, suttogásról normál hangerőre váltva. – Cecil. Cecil. – Sóhajtott. Megköszörülte a torkát. Elszánta magát. Lerántotta róla a takarót. Cecil abban a pillanatban felült.
- Hhhhideg!
- Gyerevissza-bújjvissza.
Cecil morcosan, álmosan fészkelődve Carloshoz simult, és a mellkasára hajtotta a fejét; aztán az állát, azt a kurva hegyes állát szánt szándékkal a vállába fúrta, és azt motyogta:
- Mijjaz.
- Cecil én gondolko’tam.
- Jjja.
- Cecil én így… sokatgondolkodtam. – Egy ásítást elfojtva a férfi tincseibe túrt. Az elégedetten hümmögött.
- Gondo'kodtá'.
- Ahha. És ez fontos. Mer’ romantikusabbra akartam meg szebbre akartam de már ezen kattogok pff, napok óta és nemtom hogyan. Hogy hogyan.
- Aha.
- Szóval csak megkér’ezlek.
- Aha. – Cecil lehunyta a szemét, és közelebb törleszkedett.
- Cecil, a helyzet a' hhhogyén megakarom kérnia kezedet.
- Mire?
- Csa' meg akarom kérni a kezedet. Szépen. De nem tudom. Szóval én most csak így… megkérem a kezdet. Éshaigentmondasz, akkor. Akkor jó.
Cecil felkönyökölt, és megrázta a fejét – nem nemet intve; a szétkuszált tincseket próbálta kirázni az arcából.
- Miva’? – Ásított. Hunyorgott. Lebámult Carlosra. – Óh! – mondta. – Meg akarod
kérni a kezemet.
- Igen. Igen! Igen!
- És mondjak… „igent”.
- Igen – ismételte Carlos, némileg bizonytalanul.
Jól ismerte Cecilnek ezt a vigyorát. Nagyon-nagyon jól ismerte. Cecil az alsó ajkait beharapva nézett rá, és a kezét végigcsúsztatta a férfi sima mellkasán – a hasán – az ágyékára simította.
- Ha
megkéred a kezem – búgta -, ha ilyen szépen kéred, mit tehetnék?
Oké – tehát Cecil félreértette. Megint. Oké.
Carlos úgy döntött, majd később tisztázzák ezt. Nem akarta megbántani. Ez volt az oka.
- Kifejezetten szépen kérem a kezedet – suttogta Carlos, és a lepedőbe markolt. – Ohigen. Ohigenigen.
- Van valami, amire szeretnéd megkérni a számat is?
Háromnegyed órával később mindketten a hátukon hevertek, a plafont bámulva, andalodva, vigyorogva. Carlos azt mondta:
- Ezt csinálhatnánk minden este.
- Ezt csináljuk minden este.
- Statisztikailag minden második este; de nem úgy értem, hanem hogy… -
Minden évben, folytatta magában. Örökre. Aztán rájött, hogy ebből nem (nagyon nem) akar eljegyzési beszédet kerekíteni, szóval csak azt mondta: - Téged mire emlékeztet az a repedés a plafonon?
- Arra a napra, amikor megrepedt.
- Aha. Engem is.
- Feketemágia.
- Hmm.
- Mik vannak.
- Bizony.
- De legalább már csöndben van.
- Hja.
- A repedés.
- Az is valami.
- Hmm.
- Jó éjszakát.








Amikor Carlos a legközelebb próbálkozott, azt mondta: „gyere hozzám.”
És Cecil ment.
A laborjába.
Látogatóba.
Carlos úgy döntött, feladja.








Carlos nem tudta feladni. Végül is nem lehet olyan nehéz. Végül is nem lehet lehetetlen. És végső soron, Cecilről van szó.
Egy kávézóban ültek, ötvenes évek, pasztellszínek, a zenedoboz egy önkényes Lana Del Rey válogatást játszott, és ott voltak ők, egymással szemben a boxban, Cecil epres tejturmixot ivott, ő pedig vaníliásat; ott voltak azok a habtornyos, cseresznyés italcsodák, a piros-fehér kockás abrosz, a kávéházi zsibongás, a lusta, párás alkony, az olvatag szerelmes számok, és ahogy egymás kezét fogták átnyúlva az asztalon, és Carlos arra gondolt:
ó, a fenébe is.
Persze tudta, hogy a házasság egy önvédelmi koncepció, a klánok és törzsek szövetségét bélyegzi meg, és ezen túl is legfeljebb csak materiális értéke van, feudalizmus, a vagyon egybentartása, a vérvonal, a
név, és neki egyik sem jelent semmit, de Cecil – Cecil mindent jelentett, és ehhez semmi köze nem volt a szociológiának, a történelemtudománynak, a pszichoanalízisnek vagy akárminek, és ki akarta fejezni valahogy, mit érez; és végtére is, ez csak egy lingvisztikai probléma, de mindketten az angol nyelvet beszélik, nem? (Pontosabban: mindketten beszélik az angol nyelvet.)
Carlos megnedvesítette az ajkait. A bakancsa csikorgott a parkettán, ahogy helyezkedett kicsit. Megszorította Cecil kezét, és a férfi rámosolygott, a szívószállal a fogai között, a szemüvege az orrnyergére csúsztatva – kicsit ferde az orra, valamikor eltört, és Carlos imádta ezeket az apró részleteket rajta (a sérüléseket – azokat kevésbé, de azok is hozzá tartoztak, minden seb, amit ő végigcsókolt) – Cecil csak nézett rá – ő egészen elveszett a tekintetében – az ég ilyen – a vihar ilyen.


Will you still love me when I’m no longer
Young and beautiful?
I know you will, I know you will


- Cecil – suttogta.
- Carlos – sóhajtott Cecil.


Dear Lord, when I go to Heaven
please, let me bring my man

- Cecil… nagyon nehéz nekem ez az egész, szóval kérlek, csak ööö… próbálj meghallgatni, oké? Nagyon… nagyon keresem a szavakat, de a helyzet ez.
Cecil bátorítóan mosolygott rá. Megszorította a kezét. Carlos kínban vigyorgott, elkomolyodott megint, maga elé meredt.
- Cecil – mondta -, Cecil, én szeretném a következő szintre vinni a kapcsolatunkat.
Cecil kiadott valamiféle
hangot – a szűköléshez volt hasonló, mint amikor egy állatba rúgnak, a hang, ahogy a megfenyített farkas nyüszít. Carlos felnézett. Cecil sápadtan bámult rá, tágra nyílt szemekkel, az ajka megrándult – azok a csodálatos, telt ajkak – és ez a riadt, könnyes döbbenet, ez talán, ez talán az.
- Tudom, hogy váratlanul ér – folytatta Carlos -, de én ööö… szóval én tényleg ezt akarom, eléggé határozottan, szóval részemről, én így döntöttem, már egy jó ideje-
És a
hang megint. És az első lepergő könnyek.
És Carlos még mindig vigyorgott, reménykedve, könyörögve, mert annyira akarta, hogy értsék egymást, hogy
jól értsék egymást – és akkor Cecil előre görnyedt, és végigrázta a zokogás; úgy festett, mint aki öklendezni készül, mint akit golyó ért a gyomrában; és felzokogott, azon a hörgő, fulladó hangon, mint a haldoklók, aztán egy hirtelen és mély lélegzettel kiegyenesedett, és azt mondta:
- Annyira sajnálom, annyira… ó Istenem, Istenem, mondd tovább, n-nem, nem leszek ilyen önző, nem fogok sírni, me-meghallgatom, én… - Megrázkódott. A szemüvege alá nyúlva az öklével törölte a szemét, türelmetlenül, nagyot nyelt, de felsírt megint, az állkapcsa remegett, és a szája elé szorította a kezét.
- Cecil-
- Mondd tovább! – A hangja már felismerhetetlenné torzult, lélegzetért kapkodott, és minden lélegzet sírásba csuklott, Carlos pedig egyszerűen csak bámult rá, döbbenten, nyitott szájjal, és a zene szólt:


Will you still love me


- Félreérted – mondta Carlos, és nevetett, nem akart nevetni, de nevetett, görcsösen, pánikban, még életében nem félt ennyire, mert ez volt minden – minden – amitől retteghetett, és semmi nem tűnt abszurdabbnak, kezelhetetlenebbnek és megoldhatatlanabbnak, semmi Night Vale-ben, mint ez a pillanat, és hányingere lett, önmagától vagy a helyzettől vagy mindentől, a feje zúgott, az agyában dübörgött valami, a koponya mögött, legbelül, fájdalmasan, és a tenyerébe temette a homlokát – lefojtva sziszegte, tiltakozva, haraggal: - Baszd meg, teljesen félreérted!
Cecilből pedig mintha kitéptek volna valamit – a szívét, valószínűleg – összecsuklott és felnyüszített, a tenyerét egyre erősebben szorítva a szájának; már biztos egy csomóan bámultak rájuk, és a szám váltott,
National Anthem, és Carlos egyszerűen nem bírta tovább – felpattant, és Cecil utána kapott, a csuklójára markolt, felnézett rá:
- Jól vagyok, ne- 

 Jól vagyok, azt mondta, JÓL VAGYOK.
Carlos a két kezébe fogta Cecil arcát, ahogy előtte állt, lehajolt és megcsókolta, úgy csókolta, hogy a fogaik összeütődtek, úgy csókolta, hogy fájt, és közben szorította egyre, az ujjai az arc húsába vájtak; nem kaptak levegőt, és Carlos nem is engedte lélegzethez jutni, a hajába tépett, aztán magához vonta, átölelte, és a válla megremegett, remek, most ő is elbőgte magát,
remek


Tell me I’m your national anthem!


- Szeretlek, te hülye, érted? – hüppögte, és homlokon csókolta, szájon megint, lecsókolta a könnyeit. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek, próbálj meg, csak próbálj meg eltűnni az életemből, Cecil, Istenem, Cecil, Cecil!


I’m your national anthem







Night Vale-ben egy kapcsolatnak három államilag elismert és nyilvántartott szintje van.
Az első szint: a kapcsolat nem létezik.
A második szint: a kapcsolat tart.
A harmadik szint: a kapcsolat megszűnt.








Egy álló napon át nem jöttek ki a házból.
Egy álló napon át nem jöttek ki az ágyból.
Amikor legközelebb munkába indultak, persze, hogy késésben voltak: Carlos odaégette a gofrit és nem tudott beletörődni, hogy ne kezdje előröl, valamint a szendvicseknek kötelező alapon és morbid mód kis arcocskákat csinált;  reggeli után pedig csak az ölébe húzta Cecilt és átkarolta, dülöngéltek jobbra-balra, Cecil pedig buta kis ritmusokat dobolt az asztalon, és közvetítette, hogy éppen Aerosmith meg Ringo Starr, és
lehet, hogy együtt átírtak pár dalszöveget, költői igénnyel konyhai eszközökkel dúsítva fel őket (Kings and Queens and Spoons, Don’t Cha Forget About the Spoons; All You Need is Love and a Kettle (a Bloody British Meddle)) – és hát; szóval késésben voltak.
- Siess-siess-siess – pattogott Carlos (szó szerint) (fel-le), Cecil pedig a huszonhárom pár cipője közül a huszonnegyediket kereste éppen négykézláb.
- Igeen, de nem láttad a, a munkába járósat, tudod, a barnát?
- Nem. Nem láttam.
-
Megint elszökött.
- Kilences a lábad?
- Nyolcfeles. Mer’?
Carlos előhúzott egy pár őzbőr oxford-cipőt, amit egyetemista kora óta nem hordott, és lefújta róla a port. Cecil a földre huppant, az előszoba parkettjára, és döbbenten bámult rá fel.
- Óh. Carlos… C-Carlos… - hebegte, és az arcába szökött a vér.
- Gyere – mondta Carlos, az ölébe vette Cecil lábát, ráhúzta a cipőt; a férfi felhüppögött. Carlos riadtan felé kapta a fejét, de Cecil vigyorgott, és a kezével legyezgette magát, és egyre vigyorgott és vigyorgott, meghatott mosollyal, és azt rebegte:
- Igen!
- Tessék?
- Jól hallottad – Cecil hunyorított, aztán felnevetett, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét. – Igen, összeházasodhatunk. Igen, igen, igen.
- Ez- ez a kifejezés?
Ez. Ennyi.
- Óistenkém – motyogta Cecil, és a tenyerébe temette az arcát. – Óédesistenkém. Édes Carlos. É-én… Ne haragudj, én… N-nem is tudom, mit mondjak, én nem tudom, mit mondjak, folyton beszélek és-és, most nem tudom… mit… mondjak. Annyira csak… uhh, csak… Tudod be tudok számolni
meglepettségről és hogy elérzékenyültem de a leginkább csak boldog vagyok, pedig nem tudtam, hogy lehetek még bo-bo… d-drága C-Carlos.
Carlos elhűlve nézett rá, és azt suttogta, kérdő hangsúllyal:
- Ha hazajöttél, elviszlek vacsorázni…
- Ó, Carlos…
- …és talán táncolni, és utána veszünk neked egy szép pár…cipőt?
Cecil hevesen bólogatott. Carlos elnevette magát. Úgy nevetett, hogy az oldala szúrni kezdett és a szemébe könnyek szöktek, úgy nevetett, ahogy nem tudta, hogy lehet nevetni, és utána talpra ugrott és a karjaiba kapta Cecilt – ami talán hülyeség volt, de mindenképpen egy reménytelen vállalkozás – és a férfi csak kapaszkodott felé, rémülten és idüllten, és forogtak körbe-körbe, és egy ponton valamelyikük megjegyezte, hogy tényleg el fognak késni – és Carlos úgy döntött, juszt is átviszi Cecilt a küszöbön – ami duplán rossz ötlet volt, mert Cecil elég randán beverte a fejét az ajtókeretbe.
- Áu – jegyezte meg. Carlos letette, ránézett a sebre, szakértő szemmel vizslatta (csak egy karcolás volt) és azt mondta, megfontoltan, bölcsen:
- Komolynak tűnik. Súlyos sérülés. Mindenképpen ápolni kell.
- Betegszabadság? - kockáztatta meg Cecil egy cinkos mosollyal. Carlos kimérten bólintott.
- Hívd fel őket, mielőtt még elvérzel. – Carlos gyors csókolt lehelt a pici sebre, aztán felegyenesedett, és a laborköpenyét lehajítva a konyhába ment. – Mit főzzek a férjemnek? – vetette át a válla felett.
- Most ettünk. – Cecil somolyogva követte. A cipőt nem vette le. Klaffogott a konyhakövön. Carlos megnedvesített egy konyharuhát, és óvatosan Cecil fejére terítette, aztán kihúzott neki egy széket.
- El akarom kényeztetni a férjemet. De nagyon. Nagyon-nagyon. Ne mondd meg neki.








Night Vale-ben a jegyesség így köttetik meg: a kérő a saját cipőjét húzza választottja lábára. (A Hamupipőke-történet analízisét kétségkívül elhibázták a városatyák.)
Ezt követően a pár egy új cipő vásárlásával fejezi ki a reményt, hogy egybekelhetnek.
Az esküvői ceremónia tartalmaz egy kalapácsot, egy penészes kenyeret, egy kenderzsineget és egy láda csörgőkígyót.
Carlos ezekről még nem tud.
Cecil aznap este ezekről álmodik. 





komment: igen // nem 
 a párnacsatás jelenetet a Pendulum - Blood Sugar [link] száma ihlette (valamiért) (nem tudom, miért) - a /szabadon értelmezett/ dalszöveget felhasználtam Cecil soraiban. 
A kávézóban elhangzó Lana Del Rey számok:  Young and Beautiful [link] és National Anthem [link]
az angol részek magyarul [itt

17 megjegyzés:

уαмι. írta...

Azt hiszem, megbocsátok. Megbocsátok azért a sírós éjszakáért, amikor megpróbálod elmagyarázni, hogyan lesz ebből fluff.
Mert fluff lett. Fluffos fluff. Mezítlábas, őrült, ilyencsakezakétmunyilehet-típusú fluff amire így egyedül csak te lehetsz képes egyedül mert egy hülye Suci vagy és én Cecillel együtt képtelen vagyok abbahagyni a nevetést mert olyan gyökerek és édesek, hogy én ezt NEM BÍROM elviselni. *elnyújtott nyöszörgés*

Cipők baszki. C i p ő k.
Nem hiszem el.

Érződik mennyire szeretem? Mert nagyon.

Raistlin írta...

yami, kibaszott. cecilos. ez a kettő egy két lábon járó turmixolt cukormérgezés, akarom mondani

lenni vagy nem lenni
holnap ZH-t írni
mi lesz a kérdés

Hattie írta...

mikor már azt hittem, hogy direkt gyűjtöd a könnyeinket meg a kitépett szíveinket
fluff.
de aranyos <3 de aranyosak ♥✿☆
(≧ω≦)
aRaNyOs
virágos rét
rózsaszín felhők
szivárványunikornis
oké, azt hiszem, kiéltem magam.
(nem tudok kommentet írni, de...Requiem. imádom de hatásos volt)
[bár nekem előtte egy reklám volt a szelektív hulladékgyűjtésről]
{lehet hogy van itthon csokoládé}
egyébként mire kellenek a szívek meg a könnyek
csak úgy kíváncsiságból
idegesítő lehet hogy így írok

Raistlin írta...

HATTIE *a teliholdra vonyít* flúúúúfffffffff

a szíveket a könnyeitekben tartósítom és dekorációs célzattal alkalmazom az ablakpárkányomon.

[a YouTube-on amúgy ki lehet kapcsolni a reklámokat az AdBlock szűrő két perces telepítésével, jó szívvel ajánlom]

p.s. nem idegesítő shh

LadyLoss15 írta...

Oh, te édesjó Damon! *.* Egy újabb csoda. Sosem fogom megbánni, hogy nem alszok. Nem lehet. Az alvás elpocsékolt idő, míg EZ. Ez minden. Az írásaid jobban feltöltenek, mint az alvás. És elgondolkoztatnak. És annyi, de annyi érzelmi hullámot hoznak, hogy...huhhh...*hitetlenkedő fejcsóválással piheg*
Ismételten köszönet!;) Szegény Carlos.... :D LL15

Raistlin írta...

LADY LOSS, deédesvagymár ;u; *álmos mellépacsi mert ki tud kooridnáltan mozogni hajnal hatkor?* Köszönöm szépen!

D.L.L. írta...

Úgy látom, én leszek az első, aki megpróbál bővített mondatokban fogalmazni ezen mű olvasása után.. és nem fog sikerülni.
Ez a történet nekem most olyan, hogy ezt mutogatnám a tanfolyamon, hogy gyerekek, így kell fanfiction-t íri. Fogod a párost, akinek a kapcsolata csak egy sejtés, egy éteri látomás, és megadsz nekik minden emberi tulajdonságot, hogy élhessenek, úgy tényleg. Megmutatod, hogy nekik is megvannak a saját hülyeségeik, és hóbortjaik, amitől baromira emberek lesznek, és vannak jó és rossz napjaik, és néha veszekednek, néha jóban vannak,és.. egyszerűen hogy van egy életük. Egy - aránylag normális - életük. Ami akár a miénk is lehetne. Amivel lehet azonosulni. És minden istenadta írónak minden istenadta fandom minden istenadta párosával ezt kéne csinálni, és akkor... minden tök jó lenne *ábrándosan mosolyog* Szóval na, ezzel a kommenttel nemlétezó adóm 20%ával támogatom a Raistlin-féle fanficton-író tanfolyamot sponsored by StrexCorp és szigorúan búzamentes
*jajdeértelmesvalakikorareggel*

Eva Reyklani írta...

Ki vagy te és mit tettél Reivel?
Mert ez FLUFF.
Akárhonnan nézem FLUFF.
A fülszöveg és a cimke alapján, meg a abból a tényől kiindulva, hogy te irtad arra számítottam, hogy sírás-rívás és fogaknak csikorgatása következik. Ami amúgy teljesen igaz lett, mert boldogságoomban rítam, és azért csikorgattam a fogaimat, hogy visszafojtsam a kitörni készülő rózsaszín nyáladzást.
H i h e t e t l e n ü l édesek ezek ketten, pontosan így kell ezt csinálni, ilyen hülye cukorsággal, félreértelmezésekkel, kótyagosan szerelmes viselkedéssel.Mindenhez pedig Night Vale jár köritésnek.
Minek enni vagy aludni, mikor itt van? És letagadom, hogy pizzáscsigát majszolok, teázok, és mindjárt idealszom, le én.
Cipők.
Basszus.
"De hát szúrósak. A szúrós növény, az a kaktusz." Jól van Cecil, bioszból ötös, leülhetsz.
"Téged mire emlékeztet az a repedés a plafonon?
- Arra a napra, amikor megrepedt." Az normális ha én most hirtelen Doctor Who?/WtNV crossovert akarok irni emiatt?
"Night Vale-ben a jegyesség így köttetik meg: a kérő a saját cipőjét húzza választottja lábára. (A Hamupipőke-történet analízisét kétségkívül elhibázták a városatyák.)" Soha többé nem tudom majd ugyanúgy nézni a mesekönyvekre. De imádtam, mert romantikus, de nem nyálas.
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: Kérek meghívót az esküvőre!


Raistlin írta...

D.L.L. megeszlek már [Hannibal Lecter érdeklődve felkapja a fejét a háttérben] olyan aranyos vagy [Hannibal érdeklődése lelohad] - de nem szeretnék Joseph és Jeffrey tollaival ékeskedni, szóval engedd meg, hogy lespoilerezzem, hogy Cecil és Carlos kapcsolata tényleg ilyen: nem tudok nem belegondolni a közös kis életük minden momentumába, amikor kánon, hogy Carlos a NetFlixen letöltött valami tudományos dokumentumfilmet és mellé egy cowboy-mozit hogy együtt megnézzék, és kánon, hogy már megszámolni sem tudom, hányszor főzött Cecilnek és sms-t küld arról, mi maradt a hűtőben, és kánon, hogy a telefonhívásaik végén jön a "te tedd le" játék és az egymás szavába vágott "I love y-"; nem tudok nem írni, amikor ez a kapcsolat abban a pár percben, amíg Cecil kitér rá a műsorban, ennyire eleven és élő és gyönyörű, és egyszerűen ennyire igaz ábrázolást én még hetero romantikus filmekben sem láttam, nemhogy egy meleg párnál [*suttog* kibaszott neofuturisták] Meg van áldva a fandom, mert annyira jól meg van alkotva mindkét karakter külön-külön, és annyira zseniálisan van felépítve a kapcsolatuk is, hogy hihetetlenül stabil kapaszkodópontjaink vannak akár fluffot, akár angstot írunk (akár gátlástalan pornót köhh)
Lelkes szónoklatomat lekerekítve - hihetetlenül megtisztelő, hogy hitelesnek, IC-nek érzed mert... csak a holdudvarába kerülne annak amit JJ-ék csinálnak egyszerűen *gesztikulál* *vigyorog* *sír*

REYKLANI *átnyújtja a meghívót* Hozz bukósisakot és poroltót.
(És most hogy mondtad - elfelejtettem felcímkézni. Nem is igazán mertem mert én se hiszek a szememnek, ha sikerül végre fluffot írnom, pedig töredelmesen bevallom, olvasni kizárólag fluffot szoktam, ha fanfictionről van szó (vagy gonoszan álcázott hurt/comfotot mer' felcímkézi fluffnak azt' mindenki meghal a végén de közben boldogok)
[Támogatom a DW/WtNVT: jöjjön a sci-fi csőstül! bár bevallom, én erre nem gondoltam, de hirtelen elkezdtem aggódni a srácok testi épségéért]

littlemissprimadonna írta...

Igyekszem nem belefulladni a flufftengerbe.
Nem sikerült.
Kérem becses engedélyedet, hogy ennek a fanfictionnek egy másolatával hamvasszanal el. Előre is köszönöm.

littlemissprimadonna írta...

Igyekszem nem belefulladni a flufftengerbe.
Nem sikerült.
Kérem becses engedélyedet, hogy ennek a fanfictionnek egy másolatával hamvasszanal el. Előre is köszönöm.

Raistlin írta...

*büszkén szignózza az engedélyt, átcsúsztatja a papírt az asztalon, vérfagyasztóan mosolyog* Köszönöm!

msthranduil írta...

Első ficem után - ahogy ajánlottad - szépen körülnéztem oldaladon és... I adore this!!! Esküszöm nincs olyan nálad, h rossz fic.. vmiért te nem ismered a rosszul megírt történetek fogalmát.
Carlosom, egyemmeeeg! És ez a Hamupipőke-lánykérés... (anat órán olvastam a sztorit, s én naív úgy gondoltam az 'erek bemutatása' lesz olyan érdekes, h ne folytassam, hanem inkább otthon, nyugodtabb körülmények között, DE! nem tudtam letenni a mobilt... azt hittem megfulladok az elfojtott röhögéstől.. még szerencse, h előttem ültek..) szóval rossz útra vittél. :D
Carlos az én képzeletemben vmiért Leonarddal egyenlő a Big Bang-ből.. mindig rágondolok, ha Carlosról olvasok és most így duplán szórakoztam. Imádlak! Jön a többi ficed! (Hannibal-Supernatural talija is ütött nálam!)

Raistlin írta...

MISS THANDRUIL, annyira örülök, hogy tetszett ouo (tömegével írom a rossz ficeket. szakajtóval. ha nem akarsz csalódni bennem, ne olvass semmit, ami két évnél régebbi. vannak ott dolgok. szörnyű, borzasztó, elkeserítő dolgok.)
Khm! Érdekes a Leonard headcanon o3o Én személy szerint fiatalabbnak képzelem el (az adásból nagyon úgy tűnik, hogy úgy tíz évvel fiatalabb Cecilnél, 25-26 éves talán, frissdiplomás) és annak a jó kis brazil szupermodell típusnak, tehát ha élőlélegző embert kéne választanom rá, akkor Gael García Bernalt mondanám ifjonti éveiben :D http://www.arthouse.ru/img/persons/BERNAL/bernal.jpg

msthranduil írta...

Már csak köpeny kéne rá, meg az a névtábla rajta a felirattal: Carlos, a tudós!
Nem tudom miért olvasztottam egybe a két karaktert... talán kutató mivoltuk miatt, de belátom, Gael is megfelelne a szerepnek. :DDDD
(Pedig kíváncsi vagyok minden írásodra, szóval a régiek sem menekülnek meg tőlem. De amúgy az csak természetes, hogy a kezdő írókon meglátszik, h nemrég kezdték az írást.) :)

Raistlin írta...

*motyog* 11 éves korom óta írok ficeket

msthranduil írta...

Akkor azt a sort visszaszívtam... :D
11 évesen?! Ehem... fejet hajtok előtted! :)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS