a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. február 9.

reset:blackout


Supernatural, Destiel AU a Művész és Múzsa kihívásra, Yamival és Riverrel közösen [aki Életsávok címmel már el is készült a történetével, hess olvasni] Az én választásom a drámaíró!Cas/színész!Dean felállás volt.
Michael nevét arabos egyszerűséggel Mihaélnek fordítottam, ne vessetek meg.




 r e s e t : b l a c k o u t


Castiel mindig úgy gondolta, hogy van valami különösképpen megnyugtató az írógép kattogásában: mintha apró, közelgő léptek hangja lenne. Pontosan: a szavak így lépdeltek felé, és végül pedig már - végül már rohantak, vágtáztak, és sortűz lett a zajból, rattatattatatamtamtatam, a lapon pedig történt valami, valami forradalmi.

Castiel T. Frigeniht drámaíró volt. Ebből élt. Nem tartotta sem munkának, sem művészetnek. Ez egyszerűen egy dolog volt, amit csinált: sorokat írt, furcsán tördelve, egy akadozó Underwoodon, és a betűk aztán London-szerte színpadra futottak, színészek szájába fészkelték magukat és nézők agyába, és tapsban visszhangzott vágtájuk robaja, katt-katt-katt, taps-taps-taps.

Ó, a dübörgés.

Castiel nem tudott aludni a dübörgéstől.

Ez volt az egyetlen ok, amiért írt - amíg meg nem ismerte Dean Winchestert.



* * *



Tíz órán át repült, óceánokon át repült. Egy színifesztiválra hívták, New Yorkba, és ő ment, az ölében szorongatva egy bőrtokos táskaírógépet és maga után rángatva egy fél koffernyi túlélőkészletet, jelmezkellékek, fogkefe. Hónapok óta először borotválkozott, a hotel citromszagú tükrénél, és meglepődött, hogy emlékszik még rá, hogyan kell, aztán öltönyt öltött, kölnit hintett fel, ballonkabátba bújt, és hiteles lett és komolyan vehető, egy Mr. T. Frigeniht, és hosszan bámulva magát arra jutott, hogy a megbeszélésen biztosan ezt akarják látni tőle, ezért fizették ki a jegyet, tehát kihúzta magát, a fény felé fordult, zsebébe gyűrte a darab kéziratát, és ment.



- Elnézést - mondta. - Elnézést. Bocsánat, szabad lesz? Elnézést!

A színház a Broadway-en volt. Egy a Broadway-i félamatőr pinceszínházak közül, egy a száz és száz színház közül, akik úgy döntöttek, életre hívják valamelyik művét. (Castiel gyűlölte ezt a kifejezést, "életre hívni" - ha szavak halottak lennének, ha nem lennének, hallgatnának. Irtóztató volt elképzelni azt a csöndet.)

Ellenőrizte a címet a térképén, röviden bólintott, és belépett; a küszöbön túl futni kezdett kicsit, aztán lassított. Nem látott recepciót vagy ruhatárat. Valaki megkopogtatta a vállát.

- Castiel Frigeniht?

- Igen. Üdvözlöm.

- Chuck Shurley. - A férfi kezet nyújtott. - Nagyon megtisztel, hogy eljött, igazán... nagyon megtisztel. A meeting ööö, szóval akár kezdhetünk is. - Sietve hozzátette: - Alig egy hetünk van. Sosem dolgoztam még ilyen nyomás alatt.

- Soha? - kérdezte Castiel, némileg aggódva. Chuck intett, és ő követte őt, a kezét ökölbe szorítva, majd kinyújtva az ujjait.

- Még soha nem indultunk színházfesztiválon. De ezzel tarolni fogunk. Ez elég jó, nem? Ezzel... - Megtorpant, a vállát egy szürke ajtó lapjának vetette, és lenyomta a kilincset. Az makacson kattant, aztán engedett. - Nagyon erős a darab. Pont valami ilyesmit akartam, valami kísérletit, valamit... ami ilyen.

Chuck akadozva, riadtan beszélt, a hangja éles volt és fáradt. Sántítva tipegő szavak.

A meetingteremben két összetolt asztal volt, mellettük műanyagszékek, a plafonon lustán forgó ventillátor, az ablakokon pedig szürke vászoncsíkok lógtak. A sarokba tolva egy tábla állt, rá piros filccel felírva: MIHAÉL. Castiel büszkeséget érzett, indokolatlanul és akaratlanul. A MIHAÉL a darab címe volt. Az ő darabja. Egy darab belőle.

Mihaél és Lucifer harca. Negyvenöt perc. Nulla dialógus. Hatvanhét gépelt oldal.

Az asztal végén egy flanelinges férfi ült, aki hamar talpra pattant. Csaknem lefejelte a ventillátort.

- Mr. Frigeniht! N-nagyon örvendek, ööö, őszinte megtiszteltetés, Sam Winchester.

- Lucifer - tolmácsolt Chuck. Castiel az asztalon áthajolva kezet nyújtott; a fémkeret a derekába vágott. Sam két kézzel szorított rá a tenyerére, és tele szívvel vigyorgott.

- Rajongok a darabjaiért. Ez, ez idáig a kedvencem. Hihetetlen megtiszteltetés, tényleg, hogy a része lehetek, nagyon... csak nagyon hálás vagyok, hogy engedte, hogy színpadra állítsuk. Ez valami, ez... huh. Kezdhetnénk is a megbeszélést, nem, Chuck?

- Dean hol van?

Sam az ajkaira harapott. Castiel a fejét félrebiccentve megjegyezte magának az arckifejezést. Ezt kérni fogja tőle. Kisfiús. Konok. Lucifer.

- Késik. Késni fog, most írt.

- Testvérpárt castingoltunk - mondta Chuck, ahogy kihúzott egy széket Castielnek. Ő a ballonkabátját lesimítva helyet foglalt. - Arra gondoltam...

- Ühüm.

- Sam évek óta a társulattal dolgozik. Színpadi színész. A legjobb.

Sam vigyorogva legyintett.

- Azért mondom - folytatta Chuck -, mert Dean inkább sorozatokban játszik.

- Remek színész - tette hozzá Sam.

- Igen, tényleg szuper. Őrült népszerű, mármint itt nálunk. A maga körében. De nem színpadi színész. Persze van képesítése, de...

- Semmi probléma - bólintott Castiel. - Ez a darab két testvérről szól. Két testvér kell hozzá. - Egy kicsit hallgatott. A megfogalmazás nem stimmelt. Hunyorított.

- Mi is erre gondoltunk. Hogy ez így hiteles lenne.

- Tiszteletben tartok minden kreatív döntést. Ön a rendező. Én csak azért vagyok itt, hogy asszisztáljak.

Az ajtó kitárult.

Az ajtón belépett valaki. Az a valaki nem Mihaél volt.

- Bocs mindenkitől, elaludtam. Hello, Cas?

- Castiel.

- Dean. Hé, Chuck, figyelj, gáz van. - Ledobta a táskáját az asztalra. - Sz'tem a dramaturg szkriptjét kaptam, érted, nincs benne egy darab párbeszéd, végig csak instrukció, basszus. Elkevertétek.

A csöndben puhán fordultak a ventillátor lapátjai. Tizenkét függőleges fénysáv vibrált elő a vászoncsíkok mögül, megvilágítva a felkavart port. Dean Winchester, egyetlen függőleges fénysáv, az ajtókeretben világított. Castiel összehúzott szemmel figyelte.

- Ez a darab.

- Tessék?

- Nincs benne dialógus.

- Negyvenöt... várj, negyvenöt perc, és végig kussban?

- Beckett - vágott közbe Sam. Dean grimaszolt, sértett undorral.

- Tudom, hogy Beckett csinált ilyet, de az tíz perc max, és nem én játszok benne.

- Ez nem olyan - jelentette ki Castiel, és lassan felemelkedett ültéből. Szemben állt Deannel. Dean még mindig fényleni játszott. - És nincs csönd. A gesztusok beszélnek.

- Szóval, balett? Az fasza lesz.

- Dean! - szólt rá Sam, valamiféle rémült haraggal, és aztán Castiel felé villantott egy kínos mosolyt.



* * *



Dean Winchester szavakból. Ha szavakból kéne megalkotnia, igéket használna. Mihaél viszont főnevek összessége. Castiel a hotelszoba asztalán ülve a fal lapfehérjére meredt.



* * *



Az első próbát másnap reggel tartották, a B színpadon. Feketedoboz. Minden oldalról körbeülhető. Középen egy fénysáv. A fénysávban Dean.

- A feszten is blackbox lesz?

- Hibrid - mondta Chuck.

- Szuper. - Dean Winchesternél valami nem stimmelt a szavakkal. A kérdéseire tudta a választ. A melléknevek az ellentéteikké fordultak. Dean Winchester félmeztelenül állt a fehér fényoszlopban. A teste tökéletes volt, és az arca tökéletes volt. Castiel úgy gondolta, talán Ádám nézhetett ki így, ilyen nyersen és gyönyörűen, Ádám, akit földből teremtettek és szebb lett az égnél is, erősebb a szélnél és fenyegetőbb a tűznél.

- Mi a koncepciód? - kérdezte Castiel. A harmadik sorban ült, előre hajolva. Dean felé fordult, azt mondta:

- Az, hogy eljátszom a szerepet.

- Megvannak a kellékek! - Sam vigyorogva lépett be, két durva botot tartva a kezében. A haját félig-meddig hátrafogta, és fekete nadrágot viselt, mást nem.

Castiel csak a magánéletében tartotta fontosnak a jelmezeket.

A két testvér mezítláb megállt egymással szemben. Dean a kezét nyújtotta.

- A botot a darab részeként adom át - emlékeztette Sam. Felhunyorgott. - Mehet?

Chuck tapsolt.

- Lássuk!

Sam mosolya leolvadt. Dean elhúzta a kezét az arca előtt. Amikor feltekintett, úgy festett, mintha márványból faragták volna, és Castiel még előrébb görnyedt: ez volt az, amit keresett. Sam aztán átadta a botot, és a kő megrepedt. Dean az ajak húsa mögött vicsorgott, és izomból rontott Sam felé, Lucifer felé, a bot dobbant a talajon, és a másikhoz csapódott, "LUCIFER átadja a kardot MIHAÉLNEK. MIHAÉL rögvest LUCIFERNEK ront." Castiel hátradőlt az ültében. Egy nehéz, lassú sóhajjal engedte ki a levegőt.

A színház arénává lett, egy gladiátorharc lelátóján ült maga is, durván dobbant minden lépés, a botok suhogva forogtak, csont kong, koppan, zihálva fúj a tüdő. Ez Lucifer volt. Egyedül Lucifer.

- Állj - mondta Castiel, halkan. Maga elé meredt. Nem mert a színpadra nézni. - Kezdhetnénk előröl?

- Oké - bólintott Sam. Dean felbámult rá.

- Mi volt gáz?

- Csak kezdjük előröl.

- Ugyanilyen lesz, ha nem mondod meg, mi volt a gáz.

- Szeretném látni megint. Látnom kell.

Dean halkan felnevetett, a fejét ingatta. Aztán támadt és rontott megint.

- Állj.

- Szóval, mi az?

- Nem lehetnél kicsit... - A szavakat kereste. Dean némán meredt rá. - Talán... angyalibb?

- Kedvesebb?

- Nem, nem.

- Légiesebb? - próbálta kisegíteni Chuck.

- Az angyalok az Úr zsoldosai. Mihaél erős, de passzív. Dean aktív.

- Szóval mi, inkább hárítsak? A szkriptben támadás van.

- Persze, hogy támadás van. - Castiel megvonta a vállát. - Támadj, de passzívan.

Dean feltartotta a botot, a végénél fogva, és csuklóból puhán Sam felé csapott, ahogy vigyázzban állt.

- Ez jó szarul néz ki így, nem?

- Ez egy pólusharc - jelentette ki Castiel, a szék karfájára markolva. - Aktív és passzív, pokol és menny, rossz és jó.

Dean felvonta a szemöldökét.

- Szerinted Mihaél jó?

- Kizárólagosan jó. Ez a lényeg.

- Pf, akkor egy követ játszom.

- Akkor játssz egy követ.

Egymásra meredtek. A fénysáv vakított.



* * *



Sam felhívta magához. Azt mondta, át akarja beszélni Lucifer karakterét. Castiel az apartman küszöbén állt, félrebiccentett fejjel. Magában tízig számolt. Csöngetett.

Dean engedte be. Dean jól szabott mellényt viselt, nyakkendőt, inget, a hóna alatt bőr pisztolytáska, a haja félrefésülve.

- Nem kaptad meg az sms-t? – kérdezte.

- Nem hordom magamnál a mobilomat.

- Sam késni fog, és valami húsz sms-t írt neked. Meg hívni is próbált. Tisztára rinyált.

- Semmi gond. Megvárom. Ha nem probléma.

- Persze, jah, ööö, érezd otthon magad. – Dean megdörgölte a tarkóját, és félreállt. Castiel lekopogta a cipőjéről a sarat a lábtörlőn, és besétált, két lépésnyit, majd megtorpant.

- Éppen próbáltál?

- Benne voltam valamiben.

- Zavarok?

- Szart. Kabát?

Castiel felnézett rá. Dean a hajtókákra markolt. A tekintetében volt valami változás – ahogy a fények változnak – ahogy a reflektorok fénye forróvá dereng – de Castiel nem figyelhette meg. A férfi mögé került, és lesegítette róla a kabátot. Castiel kioldotta a nyakkendőjét, és a zsebébe gyűrte.

- Mit próbáltál?

- Ja, nálatok nincs CW. Van ez a sorozatom. Negyvenes évek, zombik. Zsaru vagyok benne. Nagyon állat.

- Értem.

- Ez a halomra-gyilkolok-mindenkit-és-enyém-a-nő téma. – Dean kihúzott magának egy széket. Leült. – A jelmez segít karakterbe rázódni.

- Persze.

- Lehet, hogy ez a gáz a Mihaél-taggal.

- Hogy nincs jelmez?

- Hogy nincs karakter.

Castiel kihúzta magát, és szusszantott. Dean elvigyorodott. Kigombolta a mandzsettáját.

- Nem úgy értettem. – Felgyűrte az ingujját. – De egyszerűen nem tudom megsztaniszlavszkizni.

- Ah.

- Végig egy motivációt látok: legyőzni Lucifert. És akkor ez negyvenöt percig: legyőzni Lucifert. Persze, van rá egy csomó oka, belementem ebbe az egész Biblia-szarságba, oké, de nyílván – ez hol nem snassz? Mármint ha negyvenöt percen át ugyanazt akarja. Szóval szerintem adnék neki valami pluszt, mert igazából magával is harcol meg minden.

- Ezt hogy érted? – Castiel félrebiccentette a fejét megint. Dean mélyen a szemébe nézett, elsőnek úgy tűnt, komolyan koncentrál, aztán, mintha elfelejtett volna valamit, aztán megrázta a fejét.

- Ööühm. – Csettintett. – Szabad akarat. Amikor mondtad, hogy passzív, ezen kezdtem el agyalni. Mihaél a szabad akaratért harcolt.

Castiel hunyorított.

- Az angyaloknak nincs szabad akarata.

Dean elvigyorodott.

- És szerinted nem szeretnének? – Felpattant. – Kávét? Biztos szétfagytál. New York, ember.

- Te nem itt laksz? – kérdezte Castiel. „És szerinted nem szeretnének?”, hallotta a fejében. Tétova léptekkel követte Deant a konyhába, úgy érezte, mintha csontjai üregét ólommal töltötték volna fel.

„És szerinted nem szeretnének?”

Szavak szaladnak körbe és körbe.

Ólom a csontban.

Ihlete volt.

Dean magyarázott valamit, ő pedig a konyhapultra fektetett jegyzettömbre meredt, mellette egy ceruzacsonk. A keze ökölbe szorult.

Most vérrel tudna írni.

„És szerinted nem szeretnének?”

Amíg még Dean itt van, és beszél, vérrel tudna írni.

Az angyalok most beszélnek hozzá.

Blake azt állította, a verseit angyalok diktálják.

Őrültnek tartották.

„És

szerinted

nem

szeretnének?”

Szeretnének.

Sam egy ponton megérkezett, kifulladva, nyirkos hajjal, és egyre magyarázott:

- Egy csomó ötletem van Luciferrel kapcsolatban. Ez az ábrázolás egészen döbbentes. Ő a kistestvér, a kamasz, a feketebárány, de nem próbálod fölmenteni. Ez zseniális, hogy nem próbálod fölmenteni. Ezt fognám meg benne, a tudatosan elkövetett hibákat.

Castiel bólintott, az asztalon dobolt.

Tudatosan elkövetett hibák.

Hallotta, hogy Dean öltözködik, és hallotta, hogy elhagyja a lakást. A szíve ökölnyire szorult.



* * *



Szerinted nem szeretnélek?

Az írógép pulzusütemben kopog.



* * *



A próbán Dean és Sam hátára szénszárnyakat festettek, amik az idővel és a verejtékkel együtt olvadtak le, toll-vonalak olajként a csípőre, a könyékre csorognak. Castiel pontosan így képzelte el, és megrémítette, hogy láthatta.



* * *



Az éjjel Castiel maga maradt három bögre presszókávéra, az írógép összes billentyűjére, az angol ABC összes betűjére. Ha Dean itt lenne, verseket tudna írni. Lüktető, lüktető szonetteket.



* * *


Az első sorban ült, felkönyökölve. Mihaélt kereste. Deant látta. Ezt kivételesen nem érzte hibának, de magyarázatot kellett találnia rá. A félszünetben felült a korlátra.

- Talán egy neo-futurista megközelítés – mondta Deannek.

- Aha, az mi?

- Lényegében, hogy nem karaktert játszol, hanem önmagadat. Illetve nem egészen; hogy önmagad vagy a karakter. Az ő igazságát keresed magadban.

Dean húzott egy vonalat a levegőben:

- Karakter-én; nem ugyanaz. Ez alap.

- Náluk nem.

- Nálam igen. – Dean egy kört rajzolt a levegőben. – Ez én vagyok.

Castiel összeszorított ajkakkal és összeszorult szívvel nézte. Dean ziháló mellkassal állt előtte. A fények egyenletes sugárban izzottak. Valami nem stimmelt.

- Valami nem stimmel – mondta Castiel. Dean tehetetlenül szétdobta a karjait, és hátat fordított.

A hátán leolvadó szárnyak. 




* * *



Szerinted?

Szerinted?

Szerinted?



* * *



Castiel a hotel ablakában ült. A virradatot figyelte. Leolvadó égbolt. Az írógép az asztalon állt. Oda nem fordult. A kezében tartotta a telefonját, két tenyere közé szorítva. Micsoda szörnyű hibákat követhetne el!



* * *



- Nem stimmel – mondta Deannek. – Tudod, miért nem?

- Elmondhatod, miért nem.

- Mert igazad volt.

A férfi felnézett rá. Félmosolygás. Castiel érezte, hogy elvigyorodik.

- Ó – mondta Dean. A hangja mély volt és érdes. A hangja szén. – És az baj, hogy igazam van, hmm?

- Ha igazad van – folytatta Castiel -, és szerintem márpedig igazad van, akkor át kell írnom az egészet.

Dean lesápadt.

- Miért kéne átírnod az egészet?

- Mert akkor az angyalok tudnak szeretni.

Dean grimaszolt.

- Kit szeretnének?

Talán téged.


- Meg sem fordult a fejemben… - kezdte, aztán elakadt.

Új lapot kell befűzni.











* * *




Az előadás reggele zajos virradat. Castiel a fülére szorította a párnát. A szavakat az álmaiban Dean Winchester ejti már ki mind.

Szeress bele a múzsába, és ha készen áll a mű, öld meg, öld meg, öld meg két kezeddel!

Képtelen lesz megírni. Képtelen lesz átírni. Maradjon hibás. Maradjon üres. Dean Winchesternek élnie kell. 






* * *

 

A függöny mögött Dean hozzá lépdelt. Dean hátán árnyékszárnyak. Félrevonta. A karjába markolt. A fülébe suttogott.

- Támadt egy ötletem.

Castielnek ezer és ezer ötlete volt és üvölteni akart tőlük.

A szavak robajlottak.

- Lepj meg vele.

Dean döbbenten nézett le rá.

- Tessék?

- A színpadon szeretném látni.

- És ha mellélőttem?

Castiel hallgatott egy darabon; nem tudja, hogyan fogalmazhatná meg. A gesztusok beszéltek. A tenyerét Dean arcára simította.

Dean nem Ádám. Dean Betshabé.

Dean tekintetében kihunyt a fénysugár. A sötétség a teremtés sötétsége volt.

A gesztusok beszéltek.

A gesztusok énekeltek.

Dean megcsókolta.

Dean csak Dean volt most, volt és lesz mindörökké.

A szemében lévő sötétség a teremtés sötétsége volt, és a csókja: legyen világosság.
Castiel visszacsókolt. Castiel megtehette, hogy visszacsókoljon.

Dean elhajolt, és végighúzta az ujjait Castiel álla alatt.

Összevigyorogtak.

 



* * *




 

Dean a színpadon: Mihaél.
 

A közönség sorai telve.
 

A harc ritmusa követte a nyargaló szavak tempóját, száguldva dübörgött.
 

Ó, a dübörgés.
 

És minden gesztus kiáltott.
 

Dean arckifejezései igék voltak mind, igék és ígéretek.
 

A szárnyak leolvadtak.
 

Mihaél letaszította az égből Lucifert. Dean letaszította Samet a színpadról. Sam talpra állt és Lucifer talpra állt, a közönség soraihoz sétált, az első sorban, középre leült. A fejét felszegte. 

Figyelt és várt.
 

Középen, a színpadon, egyetlen fénysáv. A fénysávban Mihaél állt. A fejét felszegte. Figyelt és várt. Megszólalt végül:
 

- Győztem! - És a hangja megtört, az arca megtört. A kezéből kihullott a bot. A színpad elsötétült.
 

Taps zúgott.
 

A közönség felállva tapsolt.
 

Castiel ülve maradt. Ő nem tudott megmozdulni.
 

A keze remegett. 


 

* * *

 

- Mi a terv? Vissza Angliába?
 

Castiel elmosolyodott. A hotel ágyában hevertek. Az asztalon az írógép. Castiel nem mondott semmit.
 

Csönd volt.
 

Végre, pusztító, iszonytató, gyönyörű, gyönyörű csend.
 

Dean halkan lélegzett, Castiel vállába temetve az arcát. A férfi a tincseibe túrt. A gondolatai zajtalanok voltak, feketék és üresek.








komment igen // nem

25 megjegyzés:

Eva Reyklani írta...

Amikor azt irtad színház AU, ráadásul Destiellel karöltve, körberepültem a szobát, mert a zsínház a színház, az örökké és mindhalálig.
Aztán elkezdtem olvasni.
Tudod, nagyon, mindennél jobban, halálosan akarom, hogy most nézz a szemembe és olvasd ki az összes érzelmet, az összes gondolatot, a káosszá váló rendet és a renddé váló káoszt és, mindazt am it most ézek furcsán, nagyszerűen, ünnepélyesen, magasztosan és kurvára sirhatnékom van, de ha sírok akkor nem látod jól, e a fene essen beléd! Ezen nem lehet nem könnyezni és én ezt a darabot látni akarom újra, meg újra, meg újra.
Ha tudnám, akkor elmondanám, de csak érzem, dölt betűvel, félköverrél vérvörös színnel, és nem hiszlek el. Annyi minden van most bennem, annyi minden kavarog, de nem tudok irni, mert nekem nem súgnak az angyalok. És kinomban rímben beszélek. És hadarok, pedig ezért egy iszonyatos, házrengető vastaps járna. Háromszor.
Köszönöm, hogy olvashattam!

Raistlin írta...

ÉVA, rettenetesen örülök, hogy így tetszett - és köszönöm szépen ouo

Hattie írta...

basszus szerintem minden létező módon megmondtam már hogy imádlak de valamiért egyre jobban
................
jaj
légy szíves vedd a szívemet
nekem úgyse kell már
meg használhatatlan.
bocs.
totál idióta vagyok
´ ▽ `

Raistlin írta...

HATTIE *elrakja a szívedet mert jó lesz Valentin-napi dekornak*
*egyben örvend és hálás*

River írta...

Ez az a darab, ami most végigpergett a szemem előtt, és becsuktam a szemem, és csak hagytam, hogy felvillanjon néha a fekete fényeivel és áthasson. A szerkesztés az első pár oldalon szokatlan volt, de a végére annál jobban tetszett, az ugrásokkal és az űrökkel, amiket mi tölthetünk ki…vagy amiket talán nem is szükséges túlmagyarázni is kitölteni.

A rendezői koncepcióidért pedig légy oly’ kedves és essen le az írókezed, mert lüktető képek, szürke, fekete, fénysávok és festék, emberi test és ősidőkből belénk kódolt mozdulatok az elcsépelt frázisok helyett, és lélegzik ez az egész
néha felhörögve levegő után kap
máskor pedig csak kinéz rád a színpadról, mint a csendekkel játszó jó darabok
és a múzsa, a Múzsa, akin nincsenek halvány és titokzatos dicsfátylak, hanem őrület és megszállottság, és tömény energia, és ez Dean, az akció maga, Castiel pedig ha úgy vesszük a dikció, és a kettő örökre elválaszthatatlan akár ők ketten
és és
majd egyszer elmagyarázhatom szebben is, kitérve a részletekre és a mondatokból eltalált szereplőjellemzésekre csak most nehéz, mert úgy érzem, hogy kaptam valami fontosat.

Raistlin írta...

RIVER én csak
annyira örülök tényleg hogy tetszett mert
rég nem írtam ennyire irányítás és kontroll nélkül
[mármint kezdek rákapni de a supnatban azért, hogy ezzel hogyan működik, az egy sikító nagy kérdőjel volt]

tehát most megmentetted a becsületemet

*zsepi*

köszönöm

уαмι. írta...

Ha most itt volnál mellettem, az arcodba tolnám a kezeimet és annyit mondanék, "Látod?!". És látnád, hogy remegnek.

Az, hogy korlátok nélkül írtál, hogy az összes sorod vad sodrássá lett, a lehető legjobb dolog, ami ezzel a koncepcióval megtörténhetett. Az egész egyetlen nagy hajsza, szapora lélegzettel és fuldokló nyeléssel és rideg bőrrel, amiben még a kitartott csend is üvölt. Imádom, amikor festesz a szavakkal, és most igazán elemedben voltál - fantasztikus lett. Állva tapsollak érte.

U.i.: Menjetekámafenébemindketten, nem ér ilyen rohadt magasra tenni a mércét.

Raistlin írta...

YAMI a végén igazából kiderül hogy Castiel Chuckkal kavar és elhagyja Deant de megbánja és megpróbál öngyilkos lenni de Samm megmenti viszont Samet megszállta a sátán szóval hívni kell egy ördögűzőt és Dean azt játszotta az egyik filmjében szóval tudja hogy kell és jön de amikor meglátja hogy Cas ott van sírva elrohan de Cas utána fut és összeházasodnak

tessék

lenn van


u.i.: szeretésvagyokmindenirányba

Névtelen írta...

imádtam!!!!!!!!!
destiel forever

Tündi

Raistlin írta...

TÜNDI, nagyon egyetértünk. Köszönöm!

LadyLoss15 írta...

H.Ű.H.A!! *.*
Most komolyan, MIÉRT van az, hogy csak csodálatosanszuperkirály dolgokat tudsz írni? :D Már amióta láttam, hogy műhelyben van egy színházas AU, éreztem, vártam, hogy ez tetszeni fog. Imádom a színházat, még ha a drámák nem is állnak olyan közel hozzám (mondja ezt az aki pontosan másfél nap múlva színművek témájában fog OKTVzni...brrr...hehe :) ), szóval nanáhogy kíváncsi voltam, mi lesz ebből. :) Tudtam, hogy jó lesz, persze. És még jobb lett. :D
Kapásból az, hogy Sam és Dean, mint színészek, és hogy Dean sorozatsztár naná, és hogy Sam annyira lelkes, és az, hogy ők Lucifer és Mihaél TE JÓ ÉG hát ennyi mindent már el sem bír az agyam és a szívem! ;) Külön nagyonnagyon tetszett az, hogy nuku dialógus a darabban. És ahogyan leírtad, hogy eljátsszák, és a szárnyak a hátukon, meg minden. Cas zseni, Sam és Dean zsenik, konklúzió zseni vagy. :D Arról, hogy milyen élvezetesen van megírva, és mennyire szuper ez az írógép-léptek-taps-csönd meg az, hogy Dean a múzsa...na ezekről már nem is beszélek, mert csak ismételni tudnám magamat. :$ :) És persze Destiel, ami már önmagában elég egy rendes kis fangirl-érzékeny hangulat eléréséhez nálam. :))
Basszus, ez megint hosszabb lett, mint terveztem, de asszem a lényeg benne van: Állati. Imádtam. Köszönet minden szaváért. :D
(Nemtudom, mennyi volt ebből megadva a kihívásban alapból, de tökmindegy, mert a fő érdem a tiéd.)
LL15

Raistlin írta...

LADY LOSS, a kihívásban csak abban egyeztünk meg a lányokkal, hogy a téma "művész és múzsa" és destiel, és innentől minden ránk van bízva :D Nagyon kíváncsi leszek Yami történetére, Riveré pedig már most varázslatos. És örülök annak, hogy ezt is megírtam - bár bevallom, megesküdtem rá, hogy egy betűt le nem írok és nem is gondolok rá, amíg ők mindketten el nem készülnek, de végül nem bírtam tovább, jött ez a nagy eső vasárnap és ilyenkor nekem írni kell.

Sok sikert az OKTV-hez, és nagyon szépen köszönöm a kommentet! (Nincs túl hosszú komment. Nincs.)

Maya írta...

A szavaid üvegfalat építenek, amelyen át látva, három dimenziós képeket láthatunk. Nézhetjük bárhonnan, a kép nem változik, csak árnyékot kap, mélyül, megnyúlik, de sosem változik. Annyira meghatározod a szavaiddal a látványt, hogy az kizárólagos. A mi fantáziánk már nem tehet hozzá semmit.. És pont ettől lesz az egész ennyire jó. Nekünk csak a befogadás jut, fenntartások nélkül. Úgyis elrontanánk. Azt kapjuk a mit Te akarsz adni, nem azt amit kapni akarunk. Művészet-élvezet, alázat... Köszönöm.

Hannibal írta...

Győztél. Ez minden mondandóm.

Raistlin írta...

MAYA én köszönöm, de én nagyon-nagyon.
[meg se érdemellek titeket]

HANNIBAL *reménykedve üget a lóversenyiroda felé*

cécile írta...

most mondani kéne valamit, igaz?
zseniális.
mármint azt eddig is imádtam az írásaidban, hogy a karakterek annyira tökéletesen... önmaguk, ha érted, hogy mire gondolok, de ez... kész.
uhh.
tényleg próbálok szavakat találni, de nincsenek.
köszönöm.
köszönjük.

Raistlin írta...

CÉCILE, én köszönöm, de én sokszor, nagyon, és intenzíven. *ölel*

Lilian Kyle írta...

Rendben. Én, aki az összes vérem összes cseppjével ki nem állhatom a színházat, ezt látni akarom. Színpadon. Mielőbb.
Szóval köszönöm. ♡♡♡ No meg, tessék még ilyen stílusban írni. Sokat.

Raistlin írta...

MMOTHA
FAKKIN
SUCCESS
nagyonköszönöm ;u;~

Hobbitlányka írta...

Szeretem a színházat. Én is meg akarom nézni a darabooot!
Nem tudok újat írni, csak az előttem szólók táborát erősítem...
Cuki volt, na.
Pussz

Raistlin írta...

én is nagyon szívesen megnézném, mert őszinte kételyeim vannak, hogyan működne :D örülök, hogy tetszett, és köszönöm a kommentet :3

Szocsi írta...

óóó, de rég olvastam destielt. és óóó,de jó, hogy ezt most mégis. A színházmániás elmém azt súgta, hogy olvassam el, a fandommentes piciny agyszegletem pedig, hogy húzzak matekot tanulni. mondanom sem kell, melyik nyert...színházmániás elmém tombol, és az összes vagyonát kiszórja eléd, azt ismételgetve ordítva, hogy jegyet!, miközben azon gondolkozik, hogy hogy lehet valakinek minden fanfictionje ilyen tökéletes és inspiráló. a normális agyrészlegem szegény pedig kihalt, asszem a matek várhat, amíg olvasok valami mégmégmég destielt.

nyávogókígyó írta...

*következő állomásom*

Ez egyszerűen fantasztikus! Mintha ők ketten nem csak, mint angyal és vadász lehetnének párosok, hanem, ha elhisszük, hogy van reinkarnáció, akkor ők azok, akik soha nem szakadnak el egymástól. Nem tudnak, nem akarnak. És ha az egész történetet ilyen gondolatokkal olvasom el, akkor is csak tökéletesnek tudom titulálni, mert ez egyszerűen lenyűgöző és gyönyörű. Nagyon tetszik, beleszerettem ebbe a történetbe és, ha most itt lennél, megölelgetnélek és sírva köszönném meg, hogy elolvashattam :D :)

Raistlin írta...

nyávogókígyó *juszt is ölel* Nagyon-nagyon szépen köszönöm! Amit leírtál, az pedig pontosan az oka annak, hogy miért imádom annyira az AUkat. Vannak szerelmek, amiket sem tér, sem idő nem tud felülírni, és én hiszem, hogy az övék olyan. ouo

Sheena. Lexy írta...

Fuh... Ez.. Ah. Remegek. Igen, nagyon remegek. Annyira ott voltam, hogy kedvem támadt elolvasni a könyvet és megnézni a darabot! Fuh.. Azt hiszem, ez az extázis *-* csak gratulálni tudok, gyönyörű. Akárhányszor el tudnám olvasni és meg is fogom tenni

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS