a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. február 20.

És neked vannak szerzői jogaid?

Kezdjük ezzel: senki nem fogja tudni megtanítani neked, hogyan írj. Senki nem fogja tudni megmutatni, hogyan írj jól vagy élvezhetően vagy szépen. Amire mások taníthatnak, az ez: írj. Írj, írj, írj, írj, írj.

Kínosan sok ideje - 11 éve - írok és olvasok fanfictionöket. Nem meglepő módon a kérdés, ami minden platformon, közösségben és körben újra és újra visszatér, az a szerzői jog kérdése. Most nem arról van szó, J.K. Rowlingot illeti-e a Harry Potter karakterek joga. A kérdés az, neked jogod van-e a fanficeidhez. Kaphatok egy hatalmas IGENt? Köszönöm a hatalmas IGENt. 


Amit te alkotsz, amit te írsz, az a tiéd. Idáig egyértelmű mindenkinek. Valahol ott kezd el nehézzé válni, hogy amit más alkot, amit más ír - hogy a fenébe nem tartozik az is hozzád? Olvastad, és tetszett. Hatással volt rád. 

A tapasztalataim megtanítottak rettegni ettől a kifejezéstől: "hatással volt rám." Ha valaki azt írja nekem: "megihletett a történeted", a legtöbb rögös utat bejárt fanficerhez hasonlóan én is összerázkódom (aztán remegek tovább, remegek és remegek, mindaddig, amíg multidimenzionális sárkány-lénnyé nem ráztam magamat, ezután pedig szárnyra kapok és városokat égetek porig. true story.) Másoltak le szó szerint, itt és ott, tizenegy év alatt. Többen. Verset, ficet, novellát - a saját nevükkel kirakva. Másoltak stílust, ötleteket. És a legtöbbször félek szólni, mert nem érzem magamat olyan jelentősnek vagy fontosnak, nem érzem az egész dolgot olyan jelentősnek vagy fontosnak, hogy ügyet csináljak belőle, de ez lassan túlnő rajtam, és észrevettem, hogy egy általános jelenségről van szó. Ott van a Merengőn, a Töviskapun; itt van a Blogspoton, nem csak slasher-körökben, hanem minden sarkában. 

És ez elképesztően szomorú, nem? Itt van ez a sok-sok leendő, remény- vagy álombéli író, egy közösségben pezsegve, és mit csinálunk? Ellehetetlenítjük egymást. Tönkretesszük. Talán erős a kifejezés, de hadd mondjak egy erős példát - az avatar-ficek példáját a blogspoton. Ez a híresség (fiktív/valós)/saját karakter (általában az íróról mintázott) karakter párosításával foglalkozik. És ami elképesztő, és elképesztően rémszítő, az az, hogy ezek egytől egyig ugyanolyanok.

A One Direction és Justin Bieber után
a leggyakoribb áldozat Tom Hiddleston.
Ezzel a fotóval szeretném fenntartani az
érdeklődéseteket a cikk végéig.
1, Mindegyik regény.
2, Úgy 98%-ban E/1, vagy váltakozó E/1.
3, Mindegyik egy prológussal kezdődik, jobbára negyven-ötven, címmentes fejezeten át tart, majd egy epilógussal zárul
4, Esküszöm, tényleg, az összes.
5, Az ÖSSZES.
6, Kötelező egy karakterlap, ahol a karakterek nevét, születési évszámát és fiktív fotóját találod. Sosem rajzokat; sosem látod kép nélkül; mindenhol ott van ez a menüpont
7, A dizájn is egységes: alap blog séma, háttérkép, fejléc; a fejlécen a női OC, mellémontírozva álmai férfija, dekoratív betűtípussal a regény és egyben a blog címe (általában helytelen angolban)
8, A kedvencem: külön kritikahonlapok szakosodtak arra(!), hogy beszóljanak neked, ha a blogod nem ilyen. Ha nem a két főszereplő van a fejlécen, vagy nincs epilógusod, vagy nincs karakterlapod.
9, Több száz ilyen blog van itt, a blogspoton.
10, Több száz lány veszi el egymástól a lehetőséget nap mint nap, minden egyes billentyűzetleütéssel, hogy eredetiek lehessenek és ötletesek és kreatívak - és ha nem ez az írás lényege, akkor nem tudom, micsoda.

Tompkins irodalomkritikus így fogalmazta meg: 

"A modernista felfogásban az irodalom, meghatározása szerint oly értekezés, melynek nem szándéka hatást gyakorolni a világra. Nem akar változtatni környezetén - pusztán megjeleníti azt, és mindezt egy jellegzetesen irodalmi nyelv segítségével éri el, melynek értéke annak egyediségében fekszik.
Következésképpen /.../ az oly munkák, melyeknek nyelve nem egyedi /.../ nem minősülnek irodalmi alkotásnak."

És a slasher-blogger kör bólogathat nagyon, hogy igen, mi mások vagyok, mi eredetiek vagyunk, mi írunk regényeket, novellákat, egyperceseket, verseket, szösszeneteket, nálunk nincsen kötött forma, a dizájnjaink többé-kevésbé eltérőek (na erről...később), hurrá nekünk - tudjátok mi mit lopunk egymástól, de fájdalmasan nagyon? A stílust. 

Egyedül vagyunk ezzel? Nem.

Ott van a Merengő. Amióta ott vagyok (2004 óta), azon megy a versengés, hogy ki tudja monitorra vetni a legpompázatosabb, legillatozóbb szóvirágot, és ez most már ott tart, hogy az olvasásból három perc az olvasás és húsz az, hogy megpróbálsz kibogozni egy barokk körmondatba gabalyodott metafora-hálót, melybe beleragadt pár röpke oximoron és hálát adsz a magasságos Úristennek hogy ehhez nem kell ágrajzot készítened. És utána mégis mész és te is írsz egy ilyen novellát. 

A nyomás ugyanis nagy. És a magyar (fanfic)irodalom a stílus megszállottja, és jó száz évvel le van maradva a korától - Ady ijesztő, véres képei, Kosztolányi költőisége és Karinthy humora köszön vissza újra és újra és újra,  és nem számít, ha a történet nem szól semmiről, ha szép. És ennek a szépségnek szintén kötött esztétikája van, minél elvontabb, minél furább, gyakorlatilag, minél érthetetlenebb, annál jobb. 

Tegye fel a kezét, aki ezt az én ficeimen is észrevette. Köszönöm. 

bonyolult = szép?
Én személy szerint megszívtam - rossz vagyok történetek kitalálásában, nem nagyon szeretek kísérletezni a karakterekkel, tehát szinte az egyetlen dolog, ami maradt nekem, az a túlértékelt és túllihegett stílus. Aztán meg tépem a hajam, hogy vissza-visszalibegnek felém a saját szóképeim, mondatszerkesztési módszereim, tördelési stikliim, karakterábrázolási malőrjeim, párbeszédeim és poénjaim - néha kicsavarva, néha visszhangozva, néha majdnem szó szerint. 

Próbálok visszaemlékezni egy ficre, amit olvastam, és nem emlékszem, ki írta. Nem emlékszem, melyik blogon volt. Sorolom magamnak az urleket, és rájövök, hogy bármelyiken lehetett. Ugyanabban a fandomban dolgozunk. Ugyanazzal a párossal. Ugyanazzal a karakterrel. Ugyanabban a formában. És szinte ugyanabban a stílusban.





Hála Istennek - nem mindig. De félek, hogy efelé haladunk, félek, mert láttam a blogspot sötét oldalát (*suttog* nem akarjátok látni a blogspot sötét oldalát), és mert voltam a Merengőn, ahol pár hónapig - röhögni fogtok, de pár hónapig mindenki olyan ficeket ír, hogy XY áll XZ sírja előtt és monologizál. Ennyi. Ez volt a fic. És mindenkinek volt legalább egy.

És ott voltam én - tizen-szutyok évesen - és azt mondtam, "basszus, nekem is írnom kéne egy ilyet." Mert a tömeg nyomása mindig baromi erős. (Őszintén szólva slasht is azért kezdtem el írni, mert a "nagylányok" mind slahst írtak és menő akartam lenni. Nem lettem menő.)
Oscar Wilde azt mondta: "Légy önmagad - mindenki más már foglalt"

És szerintem ez a lényege ennek az egésznek, nem? Itt van ez a rengeteg, rengeteg kreatív ember, fantasztikusan tehetségesek, keményen próbálkoznak, csak jönnek és jönnek és jönnek a történetek - és tudom, hogy mindegyik sztori mögött ott van egy ember, és minden ember mögött ott van egy világ. Hogy én nem tudnám és a szomszéd néni nem tudná és a Magasságos Petőfi Sándor nem tudta volna megírni ugyanazt a történetet, ami neked csak úgy mellesleg eszedbe jut. 

Egyedül TE tudod megírni a TE történeteidet. Senki más.

Ezért kell a saját tanácsadódnak lenned. Saját stílussal. Saját ötletekkel. Saját karakterekkel - fanfic esetén is, hidd el, senki nem látja pontosan úgy Sherlockot és Castielt és Cecilt (főleg Cecilt) mint te.

Persze a befolyás sokszor levakarhatatlan. Ha túl sok verset olvasol, rímelve gondolkozol, Shakespeare után pedig rendre nagymonológot címzünk házi kedvenceinkhez. Most mondanám, hogy 24 órával azután, hogy olvastál valamit, ne írj semmit, de ez hülyeség. A legfontosabb az, hogy rajta kapjuk magunkat, amikor csalunk. Hogy amikor leülsz, és írsz, és rejtőjenő, akkor tudd azt mondani, hogy "ez nem az én novellám - ez egy Rejtő Jenő novella." 
Akkor is, ha az életben soha senki nem tudná rádbizonyítani. 

Kicsit technikaibb részletekbe menve, ha megtetszett egy headcanon, akkor, mértem, fél perc apró betűs leírásként megadni, kitől vetted. Az allúzió pedig illúzió: senkitől - SENKITŐL - ne idézz idézőjel nélkül, aki nem halott hetven éve (ti. akkor jár le a copyright; és addigra feltehetően már mindenki tudni fogja, hová révedt el szép szemed világa amikor az adott sort leírtad.) Kivételt képeznek fanficeknél a sorozatban/könyvben elhangzott dolgok persze, de ha mondjuk fordításban használod, illik kiírni a feliratozót, és ha fanficből idézel - létfontosságú, hogy megkérdezd a szerzőt, vagy ha ciki megkérdezni, írd ki egy linkkel, mert a semminél az is több. 

Azért vagyunk itt, hogy jól szórakozzunk és hogy tanuljunk, és a mentális kopipészt egyiket sem segíti elő. Sőt.

Persze nem akarom, hogy ebből boszorkányvadászat legyen, hogy ki koppint kit. A szomorú dolog az, hogy javarészt visszakövethetetlen, mert körbe-körbe megy. 
Ott van a ki-szarta-a-spanyol-viaszt kérdés is, hogy na jóóóó, de írhatsz olyan regényt, ami egy kannibál sorozatgyilkosról szól, mert nem Harris találta ki a kannibál sorozatgyilkosokat, és amúgy is, nálad nem pszichiáter hanem talicskamérnök. [Ez persze egy sarkított eset. De érdemes észrevenni, hogy amint az ember ilyen kérdésben magyarázkodni kényszerül, az többnyire azt jelzi, hogy igen. Másolt. Bocsánatot kér. Visszamegy. Kreditel. Békében nyugszik. Semmi gáz.] 

Amikor azt mondod: "ezt én is kitalálhattam volna", vagy "ezzel maximálisan egyetértek", vagy "ez gyönyörű, ez nagyon szép" - akkor is jusson eszedbe, hogy nem te írtad. És ha szerinted valamiért

Nem tudom, csak van abban valami - valami abban, ahogy a sorok, ahogy megtörnek,
(mint lélegzet-ütem, bam, bam, bam, interklausztrofóbiális diverziótangó)
És ritmus kocog benne de ez persze nem - ó nem, egyáltalán nem egyedi mert verset - verset, igen, írtak a költők is és  a próza is egy dolog és ez mind, ez mind lement a fejedben vesszőhiba és akkor azt mondtad:
- Persze, érted, nem vagyok egy Raistlin-fanfic. Mármint amit a csaj csinál vesszőhiba az most nem ez a kopirájt-cucc, szóval hogy olyan szerzői lenne, mint mondjuk, egy Tarantino-film, mert annyira nem egyedi vagy forradalmi vagy...  - És itt elakadtál, és a szavakat kerested, és végül kivágtad magad: - saját. - (És egy kicsit sírtál és véreztél az éjszaka, mert mégis csak egy Raistlin-ficben voltál, és szerelmes voltál - szerelmes - de nem tudtad, kibe; nem voltak indítékaid; nem volt karaktered; de éreztél, mint még soha és mindig.)
- Baszd meg - mondta erre ő (mondta) (MONDTA, pedig már el is felejtetted, mire válaszolt egyáltalán) (és káromkodott!) -, lehet, hogy szerinted nem eredeti, de tőlem ered, mert én írtam.
Ennek szintaktikailag és botanikailag nem sok értelme volt - talán nem; de már majdnem úgy tűnt. Perhabs...


Amit ezzel a passzussal illusztrálni akartam, az az, hogy mindekinek - neked és neked és neked és neked - van egy saját stílusod. És jogod van a saját stílusodhoz - és csak a saját stílusodhoz van jogod. 
Kísérletezz vele. Gyakorlatozz vele.  (Mindenkit bátorítok arra, hogy írjon magáról stílusparódiákat hellyel-közzel. Karinthy-mester a megmondhatója, a legjobb stílusgyakorlat.)
És lépjünk túl a stíluson, kézen fogva és dalolva. Keresd, keressük az ötleteket. Tényleg kell az ötszázadik X-karakter beteg/Y ápolja sztori? (Azért ezt a példát hozom, mert erre a témára kínosan sok variációt írtam.) Teremtsd, teremtsük meg a saját sztoriinkat, a saját ötleteinket. 

Megint magammal fogok példálózni - de én vagyok kéznél -, és ez egy fontos felismerés volt: a Csillagport olvastam Neil Gaimantől, és egyszer csak kifakadtam, hogy "én is így akarok írni!"
És ezen elgondolkoztam. Úgy akarok írni, mint Neil Gaiman? Szart - Neil Gaiman ír úgy, mint Neil Gaiman, szóval még jobb is lenne nálam. Nem tudtam, mit irigylek, mert a stílusa sem olyan tiszta még ebben a regényben, a karakterei sem, és egyszer csak leesett - azt irigyeltem, hogy mert írni. A merészséget, ahogy minden pici kis ötletet papírra vetett. Szóval amit tanultam tőle, az lényegében ennyi volt: "úgy akarok írni, mint Neil Gaiman - merészen", és nem az, hogy "úgy akarok írni, mint Neil Gaiman - urbánus fantasyt; sötét témákat fogok megragadni ezentúl; macskák lesznek benne és homoszexuálisok, sok komor könyvmoly, akiknek problémájuk van a maszturbációval, és idegen istenek fogják járni a világomat nekem is, és a stílusa is ---" - kábé ezen a ponton illene magamat szembeköpnöm. 

Chuck Palahniuk felismerhetően
nem én vagyok
Persze, a legszomorúbb az egészben, hogy a másolás (szinte) sosem tudatos. Majdnem összetört a szívem, amikor az egyik barátom valami olyasmit mondott, hogy "úgy írsz, mint Palahniuk!" - amit persze bóknak szánt (Palahniuk a kedvenc íróm), de rájöttem, hogy egy csomó dolgot csinálok, amit Palahniuk csinál, és lehet, hogy tőle vettem, és basszus - és a legtöbb, amit tehetek az az, hogy küzdök ellene. 
Leszoktam Palahniukről.
Rászoktam Kurt Vonnegutra. 
Cseberből vederbe. 
És nem, nem könnyű kilábalni ebből, mert a regényeik hatással voltak rám, a regényeik megváltoztatták az életemet, a gondolkodásomat, naná, hogy megváltoztatták azt is, ahogy írok.

Szóval nem valami kibaszott piedesztálról beszélek, de amit mondani akarok, az lényegében ez:




1, a modern irodalommal járó intertextualitás miatt már így is iszonyú nehéz eredetinek lenni és nem hajazni jó húsz másik szerzőre egyszerre
2, szóval ne nehezítsük meg egymás dolgát azzal, hogy amint egy kezdő, amatőr író előáll valami eredetivel, amit a későbbiekben fejleszthetne, azzal hirtelen mind az ötszázan előállunk magunk is a magunk módján (de végeredményben: az ő módján)
3, minden egyes nap rugdossuk magunkat azért, hogy a saját történeteinket írjuk, akkor is, ha ficekről van szó, a saját karaktereinkkel, akkor is, ha kölcsönzött karakter, a saját ötleteink alapján, akkor is, ha egy slashklisét porolunk le
4, tényleg ne legyen ebből sárdobálás és sértődés, mert ha valami nem fog előremozdítani semmit: akkor az lesz az. 


köszönöm, hogy elolvastátok. (tényleg)



szokásos magyarázkodás: ismét, azért hoztam saját magamat példának, mert ez a legközelebbi és legőszintébb példa, amit találtam, nem azért, mert az Isten harmadszülött lánya vagyok szkíta-magyar ágon. 
ami velem megtörtént, ami velem történik, az szerzők százaival (megkockáztatom: minden szerzővel, aki valaha is publikált nyilvánosan) megtörténik, megtörtént vagy meg fog történni. én viszont csak a saját példámról beszélhetek. 
talán nem illett volna nevesíteni a Merengőt - nyilván rengeteg fantasztikus szerző tobzódik ott is, de... van egy tendencia, na. ahogy itt, nálunk, a blogspoton is. (olyannyira, hogy már a komment-szekció is uniformalizálódik, mintha lenne valami trend, hogy hogyan kell, illik vagy kéne kommentelni - ezt hál'Istennek főleg más blogokon látom, de baromira együttérzek a szerzőkkel mindig, mert felveti a kérdést, hogy a hozzászóló tényleg elolvasta-e a sztorit, vagy csak a többi kommentet olvasva ő is írt valamit, hogy kitöltse a Hűséges Olvasó Jelenléti Ívet. ijesztő.)

a bejegyzés a "cikkek" címke alatt nyugszik, de elég szubjektív. igen. ez igazából egy naplóbejegyzés. az én személyes véleményem. tévedtem, rosszul látom, rossz a stílus, nemígykellettvolna? írj rám - minden vélemény érdekel, de csak a sajátomról beszélhetek.

39 megjegyzés:

уαмι. írta...

Teljesen egyetértünk?
Teljesen egyetértünk.

Valós problémáról van szó, egy létező jelenségről ami mindenhol megjelenik, akár akarja az ember, akár nem. Írás közben sokszor kapom magam azon, hogy furcsán ismerős sort sikerült leírnom és meg kell állnom, hogy "oké ez így gáz, ki van a fejemben" - és legyen az fanfiction- vagy regényíró, élő vagy már megboldogult, kényelmetlenül érzem magam, ha felismerem magamon a hatását. Imádkozom hogy mindenhol sikerült felismernem és átfogalmaznom, de nagyon könnyen lehet, hogy sok így is bent maradt a már publikált ficeimben. Remélemnem?
A másik oldalon is voltam. Vagyok. Egyiken sem szeretek, ahogyan - úgy vélem - senki sem. Mindenki a maga nyelvén szeretne sikereket elérni, nem pedig más babérjait learatva népszerűsödni. Nem lehetünk büszkék arra, ami nem teljesen a miénk és alig adtunk hozzá valamit egy már létező dologhoz. Éreznünk kell, hogy ez így nem járja - sem az eredeti ötlet és stílus tulajdonosával szemben, sem magunkkal szemben.

Vagy legalábbis én így látom.
A+ a Sucinak. xxx

Eva Reyklani írta...

Kiaknázom ezt a külön ablakban nyíló hozzászóláspanelt, szép, ékes, magyar szóval, és sorrendben fogok hozzászólni. Szerintem hosszú lesz. ÉS első benyomásos.

1) Pont most olvastam el Stephen King: Az írásról című művét, és nagyon tetszett. Nem magyaráz túl, nem kínál csodaszert, világosan és érthetően beszél, mindamellett ad jónéhány tippet. És végső soron tényleg az a legfőbb tanácsa: irni kell.

2) 11 éve? Ismétlem: 11 éve? Akkor már mindent értek. Ja és IGEN. Egyértelműen IGEN.

3) "külön kritikahonlapok szakosodtak arra(!)" Ne haragudj. de ezt nem tudom elhinni. Mármint igen, de olyan hitetlenkedve, hogy ezt most linkeld be nekem, mert meg akarom tapintani a képernyőt. Amúgy meg kirázott a hideg így hirtelen, mert egyrészt nekem is volt ilyen próbálkozásom (úgy befuccsolt, ahogy a Nagy Könyvben meg van irva), de ez az Egyformaság, az, ami kivágja a vezetéket. Természetemtől vezetve lázadozok ez ellen, de ennél a benyomásnál többet még nem tudok mondani, meg kell emésztenem. De ezeket a blogokat amúgy ismerem. Láttam már, de így nem gondoltam bele.

3) Én is tudom, hogy imádom a barokk körmondatokat, és használom is őket. Azt is tudom, hogy, bár beismernem nagyon nehéz volt, a büszkeségem miatt, hogy igen én is érzem a nyomást. De ebbe azt hiszem, van némi félelem is. Elég jó vagyok én ehhez? Biztos, hogy megcsinálhatom? hogyan fogják fogadni? És az összes többi, szászor is csontig rágott kérdés, amit hiába temetünk el újra és újra, mindig előkaparjuk. És igen, itten csatlakozik be a stílus: ha más csinálja, és főleg olyan, aki régóta csinálja, akkor biztos működik. És használni kezdi. Mint, ahogy a stílust is. És teljesen mindegy, hogy stílus, téma, mondanivaló, bevállt, tehát bátorságot ad a használata. Ezzel még nincs is semmi gond: a gond ott van ha túlzásba viszik. Szerintem én is szoktam ezt csinálni és remélem, hogy közbe azért marad bennem valami egyéniség, és nem kezdem el túllihegni a dolgokat. Viszont azt tudom, hogy menthetetlenül szeretem a barokk körmondatokat. Meg a jelzőket. és tanulom, hogy ne vigyem túlzásba, több-kevesebb sikerrel. ÍEzért jók az építő, normális hangon, előadott kritikák: segítk a fejlődést.

4) (Én csak azért lettem fanficista, mert az öcsémnek akartam ajándékba adni egy olyan Scooby-Doo történetet, ami csak az övé. Persze akkor még nem tudtam, hogy az a fanfic. Aztán rákaptam a dologra. A slash, hát az nem is fanfic volt az első, és csak a végére derült ki számomra a szó jelentése. De a nyomás nálam is jelen volt, bár már nem tudom, hogy hogyan, vagy miért és minek). Te tudod mi jutott eszembe erről a fene nagy egyéniségről? A Biran élete: Ti mind egyéniségek vagytok! Egy hang a tömegből: Én nem!
Én még nem jártam a blogspot sötét oldalán. Ezek után nem is akarok odamenni. Bőven elég nekem a saját sötét oldalam, ahol még a villanyszámla se kevesebb.
Szerintem az első, amit rendbe kell vágni a fejekben: A fanfic nem egyenlő a másolattal. Az a te történeted a szeretett szereplőiddel. Meg kell, hogy találd a te szavaidat, a te stílusodat, ami akkor is megkülönböztethető a másikétől, ha a sztori ugyanaz.

Eva Reyklani írta...

5) Oké lebuktam, mert mostanában szoktam mondogatni, hogyha felnövök Terry Pratchett akarok lenni. Vagy Neil Gaiman. Vagy Steven Moffat.
Bizonyos fokú másolás elkerülhetetlen, de azt hiszem ez a könyveknek a hatása. Vagy bármilyen más irodalmi műnek, legyen fic, vagy nemfic: hogy megváltoztasson. Mert ez a dolguk: új szemszög, új látásmód, új stílús, de ami a legfontosabb, hogy: más. Az, ami nem változtad meg, ha legalább addig míg röhögsz egy jót, akkor az nem volt az igaz.
Szerintem, mert ez most csak a saját felfogásom, mert nekem is csak én vagyok kéznél. De ez még nem azt jelenti, hogy fúha rögtön, én is pont így és pont ezt. Sokkal inkább arra, hogy illeszd be a magad kis világába és szeresd és ápold, és ha úgy kívánja kicsi lelked, hát irj ódát hozzá az ő stílusában. Csak vedd hozzá, hogy az most félig-meddig játék., nem komoly, csupáncsak a szeretet akarod kifejezni. Amikor valakit valakihez hasonlítok, akkor nem arra gondolok, hogy utánozza, hanem olyan nagy helyet foglal el a szívemben, mint az a másik. és ez dícséret. Persze a dícsérve mondott hasonlítást, és a figyelmeztetést is meg kell tudni különböztetni egymástól és javítani. Amit ebből ki akarok hozni ilyen abszolút kerülőúton és a számozást örökre elhagyva, hogy az író kicsit olyan, mint a színész: rengeteg jelmezbe belebújik, de alatta ugyanaz az ember marad. Csak az egyik szerep, kicsit közelebb áll hozzá, a természete és a vele történtek folymán, míg a másik nem. És hiába ugyanaz a szöveg minden előadásnál a színész beleadja valamiképpen a saját magát is. ot van szívvel-lélekkel.
Na jó, megpróbálom világosabban is. Az ember óhatatlanul is hasonlít, ez természetéből fakad. Nem lehet egymagában léteznie, nem lehet pusztán szép, mert még itt is, így is felmerül egy kis kérdés, hogy milyen? Fenntartom, hogy a Miért mellett a Milyen? a második örök kérdés. És lehet, hogy ezt is loptam valahonnan, de hát a fene egye meg, az én szlengem is tele van filmből/könyvből/sorozatból vett idézettel, a családi tolvajnyelvünkben is megvannak ezek, ami szerintem tök jó. Tehát nincs új a nap alatt, sem új kártya a pakliban, viszont mindig lesz egy olyan ember, aki megfordítja azt a kártyát, vagy kettétépi, és odavágja, hogy nesztek. A baj ott kezdődik, amikor hirtelen mindenki kettétépi, és elkezdi méricskélni, hogy pontosan hol szakadt el az a papirlap, mennyi a két fél hosszúsága és elkezdi zrikálni a másikat, hogy rossz helyen tépte el. Ilyenkor az az egyéni aki egyben hagyja. Szóval nem kell most erre így rágörcsölni, az ember irjon, arról, amiről akar, meg szeret, még akkor is ha az egy másik sztoriról jutott eszébe. Én például rendszeres ihletet kapok a chatekből, meg a hozzászólásokból. Például amit a Rítusra irtál nekem vissza, na abból máris született egy ötlet, vagyis inkább kipattant a megoldás.
Na és most lehet, hogy tökugynazt irtam vissza, amit te, de én így látom a helyzetet. Egyrészt félünk, másrészt ragaszkodunk, harmadrészt rágörcsölünk a dologra. Pedig tök felesleges. Hagyni kell menni. És hadd fejezzem be egy utolsó hasonlítgatással, mert hát én ezzel tudom feldolgozni a mondandódat. A vívásban van az úgynevezett árnyékvívás, vagy schulfechten, amikor kiállsz mindenki elé és vívsz. Ütések, alapállások követik egymást, mozogsz a szélrózsa minden irányába, de attól még nem te vezeted a kardod, hanem a kard téged. Piszok nehéz, de ha egyszer ráérzel, akkor az csodálatos. Az írásban is megvannak az alapok, de hogy mit hozol ki belőle az már csak rajtad áll, és mindig rajtad kell, hogy álljon, akkor is, ha tiéd az egyetlen kártya, amiből repülőt hajtogattál és mindenki csak néz: hogy ez meg mit akar azzal?
Ja és remélem, hogy mindig elkértem tőled és mástól is, amit fel akartam/akarok használni a novelláim során, mert most így nem tudom. A szokásos elköszönésem, hát az meg az én variációm Cecil időjárására.
Köszönöm, hogy olvashattam!

GwenPage írta...

Meg egy adag abszolút egyetértés jelen. Totálisan igazad van (mellesleg utálom ezt a bizonyos elektronikai eszkozt mert nem nagyon ír ékezeteket). Nekem is gyakran meg kell állnom írás közben, amikor egy mondatomban egy másik irora ismerek, vagy még kinosabb esetben rád,és ilyenkor jót derulok magamon, hogy miyen szánalmasan labilis az egész stilusvilagom. Persze ha nagyon érzem, hogy meritettem valakitől, és nem tudok már mit kezdeni vele mindig feltuntetem... De azért elsődleges célom az, hogy egy saját gondolatvilagot alakitsak ki, hogy mennyire sikerül, az más kérdés. Ami a te ficeidet illeti, betoneros stílusod van ami az ember fejébe feszkeli magát, efelol ne legyenek ketsegeid, már ha vannak, szóval ne legyenek (este van). Osszesitett értékelés: imádlak, változatlanul tisztellek és utálom magam, mert igenis van egy ficem ami téged idez, és fontolgatom, hogy leszedem, mert véletlenül sem szeretném hogy neheztelj rám miatta, és pláne nem szeretnék bosszusagot okozni, mivel jó ideje peldakepnek tekintelek. Ja és a Tom Hiddleston kép szinten tartotta az érdeklődésemet, meg a vernyomasomat is! ^^

Raistlin írta...

Yami, "hogy mondjam el neked, amit nem lehet, mert szó az nincs, csak képzelet?" *ölel*

Reyklani, köszönöm a tartalmas kommentet, mint mindig; annyit talán megjegyeznék, hogy szerintem ez a laissez-faire technika nem működik, hogy hát ahogy esik, úgy puffan, mert ilyenkor történik meg, hogy zuhan és döndül (ez nagyon érthető volt) Az imitáció sokszor tudattalan tényleg, lehet szerkezet, téma, szórend, attitűd, és ilyenkor tényleg - árnyékvívni kell, akkor is, ha szélmalomharcnak tűnik.

GwenPage, ugyan no - kikrediteltél, linket is adtál, szóltál róla, innentől nekem nincs problémám, csak azt kívánom, bár az egész blogspot rászokna erre :D Gyakorolj sokatsokatsokat, tudom, hogy minden oké lesz :3

Tinuviel írta...

A cikk olvasása során fokozatosan estem össze lelkileg. Olyan mértékű bűntudatom lett, hogy az nem igaz. Biztosan csináltam ilyet, de soha nem tudatosan. Pl.a kezdeti Hetalia szöszeimet nem merem visszaolvasni, mert tuti felismerhető rajtuk a hatásod. A WtNV-nél, meg mindig rettegek, hogy nehogy téged vagy Yamit idézzelek és van, hogy visszakeresek, hogy nehogy véletlenül mégis átemeljek valamit. ...
Ennyire még nem vágott pofán cikk. Tényleg.
Nem tartom magam jó írónak, ezért írok szöszöket, mert tudom, hogy nem "bírnék el" egy nagyobb hangvételű történetet és most úgy át kellett értékelnem a saját munkáimat. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy totál értelmetlen, amit csinálok, és lehet, hogy az életben többet semmit nem kéne írnom. Nagyon nyomasztó érzés volt, de most felváltotta egy ilyen "jobbá kell válnom" életérzés.
Tanulságos cikk, nagyon rideg, de valahogy lelkesítő is.

(Ne haragudj, hogy itt kérdezem meg, de a Night Vale blogon, látod a hozzászólásaimat, vagy benyeli őket a blogspot? Mindig gyorsan válaszolsz, úgyhogy gyanús nekem, hogy néha elnyeli őket, mert van, hogy nem kapok választ. Ha időhiány miatt, akkor bocsánat, hogy itt hisztizek értük, csak tényleg mindig olyan gyorsan válaszolt és gyanús nekem. )

Raistlin írta...

TINU, nononononono, disz iz dö oppozit of vát áj vántid
Tudatos szerző vagy, figyelsz arra, hogy meglegyen a saját hangod, figyelsz magadra, és innentől szerintem ez oké (de nagyon oké.) Neked mindig fantasztikus ötleteid vannak, és hiszem, hogy meg tudod őket ragadni a grabancuknál fogva. A stílus nem minden, és én például személy szerint soha nem vágtam az asztalra a te történeteid olvasásánál, hogy "ez egy yami fic" vagy "EJNYE én tökezt írtam pár hónapja".

[A WtNVs blogon igazából van egy olyan politikám hogy csak akkor megyek fel, amikor éppen frissítek vagy bétázok, hogy ezzel is ösztökéljem magam, hogy frissítsekmár; a {br}-re van bekapcsolva az e-mail értesítő. Ahogy nézem, hamarosan frissítenem kell :D]

GwenPage írta...

:') Köszönöm a bizalmat (yepp, most már nincs kedvem a Tiszába vetni magam), legyen igazad!
Ja és elfelejtettem reagálni az egy kaptafára-menő sajátszereplő/hírességről formázott szereplő blogokra. Furák. Murisak. A murisságuk átmegy elkeserítőségbe (ilyen szó nincs, a kommentem erejéig életképes)... igazából csak ismételni tudnálak téged, szóval a véleményem egyértelmű. És megszámolni sem tudom, mennyibe futottam már bele...

Sophie írta...

Szerintem igazad van, amit leírtál az teljesen helytálló, jól ki van fejtve.Ennek ellenére én mégsem értek egyet teljes mértékben.(Mert hát miért is ne?)
Az írás nagyon-nagyon fontos sok embernek, akik másképpen nem tudják kifejezni a gondolataikat, vagy csak szeretnének valami kreatívat alkotni. Ez a kezdetekben sajnos EGYÁLTALÁN NEM eredeti. A kezdő fanfiction írópalántácskáknak, mint például nekem, szükségünk van példákra az elején. Ezzel nyilvánvalóan nem arra gondolok, hogy valamit le kell másolni úgy ahogy van, de segítséget adhat az, ahogy mások megírták, elképzelték az adott jelenetet, karaktert vagy szituációt.
Említetted, hogy 11 éve írsz. Ez valószínűleg több, mint amennyi ideje a legtöbben itt.
Úgy gondolom, hogy te már eljutottál arra a szintre, hogy teljesen önálló stílusod legyen, ne kelljen senkit sem "utánoznod". Mégis valahonnan kell ötleteket meríteni mindenkinek. Gaiman sem írt volna annyi fantasztikus könyvet ha előtte nem olvas el száz meg száz másikat. It's fact.
Az önálló stílus kialakítása hosszú folyamat, olyan mint beszéd. Először meg kell tanulni a szavakat, aztán a mondatokat, végül véleményt kell formálni. Ezek után jöhet a SAJÁT vélemény. A folyamat röpke 14-16 év, kinél mennyi. Az író stílus kialakításához is bőven kell idő. Aki blogol, annak ez jó gyakorlás, kezdés, lehetőség a fejlődésre. Nyilván senki sem egy fanfictionnal fogja megváltani a világot, de egy 40- 50 fejezetes történet megírása sokat segíthet FEJLŐDNI. Akárki akármit mond, semmit sem lehet a 100. szinten kezdeni, előbb végig kell menni az első 99 pályán. Az írásban a Blogspot, a Merengő, a Töviskapu, stb. a kezdet.
Ezzel nyilván nem azt mondom, hogy másolni kell, mert NEM. Az egyéniség és egyediség nagyon fontos, de idő kell mire kialakul.A saját stílusunkért meg kell harcolni, nem szabad beérni a másolással!
Még valami: a történetek, amik nem szólnak semmiről csupán szépek azért jól tudnak esni egy nehéz nap után, épp úgy mint a cukorunikornisszivárváyn fluffok. Nem képviselnek irodalmi értéket, de jó olvasni, és az interneten ez a lényeg. Egy könyv már nyilvánvalóan más tészta.
Azt hiszem, a többi dologban teljesen egyetértek veled. Nagyon örülök, hogy a ficek mellet ilyen cikkeket is írsz, mert nagyon tanulságosak és érdekesek.
Puszi: Sophie

Raistlin írta...

GwenPage Hátha vannak jók is? Kell, hogy legyenek *reménykedő, bús pillantás*

SOPHIE juhujj *dörzsöli a kezét* mindig örülök a konstruktív ellenvéleménynek, köszönöm szépen, hogy megosztottad :3 Értem az álláspontodat (merem remélni), de azt tudnám mondani, hogy ez tényleg úgy működik, mint a nyelvtanulás; csak a lingvisztika jelen állása szerint nem szavakat és nem mondatokat tanulunk, hanem a szabályokat. Tudattalanul. Nem tudja nyilván egy angol csecsemő elmagyarázni, miért használ tizenhat igeidőt, és egy magyar sem tudja megmondani, miért csak kettőt, de ott vannak bennük a nyelv össze szabálya és összes hangja, és ezek alapján maguk építik fel a szavakat, a mondatokat; nem utánzás után tanulunk, a nyelv fajspecifikus mutációs hozomány, születésünktől fogva bennünk van - mint a tehetség is.

Az olvasással szerintem ugyan így nem... sémákat kell keresnük vagy keretet, hanem valami nagyon lényegi elemet, ami olyan, mint egy elrejtett atommag, amire azt mondod "ezt utáltam, mert hőzöngős volt" vagy azt "ezt szerettem, mert sírtam rajta" - és az írás technikai része pedig szerintem csak gyakorlat után működik igazán jól, minél kevesebb imitációval. Ezzel persze az irodalom többszáz éve kelne vitára, és szeretem felhozni Shakespeare-t, tehát Shakespeare-t is úgy tanították írni az iskolában, hogy írjon verset Seneca stílusában vagy ennek a stílusában vagy annak a stílusában, és egy hatalmas csoda, hogy ezektől el tudott szakadni és megtalálta a saját ritmusát, a saját szavait, a saját nyelvét, ötleteit, gondolatait. Nekünk talán szerintem ma már több... lehetőségünk van az elejétől a saját utunkat keresni, talán. Persze ez egyénfüggő is. Én tényleg már-már paranoiásan óvatos vagyok ezzel, mert rám annyira erősen hatással van mások stílusa, hogy élő beszédben is alkalmazkodom a beszédpartnerem szókincséhez, intonációjához és gesztusaihoz, tehát nekem - személy szerint - nem jött be a tanulva olvasok módszer, sőt, a mai napig úgy csinálom, hogy ha egy nap hosszabban olvasok valamit, akkor aznap már nem írok, mert nem tudok, mert nem érzem a sajátomnak.
Szóval most hogy átgondoltam - igazad van, nem tudom kizárni a módszert teljesen, lehet, hogy van, aki kellőképpen meg tudja tartani a határokat. Egyszerűen csak a nem ezt láttam tizenegy év alatt. De most egy kicsit jobb reményre kerekedtem :3

AryGi írta...

Végigolvastam. Nice. *bólogat* Eddig azt hittem, hogy bennem van a hiba. Azt hittem, csak én látom a "hasonlóságokat" két történet (blog) között, és féltem (ez az érzelem áll a legközelebb a valósághoz) ha olyan tetszett ami nem "sablon". Egy kicsit talán ez miatt is kezdtem leszokni az írói blogokról. Ritkán írok/írtam kritikát, mert a Hű, de tetszik és a Nagyon szépen/jól írsz. :) és társai, sose voltak a barátaim. Én próbáltam olyan kritikát írni ami tényleg hasznos az írónak, de ha 100 mondják, hogy jó, egy másik vélemény mellette nem hallatszik meg. :( Így szép lassan leszoktam a hozzászólásokról. De ezzel a bejegyzéssel, visszarángattál az írók világába, és remélem, hogy kaszás gyilkossá fogok válni kritika téren. A más az jó, a más az különleges! :)

Raistlin írta...

Hahó AryGi ouo Igen, talán a probléma legszomorúbb része, hogy észrevétlenül minden zegzugba kiterjed, és nem csak a blogok, de a kommentek is uniformizálódnak, trendek terjednek el, és az olvasók néha már nem a saját véleményüket írják, hanem amit szerintük illik - szerencsére én ezt a blogspoton kevésbé tapasztalom, azért (is) nyitottam saját blogot, mert nyíltabbak és őszintébbek általában az emberek ebben a közegben (valamiért) És fenntartom, hogy sokszor észre se vesszük, hogy elkezdjük imitálni egymást - a Holt költők társaságában van az a jelenet, amikor a tanár megkéri őket, hogy sétáljanak az udvaron, és elsőnek mindenki a saját tempójában megy, lődörög, baktat, félig fut, aztán amikor valaki elkezd ritmust tapsolni, mind felveszik az ütemet és egyszerre menetelnek, anélkül, hogy észrevennék. Ilyenkor baromi nehéz úgy dönteni, hogy "márpedig én tartom a magam tempóját", emberileg nem ez van bennünk (biztos van valami evolúciós/pszichoanalitikai válasz erre, most nem mennék bele) - a lényeg, hogy mindig nehéz szembefordulni az árral és azt mondani hogy "na állj, akkor most merre tart ez az egész?" - de megéri; csak ez éri meg.

Dragda írta...

Pontosan ezért nem írok, publikálok, kritizálok hosszabb ideje. (Jó, a kritikázást alig fél éve adtam fel. Kikopott belőlem a vágy, hogy megosszam/megköszönjem az élményt. És ez nagyon szomorú.)
Kezdetek kezdetén nekem azt mondták, hogy JKR keverve Fableval. Egyrészt rohadt büszke voltam, hogy a két imádatos írónőmhöz hasonlítottak, aztán bőgtem az elkeseredéstől. Aztán feladtam. Persze írni írtam, ötletek sorakoznak mindenütt, de... nincs kedvem megírni, hogy aztán belefussak egy ugyanolyanba. Élem a béták/lektorok nyugodt életét. És már csak magamnak mesélek. (Bár nemtudom... most nagyon rugdos a BFFem, hogy toljam ki a tintafoltos orrom a napra... majd meglátjuk).
Várom a napfényt elegyformasiásodás ügyben :)

Eva Reyklani írta...

Bocs most közbeszólok, mert asszem sikerült elbeszélnünk egymás mellett. Lehet, hogy az én hibám volt, és most nem veszekedni akarok, csak jelezni, hogy eltér a véleményünk.
Nem arra gondoltam, hogy ahogy esik úgy puffan, emrt az nem fog működni, legalábbis nem sokáig. Én úy értettem, hogy a mentalitás a fontos, az a fajta pimaszsággal vegyes bátorság, ami a kezdéshez kell. Nem kell nagyon belelovallni magunkat, mert ha felfogjuk, hogy Úristen, bárki, de tényleg bárki láthatja amit írok, hát akkor az ember soha az életbe nem irna.
Az árnyékvvás (höhö florisch, ez az igazi neve, csak eszembe jutott), nem egyenlő a szélmalomharccal, mert míg az utóbbi reménytelenséget takar, addig az előbbi inkább betekintést ad a tudásodba, de ennél jóval árnyaltabb. Megvannak a mozdulat, ütések, alapállások, amit éres és kemény munkávl tanult meg az ember lánya, de csak rajta áll, hogy miként kombinálja, milyen cél érdekében. Meg akarja félemlíteni a leendő ellenfelet, el akarja bűvölni a nézőközönséget, vagy csak számot ad a tudásáról? Persze ez függ a habitustól is, meg a kardtól. Együtt mozogtok, érzed, hogy ő mit akarsz,t e mit akarsz és a kettő szépen egybemosódik. Láttam olyan florischt, ami egyetlenegy dühütés volt, de azt gondoltam, én ez ellen az ember ellen nem akarok kiálni.
Érted? Megvannak az eszközök, megvan a célod, hogy hova és miként akarsz eljutni, de rugalmasnak kell lenned a változással szemben. A klisék jó dolgok, remek szolgák, csak úrnak pocsékok.
Meg aztán az embernek valahonnan el kell kezdenie a fejlődését! Senki nem úgy bújt ki az anyaméhből, hogy perfekt ebből-abból, csak a szikrát kapta hozzá. Az utánzás abban segít, hogy rájöjjünk mibe vagyunk jók, és azt szép lassan a saját képünkre csiszoljuk. A probléma ott van, hogyha nem merjük elhagyni a biztonságot, a nyomás, a környezet, a vélemény miatt, és ehhez kell az a nyegleség, hogy Kapjátok be, úgy írok, ahogy nekem tetszik!
De azért tanulni kell.
A cikked meg azért jó, mert bár első nekifutásra én is összeroskadtam, de aztán rájöttem, hogy igen, ez a hiba, ezt javítani kell. És ettől csak jobb leszek.
(Még szerencse, hogy rövid választ akartam irni. Jah és nem vezsekedni akarok, csak tudom, hogy az internet nem közvetít megfelelően érzelmeket, hangsúlyokat, és volt már csúnya vitám ugyanilyen félreértésből kifolyólag)

Raistlin írta...

DRAGDA, teljesen meg tudlak érteni. És hihetetlen bátorság kell ahhoz, hogy abbahagyja az ember. Beckett mondta, hogy "a művészet annak a kifejezése, hogy nincs mit kifejezni, nincs mivel mit kifejezni, nincs vágy kifejezni; mindez együtt a kifejezés kényszerével" Romantikusan lehetne úgy mondani, hogy ha nem esik jól, ne írjon az ember, de én Beckettel értek együtt - akkor írsz, amikor nem tudsz nem írni. És ha nincs ez a megrögzött kényszer vagy sürgető vágy akár az alkotásra, akár annak a befogadására, akár a visszajelzésre talán, akkor az onnantól csak nyűg.

REYKLANI, netes kommunikáció és csodái. Ha egy mondatban kéne összefoglalnom, egy világos és érthető mondattal, hogy mit akarok ezzel az egésszel, akkor azt mondom, hogy etikátlannak tartom, hogy amatőr írók amatőr íróktól akarjanak tanulni. Ennek lehet a megoldása az általad javasolt teljes függetlenség is, de egyet kell értenem Sophie-val abban, hogy határozottan kell egy minta - de fontosnak tartom, hogy kicsoda a minta (publikált és ismert szerző, akit sem anyagilag, sem szellemileg nem tudsz megkárosítani) és hogy milyen mértékben (ahogy te is mondod: hogy mondjuk csak merészséget tanuljon tőle az ember; az alapokat) Személy szerint nem hiszem, hogy az "úgy írok, ahogy akarok!" működőképes, vagy hogy bármilyen művészeti ágban működőképes lenne ez a felfogás, mert minden művészetnek megvannak a szabályai és a közönsége. Én az írást egy adok-kapok viszonynak fogom fel, a modern irodalomelmélet is ezt tartja: indirekt kommunikáció szerző és olvasó között, akkor is, ha a szerző kétszáz éve halott. Ha sarkítva, tényleg csak úgy írnék, ahogy jól esik és éppen jön és nnyáhh, akkor úgy érezném, mint aki egy üres teremben ordít magának. Ahogy a vívásnak is megvannak a szabályai és a formái, gondolom, ezzel egyetértünk, úgy az írásnak is, és ismerni kell ezeket a szabályokat ahhoz, hogy megtörjük; és maradjunk a vívásos példánál és a cikk magvánál: amikor amatőr író trükkjeit lessük el, az olyan, mint amikor a mellettünk állóról próbáljuk lepuskázni, hogy mit kért az edző, és az ő mozdulatait utánozzuk, ahelyett, hogy a mesterre figyelnénk. Senki nem jár jól vele. De kellenek edzők és mesterek, hogy működni tudjon.

KatieCat írta...

(Iiiiiigen, naná, hogy akkor kell megbolondulnia a gépemnek, mikor elküldöm a kommentet. Abban a pillanatában. Persze. Nehogy már boldog legyek, hogy egyszer sikerült megfogalmaznom, mit akartam, és most kezdhessem elölről, amihez soha-soha-SOHA nincs elég türelmem. *cenzúrázott verzió*)

Szóval először is, egyetértek.
Másodszor, én is rendre kaptam magam azon, hogy visszaköszönnek a mondataid a soraimból, de azonnal töröltem is őket (remélem, sehol nem maradt észrevétlen semmi...) mert szándéktalanul sem akarok elkövetni ilyesmit, pláne mert ragaszkodom a magam variációhoz (és milyen ciki lenne már, ha észreveszik. mert észreveszik. én is észreveszem másnál).
Harmadszor, egyszer (a legkirívóbb eset) volt egy copy-ninjám, na az illetőre eléggé ráugrottam, hogy mit képzel magáról - még csak válaszra sem méltatta a kommentemet, de aztán el is tűnt. Amúgy mostanában már inkább csak jót mosolygok, mikor szembejön egy headcanonom, igaz, szánt szándékkal odaírtam, hogy ez az én ötletem, biztosan nem így van (gondoltam, aki még használni akarja, majd talál ki magának - amúgy egy névről van szó - aha, nem.)
Ötödjére, csomó minden kavarog még bennem, lehet majd megpróbálok reflektálni egy blogbejegyzés formájában, hátha akkor minden helyére kerül. (És durván osztozom Tinuviel érzésein. Nagyon durván.)
Köszönöm a - megint csak - elgondolkodtató olvasnivalót~

Mary Wolf írta...

Most értettem meg igazán, hogy miért nem írok fanficek-et. Én régen AFS-n voltam így, hogy megtetszett valakinek az irománya és akkor felkiáltottam, hogy igen, én is akarok ilyet írni vagy hasonlítani akarok rá, mert tetszett a stílusa. De volt olyan is, hogy megirigyeltem, hogy mennyi kritikát kap már (elszégyelli magát, mentségére szóljon, ez már évekkel ezelőtt volt). A leg mellbe vágóbb vissza gondolva az volt, amikor feltettem egy crossovert és pár hétre rá viszont láttam egy másik felhasználónál, csak más címmel meg szereplőkkel, de a lényege az ugyanaz volt. Akkor meg még örültem is neki, de visszagondolva basszus... mégis csak lemásolták, amit csináltam :S Az se volt valami eget rengető alkotás, de örültem, hogy örömet tudtam vele szerezni valakinek. És most döbbentem rá, hogy tulajdonképpen még mindig nincsen kiforrott stílusom, ami elég gáz, tekintve ha az ember valami egyedit szeretne alkotni. :S

Névtelen írta...

Szia :) fél perce még tudtam mit akarok mondani, de már nem merem leírni mert a végén kire fog hasonlítani? A te írásodra, mert téged olvastalak utoljára? Vagy Gaimanra mert őt meg előtted? sokszor ütközök abba a hibába, hogy olvasok valamit,arról eszembe jut valami, de nagyon hasonlít, átalakítom, aztán nem merem leírni, mert úgyis észre fogják venni, hogy kiről másoltam. Szörnyű érzés. Így csak a fejemben porosodnak. Elég szép példa erre ( bocsi, hogy pont téged hozlak fel)
a Reset:blackout című írásod. A sémájára elkezdett járni az agyam és átformálva, átalakítva, de a vázát (mester és múzsa) megtartva "kitaláltam" egy szösszenetet. De nem írtam le, mert még ha sohasem szerzel róla tudomást akkor sem lenne tisztességes. Így ez is a polcra kerül.
A másolásnak talán meg van azaz előnye, hogy rávesz az írásra. Lehet, hogy eleinte fantáziátlan és tucattörténet, de előbb-utóbb maga az író is igényelni fogja a saját, egyedi történetet (vagy csúfosan elbukik és boldogan gyártja az egyentörténeteket)
Szeretem a cikkeidet, mert olyan dolgokra világítanak rá, amiket nem látok tisztán vagy még nem is gondolkoztam róla. Mindig sikerül felkeltened az érdeklődésemet :)
Üdv Léna

Raistlin írta...

KATIECAT *ad egy baseball-ütőt a géphez* Mindent a copy-ninják ellen (nagyon tetszik ez a kifejezés :D)

MARY, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, és menekülni az írófórumokról, mert ott úgy terjednek az ötletek, mint a pestis. Én sem érzem kiforrotnak a stílusomat, és ha egymás mellé teszed a Csillagport és az Amerikai Isteneket - hát, Gaimannek is eltartott egy ideig. Szóval emiatt soha ne aggódj :) Jó pap holtig tanul *hívta segítségül a nép bölcsességét*

LÉNA, alapjában véve a művész/múzsa ötlet nem egy nagy waszizdaszt, és ha szólsz róla és odaírod a történethez egy linkkel, hogy ez és ez indította el, akkor részemről oké. :3

LadyLoss15 írta...

Írtam egy komit, de eltűnt, mikor küldeni akartam. Talán jobb is így. Húsz percig írtam. Asszem nagyon hosszú lett. Igen, még jó, hogy eltűnt! :D
De most tuti nem írom be újra, bocsi. A kérdést az elejéről igen: Hogyhogy ezt most megírtad? Már rég gyűlt benned és most valami kirobbantotta, vagy csak úgy most volt alkalmad megírni? Ha nem indiszkrét... :$ :))
És a végéről azt, hogy TOM HIDDLESTON <3 És utálom az avatar-ficeket.Sosem olvastam végig egyet sem, képtelenség.
És a másolók utálatosak, ha szándékos. Mert néha látványosan, egyértelműen az. Engem szerencsére senki nem tart méltónak kopizásra. :D hehe :P
Viszont én félek, használok másoktól dolgokat. Mert nem veszem észre esetleg. Ami kicsit nyugtat, hogy jelenleg nincs író, akinek annyira megragadott volna a stílusa. Egy van talán. Regényekre meg nincs időm, mert most az orosz realizmus nagyjain rágom át magam éppen a suliba. Őket meg nem akarom másolni éppenséggel. Bár általában tetszik. De akkor is, na, hát nyilván nem egy mai dolog. :) Szóval maradt a te stílusod, mint egyetlen hatás. De az utánozhatatlan. Ha akarnám se menne. De miért akarnám??!! Eszem ágában sincs. Az olyan, mintha mostantól csak....nem is tudom, csak olyan szemüvegben úsznék, mint Hosszú Katinka, mert tisztelem. Na ja, de attól még nem úsznék úgy, mint ő. És nem is akarnék, jó nekem a sajátom, bár beismerem, kipróbálnám, milyen olyan jónak lenni. :)) De ennyi. Olyan nem akarnék lenni. Hülyeség? Hülyeség. Oh, yeah, csináljunk csak hülyét magunkból! ^^ Állati... -.-" Na szóvalhogy téged TUTI nem másollak, más meg nincs rám épp hatással, szal jelenleg biztonságosan írok. :) Egyelőre. És biztosan rosszul teszem, mert tuti nem veszek észre VALAMIT. Na mindegy, ez megint egy egész hosszú komi lett, pedig töredéke van csak benne annak, amit akartam mondani. Így is sok.
A lényeg, hogy tetszett a bejegyzésed és ez valamiféle like és tisztelgő biccentés és *pacsi* és ilyenek. :) LL15

LadyLoss15 írta...

Ui.: Ellenvélemény-szerűség:
A tömeg véleménye nem olyan nagy erő. Én szándékosan írok mást, mint a tömeg, ha úgy adódik. De általában nem is kell direkt úgy alakítanom, hanem alapból más ragad meg. A fandomokban az OTPim is gyakran nem a legnépszerűbbek, mert csak mellékszálon futnak, vagy szereti őket a fandom, vagy nem, de nem rajonganak értük. Nem úgy, mint én. Persze kivételek vannak (Destiel, Johnlock, Olicity és Haylijay, jelenleg). És ha a kivételekhez érek, amikről azért még muszáj írnom, mert kell és kész, akkor fogom magam, és mindent elkövetek, hogy olyan legyen a fic, mint én. Kicsit fura, kicsit kedves, kicsit nevetős, kicsit fájdalmas. Mikor milyen. De az összes történetem ÉN vagyok. Egy részem. És nem figyelek, mikor írok, semmire sem. Világ kikapcs, sztori bekapcs, írok. Nagyjából. :D
Ezzel csak azt akartam, hogy a tömeg meg hogy slash( életem első slash-ficjét úgy írtam, hogy előtte egyetlen slasht vagy femslasht sem olvastam.soha. ) meg ezek előfordulnak. Nanáhogy, De szerencsére nem mindenhol Merengőn pomt igen
Ui.: épp elaldutam.asszemfáradtvagyok.eléggé.reméelm mostnemíroknagyhülsyetll.demek sszem kéne.aludni.kéne.yup.



ésmostírtansokspace-t.de erre megébredtem. asszem könyököltem -bocsi.leléptem :D)

Raistlin írta...

LADYLOSS15, "eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag..." :D Éves (évtizedes) probléma, a lányokkal pár hónapja elkezdtünk beszélni róla, egy cikk-vázlatom volt is úgy egy hónapja, elfelejtődött, aztán este nem volt jobb dolgom és előkapartam. (Töredelmesen bevallom, az előhúzott vázlat nem tűrte meg a nyomdafestéket - azt elég erős felindulásból írtam, egy közeli barátomat kopírozták marha rondán - szóval előröl kezdtem)

A tömeg és a tömegnyomás, tömegpszichózis tényleg érdekes dolog; a tömeg önmagában mindig indivídumokból áll, és mindegyikük teljesen, totálisan másképp látja a világot, mindenkinek teljesen egyedi felfogása van és fantasztikusak, tényleg, de valahogy olyan kis kooperatív faj vagyunk, hogy szeretünk mindent "beadni a közösbe", és uniformizálni a dolgokat. A tömeggel/árral való szembemenés is csak a tömegnyomást bizonyítja (szerintem) mert ez egy újabb közösséget (a rebbelisebb fajta emberek végeláthatatlan sorát) löki arra, hogy ne úgy csinálják a dolgaikat, mint ahogy a nagy egység azt művelni látszik, és történik egy kellemes klikkesedés. Én személy szerint nem tartom magam igazán különlegesnek vagy egyedinek, mint ember, mert többszázezer emberrel együtt zengném (az egész tumblr-el...) hogy "én mások vagyok, én különleges vagyok!" [sőt, szerény véleményem szerint még a legkonformistább ember is egy teljesen egyedülálló és megismételhetetlen csoda, csak bénábban tudja ezt kifejezni] Talán a művészet az egyetlen útja annak, hogy az ember valami újat és mást hozzon ki magából, de persze, húzz egy sorszámot, te leszel a nemtudomhánymilliomodik író a planétán, a teljes történelmet tekintve pedig még elkeserítőbb a szám [és belegondolva, ugyanazt a kábé 40-60 írásjelet használjuk; már csak a nyelv, amin írunk, is egy közösségbe, egy tömegbe zár, és beleépülnek a hagyományok és a drága-drága intertextualitás]
Persze ez az én - eléggé lelombozó - szemléletem, és valahogy úgy vagyok vele, hogy annyira echte lehetetlen "másnak" lenni (mert vagy mindenki más, vagy senki sem az) hogy ha egy halovány kis reménysugár van rá, hogy mondjuk egy fránya ficet sikerüljön Úgy Megírni Ahogy Még Senki Soha... akkor vetődni kell :D

LadyLoss15 írta...

Elég elkeserítő, ha belegondolok, hogy az egész lényem és írásom másolás. Pedig az. Volt egy első, egy második, talán harmadik is. Azóta meg van millió, lehetetlen nem ugyanolyannak lenni. Szóval ebbe inkább bele sem gondolok.... Maradjunk annál, hogy NYILVÁN mindenki másol, hiszen úgy tanulsz meg beszélni, olvasni, írni, mindent. Főzni, zenélni, sportolni, tökmindegy. Másolod a 'nagyokat'. Ez az alapja. Attól lesz a tied, hogy nem egy az egyben, hanem OLVASZTOD őket, válogatsz, egy kis ilyen, egy kis olyan, mindenkitől valamit átveszel, valamit nem. És akkor már egyedi(vagy nem, de tegyük fel), és ha már a saját életedet is belekevered, ami óhatatlanul megtörténik, akkor talán kapsz valamit, ami nem másé, hanem a tied.
Amúgy amikor a barátnőmről másoltak, énis nagyon kiakadtam. Az a legrosszabb az egészben, hogy aki nem tudja, ki másolt kiről, az még az eredetit fogja lehúzni, hogy kopizott. Közben meg tökre hogy tőle loptak. Undorító dolog.
Áááá, nem akarok Massenphänomen részese lenni. De most fejbe kólintottál...nem is, fejbe csaptál, ütöttél, bombáztál ezzel a dologgal. Segítség, másolatok vagyunk! o.O
LL15

Raistlin írta...

Lady Loss - öööö, én arra akartam célozni, hogy nem mind másolatok vagyunk (emberileg) hanem mind pont hogy teljesen egyedülállóak és eredetiek, és pontosan ezért tartom annyira etikátlannak a másolást, mert nem következik az emberi természetből.

A közhiedelemmel ellentétben a beszédet sem másolás után tanuljuk (~~lingvisztika~~) Egy szabályrendszerrel a fejünkben születünk, és utána kiválasztjuk, hogy a nyelvterületünknek megfelelően melyiket alkalmazzuk. (Az angol nyelv összes létező és lehetséges mondata visszavezethető három azaz három darab szabályra - ez az ún x-bar theory; magyarban sincs sokkal több)
A gyerekek beszéd közben olyan hibákat ejtenek, amiket nem hallhattak sehonnan. Nem létezik, hogy utánzás után rakják össze, hogy "papa megy pápá" - (ezt az édesanyák kezdik el róluk utánozni); a mondat nyelvtanilag viszont teljesen helyes, alany-állítmány-tárgy. Ugyanígy a furcsa ragozási hibáik és tévesztéseik is olyanok, amiket nem tanulhattak a környezetüktől, de a szabályrendszerből akár következhetne; a kivételek megtanulása a legnehezebb. A rögtönzött nyelvóra lényege az, hogy nem, a legfontosabb dolgot és az írás eszközét, a nyelvet, nem tanuljuk másolás vagy utánzás módján, ami kell hozzá, az bennünk van, azzal együtt születünk, és csakis és kizárólag a szavakat kell a szüleinktől megtanulni (de a hangok és a nyelv hangrendi szabályai, mondjuk hogy magyarban ne rakjunk már egymás mellé végtelen hosszú mássalhangzót, pl "szkv", bennünk vannak, ahogy a mondatszerkesztés és víg társai is) Ez természetesen a tudatalattiban van jelen, és annak a kiválasztása is, hogy melyik szabálycsoportot válassza ki a csecsemő és melyikekre emlékezzen, ösztönös.
Nincs olyan állat, akinek meg kéne tanítania a kölykét arra, hogy nyávogjon, ugasson, csiripeljen, és az emberi nyelv(ek) is tulajdonképpen csak nagyon komplex jelzésrendszer(ek)

És ez remekül vonatkoztatható az írásra. A bennünk lévő tehetséget kell használni, a saját szabályrendszerünket, és másoktól legfeljebb morzsányi-apró dolgokat tanulhatunk. :3

Nussy írta...

vicces dolog, amiről írsz, Raistlin, legalábbis számomra. én ugyan csak a kommentelési szekcióban tudtam figyelgetni ezt a nagy példa-követési tendenciát, mivel más blogokat a tieiteken kívül nem olvasok, ott viszont
nagyon feltűnő. minthogy fél évig a közelébe sem szagoltam a blogspotnak, durván szememet szúrt, amikor ősszel arra jöttem vissza, hogy jónéhányan yami/suci stílusban írnak kritikát. teszem hozzá -ahogy írtad is-, nyilván nem ti kakkantottátok a spanyolviaszt, de a konkrét mondatszerkesztés, szóhasználat(!) átvétele azért elég erős :D szóval, a magam részéről én a vesémet is kiröhögtem egy-egy kommenten, amiben látványosan titeket akartak utánozni (általában ügyetlenül). kegyetlenség, de nem tagadom, így volt.

a másik, ami miatt tulajdonképpen írok, az az, hogy ma jártamban-keltemben belebukkantam egy mystrade-fanficbe, és lássunk csodát: gyakorlatilag egész mondatok voltak átvéve a when the storm comes down-ból. és tudod mit? baromi megtisztelőnek érzem. nyilván az is más, ha valakit évek óta másolnak, ismételnek, utánoznak, és megértem, hogy egyszer ebből is elege lesz az embernek, de talán sok fejfájástól kímélheted meg magad, ha valahogy így állsz a témához: te vagy a példakép, szeretnek, tisztelnek, megihleted őket - pontosan ezért a másolgatás. a saját példámat tudom hozni: tizennégy éves korom óta olvaslak téged, Raistlin (én még valóban Raistlinként ismertelek meg), és bizony én is sokat-sokat-sokat inspirálódtam általad, a goth death note-os korszakodtól kezdve a hebehurgya hetaliáson át, egészen a ködös sherlockosig. azt hiszem, meg is jegyezted, amikor először küldtem át a béna írásaimat mailben, hogy "hohó, kincsem, mintha kicsit sokat olvastál volna mostanában tőlem", és ez így is volt, hiszen akkoriban veled volt tele a fejem, rád néztem fel, ismeretlenül is kedveltelek. aztán igyekeztem szakítani a stílusoddal, változni, alakulgatni. de ezekhez mind nagy adag bátorság kellett.

a kérdés valójában az, hogy merünk-e saját hangot kialakítani, merünk-e élni a lehetőséggel, hogy kifejezzük az önálló látásmódunkat. szerintem ez igenis kurázsi kérdése; mindig ott a rizikó, hogy az újdonság nem fog kelleni senkinek, miközben a jól bejáratott stílus már bizonyított. szóval, ha valaki még olvassa ezt a bejegyzést rajtad kívül --> mindenkinek azt tudom tanácsolni, hogy legyen rohadt bátor, mert megéri!

LadyLoss15 írta...

Húha. Ezt nem is tudtam. Most rendkívül ostobának érzem magam. :$ :SS
Köszi a rövid gyorstalpalót! ^^ :) LL15

Ivy írta...

*összegömbölyödve a könnyeit-nyeldekli a sarokban*

Újra és újra megbocsájtom neked, hogy fájsz az ötsoros vallomásokban és fájsz az öt-végtelen fejezetes regényekben és fájsz Carlosban, Johnban de leginkább Sherlockban, na de, hogy most már a cikkeidben is? Hát ez tényleg övön aluli volt, ráadásul szörnyen aktuális.
Hosszan gondolkodtam rajta, emésztettem minden szavadat és végül erre bírtam jutni:
"Nincsen bennem semmi eredeti. Az életem során megismert emberek közös erőfeszítése vagyok."
- Chuck Palahniuk (nagybetűvel aláhúzva)
Remélem érezhető az irónia... Mert tényleg bárhogy próbálkozom, bármennyire elmerülök magamban állandóan csak azokat a sorokat találom, amiket mások már megírtak. Amiket a lelkembe véstem és határozatlan időközönként visszaöklendezem őket egy-két huszadolyanjó novella formájában. Tragikus. Na de kezdjük az elején, mert eldöntöttem, hogy én biza minden egyes sortörésedhez írok egy kisregényt:

Az OC regényekről:
Kipipálva. Életem első komolyabb műve tökéletesen lefedte az általad bemutatott sémát. De, ennek ellenére én örökkön kardoskodom amellett, hogy ez nem teljesen plágium és eredendően elvetendő divat irodalom. Szeretek inkább úgy gondolni rá, mint egy műfajra. Elvégre ha létezhet drabble fokozottan kötött formai követelményekkel, akkor miért ne létezhetne Mary Sue regény hasonlóan szigorú regulákkal? Igen, van abban valami, hogy azok az írók akik ezeket publikálták általában csak #szveg #dzsoló #mekkoraraj már alapon is körbelopják egymást, de hogyha az ember kitartóan keres, nem egy fantasztikus tehetséget is találhat. Talán erős túlzás ezt mondani - egészen biztos, hogy erős túlzás ezt mondani - de ezek a lányok valamiképpen Jane Austen avatatlan századunkbeli zászlóhordozói, akik a férfiideál és a szerelem bimbódzó eszményképén csüngve csepegtetik virtuális pergamenre a mennyei-mannát. (Meg persze az ondót, de akkor már tényleg végérvényesen ugrik a Jane Austen-metafora) Szóval igen, ennek is megvan szerintem a maga varázsa, és az elitje. Az egyértelműen túlértékelt és beképzelt elitje. Egen...

Ivy írta...

A headcanonok és divattémák:
Igen. Illetve nem. Akárhogy is, de általában a rajongók összessége keményen tartja egymással a kapcsolatot, vannak meetek és vannak délután chat partik, amiken 8 esetleg akár 20 fangirl is együtt marcangolja csupasz csontjaiig imádatának tárgyát. Itt nyilván születnek közös ötletek, amiket utána persze mindenki magában még hatszor újraelemez és átgondol - esetleg elülteti magvait még több kis barátja fejecskéjében - hogy a végén mind ugyanarra jussanak: sejehaj akkor én ezt most megírom/lerajzolom/dalbafoglalom/beköltöztetem a villába. És innentől kezdve ki mondja meg, hogy kié volt eredetileg az ötlet? Saját tapasztalat, hogy ha egyszer valamit kitalálunk a kedves írókolleginákkal, akkor az általában bár napon belül mindhármunk blogján szinte egyszerre felsír.
Ennek ellenére, persze teljesen egyetértek veled, hogy csak úgy meglátni valamit, aztán huszáros lendülettel megerőszakolni és a sajátodként feltüntetni nem etikus.

A stílusokról:
Oké. Ez alatt az alcím alatt bőven lenne mit meggyónnom neked is, meg körülbelül az orosz irodalom féltucat nagyjának. Mert tény minden írásod után erőteljesen bizseregnek az ujjaim, hogy ezt én is akarom, én is ilyen hatást akarok kiváltani az emberekből. Én is formálni szeretném őket és egyáltalán...
És azt hiszem, ha ezen a szinten vizsgáljuk, akkor szerintem nem is olyan rossz dolog ez. Mármint persze, joggal van felháborodva minden író, akinek egy szó nélkül lenyúlták a regényét, a stílusát, bármilyen kis attitűdjét művész mindenségének, de ha egyszerűen csak a hatása után áhítozol az még csak a legszolidabb dolog, nem? Ha egyszerűen csak arra vágysz, hogy azt az érzést nyújtsd egy olvasónak, amit te éreztél, mikor ettől és ettől a szerzőtől olvastál. Mert szerintem rengeteg ember leginkább ezért kezd el plagizálni. Huuh na ebbe most jól belegabalyodtam.
Izé. Izé.

Nagyon köszönöm, ha végig olvastad. Erősen érződik rajta, hogy néhány konklúziót csak írás közben vontam le és többször átírtam és átgondoltam és még most is beletudnék kötni magamba. Számtalanszor. A lényeg viszont az, hogy zseniális kis cikk lett, igazán köszönet érte, hogy olvashattam. Azt hiszem tartozok neked egy nagy, nagy bocsánatkéréssel, mert szinte biztos vagyok benne, hogy valahol valamilyen formában már én is papírra vetettem az egyik szóvirágodat. Vagy többet is. Lelkem rajta nem volt szándékos.

Minden jót kívánva, lelkes, ám annál csendesebb olvasód:
a blogger felül szereti az aláírásokat...

Raistlin írta...

NUSS', ezzel a véleményeddel meg egy kávéval a belátható jövőben üljünk már le valahová, mert ha valamit soha de soha nem értettem, akkor az az, hogy a plagarizáció hogyan s miképp minősül tiszteletadásnak *előre dörzsöli a tenyerét a jószándokú irodalmi vita felett* Nagyon-nagyon köszönöm, hogy kommenteltél, és majd beszéljünk személyesen, mert ez érdekes :D (Zárójeles tisztázása annak hogy én a mai napig bele vagyok habarodva a stílusodba mert gyomorbavágóan egyedi és pont ezért virított ki egy-két ismerős sor annó)

LADY LOSS, fenét vagy te buta, a magyar oktatási rendszer fantasztikus, hogy ezt a tényt egyetemi szintű tudásanyagnak minősíti és a közelébe sem enged általános+gimnázium alatt, vagy ha nem nyelvészeti szakra mész, pedig szerintem kicsit nagyon hasznos tudnivaló, pláne ha az ember gyereket tervez a későbbiekben vagy kistestvére van. *rosszalló fejcsóválások*

IVY Ohhohoó, tehát azt hiszed, nekem nem volt ötven fejezetes, két kötetes én/Tuomas Holopainen regényem? :D (Ráadásul a barátnőmmel közösen, ő ő/Amy Akárki Az Evanescence-ből írt korai felfedezőként) Tizenkét évesek voltunk. Talán hozzá kell tennem, hogy az életkor/hogy mikor kezdtünk el írni, faktor ezeknél a műveknél; amikor mi csináltuk, akkor viszont volt ehhez valami fórum, ahol hasonló regények százai döngtek, és senki nem olvasta senkiét (már csak a fórum-forma miatt is gyakorlatilag lehetetlen volt visszaolvasni), és nem is az olvasóknak készült, hanem csak magunknak. Azóta nyilván változott a világ (mert öreg vagyok) (mint az idő maga), és nagyobb az igény a megosztásra, szociális média, satöbbi, de amit nem tudtam felfogni soha az az, hogy az olvasó számára mi van egy ilyen regényben, ami gyakorlatilag egy egyszemélyes romantikus/szexuális fantázia hosszas kiélése, és legfeljebb a barátnőidet érdekelheti. Ezért tűnik a közönség-keresésük olyan furcsának és talán ezért vagyok ilyen szigorú a műfajjal, bár biztos vannak jók (én személy szerint eggyel sem találkoztam) és tanúsíthatom, hogy a létező legjobb módszer a regényírás gyakorlására (minden, de minden dolog benne van, amit a későbbiekben majd kerülni kell, mint a pestist, szóval ha leütsz pár sort és azt mondod "ja ilyeneket írtam tizenét évesen", akkor már tudnod kell, mit törölj) Tehát bár a cikk kissé erősen...khm...fogalmazta meg az ellenérzéseimet, talán igazságtalanul is, amiért most támadom őket, az az eredetiségre való puszta törekvés(!) hiánya, és egy olyan uniformizálódás, ami engem nagyon megijeszt. Tök izgalmas lenne mit tudom én, pár One Direction krimi; vagy Tom Hiddlestonnal egy vad űrkalandon; Benedicttel a dzsungel mélyén (egy közeli barátnőm huszonéves fejjel fogott bele egy avatar-ficbe, és zseniális volt, levélregény formát használt, lehengerlő humorral, volt benne irónia, de nem lett olcsó paródia, baromi jól fel volt építve, imádtam, de pont azért nem sorolnám igazán ebbe a kategóriába, mert a formától nagyon is eltért)
Én az összes ilyen jellegű történetben azt olvastam, hogy epilógus-állásinterjú-főszereplő lány megkapja az állást-kimegy londonba-belefut hírességbe-nem ismeri fel/elsőre utálják egymást-szerelem-bonyodalmak-szerelem-hepiend.

Raistlin írta...

>> Ami pedig kifejezetten bánt bennük az az, amit Jane Austen soha nem csinált: ezek a regények végtelenül szexisták és teljesen derogálják a női nemet (erről fogok írni cikket később), ami azért szomorú, mert nők írják, nőknek, nőkről, és ahelyett, hogy erős, öntudatos, háromdimenziós karaktereket látnánk, a főszereplő egész végig egy pasi után vernyog és tőle várja az önmegváltást és a boldogságot, amiért ő, maga, semmit nem tesz; ez az, amit Lizzie a Büszkeség és Balítéletben nem csinál, mert ráébred, hogy önmagáért kell megváltoznia, de már azelőtt is egy nagyon komplex karakter (tíz oldalas esszét írtam tavaly irodalomszeminráiumra Miss Lizzie Benneth : A Complex Character címen, szóval most szerintem le is állok mielőtt belelovalom magam :D)

headcanon van az ún. fanon, a fandom egységes headcanonja - például Cecil egységesülő szőke/szemüveg/magas/nyurga/tetkókakaron ábrázolása, vagy hogy John szereti a jamet és sunyiban sündisznó. Ennél nem is nagyon kell kredit, mert mindenki tudja, hogy az ötlet mindenkié, és együtt fejlődött és alakult. Ez a jó hír :D

stílus ez egy érdekes gondolat; beletűnődve gyakran érzem én is így. a veszélye az, hogy a saját stílusodnál, a saját ötleteidnél, a saját, megszokott kis módszereidnél megmaradva próbáld kiváltani azt a nagyon is új és más hatást, és hogy ha arra jut, hogy nem lehetséges, akkor a) feladod b) plagarizálsz c) belekezdesz egy hosszabb fejlesztési folyamatba, hogy a magad módján eljuss egy olyan szintre, hogy hasonlóan hatásos tudj lenni
ez tényleg egy türelemjáték.

Ivy írta...

Indokolatlanul a közepébe vágva, mert megfogadtam, hogy most már tényleg nem spammelem tele a komment szekciót aztán elolvastam a válaszodat kétszer és... elbuktam.
Szóval:
Igen a fórumos bármi vagy akármi napjainkra szépen lassan kihal. (mert én meg fiatal vagyok, mint Baál, ez szerintem azért tragikusabb egy fokkal.) Tehát a mindenkori és elpusztíthatatlan teenager rajok kiszabadultak a bloggerre, aminek már tényleg van egy bizonyítási tendenciája. Nem egy olyan ismerősöm van, aki konkrétan azért gyárt(!) felhasználófiókokat, hogy aztán azokkal bekövesse a saját blogját. (A követsz, visszakövetlek akciókról már nem is beszélve.) Egyszóval egyfelől nagyon satnyul el ez a kör, de szerintem egyes érettebb gondolkodású bloggerinák már belátták, hogy cselekedni kell. Mármint úgy minden téren. Én például egy "vissza az időben" kampány keretében kezdtem el írni, de választhattam volna a "le a vándejreksön blogokkalt" (ez azért kicsit erős) vagy a "mesterségem címere" érdekes kihívását. És ha ez a dolog elterjed, mármint tényleg képbe jönnek az érdekes, változatos avatar-regények, akkor a műfaj valamilyen szinten megmenthető lesz.

Az viszont kizárt (jujj de csúnya szó ez!), hogy valaha is túljuthat a szexizmusán. Szerintem ez a dolog csak évről évre rosszabb lesz, és hogyha csak a blogokban lenne ilyen erőteljesen jelen! A tizenéves korosztály, mintha a huszonegyedik század végtelen egyenlőségében reneszánszos hevülettel visszafordult volna a barbár idők férfi-női viszonyaihoz. Olyan horrormesébe illő jeleneteket látok nap mint nap olyan természetességgel átélve, hogy beleborzongok. Hogy egy megtörtént eset gyakorlati példájával illusztráljam a jelenséget:
WX kiemelkedően tehetséges tanuló. A felvételijét átlagon felül írta, több országos szintű versenyen is képviselte Budapestet, ezenkívül elbűvölő humora van és mindent összevetve is zseniális. Pár napja megkért, hogy segítsek neki új blogkülsőt fabrikálni, amit késséggel el is vállaltam, mert miért ne. Na most kértem, hogy írjon egy néhány mondatos bemutatkozást. Az iromány így kezdődött:
Vannak, akik WX-nek hívnak, és vannak akik úgy, hogy az a lány, akinek még soha nem volt pasija...
MIÉRT? Miért aposztrofálja magát egy tehetséges, értelmes fiatal nő azzal a szerintem teljesen elhanyagolható körülménnyel, hogy még nem volt pasija. Miért? Miért lett napjaink egyik legközpontibb kérdése ez? Miért érezteti velem is, meg úgy mindenkivel a világ, hogy ha nem egy jókötésű férfiember oldalbordájaként libegsz egyik sarokból a másikba, akkor nem érsz semmit? Ez szerintem szörnyen elkeserítő, és ami a legrosszabb az egészet rákenik a szerelem évszázados babonás kultuszára. Lassan már olyan ez az egész, mint valami szekta. Aminek Istene tulajdonképpen minden emberi érzést és értéket lealacsonyít a nagyszerű és tökéletes szerelem mellett. Ezért van, hogy minden OC-regény megcsömörlik ennél a témánál és a legtöbb karakter egysíkúan ráépül az említett kultuszra. Huuh. Ez most itt egy pánikszerű segélykiáltás volt, elnézést érte.

Ivy írta...

Canon, headcanon és a többiek: Na igen, de szerintem az valamilyen szinten lenyűgöző, ahogy alakítjuk egymás véleményét egy karakterről, vagy egyáltalán egy fandomról. Elvégre a ficc írásnak is részint ez a célja? (rengeteg más mellett) Hogy az író saját karakter képét átadja a külvilágnak. Ha a külvilág tovább gondolja, az szerintem még csak nem olyan tragédia. De persze ez is alkotó függő, meg nem mindegy, hogy milyen pofátlanul nyúlják le a dolgot.

Stílus:
Mi a stílus?! *elkeseredetten az asztalra hanyatlik* Erről egyszer úgy olvasnék tőled egy cikket :3, mert tényleg elég érdekes a téma. Oké, kevés olyan dolog van amiről tőled ne olvasnék cikket - a szvetterszabás évszázados hagyománya és kultúrája a tengeren túl - Egyszóval igen, egyértelműen türelemjáték és szerintem egy kicsit arról is szól, hogy mindenbe belekóstolunk. Mármint nem lenyúljuk más stílusát, hanem kezdetben elindulunk a nagy stílusok nyomán. Szürrealizmus, naturalizmus... érdekes látni, hogy a saját felfogásodban hogyan ha ez meg ez a dolog és akkor ebből szépen lassan kicsiszolódik a saját mindenséged. Vagy csak zseninek születsz. *kesergő pillantások az Amadeus oltárra*

Háááát megint sokat pötyögtem. Elnézést. Vagy nem tudom mit kell ilyenkor mondani. Ha megint elfog a közlés kényszer ígérem, a postafiókodat tömöm tele több millió kétesen humoros címmel ellátott levéllel.

Raistlin írta...

Azért van a kommentszekció, hogy legyen hova kommentelni, és én csak örvendek, ha áradnak a vélemények (szívem szerint a szólimitet is beszüntetném), ne legyél kínban emiatt - valamint engedd meg hogy társuljak hozzád a pánikszerű segélykiáltásodban a nők helyzete kapcsán (amiből nekem holnap kéne egy prezentációt tartani ha már itt tartunk ésss csak hat oldal van belőle kész mert mindig ki kell húznom részeket mert elkezdek véres szájjal ócsárkodni; azért talán majd sikerül egy értelmesded cikké (blogbejegyzéssé) transzfolmálnom valamikor)

Stílus... kettőt és könnyebbet. Talán a nyelvhez hasonlítanám (*felnéz a polcra nyelvészeti tanulmányainak hosszú kötetsorára és törődötten sóhajt*) - a nyelven belül pedig az idiolektushoz, amiről ez a definíció meglepően pontos: "Az idiolektus az egyének sajátos nyelvváltozata, az általánosnak tételezett köznyelvi formától eltérő egyedi nyelvhasználat. Több megjelenési szintje lehetséges, idiolektusok lehetnek a szókincs, a nyelvtani szerkesztés vagy a kiejtés egyéni sajátossága" - a kiejtés az irodalomban talán nem annyira játszik, de elég találó hasonlatnak tartom *bizonytalan félmosoly, feltartott hüvelykujj*

Kyra írta...

Szia! ^^

Azt hiszem, a legjobbkor talált rám ez az írásod, és első körben annyit mondanék: köszönöm! Köszönöm, mert felnyitottad a szemem, hogy nem más(ok)hoz kell állandóan hasonlítgatnom magam, és emiatt az amúgy is nulla önbizalmam írás terén még inkább a béka feneke alá kergetni. Egyszerűen önmagamnak kell lenni, mert az igazi, így lehetek csak elégedett azzal, amit kiadok a kezemből.

Másrészt viszont lefagytam a köszönet mellett. Mert, te jó isten, mi van, ha akarva-akaratlan én is másolok? Azonnal eszembe jutott, hogy még kiscsikó koromban, amikor még csak olvasgattam a Merengőn volt egy kedvenc íróm. Faltam minden történetét, totálisan odáig voltam érte, aztán iszonyatosan boldog voltam, amikor kaptam tőle egy privát üzenetet. Elkezdtünk beszélgetni, egyre jobban megismerni egymást, végül kitaláltuk, hogy írjunk együtt. Hatalmas megtiszteltetésnek vettem, és ezzel együtt hatalmas is volt a nyomás. Írtunk, de... nem éreztem jól magam, mert minden úgy volt, ahogy ő szerette volna, mert ő volt a tapasztaltabb. Több közös történetünk született, mire rájöttem, nem jó ez így, az ő stílusa nem az enyém, nem kell nekem úgy írnom, ahogy neki. EZ volt az első alkalom, hogy erre rádöbbentem, aztán elkezdtem írni önállóan, magamtól, saját ötletekkel, és egész jól ment. Aztán írás közben sokat olvastam, egyre jobb és jobban megírt történeteket találtam, és elgondolkoztam, mit keresek én itt? Semmi vagyok hozzájuk képest. És leblokkoltam, nem ment. :( Most viszont Neked köszönhetően remélhetőleg végleg levetkőzöm ezt "a mások sokkal jobbak, nekem itt nincs helyem" gondolatmenetet.

Másoltak engem is, igen, bár mai napig nem értem, miért? Egyébként nagyon jól látod a dolgokat például a Merengővel kapcsolatban is, valóban nagy a nyomás. Sajnos engedünk is neki elég gyakran. Hm, mától talán eggyel kevesebben lesznek, akik engednek neki. ;)

Fhú, annyi mindent szerettem volna még, de most rohannom kell, tudom, egész nap ezen fog kattogni az agyam, legszívesebben vinném tovább ezt az írásod, a többi ficíró orra alá nyomni, és ha csak elgondolkoznak rajta, már nyertünk. Ez egy olyan írás, amit mindenkinek el kéne olvasnia, mert baromi hasznos. Köszönöm!

Szia,
Kyra

Raistlin írta...

KYRA Hahó ouo Nagyon örülök, hogy ekkora hatással volt rád a cikk - és csak hajrá és hajrá (és egy kis hajrá is)

Én mindig mindenben máshokhoz hasonlítom magam, de az írás terén erről leszoktam; valamiért kifejezetten...megnyugtat, ha találok valakit, aki olyan szinten van, ahol én sosem leszek, mert azt mondom, hogy "létezik a tökéletes és teljesíthető a tökéletes, itt az élő példa" és valahogy egy csomó lelkesedést ad (fene tudja, miért

És köszönöm a visszajelzést! :D

Anna írta...

Na kivételesen most én is írok valamit, mert a téma a lelkem mélyéig hatolt (de most komolyan), és ugyanaz, mint amit Kyra mondott: én is rettentő önbizalomhiányos vagyok és jól esik ha emlékeztetnek arra, hogy bár a Dorian Gray-en és az Esti Kornél felett könnyesre sírt szemmel mormogtam hogy "Én sosem fogok tudni ilyen műremeket írni", az írásnak nem is az a lényege hogy mások szófordulatait és stílusát újra felhasználjuk, hanem hogy saját képzettársításokat kapcsoljunk saját szavakhoz.Én most őszintén elmondom hogy mostanában ritkán olvaslak pont a Dorian Gray-es példa okán, mert tényleg elképeszt és lenyűgöz az, ahogy te a szavakkal, a mondatokkal bánsz - és akkor utána jó félóráig rossz kedvem lesz, mert én nem tudtam volna kitalálni éppen azt a jelzős szerkezetet, vagy éppen azt az ütős poént. (Ez egyébként a legnagyobb bók amit egy írónak adhatok. Ezért is szoktam rá az angol fanficek olvasására. Szerencsére idegen nyelven nem annyira érzékelem ezeket a nyelvi bravúrokat.)
Persze ha belegondolunk, a nagy írókra is mind hatással voltak korábbi írók, de valahogy mintha ők jobban tudták volna kezelni ezt az egész dolgot... (vagy csak én mesélem ezt be magamnak, hogy ezzel állandóan azt bizonygassam, hogy mennyire nem születtem írónak. Nem tudom.)

Szóval szerintem igaz az az ócska közhely, hogy nincs új a nap alatt, viszont egy témát többféleképpen is meg lehet közelíteni, és abban teljesen igazad van, hogy az én Dean Winchesterem csak az enyém, és ha írok róla egy ficet, talán mások is úgy nézőponttal fognak gazdagodni általam. Most a Teljes napfogyatkozás című film jutott az eszembe, mikor Rimbaud közölte Verlaine-nel, hogy nem fog több verset írni, mert már minden témát megírtak, ami megírható volt. Verlaine meg csak annyit mondott, hogy igen, de nem úgy, mint ahogy te írnád meg. Ezért nem fordulunk le a székünkről mikor ezrendjére is kijátsszák az arénában-egy-csapat-gyerek-van-és-le-kell-gyilkolniuk-egymást-mind-egy-szálig témát, vagy a klasszikus szerelmes kliséket. Mert ha valami jól van megírva, magasról teszünk rá, hogy már akadt ugyanerre a helyzetre precedens az irodalomban, és csöndben végigizguljuk (még akkor is, ha tudjuk mi lesz a vége) a történetet.

Hogy magáról a fanficekről és a slashről is írjak valamit érdemben, szerintem pár száz év múlva sokkal nagyobb becsben lesz tartva ez a fajta irodalom. Igen, lehet, hogy már meglévő karaktereket használunk fel, de szerintem egy teljesen amatőr írónak nincsen jobb terep, hogy felmérje a képességeit. (Aztán ennek is lehet olyan veszélye, mint amit magamon tapasztalok: annyira imádok slashet írni, hogy a saját történeteimmel sokkal kevésbé foglalkozok, pedig egyszer író szeretnék lenni. Túságosan elkényelmesedtem a kész karakterek, kész helyszínek adta lehetőségek miatt, és nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy a saját írásokban ne olyan karaktert alkossak, akit magam is utálok, és ne olyan történetet írjak, amit talán magam sem olvasnék el.) És persze akkor ott van a történelem, mint a legnagyobb fandom. Ha valaki VII. Henrik magánéletéről ír egy regényt teljesen korhű részletekkel és történelemhű adatokkal, senki meg nem szólja a világon, a kiadók is örömmel fogadják (amennyiben igényes persze.) Ez valahogy olyan... visszás.

Raistlin írta...

ANNA, köszönöm, hogy írtál - egy nagyon érdekes problémát vetettél fel a végén, amire szerintem... cikkben fogok válaszolni :D (Mi másban)

És tényleg minden létező témát megírtak már, mert a történelem ismétli önmagát, az élet ismétli önmagát és nem tudunk túllépni magunkon. De fenntartom, hogyha csak új dolgokról lenne szabad írni, akkor Shakespeare után nem lenne irodalom (aki szintén létező történeteket használt fel, de olyan géniusz volt, hogy évszázadok múlva is mindenki a földhöz vágja a tollát aki elolvas tőle pár sort [magamat is beleértve] szóval igen)

Egyébiránt meg fentartom, hogyha egy író vagy bármiféle művész száz százalékig elégedett azzal, amit csinál, és nem néz fel másokra, akkor... valamit nagyon rosszul csinál.

Constellation írta...

Szia :3 bocsi, hogy csak most, épp ilyen régi cikkhez, de... köszönöm. Ez most nagyon kellett. Mert egyrészt ott vannak azok a bloggerek, akik engem kopiznak, egyszerűen mert ott vagyok, és mindenki kopizik mindenkiről. És nem szólhatsz rájuk, mert ~annyira~ azért nem feltűnően csinálják, és mégis ott van éd zavar. Másrészt viszont amíg a szájamat húzogattam miattuk, addig én is ugyanezt csináltam: ahogy te is írtad, a kedvenc szerzőim stílusa sorra rám ragad, és sokszor csak utólag veszem észre ezt magamon. Az nagyon sokat segített, amit Neil Gaiman stílusáról mondtál, biztosan ezt fogom manträni magamban, ha legközelebb irigy leszek egy másik íróra.
Tudom, hogy sokan igyekeznek lemásolni a stílusodat, és nagyon tisztellek, amiért ezt ilyen felnőtt módon kezeled - én a helyedben biztos rég kiborultam volna. Ezt elolvasva viszont sok dolgot átértékeltem magamban, és mire a kommenteket végigolvastam, meg is nyugodott a kis lelkem. Szóval még egyszer nagyon köszönöm ♡
maradj mindig ilyen okos és kedves és tehetséges, mert nagyon sokat tanultam tőled *-*
és bocsi, hogy ez a komment nem lett túl informatív, tulajdonképp már minden fontosat elmondtak előttem
Vivi

Raistlin írta...

Édes istenem, de drága vagy ;u; Nagyon szeretem a blogodat, és fáj hallani, hogy másolják, de őszintén bízom benne, hogyha újra és újra emékeztetjük magunkat arra, hogy márpedig mindannyian legyünk szíves eredeti dolgokat alkotni, akkor változtathatunk

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS