a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. január 11.

Tűhegyre szúrva ragyog

 

Welcome to Night Vale, Cecil/Carlos/Earl szerelmi háromszög dodekaéder, modell AU
őszinte elnézéskérésemet küldöm a divatszakma minden sarkába, de nem tudtam nem megírni ezt a történetet.
nincs is jobb alkalom belefogni egy regénybe mint egy ropogós-friss vizsgaidőszak.




TŰHEGYRE SZÚRVA RAGYOG


„Nem gondoltak a rózsakertre,
és elkövették, amit nem szabad.

Ezentúl üldözöttek lesznek
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.
Üveg alá kerűlnek valahányan.

Üveg alatt, tűhegyre szúrva
ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök ragyognak, uraim.

Félek. Kérem a köpenyem.”

/Pilinszky/


Carlost a nagyanyja imádkozni tanította, talán úgy öt éves lehetett akkor. Összesimította a tenyerét, és két hüvelykéből keresztet kulcsolt. Szorítás. A két tenyér összesimul. Erő- és ellenhatás. Ebben a mozdulatban fedezte fel először azt az erőt, mellyel később megfojtotta Istent és a racionalizmust, az összefeszülő kezek erejében találta meg a választ minden kérdésre, és a válasz ennyi volt: pillangóeffektus.
Azt mondják, ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát északon, tornádó söpör végig keleten. Minden cselekedet összefüggésben áll, de kölcsönhatásaikban nincsen semmiféle rendszer vagy logika. Carlos néha még ma is összeérinti a tenyerét, amíg a merev ujjak remegni nem kezdenek, maga elé tartja a kezét és közönnyel figyeli, hogyan ráng végig rajtuk a mindenséget egybetartó káoszelmélet.


Mindig lenyűgözte a dolgok esetlegessége, szigorúan tudományos alapon.
Az élet, amit most él, merő véletlen.


Carlos huszonegy éves. Foglalkozása: modell. Nem szereti ezt a szót, de a szinonimái még nevetségesebbek. Nem is a hangzásával van gond, és nem is a jelentésével, hanem ahogy identifikálja őt. Diszkreditálja. Ha egy ismeretlen jönne hozzá, és a kezét nyújtaná, amíg tenyér tenyérnek szorul, ő azt mondaná:
- Carlos vagyok; tudós – átmenetileg modell.
A helyzet viszont az, hogy senki nem kérdezi. Az utóbbi időben, az utóbbi években kizárólag olyan embereknek mutatták be, akik már ismerték, akik ránézve azt mondták:
- Aha, te vagy az!
És többnyire hozzátették:
- A fotóidon magasabbnak látszol.
És nevettek.

Carlos valóban magasabbnak látszik a fotóin. Ennek legfőbb oka az, hogy a fotói egész épületeket fednek be, egész városokat, New York, LA, Tokyo, London, Párizs, Milánó. Carlos ott áll a kivilágított JP’s óriásplakátokon, feketén-fehéren, két kézzel a hajába markol, hátrahúzza a sötét tincseket magas homlokából, kemény izmok a karján, a mellkasán, a hasán – félmeztelen, egy farmer feszül rajta, majd’ lerobban, szeméremcsont, szegycsont, arccsont, hosszú, árnyalt vonalak, és a tekintet, amire Cactus June azt mondta:
- Hasít.

Carlos kifakult kabátban állt a Broadway főterén, hátraszegett fejjel meredve fel magára és belegondolt, hogy ahhoz képest, hogy a ruhaiparban dolgozik, feltűnően kevésszer van rajta ruha ezeken a fotókon.
Erre Cactus azt mondta:
- Neked megvan a tökéletes kombináció. Tökéletes arc, tökéletes test. Ebből élsz. Ez vagy te.

Carlos igazából szereti a szakmáját, de nem szereti, ahogy behatárolja őt. Carlos Tökéletes Arcként és Tökéletes Testként működve él. Az egyetemi felvételijére spórolt. Aláírt egy szerződést. Lassan már lemond az egyetemről. Addig is Ruhaipari Alkalmazott. Manöken. Valahogy így.

Hazudna persze, ha azt mondaná, hogy utálja az egészet. Ami zavarja, az talán csak annyi, hogy nem profi. Híres, persze, ahogy New Yorkban pár hétig mindenki az. Cactus, az ügynöke szerint született tehetség, de sokkal inkább lenne tehetséges tehetség.
Maradnak a tucatmárkák, amiket leértékelve megvásárolhatsz egy szupermarketben, és ez rendben van így. Zavarba jön, ha szóba kerül a divat. Nem azonosítja magával. Viseli a ruhákat, amiket ráadnak, leveszi őket, ha kérik, ők pedig fotóznak. Ez igazából ennyire egyszerű.

Az élete egészen addig volt ilyen, amíg meg nem ismerte Cecil Palmert.

A következőképp történt: véletlenül; kiszámíthatatlanul; és elkerülhetetlenül.

A JP’s piacra dobott pár divatszemüveget, és Cactus azt mondta:
- Te kellesz nekik.
Carlos volt már olyan tapasztalt, hogy ne kérdezzen semmit. Steve Carlsberg, a CEO lehadarta neki az egész helyzetet a taxiban, amíg egy papírpoharas Starbucksba kapaszkodott:
- Figyelj, ez most más, oké? Ezek most merészet akarnak.
- Mindig merészet akarnak – kockáztatta meg Carlos.
- De most sokkra mennek. Melegek.
- Ők melegek?
- Nem, nem, ti. Te meg a srác, az a koncepció. Hogy hívják a srácot? C- nem tudom. Valami kis kifutós senki a Night Veil-től.
Carlos értetlenül nézett Steve-re. Steve nem hitt a szemkontaktusban, szóval nem vette észre.
- Mért őt küldik?
- Hm?
- Ha ilyen senki. Akkor miért őt akarják?
- Ja? Kontraszt, vagy mi. Ez a művészeti elképzelés. Az NV alternatív. Gondolom, erre mennek rá. Hogy a fickó is alternatív. És akkor itt vagy te.
- Az jó, nekem nincsenek alternatíváim – jegyezte meg Carlos. Steve egy darabig nem felelt semmit, aztán azt mondta:
- „Szemüvegek mindenkinek.” Erre gondolj. Ez a kulcs.

„Szemüvegek mindenkinek”, ismételgette magában Carlos a sminkszoba felé tartva. „Szemüvegek mindenkinek. Szemüvegek a catwalk-srácnak. Szemüvegek nekem. Szemüvegek neked. Ha akarod, ha nem, szemüvegek.” Visszatartott egy vigyort. A fodrász rögtön beültette egy székbe. A szeme sarkából látta, hogy egy szőke srácot sminkelnek tőle nem messze, és csak ennyit fogott fel belőle: szőke, rögzítette az adatot és behunyta a szemét, amíg a fodrász odagurította a hajmosótálcát.
- Hello. Ideges vagy?
Elsőnek nem fogta fel, hogy a kérdés neki szólt – egyáltalán, hogy valóban elhangzott. A hang nem egészen tűnt emberinek. Mindenek előtt is, mély volt – mozielőzetes-mély, rádiómély, narrálom-az-életed-mély, túlontúl jól artikulált, és íze volt, sűrű, mint az olvadt, sötét csokoládénak. Carlos a gyomrában érezte. A csönd a vízcsobogással együtt aztán irreálisan hatott.
- Ööö – mondta. – Nem?
- Én mindig ideges vagyok – így a hang. – Nem is tudom, mikor voltam fotózáson. Azt sem tudom, most miért vagyok itt.
- Én pénzért. – Carlos próbálta elfordítani a fejét, hogy a beszélő irányába nézhessen, de a fodrász szelíden rosszabb belátásra terelte.
- Hmh! Ez jó. Szóval, gyakran fotózol?
- Aha. Hát, gyakorlatilag kizárólag fotózok. Mármint a catwalkhoz nem vagyok elég magas.
- Ó. Na igen, az… igen. És amúgy mit szeretsz csinálni?
- A munkámon kívül? – Carlost egy pillanatra meglepte a felismerés, hogy a munkáján kívül is van élete. – Hát. Te? Mármint én ööö, szeretek ööö, kísérletezgetni, mármint nem hogy… hanem hogy amikor felrobban meg reagál. Szóval hogy fizikai értelemben. Véve. Te? Mármint hogy te. A hobbik.
- Engem is nagyon érdekel a tudomány.
Engem pedig nagyon érdekel az arcod. Carlos megpróbált ismét felé pillantani, mire a fodrász rátámadt egy hajszárítóval.
- Szoktam nézni a Discoveryt – folytatta a srác. – Amúgy pedig a média foglalkoztat. Ez a jól csengő megfogalmazása annak, hogy twitter-addikt vagyok és levegőt is egy facebook-alkalmazás segítségével veszek. – Carlos elfojtott egy újabb vigyort. – De ez közel sem annyira érdekes, mint felrobbantani valamit.
- Vagy valakit. Bocs, bocs, ööö, nem szoktam embereket felrobbantani, csak ööö.
A srác nevetett. Carlos akkor és ott belészeretett.
Ezt persze elméletben cáfolta volna. A nevetés lehet bájos, de nem feltétlenül attraktív, legalábbis ezt gondolta egészen addig a pillanatig. Valamiféle szorító hőt érzett a mellkasában.
- Szerintem csak így beszárítom – mondta a fodrász. – Az meg is van. Nem tudok vele mit csinálni. Csak rontanék rajta. – Óvatlanul beletúrt. – Ez így kurva jó.
Carlos egy biccentés formájában kifejezte egyetértését, és megfordult a székkel. A sminkes ekkor végre ellépett a srác elől. A férfi felnézett.

Egymásra meredtek.

Szorítsd össze a két tenyeredet. Szorítsd és szorítsd, aztán fűzd össze az ujjaidat.

Ilyen volt egymásra pillantaniuk.

Carlos azt mondta:
- Oh.
A fiú pedig azt:
- Aha, te vagy az!
És:
- Úristen, élőben is úgy nézel ki, mint a képeiden.
És:
- Nem ismertelek fel a hangodról.
És:
- Hello, Carlos.
Carlos vissza akart köszönni.
Hello, catwalk-srác.
Hello, ott.
Hello, hello.

De persze csak bámult rá.
Felfogta, megértette végre, miért szerződtették mellé ehhez a kampányhoz. A fiú az ő negatívja volt. Szőke, persze, mindenekelőtt és már-már megdöbbentően, áramütésnyi szőke haj és villámkék szemek, a bőre pedig a legtökéletesebb fehér, hidegszín erekkel. Inas volt, karcsú, az arca idegenül és aggasztóan gyönyörű, és minden mozdulatából, ahogy félrehajtotta a kezét és felnézett, ugyanaz a fenyegető szépség sugárzott, ami az űrből és a vérvörösre mart kanyonokból, a távolból, a semmiből, és Carlos talán először érzett egyszerre iszonyt és áhítatot.
                                                 
A férfi neve Cecil volt.

Carlos utólag nem emlékezett rá, ez mikor derült ki számára.  Talán volt egy olyan rész, hogy bemutatkoztak.

Egy tetőn álltak. Alattuk, körülüttök a város. A fotós egy csontos nő, egy seregnyi segéddel. Reflektorhő és ezüstlapok. Cecilre négyszögletes, keret nélküli szemüveget adtak, rá pedig valamit vastag, fekete kerettel, nadrágig vetkőzve álltak egymással szemben, és Carlos lassan végigsimított a szemüveg szárán, csak az ujjbegyeivel, ahogy félprofilba fordultak.
- Közelebb.
Magához vonta Cecilt. Csípőből összesimul, derékból elhajol.
- Jó lesz. Csók.
Amikor azt mondják: csók, valójában nem történhet meg – kevesebb dolog tűnik előnytelenebbnek egy felvételen. Ami kell nekik, az a törtmásodperc, mielőtt az ajkak összeforrnak, az a fennakadt lélegzetvétel. Carlos közel hajolt, elnyelve egy sóhajt, és Cecil egészen finoman felnyögött.
- Megint.
Egymás után kaptak, dühvel ezúttal, Cecil ujjai Carlos hajába futottak. Carlos felemelte őt – Cecil combjai a dereka körül – úgy buknak össze – Cecil karjai a vállán, a körmei a hátát szántják. Vízpárát fújtak rájuk, vacogva megrándultak mindketten, aztán Carlos szétmaszatolta a cseppeket Cecil mellkasán, az ajkaihoz hajolt, felcsukló lélegzet, a szemüveg bepárásodott.
- Cecil, felém.
Ahogy Cecil odakapta a fejét, abban volt valami egészen állatias, és Carlos már rántotta is vissza magához, a szemüvegek kerete összekoccant, ketten néztek a kamerába, őket semleges arcú kellékesek bámulták, vissza egymás felé, Cecil Carlos hajába markolt megint, és úgy hajolt közel, mintha harapni akarná, és a lefojtott sóhajok lassan néma kiáltásokká lettek.
- Dinamikus. Jó. Megint.
Carlos ordított belül, egy sikoly a szájpadlásnak szorítva, a tenyere Cecil nyakát fojtja, ujjai az állkapocsba fúródva, közel hajolt, és megint csak visszanyelt egy lélegzetet, Cecil hunyt pillák alól nézett rá, az állát fölszegve, fölényesen, és egymásba martak megint, az utolsó törtmásodpercnél torpanva meg, elhajoltak, egy-kettő-három, vissza megint, lélegzet, közel újra, lélegezz, Carlos végighúzta a mutatóujját Cecil ajkain.
- Árnyékolod.
Cecil az ujjára harapott.
- Sok lesz.
A fotós felé fordultak.
- Ez az. Ez a tekintet. Csók.
Ezer és száz csók és egyik sem csattan el. Aztán azt mondják:
- És vége. Szuperek voltatok.
Cecil kifulladva vigyorgott, a mellkasa zihált, és volt egy mozdulat, ahogy az ujjait a szegycsonttól a szívig húzta megkönnyebbülten, az a vonal kísértette Carlos gondolatait olyan átkozottul sokáig – ahogy végigkarcolná az ívét a körmeivel, ahogy az ajkait szomjazva a bőrre tapasztaná, és vaku, vaku, vaku.

Tisztában volt vele, hogy jó eséllyel soha többé nem látja viszont Cecilt.

A munka mérlege utólag ez: biztos benne, hogy elcseszte. Elcseszte, mert nem volt elég professzionális, nem koncentrált, nem fókuszált. Elcseszte, mert túl professzionális volt, nem kérte el Cecil teljes nevét, elérhetőségét, telefonszámát, semmit, csak nézte, ahogy megtörülközik (két kézzel dörzsöli a haját és felborzolja egészen), és ahogy utána rámosolyog; nem nézte végig, ahogy kisétál az életéből, beszélt valamit a fotóssal és Cecil egyszerre csak már nem volt ott, és ez nem foglalkoztatott senkit sem.

Ritkán látja viszont a saját reklámanyagait. Ezt most kifejezetten kikövetelte.
Steve azt kérdezte:
- Mire kell?
- A portfóliómba.
- A portfóliódba már beletettük.
- Láthatom?
- Jó lett. Fasza lett. Szexi.
- Láthatom?
- Jó a kontraszt. Te, meg az a srác. Ütős anyag. Szupermaszkulin, hiperandrogün.
És Steve csak folytatja tovább. Carlos feladná, amikor Steve a laptopjához fordul, pár billentyűleütés és felé fordítja a képernyőt:
- Na?
Nem érhet hozzá a képhez.
Nem érhet hozzá Cecilhez.
Az egész csak digitális pixelek a sora – az agyban; egy monitoron.

Legalább ki kéne derítenie, melyik újságnak volt, vagy melyik weblapnak, magazinnak, plakátnak; de hagyja elfelejtődni. Hagyja, hogy csak a számlájára utalt összeg emlékeztesse rá. Hagyja, hogy ennyi legyen.

A lepke szárnya rebben.

Viharrá fordul a szél.

Egy divatbörzén történt, Kaliforniában, az uborkaszezonban, amikor semmi sincs, és Carlos is egyszerűen csak odakerült valahogy – államokkal arrébb kellett volna lennie, a Keleti-parton talán, úgy tervezte, de aztán elkísérte Cactust, aki a repülőtérre tartott, és felszállt vele a gépre, és Cactus azt mondta:
- Maradnod kell. Semmi nagy durranás, de Steve is ott lesz.
Cactus úgy cipelte őt magával mindenhová, mint egy divatos kiegészítőt, és ha fotóztak, a kamerába néztek, csípő egymás felé, tükörkontraszt, félmosoly.

Cactus kiugrott modell volt, aki céget alapított és vagyont csinált, és márkanévvé tette az olyan szerencsétleneket, mint ő, ez volt a szlogenje és ez volt a missziója:
- Mindenki lehet topmodell – mindenki, aki tökéletesen néz ki.
Megtanította Carlost járni, és megtanította nézni, megtanította, hogy minden tárgyhoz úgy érjen, mint aki pontosan tisztában van az értékükkel, megtanította mosolyogni, kitartóan és órákon át, megtanította úgy végigmenni az utcán, mintha eladhatna ott minden épületet és minden járókelőt és az égboltot is.

Cactus tehát egyszerűen magával vitte, és ha Kaliforniába, akkor Kaliforniába, és ha divatbörzére, akkor divatbörzére, és Carlos ott ült mellette, vitte a táskáját, lesegítette a dzsekijét, fölsegítette a dzsekijét, italt hozott neki, és mosolygott, mosolygott, mosolygott. Cactus elfáradt, napszemüveget tett fel, azt mondta:
- Üljünk be valamire, és alszok. Nem igaz, hogy nincsenek itt székek.
Steve és Carlos bekísérték őt a 16-os terembe, és az első sorokból felálltak hárman, és fejet hajtva átadták a helyüket. Cactus helyet foglalt, kinyújtóztatta a lábait, suttogva kérdezte:
- Itt mi lesz?
Akkor lekapcsolták a fényeket.
- Már tetszik – mosolygott.
Csak a kifutó izzott derengő köd-fehéren, és hang söpört szét:
- Isten hozott.
Kámzsás alakok vonultak elő, fáklyákat forgatva, a füst a felderengő reflektorok bíborával lobogott, Cactus azt mondta:
- Na, ez érdekes.
Steve pedig:
- Ez most cirkusz, vagy divatbemutató?
A kámzsás alakok leguggoltak, maguk elé tartva a fáklyát, és a kifutó középső része felemelkedett. Steve a programfüzetet bogarászva jelentette:
- Night Veil.
Egy maszkos nő lépett elő, magas, karcsú, fekete, homlokát csillagkoszorú övezte, és fémes zene dübörgött fel. Cactus a homlokára tolta a napszemüvegét.
- Fekete Madonna? Ötletes.
- Túl sok a csipke – dünnyögte Steve.
A ruha fátylai füstszerűen rebbentek. Carlos kényszerűen közvetített:
- Nekem tetszik.
A következő lányra azt mondta:
- Ez is jó.
Aztán pedig:
- Nem rossz.
Cactus mindig egyetértett. Steve soha.
A zene mintha alulról szólt volna, a föld alól. A fáklyák füstje szétfolyt az izzó kifutón. Carlos magában azt ismételgette: Night Veil, és próbált fogalmakat kapcsolni hozzá, de sikertelenül. Tudta, hogy hallott már róla. Night Veil, gondolta. Alternatív.  A fogalom üresen kongott. Hátrasimította a haját. Cecil akkor lépett a kifutóra. Cecil a kifutóra lépett, és magával hozott minden elfelejtett asszociációt: veszély, a mozgása, vágy, a tekintete, túl rég, mert a hajára nem így emlékezett, és a száj vonala – tilos, tilos, tilos; vasalt nadrágot viselt, szűkre szabott zakót, merev inget és széles karimájú kalapot, a homlokára harmadik szem festve, egy új kultusz papja, a kifutóra lépett, és ahogy végigvonult, elhozta az armageddont, minden lépte erő, a kezek madárcsont-kecsesek, a fej felszegve büszkén, és ahogy megállt – ahogy megtorpant a kifutó végén, észrevette Carlost, és hegyes fogakkal elmosolyodott.
Carlos abban a pillanatban szédülő kábultban rajongott érte, ahogy egy istenért, a megtérők szaggató imádatával idézte fel vonásait maga előtt, hogy a jelenre feszítse, igen, pontosan ilyen volt, és hetekkel ezelőtt és sok-sok nappal ezelőtt volt pár óra, amikor semmi mást nem akart az egész világon, mint azokat az ajkakat csókolni a végső extázisig.

Képzeletében látta magát, ahogy a kifutóra lép, ahogy megragadja az ezüstkeresztet Cecil mellkasán és magához húzza a láncon át, hogy üdvözölve, üdvözülve csókolja meg; de nem moccant és szólni sem tudott, és Cecil megfordult, és Carlos azt mondta, csak suttogta:
- Zseniálisan csinálja. Annyira jól csinálja.
- Kurva amatőr – jegyezte meg Steve. – A járás jó, de mi volt ez a mosoly? Csak a mosolyra emlékszem. Fogalmam sincs, hogy nézett ki az ing – az arcát néztem.  Engem az ing érdekel.  - Cactushoz fordult: - Jó volt az ing?
- Szerintem jó volt az ing. A gallér jó ötlet, tudod, ez a műanyag.
Carlos lábai remegtek.

Semmit nem fogott fel a műsor folytatásából. Cactus és Steve hívták a következő bemutatóra, de ő csak motyogott valamit arról, hogy egy kicsit még itt marad, és megállt az egyik ajtó előtt, egy vízadagoló automatánál, és úgy döntött, úgy határozott, hogy Cecil azon az ajtón át fog előlépni.
Cecil, zubogott fel benne. Cecilnek hívják.
Valahányszor fordult a gombkilincs, fennakadt a lélegzete, és felsóhajtott minden alkalommal, amikor valaki más jött elő, szinte megkönnyebbülten, de csalódva is.
Hátát a folyosó üvegablakának vetve állt, hunyorogva a fényben, az orrában még a füst szagával, a nyelve hegyén unt, fémes íz, és egyre a kilincset nézte, már-már mániákusan fixírozta, és szidta magát és nevette magát, de mindenek előtt hitt, hitte, hogy újra találkoznak, Cecil és ő, és fogalma sem volt, hogy erre valóban ennyire szüksége volt.
Cecil. Próbált felidézni valamit. Cecil nézni szokta a Discoveryt. Lemondóan sóhajtott, és ellökte magát az ablaktól.
- Carlos! Szia!
Megfordult. Cecil két ajtóval odébb lépett elő, már átöltözött, a karján egy dzsekit vetett át, vigyorgott – a homlokán még ott a harmadik szem, a haja szinte fehérré mosva, oldalt sötét és rövidebb.
- Ööö – mondta Carlos. – Jé. Izé, szia. Te itt?
- Bemutatónk volt – bökött Cecil a háta mögé. Egyetértően bólintottak. Carlos zsebre dugta a kezét.
- Hát – kezdte, aztán elhallgatott.
- Jó volt újra látni – mosolygott Cecil.
- Vizet? – Carlos kétségbeesetten az automatára mutatott. – Van nekik vizük.
- A vendéged lehetek?
- Persze. Az én költségemre. Szolgáld ki magad. – Úgy tett, mintha egy láthatatlan pénztárcából elővenne valamit; rádöbbent, milyen nevetségesnek tűnhet, és hogy Cecil biztos nem fogja érteni a gesztust – de Cecil kinyúlt, elvett tőle pár képzelt érmét, leszámolta a tenyerén, kettőt visszaadott, aztán az italadagolóhoz lépett. Carlos végigmérte.
- Ööö – mondta.
- Nem is tudtam, hogy itt leszel – csevegett Cecil. – Nem volt a programban.
A gép felzúgott.
- Én csak úgy… Figyelj, tudod min gondolkoztam?
- Min gondolkoztál? – Cecil elvette a tele poharat. Lehunyt szemmel, nagy kortyokkal ivott. Fehér nyakán süllyedt és emelkedett az ádámcsutka.
- Neked olyan hangod van – mondta Carlos -, hogy hogy hogy nem vagy reklámban? Vagy reklámban?
Cecil félrenyelt. A tenyerével megtörölte a száját, és pislogva nézett fel.
- Ezt komolyan mondod?
- Ne már, hogy neked még nem jutott eszedbe! – Erőltetetten nevetett. – Ilyen hanggal? Simán.
- Nem tudom, én… nem annyira gondolkoztam reklámokban.
- Kéne. Mármint ilyen hanggal… - Carlos csak felvonta a szemöldökét. Nem tudta, mit lehet „ilyen hanggal.” Feltételezte, hogy mindent.
- Ühüm. Hát… köszi? Tényleg köszi, én… Én. – Talán észre se vette, de gyűrögetni kezdte a műanyagpoharat. Az recsegve roppant öklében. – Én nekem nagyon tetszett a legutóbbi kampányod, a-
- A parfümös?
- Igen, az, huh… Vettem is olyat.
- Én még nem szagoltam. Mármint ugye a reklámhoz nem kapod meg a kölnit is, csak…
- Aha, aha.
- …úgy kell tenni mintha rajtad lenne és az lenne a legjobb dolog a világon, én ööö, én egy másik márkát használok, már, pfff, évek óta. De biztos ők is jók. Volt már parfümreklámod?
- Nem, én reklámokat igazából…
- Ja tényleg, tényleg, bocs, mondtad. De kéne! Mármint… - Végigmutatott rajta. – És a hangod. És nem nézel ki szarul. Mármint nagyon jól nézel ki. Mint modell! Ez a típus. Hogy androgün? És szőke. Mármint most…fehér… de volt… szőke… és ez jó. Ahogy kinézel. Mert így kell kinézni. Neked. Befogom.
- Köszönöm – mondta Cecil, olyan őszinte és mély hálával, hogy Carlos bele akarta fojtani magát a vízautomata üvegbúrájába. – A hajam eredetileg szőke, de… nem emlékszem, mikor voltam utoljára az a szőke. Mármint a múltkor mondjuk voltam vörös, amikor azt csináltuk, a tizenhármas őszi-télit, az… nem állt jól. Inkább volt narancssárga. Nem tudom, miért.
- Aha, aha, aha.
Valaki azt kiáltotta:
- Cecil! – mindketten odafordultak. Egy nő az egyik ajtóban sürgetően a csuklójára mutatott. Cecil gyorsan bólintott, és feltartotta a kezét, aztán Carloshoz fordult.
- Figyelj, nekem most…
- Aha, menj csak.
- Tök jó, hogy találkoztunk, izé, itt leszel még…?
- Nem, nem, megyek vissza, de ööö, hé. Hajrá! Jó?
- Jó – bólintott Cecil, és a pohár roncsait a baljába téve kezet nyújtott; kicsit oldalra kellett dőlnie, hogy a karján átvetett dzseki ne essen le. Carlos lenézett a felkínált tenyérre, aztán határozottan megszorította, és mélyen Cecil szemébe nézett.
- Viszlát, Cecil.
- Szia. – A férfi hangja puha volt most, omló és lágy. – Biztos látjuk… Szia. – Röviden biccentett, aztán a nőhöz futott, gyors sprintben, aki egy túlzó mozdulattal szétdobta a karjait. Carlos feléjük nézett, aztán gyorsan elfordult, és leszegett fejjel elsietett. 



komment: igen // nem



27 megjegyzés:

River írta...



Vannak dolgok, amikről nem tudod, hogy hiányzanak, amíg eléd nem sodorja őket a véletlen, annak hiányában pedig a lepkeszárnyak. Mint ez.

Csodálatosan feszültek, aprók, de élesek az átkapcsolások, épp amikor belemerülnék egy képbe, finom határozottsággal ellapozódik. Bár vissza fogok rá emlékezni a későbbi oldalak tekintetében, ott marad egy kis hiány, ami épp csak egy pillanatig zavaró- nem nekem, mint olvasónak, nekik, mint szereplőknek. Akik különben megint, nevetségesen a helyükön vannak, ebbe az au-ba is sikerült- számomra élően- áthoznod őket.

Felvázoltad egy nagy, életeket átszövő történet kereteit és ráhúztad az első réteg csipkét.
(Night Veil. Látlak. Figyelek. Mosolygok.) Levegőt pedig a zihálósan kattogó fotózásuk óta nem vettem. Nem sűrűn mondom, de ezt a koncepciót, akárcsak a megvalósítását
- hát ezt imádom.

Raistlin írta...

RIVER
hatenemrugdosol
te meg a yami
én ezt a rohadt életben soha meg nem írom

de örülök hogy belekezdtem mert na.

mert ilyen fantasztikusan kedveset írtál rá, főleg azért.

és most nem igazán jutok szóhoz mert még ööö

szóval nagyon, nagyon megtisztelő, hogy ennyire tetszik és tényleg - köszönöm. mindent.

Csibe Emo írta...

Tudod milyen érzés az, amikor belépsz egy vadul sodró folyóba, és szinte abban a szent pillanatban elsodor az áramlat?

Ilyen. Pont ilyen lehet. Elkapott, és egyszerre a végén találtam magam. Közben pedig valahogy megtelt vele a tüdőm és a szívem. És amint felfogtam, hogy vége - amihez kellett egy kis idő - a képernyő intenzív szuggerálásával folytattam, hogy igenis azt is mutassa meg, amit még nem írtál le - mert egyszerűen csak kell.

Tetszett a csavar, hogy itt Carlos szeret bele azonnal, aztán jött a keserédes újbóli találkozásuk, ami ismét összetört és mosolyra indított egyszerre, a végére pedig iszonyatosan kíváncsi lettem, hogy Earl vajon hogy jön majd be a képbe.

A vizsgákhoz egy kalappal, a folytatáshoz pedig hatalmas könyörgések és zsoltárok neked címezve.

Raistlin írta...

CSIBÉM annyira nagyon örülök, hogy tetszik, hogy azt elmondani nem tudom (és ami rosszabb - leírni sem)

Nagyon szépen köszönöm! Earl szerintem már a következő részletben betoppan - rövidebb fejezetek lesznek, de azok remélhetőleg gyors egymásutánban.

Mitsuki írta...

Én állítom, hogy nektek jót tesznek a vizsgák. De komolyan. Olyan történeteket ontotok magatokból, yami is meg te is, hogy elállhat az összes lélegzetünk.

*--*.*-*.*--*

Roppanó lélegzet. Fennakadó szavak. Kattogó vaku. Tapsvihar. Őrjöng a zene, dübörög a közönség. Tessék.

aláírt egy szerződést. Lassan már lemond az egyetemről. Addig is Ruhaipari Alkalmazott. Manöken. Valahogy így

A modellvilágról sokan álmodnak, álmodoznak, szeretnének a részesei lenni valamilyen oldalról. Tetemes mennyisége ennek csak addig, amíg bele nem lát a kiüresedett, jelentéktelenül érzelemmentes, elsuhanó pillanatokból összeeszkábált világukba. Csak parancsok teljesítésre, öltözetek levételre, emberek kelléknek és elfeledett helyek. Felgyorsult idő, mint mikor végigpörgetsz egy könyvön, úgy hogy szinte bele sem nézel. Megragad néhány kép, megmarad pár kósza sor, elmosódott színfoltok, összefüggéstelen szavak.

ahogy Cecil odakapta a fejét, abban volt valami egészen állatias, és Carlos már rántotta is vissza magához, a szemüvegek kerete összekoccant, ketten néztek a kamerába

Aztán felütöd valahol. Valahol, teljesen véletlenül, vagy a kegyetlen sors mozgatta a hátteret, de te felütöd. Felütöd és egy kitartott lélegzetig csak az létezik. Végtelenné nyúlva, hirtelen pörög el. Kiesett könyv koppan a padlón, és már nem találod meg. Emlék.

Homályos információár, távoli mosott szavat és kivágott képek. De az érzés, a pillanatnyi mindenségre még emlékszik a szív. De nincs felkészülve. Újabb sokk-hatás. Füstös mámor. Ismét oly' rövid, és túlontúl gyorsan múlik, csak a hit, a hit, hogy nem szakad meg örökre.

homlokára harmadik szem festve, egy új kultusz papja, a kifutóra lépett, és ahogy végigvonult, elhozta az armageddont, minden lépte erő

Nem lesz egy újabb elfeledett oldal. Nem.
Kitépi.
Megfogja, megtartja, elteszi, elveszti. Megint, megint megint.

szia. – A férfi hangja puha volt most, omló és lágy. – Biztos látjuk… Szia

Nincs vége. Sosincs vége.

*--*.*-*.*--*

U.i.: EZT nem fogod megúszni a szörnyedelmes firkáim nélkül. Divat. Ruhák. Bemutatók. Fotózás. Pillangó effektus. Darabjaiból rakod össze, már megint, a szívem csücskeit. <3

Raistlin írta...

MITSUKI, bármit csak mondattant ne, ez a jelszavunk.

Egy jó ideje, lassan már hónapok óta tartogatom magamban ezt a történetet; nem akartam megírni, mert a környezet nagyobb hozzáértést kívánna, mint ami nekem van, de sehogy sem hagyott nyugodni, nem tudtam kiverni a fejemből, mindig visszajött, és River és Yami rugdosni kezdtek érte; tehát rengeteget jelent, hogy tetszik [és nagyon várom a rajzokat ;u;]

És bár a modell-világ valójában csak keret, remélem, sikerül majd több oldalát is bemutatnom - az üzleties kiüresedéstől a legelevenebb művészeti ágig. Kívánj sok sikert! :D

Sunny-Apple írta...

Nem merem elolvasni a többi kommentet mert túl költőiek és elvesztem az önbizalmam. :D Mikor befejeztem annyi jutott eszembe, hogy "Még,még,még!!" És a leírások. Azok. Legszívesebben ezzel tömném ki a kispárnámat hogy alvás közben is tudjam hallani. :3
Kedvenc leírások: (megpróbálom visszafogni magam)
"Inas volt, karcsú, az arca idegenül és aggasztóan gyönyörű, és minden mozdulatából, ahogy félrehajtotta a kezét és felnézett, ugyanaz a fenyegető szépség sugárzott, ami az űrből és a vérvörösre mart kanyonokból, a távolból, a semmiből"
" a kifutóra lépett, és ahogy végigvonult, elhozta az armageddont, minden lépte erő, a kezek madárcsont-kecsesek, a fej felszegve büszkén, és ahogy megállt – ahogy megtorpant a kifutó végén, észrevette Carlost, és hegyes fogakkal elmosolyodott."
És amikor a víz automatánál beszélnek, az milyen cuki már! *-*
A kámzsás alakok pedig mindig megmelengetik a pici szívem. Nagyon jó! Hajrá a vizsgákhoz!

Raistlin írta...

SUNNY APPLE, minden egyes komment áldás és manna a léleknek és üdítő forrás (még a "hát ezt most elszartad" jellegűek is :D) - nagyon szépen köszönöm, hogy juszt is billentyűzetet ragadtál! ^^ [És köszönöm a drukkolást... szükségem lesz rá. Nagyon.]

A továbbiakban a teljes fanficer-karrieremet Cecil leírásaira építem, nagyon szeretek szóportrékat festeni róla, ha rajzolni már egyszer nem tudok és hát *sóhajt* annyira gyönyörű ez a karakter hogy az hihetetlen.

Hattie írta...

akartam már tegnap is írni, de még mindig annyira feldúlt vagyok; látod, a caps lockot se találom!
azt éreztem most, mint amikor Az eastwicki boszorkányok -at olvastam, és abban volt az a dolog a paradicsomról. a lélegzetem az fogta magát és elállt. mert annyira. annyira nagyon. tökéletes, mintha a világod összes vonala hirtelen egy helyre tartana, és az az egy hely a lét értelme, és mikor találkoznak a vonalak, bumm.
minek írok egyáltalán bármit is ha csak szerelmet vallani tudok különböző csavarokkal?
komolyan kezdem zavarni magamat
*végigolvassa még kétszer, hogy mondjon valami konkrétumot*
*nem tud*
*paff*

Raistlin írta...

HATTIE, mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét...- Az eastwicki boszorkányokból (egyelőre) csak a filmet láttam, de már az is borzongatóan lenyűgöző, szóval a megtiszteltetés, hogy annak a hatásához hasonlítottad ezt, egyszerűen - *hebeg* Őszintén köszönöm.

уαмι. írta...

Ennyi volt a távolról-szemlélem. Nem bírtam ki.

Valami olyasmi történt velem, ami még soha - leállítottam a mellékelt dalt. Leállítottam, mert egész egyszerűen a soraidból lüktető keserédes áhítat sokkal erőteljesebb és ütősebb volt önmagában. Minden egyéb behatás elrontotta. A hangulat, amit teremtesz, az az egyetlen, hosszan kitartott, kínosan feszülő és fennakadó lélegzet ami MÉG MINDIG vibrál. Úgy érzem magam, mint... nem tudom, hogy érzem magam. :') Zavarodottnak, néha üresnek és néha egésznek, egyszerűen bipolárisnak.
Sohailyenintenzívetmég.

Luca írta...

Hát ez fantasztikus.
Tudom, találhatnék már egy szinonimát, de ez a szó annyira remekül kifejezi, hogy mi tetszett benne: a fantázia. Ahogyan Carlos, Cecil, Cactus és Steve (Steve, gyere ide, hadd ölellek meg) teljes természetességgel belekerültek egy világba, ami nagyon távol áll az övéktől, mégis olyan természetességgel mozgatod benne őket, hogy elhiszem: itt születtek. Ide tartoznak. Az AU a lehetőségek műfaja, és te bizony kihasználod a lehetőségeket. Night Veil alternatív, bizarr, mégis veszélyesen gyönyörű.
Különösen tetszett, hogy most Carlos a... hm, "fangirl", aki próbál átmászni a friendzone elektromos kerítésén.
Várom a folytatást. Várom Earlt.
(Úgy fest, az elbaltázott kommentek időszakát élem. De legalább szívből jönnek- átvitt értelemben.)

Raistlin írta...

YAMI egy Planningtorock valahol most nagyon sír a sarokban de mellégömbölygetem magam a meghatottságtól mert na hát na hát na.

Raistlin írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Raistlin írta...

...Raistlin kálváriája a kommentrendszerrel, csapó 2.

LUCA, annyira örülök hogy tetszik ;__; Nagyon tartottam tőle, mit fognak szólni hozzá az olvasók, nem-e elcsépelt vagy nem vállaltam-e túl sokat, és mennyire lehet őket tényleg beilleszteni ebbe a világba... nagyon-nagyon boldog vagyok hogy azt hallom vissza, hogy sikerült. Köszönöm.

Valamint. Cecilt sem kell félteni ha fangirlségről van szó. :D *dörzsöli a tenyerét*

Reyklani írta...

Tudod valahányszor olvasok valamit, annak mélyen és őszintén a hatása alá kerülök, hiszen enélkül nem érdemes, de mostanában, a francsetudjamiért, de elolvasás után elgondolkozok azon, hogy mi lesz ha összedöl a világ? ha nem lesz több áram, és net, és nem tudlak olvasni Téged (sem), de mindig úgy voltam, hogy óh van még időnk! De azért, ezután a fejezet után is eszembe jutott és szabályosan majdnem bőgtem, hogy nem, az nem lehet, neked meg kell maradnod, mert a tehetségedet nem zúzhatja porba semmilyen erő. Hogy is törölhetné el azt az energiát bármilyen vihar, ami az írásodból árad? Hogy is lehetne elpusztítani azt az érzelmi kavalkádot, azt a pillanatokba belesürített végtelenséget, azt az örökké ismétlődő, örökké elmúló, örökké önmagába hamvadó nevenincs feszültséget, robanást, érzelmet, szerelmet, vágyat?
Nem lehet megfogni, felidézni, csak a lehunyt szempillák mögött felvillanó szines fények éreztetik veled, hogy van ot valami, van benne valami, valami TÖBB, ami miatt ...szottul megéri apró darabokra zúzódni egy plakát elött és megsemmisülni egy fényképezőgép vakujában, amiért megéri darabokra szakítani magad és átadni egy félelmetes, ősi, felfoghatatlanul sötét erőnek, hogy az majd összerak.
Száz szónak is egy a vége: megyek és kinyomtatom, hogy biztonságban legyen, a képeslapod mellett 8még mindig szivárványt hányok örömömben).
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: Most direkt nézni fogom a plakátokat, mert hiszek abban, hogy az egyikről Carlos vigyorog rám vissza, lehetőleg Cecillel együtt.

Raistlin írta...

REYKLANI, te.

Te csak állj ott mert meg leszel ölelgetve.

Készen állsz?

(〜 ̄▽ ̄)〜

*csontropp*

Száz évig tervezek élni és életem végéig írni szeretnék, szóval maradjunk ennyiben.

Nagyon-nagyon örülök, hogy ennyire hatással volt rád a történet - köszönöm szépen!

u.i. Carlos számomra a fiatal Gael García Bernal és Rodrigo Sanchez szerelemgyereke lenne, szorítsunk, hogy vegyítsék össze a DNS-eiket ezek a latin félistenek és lépjen a gyermekük is színészi/modell pályára és akkor látjuk még plakátokon
(tökre kivitelezhető a terv.)

Sophie írta...

Neeeee. Most komolyan erre mit lehet mondani? Jobb volt mint egy dupla csokis epres süti tejszínhabbal és jó sok karamellel. Sőt.. Valahogy Carlost nem tudtam elképzelni modellként(akármilyen tökéletes is, de a történetben nagyon működött a dolog. Cecil meg, őt mindennek el lehet képzelni, de modellnek tökéletes. Nagyon-nagyon várom a folytatást, imádtam a történetet, úgy érzem máris függő lettem, :)
Puszi: Sophie

Raistlin írta...

SOPHIE de éhes lettem... khm! Nagyon szépen köszönöm ;u; Cecil valóban inkább való modellnek, ha az ember a catwalkra, a ruhákra, a divatra gondol; Carlos tényleg inkább az a fajta, akivel órákat és autókat és kölniket adatnak el, de pont ez az ellentét tetszett meg amikor véletlenül eszembe jutott ez az egész hónapokkal ezelőtt és most itt tartunk.
Már megint.

Air December írta...

A történethez mellékelt kép gyönyörű (bocsánat, de ezt muszáj volt megjegyeznem)
A történet pedig apró textildarabokból összevarrt gyönyörű ruha :) Carlos az elején üresen kongott nekem és azt hittem, hogy ez baj aztán rájöttem, hogy fenéket volt ő üres csak valahogy.. leülepedett (kérlek ne nevess túl hangosan a szóhasználatomon) és Cecil felkavarta ezt az egészet, méghozzá nem semmi energiával.
Nem tudok kedvenc részt kiemelni, mindegyik mondatot másért szerettem...najó, Cecil leírása, a legelső. Az a leírás. *csúnya pedofil bácsis szájnyalás* Na az.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből mert hű de jaj de. Élmény volt és lesz olvasni újra és újra :)

Raistlin írta...

AIR DECEMBER, nagyon örülök, hogy tetszik a borító ;u; Meg a történet is. Naná. :D Ha minden jól megy, holnap jön a következő fejezet, remélem, nem fog csalódást okozni ^^

(határozottan tetszik amúgy ez a teás/mocsaras allegória.)

Tinuviel írta...

Mióta elolvastam, egy ilyen feszített, kapzsi AKAROK MÉG üvölt az agyamban/lelkemben. Szal, ezt eladtad. O.O

Raistlin írta...

De aranyos vagy Tinu ;u; Már csak egyet kell aludni *csilingelő buzik a háttérben*

D.L.L. írta...

Oké, kb a fejezet felét végigvinnyogtam, hogy afrancbafrancba, miért, miért nem tudok én rajzolni? Vagy festeni? vagy batikolni? vagy fotózni, és szerezni két modellt akik legalább fele ennyire tökéletesek, mint ezek együtt?
Amúgy ettől az egész hamis világtól, meg az éhező modellektől mindig is kirázott a hideg, nekem egy kifutó van olyan bizarr, mint Night Vale, szóval ez a párhuzam.. Ezzel rám lehet hozni a hidegrázást. *hidegrázódik*
És az a fotózós jelenet *törölgeti a nyáltócsát a földről* nem tudom, írásban létezik-e olyan, hogy fanservice, de ha igen, akkor ez nagyon az volt.
Most nem akarom nagyon türelmetlenül követelni a következőt, de.. *nyakon csípi Carlost, és elviszi feltalálni az önmagukat letevő vizsgákat*

Raistlin írta...

D.L.L., önnön fojtogató tehetségtelenségem a vizuális művészetek terén vezetett az íráshoz, ahol legalább szavakkal megpróbálhatok festeni *hősiesen a napba hunyorog*

Nagyon örülök, hogy tetszett <3 És a közhiedelemmel ellentétben a modellek többsége meglepően egészséges diétát tart fenn - Cecilre kifutómodellként jobban rájár a rúd, de egy Carloshoz hasonló szépfiú-fotómoddelt még hízlalnak is :D Erre a harmadik fejezetben mag egy kicsit bővebben kitérek, a második meg holnap jön, ha minden jól megy. :3 (Ha Carlos levizsgázna helyettem, már jöhetett volna tegnap)

Mary Wolf írta...

Nem is tudom mit írhatnék ide kritikának, mert egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat. Nagyon tetszik, hogy beletetted őket a mikis átlagos világunkba, így számomra még közelebb kerültek hozzám a karakterek. És modellek! Ez annyira jó ötlet volt, főleg mivel Cecil az egyik interjún mondta is hogy ilyen spanyol modellalkatnak képzeli Carlost :D Cecilbe azt hiszem most én is beleszerettem kicsit, mert ahogy leírtad az maga volt a gyönyör és ahogy elképzeltem párosítva azzal a hanggal. Azt hiszem be is fejezem itt az áradozást, mert erre most nincsenek szavak. Köszönöm, hogy olvashattam! ^^

Raistlin írta...

MARY, nagyon örülök, hogy tetszett - köszönöm szépen ^^ Osztom Baldwin brazil!szupermodell headcanonját, Cecil pedig egy divatdiktátor, bárki bármit mond :D

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS