a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. január 23.

Tűhegyre szúrva ragyog III.

Welcome to Night Vale, modell AU, harmadik rész




I I I




Carlos mindenekelőtt is kicsekkolta a bőröndjét a terminál csomagmegőrzőjéből, aztán fogott egy taxit és a legközelebbi hotelhez hajtatott. A legközelebbi hotelben felpróbálta a csomagba gyűrt három rend ruhát különböző kombinációkban, a szennyesnek kikiáltott egyszer hordott nadrágokat csak a csípőjéhez tartva és a mellkasára simítva az ingeket, és végül mindet a földre hajigálta, és alsógatyában körözött a lakosztályban.

A lakosztály pontosan olyan volt, mint az otthoni.

Ha most otthon lenne – fogjuk-rá-otthon – csak besétálna a gardróbba. Többszáz ruha lenne ott, cipők és kiegészítők, tervezők és márka szerint felsorakoztatva (és ő mindig ugyanazt a pár darabot hordja, ha teheti, ugyanazt a kopott farmert és flanelinget, amitől Steve-nek mindultalan sírógörcse támad; ami nem stílus, ami maga a megtestesült anti-divat, ami a divatrendőrség körözési plakátján szerepel, és amiben úgy festesz mint egy matekszakos metróutas és hát - ez a cél.) Most odamenne ahhoz a lefejezett próbababához, amit rosszabb reggelein mindig szívrohamot kap, és levenné róla azt a dzsekit, amit Cactus kifejezetten neki terveztetett, amiből egyetlen-egy darab létezik az egész világon, ami – ami megfelelő vagy igen is, méltó lenne rá, hogy Cecil társaságában viselje.

Sóhajtott.

Felvette a földről a tegnapi ruháit, felöltözködött, kikereste a tárcáját, a farzsebébe gyűrte, és szerzett magának egy taxit.

Végigviharzott Los Angeles bevásárlóutcáin, és ellenségesen méregetett minden kirakatot. Olyan boltot akart találni, aminek a nevét Cactus is csak suttogva ejti ki, aminek a nevére Steve keresztet vet és elmorzsol egy rövid imát, legyen couture, legyen comme des garçons, legyen Párizs, legyen London; legyen valami más, több és jobb, mint ő.



Nem járt sikerrel. Az út felénél elbátortalanodott, és befordult az első nagyobb divatházba, akikkel volt egy szerződése valamikor, és ha jól emlékezett, velük volt az a kampány, amikor egy sólyommal fotózták, és arra határozottan emlékezett, hogy hiba volt megkínálni a madarat müzliszelettel a szünetben, de kép jó volt és az összeállítás jó volt. Próbálta rekonstruálni az őszi/téli kollekcióból, ahogy végighaladt a tág folyosók között, a csarnoknyi teremben. A feje felett spotlámpák függtek, a reflektorok ismerős fényét szórták rá, és egyre biztosabban járt, uralva a teret, fölmérve a környezete kiterjedését, és megpróbálta egyszerűen vinni magával, úgy sétált, mint egy forgatáson, csapó, tessék, leakasztott egy nadrágot, fekete, szűk, de lezserebb anyagból, fogott egy bőrdzsekit: fekete, cipzárak, patentok, csatok, sötétebb árnyalat, mint a nadrág, nem egészen ér derékig, egy hosszabb póló kell hozzá, a gallér felhajtani, vaku; Cecil a képzeletében megjelent mellette,  és Cecil azt mondta:
- Elsétáltál amellett a póló mellett, és ezt soha nem fogom megbocsátani: nézd, milyen cuki! – Leakasztotta és Carlos elé tartotta és úgy mosolygott, mint délben, és Carlos a markába gyűrte a szürkés anyagot; érdekes textúrája volt, vékony anyaga, pont jól ellensúlyozza majd a dzsekit, vízió-Cecil pedig azt kérdezte:
- Van hozzá cipőd?
Carlos egy kopottas, barna bőrbakancsot szerzett az egyik polcról, rövid gondolkodás után pedig egy hozzá illő táskát. A torkában dobogó szívvel ment a próbafülkéhez, felöltözködött, és pár másodpercig csak tehetetlenül állt, várva, hogy valaki eligazgassa rajta az anyagokat, és szinte ösztönösen a fényforrás felé fordult, aztán megrázta a fejét, és kihajolt az ajtón.
- Elnézést, tudna segíteni?
A fogasokat rendezgető asszisztens felé nézett.
- Mondja meg őszintén, mit gondol.
Előlépett, és végigsétált a szűk folyosón, gyerünk, mint Cecil, catwalk, lábfejek egymás elé, ring a csípő, fej fenn, vállak hátra, hát egyenes, könyök merev, kezek szabadok, a végén megáll, dzseki széttár, póz.
Az asszisztens elejtette a kezében tartott fogast.

Tizennyolc óra negyvennégy percre ért a Holt Boulevardra, és tíz percen át csak tehetetlenül körözött a blokkok körül, magában a belépőjét próbálta, hello, Cecil, szia, Cecil, hello, hello, és egyre inkább úgy érezte, hoznia kellett volna egy csokor virágot, vagy egy üveg pezsgőt, egy élő lovat, egy unikornist, és végül csak káromkodva a csengőre könyökölt. Earl vette fel. Earl azt mondta:
- Még készülődik. Gyere be.
Az ajtó berrent. Carlos kimért léptekkel ment fel a lépcsőn, számolta a fokokat, egy, kettő, három, a kezét a korláton húzta aztán gyorsan elkapta, megszagolta, rozsda, remek, a nadrágjába törölte és egy nehéz sóhajjal kopogtatott a hármas számú ajtón. Earl nyitotta ki. Cecil a fürdőszoba irányából kiáltott:
- Még nem vagyok kész!
- Nem fog a küszöbön toporogni – szólt vissza Earl, és félreállt. Rádió szólt: a hírek mentek semleges zenére keverve. Carlos belépett, zavartan megtorpant, aztán határozott léptekkel ment tovább. A levegőben mentás felmosószer illata. Az ablakok tárva. Rend volt.

Carlos körbenézett.

A konyha szűkös volt, félig-meddig előszobaként funkcionált, faburkolta falain színes, festett tányérok, a befejezetlen plafonról prizmás csillár függött, a polcokon élénk gerincű, kövér könyvek, fotókeretek, egy kék lámpás, karcsú gyertyák, a konyhabútorok tompa zöldek, kisuvickolt mosogató, mellette egy öreg rádió és egy kenyértartó KENYÉR felirattal, mellette kövér csuprokban SÓ, BORS, CHILI, EGYÉB és a némileg aggasztó ARZÉN (erről utóbb megtudta, hogy Cecil munkája, és kávéport tárolnak benne.) Az asztal zöld terítője végre látszott, a ceruzák, ollók és miegyebek bűntudatos rendben álltak, a sütőn kotyogós kávéskanna, az ajtajára konyharuha akasztva OTTHON, ÉDES OTTHON felirattal.
Carlos elismerően füttyentett.
- Kitakarítottál – jegyezte meg, és széles mosollyal Earl felé fordult. Earl megvonta a vállát, és kihúzott magának egy széket a lábával.
- Valamit csinálnom kellett.
- Nagyon jól néz ki amúgy a lakás. Olyan… bohém. Művészszállós… ilyesmi.
- Aha. Kösz.
- Mit csinálsz?
Earl teljesen egyértelműen egy kartonlapot terített ki a konyhaasztalon, de Carlos szükségét érezte megkérdezni. Earl lepillantott maga elé.
- Tablót.
- Na! Mihez lesz?
- Hát, az örsre.
- Katona vagy?
Earl beharapta az ajkait.
- Cserkészkiképző – morogta. Carlos mellé sétált, áthajolt a válla felett.
- Ez kurva jól néz ki.
- Még nincs kész.
Kartonból kivágott levelek és felfércelt indák kavarogtak gombvirágok körül, keretekbe hurkolódva és szétfutva megint a lapon, fenn ceruzával rótt vázlat-felirat: VARJÚÖRS 2014.
- Nagyon jó a kézügyességed – mondta Carlos, és az ujjával végigkövette az egyik merev vonalat. – Én sosem cserkészkedtem, meg… De ez tényleg nagyon jól néz ki. A srácoknak biztos tetszeni fog. – Rávigyorgott megint. Earl maga elé bámult, az ujjaival a térdét markolta.
- Kösz – motyogta, felnézett, aztán gyorsan lesütött a pillantását. Carlos bíztatóan a vállára simította a tenyerét.
- Akarsz még látni valamit – kiáltotta ki Cecil a fürdőből -, ami kurva jól néz ki?
Carlos felült az asztal szélére.
- Lássuk! – Tapsolt, aztán fészkelődött kicsit. Cecil a csípőjével kilökte a fürdő ajtaját, és előlépett.

A feltételes reflex így működik: a látott inger rögtön kivált egy meghatározott reakciót az alanyból; ugyanaz az inger rendre ugyanazt a reakciót, újra és újra és újra

És Carlos valahányszor meglátta Cecilt, újra és újra és újra belészeretett. A szíve ökölnyire szorulva ütött, ütött, ütött a mellkas falába, és a lélegzete fennakadt egy villanásnyi pillanatra; és mikor a valóság visszazökkent, Cecil továbbra is mindig-mindig érzékcsalódásnak tűnt, mint a szemek mögé hunyt szikrák a sötétben, és Carlosnak ismételnie kellett magában: itt van, ismételnie kellett: itt vagyunk, szavakká realizálnia, látványelemekké bontania. Cecil kötött, fekete sapkát viselt hátratolva a homlokán, nagy, puha sálat, szürkéskék inget feltűrt ujjal, vékony nadrágtartót, szoros, szürke farmert, barna csónakcipőt, a kezében hátizsák, és Carlos végiglistázta az elemeket, sapka, sál, ing, nadrágtartó, farmer, cipő, hátizsák, egy ponton megakadt: szemüveg, és azt mondta, csak annyit tudott mondani:
- Nem is tudtam, hogy tényleg szemüveges vagy.
Cecil somolyogva hozzá lépett, a tenyerét a térdére simította.
- Tetszik?
- Nagyon jól áll – suttogta Carlos, gyorsan megcsókolta, hozzábújt: - Szép emlékeket idéz.
- Hmm.
- Hiányoztál. Egész nap.
- Te is nekem. Jobban.
Earl levert egy tubus ragasztót. Earl azt mondta:
- Bocs.
Cecil Carlos felé nyújtotta a kezét, ő lehuppant az asztalról, és Cecil, az ujjaikat összefűzve végignézett rajta, aztán valami hitetlenkedő nevetéssel megrázta a fejét.
- Tökéletes. – Earl felé fordult. – Este jövünk, itthon leszel?
Earl egy nagy X-et húzott a ragasztóval.
- Majd népes számú barátaim valamelyikénél alszom.
- Szupi.
Cecil az ajtóhoz penderült. Earl felnézett Carlosra.
- Nincsenek barátaim – tátogta. Carlos elbábozta, hogy a rendelkezésére áll egy hotelszoba. Earl rezignáltan bólintott.
- Jössz? – hajolt vissza Cecil.

A folyosón összefűzték az ujjaikat.

A folyosón Carlos a falnak szorította Cecilt, és lassan, mélyen csókolta, a derekára markolva. Fehér vakolatpor szitált rájuk.

Az utcákon napfény szitált. Langymelegen izzott a beton.

Az étterem egy luxusszálló alsó szintjén állt, csupa üveg és arany és lebbenő vászon, a pincér a helyükre kísérte őket, az asztalon porcelán, az asztalon gyertya és virág, a menüt bőrkötésben kapták. Cecil az ujjait megnyálazva lapozott, Carlos elmerengve gyűrögette a lap sarkát, és ismét és újra és megint ráébredt, hogy nem egészen beszél franciául, latin szótövekből próbálta visszabontani a nevek jelentését, a csend pedig egyre feszült és nyúlt, Cecil pedig végül letette maga elé a menüt.
- Elfelejtettem szólni – mondta -, de izé. Én ma, szóval, kúrázom? Mármint csak alma-csak víz, lúgos víz, heti egyszer szoktam, ööö…
- Én – mondta Carlos -, én soha nem eszem este hat után. Semmit. És hét múlt.
Összenéztek.
Aztán elröhögték magukat.
A pincér odalépett.
- Mit óhajtanak?
- Almát. Pommes aux deux – mondta Carlos fuldokolva, és a tenyerébe temette az arcát.

A sugárúton végigmenve még mindig vigyorogtak. Cecil elégedetten ropogatott egy pálcára tűzött jonagoldot. Az út az óceán felé bukott, délibábként derengett fel a homokföveny és a víz vonala, Carlos egyre nézte, a lámpák lassan felfénylettek, és azt kérdezte:
- Belegondolsz néha, hogy hatalmas, hatalmas földlemezeken lebegünk egy még nagyobb óceánon?
- Ühüm.
- És egy apró, kicsi bolygón, egy felfoghatatlanul jelentéktelen égitesten egy felfoghatatlanul hatalmas és egyre táguló világegyetemben…
- …amíg minden részecske szét nem hullik és ki nem hűl, elveszítve a gravitációs vonzásterét – tette hozzá Cecil, és az égre hunyorgott, bizalmatlanul. – Szerinted ők mit gondolnak erről? A többiek?
- Földönkívüliek?
- Ha apró, jelentéktelen világok egész sora létezik – magyarázta Cecil -, ha tömegével vannak, akkor talán nem vagyunk olyan egyedül, nem?
- Nem. Akkor nem. Matematikailag, akkor nem.
- De persze lehet – folytatta Cecil -, lehetséges, hogy gyűlölnek minket, és nem nagyon vágynak a társaságunkra, érted, vagy bármiféle sorsközösségre.
A sötétség egyre sűrűsödött.
-  Egy kisvárosban nőttem fel – mondta -, messze keleten, mély-keleten, Utah-ban, érted, a sivatag közepén, a kellős közepén, a semmi centrumában, és ott, abban a vörös homokban, nyolc éves voltam? Kilenc? Az a vörös homok felgyűrűzött és megnyúzott teheneket láttunk, Earl és én, és az egész… az egész csorda, és állni látszottak és mozdulni látszottak és este hallottam a patáikat dobogni a fejemben és – vannak ezek a történetek, földönkívüliekről, tudod, a kísérleteikről, hogy a tehenekkel, azokkal valami bajuk van, és csak ott volt ez a megnyúzott csorda. Nem tudtam másra gondolni.
- Lehet, hogy emberek voltak – mondta Carlos. Cecil mosolygott.
- Gyerek voltam. Még nem tudtam, hogy az emberek lehetnek olyan kegyetlenek. Azt mondtam, ezt csak valami szörnyeteg csinálhatta, egy másik világból, egy ellenséges világból, és hát, így nőttem fel.
Carlos megszorította a kezét.
- És most Los Angeles-ben vagy.
- Most veled vagyok – mondta Cecil. – Itt vagyok veled.

Van valahol egy kisváros a sivatagban

a térképeken

nem jelölik az utcáit.

Cecil íróasztalán áll egy befőttesüveg, benne vörös homok. Az üveget gondosan lezárták.

Carlos végigfekteti Cecilt a hotel ágyán. Az ajkai után kutat. Szomjazik. A bőrén csókol végig. Éhezik.

A terminálban állnak. Hajnal három. New York-i idő szerint reggel nyolckor Carlosnak van egy újabb fotózása. Egymásba karolnak, némán ringnak. Cecil Carlos mellkasára simítja a tenyerét, Carlos a csípőjét karolja át.
- Vissza fogok jönni – suttogja Carlos. – Visszajövök hozzád.
- Mikor?
- Nem tudom, mikor.
Cecil a póló anyagára markol. A keze ökölben.
Dobb-dobb.

Carlos a repülőgépen a karfába kapaszkodik. Hülyeség, hogy sírhatnékja van. Az ég felé tartanak. Egyre csak menne és menne és menne előre, átszakítva a légkört, hogy bizonyítékként marokra gyűjtsön minden lakatlan bolygót és csillagot, és Cecil ölébe szórja:
- Biztonságban vagy.

Cecil ölébe hajtotta a fejét, lehajolt és egyre lejjebb, hunyt szemmel ízlelte őt, Cecil térdei a vállán vetve át, Carlos keze végigkúszott, fölfelé Cecil mellkasán, és a szív üteme ez volt: dobb-dobb, dobb-dobb.

Egyre visszhangzik benne. Cecil illata még az orrában, a jelenléte az emlékezetében. A zuhany alatt áll, zúdul rá a víz, egyre zúdul rá a víz, a mobilja a mosdókagyló peremén. Ha kellő számú alkalmatlan pillanatot teremt, meg fog szólalni.

Végül ő hívja fel.
- Nem tudok aludni – mondja. – Sosem vagyok egészen ébren. Mit a fenét műveltél velem, he?

Vaku. Egy robbanásnyi villanás. Carlos pózt vált. Ez a mozgás illúziója. A fotós azt mondja:
- Ez az a tekintet. Vágyódás. Látszik, hogy akarod. Ez a tekintet egy vallomás.

Carlos a férfimosdóban a tükörbe néz. Ez az a tekintet? A szemei karikásak, üresek, és utána naphosszat ül egy monitor előtt, hogy a skype végre csatlakozzon, és akkor egyszerre elmosolyodik, meglátja magát a webkamera felvételén: ez az a tekintet, és Cecil ránéz, fáziskéséses, digitális mosoly, ez a jövő, és Carlos azt mondja:
- Számolom vissza a napokat, de fogalmam sincs, mikor fogjuk elérni a nullát.

Carlos magához karolja a párnáját, görnyedve összegömbölyödik.
- Szeretlek – suttogja. – Szeretlek – mondja fennen. – Szeretlek – üvöltené. Sehogy sem érik utol a hangok a jelentést.

Órákon át telefonálnak, a mobil már forró a markában, Cecil azt mondja:
- Meg akarlak csókolni megint, úgy, mintha a lélegzetem és az életem múlna rajta, mert így van, tudod, hogy így van. Amióta nem vagy itt, fuldoklom. Kétszer jártál itt és a lakás üres nélküled.
- Sosem voltál itt – mondja Carlos -, és fogalmad sincs, mennyire rohadtul nem értem, hogy hogy nincs a cipőd az előszobában és a borotvád a mosdókagylón, és nem tudom, Cecil, ki akarom teregetni a zokniidat, kiteregethetem a zokniidat? Nem is magamra mosok de-de ha csak ott lennének a kurva csipeszen és… - Visszanyeli a levegőt.

Egy sóhaj.

Steve előtt áll az irodában.
- Mikor lesz szabadnapom?
Steve döbbenten néz rá.
- Szeretnél szabadnapot?

Cecil telefonja kicsöng és kicsöng. Carlos fel-alá járkál a lakosztályban. Earl veszi fel.
- Szia. Itthon hagyta.
- A telefont?
- Aha. Ki lesz borulva. Üzensz neki valamit?
Carlos megtorpan. Az első gondolata ez: Earl végig vele volt. Ő végig ott volt, amikor én nem lehettem. A gondolat felesleges. Inkább a következővel tart.
- Figyelj – mikor végez holnap?
- Cecil? Nem tudom, nyolckor?
- Figyelj, tudsz nekem segíteni?
- Én?
- Te.
- Ühm.
- Nekem.
- Oké, oké. Jó. Igen. Persze. Miről van szó?

Carlos másnap Los Angelesbe repül. Earl a terminálban várja.
- Kijöttél elém?
- Kijöttem eléd.
Mindkettejük ugyanannyira meglepett. Earl gyorsan hozzáteszi:
- Így illik.
És átveszi az egyik csomagját.
- Hány napra jöttél?
- Nem tudom. Ahogy alakul.
Earl a cipőjét bámulja. Nehéz nem bámulni. Egy rongyosszürke, ritka rút Adidas.
- Figyelj – mondja Earl; sápadt árnyék a neonderengésben -, nem kell hotelszobát kivenned.
- Hm?
- Szerintem hülyeség. Nem éri meg. Szóval szerintem…
- Ühüm. – Talán illene megköszönnie. A terminál ajtaja kinyílik, Earl előre siet. Az alkalomnak három, kettő, egy másodperc, és vége.

A parkolóban egy klasszikus, cseresznyepiros Alfa Romeo mellett állnak meg. Carlos már nyitja a száját, hogy megdicsérje.
- Cecilé – vágja rá Earl.
Carlos becsukja a száját.

Earl kínosan pontosan betart minden létező és feledésbe merült KRESZ-szabályt. Carlos az ablaknak támaszkodva könyököl. A rádió híreket sugároz.
- Ki tudnál tenni valamelyik szupermarketnél?
- Aha. Melyik kell?
- Mi van?
- Minden.
- Hát, ami útba esik.
- Jó.  Wal-mart?
- Az jó.
- Van New Yorkban is?
- Aha.
- Gondoltam.


Earl követi az üzletben is. Carlos friss gyümölcsöket vásárol: almát, mangót, epret, szőlőt, gyömbért; egy üveg száraz pezsgőt; gyertyákat; egy csokor rózsát, és utána semleges arckifejezéssel olvassa egy kettő az egyben – masszázsolaj és síkosító címkéjét.
- Van otthon – jegyzi meg Earl.
- Oké, de az is… „fehér csokoládé aromás”…? Jézusom. Ennek miért van íze?
Earl finoman felvonja a szemöldökét.
- Akarom tudni?
Earl elmondja.
- Nem akartam tudni.
Visszateszi a helyére. Earl elfojt egy mosolyt.


Carlos a felmágnesezett hűtőbe teszi a pezsgőt, a gyümölcsöket megmossa, azt kérdezi:
- Bocsi, hol tartjátok a kést?
És:
- Ne haragudj, tudsz adni egy üvegtálat?
És:
- Te is kérsz majd?
Earl pedig meglepetten azt mondja:
- Nem, köszönöm.
Carlos kikészít neki egy kisebb adagot.
- Kóstolónak – mondja. – Gyömbérrel csinálom. Mennyei.
Earl engedelmesen kanalazza a falatokat. Carlos gyertyákat gyújt.
Cecil hálószobájában absztrakt tapéta, körben a tetőig polcozott könyvsorok, régi festmények másolatai üvegben a falakon: Francis Bacon, sikító arcok torz örvénybe csavarodva, Rembrandt: a nyúzott ökör, Max Ernst pacákká vonagló rémálmai, és tintafoltok pillangóvonalai. Carlos rózsaszirmokat hint szét az ágyon, a tarka párnákon. Mosolyog.

Az íróasztalon, ami épp, hogy csak elfér az ágy lábánál, egy befőttesüvegnyi vörös homok, és fekete keretben egy kiollózott fotó: két férfi összehajol, Cecil és Carlos összehajol. A munkalapba késsel egy fa karca rajzolva. Gyökerei nincsenek.

A ház megtelik a gyertyák illatával, melegen vonagló fahéjas illat ez, Carlos a rádión illő zenét keres, Rum & Coca-Cola, jazzütemek kopognak fel, Cecil kulcsa a zárat karcolja, belöki az ajtót, leszegett fejjel lép be, a földön húzva maga után a táskáját, aztán elejti a kulcscsomót.
- Meglepetés – mosolyog Carlos.
Cecil a szája elé kapja a kezét. Carlos nevet, és kitárja felé a karjait. Cecil rohan, megbotlik, kihúzza magát, az ölelésébe szalad, átkarolja és húzza le magához, ahogy térdre esik, a konyha kövén térdelve csak szorítja-szorítja és a vállába temeti az arcát. Carlos a hátát simítja, fültövön csókolja, az arcát csókolja, az álla alá simítja az ujjait, maga felé fordítja őt és csókolja az ajkait, hátrazuhannak a kövön. Cecil a mellkasába öklöz.
- Eltitkoltad! – mondja, a hangja elfúl, feltápászkodik, leporolja magát. Carlos felül, zihál.
- Csináltam gyümölcssalátát.
- Ajánlom is. Ó, Istenem, Istenem, itt vagy, itt vagy. – Felsegíti és átöleli. A válla felett Earlnek szól, aki a nappaliban ül: - Te tudtál erről?
- Részben – mondja a férfi. Aztán azt: - A gyümölcssalátát tényleg próbáld ki. Tök jó. A gyümölcssaláta.
Carlos kihúz egy széket Cecilnek, a férfi leül, nevet, a fejét rázza.
- Eltitkoltad! – ismétli. – Ugye nem hallucinálok? Ugye itt vagy? Ugye…
Carlos egy kiskanalat tart a szájához, úgy hallgattatja el. Cecil mosolyogva rág. Amikor mosolyog, a szemei mélyebb kékbe fordulnak, indigóvá kavarodnak mint a messze, bársony ég és az űr. 

Úgy szeretkeznek, mintha először vagy utoljára tehetnék. Gyertyák lángja vonaglik az éjjeliszekrényen, árnyékok vonaglanak a bőrükön, Cecil a takaróba tép. Carlos pózt vált. A gyönyör villanásai. Cecil négykézláb térdel és a fejfába kapaszkodik, az a falnak csapódik, dobb-dobb.
- Mi amor – suttogja Carlos. – El amor de mi vida.
- Carlos! – kiált Cecil. – Carlos, ne hagyd- oh…!
Carlos végigsimít a hátán. Kintről léptek. Cecil rekedten felüvölt. Kintről ajtócsapódás.

A pezsgőt az ablakban ülve isszák meg. Hideg, csípős éjszaka van. Szorosan összesimulnak.
- Remélem, vitt magával dzsekit – jegyzi meg Carlos.
- Kicsoda? Mit?
Kiveszi Cecil kezéből az üveget.
- Túl sokat ittál.
- Fenét. Add vissza!
Carlos nevetve magasabbra tartja, Cecil utána kap.
- Ki fogunk zuhanni!

Le fogunk zuhanni.

Közös képet készítenek Cecil mobiljával. A kép elmosódott, éjszaka-színű. Sötét-takarta mosolyok és közös árnyékká olvadó karolás.

Carlos reggel a konyhába oson, hogy készítsen egy bögre kávét Cecilnek. A derekára törülköző csavarva. A hajából még kisöpör pár rózsaszirmot, szédül a pezsgőtől, a combjaiban izomláz. Felrakja a vizet forrni, tehetetlenül botorkál, nyújtózik, élvezi, hogyan ropognak végig a csontjai, hogyan feszülnek meg az inak. A nappaliból motozást hall. Bekukucskál. A nappali fala mentolkék, színes, alaktalan festményekkel, és ott van a zöld dívány az ezerszín párnákkal, Earl azon alszik és Carlos megérti, hogy azon alszik minden este; Earl ruhástól és cipőstül hever végig a kihúzható, bevetetlen fotelágyon. Carlos lábujjhegyen közeledik felé, leguggol hozzá. Néz rá egy darabig, óvatosan megérinti a vállát, egy pillanatig azon van, hogy megrázza, de végül nem teszi, félresöpri a haját az arcából, aztán érdeklődve hátrasimítja a homlokából. Earlnek sima a bőre, az arccsontjai magasak, a szempillák árnyaltak, hosszúak.

Carlos nem látja magát kívülről, de amikor felhunyorog, ez az, amit Earl lát, ezt az elgondolkozó, lusta mosolyt, a hunyorító szemeket, az éles orr büszke vonalát; a tincsek kócosan és csapzottan is fényesek, tükörsimák; válla erős, a nyak hosszú, kecses, a mellkas izmai a légzés ritmusára süllyednek, Carlos illata, mint a levenduláé, a tenyere forró, puha, az érintése elhúzódik, Earl haja visszapereg az arcába.
- Héj – Carlos mosolyog -, kávét csinálok, kérsz?
Earl lassan megrázza a fejét, és a másik oldalára hengeredik, Carlosnak háttal.
- Akkor hagylak.
A konyhába lopakodik, két bögrébe kávét tölt, tálcára teszi őket, vidáman összekoccannak, ahogy az asztalra készíti.

Cecil köntösben instagrammozza a kávét, szemüveg nélkül hunyorogva,  a szájában cigaretta, a terítőn hűlt parázs. Carlos az asztal szélén ül, a bögre köré kulcsolva az ujjait, Earl megint varr valamit, tű a fogak között.
- Benne vagy – mondja Cecil. Earl felnéz. A pillantása kerüli Cecil kamera-közevítette tekintetét.
- Bocs – mondja. – Ezt be kell fejeznem.
- Mi, végre felvarrod a Homofób Fóka jelvényedet?
- Nagyon vicces. – Earl levágja az anyagot, feláll. Az asztal mellett elsétálva a cigarettásdobozért nyúl, Cecil a dobozra teszi a tenyerét, felnéz rá.
- Ha ezen megsértődsz – mondja Cecil -, akkor azon hogy nem vagy kiakadva, hogy az Államok leghomofóbabb testületének dolgozol?
- A cserkészek… – kezdi Carlos, Earl közbeszól:
- Fogd be, Cecil.
- Nem tudom, hogy tudsz tükörbe nézni-
- És te hogy tudsz tükörbe nézni? – vág vissza Earl. Cecil felvonja a szemöldökét.
- A munkám része, édes. – Elengedi a cigarettásdobozt. Earl lenéz rá. A keze ökölben. Nem nyúl érte. Nem nyúl utána.
- Ja, igen, a te szuper munkád, az álommunkád, a művészeted. Hát tudod mit? Én legalább csinálok valamit, én legalább teszek valamit a gyerekekért, a, a felnövekvő generációért, és te? És te ott leszel, hogy rád nézzenek, és azt mondják, „ilyen akarok lenni”, azt mondják, „én sosem leszek ilyen”, azt mondják…
A parázs felizzik, ahogy Cecil megszívja a cigarettát. A füst Earlre száll, hátravetett fejjel fújja ki, a nyak villan, a hang torokmély:
- Édes, ne rám fogd. Ha ennyire rossz látni engem, akkor ne bámulj folyton.
Azt mondja:
- Ha ennyire rossz látni engem, akkor az az én hibám vagy a tiéd?
És azt mondja:
- Mikor kértelek rá, hogy tedd tönkre magad?
Earl remegve áll.
A hamu hullik.
Carlos azt mondja:
- Hé.
A hangja lágy:
- Ne bántsd már.
A keze Cecil arcát simítja.

Aznap kettesben maradnak, Earl és ő. Carlos Cecil ágyán áll, felágaskodva a körbefutó könyvespolcok sorain húzza végig az ujját, nevek, márkanevek, Easton Ellis, King, Kafka, Poe, Lovecraft, Earl az ajtóban áll, zsebre süllyesztett kézzel, Earl azt mondja:
- Igazából nem vagyunk teljesen pszichopaták.
Carlos átnéz a válla felett, leguggol.
- Van ez a morbid… ízlésünk. – Earl a fejével a könyvek felé biccent, a könyvek és a képek felé: - Közösek.
- Hát, csak gondoltam olvasok valamit, amíg elvan. Bírom a horrort. A sci-fit jobban, de a horrort is.
- Minden horror sci-fi, ha úgy vesszük. Minden megtörténhet. Talán meg is történt.
A címek: Ördögűzés. A címek: Kísértettörténet. A címek: Amerikai pszicho.
- Gyerekkoromban nem lepődtem volna meg – mondja Earl. – Abban a városban nem.
- Cecil mesélte, hogy a sivatagban laktatok. – Pontosít: - Egy városban a sivatagban.
Earl a fejét ingatja.
- A mai napig nem tudom, milyen kultusz volt.
Carlos azt mondja:
- Milyen kultusz?
- Hát nem mormonok, az biztos. Nem is amisok. Ez valami más.
Earl azt kérdi:
- Cecil nem mesélte?
Azt mondja:
- Nem tudom, hogy jutottunk ki. Biztos voltam benne, hogy utánunk jönnek. 


Egy emlék: Cecil és Earl átmásztak a kutyafuttató park kerítésén, sötétedés után. Cecil haja vállig ért, a fiú nyurga volt és csontos, Earl egyre hátra fordult, azt mondta:
- Tilos, lezárt terület.
Cecil a kezét nyújtotta:
- Gyere.
És a parkban ültek, az épülő padokon, az épülő semmi közepén, és a semmi visszhangos volt a röhögő bűntudattól, a levegőben a szabadság sós íze lengett, Cecil cigarettázott, azt mondta:
- Mondj egy titkot.
- Minek?
- Hallani akarok egy titkot.
Earl arra gondolt: szerelmes vagyok beléd. Earl azt mondta:
- Előtted nincsenek titkaim.



Earl az ajtóban áll. Figyeli, ahogy Carlos Cecil ágyán térdel. 




komment: igen // nem

16 megjegyzés:

yami aki bőg írta...

"Kintről léptek." - itt sírtam el magam, vigyorogva és félig részegen Carlosek szerelmétől, de közben sírtam. És a végéig nem hagytam abba. szörnyű ez az őrlődés (most meg ez a szó is fáj, oké), mert mindhármukat annyira szeretem és boldognak akarom látni és ez lehetetlen. Egyelőre lehetetlen. Amit művelsz velük, az a világ leggyönyöruműbb fájdalma. Ps.: imádom az apró változtatásokat az elején, pontosan ez hiányzott belőle és mát megint kikúrt tökéletes.... Viccelni akarok a nyunyival, de nem megy... Too fucking soon. Mindig üresen és szó nélkül hagysz. Akarok még.

Raistlin írta...

YAMI
ye
ye liekd eet
ye actuallee liekd eet ;___;
(túl nagy volt a kihagyás a vizsgák miatt és félt és rettegett a suci hogy elcsűri de kegyetlenül vagy hogy már rég lemondott mindenkit a törétnetről és *levegő ki* köszönöm a kitartó és lankadatlan támogatást)
[meg a könnyeid *szürcs*]

LadyLoss15 írta...

Hű.Azta. Izé... Szia! :)
"Langymelegen izzott"... Ez egy pillanatot igénybe vett, hogy feldolgozzam (nemtudom poontosan, miért), de aztán nagyon tetszett. :)
Carlos és Cecil annyira eszméletlenül édesek, hogy pocsolyává olvadok, de a léptek és ajtócsapódás miatt, meg úgy az összes Earl-jelenet miatt... Egyszerre érez az olvasó határtalan fangirlködésre okot, és közben mérhetetlen fájdalmat. Brrr... A szavak mestere vagy, le a kalappal :)) Minden.Egyes.Szó.A.Helyén. *.*
LL15

Csibe Emo írta...

Hallottad ezt a nagy reccsenést? Na ez volt az én kicsi szívem. Megint. És mindig és örökké.

Sikerült elérned, hogy bizonytalan legyek azzal kapcsolatban, hogy Cecil egyáltalán kedves-e. Mármint... szegény Earl. Én nagyon sajnálom őt, közben pedig nagyon örülök, amiért Carlos és Cecil boldogok.

" Earl finoman felvonja a szemöldökét. - Akarom tudni?
Earl elmondja.
- Nem akartam tudni.
Visszateszi a helyére. Earl elfojt egy mosolyt." - ez a jelenet...! Ez beleégett a lelki szemeim retináiba.

Nagyon tetszett, remélem hamarosan lehet csemegélni a következő fejezetet :)

Szóvalezisegyremekműmegint.

Eva Reyklani írta...

Tudom. Hol. Laksz.
És egyszer vadászok neked, nem is, teremtek a szavaidból egy éjfeket unikornist, féltékeny-zöld szemekkel, vágypuha szőrrel, kínkemény patkákkal, szerelemragyogó szarvval, és dalolón dobbanó szívvel, és odaviszem a házad elé, becsengetek, majd elbújdosok egy bokorba és onnan fogom figyelni a képed.
Jah és rózsát is kapsz mellé, bódító illatú, tömény színű, hegyestüskék rózsát és akkor talán majd felfogod, hogy mennyire ...szottul páratlannak, egyéninek, pótolhatatlannak, és zseninek tartalak.
Vagy megöllek, és akkor kvittek leszünk, mert ötnél már nem számoltam tovább a halálaim. Egyszerre vagyok rettenetesen boldog és kifejezhetetlenül szomorú.
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: Azért félelmetes, hogy mindig a lényeg marad le, pedig utálok, szeretek mindenkit. Jaj szegény Earl!

Raistlin írta...

LADY LOSS, hejhej ^^

Bár a Cecilos nálam a szó-szoros értelmében OTP, tehát csakők-csakegyedül-csakegymásnak-mindörökké, mindegy, milyen világ, AU, idősík, ők ketten szeretik egymást és ezen semmi de semmi nem változtathat - de szerettem volna egy kicsit csavarni a boldogan-éltek-amíg-meg-nem-haltak témán, meglátjuk, mi lesz belőle ^^

Raistlin írta...

CSIBÉM, őszintén szólva, Cecil szerintem nem...kedves? A kánonban sem; tény, hogy hihetetlenül édes tud lenni meg bájos, és hogy igen erős az igazságérzete néhanapján, főleg szociális kérdésekben, de alapvetően ott gyalázza Steve-et ahol éri, ismeretlenül rendre beszólogat DesertBluffsnak, érzéketlen a halálra (mondjuk erre mondhatnánk hogy a Night Vale-i kondicionálás), nagyon keserű/kicsinyes tud lenni más sikerén, és sokszor egyszerűen csak - gonosz. Ezzel együtt és ettől függetlenül egy fantasztikus és imádnivaló karakter, de szeretném egy kicsit jobban bemutatni a kegyetlenségét is ;u;

Raistlin írta...

REYKLANI, köszönöm a lelkes kommentet :3

River írta...

az úgy volt, hogy
- óhóh új fejezet
(Raistlin-léptek egy csuklyában)
- pont ez lesz most jó nekem meg a lelkemnek
(csáklyát szorongat)
- néddmá itt vannak a kicsi munycik
(és dudorászik)
vége.

Én meg egy teátrális mozdulattal háromba szedem a szívem, mert ezt egyszerűen nem lehet máshogy. Félelmetes, hogy tudsz egy-egy képet szöveggé simítani, Carlos ruhája, Cecilék lelkivilága a falakra tűzve, és a múlt-múlt-múlt ami talán a legborzalmasabb lenne a maga megnyúzott rémemlékeivel ha nem volna a jelen, és benne ez a fájdalmasan pontos lélektan.
A másik oldalon viszont felragyog a gyümölcssaláta, és az az éltető rajongás, ami képes időzónákon át egymáshoz húzni őket- ez Cecilos, megint, mindig. Némi Earllel, aki szépen, finoman, és kegyetlenül átszövi magát a történetükön. Kegyetlenül, ha az álompáros szemszögéből, fájdalmasan tehetetlenül, ha az ő oldaláról nézzük a dolgot. Mert az ebben az egészben a legzseniálisabb, hogy NEM LEHET egy nézőpontot tartani; olyan gyorsan váltogatja magát a perspektíva, hogy olvasó legyen a laptop mögött, aki tudja, mit gondol, aki ’pártot’ tud választani. És ez *sóhajt* EZ annyira gyönyörű, mint a bonyolult életek. Manipulálsz velük, manipulálsz velünk, és én ezt imádom, és imádom hogy írod.♥

Raistlin írta...

RIVER,
aljasalattomos szotyolákok ezek nagyon-nagyon. Köszönöm (igencsak) a kommentet és külön köszönöm a kis részletek kiemelését mert bajjjhajjhujjj ye noticed me sempai [köszönömköszönöm]

Sunny-Apple írta...

költemény.vakuvillanások.művészet.
Szóóóval nagyon tetszik ahogy az egész történetet ebbe a környezetbe ülteted, Earl pedig.... hát komolyan nekem fáj amit vele csinálnak, amit hagy hogy vele csináljanak.
"- Van otthon – jegyzi meg Earl.
- Oké, de az is… „fehér csokoládé aromás”…? Jézusom. Ennek miért van íze?
Earl finoman felvonja a szemöldökét.
- Akarom tudni?
Earl elmondja.
- Nem akartam tudni.
Visszateszi a helyére. Earl elfojt egy mosolyt. "
Hát ennek a majdnem-mosolynak úgy örültem mit egy bögre tejszínhabos forrócsokinak. Egy megnyugtató simogatás hogy azért Earl még tud mosolyogni.

"Le fogunk zuhanni."
Kezdek félni. Mi lesz itt? Sírni fogok?
Cecil múltja. Itt kap el igazán a Night Vale-érzés. Várom a folytatást ;)

Raistlin írta...

SUNNY APPLE, nem állítom, hogy hepiend lesz. *szégyenkezve elkullog*
Nagyon örülök, hogy tetszett ouo Earl meg kis sunyi. Pontosan tudja, hogy mennyire ártalmatlannak és törékenynek és szerencsétlennek és szomorúnak látszik (és az is), és ezt fel is tudja használni; csak Carloson egy kicsit túl jól működik - szerintem az utolsó dolog amit akart, az az volt, hogy összebarátkozzanak; és[spoiler]

Lizzie Potter írta...

Szóval az úgy volt, hogy ott ültem a padon, és egyszerre vigyorogtam boldog-idiótán és potyogtak a könnyeim, a szívem meg úgy volt. Ahogy. Na. Ez fájt ésésés nagyszerű volt.
Na.
Csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm. Ezt az élményt, ezt az érzést miközben olvastam.
Köszönöm.
*elkullog*

Raistlin írta...

LIZZIE, hadd ölelgetlek agyon nagyon (づ ̄ ³ ̄)づ Köszönöm!

Anett írta...

Szia! ^^

Mivel kezdtem magam pofátlannak érezni, amiért naponta idejárok olvasni a gyönyörűségeidet, és még egyetlen szót sem írtam, most bepótolom. :-D

Először igazából a Sherlock-történeteid miatt látogattalak gyakran. Mivel viszonylag hamar elolvastam őket, és nem tudtam betelni a stílusoddal, úgy döntöttem, kutatok kicsit, mi is az a Welcome to Night Vale, és akkor mást is olvashatok Tőled. *-*

Totál megérte, körülbelül a második rész után beleszerettem Night Vale hangulatába(az elsőnél még nemigazán esett le, hogy akkor most mi is van és ez most miért és jó-e az egész vagy sem). Szóval Neked köszönhetem, hogy Cecil hangja a mindennapjaim részévé vált. :-)

És akkor végre valamit az írásodról is. :-D Rengeteg minden tetszett az eddigi fejezetekben, és nem is tudnám minden kedvenc soromat kiemelni, de (a tökéletes karakterábrázolás mellett) legjobban az egész írás megkomponáltsága tetszett. Ez így elég hülyén hangzik, de a lényeg, hogy ritmusa van minden szónak, és kicsit olyan az egész, mintha egy verset olvasnék, és awww az egészet imádom. <3

Hát szóval, egyelőre ennyi lenne, igyekszem ezentúl fejezetenként nyomot hagyni, és ne haragudj, hogy ilyen kusza voltam, nehéz bármit is írni egy ilyen remekmű elolvasása után. ^^

Raistlin írta...

Drága ANETT, nincs annál nagyobb öröm, mint amikor egy titkostag felfedi magát ;u; Nagyon-nagyon szépen köszönöm ezt a szívmelengető kommentet - feldobtad a napomat ♥ Külön örülök, hogy közvetve belerángathattalak a WtNV-be, mert fantasztikus, és mindenkinek járna belőle egy kevés :D

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS