a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. január 16.

Tűhegyre szúrva ragyog II.

Welcome to Night Vale, modell AU, második rész
[korhatárra való figyelmeztetés helye]



I I




Carlos egy hotelben élt, New York Cityben. Egyszerűbb volt így. Állandósult átmeneti megoldás. Így alakult. Akkor ébredt rá, hogy hivatalosan is ott lakik már, amikor az étkezőasztalt egy reggel az ablakhoz tolta. Átrendezte a környezetét, és rémült volt és büszke, napokig várta, szólnak-e érte, és nem szólt érte senki.


Azokért az éjszakákért is fizetett, amiket nem ott töltött.


Persze olcsóbb lett volna egy albérlet.


Igazság szerint így viszont vele maradt valamiféle mobilitási illúzió. Lesz egy este, valamikor, amikor kicsekkol. Amikor előveszi eldugdosott bőröndjeit a lakosztály szekrényaljáról, és Massachusetts-be megy, és egy kollégium szűkös szobájában él majd harmadmagával, ahol nem húzzák újra az ágyneműt minden reggel, ahol nincs szobaszervíz, minibár és negyvenedik emeleti panorámaablak,  jacuzzi, wellness, manikűr, pedikűr, házhozfodrász, és a tereknek az a kongó, lakatlan üressége, a hideg, modern, semmilyen egyendizájn megnyugtató kietlensége és a fekete és a fehér folyton ismétlődő árnyalatai.


Bárhová ment a világon, ugyanebben a szobában élt. Minden hotel egyforma, végső soron. Ugyanarra nyíltak az ajtók és ugyanúgy működtek a villanykapcsolók, a tévé a hálóban volt és a földre kellett dobni a törülközőt, ha már használtad.


Carlos Bostonban volt egy fotózáson, egy bostoni hotel ágya szélén ült, minden valaha volt hotelágy szélén ült, univerzális fáradalommal. A távkapcsolóval kötelességtudóan véggigkattingatta mind a kilencszázkilencvenkilenc csatornát, és amikor körbe ért, kezdte előröl, kékképernyőnőimellekkacagásshotgun, autóstopp, kanári, robbanás, az egész világ és minden valaha volt világ körbe és körbe és körbe kilencszázkilencvenkilencszer, és egyszerre megtorpant. A képernyő vászonfehéren ásított. Cecil hangja azt mondta:
- Ez a jövő.
Carlos felnézett. Cecil felnézett. A szemei lilák. Fehér fejhallgatót szorít a füleihez. A háttér fehér, a világ fehér, Cecil mosolya fehér. Fehér zaj dübörög fel és elindul, a kábel feketén vonaglik utána és a bokájára hurkolódik, ő csak megy előre, a csípő ring, minden mozdulat ütemerős, dobbanó, zúdul utána a zene, inget visel, kar kitárva, kábel a csuklón.
- Sony. Tedd és hidd.


Joghurtreklám következett.


Carlos mozdulatlanul bámulta végig az egész blokkot.


Nem gondolt közben semmire. Amit átélt, az talán a sokkhoz volt hasonló. Cecil viszontlátni – mint egy szeánszon – és mikor is beszéltek? Beszélni – beszélniük kell.
Felhívom, döntött Carlos, felpattant, aztán leült megint, a zsebéből elővette a mobilját.
Nincs meg a száma, ébredt rá, de egyre csak hajtogatta: felhívom, és már tudta, mit fog mondani neki, hogy el fogja mondani, hogy csodálatos volt, és a szónak valódi jelentése lesz, és nem kell hozzátennie semmi mást, mert Cecil érteni fogja, és talán szólnia se kell majd egyáltalán, mert Cecil a légzéséből kihallja, a frekvenciákból leolvassa a görcsösen dübörgő szív ritmusát, ó-akarlak-akarlak-akarlak,
akarom hogy itt legyél és akarom hogy beszéljünk és akarom hogy ne mondj semmit és akarom hogy tudd,

Cecil, Cecil, minden csak a nevévé bomlik, Carlos végighúzta az ujját a képernyőn és tehetetlenül keresgélt a menüben, mit tehetne? Cecil. Cecil száma kell – Keleti idő szerint – Ha felhívja az ügynökségét – Menedzsernek adhatná ki magát – Reklámszakembernek! – Cecil száma kell (mi a vezetékneve?)
Vagy Cactus – Cactus el tudná intézni. Cactusnak elég csak a nevét mondania. Cactus majd azt mondja: Cactus June vagyok, Cecil magántelefonszámára van szükségünk, és rögtön megkapja, mert megkap mindent; vagy Steve – Steve majd azt mondja: azonnal, halaszthatatlan, sürgős, és Cecil már veszi is fel a telefont: Hallo? És ő, ő majd elmondja neki – majd megtalálja a szavakat – Google? – A szavakat; hátha fennvan Facebookon… mondta valamikor, nem? Mikor? Mikor, mikor, mikor?
Hátrazuhant az ágyon. Maga fölé tartotta a telefont, a vékony képernyő izzott fehéren.
- Két hónapja nem beszéltetek – mondta magának. – Összesen kétszer beszéltetek.
És azzal felhívta Cactust. Amíg kicsöngött, egyre fogalmazta: Figyelj, hallo, nézd, bocs, hogy zavarlak, de tudnál értem tenni valamit? Tudod, Cecil…
A vonal bontott.
Kikereste a Night Veil kontaktszámát a honlapjukról, de tudta, hogy nem venné fel senki, ilyenkor már nem, és amúgy sem adnának ki neki információt.
Sony. Tedd és hidd.
Megcsörgette őket. A vonal bontott.
Leejtette maga mellé a mobilt, sóhajtott, és erre a készülék rezegni kezdett, felvette rögtön – valahogy azt hitte, Cecil hívja, hogy lehetséges; Cactus volt.
- Szia, Carlos, kerestél.
- Igen, ja, figyelj, bocs, na, ööö. Kéne egy szám. Nagyon kéne egy… a kontakszám a sráchoz? Cecilhez.
- Cecilhez?
- Tud, a börzéről. Aaa, a srác, a JP’s kampányról? A szőke?
- Jézusom, mire kell?
- Figyelj, csak… csak…
- Nem ér rá holnap? Mármint késő van, mennyi ott az idő? Minden oké?
- De a szerződésben… azon nincs rajta, aaa, a kampányszerződésen, vagy mi az, valami, az elérhetősége?
- Az ügynökségének az elérhetősége biztosan rajta van, de te most vele akarsz beszélni vagy mi van, nem?
- Steve szerinted…
- Föl ne hívd Steve-et, meccs van. Figyelj, megnézem neked, jó?
- Elég sürgős.
- Valami gáz van?
- Nem, nincs, de ööö. Sürgős.
- Carlos. Ha gáz van…
- Nincs gáz, csak… Csak beszélni akarok vele, nagyon. Nagyon fontos.
- Miről van szó?
- Én nekem… beszélnem kell vele. Kérlek, csak… kérlek?
- Jó, jó, jó. Intézkedem. Te, ez melyik srác?
- A Cecil.
- Oké. Cecil. Oké. JP’s? Oké.
A vonal bontott.
Carlos egy alkalmas és professzionális hazugságon gondolkozott. 


Feltétlen meg kellett vele vitatnom néhány reklámstratégiai kérdést, Cactus…
 

Halaszthatatlanul; a szavamat adtam, hogy…  

Ahogy felém jött és minden fény…
Az összes fény a világon…


 

Megriadt, amikor a telefon ismét megrezzent. Egy számsor volt, sms-ben. Lementette a telefonkönyvbe, hívást kattintott, majd két csörgés után levágta, és szinte undorodva tette félre a mobilt.
Késő van. Elkéstél.
Az arcát a tenyerébe temette.
Már elkéstél.

A készülék felrezzent.

- Hallo? Cecil Palmer vagyok, erről a számról kerestek.
Palmer.
- Hallo, tessék?
A neve Cecil Palmer.
A háttérből egy hang: „kivel beszélsz?”
Surrogás, Cecil talán letakarta a mobilt: „telefonálok!”
- Carlos – mondta Carlos. – Carlos kerestelek. Vagyok. Én kerestelek.
- Carlos! – És a háttérből: „várj, az a Carlos?” – Pillanat, ööö, bemegyek a szobámba… A lakótársam… A lakótársam egy köcsög. – „Csak kérdeztem, jó? Csak föltettem egy kérdést!” Léptek, ajtócsapódás, bamm. Cecil mély sóhaja: - Carlos.
Carlos vigyorgott, valamiféle primitív örömmel, és csak azt tudta mondani:
- Hallo.
- Kerestél.
- Jah, igen! Igen, igen, ööö… láttam a reklámod? A Sonyhoz.
- Oh!
- És, és – ezért hívtalak. Mert… Mert el akartam mondani…
- Oh?
- El akartam mondani, hogy… hogy láttam.
- Oh.
- Francba – suttogta maga elé Carlos, aztán felocsúdva hadart: - Ööö, nagyon jó volt. Tényleg csak, csak gratulálni szeretnék. Nagyon ütős. Nagyon ott van. Nagyon-nagyon. Nagyon. Szóval… whoa! És a járás? Fhuh! – Zavartan nevetett. Cecil egy darabig hallgatott, aztán azt mondta:
- Köszönöm. Még mindig… köszönöm, hogy- Tényleg tetszett? Carlos, én… Köszönöm.
- Aha. Fantasztikus. Aha.
- Megfogadtam a tanácsodat – mondta Cecil.
Carlos bólintott.
- Meg a járás is… - folytatta Cecil.
- Powerwalk.
- Igen, a catwalk azért… Szóval aaa, májusban, a Miami gálán, a premier, és ahogy Cactushoz mentél…
- Tessék?
- Tudod, na, hogy van; és igazából onnan merítettem az ihletet, mármint ahogy végigmentél azon a szőnyegen…
- Te hol láttad azt a felvételt?
Kis csönd.
- YouTube-on.
Kis csönd.
- Ó!
Kis csönd.
- Ühüm.
- Nem emlékszem, hogy jártam, de… örülök… hogy így jártunk.
- Aha.
És csönd megint.
- Szóval ezért hívtalak – mondta Carlos. – Tényleg, szerintem őszintén van helyed a reklámszakmában is, egyszerűen profi volt. Csak így tovább, Cecil.
- Mindenki nagyon kedves volt – vágta rá Cecil. – Nem hittem volna, hogy megkapom, csak jelentkeztem rá, de mindenki nagyon kedves volt, és olyan lazák voltak és profik, a rendező is, pontosan mondta, mit akar, és egy nap alatt megvolt, igazából, és a szerződésem még – szóval a szlogenhez az én hangomat használják most.
- Na, az… az nagyon szép! Ügyes vagy. Szuper. – Csönd. – Hát, szóval akkor én…
- Milyen napod volt? – Cecil hangja sürgetőnek tűnt. Szinte rémültnek. Carlos meglepődött.
- A napom?
- Ha nem nagy-
- Hát, ööö, meztelenül hemperegtem egy szőrmekupacon órákon át, köszönöm kérdésed.
- Ohh!
- Műszőrmekupac – tette hozzá Carlos. – Valami kampány; a szőrme ellen, a műszőrméért.
- Feltétlenül le fogom csekkolni.
Mi most flörtölünk?
- És te mit csináltál?
- Hát – rajtam volt ruha.
Mi most flörtölünk.
Carlos hasra fordult, és a vállához szorította a telefont. A lábait lóbázva, félmosollyal mondta:
- Mesélj.
És Cecil mesélt.
Cecil mesélt a napjáról, egy ruhapróbáról, és egy nőről, akit a metrón látott, és akinél nyulak voltak, dobozban, tizenvalahány; a dugóról, az automatakávéról, még három pohár kávéról és két szál cigarettáról, bársonyról, bőrről, a napfelkeltéről és a napnyugtáról, és végül a holdról is.


Azt mondta, a holdtól fél.


Carlos az ágyon feküdt, keresztben, a hátára gördült, és a hajába markolva hagyta, hogy végigsimítson rajta a holdfény és végigheverjen rajta Cecil hangja, a mellkasára kuporodva forrón és nehezen. A térdei nyitva, a szeme zárva, néha azt mondta: „aha, igen” és néha pedig: „ne már”, és végig csak vigyorgott.
Cecil azt mondta:
- Annyira örülök, hogy felhívtál.
Carlos megriadva az éjjeliszekrény felé fordult, az óra számlapjára mered.
- Le kéne tennem.
- Nem azért mondtam – Aztán pedig: - Biztos túl sokat beszéltem, ööö, sok lehet a dolgod, menned kell.
- Nem beszéltél sokat, ööö… örülök, hogy beszéltünk. Jó volt beszélni, Cecil.
- Aha.
A hangja szomorú volt.
Szeretnélek újra látni, gondolta Carlos. Azt mondta:
- Nekem… Elment az idő. Reggel megyek vissza New York-ba.
- Hol vagy most?
- Boston. Te amúgy ööö…
- 480 Holt
Boulevard, Los Angeles, Kalifornia, hármas kapucsengő.
- Whoa. Oké. Ööö. Megjegyzem. 

Nem jegyezte meg.


Ami eszébe jut mindig, az ez: Cecil hangja, a telefon szemcsés torzulásában, a szavai a bordái közt viszhangozva, egy izomcsomóba szorulva lüktetnek-lüktetnek-lüktetnek most benne


És Milánóban


Amikor Milánóban jár, a holdra néz fel, és Cecil iszonyát érzi a hotelszoba tornácos erkélyén, a vállán kék polártakaró: „olyan, mintha figyelne”, mondta Cecil és Carlos a holddal szembemered, tétován a telefonja után nyúl, félretéve a poháraljnyi bort, kötelességtudó gondolatok ötlenek fel időzónákról és telefonszámlákról, elperegnek és széthamvadnak a hold izzásában, Carlos a telefonkönyvben kutat, a hívásgombra üt, és amint Cecil felveszi, bele sem szól még, csak egy kattanás, klikk, Carlos azt mondja:
- Milánóban vagyok.
Azt mondja:
- Te nem vagy itt.
Azt mondja:
- A hold ma sárga, mint egy fogsor.
Azt mondja:
- Hiányzol.
És Cecil felnevet.
Cecil megkönnyebbülten, szívből, lihegve kacag, a háttérben zúgás, földalatti moraj, következő megálló,
ez már a következő állomás,
Cecil azt mondja:
- Vártam, hogy hívj.
- Minden nap hívni akartalak – mondja Carlos, és vigyorog ő is, mert egy utolsó idióta volt, és a holdra néz, az erkélyen ülve, és azt mondja: - Mi a lakcímed, megint?
- 480, Holt
Boulevard.
Carlos egyre a holdra néz, lebűvölten és félve.
- Figyelj, Cecil.
- Figyelek. Figyelek rád.
- Tegyük… csak tegyük fel, feltételezzük, hogyha találnék egy gépet…
- Igen.
- Ami most indul…
- Igen.
- Mármint itteni-most, olasz-most, akkor mindent egybevéve úgy tíz órán belül Amerikában lennék, és mondjuk…
- Igen.
- Mondjuk ott lennék Kaliforniában, és merő hipotézisként, beleszámolva, hogy nem aludtam, hogy egyedül maradtam a minibárra és egy üveg rozéra és nagyon, nagyon furcsa ma a hold…
- Igen.
- Ezeket mind figyelembe véve ott lennék a Holt Boulevard négyszáznyolcvannál, és megnyomnám a kapucsengőt.
- Igen.
Minden igen egyre hangosabb.
- És találkoznánk – mondja Carlos.
- Igen.
- De tudod arra jutottam… És annyit gondolkoztam ezen, egyfolytában erre jutottam… Arra gondoltam, és ehhez tudnod kell…
- Hogy ma sárga a hold.
- Hogy ma sárga a hold Európában, igen, és hogy én le akarok feküdni veled, hogy én ennyi éjszaka és ennyi bor után arra gondoltam és csak arra tudok gondolni, hogy muszáj szexuális jellegű kapcsolatba lépnem veled.
- Igen.
- Természetesen minden tisztelettel! De hogy az ismertségünket talán, ha ebbe az irányba akarnám elmozdítani-
- Igen, igen, igen, igen – ismételte Cecil, suttogva csak, ahogy ismét felzúgott valami: - Igen, és egész este ezt fogom ismételgetni neked. Kiabálni fogom. 

Így történt, hogy Carlos repülőgépre szállt.


Carlos világtengereket repül át, a fejét a törhetetlen-zúzhatatlan ablaküvegnek hajtva, és nézi a tükörképét lebegni a felhők felett, a haja sima, ében, mint az éjszaka, az éjszaka egy mélyebb színében, a bőre naprege-barna, a szeme üvegzöld, hullámzöld, az arccsont egyenes, az áll szögletes, a puha ajak ívelt, egy geometriailag tökélyre szerkesztett portré ezekkel a tisztán kikevert, mély színekkel, és most nem tudja, elég lesz-e ennyi, hogy Cecil valóban ezt akarja és ezt érdemli-e, ezt az arcot csak, amit milliós példányszámban nyomtatnak és gyártanak újra, és a haja fénye és a szeme fénye, minden-minden csak reflekció; ennél többet akar adni, és álmosan végigtapogatja, mi van a bőr alatt, elképzeli, mi lehet a hús alatt, a csontok őszinte fehérségét.
Az arcán végigsimítva borosta karcolását érzi, grimaszol, a borotvája a poggyásza alján van, a poggyász a repülőgép gyomrában, az ő gyomrában kövek, a csuklóját húzza végig az arcán aztán előre görnyed, a felhúzott térdeire hajol és a tarkójára fűzi az ujjait.

El akarja felejteni önmagát.

Bele akar veszni valaki másba.

Az ujjai között tincseket markol, amik puhák és fazonra nyírtak, és az illatuk, mint a levenduláé.

A terminálban vesz egy csomag vámmentes óvszert és egy doboz rágógumit egy kis üveg tonikkal.

A hold miatt van. Ha hiba, hát a hold hibája volt.

„Viszonyom volt a holddal és nem volt benne se bűn, se szégyen”, ezt hajtogatja, gimnázium, utolsó év, de nem emlékszik, kinek a szavai lehetnek.
Los Angelesben hajnali hat óra van. Éppen pirkad. Az utcán csak magukba karoló árnyékok kóborolnak. Carlos kiszáll a Holt Boulevard végén, int a taxisnak, megvárja, hogy elhajtson, és zsebre tett kézzel sétál, a szél követi, az ég alja dereng és végigvonaglik. Megáll a kapucsengő előtt, a neveket betűzi, P, P, P, Palmer & Harlan, lenyomja a gombot. A reggel még tömény tintakék. A csengő kerreg. Carlos szavakat keres. Cecil azt mondja:
- Nyitom.
Az ajtó kitárul. Carlos szavakat keres. Lépcsőről-lépcsőre, fokról-fokra, fogalomról-fogalomra halad fel és felfelé, a küszöbön torpan meg.
Biztos?, kérdezi magát, fordul a kilincs, biztos.
Cecil megint szőke. Cecil szeme megint kéken dereng, és végigvonaglik benne valami, ahogy Carlosra néz, ahogy a kezét nyújtja, és összefűzik az ujjaikat; és Cecil hátrálni kezd, mezítláb van, csak egy köntöst visel, a lakás szűkös, rumlis, otthon-illatú, Carlos cipője felcsikordul, az ujjaikat összefűzik, a tekintetüket összefűzik: két tenyér, ahogy összefeszül, ezen az erőn nyugszik a világegyetem.

Két test, ahogy összefeszül.


Cecil szobájában fekete-kék sötétség van. Végigborulnak az ágyon. Egy ritmusra lélegeznek. Cecil Carlos alatt fekszik, Carlos csak néz le rá, és nem tud megszólalni, még mindig nem, soha sem, hát mozdul csak, előre hajol és megcsókolja, Cecil szája forró, puha, Cecil öle forró, kemény, Carlos rásimítja a tenyerét.


Vetkőzik. Cecil légzése felgyorsul. A pillanat lelassul.


Nem tud megszólalni. Végigsimít Cecil minden porcikáján, ez üdvözlés és engesztelés, a késésért bocsánatot kérve csókol a nyakába, csókokkal betűzi a bőrén végig: gyönyörű vagy; akartalak; akarlak, Cecil alatta fekszik és csak néz fel rá elnyílt ajkakkal és tágra nyílt szemekkel és széttárt combokkal, mindent-mindent tudni akarok rólad, Carlos az ajkait ízleli, mondj el mindent, suttogd el, belé hatol, kiálts fel, és Cecil felüvölt.
Tudnom kell.
Benne mozog.
Minden ölelés fullasztóan szoros. Cecil remeg a karjaiban, a lélegzete újra és újra fennakad nyögve és Carlos mohón csókba fojtja most az összeset, összefűzi az ujjaikat, összekulcsolt ujjaik Cecil feje felett, összefeszült tenyerük, és a szorítás, minden izomé és a magáé a semmié, Cecil csókol, könyörög, ne engedj el, Cecil zihál, ne hagyj itt, Cecil körmei a lapockákba vájva, maradj, Carlos csípőjének minden mozdulata, gyere, gyere. Cecil felkiált és nem kellenek szavak, Carlos felkiált és nem kellenek szavak, a hús alatt fehér fény hője és energiája, Cecil felüvölt, elnyújtott nyögésbe csuklik, az ajkaira harap, a feje hátravetve, a nyak hátrafeszül, a haja szétzilált tincsekben a párnán szerteszét, Carlos a kulcscsontok közé csókol, belégzi Cecil illatát, lázas, eleven hő, a sötétség langy kékbe fordul és Cecil bőre izzani látszik a beszökő, kezdődő ragyogásban.
- Estoy loca por ti – suttogja Carlos. - Ningun hombre podrá compararse a ti.
Ez az a pillanat, amikor Cecil elélvez.
Utána azt kérdezi, amikor a hátukon hevernek, egymás mellett, összekulcsolt kezekkel, ölbe gyűrt takaróval:
- Egyébként mit mondtál?
- Nekem úgy tűnt, hogy értetted.
- Jó. – Cecil még mindig zihál. – Jó.


Carlos dél körül ébred. Cecil a hasára gördülve fekszik mellette, arcát a párnába fúrva, a gerincét csíkozza végig a redőny sávjain át befutó fény, Carlos tétován végigkövezi a vonalukat ujjbegyeivel, aztán elhúzza a kezét és óvatosan talpra kecmereg, a takaró csücskét még maga előtt tartva, és csak nézi Cecilt és a szíve olyan hangosan lüktet, hogy szinte várja, hogy felriadjon rá. A padlóról felszedi az alsógatyáját, a nadrágját, pólót húz, dzsekit ránt, és lábujjhegyen oson ki, kezében a cipője, az ajtóból visszafordul – még egy pillantás Cecilre, aztán vigyorogva előre fordul.
Valaki szembenéz vele.
Puhán beteszi maga mögött az ajtót.
A konyhában, ami egybenyílik Cecil szobájával, az étkezőasztalnál egy fiatal férfi ül, és varrogat: az ölében egy fekete nadrág, bőrberakással, a saját öltözéke szörnyű – vízhatlan sportdzseki, lecipzározva, melegítőnadrág, a pólója fehér pamut, a bőre még sápadtabb, a szeme hatalmas, üvegkék, a homlokába fekete haj csüng, ügyetlen Beatles-frizurára vágva. A keze csontos, vékony ujjai között tű villan. Azt mondja:
- Hello.
Carlos suttog:
- Hello.
Felé lopakodik, majd pár lépés után megáll. A férfi az ajtóra néz, aztán vissza az öltései felé. Carlos még mindig a kezében tartja a cipőit. Azt mondja:
- Még alszik.
- Hmm. Meg fogod várni?
- Aha. Persze.
- Akkor ülj le. Earl Harlan vagyok.
Carlos leül, és szinte rögtön áll is fel, ahogy a férfi bágyadtan kezet nyújt. Tenyér a tenyérnek feszül.
- Carlos, szia.
Az asztalon színes magazinok szórva szét, ceruzák, bögrék, Carlos dióbeleket lát, mosolygós almákat és egy félig leeresztett focilabdát, süteményes fémdobozban tűt és cérnát. Earl követi a pillantását.
- Bocs a rumliért. Az én hibám. – A hangja nyújtott, vontatott. - Kérsz enni?
- Nem, köszi.
- Ne hülyéskedj. Hajnalban jöttél. Dél van. Éhes vagy. Nézz körül a hűtőben. Érezd otthon magad.
A hűtőre mágnesezve gyerekrajzok és divatfotók. Carlos észreveszi a saját fényképét.
- Szerintem van sajt – mondja Earl. – Meg répa. Te se szoktál enni?
- Én szoktam enni.
- Cecilnek állandóan van valami diétája. Pedig teljesen jó alakja van. Van rendes kaja is.
Carlos nézi a hűtő polcait. Nincs étvágya. Becsukja a hűtőszekrényt.
- Aha.
- Van pirítós – folytatja Earl. – És zabkása. Kukoricapehely.
- Ööö… iszom egy pohár vizet.
- Hát jó. – Earl szemei alatt sötét karikák. A csap zúgása túl hangos. Earl varr tovább.
- Mit varrsz?
- Ja? Ez Cecil nadrágja. Ki akarta dobni, pedig meg lehet csinálni.
- Ti, ööö?
- Mi együtt lakunk. És „ti, ööö”? A hangok alapján arra következtetnék, hogy te vagy az új fiúja.
Carlos, hogy időt nyerjen, nagyot kortyol. Talán azt kéne mondania, „bocs”. Vagy talán: „elnézést.” De nem sajnálja. Azt mondja végül:
- Jjjja.
- Folyton áradozott rólad – mondja Earl. – Évek óta hallgatom. Örülök, hogy összejött.
- Évek óta?
- Hát, egy jó ideje.
Carlos megint a hűtőajtóra néz, a felmágnesezett képekre, a saját fotójára egy évvel ezelőtti kampányból. Earl követi a pillantását.
- Nem értek a feng-shuihoz – mondja -, de mától feltételezem, hogy a hűtőnk a szerelemsarokban van.
- Össze fogsz jönni egy napocskával – közli Carlos, és az egyik rajzra bök. Earl halkan nevet. Ez a legsiralmasabb nevetés, amit Carlos valaha is hallott.
- Aha. Hát, remélem. 
- Szóval, együtt laktok? Iskolatárs?
- Az exem. De suliba is együtt jártunk, igen. Gimiig. Én nem vagyok modell.
- Az exed – ismétli Carlos. Még mindig nem érez késztetést bocsánatot kérni. Earl vállat von. – És ööö, együtt laktok.
- Olcsóbb – mondja Earl, szinte szégyenkezve; rajtakapottan. – Meg takarítok… már ha takarítok, és főzök, és ez Cecilnek is így jobb.
- Ja, értem.
Tényleg érti. Talán jobban is, mint azt Earl szeretné. Earl visszafordul a nadrághoz, az arca kipirul. Összeszorítja az ajkait.
Csinos lehetne, gondolja Carlos. Lehetne csinos.
Az ajtó kinyílik. Cecil lesújtottan, félálomban botorkál elő, az arca nyűgös, a tegnapi köntös lóg rajta, és ahogy meglátja Carlost, hirtelen felderül, tiszta szívből rávigyorog, kihúzza magát:
- Itt vagy!
- De itt ám – mondja Carlos. – Nem találtam a kijáratot.
Nem vicces, de Cecil nevet. A hűtő felé megy, ahol elsétál Carlos mellett, végighúzza az ujjait a vállán, aztán észreveszi, Earl mit varr, kiveszi a kezéből a nadrágot:
- Köszönöm – dalolja, és a szemetesbe gyűri. Earl csak bámul rá.
- Az egy háromszáz dolláros nadrág.
- Egy háromszáz dolláros Le Roy-nadrágot nem lehet csak úgy megfoltozni. Nem lehetne, hogy…? – Bonyolultan int, a hűtőbe hajol, körbenéz, fintorog, kihajol, Carlos felé fordul. – Ettél már?
Earl összepakolja a cuccait a fémdobozba, csikordul a szék, feláll és kimegy. Carlos közben azt mondja:
- Earl már kínált, köszönöm, nem vagyok éhes.
- Hm. Hát Earl ilyen… rendes srác. – A szemetes felé néz. – Túl rendes.
- Tudod, mire gondoltam?
Cecil macskásan mosolyog.
- Nem tudom, mire gondoltál, de idáig határozottan szeretem az ötleteidet.
- Szeretnélek elvinni vacsorázni. Ráérsz ma este?
- Dolgozom, de ráérek, naná.
- Mikor végzel?
- Én? Hát, talán hat körül?
- Akkor hétkor összeszedlek itt, mit szólsz?
Cecil színpadiasan a szívére simítja a tenyerét.
- El vagyok ragadtatva.
Összevigyorognak.







komment: igen // nem 

Mitsuki gyönyörű rajza Cecilről
dA link itt!

16 megjegyzés:

Hattie írta...

De jó, hogy volt még egy szabad órám a vonat előtt!
Nagyon dinamikus. Lehet, hogy nem ez a legjobb szó, mármint bizonyos jelenetek, de a stílusra értettem. Gördül. Még a dadogás meg a hebegés-habogás is stabilan a helyén van, és annyira tiszta az egész és helyes és mi a kusza ellentéte, nem tudom, lehet-e érteni, mire gondolok, eléggé össze-vissza beszélek, (írok) mármint persze, összegabalyodnak a szavak-szálak-végtagok, de mégis. *nyálasKlisényálas* Mintha egymásnak lettek volna teremtve, *nyálasKlisényálas* mert ez, itt, nem, most nem pusztító szerelem. Téged ismerve még nem az.
...nem kéne korhatáros történetekhez adnom életjelet úgy hogy egyáltalán nem titkolom a koromat...
De egyrészt két nap múlva jaj, és meghülyültem az aggodalomtól, másrészt meg ez annyira de annyira de annyira hogy nem tudom nem kifejezni hódolatomat.

Raistlin írta...

HATTIE, hush, it's okay *megrontó ölelés* Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm szépen, hogy kommenteltél ;u; Jó vonatutat és *meghatott hebegés-habogás nyüszítésbe fordul* olyanaranyosvagymárnagyonköszönöm

уαмι. írta...

Minden történeted előtt felkészülök rá, hogy fájni fog, általában pontos információkat kapok előzetesen arról is, hogy miért fog ennyire fájni és én őszintén úgy érzem, bírni fogom és bírni fogok magammal, és... és nem. És soha nem, mert kétféle fájdalom létezik és mindkettővel zsonglőrködsz.
A jóleső fájdalom Carlos és Cecil dinamikája; szerelmes vagyok a gyökér párbeszédeikbe, a hevességükbe, az áhítatukba, szerelmes a vonzalmukba és szerelmes a szerelmükbe. A nyújtott hónapokat hirtelen képekkel ragadod meg és ez a kettősség fantasztikusan működik. Minden elismerésem.
A kibaszottfájdalmas fájdalom mélyebb pengéjű és óvatosabb mozdulatokkal dolgozik; Earl minden szava, minden elharapott mondata, minden lesütött pillantása pár centiméter lassú kín. Hihetetlenül érzem őt, és most ahhoz is üres vagyok, hogy úgy nyünnyügjek neki, mint múltkor.
Ha már most túl sok nekem, nem tudom, miket fogok átélni.
Rossz drogosként ragaszkodom hozzá, mert tudom, hogy tönkremegyek belé, de szükségem van rá. Szeretem. Nagyon.
...és most elmegyek elszívni pár cigit.

Raistlin írta...

YAMI *mellédkönyököl a gangra, a válladra hajtja a fejét és nyíg* Nem érdemlem én ezt, esküszöm, én-én-én fsdvédsnvnswenvadávanewávv.

Hannibal írta...

Te jó ég, mit műveltél velem! Eleve beletenni őket ebbe a modell világba, minden bájával és túlfűtött szexualitásával együtt kész vizuális katasztrófa számomra, pozitív értelemben (nem tudom, értelmes-e ez a mondat) Aztán ráadásnak olyan édesen és esetlenül próbálják felhívni egymás figyelmét, hogy te jó ég. Aztán ott van szegény Earl, te jó ég, csak nekem szakad meg a szívem érte? Mármint, ott stoppolja Cecil kibaszottdrágavagyok gatyáját nagy lelkesen,erre az kilöki a kukába. Ez a jelenet egyszerre törte össze a szívemet és háborított fel. TE JÓ ÉG. Most nagyon mérges vagy Cecilre. NAGYON.
Szóval, kérem a következő fejezetet.

Reyklani írta...

És ez lesz az a vélemény, ami hivatalosan nem létezik, letagadom, és ha bárki kérdezné akkor ez csak egy szívpirosban villogó Imádom ezt a regényt! felirat.
Amúgy meg egy monológ magammal. Előre is bocsánat.

Már megint megkukultál. Tényleg, ahhoz képest, hogy te is gyűröd már pár éve az ipart meglehetősen hülyén veszi ki magát, hogy egy szót sem tudsz kinyögni. Pedig látom ám, hogy kis híján felrobbansz a felháborodástól, hogy Cecil képes volt kidobni azt a gatyát, amit szegény Earl olyan lelkiismeretesen stoppolt, ahogy azt is, hogy már megint rózsaszín lufiszivecskéket eregetsz Carlos és Cecil egymásra találása miatt. Igazán szánalmasan festesz, de tényleg. Oké, én is örülök, de ezt már vagy százszor láttam, találj ki valami mást. És ne, ne azt, hogy kikeresed a számát a telefonkönyvből! Óh, ismerem ezt a tekintetet, sürgősen felejtsd el. Mi lesz azzal a dumával, hogy tiszteled? Ha ez így van, akkor pötyögj már valami értelmeset, mert még mindig nem csinálsz mást, mint hogy smarites cukorkákat, rózsaákat, meg puszikat dobálsz és bőgsz. Ahelyett, hogy elmondanád, micsoda élő, lüktető, egymásba kavarodó, csvarodó, bordák köző fészkelő, szivet tépő mondatokkal mesélte el ezt a túlfűtött erotikus, sápadtarany, holdízű történetet, de te nem. Tudod mit? Ülj le ide, tessék, látod itt vannak a pálcikaCecilosék is, jó, most pedig gépeld amit mondok.

Úristenjézushogyezmennyireasdfghjjkl...!!!

Határozottan nem azt mondtam. Mindegy, hagyjuk is. Majd én megköszönöm helyetted is, te addig költesd csak azt az ódát.
Köszönöm, hogy olvashattam!

U.I: Sok sikert a maradék vizsgáidhoz, erőt meg kitartást!

Reyklani írta...

És ez lesz az a vélemény, ami hivatalosan nem létezik, letagadom, és ha bárki kérdezné akkor ez csak egy szívpirosban villogó Imádom ezt a regényt! felirat.
Amúgy meg egy monológ magammal. Előre is bocsánat.

Már megint megkukultál. Tényleg, ahhoz képest, hogy te is gyűröd már pár éve az ipart meglehetősen hülyén veszi ki magát, hogy egy szót sem tudsz kinyögni. Pedig látom ám, hogy kis híján felrobbansz a felháborodástól, hogy Cecil képes volt kidobni azt a gatyát, amit szegény Earl olyan lelkiismeretesen stoppolt, ahogy azt is, hogy már megint rózsaszín lufiszivecskéket eregetsz Carlos és Cecil egymásra találása miatt. Igazán szánalmasan festesz, de tényleg. Oké, én is örülök, de ezt már vagy százszor láttam, találj ki valami mást. És ne, ne azt, hogy kikeresed a számát a telefonkönyvből! Óh, ismerem ezt a tekintetet, sürgősen felejtsd el. Mi lesz azzal a dumával, hogy tiszteled? Ha ez így van, akkor pötyögj már valami értelmeset, mert még mindig nem csinálsz mást, mint hogy smarites cukorkákat, rózsaákat, meg puszikat dobálsz és bőgsz. Ahelyett, hogy elmondanád, micsoda élő, lüktető, egymásba kavarodó, csvarodó, bordák köző fészkelő, szivet tépő mondatokkal mesélte el ezt a túlfűtött erotikus, sápadtarany, holdízű történetet, de te nem. Tudod mit? Ülj le ide, tessék, látod itt vannak a pálcikaCecilosék is, jó, most pedig gépeld amit mondok.

Úristenjézushogyezmennyireasdfghjjkl...!!!

Határozottan nem azt mondtam. Mindegy, hagyjuk is. Majd én megköszönöm helyetted is, te addig költesd csak azt az ódát.
Köszönöm, hogy olvashattam!

U.I: Sok sikert a maradék vizsgáidhoz, erőt meg kitartást!

Raistlin írta...

HANNIBAL, szakadjon meg a szívünk Earlért együtt. [Cecilnek nagyon szerettem volna megőrizni azt a kettősségét, hogy az egyik pillanatban babusgatná az ember, két mondattal később pedig bebújnánk az ágyunk alá hogy soha-soha ne találjon ránk mert van benne valami hihetetlenül fenyegető és kegyetlen. *még mindig nincs túl a Woman from Italy epizódon és soha nem is lesz*] Nagyon szépen köszönöm a kommentet!

REYKLANI, a kommentelés nem esszébajnokság, ne aggódj miatta, szeretem olvasni a véleményedet mindenképpen, és nagyon-nagyon jó tudni hogy ez a fejezet is tetszett ;u; Köszönöm szépen, igazán - ahogy a jókívánságokat is.

Sunny-Apple írta...

Csak az jut eszembe hogy ooooooolyan aranyosak :3 Bár azt nem néztem volna ki Carlos-ból hogy ilyen hamar lényegre tér. :DD
Ez pedig egy költemény, egy vers vagy nemtudommi de már frankón művészet:
Végigsimít Cecil minden porcikáján, ez üdvözlés és engesztelés, a késésért bocsánatot kérve csókol a nyakába, csókokkal betűzi a bőrén végig: gyönyörű vagy; akartalak; akarlak, Cecil alatta fekszik és csak néz fel rá elnyílt ajkakkal és tágra nyílt szemekkel és széttárt combokkal, mindent-mindent tudni akarok rólad, Carlos az ajkait ízleli, mondj el mindent, suttogd el, belé hatol, kiálts fel, és Cecil felüvölt.
Tudnom kell.
*-* és ahogy a dőlt betűsek egymásból nőnek ki, egy ének, egy ős-erejű kántálás, a végén a csendben visszhangzó tudnom kell-el.
Earl-ról még nem tudom ki. (csak a fordításig haladok mindig) De sajnálom egy kicsit így előre is.

Raistlin írta...

SUNNY-APPLE Ohhohohoohoóóó :D
Earl Harlan.
Mit is mondhatnék Earl Harlanról.
Earl a kánonban szinte abszolút totál teljesen hullabiztosan Cecil exe, aki a mai napig érez iránta valamit, de a kapcsolatuknak igencsak úgy fest Cecil vetett véget. Gyerekkori öribarik, együtt cserkészkedtek és együtt cseperedtek fel (bár úgy tűnik a kapcsolatuk csak felnőttkorban fordult komolyabbra, mert az egyetemista évei végén Cecilnek csak futó [szexuális] kalandjai voltak); Earl cserkészkiképzőként dolgozik Night Vale-ben [Cecil -névtelenül- párszor már jelentett róla], aztán pedig amikor pár kiscserkész eléri az Örökkönvaló Cserkész rangot [a rangmódosításról már volt szó] akkor Cecil behívja a stúdióba egy interjúra ami egy átok mód rohadt szívszorító jelenet és nem spoilerezem le de belehaltam.

Nagyon örülök, hogy tetszett a fejezet, és... igen, bele kéne húzni abba a fordításba is sejjjhaj.

LadyLoss15 írta...

Hell yeah :) Imádom. :D <3 Szuper, ahogy a Cecilost írod. Az IS szuper, ahogy azt írod. Mindig! :) Komolyan, szinte már várom, hogy valami olyat írj, amibe nem szeretek bele azonnal. Ami nem ragad meg már az első fél percben. Ami nem kelti bennem azt az érzést, mikor a végére érek, hogy muszájmuszájmuszáj és Mégmégmééég ...... ;) :$ *.*

Raistlin írta...

LADY LOSS, ha erre az érzésre vágysz, sok szeretettel ajánlom a korábbi fanficeimet, amik igen csak szörnyűek és alkalmasak a teljes és totális illúziórombolásra (de hátööö valaholhátöö el kellett kezdeni e.) Nagyon örülök, hogy úgy érzed, elkaptam Cecilosékat, és köszönöm szépen!

Tinuviel írta...

Annyira imádom, ahogy íród őket ezt az AUt pedig valamiért különösen szeretem. ;.; Végig vinyogtam a telefonbeszélgetéseiket és nyuuu és közben ott van Earl, akit én csak ficcekből ismerek, és iszonyatosan sajnálok. ;.; Meghaltam. Nem tudok normálisan fogalmazni, de nagyon-nagyon tetszik.

Raistlin írta...

TINU
huszonkettedik epizód egyszer már eljutonk odáig is (de nem biztos hogy akarunk mert nyüff)
nagyon-nagyon örülök, hogy tetszik, és köszönöm!

Mitsuki írta...

Először is, szeretnék gratulálni az újabb csodás fejezethez.
Írnék én, már régóta szeretnék írni, de még mindig ott vagyok leakadva, hogy viszont látom a saját rajzom egy ilyen fantasztikus mű sorai alatt.
Most csak ilyen szerényen nyilvánulok meg, köszönöm szépen. Köszönöm, nagyon nagy megtiszteltetés, tényleg. :3

U.i.: Készül ám a többi is~

Raistlin írta...

MITSUKI, én köszönöm, hogy megengedted, hogy kitegyem :3

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS