a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. január 26.

Rule Britannia! I.


Good Omens, történelmi/humor/dráma, Crowley/Azirafael
Tehát. Ez már egy ideje ott kornyadozik a dokumentumaim között, de bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy tetszik majd nektek az utálatos históriás stílus; terv szerint sorozat lenne, rövid novellákkal, amik Anglia történelmét végigkövetve mutatnák be Crowley és Azirafael harcát a földért és a kapcsolatuk fejlődését, mert majd nem. Az első rész a kelta időket és a római megszállást mutatja be ~Kr.e.45-Kr.u.61, pontos történelmi tényeket, anekdotákat, legendákat és a saját ötleteimet használtam fel.
megjegyzés 1. Crowley-t itt még Crawley-nak hívják megjegyzés 2. a címből szándékosan hiányzik a vessző, igen. such szójéték much kreatív. 3. ötös lett a history of england vizsgám és elbíztam magam



Egy esős sziget fenn északon
Valamikor a Fiú előtti hetedik vagy első században,

Crawley nem emlékszik pontosan – akkor jöttek. Egyenesen jártak, büszke fejjel és vas volt náluk és tűz volt náluk. Királyságokat alapítottak, és csarnokokat építettek a hegyeken. Néha közel kúszott hozzájuk, hasmánt a porban, és a hamuba lapulva leste őket, ahogy a tűz körül összegyűltek. Sárkányokról beszéltek és az erdő rémeiről.
- Csak mert még nem találkoztak velem! – Crawley utólag mindig ezt állította.


A Fiú előtti ötödik században


A tűz körül már harcosok ültek, papnők és látnokok. Crawley kígyóvá tekeredve szunnyadt Feidlimid lánghajában, amíg a törzsfőnöknő a partmenti erdőt járta. Az asszony egy bokorhoz térdelve szamócával festette meg az ajkát és a szemöldökét, aztán a tenyerén kínálta a gyümölcsöket:
- Kóstold meg, Galchobhar. – A név azt jelentette: segítő idegen. Crawley lassan ingatta a fejét, lecsúszott a nő inas karján.
- Nem essszem, nem issszom.
- És nem tudod, mit hagysssz ki. – Feidlimid felröhögött, gyomorból és mélyen, aztán egyszerre felkapta a fejét. – Hallod te ezt?
-
Mindenki hallja a középső világon, amikor Feidlimid mulat.
- Nem, nem; valami felzavarta a vizet. Valami jön. – Feidlimid futni kezdett, a part felé. Egy sziklaszirten torpant meg, és az azúr mélybe bámult. Crawley a vállán felkúszva figyelte a közelgő flotta falkáját, ezernyi evező a vízbe vágott, rebbenő, csobbanó hangon, és a hajók egyre közeledtek, színes vitorláikat dagasztotta a szél.
- Már a partjainknál vannak. – Feidlimid zihált. – Tartsd szemmel őket jól, Galchobhar.
- Ssszólítsd hadba a falut.
- Úgy teszek.
- Álljanak késsszen.
Feidlimid előre tartotta két karját: Crawley gyűrűzve tekeredett le a csuklóján, pikkelyei tollakká hámlottak, szárnyakat bontott a porban kúszva, tíz köröm tépett a sárba, térd csontja puffant és gerinc íve vedlett elő a bőr alól. Felemelte a fejét: fekete haj gyűrűzött elő a hátára omolva, és ő talpra kecmergett, meztelenül, előre görnyedve, ember alakjában. A szirt szélére állva a szélbe szimatolt, aztán lehunyta a szemét.

Ez a tenger illata volt. Az őstengeré, ami a világot dajkálta, a vizeké az egekben. Ezt az illatot nem szellő sodorta, ezt valaki hordozta magán. 

- Mutasd magad, angyal – suttogta maga elé. – Mutasd magad.
- Hát. Áve.
Riadtan pördült, tollait felborzolva, aztán egy csalódott sóhajjal kiengedte a levegőt.
- Azirafael?
- Crawley.
- Téged küldtek? Képesek voltak
téged küldeni?
- Kérlek, ezt a hangnemet nem szenvedhetem.
Az angyal teljes fegyverzetben állt ott: ragyogó páncélban, lobogó, indigó palástban, kezében kivont kard, és felszegte fejét. Haja napszínű és napfényű csigákban esett a vállára, dicsfény övezte homlokát, a szeme mindig épp oly kék, mint az ég, a szája gyümölcsök puha húsa, bőre derengő tejfehér, kócos szárnyai szélesre tárva.
Crawley már elfejtette, hogy az angyalok ilyen vérfagyasztóan gyönyörűek. Már nem emlékezett rá, hasonló volt-e ő ehhez valaha. Nem szólalt meg; az angyal szemébe tekintve, amit érzett, az ámulat volt és félelem, és ezeknek dühödt tagadása, hát hátrálni kényszerült. Azirafael nem tudta mire vélni néma riadalmát; oldalra biccentette a fejét, mint a madarak, és zajtalanul suhant közelebb.
- Nézd – suttogta türelmetlenül, és a hangja a szférák lassú mozgását idézte, azt a kristályos, örök zörejt a semmibe kongva -, én sem erre számítottam; láthatod, egy egész légiót hoztam, erre csak
te vagy itt.
Crawley felocsúdva rátekintett, szilárdan megállt.
- Én, kérlek – mondta, ahogy felé bökött -,
végig itt voltam. Csak azt szeretném tudni, te merre jártál!
- Athénban. Rómában. A színdarabjaik, nos, azt kell mondjam, nem tudom, volt-e már részed hasonlóban, de egészen
rendkívülinek tartom az ilyesfajta-
- Miért nem maradtál Rómában?
Azirafael úgy mérte végig, mintha valami hatalmas ostobaságot mondott volna, és sajnálkozva ingatta a fejét.
-
Róma nem marad sehol. Róma közeledik. Napkeltétől-napnyugatig birodalom emelkedik, mert így rendeltetett. Ámen.
- Á-nem. Ez valami béna félreértés. Nézd, ez csak egy semmi kis sziget a ködön. Itt vagyok már, hmpf, én sem t'om, mióta, és
mondom: nem érdemes törődni vele.
- Törődöm vele – jelentette ki Azirafael -, mivel nem lehet démonok martaléka.
- Megtisztel a királyi többes, de egyrészről magam vagyok, másrészről pedig, nem éppen angyalok martaléka;
én tudást adtam nekik és éles fegyvereket, és hol voltatok ti, amikor a vadak jöttek és amikor a nap elsorvasztotta mind a fákat, hol voltatok, amikor-
Éles kiáltás harsant: háború rivallása. Hadi szekerek gördültek alá a hegyoldalon. Elkezdődött.

A Fiú születése után hatvanegy évvel

Azirafael az új utakat járta, fehér tógában, homlokán aranykoszorú; mosollyal biccentett a szembejövőknek, és az egyikük után meg is fordult – a hírnök nagy fóliánsokat cipelt, sűrű betűvel róttakat, és Azirafael tétován megindult utána. A háta mögül göcögő nevetést hallott. Elpirulva megfordult, és Crawley-t találta ott, kockás palástba burkolózva, felékszerezve, a vállán átvetve lenyúzott őz.
- Olvasgatunk, olvasgatunk?
- Szeretnénk, szeretnénk. Mit keresel itt?
Crawley körbekémlelt, színlelt meglepetéssel. Azirafael bosszúsan toppantott. A démon farkasmosollyal fordult felé.
- A vásár ideje van – morogta lassan. - Az
én népem feljön a falvakból, hogy a te városod polg--
- Igen, igen, igen – hadarta Azirafael. Soha nem vett részt a vásárokon, de sietve bólintott is hozzá. - Azzal a szegény párával hova mész?
Crawley megigazította a tetemet a vállán.
- Boudicca királynő lakomájára – jelentette büszkén. - Meg vagyok hívva – tette hozzá leereszkedően. - Forró sört iszunk majd, és a régi idők énekeit zengjük, táncolunk, verekszünk, mulatunk, másnap pedig okádunk és fáj a fejünk és megbánjuk az egészet.
Azirafael megdörgölte az orrát.
- Barbárok – motyogta.
Crawley közelebb lépett. Azirafael hátrált.
- Be tudlak juttatni – kacsintott Crawley, és vigyorgott hozzá.
- Köszönöm, attól tartok, kihagyom. - Fintorgott. - Vidd innét azt a bűzös hullát, és hordd el magad!
- Vigyázz arra a kicsi nyelvedre, angyal. Nagggyon vigyázzzz.
Crawley ismét rántott egyet a tetemen, és ahogy balra került, ügyelt rá, hogy véletlenül Azirafaelnek ütközzön, bemocskolva patyolatfehér tógáját. Az angyal egy hirtelen intéssel eltüntette a vért, és felszegett fejjel folytatta útját, kényszerítve magát, hogy ne nézzen hátra. Hunyorgott a fényben. Amikor biztos távolban tudta magától a démont, szárnyra kapott.

Az őz durva fanyárson forgott, mézzel öntötték le és illatos fűszerekkel, a csarnok levegője pedig nehéz volt a habos sör keserű szagától. A harcosok körben ülve énekeltek ahogy a dalnok lantot pengetett, és Boudicca a térdén kocogta ritmusát; balján Crawley ült, jobbra pedig két szép lánya. Az ajtó egyszerre kitárult. Rómaiak masíroztak be, és Boudicca talpra szökkent. A centurio előre lépett:
- Szeretnénk tiszteletünket tenni a királynő lakomáján.
Crawley sietve lefordította a latin szavakat. A királynő bólintott, és széles gesztussal hellyel kínálta a katonákat. Soraik között Crawley kiszúrta a kaján mosolyú Azirafaelt, és hozzá csörtetett.
- Beszélhetnénk? - sziszegte.
A tűz magasabbra lobbant haragjával. Az angyal lustán vállat vont, és a csarnok deszkáinak támasztotta hátát.
- Beszélünk.
- Én békével hívtalak. Visszautasítottad. Szóval mi a fene most ez?
- Nem kell az engedélyedet kérnem semmihez, érted? Britannia Róma provinciája, és minden föld Istené, és... - Leírt egy kört a levegőben az arca előtt -, én azért vagyok itt, hogy vigyázzak rá.
- És a Terv, he? A Terv? Én
direktbe vagyok itt. Én kifejezetten itt vagyok. Én...
- Te, te, te. - Azirafael sajnálkozva ingatta a fejét. - Mi vagy te? Mit tehetsz te ellenem?
- Ó, ne akard tudni,
ne akard... - Fölé magasodott. Az angyal kihúzta magát, és úgy bámult rá.
- Nem tudsz megfélemlíteni. A népem erős. A szándékom tiszta. Britannia pedig – nos, Britannia pedig az enyém.
Crawley keserűen felnevetett.
- Britannia a népéé.
Ellépett az angyal elől, és körbenézett. Lassan leszállt az éj. A démon szeme borostánykőként villant, tekintete kemény volt és ősöreg.
- Tehát, így akarsz játszani?
- Hm?
- Mocskosan?
- Nem.
- Tudok én mocskosan is játszani.
- De mondom, hogy nem akarok--
- Tudok én nagyon,
nagyon mocskosan--
- Crawley, a jó ég megál...átkozzon!
- Harcolni fogunk – zengte a démon egyre lelkesebben -, te, és én, ezért a földért, mindörökre...
- Ámen – tette hozzá Azirafael reflexből. Crawley a kezét nyújtotta:
- Úgy legyen.
Azirafael bizonytalanul kinyúlt felé, és előbb próbaképpen megbökte a tenyerét. Nem égette a bőrét, hát óvatosan megszorította az ujjait, aztán határozottabban rántott egyet rajta, és felnézett rá.
- Esküdj – mondta a legércesebb hangján. Crawley felvonta a szemöldökét.
- Mégis mire?
- Igaz, igaz. De én az égre esküszöm, lerombolom a terved.
- Akkor én a földre esküszöm, hogy nagyon jót fogok röhögni rajtad. - Még egyszer kezet ráztak, aztán Crawley hátra lépett, somolyogva, és a sarkaira dőlt, sarok és lábujj, aztán elgondolkozva körbenézett, mintha portékákat méregetne a piacon.
- Lássuk, lássuk, lássuk – dünnyögte maga elé.
- Mire készülsz? - kérdezte Azirafael, mire ő a szájára simította a mutatóujját.
- Shh. Á, meg is van!
- Ne érj hozzám.
Crawley oda se figyelve lekevert neki egy szelíd pofont. Azirafael megragadta a csuklóját, kemény ökölre szorítva; Crawley kiszabadította a kezét, lerázta, és megindult az egyik katona felé, félrebiccentett fejjel, a pillantása távoli volt és sötét, vékony alakján árnyékok lobbantak fel. Azirafael nyelt egyet, és a tenyerét a tógájába törölte. Crawley leült az egyik katona mellé.
Crawley kitárta a szárnyait.
A zuhanás után a csontok furcsán forrtak össze: minden toll égfehér volt, lágy kékkel derengő, melyek sötét indigóba alkonyultak, de az ívükkel nem stimmelt valami. Ahogy Crawley kitárta a szárnyait, az idő lelassult. A társalgás hangjai mélyebbé duruzsolódtak, a tűz lángja kósza lett, és álmos, üveges volt minden pillantás.
Crawley a tagbaszakadt katona füléhez hajolt. Suttogása több szólamban surrogott, rekedt-magasan és sziklamélyen, és azt suttogta:
- A két lány haja olyan, mint a tűz, nézd a szép szüzeket anyjuk mellett: bőrük puha, mellük feszes, de nem a tiéd a mosoly az ajkaikról, nem a tiéd az ajkuk méze. Nézd, milyen irigyen zárják össze térdeiket. Tied a föld – hát a húsuk nem téged illetne?
Egy másik katonához lépett, a padsorokra állva, föltornyosulva hajolt előre, görbe gerinccel:
- Mikor háltál utoljára asszonnyal? Érzed a sör tüzét az ágyékodban? - A kezét a combjára simította. - Akarod őket. Vágyod őket.
És tovább táncolt, a századoshoz:
- Jogod van a gyönyörre. Ha megszerzed, a tiéd. A két lány szűz még, zsenge, hajlékony, és tudod, hogy királyi vérből valók.
Azirafael nem tűrhette tovább. Az első katonához suhant, elé guggolt, homlokát a mellkasához hajtotta, a szívéhez beszélt:
- Olyan fiatalok. Béke legyen. Csend legyen. Szent az erény.
Crawley körbesétált a teremben, a tűz körül, a lángok közt húzva át ujjait, hátravetett fejjel szavalt:
- Forró és nedves az a hús, és milyen adakozó! A földre szorítod a lányt, érzed vergődését, érzed kemény kebleit a mellkasodhoz feszülni és sikolyaikat hallgatod!
- Asszonyaitok otthon várnak – kiáltotta Azirafael. - Gyermekeitek otthon várnak! Otthon, a tengeren túl, tengereken túl...
És Crawley csettintett.
Azirafael elkiáltotta magát és előre szaladt; a démon átkarolta és vonszolta magával.
- Nem tehetsz semmit – szűrte a fogai közt. - Nem avatkozhatsz bele. Csak befolyásolhatod.
- Ártatlanok! A két lány, ártatlanok, nem érted?
Vergődött a démon kezében, és Crawley kicibálta magával az éjszakába, azzal bevágta maguk mögött a csarnok ajtaját. Bentről lárma. Bentről dulakodás. Crawley azt sziszegte:
- A földet megszerezheted egy királynőtől pénzért és ígéretekért. Soha nem kapod meg a földet egy dühödt anyától. Századokon át beszélik majd szégyenedet.
Bentről sikolyok. Crawley elvigyorodott:
- Ez a te örökséged, Róma polgára, szent angyal, angyalom. 
 

Harci szekerek gördültek előre. A rómaiak fegyelmezett rendben álltak, pajzsukat feltartva, előttük a földben hosszú dárdák hevertek titkon. Robogva vágtattak a kelták szekerei, fejszékkel rohantak üvöltő nők és férfiak, és Boudicca lándzsáját szegezve vágtázott előre, fehér karjára egy kígyó tekeredve, aki a mérgét adta neki, amikor a csata elbukott. A virágzó mező zúgó fáival felitta gyermekei vérét, a mélyre kanyargó gyökerek lassan-lassan, évről-évre húzták le magukhoz csontjaikat.


Azirafael nem volt ott. A kontinens felé tartott.



Folytatása következzen?
Komment: igen // nem

14 megjegyzés:

Csibe Emo írta...

Ez valami félelmetesen csodálatos. Most nem az a béke honol kettejük között, ami oly sokszor meg van írva, hanem az az ősi ellentét, és mégis... Imádom. Olyan, mint egy gyönyörű dal, egyszerűen nem lehetett abbahagyni.

"...Ámen.
- Á-nem." - Ez csak úgy szolidan képen törölt, és itt hagyott egy aprócska nevetőgörccsel.

"Feidlimid előre tartotta két karját: Crawley gyűrűzve tekeredett le a csuklóján, pikkelyei tollakká hámlottak, szárnyakat bontott a porban kúszva, tíz köröm tépett a sárba, térd csontja puffant és gerinc íve vedlett elő a bőr alól. Felemelte a fejét: fekete haj gyűrűzött elő a hátára omolva, és ő talpra kecmergett, meztelenül, előre görnyedve, ember alakjában. A szirt szélére állva a szélbe szimatolt, aztán lehunyta a szemét.

Ez a tenger illata volt. Az őstengeré, ami a világot dajkálta, a vizeké az egekben. Ezt az illatot nem szellő sodorta, ezt valaki hordozta magán." - csodálatos. Ahogy leírod Crawley átváltozását, az olyan mint egy kis filmecske. Látom és gyönyörű. Azirafael illata pedig... Fantasztikus. Fantasztikus vagy.

Hogy legyen-e folytatás? Milyen kérdés ez, természetesen legyen, legyen, legyen, ezerszer is ámen!

Nussy írta...

azta-paszta, hű meg há, hát mit csinátál megint, te nő? <3 (és igen, most tényleg ennyit bírok kikényszeríteni magamból, sajnálom, de mindez a legmélyebb tisztelet és az őszinte tetszés hangján hallik) és a magam részéről nagyon örülnék a folytatásnak!

Raistlin írta...

CSIBÉM, annyira örülök, hogy tetszett - köszönöm szépen!

NUSS', öröm, boldogság és dáridó itt látni téged ;u; Nagyon köszönöm, hogy elolvastad, és *ropogtatja az ujjait*

Tinuviel írta...

Zseniális az ötlet és a megvalósítás is. Remélem folytatod, én szeretném még olvasni. : )

Raistlin írta...

TINUVIEL, köszönöm a visszaszerzés ^^ A nehézség igazából az hogy a történelemre könnyen ránerdülök és nem tudom, ez mennyire van jó hatással a sztorira. Majd meglátjuk. ^^

уαмι. írta...

Ez a fanfiction most iskolapéldája annak a jelenségnek, amikor teljesen más irányba viszed Azirafaelt, mint amit gondolnék róla, de mindezt olyan könnyedséggel, olyan fantasztikusan teszed, hogy maradéktalanul megveszel neki. Általuk teremted meg az egész történelmet, amit a viszályukra építesz és ez zseniális - jóval fojtóbb hangulata van, mint az élménybeszámolóidnak és a fenébe is, remekül áll neki.
Crowley és a kelta BFF ötlet az elejétől fogva tökéletes, kifejtve meg még inkább szeretem. A számomra legérdekesebb, éppen ezért legkedvesebb vonulata egyértelműen az, hogy Crowleyt teszed szimpatikusabbnak a gondoskodó emberközpontúságával és a megszokotthoz való ragaszkodásával. Ő már beintegrálódott, ő már hozzánk hasonlatos, Azirafael pedig hozza a mennyek gőgjét és a lenéző kötelességtudatot, ami csak pillanatokban (de milyenekben, könyvek után forgunk, angyalom?) törik meg, hogy lássuk, mi van még benne a felszín alatt, ami egyre többet mutat meg magából, ahogy múlik az idő... nagyon nehezen viselem, hogy így látom őket, mindenek kezdetén. Kiragadtál a komfortzónámból és megütlek, hogyha nem terelgetsz végig ezen az úton, hogy visszataláljak, tehát követelem a folytatást.
K ö v e t e l e m.
Nagyon szeretem, és annyira nagyon örülök, hogy megvalósult. <3

meso írta...

Most nagyon szeretlek ezért a ficért:) hiányoztak ezek ketten de nagyom ám, úgyhogy igenigenigen legyen folytatása:D
egy aprócska elírást találtam, mivel az elején írtad, hogy Crawleynak fogod hívni a kedvenc démonunkat így zavaró volt, hogy néhol vissza tértél a Crowley-záshoz. de ettől eltekintve zseniális írás volt és köszönöm, hogy olvashattam. meso

Raistlin írta...

YAMI a jóégmegáldjondeköszönöm
és még két bekezdésig magára hagyom ezt a két gombolyagot és tudom hogy megkedvelik egymást, sőt, hogy már most mi van az egész kakasoskodás mögött *kuccbuzikkucc* Nagyon köszönöm a rrrengeteg és kitartó támogatást, most is, mint mindig ;u;

MESO, nagyon köszönöm, hogy szóltál, három helyen is félreírtam .___. (mentségemre szóljon hogy diszlexiával születtem. bármikor kiálts rám ha ilyen van.) És szuper, hogy tetszett, köszönöm!

Eva Reyklani írta...

A hétfő reggelem egy bögre jéghideg tejeskávéval indult, meg ezzel a ficcel, és csak kevésen múlt, hogy nem vittek be közbotrány okozásáért.
Mivel én ehhez értek, ezért ez megint ilyen lelkes, tapsikolós,rózsaszín szivárványthányó komment lesz, ami, gondolom, csak engem idegesít. Elég ciki lenne ha téged is.
Szóval Crawley, csak hogy ragaszkodjam ehhez a nevéhez, furcsamód közelebb áll a szívünkhöz, de megmutatkozik a démon énje, nemcsak az látszik, hogy ő már szinte ember, de a hatalma is, míg Azirafael igazi angyal, de neki is kiütköznek ilyen emberi dolgai, és ez annyira brilliáns, fantasztikus, elragadó, zseniális, hogy erőből pofán váglak mondjuk egy irodalmi Nobel-díjjal. Vagy olyannal, amivel szeretnéd.
A cselekmény, a leírások,a táj, a környezet ahhwww, és szerelmes vagyok belé.
Folytatást.
Most.
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: Gratulálok a vizsgádhoz, soha ne legyen rosszabb!

Raistlin írta...

REYKLANI, nagyon-nagyon örülök, hogy tetszik ^^ Még nem vagyok benne biztos, milyen léptékben fog haladni a történet, hogy melyik korig ér el és melyeket öleli át, de az tény, hogy az angol történelembe már-már összeesküvésszerűen belemagyarázható egy angyal és egy démon harca, nem is beszélve a legendáikról...
[egyik személyes kedvencem amikor Caedmon a nyáját legelteti és megjelenik előtte egy angyal, hogy "figyelj... az van, hogy verset kéne írnod" ő meg próbálja vele megértetni, hogy "de figyu, én csak egy pásztor vagyok, nem tudok verset írni", az angyal meg egyre erősködik hogy "DE NEKED VERSET KELL ÍRNOD" "jóvanvazze miről?" "isten dicsőségéről?" "ok" és imígyen született állítólag vala az egyik legrégebbi fennmaradt angol vers és ha aaz az angyal nem Azirafael volt akkor senki nem volt. Na és ilyen sztoriból van még félezer.]
u.i. köszönöm!

Mitsuki írta...

Van, amikor szeretjük elfelejteni, hogy Crowley (Crawley) egy démon. A démonok pedig nem mindig a nagylelkűségről és odaadásukról híresek.
Ellenben kevesebbszer szeretjük elfelejteni, hogy Azirafael angyal, ami szintén NEM a nagylelkűség és odaadás mintapéldánya.

Megszoktuk a kinyúlt pulcsis, pöttyös bögrés Azit a könyvei között, forró kakaót kortyolgatva. Elfogadtuk, hogy ő alapvetően a jó, a béke, és a szeretet hírnöke, aki égi szférákat dalol a zuhany alatt, vagy zsoltárokat mormol a habfürdőjébe. A reggeli kenyérre megbocsátást ken, asztali áldás és miegymás, újság és Crowley.
Crowley, az ügyeletes másik oldal, a csibész, a polgárpukkasztó, a nagy fekete kocsiján, aki szinte játékból hecceli-hergeli az embereket, vacsira egy kis gonoszság, vörösbor mellé belefér. Szórakozás. De mi így szeretjük, így ismerjük.

Ismerjük?

Ismerjük mi őket egyáltalán? Hány évet láttunk a múltjukból, hányat a jelenben, és mit akarunk a jövőtől?
Nem ismerjük őket, és a homály mögött, ott lakik száz és ezer Crowley és Azirafael, aki csak arra várnak, hogy színre léphessenek, megmutatva, volt ez másképp. Volt ez még így se!

Az angyalok fénye és igazsága, a megmásíthatatlan isteni akarat és áldás mögött nem a nagylelkűség lakik, hanem a hatalomvágy, nem a bizalom, hanem rettegés a bukástól, nem a tanítás, hanem a toborzás, még több hit és még nagyobb tömeg a kapuk alatt. Udvarias szavaikban maszkba ütközünk, fénylő glóriájuk takarja az igazságot.

A sötétben nem csak pusztítás van, hanem szövetségek, meglapul a kígyóban a bajtársiasság, a hév és erőszak mellett ott van a védelem ösztöne, a kihívás mögött az árnyak igazat szólnak a szabad léleknek, és tudják mit hiányol a leláncolt szív. Mogorva arcon a kaján mosolyt barbár szavak kísérik, lázítva a népet.

Összecsapnak, ahogy illik, hiszen nélkülük megállna az idő, a jó és rossz fenntartja a körforgást és a fejlődést. Felemelkedő népek, halott királyok, birodalmak bukása és hátrahagyott tudás. A tudás, melybe kapaszkodnak, melyet embernél hatalmasabb lények egymást közt dobálnak. A tudás, amit egyszer meg akart ismerni.

Ismerjük?

Tudjuk ki a jó, vagy a rossz?


U.i.: Ez azt jelenti, igen, folytatást követel a népként zsongó rekedt hangom.

Raistlin írta...

MITSUKI, örülök, hogy így elgondolkoztatott ^^ Azért az idők kezdetén már láttuk ugye őket, az Édenben, és ott feltűnően jóban vannak - a viszályuk tehát nálam is, a látszat ellenére talán, nem személyes, hanem 'munkahelyi' (vannak pillanatok már most is, amikor mindketten kizökkennek a szerepükből és elkezdik jól érezni magukat együtt, aztán rájönnek, hogy nem kéne). Remélem, sikerül neki egy ívet adnom majd, ami sikeresen futhat bele a könyv-kánonba ^^

River írta...

Ez kell: ez a történelmien szikár humorral kibontakozó valóság,
ezek a lendületes vonásokkal feldobott, intenzív, de hamar arrébb sodródó részletek, a fel-felmerülő ’mellékszereplők’ /hogy rájuk keressek, róluk olvassak, és belebóduljak Boudica vérhajába/,
ezek a pontos lelki működések, emberben, angyalban, démonban,
ezek a most még szájat húzó pillanatok, amikről tudjuk, idővel mivé fejlődnek, és semmi nem olyan elbűvölő, mint végigkövetni ezt az utat,
ez az, ami kell.

Ami pedig van, és átragyog ezen a történeten az az, hogy mennyire szereted crowrafaeléket, mennyire az angol történelmet, és hogy mekkora szeretettel tudod átadni mindkettőt.
Köszönöm, és meg ne merj állni velük a…z Apokalipszisig.

Raistlin írta...

*elégedetten succog* Nagyon szépen köszönöm ;u; [*bezsebel egy adag önbizalmat és odébb somfordál*]

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS