a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. január 3.

Járulékos győzelem


Csibe kérésére egy Welcome to Night Vale comission. "Arra gondoltam, hogy miképp élné meg Cecil, ha nem tudna többé a rádiónál dolgozni, mennyire változtatna a személyiségén, a Carlossal való kapcsolatán, az egész lényén. És hogy miért nem tudna ott dolgozni?" Hadd válaszoljak húsz oldalban...





J Á R U L É K O S  G Y Ő Z E L E M


CSÜTÖRTÖK


Cecil erre mindig odafigyelt: eszköz leválasztása, biztonságos eltávolítás, laptop kikapcsol, lehajt, mikrofon kikapcsol, hangkeverőpult kikapcsol, elválasztó kikapcsol, áramtalanít, büszke jópolgár-mosoly, sarkonfordul, szalutál, hazahajt.

Most, ahogy kirántja a mikrofon kábelét, azt akarja, hogy elszakadjon, hogy a síkos fekete kábeltestből színes belekként ömöljenek elő az apró huzalok, rezek inaira rongyolódva, hogy egy statikus sikollyal kiszenvedjen a berendezés – de a jack-dugó csak egy néma klappal csusszan ki a keverőpultból, aztán a padlóra zuhan, és Cecil elengedi a kábelt, az hurkokba gömbölyödik a padlón és a mikrofon marad a fémállványon, előre hajolva, fémcsontváz, akinek a szájába adta a titkait tizenhat éven át, és tizenhat éven át nézte ezt a feliratot: ON AIR, adásban, a levegőben – olyan volt, mint repülni.

Egy sablonos allegória jut eszébe: Ikarusz. Felnevetne, de tudja, hogy figyelik. A szája hamu-ízű, a fejhallgatót a nyakába húzza, aztán leveszi, az asztalra fekteti, a laptopot a hóna alá vágja és hátralép. Ikarusz, ismét eszébe jut, ahogy felemeli a bőrtáskáját a forgószékről, és érzi a hátán lefolyó viasz-szárnyak perzselő súlyát.
Daniel rovatszerkesztő az ajtóban áll, ajka egy vékony vonal. Cecil a táskát meglendítve a laptop sarkával még orrba vághatná, bezúzná azt a mélabús, fakó ábrázatát, vér fröccsenne és gyökerestül kiszakadt fogak és ha nem áll le (és lehet, nem tudna leállni), hús is, cafatokban, és az öklével verné és üvöltene (és amikor még kezdő volt, Daniel fotója ott állt az asztalán fekete keretben, mert pontosan így képzelt el egy sikeres médiaszakembert és bálványozni akarta a főnökét, és Daniel magas volt, karcsú, szikár, mindörökre negyven vagy mindörökre húsz, de görnyedt háttal járt a folyosókon, mindig a mappáiba kapaszkodva, árnyékról-árnyékról osont és számolta a lépteit, és amikor Cecilt előléptették főszerkesztőnek és először adta le neki a saját műsorának a szkriptjét, az egészet visszadobták, és Daniel vastag fekete alkoholos filccel húzott át minden egyes sort).
- Hát – mondja Cecil, ahogy felé fordul, és Daniel ismét nem hagyja, hogy az övé legyen az utolsó szó:
- A betegbiztosításod hó végéig még érvényes, de a TSZ nem.
- Végkielégítés?
Daniel arca egy fényérzékeny papírlap. Fotópapír.
- Nagyon szeretnéd, hogy kielégítselek?
És Cecil még mindig vigyorogva tűri a főnöke szexista és feltehetően homofób vicceit, és leszegett fejjel sétál el mellette és csak reméli, hogy nem néz utána, ahogy a vigyor vicsorrá torzul, „jelentés munkahelyi zaklatásról”, fogalmazza magában és lenyeli újra, utoljára, és a torkában gombóccá gyűrődik az évek és évek és évek óta gyűlt és gyűlt ordítás, „TAKARODJ”, vagy talán „SEGÍTSÉG”, ó segítség-segítség-segítség.


* * *


Amikor hazaér, nem számít rá, hogy égjenek a fények. A régi otthonában, a régi életében sötét lenne most: egy néma házba lépne be, és elejtené a bőröndöt és talán térdre hullana, de valószínűleg csak menne tovább, kezet mosna, arcot mosna, inna egy pohár vizet, és gépiesen elvégezne minden cselekedetet, amire alkalmas még, fésülködés, evés, ivás, szarás, alvás, járás menni-menni-menni, de most Carlos itt van. Égnek a fények, a kuckójuk, a menedékük minden pontján, Carlos elé lép (laborköpenyben, de pizsamanadrágban), azt mondja:
- Hallottam, mi történt.
Az arcát a kezébe veszi. Azt mondja:
- Minden oké.
A nappaliban a földre hajítva a kis kék zsebrádió, az elemei kiszóródtak, és Cecil szélesen elvigyorodik.
- Munkanélküli vagyok. – A legjobb rádiós hangján akarja bejelenteni, de valami nem stimmel; rossz a felvétel; a nyelve megbotlik. Carlos elveszi tőle a táskát (van valami ingerült a mozdulatban, ahogy a fotelre hajítja), a vállába karol, támogatja, szinte tolja, egy lépés, kettő, három, elengedi, előre siet:
- Vacsoráztál már?
- Nincs étvágyam.
Cecil minden tagja ólom, rozsdásodó forgács-fém vagy hulladékszemét, a gyomrában hányinger görcse reszket, csak lépdel és észre sem veszi, hogy körbe-körbe járkál már amíg Carlos a konyhában matat, a fejében az zakatol, mi lesz most, mi lesz most, és persze pontosan tudja, mi lesz, az élete továbbra is történni fog vele és egy ponton elunja és leveti magáról az alanyát és vége lesz, nincsenek igék – csak melléknevek.
Carlos a kezébe nyom egy bögre mikrómeleg tejet.
- Tessék, igyál.
- Kösz, nem… - Meg se várja, hogy befejezze.
Cecil laktózérzékeny.


* * *


A kád fölött a zuhanyrózsából vegytiszta víz zubog, a pára rebben, már fullasztó és habzó, tölgyes tusfürdő-szagú. Cecil és Carlos úgy szeretkeznek, mintha ezen múlna minden vagy mintha ez megoldhatna valamit, Cecil háta, a csigolyái a síkos kék csempéken, a combjai Carlos dereka körül aki fél lábbal a kád szélére lépve tartja őket, és ez biztos potencionálisan balesetveszélyes, és az egész kapcsolatuk potencionálisan balesetveszélyes, Carlos haja nyirkos, a homlokába, a tarkójára tapad.
Cecil a volán mögött még csak arra gondolt, hogyan mondja majd meg neki? Hogyan álljon elé, hogyan jelentse ki, nincs állásom? Hogyan tűrhetné el a szégyent?
Még mindig nem adta elő a gondosan megfogalmazott monológját, most próbálja összerakni a mondatokat de a torkán akad minden sajnálom, minden elbaltáztam, felbomlik a nyelv szerkezete, csak glotális hangzók maradnak és az angol romos töredéke, a gondolatait is csak erre a ziháló ösztön-nyelvre fordítja le, adjál, adjál, még, még, és egyre ismétlődik Carlos neve, aminek már nincs jelentése, csak a biztonság, az akarat, a remény és a hús asszociációja. A tincseibe tép ahogy elélvez, a szájába csókol, a világ egy párába omló látomás és benne hasadó atomok robbantanak létre egy lüktető fény-univerzumot, és egyre csak remeg és minden sejtben és minden részecskében érzi és Carlos az örök és egyetlen gravitáció, ami egyben tartja őt. 



* * *



Egymás mellett fekszenek az ágyon, Cecil derékig legyűri a takarót, Carlos lustán cirógatja a hátát, ő felhunyorog rá. A férfi most kócos és borostás és tudja, hogy csak ő láthatja így.
- Carlos…
- Alvás, Cee.
Szorosan lehunyja a szemét és közelebb törleszkedik, Carlos mellkasára hajtja a fejét és reméli, hogy a szívdobogása elringatja, de csak egyre lüktet benne a pánik, és tudja már, hogy így lesz hajnalig, amikor Carlos a vállain végigsimít, a hátára fekteti, fölé térdel:
- Aludj kicsit.
Csókolja, álmos és lassú csókok ezek, és Cecil megint csak rá és egyedül rá figyel, ahogy messzi, keleti virágok kelyhei nyílnak meg a holdnak, így mesélik, és most ő is puha semmibe bomlik Carlos bágyadó fényében és biztos ölelésében, a valóság pedig elpereg. 



PÉNTEK


Amikor felriad, a fények pengeélesek. Fázik és meztelen.
- Vegyek ki szabadnapot? – kérdezi Carlos, amikor kisétál hozzá a konyhába, a pirítós illatát követi, Cecil csak megrázza a fejét és Carlos vállának támasztja a homlokát, úgy akar állni örökké, csüggő végtagokkal és hunyt szemekkel. 
Carlos elmegy dolgozni. 
Carlos érti, és talán föl sem fogja. Cecil minden függönyt és redőnyt behúz, felvesz egy színes, szélesvásznú álomköntöst á la Lloyd Webber, és cigarettára gyújt, Marlboro, a zöld dobozos, ultra light, a hűtő alatt rejtegeti, Carlos valószínűleg tud róla, ahogy az anyja is tudott róla és Earl is tudott róla és mind-mind tudtak róla, szóval feltehetőleg maga elől szégyelli. Rágyújt, tüdőzi, felköhög, a kerek kis konyhaasztal mellett ül, keresztbe dobott lábbal, előtte Carlos kihűlt kávéja pöttyös bögrében, sosem issza meg egészen, Cecil most felhajtja a maradékot. Kávé és cigaretta, egy időben még elhitte, hogy ebből fog állni majd a diétája, hogy premier plánban fogja élni az életét és karriere lesz, férj-kutya-kertesház és az az autó amit végül meg is vett magának és évekig spórolt rá.


Újabb slukk és újabb korty. A munkanélküliség olyasvalami, ami más emberekkel történik meg, emberekkel, akik amatőrök, akik nem tanultak és nem dolgoztak eleget, akik nem adtak bele apait-anyait, akik nem teljesítettek százhúsz százalékon kettőtízes fordulatszámmal, akik nem voltak olyan eltökéltek, olyan hülyék és olyan naivak, mint ő, minimálbérért is hónapdolgozója Cecil Gershwin Palmer, 24/7, túlórában. 



* * *



Amikor Carlos hazajön, ő még mindig ugyanazon a széken ül, a bögre alján öt csikk, az ölében morzsák; feltehetően felkelt párszor, de erre nem emlékszik. Nézi, ahogy Carlos legombolja magától a laborkabátot, és arra gondol, ez innentől ilyen lesz? Más emberek munkába mennek, reggel nyolc, este hat, és ő addig itt lesz, kívül az egészen és kívül a saját életén? Mindene az volt, amit a névjegykártyája mondott róla, és az összeset az irodájában felejtette, bal felső fiók, óvatosan kihúzni, kicsit akad.
Carlos lehúzza a fekete gumikesztyűjet. A keze hintőporos. Etilalkohollal önti le, a gázrezsó kék lángjával fertőtlenít (Carlos szép keze csupa apró égési sérülés és mart seb, elbukott fizikai kísérletek). A csap felzubog, a konyhában is van rendes szappan, Carlos lerázza a vizet, törlőruha, és a homlokába tolja az áttetsző védőszemüveget.
Carlos, a Tudós.
Cecil, a Rádiós.
Cecil most Kicsoda, Kicsoda.
- Milyen napod volt? – kérdezi felkönyökölve, megszokottan, Carlos éppen csak rápillant, aztán kihúz magának egy széket, feltűri az inge ujját (farmerkék; jól áll neki, minden jól áll neki), az asztalra támaszkodik, azt mondja:
- Beszélnünk kell.
- Beszélünk – mondja Cecil. Fürdenie kellett volna, fogat- és hajat mosni, a hamu szaga szinte avas és most Carlos arcszeszének illata mellett nagyon érzi, megdörgöli az állát a kézfejével, karcol, még csak nem is borotválkozott, a szemüvege lencséje mögül minden egy maszatos fényháló, szörnyen érzi magát és lehunyja a szemét, mert azt reméli, hogy akkor Carlos sem látja majd őt és valahogy elbújhat.
- Van pénzünk – mondja Carlos. – Figyelj, ott van az állásom, az ösztöndíj, a bank…
Cecil feszülten bólint. Carlos gyakorlatilag milliomos, naná, hogy az, nem is ez bántja, tisztázták, sokszor, de ez a szó: ösztöndíj, a hülye kis megtakarítása, frissen végezte az egyetemet, még le sem adta a doktori disszertációját, amikor Night Vale-be jött. Carlos egyszerűen annyira gyalázatosan fiatal, mennyi is, huszonhat, és akkor itt van ő, elmúlt harminc, jön a negyven (negyven!), Night Vale-ben az átlagos halálozási ráta huszonnyolc, és Carlos gyönyörű és fiatal és okos és tessék, még gazdag is, és mi a francot keres a világ végén, és mi a francot keres mellette? A megismerkedésük óta először érzi, hogy nem tud neki mit nyújtani; korábban ebből élt, el tudta adni magát, kereslet-kínálat, tranzakció, de most kiesett a piacból. Feketepéntek, az öngyilkosságok emlékére a nulláig leértékelt selejtek, amik miért is kellenének bárkinek?
- Még van pár kajajegyem – jegyzi meg. Carlos türelmetlenül legyint.
- Meg tudunk élni életünk végéig.
Nem leszel mellettem életem végéig, gondolja Cecil, aztán pedig azt: nem igaz, nem igaz. Maradj, maradnod kell.
- Figyelj, vegyünk sorra logikusan mindent – folytatja Carlos. Az ujjait összetámasztja. Cecil kinyúl felé, hogy megfogja a kezét, de elhal a mozdulat. – Ugye, van diplomád.
- Újságíró BA, multimédia MA, és van egy rádióamatőrim, nyelvvizsga, tüdőszűrés, minden… papírok.
Carlos bólint. Az arca üres és hivatalos.
- És meg is vannak a papírok?
- Meg is vannak a papírok.
- Szuper. Munkatapasztalat? Gyerünk, mintha ööö, állásinterjú lenne. – Kihúzza magát a széken, fészkelődik kicsit. Cecil vállat vont. Elkezdi a bögre fülét birizgálni.
- Újságkihordás, uránbánya, ez ugye gyerekkorban, a kötelező, aztán állítólag voltam gyakornok, de nem emlékszem rá, a Napilapnál újságíró, rovatvezető mellékben, aztán meg persze, a Közösségi Rádió… bemondó, szerkesztő, főszerkesztő.
- Tehát a rádión kívül is dolgoztál – állapítja meg Carlos győzedelmesen. Cecil ismét vállat von; a vállai nehezek.
- Mindig csak mellesleg. Mindig a rádiónál voltam. Mindig.
- Nem fognak visszaengedni – közli Carlos, olyan természetességgel, mintha ebben megállapodtak volna valamikor, mintha meg lenne beszélve; pedig nem és nem, neki vissza kell jutnia, muszáj. – Leann Hart szerintem…
- Nem vagyok újságíró – vág vissza Cecil. – Rádióriporter vagyok. Voltam. Leann Hartnak újságja van.
- Mi most alternatívákat keresünk.
- Én most az ágyat keresem. – Cecil az asztallapra támaszkodva feláll. – Megyek, lefekszem.
Carlos csak bámul rá. Az arca kifejezéstelen. Cecil utálja magát most, de utál mindent, és Carlos nem értené ezt a haragot, mert soha nem látta: mellette ő szelíd és ügyel rá, hogy az legyen, amennyire csak lehetséges, Carlos nem látja őt harcolni, Carlos nem látja őt összeszorított fogakkal küzdeni a túlélésért, és jól van ez így.
- Tehát mindent vagy semmit? – mondja Carlos, és Cecil felkapja a fejét, értetlenül néz rá. – Csak a rádió, semmi más?
Cecil – harmadszorra, utoljára és búcsúzóul – megvonja a vállát ismét.
- Nincs más – jelenti ki, a hangja csökönyös és finnyás, mint sráckorában. Carlos csak azt mondja:
- Rendben.
Aztán azt mondja:
- Akkor megoldjuk.



* * *



Aznap este vászonhideg minden takaró, Cecil szinte nyirkosnak érzi a bőrén, és undorodva lerugdossa magáról. Carlos már alszik, az oldalára hengeredve, a kezeit felhúzva, abban a védekező magzat-pozícióban, amire az itteni élet megtanította, és Cecil az ágy szélére ülve csak nézi és sikítani tudna szégyenében. Felkel, vakon a konyhába botladozik, lámpát gyújt, kinyitja a hűtőt, becsukja megint, csoszogva papucsot vesz, a lába fázik, leül a számtalan szék egyikére, és felkönyökölve bámul maga elé, aztán tölt magának egy pohár vizet és a keze ügyébe teszi, hogy legalább a cselekvés illúziója meglegyen.
Carlos kitámolyog hozzá, hunyorog, a haja zilált, a hangja kásás, éles és elesett:
- Mit csinálsz? – nyöszörög, a csaphoz botorkál, arcot mos. – Gyere Cee, feküdjünk le.
- Csak iszom.
- Mit iszol?
- Vizet.
Carlos tompán bólint. A takaróba csavarta magát, most csuklyaként a fejére húzza, eltűnik szem elől, kintről motoszkálás: üvegcsörömpölés, aztán egy zúgó, nehéz hang, és a lámpa egy vonagló villanással kihuny, nincs áram.
Ez az egyetlen mód arra, hogy kijátsszák a biztonsági kamerákat.
Durván negyvenöt percük van, amíg a seriff titkosrendőrsége kiküld egy speciális szerelőegységet. Cecil gyakorlottan gyertyát gyújt. Carlos egy üveg Jack Danielsszel tér vissza, levágja az asztalra, leül, a szék csikorog. Egy pillanatra Cecil vállára hajtja a fejét, futólag a nyakába csókol, kiegyenesedik, maga elé húz két mosatlan poharat (némi rosszallással), lecsavarja a kupakot, kétujjnyi whiskey-t tölt kettejüknek, aztán az egyik poharat Cecil felé löki:
- Halljuk.
- Micsodát?
- Beszélned kéne. Az az, amit csinálsz. A munkád. Szóval beszélj. – Húzóra lehajtja az italt, a takaró fél válláról lehull, bíbor tóga már. Carlos egy gyors mozdulattal átszánt a haján. Cecil felkönyökölve nézi. A gyertya lángja megvonaglik.
- Lehetek őszinte?
- Csak tessék.
- Nem vagyok őszinte. Ebben a munkában, amit elveszítettem, itt… hazudsz, és fizetnek érte, és egyre jobb vagy benne, és ez a bajom az egésszel, érted? – Carlos bólint. - Hogy ha rendesen csinálod, akkor hinni fognak neked. Mindent el fognak hinni. És azt mondtam, talán ha elszúrom, talán ha remegne a hangom vagy csak megtorpannék egy pillanatra, akkor tudnák. De nem tettem. – Carlos ismét bólint. Cecil folytatja. - Nem tudtam rávenni magam. Nem akarok hős lenni. Profi akarok lenni. Csak jó akarok lenni abban, amit csinálok, és akkor azt mondhatom, amikor meghalok, „aha, megcsináltam, keményen dolgoztam, volt egy megélhetésem, volt egy életem.”
- Persze.
- De nem volt őszinte élet. Tudod, ott van Benjamin Franklin meg Martin Luther King meg az összes többiek, Lincoln leszámítva, mert ő zombi, de mindenki más ott van, a föld alatt, és engem is oda fognak temetni és ott fogok feküdni, a termékeny, amerikai talajban, és egy átkozott hazudozó vagyok, és nem érdemlem meg, hogy ott legyek velük, mélyebben kéne lennem, és mélyebben és mélyebben; tudod, vannak ezek a fura keresztény vallások, amik azt mondják, hogy a pokol a föld alatt van, és ott kéne lennem, annyira mélyen. – Végre húz a whiskeyből. Az íze maróan éles. - De persze – jegyzi meg, és csettint a nyelvével -,  a pokol a víz alatt van, szóval csak lebegek majd, amikor az örök armageddonban a Százfejű-Szörnyfejű Isten a gyehennára köp, szóval ennyit erről.
Egy újabb korty, aztán túlságosan is hangosan nyel, és magán érzi Carlos tekintetét. Lesüti a szemét, de érzi, hogy az arcába vér szökik. Mindig túl sokat beszél. Mindig túl sokat árul el.
- Mi lenne – kezdi végül Carlos -, ha egy olyan Night Vale lenne, ahol nincsenek hazugságok?
Cecil egy görbe vonalat húz végig a szája előtt, fültől fülig.
- Így röhögök, csak nincs kedvem.
- Meg tudnánk csinálni. – Carlos kamaszos hangja túl komoly. Cecil fintorog, és félretolja a poharat.
- Persze, naná. Ha mind összefognánk, ha sikerülne hadba szólítani a népet, ha Tameeka-
- Meg tudnánk csinálni – vág közbe Carlos - ketten.
Cecil a szeme sarkából sandít csak rá. Most tényleg felnevet; egy örömtelen és rövid kacaj, a fejét ingatja, ami nehéz a csalódástól, a fásultságtól és az alkoholtól.
- Meséltem már, hány embert öltem meg, hogy idáig jussak?
- Nem. Még nem.
- Egy idő után már nem számoltam. Tudod… őszintén szólva, őszintén szólva elegem van. – Gyors ritmust kopog az asztalon.
- Talán lennének generációk, amiknek nem így kell felnőniük. Vagy csak nekünk lenne pár rohadt évünk. Békében. Az is valami. Jól hangzik?
- Túl jól hangzik.
Dörömbölnek az ajtón.
- Gyorsak voltak – jegyzi meg Carlos. Cecil a széken hintázva hátra hajol, hogy lássa a bejárati ajtót.
- Többen jöttek. Hivatalosan is gyanús elemek vagyunk.
Carlos elégedetten füttyent.
- Csak így tovább, drágám. – Fáradtan lepacsiznak, Cecil a fejét leszegve mosolyog és aztán halkan, tenyerét a szájára szorítva, sírósan nevetni kezd.
Irónia és utópiák.



SZOMBAT



Talán dél körül kel. Talán évek óta először. Trikót vesz fel és alsónadrágot, a nappaliba imbolyog. Carlos törökülésben kuporog a szőnyegen, felgyűrt ujjú fehér ingben, szoros fekete nadrágban. Szerel valamit. Körülötte ezer apró fém-atom manadala-rendben.
- Mit csinálsz? – motyogja Cecil, és ásít egyet.
- Jó reggelt. Hidrogénbombát.
- Ó. – Cecil egy kicsit hallgat. – Az új szőnyegen?
- Palmer, ne kezdj te velem.
- Csak mondom, hogy az új szőnyeg új. Talán baja lehet.
- Nem itt fogom felrobbantani.
- Akkor jó. – A konyhába megy, kávét készít, kotyogós kannát rak a gázrezsóra. Türelmetlenül várja, hogy a víz felforrjon, ügyetlenül leszűri, siet is vissza a félhomályos nappaliba, az egyik könyvszekrénynek vetve a hátát megáll. A lába előtt hosszú, fekete cső fekszik.
- Ez mi?
- Részecskegyorsító.
- Ahhoz nem kicsi kicsit?
- Pár évtizede a számítógépek is szekrénynyiek voltak. – Carlos a szájába vesz egy csavarhúzót, egy zsírpapírra firkált tervrajzra néz, dünnyög, hunyorít: - Ez a tudomány. – A csavarhúzót átteszi a füle mögé. Cecil az ahhoz-képest-miniatűr részecskegyorsítóra néz, és óvatosan hátrál egy lépést.
- Tehát szombat délelőtt hidrogénbombát csinálsz.
- Ez a program. De elmehetünk sétálni, ha gondolod.
- Nem. Nem mutatkozom nyilvánosan.
- Nnna. Ezért csinálok hidrogénbombát. – Carlos leporolja a kezét, szélesen vigyorogva felé fordul, aztán grimaszol. – Uhh. Szörnyen nézel ki.
- Rúgj még belém. Rúgj még belém egy utolsót.
- Nem úgy értettem. Gyere ide. Vigyázz, hogy ne lépj rá semmire.
Cecil lábujjhegyen szlalomozik a fémrészecskék között, kis híján kilöttyinti a kávéját. A kör közepén leül végre, és kiengedi a levegőt, mintha komoly veszélytől menekült volna meg. Carlos elveszi tőle a bögrét, húz belőle, elégedetten hümmög, visszaadja.
- Tudod, ki volt Guy Hawkes?
- A fickó a V, mint Vérbosszúból?
- A fickó az angol történelemből. Egy egész országot akart megváltoztatni, és ehhez csak fel kellett volna robbantania a parlamentet.
- De nem úgy volt, hogy nem sikerült neki?
- Nem sikerült neki, mert ő nem én voltam. Mert mi vagyok én? Egy átkozott zseni. Légy olyan jó, és add ide a csavarhúzót, kérlek.
Cecil kiveszi Carlos füle mögül, és a kezébe nyomja egy jelentőségteljes pillantással. A férfi sűrűn pislogva félrefordul, és felköhög.
- Ha felrobbantasz egy hidrogénbombát – jegyzi meg Cecil -, mind meghalunk.
- Na ezért vagyok én az átkozott zseni! – Carlos a csavarhúzóval gesztikulál. – A robbanás önmagába omlik. Meg tudom szabni a hatósugarát. Tulajdonképpen létrehoz egyfajta, e-egyfajta vákuumot, ahol megtörténik a robbanás, és pakk – mi még csak meg sem érezzük!
- Hogyan akarsz bejutni a Városházára?
- Nem akarok bejutni a Városházára.
- Nem azt akarod felrobbantani?
- Hát ha ott vagyok, akkor én is felrobbanok. – Felkap egy anyacsavart a fény felé tartja, bólint. – Igen. Hol tartottam? Ja igen. Alulról közelítjük meg.
Cecil lesápad.
- A föld alatti város.
- A föld alatti város.
- Hadban állunk velük.
- Hát… ezért leszünk rohadt óvatosak. 



VASÁRNAP



A bomba vasárnapra elkészül.
Carlos egy átkozott zseni.
Cecil nézi, ahogy felgombolja a laborköpenyét. Dupla gombsor, baloldalra, szíviránt; olyan, mint a séfek vagy a műtősök egyenruhája és Cecilben egyetlen pillanatra felötlik, hogy ha Carlos bármilyen más foglalkozást űzne, változna-e attól, nézi, ahogy behintőporozza a kezét és felhúzza a fekete gumikesztyűt, a bal párt a fogával, amíg az íróasztal romkupacát kutatja át a védőszemüvegét keresve. Szűk répafarmer van rajta és egy limitált szériás Converse-cipő. Carlos nem tud és nem is akar semmi más lenni, mint ez. Meglapogatja a zsebét; fintorog, körbefordul, aztán egy győztes kis mosollyal emeli fel a pisztolyát egy füzetkupac alól, ellenőrzi a tárat, bólint, felgyűri a köpenyt, az övére erősíti. Cecil előre hajol a széken, egy vadászkést csúsztat a zoknitartója mögé, megigazítja a nadrágtartóját és a vállára szíjaz egy bőrtokos revolvert. Forgótáras Magnum, még az apjáé volt. Három golyó a szájpadlásba.
- Kész vagy? – kérdezi Carlos, és ő rezignáltan bólint. A férfi felemel egy fémbőröndöt, rajta sárga-fekete jel, sugárveszély. Cecilnek fognia kell, amíg Carlos előkeresi a kocsikulcsot. Meglepően könnyű.



Amikor beülnek a kupéba, Carlos a visszapillantó tükörbe nézve kérdezi megint:
- Kész vagy?
És Cecil újra csak bólint. Beindul a vízmotor és rögtön megszólal a rádió, Carlos egy gyors mozdulattal lekapcsolja; éppen csak felnyikkant, érteni sem lehetett, de Cecil csak bámul a műszerfalra. Ismeri ezt a hangot, de fogalma sincs, honnan. Carlos a térdére simítja a tenyerét, és ő megnyugszik. A csomagtartóban egy pokolgépet cipelnek. Carlos azt mondja:
- Minden rendben lesz.



A Desert Flower Bowlingpálya- és Szabadidőközpont garázsában állnak le, Carlos vérmintát ad a parkolóórának. A neonfénytől kísértetzöldek a foszló falak. Felgyalogolnak egy tűzlépcsőn, bentről zene dübörög, Carlos belöki az üvegajtót és tartja, amíg Cecil hunyorogva belép, egy pillanatra megszédül a klíma által felkevert műanyagszagú levegőtől, aztán ahogy mennek tovább, el a boltsorok előtt, drogériaszag, hamburgerszag, újruhaszag, fertőtlenítőszerszag. A szabadidőközpont teljesen kihalt, Carlos cipője csikorog a műkőburkolaton, a felhigított slágerpop el-elakad aztán csak bizsereg a csönd, ahogy a felhevült fémliftben mennek pár emeletet. Cecil a kezével legyezgeti magát, kilépnek a felvonóból, és hirtelen emberek állnak az üzletekben és a zene teljes hangerőn és minden irányból zúg-zubog, az emberek a kirakatüveg mögött állnak, mint arctalan manökenek és maguk elé merednek. Az egyik nő szájából vér csorog, és nyálkás tócsába gyűlik lakkcipője orránál. Carlos finoman Cecil csuklójára markol, a bowlingpálya felé vezeti. Teddy öblösen felnevet, amikor meglátja őket, a pultra könyökölve, fenyegetően feltartja a mutatóujját:
- A két jómadár! Megdöntötték a rekordotokat, srácok, gyertek gyakrabban! Cecil… hallottam, mi történt. Sajnálom.
Cecil felnéz a szemüvege kerete fölül. Teddy aggkék szemében őszinte szánalom. Az ajkaira harap, bólint, de Teddy folytatja:
- Erről az új bemondóról még csak nem is hallottam! Kevin vagy mi, ez mondd neked bármit is?
- Nem. – Cecil megköszörüli a torkát. – Nem hiszem.
Teddy felhorkant.
- Ettől tartottam. Szakember ez egyáltalán? Csak vernyog jobbra-balra. Téged kirúgni… Nem ezt érdemelted. Nem ezt. – Nyomatékkal az asztalra vág. Cecil úgy érzi, mintha a gyomrába öklözött volna.
- Megkaphatjuk az ötöset? – vág közbe Carlos, aztán gyorsan hozzáteszi: - Lécci.
- Az ötöset… - dünnyög Teddy, és bizalmatlanul a tekesor felé fordul. – Hát nem tudom. Ti fogtok lemenni a golyóért. A rohadékok tönkrevágták nekem az adagolót. – Lemélyíti a hangját, bizalmasan közel hajol: - A Lentiek.
- Óvatosak leszünk – Carlos megkísérel egy bíztató mosolyt. Teddy horkant, és elé csúsztat egy bilettát.
- Tartogasd azt a wattos vigyorodat a fiúdnak, te. Ráfér. Fel a fejjel, Cecil!
A tekesor felé közelítve Cecil a legteljesebb nyugalommal kijelenti:
- Meg fogom ölni magam. Le fogok nyelni egy tekegolyót, és úgy fogok meghalni.
Carlos előbb nyugtatóan a tarkójára simítja a tenyerét, aztán pedig meglöki, és Cecil kis híján elzuhan, az egyensúlyát veszítve. 



A tekegolyó nehéz hanggal gurul végig a sík pályán, és körbe és körbe és körbe gördül, darararum, darararum, Carlos vigyázzban állva figyeli, fél kézzel még a bőröndre markova; a keze reszket, a csontos bütykök fehérré fakulnak. Hangosan megjegyzi:
- Jaj! Ez bizony le fog gurulni.
A bábuk felborulnak mind, egyesével, és a golyó nem áll meg.  Fémes badadadamm, badadadamm, badadadamm, aztán egy vészjósló, visszhangzó puffanás.
- Jaj – mondja Carlos élesen -, utána kell mennünk. Gyere, Cecil.
Cecil zsebre vágott kézzel, leszegett fejjel követi. Megáll a nyílásnál, körbenéz, szív egyet az orrán. Egy öntudatlan mozdulattal szorítja a karját az oldalához. A revolver megvan még. Carlos biztonságban van. Utálja látni, ahogy lemászik abba a sötét aknába, utálja látni megint, szűkölő félelem és meddő düh tép az agyába. Hátrales a válla felett, aztán nagyot nyel, követi. Az orrát nedvedző, meszes tárnaszag csapja meg. A tekepálya fémnyílása ásító barlangszájba torzul, és lent látja derengeni egy ismeretlen és gyűlölt város fényeit.
- Kapaszkodj – tátogja Carlos.
Tenyéren és térden mászik, amíg végre egy vízszintes járathoz érnek, Carlos előre löki a bőröndöt, aztán utána kúszik. Cecil a torokszorító, hamis mélybe mered megbabonázva és szédülve, követi Carlost, és teljesen elnyeli őket a klausztrofóbikus sötétség. A szorító falak egy szörnyeteg torkának tűnnek, Cecilben gyomrában pánik lüktet, a kezeiben elszánás. Carlos a sötétből suttog:
- Találd ki, mit nem hoztam.
- Mit nem hoztál?
- Elemlámpát. Basszus.
- Várj… - Cecil megpróbál feltérdelni, a háta a kőfalnak szorul, érzi, hogy a mellénye felgyűrődik. Előre görnyedve kihúzza a telefonját a zsebéből, és bekapcsolja rajta az elemlámpát. Derengő, gyenge kék fény. Carlos felragyog.
- Szuper. Figyelj, mindent bekódoltam a GPS-re. A becsléseim szerint a tárnák itt elkerülik a Lenti Várost… - Leteszi a bőröndöt, felnyitja, kattan a két csatt, kotorászik benne, kicibál egy kicsi fekete dobozt. – Igen, és a Városházát itt fogjuk elérni… ühüm… Megfognád egy pillanatra? - Cecil tenyerébe helyez egy ólomszínű gömböt. A felszíne higanyként kavarog, olvadni látszik, de szilárd és túl könnyű.
- Ez micsoda?
- A bomba.
Cecil eltartja magától.
- Vedd el, vedd el, vedd el!
- Ne rinyálj, nem aktiváltam. Jjjó, a bőröndöt itt hagyjuk, GPS rendben, elemlámpa rendben, bomba… köszönöm… - Mintegy mellékesen süllyeszti a zsebébe. – Oké, folytassuk dicstelen mászásunk a diadal felé. És csak szólok: érzem, ha a seggemet nézed. Fizikailag. Érzem.
Cecil félrehajtja a fejét.
- Hát. Négykézláb vagy. Határozottan és elgondolkoztatóan négykézláb…
Carlos kirúg hátra. Cecil elkapja a bokáját, mire hasra zuhan. Felvigyorog rá, Cecil a nevetést folytja vissza, a bordái közt reszket.
- Te mész előre – motyogja Carlos, akkor nem bírja tovább, és a tenyerét a szájára szorítva felröhög, Carlos kuncogva csitítja, homlokon csókolja:
- Hé, css, css.
Aztán megjegyzi:
- Amatőrök vagyunk, kicseszett amatőrök. 



Talán az út felénél kúszhatnak, amikor Cecil megkérdezi:
- Fájni fog nekik? A Tanácsnak.
- Nem tudom. – Carlos gondolkozik egy darabig. - Nem próbáltam.
- Oké.
Mennek tovább. 



Carlos megkopogtatja a falat. Szikla még mindig, de rezesen kondul.
- Ez lesz az – motyogja. – Megérkeztünk.
A hátára hever a keskeny tárnában. Cecil próbál világítani a telefonnal, a fénye egyre gyengébb. Carlos a csípőjét megemelve a zsebébe nyúl, előveszi a tojásnyi bombát, a falnak szorítja, aztán az ujjbegyével finoman üt rajta. Apró fémkampók ugranak elő, a sziklába vájódnak, huzalok feszülnek, a kampók futnak és futnak tovább, pókhálóként feszül meg a kőfalakon a titánium-fonál, egyre terjed, a bomba pedig duzzad és duzzad mint egy tarantella lüktető potroha.
- Menjünk – mondja Carlos, és Cecil némán bámulja, ahogy a bomba ízelt lábakat dob ki magából és mászni kezd, a falat kaparja és furakszik felfelé.
- Ezt a nappalinkban csináltad – motyogja maga elé.
- Siess, mindjárt lepetézik, és akkor kívül akarsz lenni a hálón.



A telefon fénye fokozatosan halványul. Cecil a fogait összeszorítva mászik előre, a tenyerét véresre horzsolta már a kő és törmelék, a nadrágja felszakadt a térdénél. Egyre egy robbanás robajlását várja, úgy érzi, attól megnyugodna; a szíve úgy perceg a mellkasában mint egy hagyományos bomba, katt-katt-katt-katt, és a légzése elnehezül, zihálva araszol tovább. A tárna végén végre fényt lát.
- Ott vagyunk? – suttogja.
- Halkan – szűri Carlos a fogai között.
- Sikerült?
- Sikerült.
- Biztos?
- Bízz bennem.
Halottak, gondolja Cecil. Mind halottak. Nem érez semmit. Nézi, ahogy Carlos előre mászik, a tekepálya fémnyílása alig pár méterrel van fölöttük. Carlos megveti a lábát egy kiálló meredélyen, és a kezét nyújtja.
Cecil telefonja felpittyen.
A hang élesen visszhangzik.
Felpittyen újra.
Merül az akkumlátor.
Felpittyen újra.
Úgy vijjog, mint egy sziréna. A lenti város fénypásztái feléjük fordulnak, lassú, lusta reflektorok.
Hallottak. Mind hallottak.
Carlos káromkodik, megragadja Cecil karját.
- Tűnjünk el innen, azonnal tűnjünk el innen!
- Menj előre – veti oda Cecil, Carlos a fejét rázza. Morajló dübörgés remeg feléjük a mélyből, és látni akarja. Látnia kell. Végtére is, riporter. A mobilját maga elé tartja, és egy sziklaívbe kapaszkodva előre hajol, amikor megcsúszik, a lába alól egyszerűen kifut a kő, elejti a telefont, az darabokra roppan és lezuhan pörögve a városra, Cecil beveri a könyökét, cikázó fájdalom vonaglik végig rajta, és észre sem veszi egy pillanatra, hogy a semmibe függeszkedik, hogy csak Carlos tartja meg, a csuklójánál fogva, aztán felocsúdva belé kapaszkodik, tíz ujjal és tíz körömmel, és Carlos ordít:
- Tarts ki, tarts ki!
Cecil próbálja megtámasztani magát a falon, a cipője talpa nyekergve lecsúszik a sima felületről, és ismét hallja a morajlást, tompán, és futó hőt érez, ami fehér izzásba fordul, a húsa alatt
forr és felkiált, valami robban, fröccsen, valami szakad, Carlos üvölt és sötét, sötét, sötét van. 


A vak homályon túl hangfoszlány. 

Valaki zokog.

Egy férfi zokog.


Sötétség megint.


A robbanás visszhangja. Ezt most csak képzeli.


Sötétség.


Rádió. A rádió szól. Egy csilingelő, vidám hang. Rossz a vétel. Rosszul állították be. Rezonál, torzul az adás. A fiú aggódva hadar. Szinte csodálkozik.
- A Városi Tanács és a Strex Corps mai találkozóján…
A mai találkozóján, ismétli Cecil magában.
-…az egyik pillanatban még ott volt…
Ott volt…
-…vakító villanásról számoltak be…
Villanás. Cecil fényeket lát. Villanás. Volt egy robbanás. A Városháza. Nem látta. Volt egy robbanás. A Lenti Város. Carlos.
Felnyitja a szemét, levegőért kap, ordítani akar: Carlos!
Látja őt, de semmit nem hall. Carlos fölé hajol. Őt nézi. Zokog. Remeg és zokog. Cecil kinyúl felé.
A hangok visszatérnek. A rádió. Valaki zokog. Carlos.
Emberek állnak körülöttük. Lefelé bámulnak. Az arcukon törődött iszony.
Cecil föl akar állni.
Cecil talpra akar állni, és átölelni Carlost.
Nem sikerül. Valahogy nem sikerül.
Carlos a tenyerébe fogja az arcát.
- Rám nézz – mondja, elfúl a hangja, megbicsaklik, a fogai összekoccannak, vacogva sír, a szeme duzzadt és vörös, a kezei, érzi, síkosak, mint a vér. – Ne nézz le. Rám nézz. Megoldjuk, érted? Túlélted. Minden rendben van. Túlélted, és ez számít.
Cecil csak föl szeretne állni. Fölállni: jól vagyok. Fölállni: gyere, menjünk.
- Menjünk haza.
Carlos az ölében tarja. Valaki a körülöttük állók közül hátrébb lép és a tenyerét a szájára szorítja.
- Mindjárt hazamegyünk – ígéri Carlos, zihál. A laborköpenye lucskos a vértől. Ő sértetlen. – Haza fogunk menni.
Teddy azt mondja:
- Ez fájni fog.
Cecil odafordul. Teddy a földön térdel mellettük, nála van az elsősegélyládája. Carlos kényszeríti, hogy visszaforduljon, Cecil nyaka megreccsen.
- Ne nézz le – ismétli Carlos. – Nem szabad lenézned.
- Most kaptuk a hírt – zúg a rádió, dallamos, édes, puha hang, mézesmadzag maszlaggal – most kaptuk a hírt, hogy néhai munkatársunkat, Ce-cil Pal-mert megcsonkolva kerítették elő a Desert Flower Bowlingpálya- és Szabadidőközpont…
- Rám nézz – mondja Carlos.
- Állapota már nem életveszélyes…
- Rám nézz.
- De a végtagvesztés…
- Cecil, nézz rám.
- A lenti város tüzelő rakétái leszakították a lábait, amikor felrobbantak…
- Cecil?
- A rádióbemondó – mondja -, a rádióbemondó mindig hazudik.
Lenéz.



KÉT HÉTTEL KÉSŐBB




- A seriff nyilvános rendőrsége lezárta az ismeretlen tettesek által elkövetett terrorakció nyomozását, és belekezdett a Lenti Város által elkövetett terrorakció nyomozásába, mely lényegében annyiban változtat az ügyön, hogy a dokumentációban az „ismeretlen tettesek” részt áthúzva az „ők voltak!” feliratot jegyezték oda. Városunk új seriffje, Steve Carlsberg ezt bizonyára jó ötletnek találta… de Steve nem tud semmit. Reméljük, McDaniels polgármester mihamarább leváltja posztjából, bár – és ezt nehéz szívvel ismerem be, hallgatók – úgy tűnik, Steve kiválóan végzi a munkáját: a kormányzati halálesetek száma 100%-al, a rejtélyes halálesetek száma pedig 15%-al csökkent hivatalba iktatása óta. Csak így tovább, Steve! De legközelebb te is elhunyhatsz. Engedjétek meg, hogy ezzel a gondolattal hagyjalak most magatokra, hallgatók: elhunyni. Csak lassan feledésbe merülni. A semmibe omlani, mint néha Városházánk, amelynek üszkös és nukleáris romjain McDaniels polgármester most oly’ örömmel fészkel. A régi rend megszűnt. Új várost építünk. Álmodjátok meg, milyen legyen. Jó éjszakát, Night Vale. Jó éjszakát. – Cecil kivár két ütemet, aztán lassan a nyakába húzza a fejhallgatót.
Az ON AIR felirat elparázsolva kihuny.
Kiengedi a levegőt.
Eszköz leválasztása, biztonságos eltávolítás, laptop kikapcsol, lehajt, mikrofon kikapcsol, hangkeverőpult kikapcsol, elválasztó kikapcsol, áramtalanít.
Halványan elmosolyodik.
A kerekesszékkel hátrébb gurul.


A perspektívaváltás zavarja a leginkább. A falak hosszabbnak látszanak, ferdének és értelmetlennek. A folyosók megnyúlnak. A kerék csikorogva gördül a linóleumon. Az autója a rokkantparkolóban áll. Az új autója. Marha ronda. 


Hazaér. A küszöbre ideiglenes rámpa fektetve parafalapból. Átgördül rajta. Carlos a nappaliban alszik, a bőrdíványon végigheverve, az elemes kis kék rádió sisteregve zúg. Cecil elmosolyodik. Megpróbál odamanőverezni, hogy kikapcsolja, de a kerekek a szőnyegbe süppednek és nem fordulnak tovább. Hátrébb gurul. Nézi Carlost. Valamikor magasabb volt nála.
Lenéz.
A medencecsont alatt csak a nadrágszárba pólyált combcsonkok.
Valamikor egésznek érezte magát. 


A fürdőszobába gördül. A karjában izomláz remeg. Előre hajol, de nem éri el a csapot rendesen. Nyújtózva próbálkozik, és a szék kifordul alóla, megcsúszik a vizes talajon, ő pedig oldalra zuhan, a fejét a kádba vágja. Felkönyököl, az orrán félrecsúszott szemüveggel nézi a felborult széket, ahogy a kereke körbe és körbe és körbe fordul, azt mondja neki:
- Fel foglak gyújtani.
Azt mondja neki:
- Égni fogsz.
A hideg padlón hever. Carlosért kéne kiáltania. A helyzet reménytelen. Csak ordítania kéne:
- Segítség!
Kiáltani:
- Segíts, drágám, egy magatehetetlen roncs vagyok!
(Carlos végig az ölében tartotta, amíg Teddy elállította a vérzést. Carlos végig zokogott.)
Megpróbálja legalább vízszintes helyzetbe küzdeni magát, hogy a hátát a kád peremének vethesse. Carlosnak van ez a hülye gyógytornász-könyve, amit a netről szedett le. Abban volt.
Egy gyakorlatra sem emlékszik.
Arra emlékszik, hogy ilyenkor a helyes megoldás: talpra állni. Húzd magad alá a lábad, és egyszerűen csak állj fel.
Mintha a helyzete nem lenne elég reménytelen, sajgást érez. Valahol ott, ahol régen a sípcsontja volt. Az agya elkésetten reagál az esésre, fájdalom, fájdalom, csinálj valamit, és ő hátravetett fejjel felsóhajt.
A tolószék kereke lassan nem forog már tovább. 
Kintről motoszkálást hall.
Szólhatna valamit.
Az ajkaira harap.
- Cecil? Cee, itthon vagy?
Még mindig nem szólal meg. Lámpa kattan, Carlos az ajtóban áll. Lenéz rá.
- Hello – mondja Cecil.
- Keményen nyomod – jegyzi meg Carlos. – Gyere, felállunk. - Lehajol hozzá. Cecil megadóan a nyaka köré kulcsolja a kezét. Carlos a derekára karolva felemeli.
(Ez mentette meg az életét. A teljes súlyát nem tudta volna felhúzni, sosem jutottak volna ki az aknából, egyikük sem. Erre gondol. Próbál erre gondolni ilyenkor).
- Kád, vagy zuhany?
- Zuhany, essünk túl rajta.
- Pedig mielőtt elaludtam volna – a mentségemre mondom, a műsorod után – tehát mielőtt elaludtam volna, pont arra gondoltam, hogy vehetnénk egy romantikus fürdőt.
- Attól romantikus, hogy nem felejtetted el kitakarítani a kádat?
Carlos gúnyosan horkant, és felállítja a tolószéket. Beleülteti Cecilt, aztán leguggol hozzá. Végigsimít a karján.
(Régen a térdére tette a kezét. Sokszor csinálta, mint a nulladik randijukon.)
- Attól romantikus – mondja, ahogy az ujjaival végigsétál csuklótól könyökig -, hogy vannak gyertyák, meg habfürdő, és időjárást hallgatunk, és véletlenül leverjük a gyertyát, és felgyullad a ház, és valamelyikünk hősiesen eloltja a tüzet.
- Mint a múltkor.
- Mint a múltkor. Főztem is. Ehetnénk a kádban. A lefolyó már biztos éhes. Az est folytatása spagetti-western és reklámszünet-szex a kanapén.
Cecil rávigyorog.
(A helyzet ez: Carlos szerelmes belé.)
- Nem hiszlek el.
(A helyzet ez: ő is szerelmes Carlosba.)
- Van egy meglepetésem is. – Carlos a kád szélére huppan, és megnyitja a csapot.
- Vannak benne T-rexek? Ha nincs, nem érdekel.
- Lehetnek benne T-rexek.
- Akarom, hogy T-rexek legyenek benne?
- Hát, hát.
Cecil izgatottan fészkelődik.
- Mondjad. Tudni akarom.
Carlos rásandít. Az ajkain egészen lágy, csibészes félmosoly.
- Holnap elkészül – mondja.
- Holnap?
- Hé, valaki dolgozott egész nap.
- Igen, én. És úgy volt, hogy…
- Kivettem egy napot a laborból. Holnap kész lesz.
- És működni fog.
- Ha csak feltételezed, hogy nem, még ma este eladlak T-rex tápnak.
Cecil felnevet.
- Rágódhatna a lábaimon örökre.
- Ez a beszéd.
Carlos megcsókolja.
Carlos ugyanúgy csókolja, mint régen. Ugyanúgy csókolja, mint a baleset előtt. Ugyanúgy csókolja, mint a munkanélküliség előtt. Ugyanúgy csókolja, mint először, lágyan és reménykedve, puhán, édesen.
Carlos egy átkozott zseni. Carlos a kórházban azt mondta neki:
- Ha nem tudok összerakni egy műlábat, akkor legózni sem tudok.
- És tudsz legózni? – kérdezte ő.
- Én vagyok maga a legó.  
Azt mondta:
- Robotika. Simán össze lehet kötni az agyi idegrendszerrel, intelligens irányítás.
Most, a fürdőszobában, ahogy csobogó, forró vízzel telik a kád, Cecil azt motyogja:
- Holnaptól android leszek.
Carlos egy elgondolkozó fintorral gesztikulál:
- So-so. Azért szigorú értelembe véve…
- A Tudós – folytatja Cecil -, és az Android Fiúja. Mint valami olcsó sci-fi.
- A Rádiós, aki Mellesleg Android. Tessék. Máris felment a büdzsé.
- A Rádiós, aki Titokban Android.
- Egyre jobb!
- Az Android, aki Titokban Rádiós?
- A Titok, aki Rádiós Android!
- Nyertél.
- Mindig nyerek. – Carlos az álla alá nyúl. (Nézz rám. Csak rám nézz.) Cecil tudja, hogy lehetett volna minden rosszabb is, sokkal többet veszíthetett volna. Carlos közel hajol, összedörgöli az orrukat és megcsókolja megint; Cecil arra jut, hogy de jobb – ennél jobb nem lehet soha. 




MÁSNAP 



A műtőasztal rideg acéljának feszül a háta, verejték gördül végig a gerincén. Körkörös fények izzanak a homloka felett és a retináján túl. A fejét oldalra hajtja, lenéz. Fémhuzalok izommá feszülve, csonttá hajlított acél. Carlos felgyűrte a laborköpenye ujját, csuklótól ujjbegyekig vércseppek pöttyözik a bőrét, a fekete cérnát a fogai közt áthúzva fűzi meg, a tű görbén a húsba fut.
- Fáj?
- Azt onnan lehet észrevenni, hogy sikítok.
- De szólj, ha fáj.
- Hmm.
Carlos apró, óvatos öltésekkel dolgozik, aztán a fém a húsba kúszik és Cecil összeszorított állkapoccsal végigkarmol a műtőasztalon, karistoló, éles hang, aztán arra gondol, a fenébe is, arra gondol, vele őszinte lehetsz - és torka szakadtából felüvölt.





komment: igen // nem // de

21 megjegyzés:

Csibe Emo írta...

Huhuhhh- Szóval... Tudom, már elmondtam, de úgy érzem, kell ide is írnom.

Amiket ide leírtál, az olyan volt, mint egy fájdalmas zongorajáték, egy könnyed levezetéssel a végén. Bámulatos. Ezek a gondolatok, maga Cecil. Lehet, hogy te magad vagy Cecil? "Cecil minden tagja ólom, rozsdásodó forgács-fém vagy hulladékszemét, a gyomrában hányinger görcse reszket, csak lépdel és észre sem veszi, hogy körbe-körbe járkál már amíg Carlos a konyhában matat, a fejében az zakatol, mi lesz most, mi lesz most, és persze pontosan tudja, mi lesz, az élete továbbra is történni fog vele és egy ponton elunja és leveti magáról az alanyát és vége lesz, nincsenek igék – csak melléknevek. "

Utána pedig a V for Vendetta. Ez volt az első komolyabb, mélyebb film, amit megszerettem. A mondandóját, a jelentőségét, a sötét szépségét. És itt, ezzel visszahoztad azt az érzést, ami elkapott, mikor V egyre csak közelít a Parlament felé, és halottaiból is igazságot hoz. Cecil is ezt tette, hiszen egy része talán vele halt a lábaival.

Szerettem magam előtt látni Cecilt, ahogy a vérében fekszik, és Carlost, aki sír. Ahogy fontad a szavakat, tömény kínná váltak a képernyőn, édes kínná. (És akárcsak a Revü a kegyetlenségről esetében, itt sem tudtam azt mondani, hogy "oké, ez túl szívbe markoló, visszafordulni", hanem végiggyönyörködtem a hátralévő részt, mert ez is egy tökéletesen véres műalkotás.)

A végén pedig az a jóleső érzés, hogy igenis minden rendben lesz, hogy hiába egy sikollyal ért véget, minden jó, és a helyén van.

*Sírva és hálát rebegve kileheli a lelkét*

Raistlin írta...

CSIBE, nagyon-nagyon szépen köszönöm a comissiont, és örülök, hogy végül tetszett a végeredmény! (๑°꒵°๑)・*♡ [még egyszer bocsánat a tw-ért. (꒪⌓꒪)]

уαмι. írta...

Igazi véresromantika, az igazi, az egyetlen, amilyenre csak te vagy képes - ötvözni a fesztelen humort a tömény agóniával, feloldani a világ legelborultabb ragaszkodásával, a klimaxod robban és a lezárás egyszerre az ígért hepiend és valami görcsösen szorító veszteségérzet a kisebbik rossz elve alapján.
T-rexek és android rádiósok legyenek veled, mert őrülttudós!Carlosból rohadtul nem elég. x3

Raistlin írta...

YAMI *hálatelten végignyalja a lábszárcsontod* Igazi megkönnyebbülés, hogy tetszett, és köszönöm a kitartó támogatást~ ;u;
[kattant!Carlos a csillagokig és tovább]

Hattie írta...

Nem mennek ilyenkor a mondatok...
képtelenség, sokk, üvöltés
Rakd össze, mint egy kirakóst. Mint ahogy Carlos összerakja Cecilt, testileg-lelkileg. (félelmetes vagyok.) Mint ahogy nekem kéne összeraknom az ezer darabra tört érzelmeim.
Végtelen darabos kirakósaid vannak. Mindig van egy, amit elsőre nem vettünk észre.
És az ahogy az egyik pillanatban még szelíden kuncogok aztán a másik pillanatban legszívesebben felüvöltenék én is, pedig semmi jogom hozzá.
Probléma. Tragédia. De ha ez egy boldog vég akkor miért nem vagyok boldog?
Cecil kapcsolata a rádióval is, de az azt éltető elektronikával különösen elmélyült.
Azt imádtam, hogy kihasználtad azt a kétszínű 'ON AIR' kifejzést.
Kifejezésekről jut eszembe: egy horrorban. Vér, fémíz. Fémvégtag. Jézusom.
(Egyébként mi van most Guy Fawkes-szal? Már az új Sherlock epizódban {de jó érzés végre együtt látni ezt a három szót} is benne volt, és most itt...Lehet, hogy november ötödike van.)[Mindig csak ígérgetem, hogy egyszer kapsz egy normális kommentet, de most ezértazértamazért nem. Szerintem az életben nem írok egy értékelhető kommentet se.]
(KÉRLEK BOCSÁSS MEG)

LadyLoss15 írta...

Most a végén én is torkom szakadtából üvölteni akartam, de csak arra voltam képes, hogy összegömbölyödve nyöszörögjek a szőnyegen. Annyira csodálatosan fájdalmas volt az egész, külön a munkanélküliség és külön a végtagvesztés is. Egy zseni vagy, legalább akkora, mint Carlos. Te is maga a lego vagy, ahogyan a szavakból összeraksz egy ilyen... egy ilyen felfoghatatlan remekművet. ;)
Annyira, de annyira imádnivalóan tudod ábrázolni őket, hogy komolyan mosolygok és nyöszörgök és olyasmi lehetek, mint valami elcseszett kutya, a hangok alapján.
Ui.: Az időjárás, amit az elejére raktál, nagyon NightVale-es és nagyon illett a fejezethez és nagyon jó :)

Raistlin írta...

HATTIE, nincs bocsánat, könyörtelenül imádlak a kommenteidért és köszönöm-köszönöm-köszönöm őket!
"Carlos összerakja Cecilt, testileg-lelkileg" --> egy mondatba összefoglaltad ami nekem húsz oldalba telt, köszönöm újfent és fogadd meghitt gratulációmat; valamint értetlenségemet a Guy Fawkes jelenség felett - mentségemre szóljon én elviekben éppen az angol történelem tünékeny rejtelmeiben vesztegelek [kedden vizsga]
p.s. Szeretem a kétes hepiendeket. És téged.

LADY LOSS, Carloshoz hasonlítani valakit a legszebb bók *cirádás meghajlás* - nagyin-nagyon szépen köszönöm ;u; És az időjárás! :D Rajtakaptál, csaltam - Disparition csinálja ugyanis a Night Vale zenéjét, és nagyon szeretek rá írni/tanulni/lélegezni, tőle a "The Ballad of Fiedler and Mundt" az intrózene, a "Nieuwe Utrecht" az outro, a "The Sleeper" szokott menni a főbb híreknél, és Cecil és Carlos randiját a "Study in Green and Blue-Green" kíséri. Nagyon, nagyon megtalálták a srácot, és ki fogom ám még használni a zsenialitását bőven :D Ingyenesen és legálisan le lehet tölteni a számait a disparition.info oldalról amúgy, ha érdekel ouo

Luca írta...

Szóval, ide kéne begépelnem valami roppant hatásos és intelligens megjegyzést, ami frappánsan kifejezi, mennyire végtelenül és reménytelenül szerelmes vagyok ebbe a ficbe.
És hogy valahogy elmondjam, mennyire élveztem, ahogyan pofon vág, megölelget, gyomorszájon rúg, ismét ölelget és végül még utoljára üt egyet.
A karakterek... a karakterek zseniálisak. Szerintem az eddigi WTNV-ficeid közül ebben kaptad el leginkább azt a furcsa és valamilyen szinten felfoghatatlan kettősséget, ami jellemzi őket: Cecil hazudik, mint a vízfolyás, vígan tolja a halálos fenyegetéseket, teljes egészében idomul Night Vale kegyetlenségéhez, hogy életben maradjon, mégis annyira sebezhető- fizikailag és lelkileg is. Carlos meg egy őrült zseni nagy önbizalommal, csekély kommunikációs tehetséggel, és nem válogat az eszközökben. A "Mindig nyerek" kijelentésében éreztem valami fenyegetőt: csak próbálj meg keresztbe tenni a Tudósnak és/vagy a fiújának, rögvest kapsz egy hidrogénbombát magad alá. Mindemellett ő az egyetlen, aki képes pár mondattal összekaparni Cecilt. Baromi creepy mindkettő. Együtt pedig annál is baromibban aranyosak.
Imádtam a végén az utópia!Night Vale-t: és pont Steve lett a seriff. Steve, az idióta, akit én (Cecil, fogd be a füled) nagyon szeretek.
Az utolsó bekezdést pedig én csakazértis baromi happy happy endnek tekintem, Cecilnek végre nem kell rejtegetnie a valódi érzéseit és fájdalmait, hurrá.
A zene az tökéletes.
Meg minden tökéletes.

Raistlin írta...

LUCA *kiveszi a szívét a mellkasából és odaadja* Köszönöm, nagyon-nagyon. Hihetetlenül sokat jelent most a támogatás és *hálálkodása érthetetlen motyogásba fúl* - egyszerűen csak tényleg nagyon hálás vagyok, mert bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy sikerült ez a történet, aztán meg olvasom ezeket és úgy érzem, hogy megérte; köszönöm tényleg.
u.i.: Steve!

Reyklani írta...

Sosem fogom már megtanulni, hogy Night Vale-t nem olvasunk este.
Sem telefonról.
Mert nem tudok sem aludni, sem véleményt irni, sem, semmit sem, pedig amikor elolvastam s z a b á l y o s a n éreztem ,ahogy kettéhasad a szívem, éreztem a bőrömbe vájó lakozott körmök jéghideg bársonyságát, éreztem a fájdalmat, ahogy belevág a húsomba, éreztem a bordák hófehér reccsenését, ahogy lassú, elnyújtott mozdulatokkal kitépi a szívemet, és éreztem azt a semmhiez nem hasonlítható halotti hideget, az ürességet, amit hagyott bennem és nem tudom üvölteni, nem tudtam sirni, nem tudtam zokogni, mert nem volt mivel, csak lüktetett a szó a torkomban, a könnyek sósa csípte a szemem és belül, a kponyámban, igen, üvöltöttem, de senki nem hallotta.
Ami pedig még hátborzongatóbb, még hideglelősebb, még iszonyúbb volt, mint az, hogy megcsonkítottál, hogy megfogalmaztad mindazt, amit én éreztem amikor nem vettek fel egyetemre (van egy OKJ-s képzettségem, de tovább akartam tanulni), és nem volt munkám, és teljesen kétségbeestem, de képtelen voltam elmondani.
Te megtetted.
A másik, hogy nem elég, hogy kivetted a szívem, de rásimítottad a kezed a homlokomra, és azt hittem belepusztulok a gyönyörbe. Night Vale amúgy is csorgó nyálú rajongóvá változtat, de te olyan tökéletesen örkítetted meg Cecilt, az örök RÁDIÓST, aki minden elsőbenyomásos felszinessége ellenére igenis vérbeli Night Vale, sőt egyenesen ő maga Night Vale, Carlos pedig abszolút örült tudós.
Féltem tőle.
Én, mint kicsi, hétköznapi, és éppen totálisan megcsonkított ember, féltem tőlük.
És rettegésem közben is az égig magasztalatam őket, és nem tudtam nem szeretni, mert egyszersmind szerelmesek is, és ez azért megszépíti a dolgokat.
Bár kétségtelen, hogy nem teszi könyebbé.
Carlos pedig ahogy összerakja Cecilt, és ahogy Cecil bízik Carlosban..figyelj nem lenne egyszerűbb ha azt mondanám, hogy vidd azt a dobogó húscafatot, és csinál vele amit akarsz, úgyis szeretni foglak?
Igen, én is így gondoltam.
BAszolút véres-romantikus és kétségtelen, hogy a legjobb WtNV ficed.
Köszönöm, hogy olvashattam!

Raistlin írta...

REYKLANI *mézes-mustáros mártásban pirítja a szíved és köszönömöt rebeg* És Istenem - nem bírok a srácokkal, annyira várom már, hogy beérjem magam a fordítással (csak egyszer legyen rá időm) mert nem tudom elmondani, mennyire őrülten zseniális ez az egész és meg sem tudom közelíteni a ficeimben azt, amit a műsor maga ad, de nem állítom, hogy imádok próbálkozni vele, mert egyszerűen egy élmény Carlosszal és Cecillel dolgozni; örülök, hogy tetszett, és köszönöm! [Amint lesz egy fokkal intelligensebb telefonom megpróbálok csinálni valamit a beállításokkal hogy működjön mobilon is]

Sophie írta...

Night Vale... Valahogy ezután soha nem tudok semmit mondani. Akár az eredeti WtNV -t hallgatom Cecil istenienédesésfélelmetes hangján, akár a te fanficeidet olvasom. Az egésznek van egy olyan megfoghatatlan és furcsa hangulata ami szerintem a fandom előtt nem létezett, és kész. Ezt a hangulatot a WtNV teremtette és nagyon kevesen tudják hitelesen visszaadni. Neked sikerül, neked mindig kibaszottul sikerül. HOGYAN?? Csak azt mondd meg hogyan.
A fordításaidat nem olvastam még, mert nagyon féltem, hogy az eredeti után minden egy kicsit furcsa, illúzióromboló lesz. Ezek után már nem hiszem, hogy nem ér fel az eredetihez. Talán csak a hang hiányzik. :)
A legelején a Night Vale ficcekel is óvatos voltam, a magyarok közül még mindig csak a te írásaidat szeretem ebben a fandomban. Talán a hangulat miatt, talán a karakterek hitelessége, nem tudom, de imádtam. Az egészet. Carlost <3. Cecilt <3. A rádiót <3. Night Valet. Az egészet. Köszönöm, hogy olvashattam.
Puszi: Sophie

Raistlin írta...

SOPHIE, nagyon megtisztelsz ezzel a kommenttel - köszönöm! ;__;

(Egyben fogadd együttérző, testvéri ölelésemet a fordítás-fóbiáért; ahhoz képest, hogy hobbiból és alkalmi munkaként is fordítok, mindent hisztérikusan csak az eredeti nyelven vagyok hajlandó megnézni/ha angol olvasni is; bármilyen jó is egy fordítás, minden nyelv külön univerzumot teremt és ezért kényszerűen transzformál és néha torzít)

D.L.L. írta...

Most nem tudom, miért ez tör ki a fejemben kavargó ezer gondolat közül először, de én imádom a párbeszédeidet! De komolyan.
Egyébként imádtam az egészet, mert Night Vale nekem annyira megfoghatatlan a maga valójában, hogy folyton alternatívákon gondolkodom, hogy milyen lenne, ha... De azt hiszem ez volt életem legjobb ,,milyen lenne, ha"-ja :D
Carlos őrülttudóssága eleinte pusztán csak félelmetes és taszító volt nekem, de most rádöbbentem, hogy igeni tudja jóra használni, ha kell.
És jelentéktelen apróságnak tűnhet de ez: ,,egy színes, szélesvásznú álomköntöst á la Lloyd Webber" ez csodálatosan megmelengette a musicales lelkemet ezen a hűvös napon <3

Raistlin írta...

D.L.L., nagyon köszönöm! (Régebben siralmasan szörnyű párbeszédeket írtam és aztán arra tettem fel az életemet hogy megtanítsam beszélni a karaktereimet. Nagyon örülök, hogy tetszik a szárnypróbálgatás ;u;)

Ha Cecil sunyiban nem musical-rajongó, akkor senki sem az, üzenem az univerzumnak. A headcanonom szerint Carlos néha kicsit megrémül amikor a Chicago-ból énekli a Cell Block Tangót túl nagy beleéléssel takarítás közben, de úgy döntött, hogy nem kérdez rá.

Tinuviel írta...

Szia! Kollégiumban vagyok, mert vizsgaidőszak nekem is, és még olvastam itt örömködtek körülöttem a szobatársaim és egy rohadt szót nem hallottam abból amit mondtak. Hirtlene csend lett, és semmi másra nem bírtam figyelni, csak a történetre. Besszípantott. Ennél nagyobb dicséretet nem tudok most mondani.

Raistlin írta...

én > kolis zsivaj 1:0; győzelmemet büszke, boldog nóták zengjék messzeföldön túl.

Air December írta...

Ami talán leginkább megfog abban, ahogy felvázolod ezt a párost, hogy bármi történjen, és tényleg bármi együtt maradnak. És nem kényszerből vagy kötelességtudatból vagy ki tudja miből, hanem azért mert feltétel nélkül szeretik egymást. (és ez a feltétel nélkül rész ebben a történetben kiemelten fontos volt) Fogott az első sor, rám vigyorgott aztán bekapott és rágás nélkül lenyelt. Az édes rohadék.
Nem igazán tudok rendes véleményt írni, azt hiszem ez a kedvenc wtnv történetem tőled. És ez a happy end- ami persze, hogy nem annyira happy, de azért mégis az- hogy mindenből van kiút és mindenki tovább tud menni és köszönöm.
"Akkor megoldjuk." Egyetlen mondatban minden.

Raistlin írta...

AIR DECEMBER ez még mindig egy gyönyörű név a fene vigye el
NAGYON szépen köszönöm - teljesen feldobtad a napomat ;u; Cecil és Carlos kapcsolata tényleg... bármennyi diszfunkcionális eleme is van, egyszerűen és magától értetődően működik, és ez újra és újra lenyűgöz; mert nem csak a médiában látni ilyen ritkán, hanem az életben is, mintha az lenne a modell, hogy folyton drámázni kell, összeveszni, zokogni, félrelépni, elhagyni, sírva visszajönni, balhézni, és annyira üdítő, hogy itt van ez a két férfi, akik nemes egyszerűséggel egyszerűen csak szeretik egymást, és kész - hogy erről írni fantasztikus és megtisztelő. Nagyon szépen köszönöm a kommentet!

littlemissprimadonna írta...

Fekszem az ágyamban és a párnát a fejemhez szorítom, hogy ne nagyon hangosan sikítsak, mert akkor megijednek a lakótársaim, és legszívesebben megölelnék valakit, de úgy nagyonnagyonnagyon, mert hidrogénbombák, T-rexek és Legok és édesistenem.
Csak szerintem, vagy a Carlos képed egy kicsit olyan, mint egy Dél-Amerikai Dr. Horrible?

Raistlin írta...

ÉN, CARLOSHOZ: Lebuktunk.
CARLOS: Carramba!

Szörnyű napom volt és ez a komment nagyon feldobta, köszönöm-köszönöm-köszönöm!

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS