a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. december 26.

trouble+7

Welcome to Night Vale AU, trouble+, utolsó fejezet
hangulatos zenei aláfestés [e r r e]
"Ha nem mondanak rám átkot, ordítok tovább, amíg ki nem szakad a torkom, be nem omlik a szájpadlásom, ki nem hullanak a fogaim mind: némán álltam és néztem, végig kellett néznem."

 

Május 6.

Nem akartam rögtön az első randi-randink után felhozni.

Másnap sem. Hogy nehogy már úgy nézzen ki, mintha erre ment volna ki az egész.

Harmadnap – az ma van. Ma sem akartam beszélni róla. Valami viszont elkezdett kialakulni. Magától. Spontán, esküszöm – és már korábban is volt ilyen. Mármint minden elcsűrt este együtt alszunk, érted. Tudom, hogy ezt már írtam pártrilliószor, de azt szerintem elfelejtettem említeni, hogy ez azért... kurvára nem könnyű?

Mármint semmi sem jobb a nap végén, mint amikor lemosod magadról a sárt és vért és bebújsz egy fantasztikusan meleg (nem úgy) (úgy is, de na) Cecil mellé a pehelypuha paplanok alá és csak kucorogtok ott, de a legtöbbször nem csak kucorogtok ott. Elég kvázi lehetetlen csak kucorogni ott, és erről beszélek. Mert adva van egy Cecil és – és szeretném tényleg csak álomba csókolni és néha órák is eltelnek takarodó után azzal hogy csak öleljük egymást, szorosan összesimulva, és van az a dolog, „egy ember, ki éppen szomjan hal, sót kíván, és ez maga a vágy”, Buechner, ha jól emlékszem, és a lényeg, hogy így csókolom őt akkor, mint az a szomjazó és – néha nem elég, érted? Hiába az minden de minden. Néha...

Ma is.

Néha elkezdődik valami. Valami több. De mindig le tudtunk állni, és nem is volt vele semmi izé. Ahogy kialakult úgy hagytuk lecsillapodni, mintha valamikor megdumáltuk volna, hogy ez így lesz, most már persze tudom hogy másról van szó, de a lényeg, hogy mindig így volt, hogy volt egy pont, így hónapok után is, hogy szép volt-jó volt-ennyi mára, és ma...
ma nem érdekelt a status quo, már nem tud érdekelni, és ahogy csak csókoltuk egymást megint, egymásba fulladva és Cecil a hajamba markolt és én a derekát szorítottam és összefeszültünk és minden cseszett tökéletes volt, meg sem próbáltam leállni, és nem értettem, hogy sikerült idáig, mert minden annyira – valami láng lobban az agyban és van ez a vak, fehér robbanás, hogy mindegy; hogy akarlak; ott feküdt alattam, basszus, csak néztem az arcát, a félig hunyt szemeket és ahogy elnyílnak a pirosra csókolt ajkai és hogy hogyan szökik a vér az arcába és hogy mennyire zilált és gyönyörű és a testünk, mindkettőnknek, remegett már, felhevülten, és éreztem, hogy (biológia) és mozgatni kezdtem a csípőmet és a pizsamanadrág anyagán át (még több biológia) és azok a hangok amik rekedten előtörtek a torkából (dissaudio, áldassék hatalmad) és oké.

Illet volna rákérdeznem.

De elég bénán hangzana az a kérdés, hogy „Figyu, szabad-” - Nem írom le. A lényeg, hogy csináltam valamit, aminek köze volt Cecil pizsamanadrágjának és a kezemhez, amit alá csúsztattam, és – ó basszus. Egyszerűen csak érezni őt. A nyakába csókolni közben és hallgatni ahogy kapkodja a levegőt, ahogy felnyög, látni, ahogy a párnába tép; és a kevésbé romantikus de kétségkívül hősies és jelentőségteljes részlet amikor azt mondta, idézem:
- Az... azt h-hiszem l-le kéne állnunk.
Az első reakcióm persze az volt hogy „MIÉRRRT” de az utolsó dolog amit csinálni fogok az az hogy nekiállok megerőszakolni a fiúmat, szóval óvatosan visszahúztam a kezemet, a hasára simítva, és csak utána kezdtem el érvelni:
- Szükséged van rá – suttogtam, és kell részleteznem, ez mekkora hiba volt? (Kell. Azért írlak éppen téged.)

Akkor minden megváltozott. Tudod, amikor így egyszerűen széttörik egy pillanat – az, amikor a filmben hirtelen elhallgat a zene, és amikor hirtelen fennakad a szívverésed, mert valaki (Cecil) úgy néz rád, máshogy, és tudod hogy na basszus. Ennyit erről.
- Tudod – mondta. Csak ennyit. És mindketten értettük. Augusztus óta kussolt róla, augusztus óta valamiért totál fogalmam sem volt az egészről, és nem esett le semmi, amire Steve célzott (KÍNOSAN SOKSZOR) vagy Cactus June vagy bárki de – igen, tudtam. Bólintottam. Próbáltam baromi ártatlannak tűnni. Következő mondat?
- Beszélnünk kell.
Hónapokig – HÓNAPOKIG vágytam rá, hogy Cecil mondjon valami ilyesmit. „Jöjj,tanítványom, beavatlak a titkok titkába!”, vagy akármi, és ez elmaradt (és letisztáztuk, mindjárt) de a lényeg hogy ott abban a pillanatban olyan volt, mint egy kibaszott pofon, mert túl sok minden változott és hülye voltam és féltem és már nem akartam beszélni róla mert meg tudtam érteni ő miért nem akar beszélni róla.

A helyzet a következő

A BOSZORKÁNYÚR ÉS INASA


Újabb szekció ismeretterjesztő írásaim között! Gyerekek, fiúk, lányok, a boszorkányúr és inasa bizony-bizony szeretők. Nem csak én és Cecil. Nem csak Steve és Cactus. Mindig. Mindenkor. Mindahányan. Vala. (Egyes mugli kultúrákban éppen ezért nem a boszorkányokra/boszorkányurakra, hanem kifejezetten az inasokra vadásztak, mert úgy tartották, ők „a legfőbb gonosz szajhái”. [Tökre tettem egy életveszélyes kitérőt a könyvtárba a hajnali epifániám meg öt perces baromi-kínos-társalgás-Cactusszal után])

És egyrészről totál megértem, hogy Cecil nem azzal állított be az ablakomon, hogy „figyu, akarsz a legfőbb gonosz szajhája lenni?” másrészt meg – másrészt ööö.

Igen, kapcsolatunk korábbi fázisaiban extra kínos lett volna ez a téma, de most sem nem az. (Halál a szintaxisra.) Ugyanis – meglepetés – a boszorkányúr és az inas „egyesülésének” (nagyon kis gyermekbarát megfogalmazások vannak ám mindenütt), tehát, hogy ennek is megvannak a szabályai, a rituáléi, mert ez – hát nyilván varázslatos (hahah höhöhö öhhh) de egy durván magas szintű mágia. Fekete mágia; mi más lenne.

[A feketemágia és így a boszorkányúr viszont halál-energiából táplálkozik (biztató név) és ezt ellensúlyozandó szüksége van élet-energiára. Erre való az inas, és a. Szolgáltatásai. A boszorkányúr ugyanis ahogy nő a hatalma, túl sok halál-energiát vesz fel, ami elkezdi gyengíteni és el is pusztíthatja (kösz Cecil hogy szóltál), és ezt kompenzálnia kellmuszáj.]

Ez a kellmuszáj volt az én fő érvem. Valamilyen különös megfontolásból Cecil, úgy ahogy voltunk, pizsama, amore, hoppanált minket a sivatagba, ahol hideg volt [és először hoppanáltam és soha többet nem akarok] és mondta hogy sétáljunk egy kicsit amíg beszélünk és a dolog előnye az volt hogy a libidóm pont retekké fagyott a puszta éjben (lehetséges retekké fagyni? lehetséges retekké fagyni). A háttérben tehát a kastély, felette a békésen szunyókáló dékán, mi meg ott tiportuk a homokot mezítláb, és csak azt tudtam mondani, hogy „de hát Cecil, nem kéne nekünk vadul henteregni éppen valahol mert ööö, belehalsz, ha nem?” Kicsit finomítottam rajta, de na. Legyintett.
- Túléltem idáig.
Az emlékezetébe idéztem a számtalan alkalmat, amikor rosszul volt, legyengült, vagy váratlanul romlott a tanulmányi eredménye.
- Az a véred miatt van – mondta, szinte bocsánatkérően. - Mugli vér. Gyengít.
- De akkor nem lehetne hogy úgy lehetne hogy a szertartáson csak te nekem te? - (Egyáltalán nem voltam zavarban. Valahogy akkor éreztem először, de akkor így a gyomromban, hogy Cecil mégis csak öt évvel idősebb, és az egész kínosan olyan volt mint a méhecske/virág beszéd amit elemiben kaptam egy felsőbb évfolyamos sráctól mert a nagyanyám elfelejtett tájékoztatni a világ számos dolgáról és ő ezt baromi viccesnek találta én meg elsírtam magam és ellógtam a törit és a szertárban bujkáltam. Gyerekkorom tünékeny világa, ó).
Cecil, korrepetitor/tanárbácsis hanghordozásban:
- Caaarlos, a fekete mágia alapja, hogy mindig adnod kell valamit azért cserébe, amit kérsz, és ha jó vért kérsz tőlem, akkor cserébe rossz vért kell adnod.
És Akkor Rájöttem Valamire.
- Ha életet adok neked...
- ...cserébe halált kell adnom – bólintott.
Kínos csönd. Néztük a holdat. A hold nézett minket. Fáztam. Cecilen félregombolva lógott a csíkos pizsama és egyszerűen csak át akartam ölelni, de sejtettem, hogy ez nem az a pillanat.
- Akkor – adtam jelét megállíthatatlan intellektusomnak – az hogy van, hogy Cactus tökre él, amikor Steve? És ő. És Steve. - (Dolgok, amikre nem akarsz gondolni: a barátaid szex közben).
- Vannak módszerek – mondta Cecil. (Déja-vu.) Cecil el is pirult. Mire én:
- Akkor meg van oldva, nem? Mármint ez ilyen védővarázslat, nem? Hogy ne legyen izé. Hogy a kecske is megmaradjon. - (Hogy ez utóbbit miért mondtam. Istenem, miért.)
[Cecil még mindig szeret. Cecil egy hős. Én meg kecske vagyok és káposzta.]
Hőscecil akkor kifakadt, bár nem biztos, hogy ez a jó szó, mert az egész annyira csendes volt és szomorú és csak megállt és nézett rám (és szemüveg nélkül annyira védtelen az arca valahogy) és csak azt mondta, hogy:
- Nem akartam, hogy erről szóljon, hogy ennyi legyen az egész, nem akarom, hogy egy szertartás legyen.
És azt mondta:
- Annyira hülye voltam, Carlos, gyáva, önző és hülye, de egyszerűen... amikor megláttalak, először, csak azt éreztem, hogy te vagy minden, amit valaha is akartam. Olyan tökéletes voltál, a, a tökéletes hajaddal meg a tökéletes arcoddal és nem is tudtam, hogy léteznek ilyen emberek, hogy ez lehetséges, és mégis ott voltál és tanultál, augusztusban, és mondom, „végre valaki aki van olyan ambiciózus hülye, mint én”, nem tudom, teljesen összezavartál, ott voltál a fura fényekkel meg dobozokkal meg izékkel, és jártam már mugli lakásban, de attól még idegen és furcsa és te meg, a-a villannyal az arcodban...
- Lámpafénnyel.
- Lámpafénnyel, én. Énnn. Össze-vissza beszélek. Nem tudom, ez... próbálom megmagyarázni vagy megindokolni vagy valami, hogy jól néztél ki, meg okosnak, de nem erről szólt, nem ez volt az a valami, amitől egyszerűen... - (Itt Cecil a mellkasára öklözött.) - Bamm. És akkor azt mondtad, hogy félreértés történt, és hirtelen rámzuhant, egy másodperc alatt, hogy tessék, ennyi volt, most bocsánatot kérek, exmemoriam, kilépek az ablakon, elmegyek a rendes címre, és az életben többé nem foglak látni, soha, és ezt nem bírtam elviselni, nem tudtalak elveszíteni, pedig még nem is ismertelek, és... ez volt az egyetlen módja. Nem gondoltam bele, és utána mit mondtam volna? „Nézd, az a helyzet, hogy néha csinálunk kéne?” Arrgh. - (Itt Cecil szenvedett egy sort.)
Azt mondta, hogy szörnyen érzi magát az egész miatt, hogy nem akart belezsarolni semmibe, hogy ezek után már nem is mert nekem szólni róla, és hogy „én (ti. Cecil) abszolút barom egyszerűen abban reménykedtem hogy majd te is belémszeretsz és megoldódik és szörnyű vagyok és sajnálom és minden jogod megvan rá, hogy gyűlölj” (satöbbi nonszensz)
Megcsókoltam (nagyon szűziesen) hogy egy kicsit befogja és ne tépje már az arcát önsajnálatában, és biztosítottam róla, hogy ez valóban kurva hülyén jött ki, mindazonáltal:
- De tényleg belédszerettem. Szóval... megoldódott?
- Rosszabb lett – nyöszörögte.


És ez így ment. Kurva hosszan. Körbe-körbe. Cecilt újra és újra elragadta az önvád, én összekapartam, jött az, hogy megoldást kéne találni, szóval Cecil inkább ismét elkezdte magát ócsárolni, és a végén már egyszerűen csak lehuppantunk a homokba a kastély tövében és reméltem, hogy a dékán semmit nem hall, és a térdén nyugtattam a kezemet (Cecilnek, nem a dékánnak) és azt mondtam:
- Figyelj. Mi lenne, ha az lenne, hogy megegyezünk, hogy aaa ööö, hogy a vizsga előtt, hogy akkor? Tudod? - (Úgy éreztem, pontosítanom kell. )- Lefekszünk. - (És tovább pontosítani.) - Egymással. - (És tovább.) - Ketten. - (A félreértések elkerülése végett.) - Formula szerint. Vagyhogy.
- Ezt teljes egészében te döntöd el – jelentette ki Cecil baromi komolyan és elpirult és olyan barackfeje van a hülyének.
- Nem lehet baj – döntöttem el. - És már úgy sincs messze.
- Hát. Nincs messze. - Éles vigyor. 
 

Ím hát eldöntetett. Ím hát oldalakon át dokumentáltam életem legkínosabb de potenciálisan legfantasztikusabb párbeszédét, és becsületünkre szólva álljon itt hogy aznap este (ma este) külön ágyban aludtunk (alszunk) és a peremen lenyúlva fogjuk egymás kezét és nehéz fél kézzel írni de egy született géniusz vagyok és megoldottam. 
 

Május 7.

 
Cecil ma visszakuncsorogta magát az ágyamba. De jók vagyunk. Alszunk, meg ilyenek.

Basszus ez a srác. Ez, ez.

C+C


Május 9.

Tizenharmadikán vizsga. Cecilnek támadt ez a cuki gondolata, hogy fel kéne készítenie a párbajra.

Jókor.

(Én is szólhattam volna neki de gyáva féreg vagyok és jobb rákenni szerencsétlenre.)

Dolgok, amiket megjegyeztem:
  • szart se
  • semmit
  • trillálom

(Komolyabban kéne vennem? Igazából nem akarok gondolni rá. Rákérdezhetnék, hogy mi lesz, vagy utánanézhetnék, de nem akarok gondolni rá. Nagyvonalakban azért sejtem, és. És.)

Tehát marha kötelességtudóan félrevonultunk Hiriam barlangjába gyakorlatozni.
- Ha például capitulatust mondanak rád – zsongott Cecil -, akkor te már az első szótag után mondod, hogy „invito pálca”, és rögtön vágod az adavát. Ellenvédés, támadás, ellenvédés, támadás, pörögjön, gyerünk! - (Még pattogott is egy kicsit. Olyan aranyos márrr)
- Capi... - kezdtem az esélytelenek nyugalmával, és mire a „tus”-hoz jutottam, Cecilnél két pálca volt, mindkettőt rám szegezte, az egyiket a karját mereven előre nyújtva, a másikat a feje fölül, amíg a porban térdelt:
- invitopálcaadavavava, eggyel kevesebb Carlos. Koncentrálj. - Egy csuklómozdulattal felémlebegtette a pálcámat, Hiriam meg a háttérben rötyögött kórusban. Ami egy kicsit nagyon bosszantott, szóval úgy döntöttem, már csak a védelmemben is érzelmileg megnyilatkozom:
- Nem tudom, tudnám-e bántani Cactust. Tényleg nagyon bírom a csajt.
Cecil félrebiccentett fejjel nézett rám. Hiriam abbahagyta a rötyögést.
- Hát – így Cecil. - Tudod, veszíthetünk is. Direktben.
Vállat vontam.
- Akkor már inkább nyernék.
- De egy lehetőség.
- De egy szar lehetőség. Figyelj, megérdemled, kijár neked, hogy boszorkánymester lehess, mindig ezt akartad, nem?
- Anya akarta. De ja.
- Szóval ez a terv. - Próbáltam olyan inspiráló lenni, mint ő, és ennek szellemében baromi szélesen vigyorogtam rá.
Azt akarom, hogy boldog legyen, bármibe kerül is. Akárhány életbe kerül is.

És nem akarok és nem fogok és nem tudok gondolni rá,
képtelen vagyok,
képtelen vagyok,
tehetetlen vagyok.

ó segítség ments meg ments meg ments meg


Május 10.

Az erőmmel tartozom neki.

Az életemmel tartozom neki.

A szívemet önszántamból adtam.


Május 12.


Szentségtörésnek érzem, hogy ezt leírom, de ha valamire emlékezni akarok, akkor az ez, Cecil és én, ezen a napon, ezen az estén. Emlékezni akarok arra, hogyan felejtettem el mindent. Őszintén remélem, hogy ezt a naplót soha senki nem találja meg. Ezentúl mindig magamnál tartom.

Tehát.

Nos.

Az Északi Toronyban találkoztunk. Neki volt még valami lerendeznivalója, szóval én mentem előre, hogy előkészítsek mindent. Először is kellett nekem egy tizenhárom fajta fából készült szék. Ne kérdezd, miért. Az egész szertartásnak a felét nem értem. De oké, szék középre. Köré rajzoltam a krétakört (tripla vonallal), felróttam rúnákkal a védőszavakat, behúztam a felfelé mutató pentagram szárait, a csillag csúcsain lobogó mécst gyújtottam és mindegyik lángján fagyöngyöt perzseltem és az egész kicsit siralmas volt és nevetséges mármint normál esetben az ember csak beveti az ágyat és felvesz valami konszolidált fehérneműt, de hát

Cecil és én

normál eset

ha-ha-ha.

Talán egy másik életben.

A fekete egyenköntös volt rajtam az egyszerűség kedvéért, és most így utólag nem értem, hogyan csináltam, de fáztam, és ültem a széken, és vártam Cecilt, és amikor megérkezett – ahogy felnyitotta a csapóajtót és lezárta maga mögött, és csak néztem őt és arra gondoltam, hogy „whoa”. Hogy én ebbe a srácba mennyire reménytelenül és totálisan bele vagyok esve, és csak vigyorogtam ezen magamban idiótán és olvatagon, amíg észbe nem kaptam, és megpróbáltam az alkalomhoz illő komolyságot, de a szart ment, és még a rádió is bekapcsolt, magától, naná, és szólt valami kurva szeduktív dobolás és mondom Cecilnek, „ó, tényleg?”, és ő is elnevette magát. És a körön kívül maradt, amikor levetkőzött, és a parkettára tette a szemüvegét és emlékeztetett rá, hogy majd ne lépjünk rá, és mindketten totál zavarban voltunk de basszus

Cecil

Láttam már meztelenül – részleteiben. A fürdőbarlang, az átöltözések, ezek. De akkor ott állt előttem, a tűz fényében és a hold fényében, mint egy hófehér látomás, a tetoválásai élesen kirajzolódtak, és ahogy lehunyta a szemét, a tintaszemek felnyíltak.
- Gyere – suttogtam. - Kérlek, gyere.
Csak a hangomat követve kellett körbejárnia a kört, anélkül, hogy egyszer is a krétavonalhoz érne. Folyamatosan beszéltem hozzá; elmondtam neki, mennyire gyönyörű, elmondtam neki, mennyire szeretem, és ugyanúgy nem találtam hozzá a szavakat, mint most. Végül felé nyújtottam a kezemet, az ujjaink összeértek, és magamhoz irányítottam, és lenézett rám, ahogy ott ültem, és a tekintetében ott volt minden, amit el akartam mondani neki. Fél térdre ereszkedett, és kioldotta a köntösöm övét. A dobszólamok, a szívverésem felgyorsult; nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg, hogy ne csókoljam meg százszor és ezerszer, a hajába túrva és az arcát simítva, és ahogy az ölembe vontam – ahogy előre hajolt, hogy a homlokunk összeért ---- visszatartott lélegzettel, egymás tekintetébe mélyedve futtatta végig az ujjait a testemen, futtattam végig az ujjaim a testén, volt az egészben valami hitetlenkedés, valami vad öröm és a legteljesebb és legmélyebb, őszinte áhítat.

Nem tudom, meddig voltunk így. Nem tudom, mikor hevült fel a bőre a tenyerem alatt, hogy szinte izzani látszott; emlékszem a révült sóhajaira, hogy hogyan nyúltak el a nyögései, kéjesen és fantasztikusan; hogy mosolyogva hátravetette a fejét, a vállaimba kapaszkodva, és kiáltott, amikor belé hatoltam, és belémkarmolt, és hogy nekem fennakadt a lélegzetem, és aztán csak a nevét suttogtam, mint egy mantrát, az első bizonytalan lökéseknél, a tincseibe markolva.

Elég hozzá annyi hogy a végén ez a rituálé minden volt, csak szabályszerű nem.

De NAGYON nem.

Tisztán emlékszem arra a pontra, amikor felborultunk a székkel, és hogy ez pont nem érdekelte egyikünket sem, csak végigfektettem a parkettán a pentagram közepén, a combjai a derekam körül, feltérdeltem, és a vér ritmusára hullámoztunk lihegve és szédülten és félőrülten és Cecil ordítva húzta végig a körmeit a fakó, szürke parketten és az ujjai krétaporosak lettek és fehér vonalakat húztak a karomon és a mellkasomon, ahogy végigsimított rajtam újra és újra; a számba vettem az ujjait, felharapva a friss sebeket, és a hátamra gördültem és ő lovagolt rajtam amíg a vérét ittam megint, és viszonzásul az én véremet kínáltam, skarlátra festette az ajkait és így csókolt meg és így csókoltam és

utólagos kárjegyzék:
  • egy törött szék
  • két felborult mécses (forró viasz végigcsorogva a combomon, enyhébb égési sérülés)
  • egy szétbarmolt pentagram
  • felszakadt sebek az ujjaknál
  • vérveszteség
  • karmolások, harapások a test több pontján
  • érzetre megrepedt csigolyák (a kár nem valós)
  • zsibbadó izomláz
  • mindkét fél utólag időszakos eszméletvesztésről számolt be
  • és valószínűleg mindketten megfáztunk mert utána csak hevertünk a hideg padlón egymás karjaiban zihálva amíg az összes láng fénye el nem lobbant
  • egy rohamzuhany után folytattuk az együtt heverést Cecil szabadalmaztatott ágyában

Cecil viszont most nincs itt. Ami minimum fura. Már éppen a lehető legmélyebb, legédesebb álomba zuhantam volna a karjaiban, amikor arra hivatkozott, hogy valamit el kell intéznie és lelépett én bennem meg túl sok oxitocin van ahhoz, hogy megkérdőjelezzem a döntését, de már egy jó ideje eltűnt, és kezdek kurvára aggódni, szóval gondoltam, írlak téged, és majd lesz valami; de már leírtam mindent (az nem kifejezés) és Cecil nincs sehol és én itt fekszem az ágyában, az illatában, és egyrészt rommá relaxálódtam másrészt pedig – alig pár óránk maradt a vizsgáig. És ha erre gondolok akkor inkább nem akarok gondolni semmire. Azt akarom, hogy soha de soha ne keljen fel a nap.

Hogy mindig csak ez az éjszaka legyen.

A mi éjszakánk, örökre.

Boszorkányéj. 
 

Hajnal 5


felkeltem arra hogy C. visszajött, nem bújt vissza mellém + semmi, ideadott egy tükröt, azt mondta, vigyázzak rá, a hangja színtelen volt és most lelépett megint nem tudok visszaaludni a tükröt az eredeti ágyam párnájára raktam és

hülyeség ha valamiért bőghetnékem van? 
 

2014, május 13.-a volt.

És legyen átkozott mindenki, aki látta és aki ott volt.

Legyetek átkozottak, ezerszer átkozottak, mind és mind, mert engedtétek megtörténni, mert engedtétek tönkretenni

Tudod, csak arra gondolok, és ez röhejes – és bizonyára megőrültem; három nap telt el azóta, és csak arra gondolok hogy olyan fiatalok voltunk
olyan fiatalok voltunk

olyan kibaszott fiatalok voltunk!

és ennek nincs semmi de semmi értelme ahogy az egésznek nincs semmi értelme sem

Cecil Cecil Cecil Cecil Cecil

Cecil egy este, tizenkettedikén, tizenkét órakor, éjfélkor, a karjaimban volt, és élt, élt, élt, tudom, hogy ÉLT, éreztem, a vérem a vérével lüktetett, a húsom a húsa volt, minden lélegzetvétele mi voltunk, és Cecil aznap reggel egy tükröt hozott nekem és Cecil halott volt, talán már akkor az volt és nem tudtam és nem vettem észre és nem tudtam mit tettek vele

és ami utána jött

azt tudja meg MINDENKI

az legyen a szégyened, Night Vale

mert Cecil Palmer élt, és én szerettem.

én szerettem, én szerettem, én szerettem, szerettem, szerettem

Cecil a reggel hozott egy tükröt, írtam erről, nem? És nem jött vissza többet, hozzám nem. Felöltöztem aznap reggel, a vizsga napján, tizenharmadikán, és fogat mostam, arcot mostam, és megfésülködtem, és végig csak vártam és vártam és vártam rá és nem volt sehol, és értem jöttek, Dana jött, azt mondta, „kezdődik”, azt mondta, „légy erős”, azt mondta, „beszélnünk kell”, de nem akartam beszélni

Cecil hangja zúgott végig az iskolán és üresen kongott: „PÁRBAJ A NAGYTEREMBEN”

Ott volt mindenki (mindenki látta és senki nem tett semmit) és ott voltam én, Cecil, Steve, és Cactus June; Cecilhez mentem, mosolyogtam rá, és visszamosolygott – reflexből, reflexióból, mint egy rossz tükörkép, egy vicsor volt, és azt mondtam, biztos ideges, és azt mondtam, biztos fél

Hogy biztos ő is érzett fájdalmat, érzett izgalmat; érezte azt az idióta, reszkető győzni és élni akarást, amit én, amikor körbenéztem, amikor a krétakör közepén (mindig-mindig krétakörök) fölálltunk, körülöttünk ezer boszorkánytanonc, és a mesterek emelvényről figyeltek (és nem néztem meg azt az emelvényt – ágakból volt ennyit tudtam ennyi volt minden)

Az Arctalan Öreg Hölgy felolvasta a szabályokat

Nem tudtam hogy vannak szabályok

Tudtam hogy ma gyilkolnom kell és azt kérdeztem magamtól, gúnyosan és undorodva, mióta újdonság ez? Hány mindenkit öltem már meg? Megszorítottam Cecil kezét és a keze hideg volt és megint úgy viszonozta a szorítást mint aki csak imitálja a mozdulataimat és sápadt volt és semmilyen

A tömeg zúgott. Éljeneztek. A neveinket kiabálták. Elragadott az egész. Sportnak tűnt. Játéknak. Akkor annak tűnt, egy pillanatra annak tűnt.

Cecil még soha nem volt olyan erős; a hatalma teljében állt. A pálcáinkat a homlokunkhoz érintve meghajoltunk. Cecil egy sectusemprával indított, erre emlékszem, és hogy én egy capitulatust alig tudtam kinyögni: le kellett foglalnom Cactus June-t, hogy ne védhesse Steve-et, Steve egyre csak hátrált, majdnem kívül a körön, és az arca meglepett volt és láttam rajta hogy fél

és akkor jöttem rá hogy én is félek

hogy rettegek

akkor vettem észre hogy remeg a pálca a kezemben

akkor vettem észre hogy Cactus sír, Cactus mosolygott de a könnyek csak peregtek és peregtek az arcán

és a tömeg éljenzett még mindig éljenzett és átkok villantak és azt hittem hogy Steve nem bírja tovább és Cactus felé nézett és rémült volt, rám nézett és a tekintete azt mondta: segítség segítség segítség

A fejemben vér lüktetett és nem a saját vérem, a látásom elhomályosult, a szívem remegett; egy vörös villanás volt – cruciatus – Steve mondta ki – nem tudom hogy sikerült – Cecil a padlón vonaglott.

Láttam őt ott ordítani ott vergődni és ez volt az első emberi reakciója aznap és valami lefoszlott rólam, valami szétszakadt bennem – ez Cecil volt és meg kellett védenem bármibe kerül, ez ugyanaz a Cecil volt akit tegnap öleltem és mindig-mindig úgy szerettem, olyan félszegen és hülyén, hülyén, és Cactus June rám nézett és Steve csak Cecilt bámulta, iszonyodva, és kimondtam rá az átkot, Cactus hárított, oldalra nézett:
- Steve, kérlek, ne!
És ahogy oldalra nézett, amíg nem figyelt – akkor mondtam ki újra.
Egy pillanat alatt vége volt, Cactusnak vége volt egy zöld villanásban.

Térdre esett, aztán oldalra dőlt. Azt mondtam magamnak, hogy csak alszik, hülyeség volt, de ezt mondtam, nem öltem meg, elaltattam, és Steve-re néztem és Steve átka megtört, széttört, és felordított:
- JUNE!
És láttam, hogyan görnyed össze, a gyomrára szorítva a kezét, mintha öklendeznie kéne; hogy rosszul lett a haláltól -

tudtad, hogy végig szerette June-t? én akkor jöttem rá.

Cecil még a földön fekve kimondott rá egy sectusemprát. Az volt az első és az utolsó átok. Cecil – hatalmasabb, mint valaha; Steve testét láthatatlan pengék szabdalták szét. June mellé zuhant. Irgalomból akartam rámondani a végső átkot, de már halott volt, másodpercek alatt halott volt.

Irgalom.

Irgalom.

És mindenki éljenzett. Zúgva és üvöltve, éljenzés, és ott álltam és zokogni akartam és okádni és sikítani és sírni, a hajamat tépve, a ruhámat szaggatva, de csak álltam ott, mert ugyanolyan gyáva és őrült voltam, mint mindenki, mert csak arra tudtam gondolni: „vége vége vége vége jobb nekik jobb nekik”

és ez volt a győzelem ára

és akkor még elhittem hogy ez Cecil győzelme volt.

Ott álltam, a szememet könnyek marták, reszkettem, Cecil nem nézett felém; Cactus June kifordult szemekkel a plafonra bámult. A tömeg elnyílt. A boszorkánymesterek felénk lebegtek, a levegőben úszva.

Minden remény elhagyott. Jegeces repedések nyíltak bennem, olyan érzés volt. Semmi mást nem akartam, mint megfogni Cecil kezét. Utána nyúltam, de visszahúztak. Teljesítettem a kötelességemet és teljesítette a kötelességét

és őrültek voltunk, hogy miért nem haltunk meg inkább, hogy miért is nem haltunk meg előbb, amikor még volt rá lehetőség és volt rá mód, amikor még meghalhattunk volna együtt!

- Cecil – suttogtam. - Cecil – hívtam. Talán magához tér a kábulatból. Talán felém néz.
A mesterek elé vezették őt.
Tombolva ünnepelt a tömeg.
Szirmok hullottak, fehérek, a vérpocsolyába estek és Cecil vállaira aki letérdelt

és a kámzsás boszorkánymester lehajolt hozzá

lehajolt hozzá és az ujjait az állára fektette

vizihulla kezei voltak

előre hajolt

megcsókolta

(Apacs szorosan tartott, nem engedte, hogy fussak feléjük)

és én ordítottam

ordítottam, mert tudtam, mit jelent

mert ott voltam, aznap, ott voltunk ezren és végignéztük ahogy egy dementor felzabálja a lelkét

mert ez Night Vale: tudja meg mindenki

erős lelkeket termelnek, hatalmas lelkeket, amin aztán a boszorkánymesterek kövérre hízhatnak

kibaszott ínyencek és csak a legjobbakon falatoznak

és Cecil el tudta volna pusztítani mindannyiukat

de Cecil már nem élt

lélekgyár, vágóhíd

végignéztem ahogy felzabálják a lelkét

nem tehettem semmit és akik tehettek volna valamit csak nézték

mire kitörtem Apacs szorításából már vége is volt

és ordítottam tovább és elnémítottak

és sóbálvánnyá válva nézhettem mi történik a melléktermékkel

a porhüvellyel

a felesleggel

hogy hogyan vezetik a kiürült testet a gally-emelvény felé

a máglya felé

és ha lett volna még hangom ordítok tovább

ha nem mondanak rám átkot ordítok tovább amíg ki nem szakad a torkom, be nem omlik a szájpadlásom, ki nem hullanak a fogaim mind

azt sem tudtam, ki volt, aki miatt csak némán álltam és néztem

némán néztem végignézem ahogy a máglyára vezetik

végignéztem ahogy elégetik

ki sem kellett kötözniük és nem is kiáltott

itt van az orromban még mindig érzem az égett hús szagát és az égett hajét mint a téli napfordulókor

volt egy Cecil, aki akkor a csillagokra nézve titkokat mesélt és a vállamra hajtotta a fejét

Cecil ott égett el a DICSŐSÉGES máglyán, a hús a csontjaira fonnyadt, és nem mozdulhattam, végig kellett néznem, pislogás nélkül, hogyan rohad az arcára a koponya örök vigyora a szétfolyt hús alatt és a tömeg már nem ujjongott – már énekeltek

indulót

egy kibaszott menüettet



És a folytatás egyszerű. Egy ponton azt hiszem, elveszítettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, itt hevertem, a gyengélkedőbarlangban – amikor magamhoz tértem, piócák voltak a szívemen, és zabáltak ki belőlem mindent, ami Cecilből még megmaradt; és Josie felhasította a csuklómat, és folyatta ki belőlem a vért (azt hiszem, a kutyáknak adják majd, hogy fellefetyeljék).
Álomból ébrenlétbe zuhantam, és minden álmomban: Cecil élt.

Aztán fölkeltem – vért öklendeztem. Görcsösen köhögtem fel és kihánytam a vérét, fel sem tudtam tápászkodni, a fejem csak előre bicsaklott és leokádtam magamat

Álmomban Cecil és én nyálas slágerekre lassúztunk

haláltánc

Felkeltem vagy álmodtam és nem tudom, hanyadszorra; Dana ott ült az ágyam végében. A tekintete túl nyugodt ahhoz, hogy ne undorodjak tőle. [Látom magamat a szemközti tükörben: szétkarmoltam az arcom]
- Beszélnünk kell – azt mondta megint. - Már régen beszélnünk kellett volna, nem engedtek be... Carlos, figyelj-
- Cecil halott – mondtam neki. - Cecil halott. Cecil halott. - Addig akartam hajtogatni, amíg fel nem fogja és amíg fel nem fogom és semmilyen de semmilyen másik mondatnak nem volt értelme a világon: Cecil halott. Mi mást mondhatnék? Meghalt és én végignéztem,
végig
kellett
néznem
- Nagyon nehezen jutottam be, és ha most nem beszélünk, Cecil csak azért fog újra testet ölteni, hogy engem megfojtson a késedelemért – Dana felsóhajtott és mosolygott le akartam tépni az arcát ahogy le akartam tépni a saját arcomat Cecil arca egy szenes koponya Cecil bőre puha volt és amikor nevetett szarkalábak rajzolódtak ki a szeme sarkában a szeme kiolvadt
Az Arctalan Öreg Hölgy bejött, kiküldte Danát, Dana a tükörre mutatott és ökölbe szorította a kezét és Danát elvezették. Az Arctalan Öreg Hölgy megállt az ágyam lábánál. A pálcámat nyújtotta felém.
- Láthatnék egy Lumost?
- Crucio – suttogtam hörögve beszéltem kiszáradt torokkal és semmi nem történt azt akartam hogy szenvedjen – CRUCIO – kiáltottam – Expecto Patronum! - és semmi nem történt, hadonásztam egy csontdarabbal, a hülye kis mugli, mugli megint, mugli örökre.
A Hölgy bólintott, lassan, elvette a pálcát és kettétörte, a csont élesen roppant.
- Ahogy sejtettem. - Aztán azt mondta: - A zavarodott viselkedésével felfordulást okozott az ünnepélyen. Ezért a seriff varázsfelügyeleti főosztálya előtt kell felelnie. A jelentést már elküldtük. A kihallgatás után töröljük az emlékezetét; mindaddig továbbra is köteles a kastély területén tartózkodni. Jobbulást kívánok. - Sarkon fordult.

- Azt ígérték neki, hogy boszorkánymester lehet - vetettem utána, a fogaim közt szűrve, dadogva. - Megígérték.
- Palmer pontosan tisztában volt vele, mit vállalt.

- Megmentettem az életüket – mondtam. - Amikor megtámadták magukat. Megmentettem az életüket.
Visszanézett rám.
- Mi, Night Vale-ben, nem sokra tartjuk az életet; könnyű elveszíteni és könnyű megszerezni. Mi a lelkekkel gazdálkodunk.
Kifelé menet a szemetesbe hajította a pálcámat. 
 

És én

nem fogom hagyni, hogy elvegyék az emlékeimet

nem tudok mit tenni ellene, de megesküszöm, hogy a halálomig magamnál tartom ezt a naplót 
 
hogy újra és újra el fogok olvasni minden egyes bejegyzést, hogy tudjam, Cecil milyen volt, és kínozni fogom magam minden szavával ha kell de nem hagyom hogy elvegyék tőlem 
 
soha nem vehetik el tőlem

őt nem 
 

Május 14.

 
Kiengedtek a gyengélkedőről. Az ágyamhoz visszatérve dühömben szétzúztam a tükröt, amit Cecil adott. Milyen hülye voltam! Cecil nevetni fog. 
 

[a bejegyzések véget érnek]
[füzet tartalma: [zár]]
bizonyíték leltári száma: 237/D/1
címke:
Aves, Carlos
1996 Július 9. - 2014 Május 14.


csatolt dokumentum:
interjú 1: kelt: 2014 Május 16.
alany: szemtanú: Boszorkányúrnő, Boszorkányúrnő (ismeretlen)
festmény, Night Vale, díszcsarnok
hangfájl, .mp3
Munkatársunk gépírásában:

ÜGYNÖKÜNK: Meséljen a május tizennegyedikei eseményekről.
BOSZORKÁNYÚRNŐ: A gyilkosságra kíváncsiak?
ÜGYNÖKÜNK: A május tizennegyedikei eseményekre vagyunk kíváncsiak. Úgy véli, gyilkosság volt?
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Vérbosszú volt. Vérbosszú. Ez is ritka manapság, de ez az volt.
ÜGYNÖKÜNK: Kérem, mesélje el, mit látott. Hány óra lehetett, amikor Carlos Aves megjelent?
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Carlosnak hívták? Szép név. Szegény fiú. Igazán szép volt, és igazán szomorú. Ez rögtön feltűnt rajta.
ÜGYNÖKÜNK: Kérem, a kérdésre válaszoljon.
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Nem tudom, hány óra lehetett. A dementor már itt volt egy ideje. Az oltár előtt térdelt.
ÜGYNÖKÜNK: Imádkozott?
BOSZZORKÁNYÚRNŐ: (nevetve) Mégis kihez? Nem, ha engem kérdez, akkor éhes volt. Akkor nagyon-nagyon éhes volt. És egy oltáron mindig maradnak lenyomatok – egy áldozati oltáron. Lélekvisszhangok. Érti. Nem imádkozott – nassolt.
ÜGYNÖKÜNK: És Carlos Aves a terembe lépett.
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Igen, igen. Nagyon határozott volt. Egyenesen megindult felé. Ha látta volna a lelkét, biztosúr – lobogott. A boszorkányúr miatt.
ÜGYNÖKÜNK: Mit tud mondani a merényletről?
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Azt, hogy belépett ez az inas, és ragyogott, és a dementor – boszorkánymester, elnézést – a lényeg, hogy nagyon éhes volt, és Carlos egyenesen felé ment és csak nézett rá. És megcsókolta.
ÜGYNÖKÜNK: Carlos a boszorkánymestert?
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Carlos a boszorkánymestert, aki megette az ura lelkét. Lehajolt hozzá, és megcsókolta; lehunyta a szemét. A vér nekem sokára tűnt fel. Ezt utólag tudtam meg, de Carlos szájában szilánkok voltak.
ÜGYNÖKÜNK: Tükörszilánkok.
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Pontosan. Szétvágták az arcát, ahogy megcsókolta a dementort, és a dementor arcát is szétszabdalták; elvéreztek mindketten, nagyon-nagyon lassan, de már nem számított – a dementornak sosem volt lelke, ugye, és kiszabadult belőle minden lélek, amit valaha lenyelt, Carlosé is, érti, láttam...
ÜGYNÖKÜNK: (közbevág) Hogyan lehetséges, hogy közönséges tükörszilánkok végezzenek egy dementorral?
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Magától értetődik. A tükör egy horcrux volt. 
 
[Felvétel vége.]


interjú 2: kelt: 2014 Május 16.
alany: szemtanú: Boszorkányúrnő, Boszorkányúrnő (ismeretlen)
festmény, Night Vale, díszcsarnok
hangfájl, .mp3

ÜGYNÖKÜNK: Az előző felvételt meg kellett szakítanunk a közölt információ miatt. Riadóztattam az egységeinket. Folytathatjuk az interjút?
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Igen, tudom. Igen.
ÜGYNÖKÜNK: Azt állította, a tükör egy horcrux volt. Mire alapozza az állítását?
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Horcrux-szilánkkal meg lehet ölni egy dementort. Kevés dologgal lehet megölni, de azzal igen. És mondani akartam, de láttam.
ÜGYNÖKÜNK: Mit látott?
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Carlost lobogni. A boszorkányúr, Cecil lélekszilánkjai voltak a szájában. Amikor azokkal megsebezte a dementort, és belőle a lelkek felszabadultak, felnyílt a horcrux – a horcruxba zárt lélekdarab egyesült az elfogyasztott lélekdarabbal. Láttam Cecil lelkét összeforrni. Megismerem. Láttam Carlos lelkét.
ÜGYNÖKÜNK: Mit csináltak ezek a lelkek?
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Mit csinálnak a lelkek általában? Nem tudom. De Carlos vérbosszút állt a boszorkányúrért, akit szolgált. Ön szerint megáll itt?
ÜGYNÖKÜNK: Carlos Aves halott.
BOSZORKÁNYÚRNŐ: Láttam elvérezi. Láttam elszállni a lelkét. Nem láttam meghalni.
[Felvétel vége]

Csatolt dokumentum: fájl:
halottá nyilvánítási kérelem
Palmer, Cecil
Aves, Carlos
 
kelt 2014 Május 16.
 
vétózva 2014 Május 17.
 
elfogadva 2014 Május 18.
 
Archív #237 számú akta zár

-------------------------
 
Archív #237 akta nyit

csatolt fájl:
jelentés – címke: sírrablás. Carlsberg, Steve. Night Vale. Night Vale Temető. Jelentve: 2014 május 20. Test érintetlen. Vér csapolva.

jelentés - címke: sírrablás. June, Cactus. Night Vale. Night Vale Temető. Jelentve: 2014 május 20. Test érintetlen. Vér csapolva.

jelentés – címke: eltűnt személy. Vassal Dey, Dana. Night Vale. Night Vale Sötét- és Árnyaltabb Varázslatok Főiskolája. Jelentve: 2014 május 20. Ingóságok érintetlenül. Helyszínen ektoplazma nyomai.

jelentés – címke: sírrablás. Palmer, Gershwin Abner. Night Vale, Night Vale Temető. Jelentve: 2014 május 20. Csontok hiányoznak.
 
jelentés – címke: sírrablás. Aves, Esteban. Brazília, Sao Paulo, Consolaco Temető. Nyomozás elrendelve: 2014 május 20., nyomozás eredménye: 2014 május 22. Csontok hiányoznak. Forrás: mugli hírszerzés. 


* * * * * * * * * *


csatolt dokumentum:
interjú: kelt: 2014 Május 24.
alany: szemtanú: Castor, Josie
javasasszony, Night Vale, Night Vale Sötét- és Árnyaltabb Varázslatok Főiskolája
hangfájl, .mp3
 
Munkatársunk gépírásában:
 
ÜGYNÖKÜNK: Szemtanúnak jelentkezett eltűnt személy körözésével kapcsolatban.
JOSIE: Dana. Danáról van szó.
ÜGYNÖKÜNK: Mikor látta, és hol?
JOSIE: Hát itt, a sivatagban, ma talán úgy kilenc óra körül, amikor kinéztem az ablakon. Homokvihar volt, érti. Két férfi volt vele. Fekete lepellel takarták az arcukat. A nőről fellebbent a fátyol. Dana volt. Felismerem őt. De Danának most csak fél karja van. Hunyorogtam, próbáltam túllátni a viharon. Eltűntek, mindhárman, mint a délibáb. Különös dolgok esnek a homokviharban, azt mondják. De ez több annál. Fenyegetőbb. Felfoghatatlanabb. Én csak azt mondom, vigyázzanak. Vigyázzanak, mert visszajönnek. A holtak visszajönnek.

[Felvétel vége]

LEKÉRT INFORMÁCIÓ
A mugli hírszerzés felvételei:


237/1 + 237/2 + 237/3 térfigyelő kamera, nagyítás: Palmer, Cecil; Aves, Carlos; Vassal Dey, Dana személyleírásának megfelelő személyek

jelentés:

Vassal Dey, Dana – eltűnt személy körözése, fokozat: riadó

Csatolt dokumentum: fájl:

halottá nyilvánítási kérelem
Palmer, Cecil
Aves, Carlos
fellebbezve 2014 május 24.
Archív #237 számú akta: törlés

Az akta megsemmisítését elrendelem.

A bizonyítékok megsemmisítését elrendelem.


Indoklás:
Köztünk járnak.


19 megjegyzés:

yamilla írta...

Bazdmeg bazdmeg BAZDMEG Suci!!! Bazdmeg. Telefonról írok és mindjárt széthasad a fejem de muszáj volt elolvasnom. Érdemi kritikát majd kapsz (idézőjeles erdemi, ne essünk túlzásokba) ha gépnek leszek de PICSÁBA ez tényleg a lehető leghepibb end és n a g y o n zseniális húzás a vége és és és
nyurr. Nagyon szeretem ezt a történetet, és köszönöm neked, hogy a részese lehettem a világának. Sírva röhögök. köszönöm. xxx

Raistlin írta...

YAMILLÁM ugyehogyhepiend mondtamhogyhepiend miértnemhisznekemseni
(vajon
miért)
annyira nagyon-nagyon-nagyon örülök hogy tetszett és hogy végig támogattatok mert már hússzor feladtam volna és *szorosan ölel*

Mary Wolf írta...

Ez az utolsó fejezet ütött rendesen. Amikor írtad hogy Cecil meghalt... Leírhatatlan ürességet éreztem a mellkasom és azt kezdtem mondogatni hogy: Miért? Kisebb sokk ért akkor, mert ahogy leírtad Carlos érzéseit és Steve és Cactus halűla is megrázott, pedig számítottam rá hogy meghalnak, de ahogy elképzeltem a félelmet az arcukon és Steve fájdalmas kiáltását mikor meglátja, hogy Cactus holtan esik össze... Arról meg már ne is beszéjünk hogy mit éltem át mikor Cecil megkapta a csókot és utána úgy dobták a tűzre, mint egy rakás szemetet :S Carlos bosszúja nagyon tetszetős volt, képzeletben adtam is egy pacsit neki :D Tetszettek az utalások, hogy vissza tértek az életbe. Amikor leírtad hogy szabadultak meg a lelkek akkor nagyot sikítottam örömömben. Jól sejtem hogy Steve és Cactus vére kellett, hogy Cecil és Carlos vissza tudjanak jönni az életbe? Mert ahogy olvastam, nekem nagyon úgy jött le. Nagyon tetszett az utolsó fejezet, annyira mélyen megérintett hogy el se tudom mondani. Köszönöm, hogy olvashattam :)

Raistlin írta...

MARY WOLF - annyira örülök, hogy tetszett! Köszönöm, hogy velem tartottál ebben a regényben is (❁´‿`❁)

Ééés jól sejted (o3o) Cecilék azt a bájos varázslatot alkalmazzák, amit Voldemort a Tűz Serlegében (és aminek a receptjét Carlos a hatodik fejezetben jegyzeteli): a leghűségesebb szolga húsa (Peter Pettigrew/Dana fél karja), az apa csontja, és az ellenség vére kell hozzá (Harry Potter/Steve és Cactus) - így ugyanis testtel együtt tudnak visszajönni, ami igen hasznos lehet, ha az ember bosszút keres.

Reyklani írta...

Kérem ez ...szottul brilliáns befejezés volt. Főleg éjjel, takaró alatt, telóról olvasva bizonyult igen hatásos, de még így is újraolvasva is, ami ismét és mindig a tehetségedet dícséri, bár ezt mintha már mondtam volna poárszor.
Akkoris kérlek drágám vonulj el egy sarokba és gondolkodj el azon, hogy mit tettél.
Addig én megpróbálok emberi kinézetre hangolni magam, ha már a hangom nem emberire váltott át ettől aze gésztől.
De hát úgyis azt tartják, hogy az a legnagyobb dícséret, ha az ember pozitív irányba nem tud kinyögni semmit, márpedig én per pillanat a legpozitívabb hangnemadási képességem leges-legközepebbjén érzem magam.
Ez a mondat egyszer jelentett is valamit.,
A lényeg, hogy nem tudok se köpni se nyelni és imádtam és szerettem és minden kis ötletszikrádat mélyen értékelem.
Hmm.. kedvem támad egy kis Harry poterre.
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: A PÁRBAJ: Az igen, pont ott, a PÁRBAj argh...

Raistlin írta...

REYKLANI, én köszönöm a kitartó lelkesedést mindvégig :3 Nagyon megtisztelő, hogy szótlanul hagyott, és köszönöm a kommentet; köszönök mindent. *psszt irány a Roxfort menjünk együtt*

LadyLoss15 írta...

Jujj, ez csodálatos lett! Nem mertem elkezdeni, míg nincs fent az utolsó fejezet, mert már legalább 30 befejezetlen történetet olvasok, és kezdenek idegesíteni, így megfogadtam(úgysem fogom betartani), hogy többet nem kezdek el, csak ha kész van. :$
Na de a lényeg, hogy végre végigolvashattam, mert már nagyon kíváncsi voltam! :) És feeeergeteges! :P Maga az ötlet is, hogy összevontad a két fandomot - oké, és néhol erősen érzékeltem egy harmadikat... :P . És persze a kivitelezés. Az egész. Mindig az egész. A blogod az új kedvenc oldalam, minden nap többször felnézek, ha tehetem, hogy van-e bármi új. Minden írásod magával ragadó, elbűvölő, fájdalmas és csodálatos, mindig ad valami többletet, amire csak nagyon kevesen képesek a történeteikben. :) Ezzel a sztorival sem okoztál csalódást, sőt! :)))
Szóval nagyon köszönöm neked ezt az egészet! :) *.*
LL15

Raistlin írta...

LADY LOSS, én köszönöm! ;u; Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon örülök, hogy belefogtál és végül elnyerte a tetszésed (és psszt egy kivételtől eltekintve az összes fanfic-regényemet befejeztem idáig *biztató vigyor* *kissé mániákus* *de azért biztató* *lassssan eléd csúsztatja a többi regényét*)


"és néhol erősen érzékeltem egy harmadikat" - ööö? nem tudom, mire gondolhatsz, és most kicsit megijedtem :D

Köszönöm a dicséretet a blogra is *pirul* Tényleg nagyon örülök, hogy idetaláltál a Merengő berkeiből, mindig szívesen látlak ^^

Hannibal írta...

Komolyan egy napba telt, mire felkészítettem magamat arra, hogy elolvassam ezt a ficet. Addig csak néztem, várakoztam, suttogtam magamban, hogy nem vagyok kész, de ma este nekiültem éshát... És ember, az elején úgy voltam vele, jó Isten, ez rohadt édes, mindjárt elolvadok... biztos, hogy szörnyű dolog fog történni. A közepén azt hittem, nem fogom bírni végig olvasni, de persze a kíváncsiság és a mérhetetlen mazochizmus ezúttal is győzött.
Aztán elolvastam: A tükör egy horcrux volt.
és aztánbammjóédes istenem, hogy te mit műveltél velem, amin én keresztül mentem, és most fogalmam sincs, hogy mivolt a végén, de élnek mert ugye élnek? és én teljesen ki vagyok borulva, persze jó értelemben, de te mit művelsz itt?! hátezt be kellene tiltani, vagy legalább a mentők számát, meg egy figyelmeztetést a ficek elejére csatolni, hogy a telefonunk előre rá legyen állítva a hívásra, amikor agyvérzést kapunk.
szóval köszönöm, hogy olvashattam ezt a művet, nagyon imádtam. és most megyek és a falba verem a fejemet párszor. jóédesistenem.

Raistlin írta...

HANNIBAL, lepacsizok veled mert én is mindig elrakom az olvasmányaimat ínséges időkre (de veled ellentétben én aztán elfelejtek rájuk kritikát írni szóval nagyon büszke vagyok rád, és köszönöm! ;u;)

A fiúk pedig élnek megint, igen ouo Remélem, a fejezetet újra átfutva összeáll majd, miérthogyan [szándékoltan kirakósjáték], ha meg nem, akkor pár kommentel efelett lespoilereztem :D

Még egyszer nagyon köszönöm!

Tinuviel írta...

Kegyetlenül jó! Mást nem is tudok mondani, de ezt úgy éreztem el kell mondanom. Iszonyatosan jó volt, és a végen volt egy rádöbbenős basszus élményem, egyszerre úgy összeállt minden, ésésés... Igen, már rengetegszer megfogadtam, hogy nem írók hozzászólást hajnalban, de nem érdekkel, mert ide muszáj volt. Fantasztikus élmény ez a ficc, köszönöm, hogy olvashattam.

Raistlin írta...

TINU, nincs is jobb, mint kommentet kapni hajnalban, amikor már pont lőnéd fel a pizsit; szóval nagyon-nagyon köszönöm és örülök, hogy célt ért a történet!

Luca írta...

Zseniális befejezés egy zseniális regénynek. Egész úton hazafelé azon gondolkodám, értelmes kommentet hogyan írhatnám, de csak csüggök szótlanul a szavakon, és azt mondogatom, hogy zseniális, szóval most is be kell érned a szokásos se füle-se farka hozzászólásommal.
Az elején még a szokásos volt. Humoros, gördülékeny, aranyos, valódi. Egy csodálatos szerelem egy sötét és ijesztő világban, Night Vale-ben, ami minden formában hátborzongató, titokzatos és kegyetlen. És jött a párbaj, gyors, hirtelen, meglepő és tragikus és onnantól már csak őrjöngés és gyász maradt, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy nemnemnem, happy end lesz, gyerekek, erre szépen lassan, apró mozaikdarabkákból kialakult valami, ami talán nem a szó igazi értelmében happy end, de ettől függetlenül fantasztikus. Cecilt és Carlost nem lehet szétválasztani, amint azt gyakran és büszkén hangoztatom (egyszer valaki le fog lőni, annyiszor mondogatom).
Köszönöm, hogy megírtad. Nagyon-nagyon. <3

Raistlin írta...

LUCA, a Seriff Varázsfelügyeleti Főosztálya valóban gyanakvóan szemléli a szimpátiáidat, de ne aggódj, mert kiállok érted.

Nagyon szépen köszönöm a kitartó lelkesedést neked is, rengeteget segített és inspirált a munkában ^^ (Bónuszpont Petőfiért :D)

LadyLoss15 írta...

Harmadik fandom, mint Supernatural... :) Nem tudom, mennyire volt szándékos, de én ha írok, szeretek észrevétlenül (naivitás. mindig van valami lelkes fangirl, aki felfedezi) belecsempészni más fandomokat. Itt most így hirtelen a fekete, se nem légnemű se nem folyékony valami, ami a szájukból jött ki, az rémlik. Meg talán volt ballonkabát is, bár nem fekete. Meg lehet, hogy más is, de tényleg nem vagyok biztos ilyen kis részletekben. :) LL15

Raistlin írta...

Óhóó, értem már! :D Utólag jó ötlet lett volna belecsempészni a Supnatot, de nem volt szándékos (a démonok azért elég...füstszerűek, és nekem az levegő? személy szerint tényleg úgy képzeltem el azt a jelenetet hogy csak sötétség jön elő, de persze, a mindenkori olvasóra van bízva az értelmezés és vizualizálás, szóval szabad a vásár a Supnat-referenciáknak :D)

A ballonkabátot pedig csak mint ruhadarabot szeretem, és a talár mugli megfelelőjeként használtam (tehát bár Carlos 'civilben' van, a sziluettje az elől nyitott, hosszú, könnyű anyagból készült kabáttal mégis boszorkányos, és már az első fejezetben szó szerint magára ölti ezt a szerepet amikor úgy dönt, hogy a dzseki helyett (hangsúlyosan mugli) a varázsos ballonkabátot veszi fel, és ez a döntés a randinál is ismétlődik, ahogy már teljesen elfogadja ezt a szerepet [a ruhák többnyire jelmezként működnek nálam és a karakter identitását vagy lelki állapotapotát jelzik])
/A fenébe, hiányzik Castiel ballonkabátja - annyira hozzátartozott az ő identitásához is; lefogadom, hogy Deannek is hiányzik, és hogy ha az van rajta, ki nem túrja a bunkerből :D/

Köszönöm az észrevételeket! ^^ Érdekes lenne egy kifejezett crossover, már többen felvetették... majd meglátjuk! :D

Csibe Emo írta...

*vinnyogva sír*

Miértmiértmiértmiért...???

Egyrészt miért nem láttam én ezt mikor feltetted?

Másrészt miért kellett megint sírnom?

Harmadrészt miért írsz te ilyen zseniálisan szívszorítóan lélektépő megafantasztikus ficeket? Megtépáznak, megvernek és sorsomra hagynak a kihűlt gondolatokkal.... És mégis újra elolvasom őket és újra és újra és újra, mert van bennük V A L A M I. Valami kifejezhetetlen. Felfoghatatlan. Lehetséges, hogy angyal vagy? Azért írsz ilyen szépen szomorúakat...

Most olyan állapotba került szegény lelkem, hogy egy dementor is gyomorrontást kapna. De mindenekelőtt egy gyomrot. Tőlem. Neki. Kevés szeretettel.

Szóval...
Nincsenek szavak, csak gondolatok, de megfogni őket nem lehet;
Szabad szárnyon szállnak bennük:senki ebből semmit nem felejt.

Raistlin írta...

CSIBE,
1, a blogspot néha utál és nem írja ki a frissítéseimet a hírfolyamban

2, JUST AS PLANNED

3, istenkém már hadd ölellek meg *szorongat* *ropognak a csontjaid* *sebaj* köszönöm, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon!

Névtelen írta...

Csak úgy idetévedtünk, én és az ártatlan lelkivilágom.
Rajta lábbal tiportál, nekem meg kitépted a szívem.
Hálásak vagyunk.
Imádunk. Téged meg a történetet is.
Asszem ez a blog lett a drogom.
Köszönöm!

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS