a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. december 18.

Menedék


Welcome to Night Vale, körtúra Carlos és Cecil lakásában, kései, keserédes domestic romantikával.
az idei szemeszter első vizsgáját megünnepelendő; köszönöm river , yami és nietzsche bátorító ösztökélését







M E N E D É K



F Ü R D Ő S Z O B A


A dolog úgy állt, hogy Cecil megsajnálta a fürdőszobát. A lakás szélére volt szorítva – egy keskeny kis helyiség, nekipasszírozva a szomszéd ház falának, csüggedt volt és kiközösített. Megesett rajta Cecil szíve. Carlosszal bölcs acélkékre festették az egyik falát, ami másnapra foltokban lemállott, de gyorsan felaggattak pár festményt díszes keretben és egy íves hátú kis tükröt, és így már alig látszott. Az apró mosdókagyló peremére Cecil tett pár díszcsempét, amikre virágokat festett, a szerény kis komódra pedig valódi csokrokat helyezett, csak úgy a miheztartás végett. Carlos naphosszat guggolt a beomlott kandalló előtt, és újra és újra megállapította, hogy megpróbálhatnák begyújtani, de persze, egyikük se merte felzavarni a szalamandrák álmát. Hajópadlót fektettek le, a vérfoltos zuhanyfüggönyt leszaggatták és nem beszéltek róla, ahogy a falból kiálló porcelán lólábról sem, fölcsavaroztak egy-egy gyertyatartót, és készen is álltak. 

Cecil kedvenc dolga a fürdőszobában mégis a szék volt. 


A széket eredetileg nem oda szánták. Vendégülőként rendszeresítették a konyhaasztalnál, még Carlos lakásáról származott, és egy nap, amikor Cecil fürdött és Carlos pedig kötelességtudóan borotválkozott és olyan hosszan beszélgettek, hogy kihűlt a víz, Carlos behozta a széket a konyháról, terített rá egy tiszta törülközőt, és méltósággal helyet foglalt. Mivel a szűk kádban ketten együtt amúgy sem igen fértek el, ebből végül szokás lett. Carlos ott üldögélve megvárta, amíg Cecil kipancsolja magát, ő pedig praktikus gyorsasággal letusolt utána. 


Cecil azon a pénteki napon, mint minden pénteken, habfürdőt csinált, hatalmas, fluoreszkáló lila tajtéktornyokkal és libegő buborékokkal, és az egésznek jázmin és szantálfa illata volt, és ő állig alámerülve olvasgatta a Zarathusztrát, amíg Carlos a széken ült, fegyelmezett, fehér fürdőköpenyben, lábát a mosdókagyló peremének támasztva, ölében a Foucault-inga, amit egyre növekedő rosszallással lapozgatott, az ujjait mindig megnyálazva. Cecil a borító pereme fölül néha rálesett. A szemüvege bepárásodott a forró párától, a gyertyaláng lustán lobogott, és a nappaliban még szólt a rádió, az időjárás elmosódott, esősen kopogó jazz-ütemei. Cecil fészkelődött egy kicsit.
- Ez tök jó – jegyezte meg.
- Mi tök jó? – motyogta Carlos, azon a kissé elnyújtott, mély hangon, mint amikor reflexből kérdez vissza; aztán hirtelen észrevette magát, és kissé szégyenkezve felpillantott, hüvelykujját a lapok közé simítva. – Mi tök jó? – kérdezte valamivel elevenebben.
Cecil ismét fészkelődött. Egy kis víz átfröccsent a peremen. Eltartotta magától a könyvet.
- „Zarathusztra, az igazszóló, Zarathusztra, a való-kacagó, nem türelmetlen ember ő, se nem mindenható ember ő, csak olyasvalaki, aki örömét leli az ugrándozásban és örömét leli a futkározásban – magamra helyeztem a koronát!” – Feltekintett, hatást várva. Carlos elgondolkozva nézett rá.
- Ez… tök jó – kockáztatta meg.
- Annyira igaz, nem?
- Hát, igaz – hagyta helyben Carlos, és lepillantott a Foucault-ingára. A szeme egy sornyit futott talán, aztán hunyorgott, bizonytalanul, és ismét felnézve, hüvelykjével a lapok között, óvatosan megkérdezte:
- Olvasol nekem?
- Hmm?
- Csak, ööö. Olvasod hangosan?
- Ah. – Cecil amennyire tudta, kihúzta magát. Vetett egy oldalpillantást Carlosra, aki unszolva bólintott, mire ő bágyadt mosollyal megköszörülte a torkát, és engedelmeskedett. A hangja bezengte a kis helyiséget. Néha fel-fellesett, többnyire a szavak közti ütemszünetben és a mondat végén, ahogy tanulta; Carlos összehúzott szemmel figyelte, elmerengve, és Cecil nem tehetett róla, de nevethetnékje támadt, amit persze profi mód visszafojtott egy glotális nyújtással – ez nem segített azon, hogy Carlos milyen röhejesen jóképű volt már megint, és nem segített azon sem, hogy Cecil újra és újra, általában együttlétük minden percében, mindig és mindig rádöbbenjen erre.
A legszívesebben néha a kezébe fogta volna két kezét, mélyen a szemébe nézve, és komoly hangon közölte volna: „Carlos, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de nagyon, nagyon jól nézel ki. Nagyon. Nagyon. Jól.” Valami gyerekes, izgatott örömmel járt ez a felfedezés minden egyes alkalommal, annak a csiklandós, nyugtalan boldogságával, amikor teljesen egyértelmű dologra figyelünk fel, és mégis meg akarjuk osztani mindenkivel a szenzációt, nézd, szivárvány; nézd, villámlik; Carlos, a csudába már.
Cecil tehetetlenül szorította vissza szétáradó vigyorát a fogai mögé, és büszkén konstatálta, hogy a hangja még csak meg sem bicsaklott. Kihívóan nézett fel Carlosra megint, biztosra véve, hogy ezúttal állja majd a pillantását, és ismét és századszorra is tévedett. A férfi a térdére támaszkodva felkönyökölt, hunyt szemmel szinte ízlelgette a szavakat, mintha el-elismételné őket magában, a bőre a bronznak egy tökéletes árnyalata volt a félhomállyal táncoló gyertyafényben, a haja puhán, feketén simult a tarkójára és egy tincs előre esett büszke homlokára, erős állán koraesti borosta, szempillája rebbent és felnézett megint, a tekintete átható, lobbanóan eleven zöld, és Cecil a tudatában volt, hogy még mindig beszél – még mindig olvas, de már nem hallotta a szavait a vér dübörgésétől, hév hő futott végig rajta gerinctől a koponyáig, és egy mondat végén végül elakadt, egy megadó, segélykiáltásnyi sóhajjal. Carlos félretette a könyvét, és a széken előrehajolva, át a kád peremén, homlokon csókolta őt, aztán az orra és a szája következett.
- Be kéne tiltani a hangodat – lehelte az ajkaira, amíg ujjai közt morzsolt egy kósza, szöszke tincset.
- Vannak rá kísérletek – ismerte be Cecil, és Carlos felnevetett, röviden és keserűen, aztán a székkel együtt hátrébb húzódott és nyújtózkodott.
- Kávét?
- Éjjel?
- Decaf.
- Két cukorral…
- …tejjel-habbal-fahéjjal, a wombatos bögrébe – fejezte be Carlos, és fejcsóválva felállt. – Ismerem már a fajtád. 


K O N Y H A



A konyha. A helyzet az, hogy a konyhájuk menthetetlenül és megfellebbezhetetlenül cuki volt. Bárki jött hozzájuk vendégségbe – bárki – lett légyen az kétméteres titkosrohamrendőr vagy szó szerint szívtelen matróna, a konyha láttán mind megjegyezték:
- De cuki a konyhátok!
A konyha pici volt. Csak egy kis sarok az apartmanban, egy kertre néző kiszögellés, szégyellős és pasztell-színű, áradóan sok tele polccal és egészséges káosszal, fűszernövények, vidám kancsók és színes bögrék borították, friss és képzelt gyümölcsök, üvegcsék, tartályok, robotgépek, és a konyha mindezt olyan szívmelengetően naiv és barátságos kitartással tűrte, hogy nem lehetett nem szeretni, és a pár már csak szolidaritásból is itt töltötte idejük java részét. Carlos a számtalan szék és zsámoly egyikén ült, és a faasztalra hajolva sudokut fejtett, alkalmanként belekortyolva az egyik hónapfordulós bögréjébe (melyen a réz és a tellúr vegyjele állt, kiadva a CuTe feliratot, maradandó bizonyítékát adva Cecil bájos, de gyermeteg humorának és múlhatatlan szerelmének).
Cecil most csapzott gallérral, a nyakkendőjét csomózva esett be.
- Láttad a szemüvegem?
Carlos fel sem nézve tudakolta:
- Elméleti, vagy gyakorlati kérdés?
- Gyakorlati – vágta rá Cecil ingerülten. Carlos lekocogta a tollát a papíron, és saját (legszigorúbban csak stílus-kiegészítőnek használt) szemüvegét az orrnyergére csúsztatva figyelte a férfit, és csendben elmerengett azon, ideje lenne-e emlékeztetni őt arra az empirista pánikrohamba, mely a múlt hónapban fogta el és melynek keretében megkérdőjelezte mindahány zoknijának a létét, és ezt ugyanilyen modorban rajta, Carloson kérte számon. Cecil a fagylaltmenta szekrénykéket csapdosta, kinyit, beleles, bamm bevág. Carlos felsóhajtott, és eltolta maga elől az újságját, de még nem engedte el – vágyakozva gyűrögetett rajta egy szamárfület.
- Nincs a helyén?
- Nincs, ott néztem először.
- Fürdőszoba?
- Ott néztem másodszor.
- És nincs a-
- Mindenhol néztem – vágott közbe Cecil, megemelt egy vázát, alálesett, majd a helyére csapta -, és nincs sehol, és én meg elkések! – Itt drámai szünetet tartott, amit arra használt fel, hogy rendben megkösse a nyakkendőjét. Carlos a kövér, kerek órára sandított a plafonon, inkább csak megszokásból. Tűnődve leste a kusza számlapot.
- Hanyas?
- Hm?
- A szemüveged.
- Hogy-hogy hanyas?
- Hány dioptriás?
- Mit tudom én! – csattant fel Cecil, és ismét a szekrényekhez fordult. Bamm-csatt-bamm-durr.
Carlos türelemmel elszámolt háromig.
- Mennyit látsz?
- Az E-t.
- Az E-t?
- A lapon. A tőr és a gamma alatt. A felső sorban a harmadik.
- Te a harmadik jelet látod a számlapon?
Cecil bólintott.
- Az optikusnál.
Cecil ismét bólintott.
- Basszus. – Carlos nyelt egyet. A torka egyszerre kiszáradt. – Mióta ilyen rossz?
- Gondolom, sráckorom óta. Nem emlékszem. – Cecil megtámaszkodott a konyhapulton, és kifújta a levegőt. Bocsánatkérően végigsimított a fafelületen, aztán Carlos felé fordult – nagyjából felé – és homlokráncolva, halkan kérdezte: - Segítesz megkeresni? Lécci.
- Itt kell lennie valahol – jelentette ki Carlos magabiztosan, és már állt is fel. A gyomrát görcsbe húzta valami.



H Á L Ó S Z O B A



Az ágy szinte csak mellékesen állt a könyvespolcok gyűrűjében: könyvek a falakon végig, vigyázzban és oldalukra borulva, regények, lexikonok, enciklopédiák, szótárak, átsatírozott térképek; pár szobor arca, mint halottasmaszkok, üvegcsék, lombikok, fatáblára gombostűzött rovarok, egy táskarádió, hogy is ne; az egész egy bizarr antikvárium otthonosabb kiadása, papírillatú és mindig félhomályos, az ágy pedig hatalmas, a párnák színei, mint az őszi levelek, a takaró vastag és nehéz, és jelen esetben nagyon, nagyon gyűrött. A gerendáról lógó, imbolygó lámpás fénye kialudt, csak az éjjeliszekrényen álló rézpolip csápjaiban lobogtak még az illatos mécsesek, és a levegő még nehéz volt a szex szagától. 


Carlos a hunyorgó fényekkel együtt pislogott fel. Az előbb fehér fény söpört végig rajta, az orgazmus káprázatos látomása, és most értetlenül bámulta a fölé boruló, forgácsoló fadeszkákat, hiszen a jelenség olyan valósnak tűnt, nem lehetett pusztán a felszabadult hormonok által kiváltott inger, az agy pillanatnyi rövidzárlata. Fény volt, éles és harsány, hőként lobogott végig rajta, mint egy miniatűr atomrobbanás, mint száguldó részecskék – de ez már nem számított. Hirtelenjében oly tiszta tudata megbicsaklott, ahogy zsibbadás futott végig rajta, mely elnehezítette a tagjait és elnehezítette az elméjét, és Cecil felhajolt az öléből.
Észrevette, hogy ő még mindig a hajába markol, és az első reakciója az volt, hogy elengedi, de a puszta gondolat is, hogy bármiféle kontaktusnak véget vessen köztük, nevetségesnek tűnt; ujjai szorításából engedve csak végigsimított az arcán, és mutatóujjának hegyét a száján húzta végig (amit a fickó művelni tud…), és a szemébe nézett mélyen.
Cecil tekintete izzani látszott, a hold homályos derengésével, pupillája tág, orcája, ajkai kipirulva, a haja csapzott, kócos káosz, és Carlos féloldalasan elvigyorodott, lustán, tompán; Cecil mindig, mindig ilyen, függetlenül attól, hogy tíz pásztorpercet töltenek-e el együtt a zuhany alatt vagy egy hajnalba futó éjszakát egymás karjaiban, Cecil alkotóelemeire bomlik majd, újra és újra megtörténik ez a sajátságos reakció és mindig ugyanolyan lenyűgöző lesz.
- Gyönyörű vagy – suttogta Carlos, és egy pillanatra meglepte saját hangjának érdes mélysége, Cecil pedig csak mosolyogva ingatta a fejét, fölötte térdelve, és Carlos el akarta magyarázni, egy egyenlettel talán: „Cecil, úgy vagy gyönyörű, mint a természet legfelfoghatatlanabb jelenségei, szép vagy mint az idő és ragyogóbb egy önmagát fojtogató szupernóvánál, és én szeretlek minden csillag hevével és minden űr kétségbeesésével” – szavak, szavak, szavak, csak ennyit adhatna. Ujjaikat összefűzve magához, magára vonta, hogy összesimulva feküdjenek, Cecil Carlos ziháló mellkasára hajtotta a fejét, még mindig zaklatottan dobogó szívére fektetve a tenyerét, és az ujjaival tétován utánozta a ritmust, tapp-tapp-tapp. Carlos tétován cirógatta a haját, és szabad kezével végigkövette a tetoválások fekete mintáit, figyelve, hogyan futnak végig a derengően sápadt bőrön, vékony, lila kacskaringókká fordulva, majd sötét madarakká, képtelen csillagokká és hervadó virágokba bomolnak egy kifordult szem felett, mely kanyargó hullámokat sugároz magából.


És ott voltak a skarlát jelek.

Az ujjával csak ezeket érezte. Sebek vonalát. Korbács, vagy pálca: hasító husángok nyoma, itt pedig éles kampók martak belé, egy égésnyom, ujjnyi csak, cakkos vágás a gerinc mentén és tűszúrások a gerincvelő felett, vaskarmok, acélfogak, feltépett öltések és tompa körömmel felkapart, hámló hegek Cecil gyönyörű, puha bőrén.
- El fogod mondani egyszer – kérdezte Carlos -, ki művelte ezt veled?
Cecil sűrűn pislogva nézett fel rá, mint aki valamiféle transzból ébred, aztán a válla felett hátrafordult és rövidlátóan hunyorgott a sötétben.
- Ja? Nem emlékszem.
- Először azt mondtad, hogy voltak ezek az… alakok – segített Carlos. – Hogy nem akarsz róla beszélni. Baj, hogy beszélünk róla?
- Nem, ööö. Igazából mindegy, nem? Mármint… – Megint megpróbált hátra nézni, aztán csak vállat vont. – Nem emlékszem a fickó arcára. Nem emlékszem, volt-e arca.
- Mindig ugyanaz a fickó?
- Nem, biztos nem, van egy rakat alkalmazottjuk… Figyelj, bonyolult. Jó?
Carlos nem tudott mit mondani. Cecil az ágy peremén áthajolva felcibálta a földre letúrt takarót, és kettejükre borította, hogy a fejüket is befedje egészen, és együtt lélegeztek abban a sötétségben; Carlos még mindig nem tudott megszólalni, összezárta az ajkait, mert tudta, hogy csak kiáltani tudna, torka szakadtából, üvöltene amíg kiakadt állkapoccsal térdre nem csuklik, mint Night Vale-ben annyian. Cecilbe kapaszkodott.


E L Ő S Z O B A



Cecil a kabátszekrényben lapított. A szekrénynek nem igazán volt létjogosultsága: Carlos itt tartott persze hét rend keményített gallérú laborköpenyt, ő maga pedig pár széldzsekit és kabátot, rendíthetetlen klímaváltozási optimizmussal, de nem sok hasznát vették az egésznek. A szűk, tölgyfa szekrényben, mely alig volt magasabb vagy szélesebb egy ingaóránál, fülledt meleg pállott, és Cecil levendula és naftalin szagát érezte, a könnyeivel együtt nyeldekelte, ahogy remegve állt, jólfésülten, elegánsan, és a szemüvege maszatos volt már, ahogy nyirkos szempillái minden pislogásnál a karcmentes lencsének tapadtak. Ökleinek elfehéredő bütykeit szorította az ajtónak, az ajkaira harapott. Az ajtó nem záródott rendesen, vékony, poros fénysáv dőlt be hozzá a sötétbe. 
Carlos fütyörészve pakolászott.


Cecil hagyott neki egy cédulát. „Korábban behívtak, XX.” Ami azt illeti, ez még igaz is volt.  Carlos ráérősen kávét készített magának – Cecil hallotta a gép zúgását és aztán érezte a füstös, kesernyés illatot -, papírzörgés, újság talán, csövek búgnak, fürdőszoba (a füttyszó már trillázik), árnyék suhant át a fénysáv előtt (Cecil összehúzta magát, a könyökét a teste mellé szorítva, küzdve a feltörő könnyek ellen), cipők koppanó hangja, aztán a dallam elhal,  hangról-hangra lelassul, szétesik, és nem nyílik az ajtó.


Csönd.

„kérlek menj el kérlek menj el kérlek menj el kérlek kérlek kérlek”

Cecil megmozgatta a lábujjait a zoknijában. Ostoba Cecil. Elfelejtette elrakni a cipőjét, persze. Carlos észrevette. Hogy a fenébe vette észre?
- Cecil? – A férfi türelmetlen, rémült hangon kiáltotta a nevét.
„nem vagyok itt nem vagyok itt nem vagyok itt”
- Cecil! – Valamit a földre ejtenek. Fémes, tompa csattanás – egy táska talán, annak a csattja. Aztán Carlos rohanása.
- Mezítláb mentem munkába – motyogta maga elé Cecil. – Gyerünk, csináltam már furább dolgokat is, ez egy jó hipotézis. Add fel, add fel, add fel addfel addfel addfeladdfeladdfel. – Az öklére harapott, elfojtva a sírást, egyetlen nyüszítő, elesett kis hang tört csak elő, és Carlos feltépte a szekrény ajtaját.
- Cecil, hé-hé, minden oké, minden oké, minden oké...
Cecil úgy zuhant a karjaiba, mintha nem lennének csontjai. Feltörve, elesetten zokogott, lassan letérdeltek az előszoba parkettjára, Carlos az ölébe vonta, csitítva simította a haját, ringatva karolta át.
- Minden oké – mantrázta. – Minden oké. Mi a baj? Cee, kincsem, nézz rám, nézz rám, mi az? Cecil, drága Cecil…
Cecil, drága Cecil, eltakarta az arcát, a fejét rázta. Carlos mind szorosabban és szorosabban ölelte át, a hátát simogatta, a nyakába csókolt.
- Behívtak – hüppögte Cecil.
- Igen, írtad. Mi történt?
- Nem mentem. Nem akarok menni. T-tudom… tudom mit jelent aaa, amikor b-behívnak műsoridő előtt, a-amikor… - A hangja elcsuklott. Carlos teste egy pillanatra megfeszült, érezte az izmaiban és érezte az érintésében, és könyörögve belékapaszkodott. – Semmi baj – szipogta, és pontosan tudta, mennyire idiótán hangzik, remegő szájjal és vörösre bőgött szemekkel, de ha hangja nyugodt; csak az kell, hogy a hangja nyugodt legyen  - akkor elhisznek mindent – Semmi baj – ismételte megint, és Carlos csak megrázta a fejét és aztán a mellkasába fúrta az arcát, belégzés és kilégzés, mélyen, egyenletesen. Cecil a laborköpenyre markolt, az öklébe gyűrve az anyagot, állát a férfi vállának vetve, és nézte a közönyösen fehér plafont. A rejtett kamerákat az álmennyezet mögött. – Semmi baj - jelentette ki.
- Nem fognak téged bántani – szűrte Carlos a fogai között. – Nem, amíg én-
- Csss, na. Minden oké. Emlékszel? – Cecil sírósan felnevetett. – Minden oké.
Carlos finoman eltolta magáról, és szigorúan meredt rá, a vállára markolva.
- Mondj el mindent. – Nem kérés volt: parancs, és Cecil az ajkaira harapva ismét megrázta a fejét, tenyerét a füleire simítva, lezárva a szemét, nem hall semmit, nem lát semmit, nem beszél.
- Nem lehet.
- Nem érdekel.
- Nem szabad.
- Aha, még mindig nem érdekel.
- Nem tudom. – Akaratlanul törtek rá a könnyek egy újabb görcsös rohamban, és amikor Carlos felé nyúlt, hogy átkarolja, eltaszította a kezét. – Nem tudom! – ordított fel. Nem emlékezett, mikor kiabált utoljára. – Nem tudom, érted? Képtelen vagyok rá! Ha elmondom neked, mi ez, hogy mi folyik itt, hogy mi történik valójában, akkor el fogsz menni, el fogsz menekülni mint ők, mint-mint annyian! Tudod, hányan mentek el? Tudod, meddig jutottak, mire jutottak?!  Ezrével… Bárcsak inkább meghaltak volna!
- Nem megyek sehova – jelentette ki Carlos nyugodtan. Értetlen és naiv nyugalommal.
- Futottam – nyelt egyet Cecil, és megrázta a fejét. – Annyiszor próbáltam egyszerűen csak futni. Night Vale jön utánad. Night Vale mindig… - A hangja elcsuklott. A következő szavakat kényszeresen köhögte fel, érezte és tudta, hogy valaki más akarata szólal fel benne: - Night Vale, a mi csendes kisvárosunk, az otthonunk. Itt jó, itt jó.
- Nem megyek sehová – ismételte Carlos rendíthetetlenül, és újfent kinyúlt felé; Cecil ezúttal hagyta, hogy közel húzza, elgyengülten hajtotta a homlokát a vállának, kezeit tehetetlenül maga mellé ejtve. – Nem hagylak itt – suttogta Carlos. – Érted? Nem foglak itt hagyni. Soha.
- Nem tudhatod –vágta rá Cecil önkéntelenül. Vissza akarta nyelni a szavakat, de már késő volt. Carlos megrázta a fejét.
- Nem akarlak itt hagyni. Ez az én döntésem, és én fogok dönteni a jövőben is, és melletted döntöttem, és melletted is fogok dönteni; bármi áron, Cecil.
- Nem lehetsz benne biztos… - érvelt Cecil, Carlos pedig megbökte az orrát.
- Bármi áron – morogta parodisztikusan lemélyített hangon, és Cecil felcsukolva nevetett. Carlos vigyorgott – a mosolya, mint a napfény – és rácsókolta ezt a ragyogást az arcára; az arcára százszor és végül a szájára. – Szeretlek. Érted?
- Nem értem. Nem fogom megérteni soha.
- Jó. Akkor jó. – Talpra állt, és a kezét nyújtotta. Cecil gondolkozott egy darabig – röviden csak, szótlanul – aztán egy reszkető, könnyittas vigyorral hagyta, hogy felhúzza magához. 


N A P P A L I



Körömszaggatta tapéta borította a nappali falát. A falon kardok, mindketten elhitették magukkal, hogy csak dekorációs célzattal. A polcokon fóliánsok sorakoztak és dunsztosüvegben, formaldehidben lebegő ízelt lábú lények, Carlos sajátságos kiskedvencei. A díványon ültek, egymás mellett, előttük gurba lábú asztalon egy viharvert ventillátor, amit olyan feszült, istenfélő tisztelettel figyeltek, mint valami ereklyetartót vagy modern eukarisztiát. 
 - El tudod képzelni - kérdezte Cecil, a lustán forgó falapokra meredve, kezeit az ölében nyugtatva, ahogy előre görnyedt - el tudod képzelni, hogy itt megöregszünk? 
Carlos hümmögött. Alsónadrágban volt. Cecil trikóban és feltűrt szárú melegítőben. 
- Fiatalon fogunk meghalni - mondta. 
- Veled akarok megöregedni - jelentette ki Cecil, mire megfontoltan bólintott. 
- Akkor itt öregszünk meg. Együtt. - Rámosolygott. Cecil csak a szeme sarkából nézett rá, aztán elvigyorodott, és összekulcsolt ujjaira bámult. Körmei alatt idegen vér alvadt.
 - Öregebbek leszünk, mint a sivatag - duruzsolta. Carlos nevetett, és hátravetette a fejét a kanapé támláján.
- Öregebbek leszünk, mint az ég - sóhajtott. 
- Mint a kövek - tódított Cecil, és röviden bólintott hozzá.
- Az ég öregebb.
- Mint a meteorok.
- Mint az atomok. 
- Mint minden. 
- Ügyes. 
- Hmm. 
Carlos a térdére fektette a tenyerét, és bátorítóan megszorította. Cecil elfojtott egy újabb mosolyt. 
- Itt vagyunk otthon - mondta Carlos. - Itt öregszünk meg. Itt lesz vége. 



vége



komment: igen // nem

12 megjegyzés:

Reyklani írta...

"Kissé megkukultan mutogatat a bejegyzés-táblára"
Én...ide...mindjárt... Irok valamit. Tényleg. Beccszó.
Tényleg.
Eldöntöttem.
"Kétségbeesetten a kezébe temeti az arcát, majd hirtelen az ég felé néz, és lendíti a kezeit is"
De hogy a francba lehet ilyen tökéleteshez bármit hozzáfűzni?
"vesz egy mély levegőt és igyekszik"
Szóval CArlos t ö k é l e t e s, és Cecil is t ö k é l e t e s és ez az egész annyira kifejezhetetlenül, borzongatóan, szomorúan, kegyetlenül szép, hogy komolyan ellenőriztem, hogy a helyén van-e a szíve. Nem mondom száz százalékra, hogy igen, mert te elloptad.
És nem is bánom, amíg ilyeneket adsz cseréeb.
A zene, Night VAle, Cecilos, a történet argh...."a rajongó feladja és szótlanul nyáladzik tovább"
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: A vizsgákhoz sok sikert!

Raistlin írta...

REYKLANI, köszönöm szépen (a jókívánságot is és a kedves szavakat és úgy amblock, na) 。◕‿◕。
u.i. a kedves művésznő a későbbi időjárásjelentések egyikében tűnt fel és rögtön beleszerettem mert dAYUMMm

River írta...

Miezkérem. Miértilyeneltaláltkérem.

Nem tudom, de nem is keresem az okát (közös feels-headcanonok? vagy egyszerűen ezek :ők: ? ) amiért sok helyen egyezik az elképzelésünk a munyik lakásáról, mert. Mert hihetetlen érzékkel és formai-tartalmi részletességgel helyezed el őket a lakásukban, vagy alakítod ki belőlük a lakást, vagy csinálsz valami olyan szimbiózist hármójuk között ami olyan, mint az egész cecilos kapcsolat: bohém, határozott és lehetetlenül gyönyörű. Az egészen apró, mentazöld részletektől a lólábas fürdőig minden él és pulzál.

Aztán egyszer csak elkezd túlgyűrűzni a lakáson, és Cecilen és Carloson is. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy nem egy sima, jól funkcionáló párkapcsolat, hanem valami baromira univerzális egymásra találás, ami gyönyörűen lebeg körülöttük. Az.Összes.Jól.Szerkesztett.Jelenetben.

EZ itt amit cecilosnak hívunk, kérem.

Raistlin írta...

RIVEREM tetete
(gaimanem)
olyan inspiráló veletek beszélgetni hogy az lassan már veszélyes
nagyon szépen köszönöm a gyors kommentet és hogy *leír egy kört a levegőben* hogy vagy


és hogy megint sikerült egyetlen mondatban megfogalmaznod amit én hét oldalon át próbáltam nyöszörgni

azanyáddeszeretlek

KatieCat írta...

Remélem, vágod, hogy lassan illegális, amit csinálsz. De szerencséd van, mert bárki szívesen bújtatna, had rád ugrana az inerpol.
Szóval Nigth Vale egészen addig groteszken vicces-ijesztő, míg csak azt érzem, hogy "valami itt nem stimmel", de határozottan, kétségbeejtően rohadtijesztő lesz, amikor kiderül, hogy "háhááá, innen nem mész el". Szóval ja, először sikerült félnem tőle, úgyhogy gratulálok~
Amúgy igazán aranyos kis lakásuk van, láttam magam előtt az egészet, körbejártam az egészet, és haww.
(És olvastam ám az előzőt is, csak vizsgaparában voltam, de az is nagyon-nagyon-nagyon tetszett.)
Köszönöm, hogy olvashattam, sok sikert a továbbiakban meg sok hajrá a vizsgákhoz~

Raistlin írta...

KATIECAT, mindenekelőtt pofátlan nagy sikert minden egyes vizsgádhoz, hiszek benned!
Aztánpedig: nagyon-nagyon szépen köszönöm és örülök hogy sikerült rád hoznom a frászt AKAROMMONDANI.

*beveszi magát az ágyad alá egy szatyor szaloncukorral amiből néha ad is hálából*

D.L.L. írta...

*Rohadtul összezavarodott fejjel pislog a képernyőre*
Hiába hiszem azt - ó én naiv - hogy én már semmin sem lepődöm meg, mindig rá kell döbbennem, hogy Night Vale-ben a semmi fogalma valami egészen mást takar. Ezt ezúttal azok után állapítottam meg, hogy én hülye, a domestic címke láttán tényleg domesticre számítottam. Aztán ismét eszembe jutott, hogy jahoppá, náluk az a domestic, ha Cecil remegve bujkál a szekrényben, és az a fluff, mikor a szőnyeg alól kezek nyúlnak ki néha. Szóval igen...
Az viszont mindig újra és újra lenyűgöz, hogy egy ilyen helyen, mint Night Vale, létezik igaz szerelem, és te ezt úgy tudod átadni, de úgy... Hát, mint senki más. *jobb nem jutott az eszébe*
Mit is akartam még.. Ja, hogy Óbasszus, hogy én hogy irigyellek én, hogy ennyi jó kis headcanonod van, és ennyire hihetőek és ennyire passzolnak az egészhez. Nekem valahogy még mindig homályos foltok lebegnek a szemem előtt azokon a pontokon, ami nem derül ki az eredetiből.
És igenigenigen, öregedjetek meg együtt, muszáj, egyszerűen nem lehet máshogy. És egyszer írd már meg azt is *nagy szemeket mereszt*

Raistlin írta...

D.L.L., most megmentetted a napomat attól hogy sötét kietlen semmibe hulljék, köszönöm ;u; [a nap felében és tegnap hajnal négyig dolgoztam, a másik felében pedig rinyáltam hogy miért vállaltam el egy fordítási munkát a vizsgaidőszak kellős közepén - önnön optimizmusom a tűrőképességemmel kapcsolatban újra és újra meglep]
Szóval nagyon szépen köszönöm ezt az üdítően bájos kommentet, és és - neadjötleteket, NAGYON szeretnék olvasni erről a felvetésről, hogy tényleg megöregszenek együtt, zseniális gondolat - de ha én írom meg akkor abban tuti nem lesznek annyira öregek és temetés és hhngngnng, túl jól ismerem magamat. De bogarat ültettél a fülembe.

És bevallom, hogy többnyire ennyin múlik egy ötlet vagy egy headcanon, gondosan körülbástyázom magamat kreatív emberekkel (ti. olvasók és író-kollegák) és Yamival meg Riverrel szoktunk például közösen brainstormingolni, ez az egész sztori konkrétan onnan jött hogy River kijelentette hogy Cecil mániákus bögregyűjtő és hogy mennyi székük van nekik Carlosszal mennyire indokolatlanul, mire előbb az arcukba üvöltöttem az ötleteimet aztán jöttem ficet írni (és most ők is domestic ficeken dolgoznak éppen tanulás mellett szóval jippí)

уαмι. írta...

Bevallom, bár tudod, hogy féltem tőle és nagyon jó időben szerettem volna elolvasni; ez a pont most érkezett el az életemben, és kurvára nem bántam meg.
A leíró részeknél az adott írónak nagyon kell igyekeznie nálam, hogy ébren tartsa a figyelmemet - te olyan játszi könnyedséggel szegezted a tekintetemet a sorokra, hogy nem győzlek csodálni. A lakás minden egyes apró tárgyában érzelem van és élet, tömény harmónia, egy kis bohóság, valamiféle precíz káosz ami annyira baromira Cecilos.
Imádtam a brainstormotokat olvasni, és annyira tudtam, hogy zseniális dolog születik belőle. Annyira nagyon tudtam. *sírós arc*
Szeretem a profin ütemezett pofon-simogatás eszközt, nálad jobban tényleg senki nem bánik ezzel.
A hatása alatt vagyok, és nem akarok kibújni. Remekül bevackoltam magam, szereztem egy wombatos bögrét és most rettegek és boldog vagyok.
Köszönet érte. Ezer köszönet. x

Raistlin írta...

YAMI, örülök, hogy kivártad *lepacsizik vele tősgyökeres hangulatolvasóként*

És szereted a leírásokat ;___; Ők is téged, Viktorom, ők is téged ;___;

Nagyon-nagyon szépen köszönöm!


u.i. hepiend.

Luca írta...

Raistlin, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de nagyon, nagyon jól írsz. Nagyon. Nagyon. Jól.
Látom magam előtt a lakásukat- a csüggedt fürdőt, a cuki konyhát, az érzelmi hullámvasút hálószobát, a szinte idilli nappalit és a cseppet sem idilli előszobát. Sőt, nem csak látom magam előtt, hanem beköltöztem. Keress a szekrényben vagy az ágy alatt. Onnét kukkolom gátlástalanul legkedvesebb páromat, miközben az Arctalan Idős Hölgy Aki Titokban A Házadban Él jelentéseket küld nekem arról, hogy éppen írsz-e róluk.
Domestic Night Vale módra. Imádom.

Raistlin írta...

LUCA *elhalmoz mézeskalácsokkal, papírkorona a fejedbe, karácsonyi dalnokok szivárognak az ágy alá* Nagyon szépen köszönöm, teljesen feldobtad a napomat ;u;

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS