a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. december 1.

And it's hard to learn, and it's hard to love


Dean/Castiel AU, hatodik fejezet. Maya ezúttal sajnos nem tudott közreműködni az ötleteléstől és a jobban sikerült rajzoktól eltekintve, úgyhogy cserébe én szenvedtem össze nektek hatvan oldalnyi tömény homoszexualitást és pálcikaembereket, most ajándék zenei melléklettel, melynek meghallgatását viszont az "akkor" szekció után javaslom.




AKKOR



Tizenhat órája vannak úton. Az Evergreen streeten kanyarognak, pirkad az ég alja. Dean már nem hisz benne, hogy Arizonán kívül létezik más állam is. Sam úgy bámul a szélvédőre, mintha az üveg mögött már látná a szomszédos Kalifornia fényeit, és a mellkasát átszelő biztonsági övre markol. John letekerte az ablakot: hideg szél vág be, olaj, aszfalt és széna szagát hozza magával. Dean végignyújtózik a hátsó ülésen. Azt az utasítást kapta, hogy próbáljon meg aludni, mert a határnál át kell vennie a volánt. John és Sam mindent elkövetnek, hogy egy pillanatra se pihenhessen le.
- És hol a fenében akarsz majd te lakni, mi? - üvölt John. A hangszórókból a House Of The Rising Sun ordít. Nem halkítja le. Sam válasza egy gitárszólóba veszik. - Hogy “összecuccolsz pár haverral”? Kikkel? Ismerem őket?
- A lényeg, hogy én ismerem őket - mondja Sam valamivel emeltebb hangon. Dean szenvedve az üléshuzatba temeti az arcát, és felnyög, kezét a fülére simítva.
- Velem így te nem beszélsz, megéretted? Válaszolj rendesen, ha kérdezlek, világos? Kikkel?
- Nem mindegy?
- Sammy... - motyogja Dean békítően. Sam vet rá egy ingerült pillantást a visszapillantó tükörből, aztán John felé fordul.
- Miért nem tudsz leszállni rólam?
John a kormányra ver.
- Mert a fiam vagy, és ha történik veled valami, az az én felelősségem lesz, érted? Hogy akarsz megélni? Majd a haverjaid fizetik neked a lakbért, meg-
- Találtam munkát - vág közbe Sam, és összefűzi a karját. A kockás ing ujja túl hosszú, eltakarja a kézfejét. - Van ott egy biliárdszalon, ahol tudok takarítani, meg jelentkeztem londinernek egy hotelbe, és a KFC...
- Londiner - ismétli John undorodva -, ez a szép szó a csomaghordó fiúra? Ez a terved?
- Ez egy terv.
- Szóval, ha jól értem, te úgy jelentkeztél ezekre az állásokra, hogy még nem mondtam igent Stanfordra?
Sam drámai sóhajjal az ölébe ejti a kezét.
- Csak körbenéztem! Csak körbenéztem, oké? Körbenéztem, mert számítottam rá, hogy rögtön jön az inkvizíció...
- Senki sem számít a spanyol inkvizícióra - morogja Dean. Sam hátrafordul és rávigyorog, hálásan és kétségbeesetten. John feléjük pillant.
- Ez valami közös poén? Melyik film ez?
Dean a tenyerébe temeti az arcát.
- Csak Sammyvel néztük a...
- És szerinted most kell poénkodni?
- Nem. Tudom, hogy nem. Sajnálom.
John még mindig őt nézi.
- Komolyabban kéne venned ezt az egészet, Dean. Az öcsédről van szó.
- Persze, tudom.
- Ő nyilvánvalóan nem tud vigyázni magára, neked kell...
Sam felordít:
- Apa!
Az utasteret fény tölti meg, egy kamion reflektorai. A duda hasító, zúgó hangja, John félrerántja a volánt és a fékre tipor, de már késő, a kerekek csikorogva kifordulnak, égett szag, és az ütközés előtt van egy pillanat, egyetlen pillanat, amire Dean úgy emlékszik majd, mint egy állóképre: minden tökéletesen mozdulatlan, John a kormányra markolva, előre dőlve, Sam, ahogy ismét hátrafordul felé, rémült és értetlen tekintettel, és csak a kamion króm hűtőrácsait látni és a lámpák őrülten villognak, egyre lassabban és lassabban és lassabban... aztán az a zaj, az a fémes csattanás, és egyetlen kiáltás a torokban, és Dean olyan erővel ütődik az ülésnek, hogy elveszíti az eszméletét.
A csend következik és a feketeség. Sam valahol azt mondja:
- Dean... úristen, Dean, apa meghalt...
Nem lát semmit.
- Dean...
Zúgás és csend.
Magához tér. Az ülésnek szorulva zihál, érzi, ahogy a bordái emelkednek és süllyednek; érzi, hogy elrepedt pár; a fájdalom vonaglóan éles, a légzése száraz és sípoló, égésszag, füstszag, hússzag. Megpróbál feltérdelni, de nem tudja mozdítani a lábait. Felkönyökölve körbe néz, a kép homályos, szédült és bizonytalan, és amit lát, azt képtelen felfogni. John a volánra borul. Johnnak nincs arca. A vállai között egy szétzúzódott hús- és csontkupac. Oldalra kapja a tekintetét. Sam mereven ül, a kezei remegnek. Lélegzik. Él.
- Sammy... - köhögi Dean, és előrébb mászik, és ahogy a roncsokon kúszik át, észreveszi, hogy az anyósülésen két fémrúd fúródik keresztül, az anyagot feltépve véráztatta, sárga szivacsból merednek elő, élesek és hosszúak, mint egy szörnyeteg agyarai. Tovább mászik, a fogait összeszorítva. A hűtőrács kifordult fémrudai Sam gyomrába ágyazódtak. Sam sápadtan és remegve bámulja a plafont.
- Apa meghalt - mondja. A hangja teljesen normális. Üres.
- Sammy...
- Veszekedtem vele. - Vesz egy nehéz levegőt, ami sírósan elcsuklik. Dean kinyúl és megszorítja a kezét.
- Semmi baj, Sammy. Semmi baj.
Egymásba kapaszkodnak. Sam szorításában nincs semmi erő.
- Hívom a mentőket - suttogja Dean. A torka szárazon kapar, a fejében még mindig az lüktet: apa meghalt. Nem mer felé nézni. - Minden rendben lesz.
- Már úton vannak. A kamionos... - Sam felköhög.
- Hé, hé, ne beszélj. - Dean olyan erősen szorítja a kezét, hogy az ujjai elfehérednek. Sam nem érzi. A haja vértől lucskosan tapad az arcába.
- De te rendben vagy? - motyogja tompán, aggódva. - Mi van a lábaddal?
- Csak hallgass és... és várjunk, és... minden rendben lesz...
A rádióból a Sound of Silence szól a Simon and Garfunkeltől. Sam odapillant, és vagy nevet, vagy zokog.
- Gyűlölöm ezt a számot.
Dean ráver a rádióra, de az nem hallgat el. Az egész kocsi csak egy füstölgő roncs már, és a rohadt rádió tökéletesen működik. A szélvédő szilánkokra tört, John feje szétroncsolódott a kormányon, a szétszakadt fém átütötte magát Sam gyomrán és a széken, és a meggörnyedt ülés összezúzta Dean lábát és bordáit, de a rádió még mindig szólt. Dean felnevet, az arcán könnyek csorognak, egyre szorítja Sam kezét, és kifulladva röhögnek együtt. A távolban kék és vörös fények izzanak fel vijjogva, Dean odafordul és elvigyorodik, szélesen és vadul, aztán visszanéz Samre, azt akarja mondani: látod? itt vannak!; Sam maga elé mered, de nem lát semmit. Sam fogja a kezét, de nem érzi a remegését. Sam nem hallja, ahogy felordít.
Sam még mindig vigyorog.






MOST






Dean Sam pulóverét viselte, ami hatalmas volt és ocsmány, a szokásos, leörökölt vacak, de ha nagyon akarta, Dean még eltudta hinni róla, hogy érzi rajta Sam illatát, ennyi év után is. Ott volt az a rengeteg fotó és pár videó, de az illatát végleg elvesztette, és ebbe sosem akart beletörődni. Magába karolva, lázasan sétált fel-alá az apartmanban, és körtúrája során rendre megcsúszott ugyanabban a földre hajított dolgozatban, amit újra és újra elátkozott, de amit soha nem tett a helyére. Néha leheveredett, és érezte, ahogy az ólmos zsibbadás a végtagjaiból a mellkasára kúszik, elnehezítve a légzését. Homályosan látott, fókuszálatlanul, a füle zúgott és kóválygott a feje, mindent egyfajta fáziskéséssel érzékelt. A szemei égtek, szárazon és fájdalmasan, de nem merte lehunyni őket. Nem merte beengedni az álmokat.
Vasárnap este volt.
Valaki kopogtatott az ajtón.
Dunn-dunn-dunn. Három szabályos, egyforma koppanás, és Dean törődött közönnyel fordult oda; egy pillanatra úgy tűnt, az egész szoba az ajtó felé dől.
Dunn-dunn-dunn.
Tudta, hogy csak képzeli, hogy csak képzeli megint. Az arcát a tenyerébe temette. A bőre cserzett volt és fertőtlenítőszer-szagú. A tenyerét feljebb csúsztatta, előre görnyedve a hajába markolt, és csuklóját a szemének szorította, erősen, olyan erősen, hogy csak szikrázó és cikázó kékséget lásson, amiről tudta, hogy semmivel sem valóságosabb, mint bármi, ami az ajtónál állva kéri a bebocsátását. KBBRRRRRRR, a csengő, türelmetlenül. Ez legalább új volt. A szörnyetegek idáig nem csengettek. A kezét elhúzva maga elé bámult: zoknis lábaira a kopott parkettán, a farmernadrág rongyolt szárára. A padló hideg volt, úgy érezte, a talpaira tapad. Nem mozdult.
- Elmennek - motyogta kicserepesedett ajkakkal. A csengő megint megszólalt, aztán kopogás következett, és - tisztán hallotta - egy lemondó sóhaj. Ökölbe szorította a kezét, és felnézett. Az ajtó, bölcs bükknek álcázott műanyaglap, ott volt vele szemben, a téglafalba ágyazva, és ő várta, hogy kinyíljon magától, hogy lassan és nyikordulva megforduljon a sarokvasain. Csak túl akart lenni az egészen. - Gyertek - szűrte a fogai között. - Gyertek, rohadékok.
Kopp-kopp-kopp.
- Dean?
Megrándult. Ez Castiel hangja - ez egészen biztosan Castiel hangja. Valamiért az órára bámult, mintha attól várna valamiféle magyarázatot vagy megerősítést. 19:13. Szombat reggeltől vasárnap estig, az huszonnégy+x óra. Elkezdte leszámolni az ujjain. Mikor is lépett le tőle? Mikor hagyta ott?
- Dean, ott vagy? Minden rendben?
A telefonja után matatott. Feloldotta a billentyűzárat. Négy nem fogadott hívás.
Aha. Lenémította, persze.
Egy utolsó, bátortalan koppanás következett. Hirtelen felkapta a fejét
. El fog menni, lobbant fel benne a felismerés. Tennie kéne valamit, de nem tűnt egyértelműnek, mit csináljon. Kiáltani kéne, zajt csapni, életjelet adni, de még mindig meglapulva ült csak, gyáván, és gyanakodva bámulta a bejáratot, a mozdulatlan kilincset. Tadd-tadd-tadd. Távolodó lépek.
- Cas! - üvöltött fel, őt is meglepte, milyen elszánással és milyen kétségbeeséssel. Felpattant, rohant - ismét és már-már hagyományosan megcsúszott a dolgozatban, beverte a térdét a dohányzóasztalba, káromkodott, és bicegve ugrált az ajtóig. A kulcs a zárban volt, ügyetlenül próbálta elfordítani. A félfának kellett támaszkodnia, úgy szédült, és egyre biztosabbá vált, hogy ha Castiel netalántán még ott áll, neki az első dolga lesz szentimentálisan lehányni. A vállával lökte ki az ajtót, a kilincsbe kapaszkodva előre bukott, aztán gyorsan megvetette a lábát a küszöbön.
És ott volt Castiel. Hosszú, elegáns kabátja hóporos, az orrát pirosra csípte a dér, a nyakába hanyagon sál hajítva, a kezében egy hatalmas batyu. Erősen szuszogott, futott talán, űzöttnek tűnt és fáradtnak. A szája megrándult, mintha egy mosolyt fojtana el, ami csak a tekintetében izzott fel.
- Hello, Dean.
Dean lehunyta a szemét. Meg akarta állítani ezt a pillanatot. Csak Cas és ő, a lépcsőházban, a küszöbön, valaminek a kezdetén, faggatózás, vádak, bocsánatkérés és kérlek-kérlek
múlt nélkül, örökre.
- Gyere be - motyogta, biccentett és félreállt. Castiel akart mondani valamit - bizonytalanul felemelte a batyut - de aztán kihúzta magát és valósággal
menetelt a nappaliba. Ahogy elhaladt mellette, Dean érezte a belőle áradó hideget és a méz és menta ismerős illatát egy teljesen oda nem illő, olcsó arcszesszel. 




- Hova tehetem a cipőt?
- Fennhagyhatod.
- Havas.
- Csak hajítsd le valahová.
Dean zsebretett kézzel figyelte, ahogy Castiel fél lábon pattogva cibálja le magától a hasított bőr bokacsizmát, és nagyon próbál egyensúlyban maradni. Tudta, hogy már fogalmaznia kéne a szövegét, kezdetnek jöhetne egy sajnálom (bár igazság szerint újra azt tenné, elfutna megint) - a szavak a torkán akadtak, és sehogy sem tudott megszólalni. Castiel néma csendben párhuzamosan egymás mellé állította a cipőit, felakasztotta a kabátját, a sálját, megszabadult a kardigántól, felgyűrte az ingujját, aztán újra megragadta a batyut, körbenézett, és határozott hévvel becélozta a dohányzóasztalt a nappaliban.
- Visszahoztam a dzsekidet - mondta. - Sejtettem, hogy meg fogsz fázni nélküle.
- Nem vagyok megfázva - vágott közbe Dean, hevesebben, mint szerette volna. Karbafont kézzel Castiel után indult, és megállt mellette. - Enyhe nátha, a nehezén túlvagyok. Csak lázam van.
Castiel ellentmondást nem tűrően vágott egy termoszt az asztalra.
- Hoztam teát. Van itt erőleves, és ööö, még tea… Ez a dzsekid. - Kicibálta a táskából, és a kanapé karfájára fektette. - Még jó meleg mind. Nem tudom, mennyire vagy ellene a homeopátiának, de hoztam pár gyógyszert, ami segíthet, és persze ginszeng-gyökeret; immunerősítő, meg van itt ööö, gyömbér, eukaliptuszolaj, citrom… narancs? Narancs.  Keksz… kekszkekszkeksz… á, ide bújt.
Egyre sorakoztak a különféle varázsszerek az asztalon, amiket Castiel kotort elő a batyuból, és Dean lassan felfogta, hogy a másik férfi
elképesztően zavarban van. Nem állta meg, hogy ne vigyorogjon - a mosoly fájdalmasan vonaglott végig az arcán, és egy pillanat múlva el is tűnt. Leguggolt Castiel mellé (a térde panaszosan megnyikordult) és egyszerűen csak átölelte. Közel húzta, az arcát a vállába temetve, és az öklébe gyűrte az ing puha anyagát. Béna, kényszerű póz volt, a bokája sajogva remegett, Castiel kezeit akaratlanul is kettejük közé préselte (a férfi egy doboz Walkers-féle háztartási rágcsába kapaszkodott, aminek a kartonja benyomódott). Castiel valóságos volt, hús-vér, eleven, és Dean csak hálásan szorította magához, érezve megint, hogy beszélnie kéne, hogy most kéne a nyakába suttognia minden vallomást, megbánást, de ismét néma volt. Castiel végighúzta az ujjbegyeit a mellkasán - egyszerű kis mozdulat volt, de ez volt minden, amit a pozíciója megengedett, és azt suttogta:
- Nagyon forró vagy.
Dean elengedte. Egy pillanatra elárulva érezte magát és tehetetlen düh szorította össze a gyomrát, egy pillanatra utálta ezt az egész lehetetlen helyzetet, aztán csak lehuppant - a hideg padlóra ült, felnézett Castielre megint, és egyszeriben megnyugodott a másik mosolya láttán.
- Figyelj… - kezdte. Castiel előre nyúlt, és két ujját a homlokához érintette, aztán hümmögve rásimította a tenyerét.
- Bocsánat, de voltál te orvosnál?
- Szart. Mondom, csak a szokásos téli izé.
Castiel lassan ingatta a fejét.
- Nem vagyok orvos, de nem annak néz ki. Mínusz tizenhárom fok volt pénteken.
- Azért nem volt annyi.
- Celsiusban.
- Jahogy.
- Gőzölnünk kell - döntötte el Castiel, és a térdére csapva felállt, aztán körbefordult. - Hol találom a konyhát?
- A sarokban.  Az elválasztónál.
Castiel kimérten bólintott, és körbefordult megint.
- Szép lakás - jegyezte meg. - Otthonos.
- Hja, mint egy bunker.
- Bocsánat, hogy csak így rád törtem.
Dean vállat vont. Castiel felmarkolt egy befőttesüvegnyi szárított kamillát, és a sarokban berendezett, konyhának kikiáltott elkerített részleghez sétált. A különböző kések, húsvágó bárdok, mérő-és fakanalak ugyanolyan stílusban voltak elrendezve a falon, mint a fegyverek egy fordulattal arrébb. Castiel választott magának egy spatulát, egy kampóról leakasztott egy krómszínű edényt, és bizalmatlanul bámult a digitális tűzhelyre.
- Érintőképernyős - sietett a segítségére Dean. - Üss rá erősen.
Castiel ököllel rávágott. Dean finoman félretolta a kezét, és ujjának három koppantásával életre hívta a sütőt.
- Titokban amúgy szeretek főzni - magyarázta. - De amikor beköltöztem, ez nem volt szempont. Azt hittem, majd úgyis továbbcuccolok… - A mosogatógépnek támaszkodva (melynek teteje munkapultként és vágódeszkaként egyaránt funkcionált) szemügyre vette a lakásnak vallott hektárnyi nagyszobát, mintha először látná, és megállapította, hogy pontosan úgy fest, mint egy lakás, amiből
menten továbbcuccolnak: a szétdobált papírzsebkendők és földre hajított könyvek ellenére is kínos volt a rend. A szeme sarkából Castielre sandított, és eltűnődött azon, mit árulhat el róla az otthona, mit gondolhat róla ennek alapján a másik férfi; és még mindig egy bocsánatkérést fogalmazott, ami egy hosszú, deduktív analízisből végül egy egyszerű “hé, ne haragudj”-ra maximálta magát; viszont továbbra is képtelen volt kimondani. 
Castiel úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, a lábasba szórta a satnya kamillákat, amik abszurd napfoltokként lebegtek a vízen. Dean csendben várta, mikor kezd el lobogva forrni a posványos latyakká lett lé, nagyon, nagyon halványan érezni kezdte a virágok hintőpor-illatát, és ismét csak azt akarta, hogy ne mozduljon tovább ez a pillanat, hogy a víz soha ne érje el a forráspontját és az ő fegyelmezett kis társalgásuk se forduljon át valami egészen másba.Szerette volna, ha Castiel ordít vele vagy az arcába sziszegi az átkait, ha nevet rajta, lesajnálja, vagy egyetlen szó nélkül otthagyja, ahogy mindenki más; az a tapasztalat már ismerős volt, tudta, hogyan reagáljon. 
“Lehetünk még barátok?”, jutott eszébe, ahogy a zsebébe süllyesztette a kezeit, és a kérdés újra és újra ismételte magát, de egyáltalán nem akarta feltenni. A kurva életben soha nem is voltak barátok, bárhogy is áltatja magát, az egész erre ment ki. Nem is a péntek estére, hanem erre a napra, ahogy egyre közeledik a pillanat, amikor minden véget érhet vagy elkezdődhet valami, és bármelyik pillanatban megtörténhet a választás, és talán csak egy szón fog múlni vagy egy eltévesztett gesztuson - Dean megfeszülve állt, semmiképp sem akartra elmulasztani vagy szem elől téveszteni az alkalmat, de szédült és hullámokban tört rá a rosszullét, a  gyomortól a torokig, a szívtől az erekig, ahogy zsibbadt vért lök szét benne. Castiel felemelte a fedőt, a gőz fölé hajolt, és Dean látta maga alatt heverni, megfeszülve, zihálva, a nyak megadóan fehér villanása, a hús, a hő, a rajongó ringás, és a legszívesebben mögé állt volna, magához vonva a csípőjét, mert akarta még egyszer és utoljára, mielőtt még bármi történne, mielőtt talán minden végleg tönkremenne.
Castiel egy konyharuhával a lábos két fülére markolt, és elmosolyodott.
- Így - mondta büszkén. - Tudsz nekem hozni egy vágódeszkát, kérlek? Hova tehetem? A dohányzóasztal megfelel?
Dean ismét egy roppant kommunikatív vállrándítással felelt. Castiel önkiszolgáló üzemmódban a nappaliban a földre rángatott pár vörös díszpárnát a fekete bőrkanapéról, és intett Deannek, hogy foglaljon helyet.
- Törülköző…
- Fürdőszobám azért van. Várj, hozok.
- Hagyd csak, majd én.
Castiel kisvártatva felbukkant három fehér törülközővel - az egyiken tisztán kivehető volt a hotel hímzése, ahonnét Dean lopta, de Castiel nem firtatta.
Talán Castiel volt az egyetlen ismerőse, aki sosem faggatta a múltja felől. És ő volt az egyetlen, aki megérdemelte, hogy tudjon róla.
- Akkor ezt hogyan csinálom? - kérdezte Dean, ahogy elfészkelődött a párnákon. Castiel értetlenül nézett rá.
- Még sosem gőzöltél?
- Nem sűrűn.
- Hát… az öledbe veszel egy törülközőt, kettőt pedig a fejedre terítesz, és a gőz fölé hajolsz.
- Parti. - Dean követte az utasításokat. Az arcába csapó gőz forróbb volt, mint várta. - Meddig kell így maradnom?
- Bő tíz percet - hallotta Castiel hangját. A férfi a közelében ült le. Dean fintorgott, rájött, hogy Castiel nem látja, szóval szenvedve felnyögött. - Sokat segít - magyarázta a férfi szinte bűntudatosan. - Gabe mindig ezt csinálta, ha megfáztam. Bár nem éltünk együtt sokáig, de gyakorta voltam beteg akkoriban. - Megköszörülte a torkát. - Igazából ki nem állhattam eleinte, mivel unalmasnak tartottam, de aztán Gabe kiokoskodta ezt az ötletet, hogy közben meséljek valamit.
- Nem lett volna egyszerűbb, ha ő mesél neked?
- Félt, hogy nagyon röhögni kezdek, és belefulladok a vízbe; legalábbis ezt mondta. - Castiel felsóhajtott. - Lehet persze, hogy valóban így volt: mindig is nagyra tartotta a khm, sajátságos humorát.
- Jó arc.
- Nem tudom, olvasta-e valahol, vagy magától jutott erre a megoldásra… mindenesetre ez lett a “vallomások a víznek”... Azt mondta, a víz meghallgat. Sok mindenen mentünk keresztül akkoriban, és voltak dolgok, amiket neki nem tudtam volna elmondani. - Nyelt egyet. - De a víznek igen.
- Furán hangzik.
- Gyerekek voltunk. Könnyű a tündérmesék varázskútjának látni egy lábos kamillateát.
- Egyébként nem hülyeség. A módszer. - Dean hunyorogva bámult a víz felszínére. A lábos alján aljas korpomfolt terpeszkedett. - Mit gondolsz, ki kéne próbálnunk?
Castiel egy darabig hallgatott; mély lélegzetet vett.
- Talán nem lenne rossz ötlet - mondta végül puhán, és a tenyerét Dean vállára simította. - De tudnod kell, hogy nekem semmiféle… nekem semmivel nem tartozol.
Dean megkapaszkodott a törülköző szegélyében.
- Oké.
- Kérdezhetek én?
- Ühüm.
- Nem vagy köteles válaszolni.
- Tudom. Ki vele.
Egy újabb mély lélegzet következett.
- Mi történt édesanyáddal?
Dean nem erre számított, ha számított egyáltalán bármire is. Nézte a víz közönyös csillogását.
- Meghalt - mondta egyszerűen, és meglepte, milyen könnyű kiejteni a szavakat. - Amikor négy éves voltam, Sammy meg csak pár hónapos. Spontán égés. Vele égett az öö, szóval mindenünk.
Elhallgatott. Castiel nem mondta, hogy sajnálja; nem szörnyülködött, nem nyilvánított részvétet, nem szólt semmit. Csak figyelt rá. Dean megnyalta kicserepesedett ajkait, és folytatta tovább.
- Apa teljesen ki volt akadva. Nem volt magyarázat az egészre. Spontán égés, érted. Ez olyan szar, ami más emberekkel történik. Nem is a híradóban, hanem az ilyen “Száz megmagyarázhatatlan eset” meg ilyen szarokban, ezekben a nyomorék tévéműsorokban meg könyvekben. Néha röhögni akarok az egészen. Abszurd. Kurvára abszurd. Kibaszott H.P. Lovecraft. - Reszkető lélegzetet vett. A gőz forrón csorgott le a torkán. - Asszem apa is ezt gondolta. Nem nyugodott bele. Akkor kezdte el kutatni a természetfelettit. Elsőnek logikus magyarázatot akart, érted, de az nem volt. Szóval jött ezekkel… hogy gömbvillámok, meg minden. És valahogy eljutottunk a démonokig meg a kísértetekig meg hogy minden… pokolkutyák. És, ööö… - Lehunyta a szemeit megint. - Szóval ezt csináltuk. Ezt csináltuk egész kurva életünkben. A végén szerintem már nem anyáról szólt. Persze mindig ezt mondtuk. De ha őszinte akarok lenni, apa… apa bekattant. - Ezt még soha nem mondta ki. Kellett egy kis csönd. Castiel tenyere türelmesen pihent a vállán. A gőz csípni kezdte a szemét. - Utáltam, amikor Sammy ezt mondja, de tényleg így volt. Andragógiát tanultam… szakosodtam a természetfelettire… családi vállalkozás. Apa azt akarta, hogy Sammy is ezt csinálja, de… neki elege lett. Volt egy barátnője. Távkapcsolat. Együtt jelentkeztek a Standfordra, jogra… oda mentünk autóval, és aztán… - A hangja megremegett, és a felszakadó, nehéz, hörgő sóhaj felzavarta a párálló vizet. - Az én hibám volt. Én tehetek az egészről. Nem figyeltem. Ők veszekedtek, nem nézték az utat, nekem kellett volna. Belénkjött egy kamion. Apa rögtön meghalt. Sammy… Sammy egy darabig még élt. - Erősebben kezdte szorítani a törülköző szélét. A keze remegett. - Bobby vett magához - folytatta rekedten. Kényszerűen. Pontról-pontra. - Volt egy durva évem, de azt akarta, hogy összeszedjem magam. A tanulásba menekültem. Magoltam, mint az állat, amíg már… mindennel tele volt a fejem, és nem tudtam gondolni a világon semmire de semmire. Összejöttünk Lisával, szétmentünk. Elkezdtem tanítani. Leörököltem Bobbytól a dékáni címet. És most itt vagyok. Egy kibaszott, kiégett roncs egy karambol után. - A hangja elcsuklott. Onnan vette észre, hogy sír, hogy egy könnycsepp felzavarta a víz felszínét, aztán pedig már hülyén és tehetetlenül zokogott, tele tüdővel, szipogva, köhögve; a válla rázkódott, de Castiel keze biztosan pihent rajta.  Felült; hagyta, hogy a férfi felhúzza, és gyengéden az arcára simítsa a törülközőt. Puha, öblítőszagú sötétség volt. 




Lassan megnyugodott.
Bocsánatot akart kérni a jelenetért, de Casitel valahogy nem tette szükségessé. Nem tudta volna ezt jobban megfogalmazni, bár tétován kereste rá a szavakat. Valahogy egyszerűen csak tisztában volt vele, hogy Castiel érti. Érti, miért áll neki egy harmincon túli férfi egy lábas fölé hajolva zokogni rongyolt törülközők alatt, és megkésett meglepettséggel érte a felismerés, hogy Castiel azt is érti, nevezett harminc feletti férfi miért rohan ki a hóviharba az első éjszakájuk után. Hogy Cas nem vár magyarázatokat és hazug bocsánatkéréseket. Hogy nem vár semmit.
Castiel felültette a kanapéra, gondosan körbebástyázta a párnákkal, a kezébe nyomta a termoszbögrényi erőlevest egy műanyag kanállal, és elvitte kiönteni a kamillateát. Dean előkerítette a távirányítót, és kétségbeesett gyorsasággal bekapcsolta a tévét. Hosszas kapcsolgatás után kikötött egy kellemesen intelligensnek látszó adón, ahol andalító tájképeket vetítettek valami közép-európai országról.  Castiel hamarosan előkerült két bögre teával: az egyiket Dean kezébe nyomta, a másikat hálásan szorongatta a markában, leült a kanapéra, és óvatosan fújni kezdte a csalánillatú gőzt. Deannek reményteli déja-vuje támadt, amit Castiel a következő kommentjével rögtön megtört:
- Volna kedved filmet nézni?
- Aha - vágta rá, egyszerre csalódottan és megkönnyebbülten. - Ott van a kollekció aaa, tévéállvány alatt. Válogass.
Castiel röviden bólintott, gondosan félretette a bögréjét, és leguggolt a tévé elé. Dean kába örömmel figyelte, hogyan csúszik fel Castiel inge a derekánál, felfedve a világos bőrt.
- Haláli hullák hajnala - mormolta a férfi értetlenül.
- Na, az például pont tök jó.
Castiel gyanakodva szemlélte a borítót, aztán egy eltökélt szusszantással kipattintotta a tokot.
- Bízom az ítéletedben.
A lemezt túlzó műgonddal a lejátszóba illesztette, aztán visszakommandózott Dean mellé. Félinches távban ültek, de Dean már ezt is soknak érezte, szóval a főcím után férfiasan Castiel vállára hajtotta a fejét.
Szinte azonnal elaludt.


Amikor fölébredt, az ágyában hevert, állig betakarva, alsónadrágban. Kellemesen melege volt, és a változatosság kedvéért kapott levegőt. Arra jutott, hogy Castiel látogatása bizonyára álom volt; ezúttal végre nem lidércnyomás. Lerugdosta magáról a pokrócokat (a végtagjai továbbra is ólomsúlyúak voltak), és elindult, hogy szerezzen magának egy pohár vizet. Egy ásítást elnyomva a kanapé felé pillantott, aztán egyszerre megtorpant.
Castiel ott hevert, gyűrött ingben, borostásan, takaró nélkül, a könyökhajlatába temetve az arcát. A televíziót gondosan kikapcsolta, és elpakolta az asztalról a mindenféléket. A kabátjával takarózott be.
Dean érezte, ahogy a szíve süllyedni kezd: mintha húzni kezdte volna valami lefelé és lefelé, és tudatosult benne - kristálytiszta, józan bizonyossággal - hogy szerelmes ebbe a férfiba, igazán és elviselhetetlenül. Mellé sétált, leguggolt hozzá. Szinte hitetlenkedve bámulta, hogyan zuhan rá a reggeli fény és hogyan keringenek körülötte a puha porszemek. Kinyújtotta a karját, és a kézfejével óvatosan végigsimította az állát, az egyetlen részt, ami látszott az arcából. A tapintása forró volt és karcos. Öntudatlanul húzta végig a hüvelykujját száraz ajkain.
- Basszus, Cas… - motyogta, aztán felállt, leporolta a kezét (nem tudta, miért) és lábujjhegyen a konyhába osont. Lábujjhegyre állva szerzett magának egy Coca-Colás poharat, óvatosan megtöltötte vízzel, nagyot kortyolt. Visszafordult a nappali felé. Castiel továbbra is ott hevert a kanapén, de lassan fészkelődni kezdett. Dean a napba hunyorgott.
Hétfő reggel, állapította meg kötelességtudóan, aztán félrenyelt.
- Hétfő reggel! - ismételte meg hangosabban, és a poharat félretéve Castielhez futott. Egy pillanatra elbizonytalanodott: hogyan ébressze fel? Hogyan szokás ez? - Cas, föl kell kelned! Ma vizsgáztatsz, haver. - Megrázta a vállát. - Ébresztő, héj!
Castiel riadtan felült, Dean pedig még annál is riadtabban hátraugrott, és ismét beverte a térdét a dohányzóasztalba. Némán átkozni kezdte a svéd bútortervezést, Castiel pedig a hajába szántva lihegte:
- Vizsgázom?
- Vizsgáztatsz.
Castiel cambridge-i edzése csillapodni látszott, hunyorgott, aztán álmosan Deanre nézett és szélesen elvigyorodott.
- Hello, Dean.
- Jó reggelt.
- Jobban vagy?
- Igen. Tényleg. Vizsgáztatsz.
- Vizsgáztatok. - Castiel ledobta magáról a kabátot. - Mikor?
- Tízkor, nem?
- Ó, akkor rendben van. Beállítottam egy ébresztőt hétre. - Megkísérelt visszafeküdni, aztán hirtelen kiegyenesedett megint. - Remélem nem gond, hogy kölcsönvettem a kanapét? Nem akartam hazamenni, hátha rosszabbul leszel este.
- Mellém is bemászhattál volna. - Talán csak képzelte, hogy Castiel arcába vér szökött. - És kilenc múlt.
- Az lehetetlen! - Castiel talpra szökkent, és jobb híján a vállára terítette a kabátot. - Egyikünk sem aludhatott ilyen hosszan!
- Hát, én beteg vagyok, te meg… kimerült?
Castiel ingerülten legyintett, és a batyujához ment. Kis kotorászás után előkerített egy neszesszert.
- Használhatom a fürdőszobát?
- Naná. Meddig voltál fent este?
- Nos, végignéztem a filmet, eltakarítottam magam után… Ó. Mit vegyek fel? - Lebámult reménytelenül gyűrött ingére. -  Kölcsön tudnál adni egy öltönyt, ha nem nagy kérés?
- Az egyetlen öltönyömet a Pulvi egy szertárszobájában tartom. De nem kell úgy túllihegni. Hozzáddobok egy farmert meg egy pulóvert, kurva hideg lehet kint, és nem akarsz te is legöthösödni.
- Jut eszembe! - Castiel összecsapta a tenyerét. - El ne felejtsd bevenni…
- Megoldom - szakította félbe Dean, és a vállainál fogva finoman tolni kezdte. - Arra van a fürdő.
Amíg Castiel lezuhanyzott, ő mindenekelőtt ellenállt a kísértésnek, hogy benyisson hozzá, másodsorban pedig engedelmesen kérődzött egy kicsit a gyömbérgyökeren, és legurított pár gyógyszert: az apró fehér golyócskák meglepően édesek voltak. Castiel vizes hajjal és egy szál törülközővel a dereka körül hajolt elő, hogy talál-e itt kölcsönborotvát.
- Megtiltom, hogy borotválkozz - vágta rá Dean, aztán ahogy Castiel csalódottan visszacsukta az ajtót, a ruhaállványához sétált, és válogatni kezdett.
A helyzet egyszerre volt fantasztikus és pocsék.
Fantasztikus rész: Castiel itt, a házban. Pocsék: gyakorlatilag hiába, mert ő egy az egyben úgy néz ki, mint a telehányt felmosóvödör hasonmás-bajnokság aranyérmese, és ami azt illeti, valahogy úgy is érzi magát; esélytelen, hogy bármit kihozzon a szituációból, és persze megtehetné, hogy csak élvezi a férfi társaságát, csendes, hálás örömmel, de. De Castiel ismét előbukkant egy szál törülközőben, frissen és illatosan, ő pedig indokolatlan agresszióval nyomta a mellkasának a neszenadrágot egy pulóverrel és boxerrel.
- Tessék - szűrte a fogai között. A következő próbatétel az volt, hogy Castiel nem ment vissza a fürdőbe felöltözködni.
- Nagyon el fogok késni - zsörtölődött, amíg fél lábon pattogva felhúzta az alsógatyát. - És ez az első vizsgám!
- Nyugi, a Pulvi seggében lakom. Ja, és igazoltan hiányzol.
Castiel fintorgott.
- Nem várathatom meg a hallgatóimat. Azt hiszem, kihagyom a reggeli teát.
- Hősi áldozat, melyért örökre áldják majd dicső neved.
- Ha nem lennél beteg, a szemedre vetném, hogy nem veszed elég komolyan a helyzetet.
- Örülök, hogy kivételezel velem - villantott egy csábosnak szánt mosolyt Dean, aztán ismét eszébe jutott, hogy jelenlegi arci állapota, szóval arra az apatikus döntésre jutott, hogy nem fárad tovább a flörttel. Ez volt az a pillanat is, amikor Castiel magához húzta és a nyakába csókolt, kicsivel a füle alatt. Dean megborzongott.
- Ez nem ér - motyogta.
- A gyógyulásodra.
- Siess vissza.
Castiel meglepettnek tűnt.
- Nem bánod, ha ide jövök vissza?
- Nagyon rosszul vagyok - hazudta Dean készségesen. - Szörnyen rosszul.
- Hm. Sokkal jobb színben vagy.
- Nem tudom, túlélem-e ezt az éjszakád nélküled.
Castiel szemforgatva mosolygott, és megigazította magán a pulóvert.
- Éppenséggel visszajöhetek, de mindenképpen haza kell ugranom pár holmimért, és Emmanuelt sem szívesen hagynám ebéd nélkül. Nem egészen így terveztem ezt az egészet.
- Hogyan tervezted?
Castiel vállat vont.
- Nem voltam benne biztos, hogy beengedsz majd.
Dean gyomra ismét összerándult - mintha hasonöklözték volna.
- Figyelj…
- Semmi baj. Akkor majd jövök. Kívánj sok sikert.
- Legyen az, hogy az összes helyes válasz a “nem tudom.”
Castiel szenvtelenül bámult rá, aztán csak megrázta a fejét.
- Nem tudsz veszíteni.
- Te nem tudsz nyerni! 





Jimmyről lelopták a láncot. Ismét. Castiel már meg sem rezdült. A táskáját a fonott kosárkába hajította, felrúgta a kitámasztót, és dudorászva kerekezni kezdett. A dudorászást csak akkor vette észre, amikor már a dal felénél tartott.  
Pofátlanul boldog volt.
Úgy érezte, helyes lenne, ha némi bűntudatot mutatna, vagy legalább valamiféle morózus apátiát. Önző alaknak tartotta magát, aki nem érdemel meg egy ilyen gyönyörű reggelt (tenger felől érkező orkán és szánkóvá avanzsált kerékpár ide vagy oda). Önző volt, mert soha nem számított neki egy pillanatra sem, hogy Dean viszonozza-e az érzelmeit. Őszintén szólva fel sem merült benne ennek a lehetősége, és most, hogy megtörtént, nem tudott mást tenni mint - felkenődni egy tűzcsapra egy idillikus baleset keretében. Leporolta a havat a kabátjáról, és nyeregbe pattant megint. Arra tökéletesen készen állt, hogy messziről csodálja Deant, rajongva minden mozdulatáért - el tudta képzelni, hogy az élete végiig megőrzi magában holmi hóbortos ideaként, frivol ideálként: az egész dolgot úgy fogta fel, mint egy margójegyzetre rótt ifjúkori strófát, ami az akarata vagy a tudta kívül lett a legszentebb szerelem ódájává. Úgy elemezte a történteket, mint egy ismerős verset, szavakat húzott alá és kötött össze az elméjében és megállapította: igen, ez most vágyódás, igen, ez most szenvedély, igen, a ritmus, két test ütemhangsúlya tíz tizedben, igen, ez most a lírai én, egyedül a magányt szimbolizáló lakásán, a markába szorított dzsekivel (és hogyan lesz a tárgy az emberré és az ember ötletté), és bámul ki a fejéből és eszébe jut, hogy egyedül a tragikus hősök ilyen passzívak, hogy egyedül ők törődnek bele a végzetükbe, és hogy valóban rajta áll, hogy megváltoztassa a története műfaját. (“Vakmerőn / A mindenséget ostromoljam? / Egy perc elég idő, hogy / Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon.”)
Bekanyarodott a Pulvinariumra, és Jimmyt egyszerűen Völgyzugoly oldalának támasztotta. Hunyorogva nézett az égre: lassú pelyhekben szitált a hó (megtisztulás), a csizmája alatt ropogott (ez lehet az elvesztett szüzesség), sárga fény hunyorgott (a felfedett igazság szimbóluma). Lírai merengéséből hamar kizökkentette a Minerva-szobor köré csoportosult tanulók látványa. Olyan áhítattal sorakoztak a szemeteszsákból kicsomagolt istennő lábainál, mintha egy pogány kultuszt készülnének újraéleszteni. Castiel bizalmatlanul feléjük pillantott, és kiszúrt egy lila kabátos figurát, aki elkezdett fölmászni a talpazatra. Professzori kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse a balesetveszélyre. Zsebrevágott kézzel kocogott felé, és balvégzetére a kabátos pont felé fordult. Miss Bradbury volt az, és vadul integetni kezdett felé:
- Mr Milton! Hát magát is látni! Jöjjön, segítsen.
Castiel a hallgatók nyájára nézett megint, és félszeg készségességgel állt Charlie rendelkezésére.
- Tudna nekem bakot tartani?
- Mi sem természetesebb - motyogta. Úgy vélte, minden más természetesebb lenne. Engedelmesen letérdelt azért, és összefűzte bőrkesztyűs ujjait. Charlie virágmintás Martenséről hamar hólatyak szivárgott a kesztyű alá. - Megkéredzhetem - nyögte halkan -, hogy mi történik itt?
- Ó? - Charlie felfelé ágaskodott, és ha Castiel jól látta, a tenyerét forrón Minerva ball mellére simította. - Iskolai hagyomány. Ha vizsga előtt megérintjük Minerva bal mellét, mind átmegyünk.
- Ön nem vizsgázik.
- Nem, de na. Szerencse. Kipróbálja ön is?
Castiel felnézett a szobor mord kőarcába.
- Talán majd máskor - hagyta helyben. Charlie vállat vont, leszökkent, és felkínált egy papírzsebkendőt.
- Hajrá, srácok! - üvöltötte hátra a válla felett a didergő diákoknak, aztán Castielbe karolt. - Szürkerévben vizsgáztat?
- Igen.
- Tudja, hol van?
- Nem.
- Elkísérem. Cserébe valljon színt.
Castiel zavartan nézett rá.
- Mit ért ez alatt?
Charlie oldalba könyökölte.
- Ugyan már! Életemben először látom mosolyogni.
Castiel ezek után mindent elkövetett, hogy a vigyora minél erőltetettebbnek tűnjön.
- Nagggyon szeretek vizsgáztatni  - szűrte a fogai között. 








Nagyon gyűlölt vizsgáztatni. A terem telve volt. Közel kétszáz elkerülhetetlen tekintet, és mind rajta függött, amíg a tanársegédek kiosztották a lefelé fordított dolgozatlapokat. És ott állt ő, aki egész évben ügyelt rá, hogy fegyelmet és tiszteletet kommunikáljon feléjük az öltözködés jelrendszerével, és akinek az egész megjelenése most azt üzente: “Szevasztok. Aki kitalálja, ki aludt a dékán kanapéján, bónuszpontot kap.” A pódiumnak támaszkodott. Igazából lehetett volna rosszabb is a helyzet. Dean ruhái valamiféle biztonságérzettel vértezték fel, mintha a férfi közelségét sugározták volna (és azt az elkerülhetetlen, gúnyos gondolatot, hogy viselésükkel birtokolja azon irodalomprofesszorok privilégiumait, akik eltöltöttek egy ferde estét a dékánnal - és ezzel végre valóban az egyetem teljes jogú tanárává avanzsált.) Egy pillanatra lehunyta a szemét, sóhajtott, aztán körbehordozta a tekintetét a gólyákon.
- Kezdhetik - mondta. - És sok sikert.
Az önuralma akkor mondott végleg csődöt, amikor nem sokkal később megjegyezte:
- Esszét kérem, csak az írjon, aki feltétlenül szükségét érzi.
Megkönnyebbült sóhaj söpört végig a sorokon, ő pedig jobb belátásra térve nem magyarázta meg, hogy bizonyos betegápolási kötelességei visszatartanák a dolgozatjavítástól.


Castiel két órája volt távol, amikor Dean megállapította, hogy részéről most már tökéletesen jól érzi magát, és minden tekintetben készen áll a férfi visszatértére. A gyógyszerek és gyógyszernek aligha nevezhető organikus sarlatánságok csodával határos módon levitték a lázát; biztos ami biztos, vett egy jó öt perces hideg-forró-hideg zuhanyt, amire rájött egy jó húsz perces hideg-HIDEG-hideg is, ahogy az agya úgy érezte, ideje emlékeztetni őt a péntek éjszakára.
Az a rohadt péntek éjszaka.
Tudta, hogy ha ez így megy tovább, maradandó merevedése lesz minden asszociatív tollpihe vagy a puszta éjszakai égbolt láttán. Az emlékezés természete miatt mostanra már kívülről látta az egészet, mint egy álomban, önmagának elmosódottan hízelgő visszképével, ahogy Castiel combjai között térdel, és éppen ő a legboldogabb ember a világon - kivételesen nem az agyban termelt hormonok, hanem a szívben zubogó érzések miatt. 
Látni vélte Castiel arcát azokban a pillanatokban is, amikor ő a vállába kóstolt vagy amikor már nem bírta nyitva tartani a szemét - Castiel enyhén meglepettnek tűnt, de ugyanolyan áhítatos gyönyör izzott a vonásain, melyek feltétlenül szükségessé tették a plusz perceket a zuhanyzóban. Mély, rekedt hang ismételte a nevét: a szavaknak olyan íze volt, mint a legbársonyosabb bourbon whsikeynek, és képzeletben lecsókolta őket Castiel sima ajkairól. 
Egy kényszeres gondolat arra vitte, hogy összehasonlítsa az élményt azzal a számtalannal, amit különböző nőkkel élt át - őket tekintve kész kis ranglistája volt, amiért néha elkezdte szégyellni magát, de egyszerűbb volt katalógusszerűen felidézni a legjobb csókot, a legbevállalósabb lányt vagy a legelsöprőbb orgazmust. Castielt szentségtörésnek tűnt beilleszteni a rangsorba: ha valaha is oda kerül, megteremti majd a saját kategóriáját, nem is “férfiak”, hanem egy rövid “Cas” felirattal. Dean hülyén érezte magát az egész miatt. Próbálta elterelni a figyelmét, de bármibe kezdett, félbehagyta: elunt esszék és félretett könyvek bástyázták körbe, bekapcsolta a tévét, végigzongorázott az összes adón, kikapcsolta, felhajtotta a a laptopját, majd óvatosan visszafektette a fedelet. Járkált egy darabig, leheveredett az ágyára, aztán nyomban felállt, és a kanapéhoz sétált, végignyújtózva rajta.
Cas a reggel még itt feküdt - éppen csak pár órája.
Dean lehunyta a szemét. Próbálta maga mellé képzelni, a reggel egy variánsában, ahogy közel húzódik hozzá. A puha reggeli fényekről és a kamilla illatáról hamar valami egészen másra terelődött a hangsúly, ruhakupacok a parkettán, szorosra zárt redőny, szorosra hunyt szemek, Castiel torokhangú nyögése hosszan elnyújtva, Castiel teste hosszan végigheverve alatta, a kezét a feje mellé ejtve tartja fenn egy megadó gesztusban, Dean látja az ujjait a csukló köré fonódni ahogy a testük is összefonódik, és csak nézne le rá hitetlenkedve, hogy ez a fantázia akár valóság is lehet. Az ajkaira harapott és a kezét a hasára simította a pulóvere alatt.
- Türelem - biztatta magát, és egyre az ajtót fixírozta. - Türelem, mindjárt itt lesz.
Ez további szenáriókhoz vezetett Castiel belépésével és egy kilincsbe kapaszkodó-ajtónak szoruló szexjelenet különböző változataival (melyek közül a legnevetségesebb határozottan az volt, amelyben Castiel a ballonkabátjában állított vissza, ami alatt semmit nem viselt, és csak hagyta leesni magáról, és Dean nem értette, ez honnan jött, és még inkább nem értette, miért maradt és fejlődött egy igen részletes padlón vonagló, egymásba kapaszkodó, vad és dühödt és kínosan vagy jó félórás epizóddá).
Amikor Castiel valóban visszajött a kölcsönkulcscsal, Deant a nyitott hűtőszekrény előtt ülve találta, ahogy a fagyott mélységbe bámul.
- Mit csinálsz? - kérdezte rémülten, és lehajította a könnyű és feltétlenül szükséges fémkofferét. - Dean, nem vagy így is elég rosszul?
- Az egy szexi ketchup - motyogta Dean. - Az a ketchup nagyon, nagyon rossz kislány volt. - Összerándult, ahogy Castiel ellentmondást nem tűrően bevágta a hűtő ajtaját, és felhunyorgott rá. - Jól vagyok, sokkal jobban. Nézd csak. Ruhák vannak rajtad.
- Bocsánat, hogy így elhúzódott az egész. - Castiel őszinte bűnbánattal simította a tenyerét Dean homlokára, és meglepődött, hogy egyáltalán nem volt olyan forró, mint számított rá. - Gyere, tekerjünk köréd egy takarót. Csinálok teát.
Dean erőltetett vigyorral bólintott. Nem érette, miért nem irritálja a folytonos pátyolgatás. Utálta, ha Lisa anyáskodott fölötte (bár most valahogy nem érezte illőnek, hogy Lisára gondoljon - Lisa egyszerűen más volt, egy másik élet, egy másik univerzum). Castiel gondoskodásában viszont volt valami zsigeri. Olyan könnyedséggel, szinte már ijesztő automatizmussal helyezte mindenki-akárki-bárkimás érdekeit és kényelmét a maga elé, hogy Dean ismertségük során már számtalanszor meg akarta rángatni őt, és könyörögni neki, hogy legyen csak öt percre önző.
Maga köré vont egy takarót, és leült a kanapéra. Castiel visszatért két bögre csalánteával, és Dean egy pillanatra elmerengett azon, hogy most nekik kezdenek szokásaik lenni? A gondolat kényelmetlen volt; túl hamar kortyolt a teába, és megégette a nyelvét.
- Lemek - reflektált. - Eppszerűen szuper.
- Örülök, hogy ízlik - mosolygott Castiel, akit túlságosan is elfoglalt, hogy az asztalt beterítse különböző dolgozatpapírokkal.
- Micinászazokkal? - érdeklődött Dean óvatos artikulációval, Castiel pedig mintegy mellékesen ismét a homlokára simította a tenyerét; de miután nem tapasztalt nagyobb hőmérsékletet, némileg ijedten jegyezte meg:
- Természetesen kijavítom őket.
- Mofft?
- Magától értetődik. - Castiel feltűrte az ingujját, és előkészített egy áramvonalas töltőtollat. - Bizonyára izgatottan várják az eredményt, szeretném mihamarabb tudatni velük, hogy emiatt már ne kelljen aggódniuk.
- Hát aggódniuk, aft nem kell. Minden kurva átment.
Castiel borúsan maga elé vont pár papírt.
- Egy idő után megrémülhettek, hogy csalás a beugró - jegyezte meg -, mert a kezdeti megkönnyebbülésük ellenére végül mindenki úgy döntött, hogy esszét ír.
- Teffék?
- Legalább nyolcvan százalék. - Castiel aggódva a hajába túrt.
- Lehetetlen. Azok után, hogy ingyen affsz nekik egy kettest,még fenvedtek vele?
- Úgy feft… fest.
- Te moft fórakozol.
- Nem én.
- Elolvafták a kötelezőket - folytatta Dean rendületlenül. - Pedig tudták, hogy át fognak menni a vifgán. Hogy mind át fognak menni. Éf dolgoztak vele. Megírták az effét.
- Nagyrészük - fintorgott Castiel. - Azt hiszem, ezt végtére is sikerként könyvelhetem el. - Ismét végignézett a dolgozatkupacon, és alig láthatóan megborzongott. Dean mély sóhajjal a kezét nyújtotta felé:
- Adj egy kibafott javítókulcsot, legalább azt a réfét letudjuk. 






Szürkületig dolgoztak. Valahányszor Deannek elege lett, Castiel emlékeztette rá, hogy ő amúgy is beteg, és nyugodtan lepihenhet, amíg ő ezzel foglalatoskodik - Dean pedig kereken visszautasította.
- Ellenőriznem kell, mi a szart írnak neked - magyarázta. - Ez a verselemzés például egy nagyon bénán álcázott szerelmeslevél.
- Kinek?
Dean eltartotta magától a papírt, és fennhangon olvasni kezdte:
- “A költeménye ezekkel a sorokkal zárul: >>és míg hallom a kihunyt parázs / sóhajait a rézvirágok között, / lélegezni fogom, hosszan éjfél után is, utolsó csókodat.<< Nem tudom, a tanárúr dohányzik-e, de ez a kép blablabla.” A tanárúr.
- Edwin Morgan a Glasgow-i egyetemen tanított életének egy szakában - jegyezte meg Castiel védekezően, de biztos ami biztos, elhalászta a papírt Deantől.
- Ez alig elégséges.
- A fogalmazási stílus valóban feltűnően gyermeteg, és ront az analízis minőségén. - Castiel ráfirkantott egy meglehetősen lehangoló érdemjegyet, és Dean elismerően füttyentett.
- Vannak még csodák.
- Megkövetelem a minőséget.
- Összetörted a szívét. Mennyi van még?
Castiel nyűglődve áttúrta a kupacot, aztán meglepetten jelentette:
- Öt.
- Öt karó! - vágta rá Dean boldogan, talpra pattant és nyújtózkodott. - Ember, most őszintén elgondolkoztam, hogy karikázós tesztet írassak az én rohadékjaimmal.
Castiel megnyálazta az ujját, és fellapozta az első dolgozatot.
- Cas - sóhajtott Dean. - Hagyd a picsába. Nyomj rá valamilyen jegyet, ha attól jobb lesz a lelkiismereted, egy A-t.
- Igazságtalan lenne a többiekkel szemben. Addig te talán… - Lenézett a karórájára, meglepetten pislogott, aztán felhunyorgott Deanre. - Talán tusolj le, kezd későre járni. - Visszahajolt a dolgozat fölé, aztán eszébe jutott valami. - Ne haragudj, hogy a saját házadban utasítgatlak.
- Á, csak így tovább, Cas. Szeretem, amikor parancsolgatsz.
Fáradtan összemosolyogtak, aztán Dean fütyörészve a zuhanyzó felé indult. A víz áldottan hideg-HIDEG-hideg volt. Fogmosás közben megszédült kicsit, de pár perces mosdókagylóba kapaszkodás és tükörbe bámulás indokolatlanul hamar megoldotta a problémát. Magára rángatott egy AC/DC pólót és egy alsónadrágot, és megpróbálta úgy belőni a haját, hogy kifejezetten úgy tűnjön, mintha nem foglalkozott volna vele egy percet sem, de mégis büntessen. A sikerere feletti örömmámorban lebegett ki a fürdőből. Cas már sorba állt egy törülközővel és az ismert neszesszerrel. Kölcsönös kínos vigyor következett, aztán Dean hallgatta, hogyan zúgnak fel a csövek. A dohányzóasztalhoz sétált, és megküzdött az ingerrel, hogy sunyiban mindent F-re javítson. A kísértés fokozódott, amikor Castiel kikiabált neki, hogy legyen szíves beindítani a laptopját, hogy regisztrálhassa a jegyeket a Pulvira. Dean teljesen önzetlenül és abszolút a hallgatók iránt érzett omló és felhőpuha törődésből magától elkezdte a valós érdemjegyeiket rögzíteni az e-indexben, és közben a válla felett hátra-hátrapillantott az ágyára.
Szegény ágy egy katonásan bevetett példány volt; bár a párnájának példának okáért fejlettebb emlékezőtehetsége volt, mint a legtöbb diáknak, Dean eltűnődött, hogy elég lesz-e a hely két olyan embernek, akik történetesen aludni is terveznek. Többek között. Remélhetőleg. Úgy határozott, minden pozíció kérdése, aztán egy ponton ingerülten felpattant, az éjjeliszekrényhez osont, kiemelte a fiókjából azt a pár köteg különleges magazint, amit ott tartott, és becsúsztatta az ágya alá, majd mintha mi sem történt volna, visszatolta a fiókot. Elégedetten visszahuppant a gép elé, Castiel pedig előbukkant egy szürke pólóban és egy fekete alsónadrágban, nagyokat ásítva.
- Ma is szeretnél filmet nézni? - kérdezte.
- Más terveim vannak.
Castielről teljesen lepergett a célzás, és gyászos tekintettel bámult a televízióra.
- Kénytelen leszek valahogy behozni a lemaradásomat a populáris kultúrát illetően. Azt hiszem, tegnap legalább sikerült megértenem a zombiapokalipszis allegorikus vonzatait és gyökereit. Mindig az afrikai vudu-vallásokban kerestem a népszerűségének a magyarázatát, ahol a megevezésére használt szó istent is jelenthet, de ráébredtem, hogy egy romantikusabb, pszichoanalitikusabb eredet áll a háttérben, melyet aztán a poszt-modern kiábrándulása teljesít be és a pacifista terror.
Dean rámeredt, aztán finoman felvonta a szemöldökét.
- Szerintem feküdj le. Befejezem az indexet.
- Igazán nem kéne fáradnod vele. - Castiel hálás mosollyal fordult az ágy felé, aztán bizalmatlanul mérte végig a fölészögelt fegyvereket és a könyvespolcot. - Biztos vagy benne, hogy nem fog zavarni, ha-
- Kuss és lődd fel a takarót.
Dean megpróbált becsületesen eljárni az adminisztrációval, de túlságosan elterelődtek a gondolatai, amikor hallotta Castielt bénázni az ágyneművel, és az olvasólámpa kattanását. Küldött egy e-mailt Megnek - nem minden elégtétel nélkül-, hogy mindenkinek regisztráljon egy A-t, akit kihagyott volna, aztán kikapcsolta a gépet. Figyelte, hogyan halványul el a laptop képernyője, és a lakás puha sötétségbe borult: egyedül az ágyat övezte hívogató fénygyűrű, és ő lassú léptekkel megközelítette.
Valahol félúton jutott eszébe, hogy Cas feltehetőleg kurva fáradt, ő pedig azért még mindig lázas.
A becserkésző sétából megadó csoszogás lett, amit a lámpa lemondó kattanása követett.
- Jó éjt, Cas - dünnyögte nehéz szívvel.
- Szép álmokat.
Dean mártírként fúrta magát a matrac mélyére, és az álláig vonta az antiallergén tollpaplant. Egy romantikusabb fele megkísérelte emlékeztetni őt, hogy Casszel tölti az éjszakát, közösen, együtt, így vagy úgy, és bár nyűglődve és kénytelen-kelletlen, muszáj volt igazat adnia neki. Törődött nyugalommal fészkelődött kicsit, aztán megpróbált közelebb húzódni Castielhez - neki háttal feküdt, és következésképpen a mocorgás során az ölébe simult.
- Whoa, Cas!
- Ne haragudj. Igen nehéz… szóval… türtőztetni magam, amikor. Ilyen közel. - Sietve hozzátette: - Rögvest elmúlik.
- Azt próbáld meg - szűrte Dean a fogai között. Castiel feltehetőleg nem hallotta: hátrált egy kicsit, és nyugtatóan átkarolta Dean vállát, szinte barátilag.
Dean Winchester sok mindent elviselt már a sorstól.Az, hogy a saját ágyában friendzone-olják, ha csak egy éjszakára is, már túlment a tűréshatárán.
Ádáz elszántsággal markolt Castiel csuklójára, és szelíden kényszerítette, hogy lejjebb csúsztassa a kezét, és lejjebb és lejjebb.
- Biztos vagy benne? Elég jól vagy hozzá?
- Erre gondoltam egész nap. - Dean zavartan megnedvesítette kiszáradt ajkait. Castiel az ujjbegyeivel végigsimított kezdődő merevedésén, mire fennakadt a lélegzete. A férfi megismételte a mozdulatot.
- Óvatosak leszünk - mondta közben olyan hangsúllyal, mintha elsősorban magát győzködné.
- Kurvára hogy nem leszünk óvatosak.
Castiel keze az alsónadrág anyaga alá csúszott. A tenyere forró volt és száraz, az ujjai határozottak. Dean visszanyelt egy kiáltást, és hátrahajtotta a fejét; a sötétben a tömörfa ágytámlára bámult, és hegyes kék szikrák izzottak fel előtte.
- Várj. Látni akarlak.
Castiel épp csak annyi időre húzta vissza a kezét, amíg Dean szembefordult vele és közelebb húzódott. A homlokukat összetámasztva egymásra néztek, és Castiel mozdulatai biztosabbá váltak. Dean legyűrte kettejükről a takarót derékig, és egyre nehezedő légzéssel lefelé nézett, aztán megnedvesítette az ujjait, és Castiel ágyékára simította a kezét. A férfi felnyögött, és Dean elégedett vigyorral kezdte mozgatni a csuklóját.
- Ez most jó érzés, mi? Basszus, Cas, olyan nagyon jó lesz… - Érezte, hogy a másik megremeg, és hallotta éles lélegzetvételét. Amire nem számított, az az volt, hogy Castiel maga alá gyűri és fölé térdel; eleinte nem is értette, mire készül, csak biztatóan mosolygott rá. Castiel a derekára vezette Dean kezeit, aztán mozgatni kezdte a csípőjét, körkörös mozdulattal. Dean tíz körömmel tépett az oldalába.
- Bassza meg - zihálta. - Bassza meg, igen… - A hüvelykujjait az alsógatya szegélyébe akasztotta, de Castiel finoman visszavezette a kezét a derekára.
- Kérlek, legyél türelemmel - mondta felháborítóan koherensen. Dean egy félmosollyal később Castiel hátára vitte a tenyerét, és lassan csúsztatta lefelé, aztán a fenekére markolt. Érezte, hogyan feszülnek meg és lazulnak el az izmok, feszülnek és lazulnak, ahogy Castiel egyre erősített a lökésein, és végre letolta Dean boxerét térdig és hagyta, hogy a férfi megszabadítsa a sajátjától. Sokkoló volt, ahogy a bőr a bőrrel érintkezett, egyszerre kiáltottak fel, és Dean az öklére harapott, hogy ne üvöltsön még hangosabban.
- Abba ne merd hagyni - lihegte. - Meg se próbáld abbahagyni!
A férfi csak bólintott erre; kócos tincsei izzadtan a homlokába tapadtak, a tekintete éhes volt, csodálkozó, a mozdulatai pedig szinte már brutálisak. Dean nem gondolta volna soha, hogy ennyire élvezi majd, hogy alul heverhet, hogy ilyen örömmel engedi majd Castielt fölényhez; de ahogy ott feküdt, semmi mást nem akart, mint még többet, még teljesebb önátadást.
- Bassz meg - suttogta, szinte csak lehelve a szavakat, ahogy egész testében reszketett már, és a mellkasa zaklatottan hullámzott. - Gyerünk, kérlek!
Castiel az ajkaira harapva megrázta a fejét.
- Nem lehet. Nem vagy elég jól.
Ebben volt valami: Dean biztosra vette, hogy el fog ájulni, vagy valami hasonlóan nevetséges módon az eszméletét veszti; tudta, hogy amit érez, azt már nem bírja el sokáig, a gyönyör újabb és újabb hullámokban mosta át, már nem volt ura a mozdulatainak és alig tudta követni Castiel ritmusát. Végül felordított, torokból, gyomorból és ismét kieshetett pár másodperc, amíg minden felvillanó fehér fényben izzott, ami aztán sötétséggé szikrázott, és Dean tagjaiban bénító zsibbadás bizsergett fel. Hamarosan Castiel is csatlakozott, a fejét némán hátravetve. Dean csitítva simogatta a hátát, amíg elnyugodott, aztán a vállaiba markolva hitetlenkedve bámult fel rá.
- Ezzel a teljes gimis technikával teljesen ki lettem ütve - ismerte be. - Innentől te vagy felül.
Castiel felszusszantott, és a fejét ingatva zsebkendőt kezdett keresni az éjjeliszekrényen.
- Ne legyél hálátlan - folytatta Dean. - Most adtam át neked a bajnoki övet. Viseld büszkén. Méltónak ítéltettél.
- Szerintem majd alakul - kockáztatta meg Castiel, és Dean vigyorogva bólintott, az arcát a tenyerébe temetve.
- Ember. Ennek nem szabadott volna ilyen fergetegesnek lennie. Még mindig remegek.
- Lázad van - emlékeztette Castiel, egyértelmű bűntudattal. - Lehet, kicsit… kicsit túlmentem a…
- Én mentem. Túl. Minden. Ma már nyugodtan alszom.


Castiel nem volt benne biztos, aludt-e egyáltalán. Deannel kénytelenek voltak megszabadulni az átizzadt ruháktól, és meztelenre vetkőzve ölelték át egymást a nehéz takaró alatt. Castiel azzal nyugtatta a lelkiismeretét, hogy a túlélés örök törvényei szerint ez a leghatásosabb módszer a biztos fagyhalál ellen, ami jelenleg nem fenyegette őket a jól fűtött szobában: remélte tehát, hogy Dean nem fog köhögve és újfent belázasodva riadni, és ennek szellemében kötelességtudóan karolta magához.
 Félig volt csak öntudatánál, és lusta ámulatban cirógatta Dean vállait, tarkóját, a hajába túrt, aztán óvatosan végigkövette az állkapocs vonalát. Egyre azon merengett, miféle átok vagy varázslat teszi Deant ilyen utánozhatatlanul gyönyörűvé, honnan ered az az izzó, belső energia, amit a szeretkezéseikkor a saját tagjaiban is érez; ez a nyers erő és vad szabadság. Mintha viharba került volna, ahol széttépáz a szél és elcsitít az eső. Egy nyári zápor háborítatlan nyugalmát érezte most magában, de még mindig ott szikrázott benne valamiféle elektromosság, ami pár órája Dean minden mozdulatában felvillámlott. Most hallgatta a légzését, figyelve, nem nehezül-e el, érezte a hőjét, vigyázva, hogy ne szökjön túl magasra. Deanbe kapaszkodott és tudta, hogy számára most ő a legértékesebb és legféltettebb dolog az egész világon; hogy tiszta szívéből és félőrülten szereti, és nem számít, ha ez az egész, ami köztük van, csak holnap reggelig tart, vagy még csak két napig, két hétig, két hónapig, és talán - talán még tovább; mert tudta, hogy amíg tart, ő tökéletesen és maradéktalanul boldog lesz, hiszen Dean puszta jelenléte elég a tökéletes és maradéktalan boldogsághoz.

Tévedett.

Kezdett elnehezülni a feje, és egyre nehezebb volt nyitvatartani a szemét, hogy a másik vonásait fürkészhesse, amikor Dean egyszerre fészkelődni kezdett, a reggel nyűgösségével, mintha muszáj lenne felkelnie, de minden érzéke lázadna ellene. Castiel megkísérelte álomba simogatni, nyugtatóan végighúzta a kezét az arcán, a nyakán, a vállán; Dean ásítva felült, és körbenézett.
- Megyek már - motyogta maga elé, mélyebb hangon, mint ahogy beszélni szokott. Megdörgölte a tarkóját, körbenézett megint, futólag Castielre mosolygott, aztán talpra kecmergett és maga köré csavart egy pokrócot. Biztos léptekkel indult el a konyha felé, a holdvilág sávján végig, aztán egyszerre zavarodottan megtorpant, körbefordult, és ezúttal a fürdőszobát célozta meg; de megint megállt. Az álom egyszerre kiszállt Castiel szeméből. Riadtan verdesett a szíve, de csak lassan, óvatosan ült fel, az ölébe húzva a takarót.
- Dean? - mondta puhán, nagyon lassan. A férfi csendre intette.
- Pszt! - Harmadszorra is körbefordult, aztán a fejét oldalra fordítva elkeseredetten bámult az ablak felé. - De az nem lehet - jelentette ki tisztán.
- Dean, gyere vissza, kérlek - próbálkozott Castiel. - Meg fogsz fázni. Mi a probléma?
- A gyereksírás - mondta Dean. - Nem hallod? Nagyon sír. - Zavartan hozzátette: - Még csak négy hónapos. Sz’tem éhes.
- Miről beszélsz?
- Ne már, hogy nem hallod. Basszus, szétreped a fejem. - Körbefordult újra, és nyugtalanul elindult az ajtó felé. - Héj, Sammy, minden oké.
Castiel úgy érezte, mintha kihunyt volna benne valami: mintha a tudatára ébredt volna valamiféle ürességnek és sötétségnek a mellkasában és a koponyája mögött. Az érzés a sokk ellentéte volt, a kiélesedett fények helyett egyszerre tompa, ragadós homály csorgott szét benne, és alig tudott beszélni tőle:
- Dean - mondta, és azt kívánta, bár ne remegne meg a hangja. - Dean, nincs itt. Sammy nincs itt.
- Itt kell lennie. Nagyon sír. Apa fel fog kelni rá és ki lesz akadva.
- Dean. Tudod, hogy én ki vagyok?
- Naná, Cas - vágta rá Dean ingerülten. - Cas Milton, satöbbi. Ne szórakozz. Segíts megkeresni Sammyt. Nem hallod? Nagyon sír. Nagyon sír…
Castiel megértette a saját hangja remegését, a szorító érzést a torkában. Könnyek.
- Dean - fogta könyörgőre -, feküdj vissza. Alvajársz.
- Mi bajod van? Nem járok… alva… ébren vagyok, na! Csak felkeltem Sammyre. Óránként kell etetni, tudod.
Dean biztosan állt a holdfényfoltban, a pokrócba csavarva. Az arca nyúzott, de éber. A szemei nyitva.
- Emlékeszel Jo parafatáblájára a Roadhouse-ban? - kérdezte Castiel, és amikor Dean türelmetlenül bólintott, folytatta, lassan és kimérten: - Van ott egy fénykép. Sam tizennyolcadik születésnapján készült. Fel tudod idézni? Sam magas, barna hajú fiú. Hosszú, frufrus haja van.
- Persze, Sammy tizennyolcadik születésnapja! - Dean elvigyorodott. Rettenetes mosoly volt. - Teljesen lehagyott. Tizennyolc! Bobbynál voltunk. Kivitt minket lőni a jardra. Sam kilencet eltalált. Kilencet! Majd megfagytunk, whiskeyt ittunk meg forraltbort, ami szar ötlet volt, és nekiadtam Sammyt az összes hülye halas ropit abból a párcentes partymixből, amit vettünk. Sammy felnőtt. - Maga mellé nézett. Fölfelé. - De aztán meghaltál.
Castiel érezte, hogy a keze remegni kezd. Vett egy mély levegőt, és a lehető legnyugodtabban és legkomolyabban kérdezte:
- Sam most melletted áll?
- Igen. - Értetlenül tette hozzá: - Sam halott. - Félrehajtotta a fejét, és még mindig fölfelé nézett. - Hát apával - válaszolta egy fel nem tett kérdésre. - Nem emlékszel?
- Dean, figyelj. Hogy néz ki Sam? Le tudnád nekem írni? Ahogy ott áll. Van valami, ami nem stimmel vele - ami irreális vagy pontatlan?
- Felboncolták. Kötötte azt a hülye szerződést a szerveire, hogy felhasználhatják a halála után. Szóval felboncolták, úgy láttam újra, és most is olyan. Szét volt törve a lábam és a bordáim, de lementem a hullaházba. Elloptam a kulcsot. Levonszoltam magam egy járókeretre támaszkodva. Rengeteg hulla. Névcímkék a nagylábujjon. Samuel Winchester. Kihúztam a tálcát. Felboncolták. Rettenetesen nézett ki.
- Sam hús-vérnek tűnik, ahogy ott áll? - erősködött Castiel. - Nem inkább álomszerű, Dean? Tiszták a vonásai? Nem látsz keresztül rajta?
- Nem. Sam most szellem. - Összébbhúzta magán a pokrócot. - Fázom.
- Gyere vissza ide.
- Nem hagyhatom itt Samet. Vigyáznom kell rá. El fogják égetni.
- Dean. Kérlek, nézz rám.
- Nem fordíthatok hátat Sammynek. - Nyelt egyet. - Akkor meg fog ölni.
- Sosem bántana - vágta rá Castiel, ahogy lassan kimászott az ágyból, a takaróba burkolózva. - A testvéred, Sam. Az öcséd, akit annyira nagyon szerettél. Soha nem bántana.
- Ő nem is; ő csak fél. De megszállták.  A démon, aki megölte anyát. - Megremegett. - El fogják égetni.
Castiel lassan mellé sétált, és követte a tekintetét. Csak az éjszaka függött előttük, és a holdfény. Castiel előre nyújtotta a karját.
- Ne! - kiáltott Dean, aztán döbbenten nézett előre. - Sammy?
- Exorcizamus te, omnis immundus spiritus - suttogta Castiel. Gyűlölte magát, amiért belement a játékba; biztos volt benne, hogy nem ez a helyes megoldás, de nem tehetett mást. A karját a sötétségnek szegezve, két ujját feltartva idézte a misekönyv ördögűzését. A legjobban az fájt, hogy Dean azt állította, hogy működött: hogy a démon fekete füst formájában kizúdult Sam torkából, aki aztán eltűnt.
Castiel visszakísérte Deant az ágyhoz, és kérte, hogy számolja a légzését. Hatszázig jutottak, mire úgy érezte, hogy Dean pulzusa a helyére állt.
- Minden rendben van - mondta neki. - Itt vagyok veled. Mindent elkövetek, hogy meg tudjalak védeni.
Dean rámosolygott - üres és cinikus mosoly volt.
- Vissza fognak jönni.






Dean fényes reggelre ébredt. Jóízűen nyújtózott, és oldalra fordult.
Castiel része üres volt; bevetetlen és feltúrt.
Nyilvánvalóan aludt ott valaki, nyilvánvalóan feküdt ott valaki nemrég, a lepedő ráncai egyértelműen mutatták. Dean felült és körbenézett. Tea illatát érezte. Természetesen.
Castiel itt aludt. Dolgozatokat javítottak. Az este zseniális volt. Aztán volt egy rémálma. Castiel is szerepelt benne - most először. Az ujjainak az érintésére meghátráltak a démonok. Dean gyanakodva a homlokára simította a tenyerét, aztán biggyesztett. Lerugdosta magáról a takarót, és az ágy alatti fiókból kerített egy tiszta alsónadrágot. A ruhaállványhoz ment egy pólóért, amikor a szeme sarkából végre meglátta Castielt - a mosogatógép tetején ült görnyedten, egy bögrére markolva, jófiús kardigánban, és csak bámult ki a fejéből. Dean elvigyorodott.
- Jó reggelt, napsugár.
- Hello, Dean. - Castiel fáradt mozdulattal megdörgölte a szemét, aztán felé fordult. - Beszélhetünk az éjszakáról? Nem jelentene problémát?
- Whoa, nem csak beszélhetünk róla. - Dean megtámaszkodott a mosogatógép peremén, aztán végigsimított Castiel combjain, és a térdére markolt. - Nem tudom, mit műveltél velem - suttogta, és a férfi ajkaira pillantott, aztán felnézett rá. Castiel félrefordult. Kerülte a tekintetét. - Hé, baby, mi az? - Dean az álla alá nyúlt, a hüvelykujjával aggódva és nyugtatóan végigsimítva rajta.
- Emlékszel arra, ami utána történt? - kérdezte Castiel, és ivott egy nagy kortyot a teából. Dean hátrébb lépett, és összefűzte a karjait a mellkasa előtt.
- Hogy aludtunk?
- Emlékszel arra, ami utána történt - jelentette ki Castiel letörten, és szívott egyet az orrán. - Ha nem szeretnéd, nem feltétlenül kell most megvitatnunk, de mindenképpen szükséges lesz, hogy megbeszéljük…
- “Mindenképpen szükséges”, “megvitassuk”, mi van? Én csak… Pattanj le a témáról, oké?
Castiel megrázta a fejét.
- Ez nem olyasmi, amin csak úgy-
- Fogd be - vágta rá Dean. Ezt a párbeszédet egyáltalán nem akarta. Ezt a párbeszédet Lisával már ezerszer lefolytatta, és a vége az lett, hogy ő behajigálta a cuccait egy sporttáskába és egyetlen szó nélkül lelépett egy este. A rémálmok pedig követték.
Beteg vagy, Dean”, mondta neki Lisa mindig, még Ben előtt is. “Ezt kezeltetned kell. Lehet skrizofénia is, vagy pánikbetegség, nem tudhatjuk.”
Folyton vendégségbe hívta a barátnőit, pszichológusokat, pszichiátereket, kineziológusokat, és Dean tudta, hogy a következő lépés az lesz, hogy beszereznek egy olyan fasza kis rekamiét az Ikeából, amin ő végigheverhet, és majd páran körbeülik noteszokkal és szenvetlenül néznek rá és kibaszottul sajnálják.
- Megértem, ha nem akarsz beszélni róla - kezdte Castiel. - Nagyon nehéz lehet.
Dean egy gúnyos fintorral felé fordult.
- “Nagyon nehéz lehet” - gügyögte. - Neked, talán.  Nem kértem, hogy-
- Csak azt mondd meg, mit csináljak - szakította félbe a férfi, és szigorúan nézett rá. Ez határozottan nem Lisa gyöngéden szánakozó vagy a barátnői kíváncsian analitikus pillantása volt. - Szeretném tudni, mit vársz el tőlem, hogy hogyan kezeljem ezt a helyzetet, hogy neked hogyan lenne megfelelő. Nem foglak rábeszélni semmire, amit nem akarsz. Nincs hozzá jogom, és biztos vagyok benne, hogy életed során már végighallgattál számtalan tanácsot, amiket láthatólag nem tartottál be. Nem fogok azzal fáradni, hogy javaslatokat tegyek. Csak azt akarom tudni, és úgy érzem, jogom van tudni, hogy mit vársz el tőlem.
Egy darabig csak csöndben néztek egymásra. Dean gondolatai száguldottak - talán elég lett volna egy újabb kuss legyen, egy tagadó, őrjöngő ordítás (hogy lehetett ilyen hülye? nem vállalt reggeleket, pontosan ezért nem vállalt reggeleket és teljes éjszakákat, tudhatta volna, rögtön ki kell tenni őket). Talán tartozott neki egy vallomással, talán már a legelején figyelmeztetnie kellett volna, el vagyok átkozva, Cas, talán csak…
- Nem várok el tőled semmit - mondta üresen, aztán megrázta a fejét. - Csinálj, amit akarsz.
A ruhaállványhoz sétált, és leakasztott egy flanelinget. Öltözködni kezdett. Castiel puhán követte. Szinte hangtalanul lépkedett, ahogy a haldoklók körül szokás járni, és Dean gyűlölte ezért.
- Elutazom pár napra - közölte Castiel színtelen hangon. - Barrow-ba megyek a sarkkörön túl, a helyi törzs vendégül lát és segít a kutatásomban.
- Persze. Menj csak.
- Dean…
- Sapka, sál, kesztyű. Ott lemegy… ötven alá, Celsiusban.
- Vissza fogok jönni, Dean - hangsúlyozta Castiel. - Azt hiszem, mindkettőnknek...
-  ...Lesz ideje átgondolni, blabla, satöbbi; ez  nem kell. Oké? Nem kell. Nem kell szünetet tartani. Ha te ezzel nem tudsz együtt élni, azt megértem, és oké, és nem te vagy az első, és csá.
Castiel beharapta az ajkait.
- Nem akarok szünetet tartani, nem tudom, ezt honnan veszed. Éppenséggel meg akartalak kérdezi, hogy tudnál-e addig vigyázni Emmanuelre.
- A macskádra.
- Igen.
Dean röviden felnevetett, és felhúzott egy farmert.
- Persze. Szuper. Simán.
Castiel hálásan megszorította a vállát. 






Utólag Dean törődötten megállapította, hogy határozottan meg kellett volna beszélniük.
Igazából egyszerű lett volna.
“Hé, mindent szuperül csináltál, Cas. Faszán tudsz ördögűzni. Bele kéne venned az önéletrajzodba.”
Sóhajtott, és marokra szorította Castiel lakáskulcsát. A hülyéje rábízta. Ez talán tényleg annak a jele, annak a szimbóluma, hogy ki fog tartani mellette, és talán-talán nem csap fel fókavadásznak messze fenn Északon riadalmában. Ha túléli (Dean ellenőrizte az időjárásjelentést és nem volt szép, amit látott), tehát, ha túléli, akkor feltehetőleg visszajön: vagy egy jól begyakorolt beszéddel (témája: A Modern Pszichológia Csodákra Képes Dean), vagy egy szakítószöveggel (Nem Benned Van A Hiba Vagy Ja Várjunk Csak De Mégis), vagy talán - talán egy erős elszánással, hogy kitart mellette, ameddig tud. Az legalább újdonság lenne.
Dean ott állt ismét a lakás küszöbén. C. Milton.
- Most, vagy soha - állapította meg Dean, és benyitott. Emmanuel rögtön hömpölygött és áradt felé: a béna, néma szőrtömeg körbehullámozta a lábát, dörgölődző rohamaiban pár esetlen bukfencet is vetett. Dean mindeközben próbálta becsukni maga mögött az ajtót, levenni a bakancsát, és nem rátiporni szerencsétlenre.
- Jól van, haver - nyugtatta -, jól van.
Emmanuel háromszor körbefordult a saját tengelye körül, aztán a konyha felé ügetett. Dean felsóhajtott, és körbenézett. A zsúfolt lakás Castiel nélkül szürreálisan üresnek tűnt, és túlságosan is csendesnek. Dean végigfutatta a tekintetét az éji égbolt másán, aztán a pillantása megakadt egy hárfán az egyik rogyadozó könyvespolc mellett.
- Ez idáig is itt volt? - motyogta maga elé. Zajt hallott a konyhából, és gyorsan Emmanuel után sietett. A macska arccal előre hevert egy porcelántálkában.
- Te abszolút csődtömeg - sóhajtott Dean, felemelte és odébbrakta. A jószág holtsúlyként csüngött a kezében. Az utasításainak megfelelően Dean előkeresett egy konzerv prémium macskaeledelt, a hűtő aljából pedig némi tejet és halat, és kiporciózta a méltatlan állatnak, aztán újratöltötte a vizestálkáját. Egy darabig figyelte, hogyan habzsol (valamiért közben körözött a tányérja körül, és Dean nem volt benne biztos, hogy ez normális). Amikor meggyőzte magát, hogy részéről ő mindent rendben végzett, észrevétlenül és mintegy mellékesen a hálószoba felé osont. Félrehajtotta a szőnyeget, és belesett. Akaratlanul is elmosolyodott. A beeső fénysugárban aranyló szemcsék kerengtek, a gazdagon hímzett párnák mély földszínei felragyogtak, nyílni látszottak a takarón kanyargó virágok buja kelyhei. Dean úgy határozott, semmi baj nem lehet belőle, ha ledől egy kicsit, a nosztalgia kedvéért - tényleg csak egy pillanatra. Minden pontosan olyan hívogatóan puha volt, mint emlékezett. Elégedett mordulással az oldalára gördült, és lehunyta a szemét.
Mire felnyitotta, sötét volt. Riadtan felült.
- Bassza meg - motyogta. Hamarosan arra is rájött, mire ébredt fel: a mobilja kitartóan rezgett a zsebében. Feltérdelt, és fogadta a hívást.
- Dean Winchester.
- Hello, Dean. 




[mivel átugrottuk azt a pár napot, amíg Dean Castielnél macskasittingelt, ezzel az illusztrációval szeretnénk kifejezni, hogyan töltötte Dean az idejét addig] 


Castiel minden nap felhívta. Főleg éjszaka. Mondhatni, feltűnően csak éjszaka. A vonal szaggatott volt, zúgott, recsegett, és állandó öngyilkossági kísérleteket követett el, de Castiel érdes, mély hangja minden este vele virrasztott. Dean a semmibe meredve ült az ágya szélén, nézve, hogy moccan-e a sötétség, de amíg Castiel beszélt, távoltartotta a rémeket. Amikor Dean érezte, hogy közelítenek felé, hogy a falak megzuhannak és kénbűzzel vonaglanak meg az árnyak, csak azt kérte, hogy meséljen neki, bármit, akármit; és Castiel kissé túlságosan is komolyan vette a kérést, mert fejből elverselte Beowulf történetét, ami valami óangol saga volt, és modern fordításban sem lett túl sok értelme, de a szavak ütemes, rímtelen ritmusa elcsitította a szíve zaklatott lüktetését, és előfordulhat, hogy elaludt a telefonnal a kezében.


Mire Castiel a visszatértét ígérte, Dean már pofásan rendbehozta a bioritmusát, visszatolva a szokott négy órás ütemre, ráadásul szerencsésen felépült, kilábadozott, és megbuktatta a fél évfolyamot andragógiából.
Remélte, hogy Castiel is látja majd rajta, hogy minden értelemben sokkal jobban van már. Kétségbeesetten bizonyítani akart neki olyasvalamit, amiben ő maga sem hitt. A reptér felé vezetve zaklatottan kopogott az Impala kormánykerekén, a terminálban pedig teljesen elveszett.
- Komolyan, hogy egy kurva reptér nagyobb legyen, mint maga Alaszka… - dohogta, és próbálta felhívni Castielt, de a mobilját természetesennaná kikapcsolta. Flörtölt egy sort az információpultos hölggyel, aki cserébe hajlandó volt útbaigazítani a járathoz tartozó váróhoz. Dean bevetődött a családtagok és unott taxisok neonfényben tobzódó gyér tömegébe, és azon gondolkozott, hogy az Istenben van egy repülőgépnyi hülye, akik a tél derekán képesek az Államok legészakibb tartománya felé szállni. Amikor elkezdtek kisorjázni az utasok és végignézett rajtuk, lassan megértette. Castiel az utolsók között került elő két kofferrel, amiket leejtett maga mellé, amikor meglátta Deant, pár lépéssel előtte termett, és a dzsekijére markolva magához húzta és megcsókolta mélyen, aztán puhán rávigyorgott.
- Hello, Dean.
- Hát szia neked is. - Dean zavartan körbenézett, és udvariasan magához vette az egyik koffert. Castiel összefűzte az ujjaikat. Dean valahogy úgy érezte magát, mint az első randiján: tizenhat volt, ügyetlen, nagy álmokkal, a tenyere izzadt a lány kezében, és biztos volt benne, hogy mindenki őket figyeli, amikor a kertmoziban végre megcsókolta, az Impala motorháztetején ülve. Olyan volt, mintha abban a stratégiailag romantikus filmben szerepelnének ők is, és rajtuk izzana a reflektor fénye, ami elmossa a külvilágot, de őket túlságosan is feltűnővé és sebezhetővé teszi. Dean most megint érezte ezt a mesterséges, vibráló hőt a bőrén, és tudta, hogy túlságosan is erősen szorítja Castiel kezét, de nem emlékezett, mikor sétált így utoljára valakivel, és idáig még nem tudatosult benne, hogy ez az érzés neki úgy különösebben hiányozott volna az életéből.
A koffereket beszuszakolta az Impala csomagtartójába, Castielt pedig az anyósülésbe, felhangosította a zenét, és elindultak. Castiel elégedetten fészkelődött.
- Isteni ez a fűtés - jegyezte meg.
- Ó! Csak nem hideg volt? Decemberben? A sarkkörön?
Castiel összedörgölte a tenyerét, és a fűtőrács fölé tartotta.
- Kedvem lett volna elcsomagolni az időjárást és feladni postán a bátyámnak, aki mindultalan az angol télre panaszkodik. Attól tartottam, hogy engem is mirelitként fognak kézbesíteni.
Dean felcsukolva nevetett, és Castiel térdére simította a tenyerét.
- Majd fölmelegítelek - kacsintott.
A férfi különös tekintettel végigmérte.
- Mertem remélni. - Kicsivel később hozzátette: - Megnyugtatna, ha az utat néznéd.
Dean vigyorogva bevett egy kanyart, kiszlalomozott egy jávorszarvas elől, aztán ismét Castielre nézett.
- Hány fok volt?
- Annyi, hogy a könnyeim a szemembe fagytak. Igen fájdalmas.
- Miért sírtál? Ennyire hiányoztam?
- Nagyon erősen fújt a szél - felelt Castiel. - De valóban hiányoztál. Remélem, komolyan vehetem a szexre tett ajánlatodat, mert minden szempontból a szükségét érzem.
- Cas, kimondtad A Szót.
- Milyen szót?
- A Szót. Nevén nevezted a gyereket. Le vagyok nyűgözve. - Lassított a pirosnál. - Szerintem te vagy az egyetlen férfiismerősöm, akivel még soha nem dumáltam a kefélésről. - Elgondolkozott. - Mondjuk te vagy az egyetlen, akivel csináltam, szóval az számít valamit. - Oldalra pillantott. - Nem, nem fogok lepacsizni veled.
- Ilyenkor nem szokás? - kérdezte Castiel reménykedően feltartott kézzel.
- Ilyenkor olyan angol vagy, hogy menten átváltok a szembesávba és balratartok.


A lakásra érve már a küszöbön lehajították a koffereket, a kabátokat és jószerivel mindent, ami mozdítható volt rajtuk. A nappali felé hátrálva csókolták egymást, Castiel lerúgta a csizmáját, Dean bakancsostul dőlt hátra a kanapén, és módszeres rendszertelenséggel rángatta le Castielről azt a jó öt réteg pulóvert, amit viselt, Castiel pedig készségesen segített neki elingtelenedni.
- Hiányoztál - suttogta, ahogy a hajába túrt és megcsókolta megint.
- Mintha már említetted volna.
- Legközelebb jöhetnél te is.
Dean egy pillanatra elakadt a következő követelődző mozdulatban - volt ebben a legközelebben valami fenyegető, talán mert lehetséges volt, de mégis bizonytalan, hogy közös jövőjük legyen, ha csak hónapnyi távra is; aztán úgy döntött, jobb dolga is van, mint ezen gondolkozni, és elkezdte legombolni Castiel nadrágját.
- Jézusom, rajtad két nadrág van?
- Hideg volt.
- Csak velem baszakszol - dünnyögte Dean, ahogy lecibálta róla az első számú fekete farmert.
- Szeretnék, úgyhogy kérlek, siess.
Ebben a pillanatban csöngettek. Dean talán kevésbé intenzíven kapott volna szívrohamot, ha Castiel csengője nem kibaszottul szonátázik. A férfi meglepetten felnézett.
- Nocsak, ki lehet az?
Rögtön csengettek megint, és türelmetlen kopogás következett.
- Postás. Szarni bele. Gyere-gyere.
Castiel még egyszer az ajtó felé pillantott, aztán már hajolt vissza.
- Itt az FBI, tudjuk, hogy odabent van! - kiáltották kintről.
- A csudába - káromkodot Castiel (fogjuk rá), talpra ugrott, és a fele adag pulóvert magára húzta, a másik kupacot pedig alig feltűnően berugdosta egy templomi gyertyaállvány mögé. - Nyitom! - üvöltött ki.
- De ez nem frankón az FBI? - kérdezte Dean, és biztos ami biztos, ő is felvett pár ruhát és Castiel nyomába szegődött.
A küszöbön egy különös kompánia állt: egy indiai szépség szőrmekabátban és rosszalló arckifejezéssel, az oldalán egy alacsony, macskaképű szőke férfival.
- Trickster? - nyögte Dean. - Az ott Kali?
A férfi rosszindulatú kacajjal karba fonta a kezét, és felvont szemöldökkel Castielre nézett.
- Mindig öröm rajongóval találkozni, de ez most kurva ciki lesz. Hello remélem, Dean, remélem, évszázad sztorija, a polgári nevem Gabriel Milton, az öcsém bátyja vagyok. - Gyorsan kezetrázott vele. - Még egy percig tervezek folyamatosan dumálni, addig ki tudsz találni valami kurva jó kifogást, fedezlek, tesó. - Vállonveregette, aztán valósággal bevonult, Kali pedig méla undorral nézelődve követte. - Hogy de kurva hideg van itt! Majdnem, mint Cambridge-ben. Nem akarod inkább a hawaii-i törzsek mítoszait kutatni, Cassie? Akkor jönnék gyakrabban is. Esküszöm, a repülőnk majdnem hozzáfagyott egy felhőhöz! Jé, ez még megvan? - Felemelte az Yggdrasil rézkarcát, letette, aztán végigdobta magát a kanapén. - Nyikorog, mint rég! Megérte utánad küldeni. Bocs, hogy a könyveidet még nem postázram, de lusta szar vagyok és nem is fogom. Na és most halljuk a kifogást! - A kezéből pisztolyt formázott, és Deanre szegezte, aki még mindig az ajtóban állt Castiel oldalán. - Hall-juk! Hall-juk! - szurkolt Gabriel fejhangon.
- Aaaa lllányok miatt nézem a Casa Eroticát.
Castielnek végre leesett, mi folyik itt. Deanre mutatott, aztán Gabrielre, aztán megint Deanre, aztán csak megrázta a fejét és lesegítette a kabátot Kaliról. Dean úgy döntött, ideje lelépni a konyhába és úgy tenni, mint aki udvariasan teát főz.
- Nagyon kedves tőletek, hogy beugrottatok - hallotta Castielt -, de őszintén szólva meglepődtem. Minek köszönhetem a látogatást?
- Nyaralunk - jegyezte meg Kali sötéten, és a magassarkú csizma koppanásai alapján előrébb sétált.
- Megígértem Kalinak, hogy elviszem nyaralni, de nem jött ki úgy a dolog, szóval gondoltam, elviszem most, és milyen jól jön anyagilag meg hurrá, hogy folyton külföldön laksz!
Castiel udvariasan hümmögött.
- Hol szálltok meg?
- Hol, hol? Hát itt!
Dean elejtette a vízforralót. 




írok kommentet: I G E N / n e m

30 megjegyzés:

Luca írta...

Első reakció: SAMMY! D":
Utolsó reakció: Hogyazaeztnemhiszemel, hogy Gabriel pont most játszik Mennyből az angyalt. *toporzékol, ráragadt a frusztráció*
A kettő között: Castiel annyira nagyon hihetetlenül überaranyos, hogy arról csak idétlen szuperlatívuszokban tudok beszélni. Kérek egyet karácsonyra, ha nem is páromnak, de legalább tanáromnak. Vagy a macskáját hadd etessem meg néha. Dean meg Dean, szépen összetörte a szívemet a története.
Ez is fantasztikus fejezet volt, és sírva könyörgök happy endért.

P.S.: Cukik a pálcikaemberkéid. És Maya szép rajzai nagyon szépek.

Raistlin írta...

LUCA, aww, köszönöm/köszönjük!
És jobb, ha tőlem tudod meg, hogy telekinetikus képességeid vannak: a fejezet vázlatában egészen konkrétan az szerepel, hogy "Cas hazajön, és pont mikor kettesben lehetnének, Mennyből a Gabriel eljött hozzátok (pász-tooo-rooook, pász-toooo-rooook)" [mi itt kérem, profi munkát végzünk.]

Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett a fejezet (és a rajzok :D) [és a macska]. Töredelmesen bevallom hogy végül két nap alatt hoztam össze és három hónapig az tartott, hogy rájöjjek, mi lesz velem Maya nélkül (aki dolgozott, csellózott és versenyzett); de ez maradjon köztünk.

Reyklani írta...

Teeeee....!!!
Ez most egy nagy, drámai és meglehetősen agresszív felhördülés a rajongótól, aki a függővég miatt plusz két sárkányfejet növesztett és attól tart, hogy a harmadik, középső és egyben tök emberi fej nem tudja őket megzabolázni és ropogósra sütnek.
Teeee....!!!!
Ez most egy éles, sikoltó, rózsaszívárványt öklendező sipítás a rajongótól, aki nem tudja hova tenni magát az örömtől, hogy van friss, friss, friss, friss, rajzokkal, és végre eljutott odáig a sorozatban, hogy az összes szereplőt élénken látja maga elött.
Teeee.....!!!!
Ez most egy szakami csodálatot, lenyűgözöttséget közvetítő hördülés a rajongótól, aki oda-vissza hempereg a padlón és szivárványt hány, meg übercukiédes szörpamacsokat, mert mélyen és őszitén irigyli a hosszú fejezetírás képességét mindenkitől és bárkitől.
Teeee...!!!!
És ez most egy halálsikolyba vesző nyögés, a rajongótól aki képtelen kifejezni azt, erre a fejezetre kurvávra megérte várni, macskástól, rajzostól, pálciakemberestől, szenvedésestől, Gabrieles iszonyú időzítésestől (ilyen szó mátol van), borzalmas családi hátterestől, mindenestől és valaki tanítson meg koherensen rajongani!
Imádtam. Minden. Egyes. Sorát.
Uttálak.
Gyűlöllek.
Szeretlek.
HOzd. A. Következő. Részt.
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.i:: Ilyen hülye véleményt se mostanában kaphattál. Mit lehessen tenni még midnig teljes a sokk. Jah és Cas aranyos. Szótagolva, azzal az angol fejével, meg a ballonkabátjával és cseszd meg Gabriel! "suttogva: Azért szép húzás volt"

Raistlin írta...

REYKLANI, teeeeee. (▰˘◡˘▰) Nagyon szépen köszönöm/köszönjük (sok sikert a sárkányfejekhez - sárkány ellen sárkányfűt)
Nagyon örülök, hogy úgy érzed, megérte várni; három hónapos szünetet többet határozottan nem szeretnék, deööö *rásandít a vizsgaidőszakra* - rajta leszek, ígérem, mert szeretem ezt a regényt és szeretlek titeket.

Morgen írta...

végre végre vééégreee!
azt hittem, már soha nem lesz új fejezet. :) jaj, az eleje szörnyű volt, istenem! de a rajzok nagyon édesek :) Cas és Dean baromi aranyos, én is ilyet akarok, gőzölést meg meséket meg teázást :3 <3 És és annyira örülök, hogy benne van Gabriel, imádom a csávót! egyébként bevallom, hogy az előző fejezet után én rajzoltam egy picikét, de mivel Cas úgy néz ki, mint egy betépett Kevin, Dean pedig mint egy jóindulatú cukrosnéni, inkább nem mutatom meg :D

Raistlin írta...

MORGEN, láttad már az én rajzaimat? :D Nincs miért szégyellősnek lenned, nagyon-nagyon-(NAGYON)-nagyon szívesen látnám a fanartot! *u* [az e-mail címemet ott találod a felső sarokban *jegyezte meg szuggesztíven*]

Bocsánatot kérek a hosszú szünetért, és nagyon örülök, hogy tetszett és UGYE MILYEN TÖKÉLETESEK EGYÜTT problémák szőnyeg alá söprése és testi (Dean) - érzelmi (Castiel) megosztottság ide vagy oda hnng.

Gabrielt nem akartuk beleírni (túl sok a szereplő)de Gabrielt nem akartam beleírni a kismet OFF!-ba sem, de aztán egyszerűen jött és ott is maradt és jót tett a regénynek, szóval végül beengedtük most is a sorok közé :D

Becca írta...

Ha tudnád milyen örömtáncot jártam, amikor megláttam, hogy új fejezet van! :D
Húú, hát igazán nem is tudom hol kezdjem. Egyrészt imádtam, mert Dean és Castiel nagyon édesek együtt és imádok minden pillanatot amikor csak együtt szerepelnek. Másrészt ez az egész Sammys dolog egyszerre zseniális és felkavaró. Meg ez az autóbalaeset is... Van mit megemészteni az biztos. A végét pedig imádtam, Gabriel már borzalmasan hiányzik nekem, úgyhogy külön öröm volt, hogy még ő is tiszteletét teszi a történetben. :3
A rajzok pedig most is nagyon édesek, még jobban feldobják az egyébként is zseniális fejezeteket.

Raistlin írta...

BECCA, nagyon köszönöm ❤ Nem nagyon van preferencia-sorrendem OTP téren, de az biztos, hogy Destielék valahol nagyon elöl állnak, és imádok velük dolgozni. A következő fejezetben (ha valaha is elkészülök/ünk vele...) belelesünk egy kicsit Cas múltjába is Gabe-nek hála ouo

Ashtray_heart írta...

Nem rég elolvastam a kismet offot, ami kicsit olyan élmény volt amikor anno újra és újra végigbolyongtam a Roxfortot a Harry Potter pc játékban, és ezen felbuzdulva rajzoltam is neked egy Cast az ezer évvel ezelőtt megígért Throbb helyett, amiből csak a Theon rész valósult meg. Aztán jött ez a regény, és rádöbbentem, hogy bakker, egy csomó szép Cased van. De azért majd eljuttatom hozzád valahogy! ;u;

Nekem csak pár napot kellett várnom a folytatásra (szerencsére. uramisten, HOGYAN hagytátok abba az előző fejezetet, olyan iszonyú volt mint egy tényleges supnat évadzáró!!) így friss volt az élmény. Szegény, szegény Dean, ráfért ez az ápolgatás...És végre Gabriel. Imádom. ♥ (lesz még cicázás?(reménykedve))

Raistlin írta...

ASHTRAY HEART, KÉREM A CASEKET, IDE *mutatja a postafiókját*

Lesz még Emmanuel ezerrel ouo Nagyon örülök (enyhe kifejezés), hogy tetszett ez is meg a kismet, el vagyok én itten halmozva ♥

Névtelen írta...

szóval újra kell gépelnem a kommentet mert elszállt a netem.

először elolvastam délután futva zavaró körülmények közt, aztán este újra és újra és hát .... zseniális, erre nincsenek szavak.

az összes írásod közül a Destiel áll hozzám a legközelebb, de ez a sztori hihetetlen.( 2 nap alatt?? az hogy?????)
Imádom mikor Dean gondolatait írod, a kedvencem a " kurvára sosem voltuk barátok.."

Én annyira nem így képzeltem a folytatást ( de ezért írsz Te ficceket, én meg olvasom), de egyszerűen ez felülmúlta az elképzeléseim.

Egyetlen dolgot hiányoltam belőle, azt hogy nem beszéltek arról, hogy CAs maradni akar még , de hát majd a következőben. Gábrielen meg jót nevettem.
Nagyon késő van, nézem a kedvenc csapatom meccsét, de mégis ezt a ficcet olvasom újra, ízlelgetve egyes részeit, a meccstől eltántorítani általában nem szokott sikerülnie senkinek, de te elérted.

szóval eszméletlen lett, ugye nem lesz 3 hónap szünet?

Gratula és ölelés.
Tündi

Raistlin írta...

TÜNDI ahh, részvétem az internetre D: (Nincs frusztrálóbb érzés a világon, mint amikor írás közben megszakad. NINCS.) - nagyon köszönöm, hogy újraküldted a kommentet a technikai eööe ellenére is <3

[gyorsan dolgozom ha sikerül magamról lerázni minden egyéb felelősséget]
[általában nem sikerül]

Cas szemszögéből szeretnék majd egy kicsit többet írni, és fel fog még merülni, hogy nem hajlandó ott hagyni a Pulvinariumot, de azért a hátralévő fejezeteket sem éppen az fogja jellemezni, hogy a srácok Leülnek És Megbeszélik A Problémáikat (bár nem ártana). Gabriel szerencsére egy afféle mennybéli katalizátor, aki előtt aztán titok nem marad szárazon és mindenkiből kivallat mindent - legyen benne bizodalmunk.

Most sajnos vizsgaidőszak következik, de utána próbálok leülni és ismét zsinórban megírni - és, remélem, Maya ismét a segítségemre lesz majd. ouo

уαмι. írta...

Most nem fogom felsorolni, mikkel nem haladtam szart se azért, mert rá kellett vetnem magamat.
ZH hét, te édes, te drága.
((ha már hiányoltad a személyes megnyilvánulásokat, khm))

Tudod tökre nem éreztem, hogy nekem ennyire kellett az új fejezet, amíg meg nem láttam, hogy fent van. Valahogy elvoltam nélküle, bíztam benned és tudtam, mikor írod éppen szóval kalkulálhattam is - aztán BAMM, amikor meg fent van, kihagy a szívverésem mert BASSZAMEG, hát ez nagyon hiányzott!
De úgy istenigazából, teljesen.
Talán ebben a fejezetben jönnek ki leginkább a múlt és a jelen közötti ívek, nagyon arra van ütemezve, hogy egy pillanatra se vegyek levegőt (köszi, csak köszi), és minden jelenettel valami teljesen új dolgot érezzek és tapasztaljak. Egyszerűen imádom az ilyen percigsincsnyugtodolvasásközben élményeket, tőled pedig mindig megkapom. Csőstül. Az arcomba. Bele.
Kiemelés karakterek terén: kaptunk Charlie-t. KAPTUNK CHARLIE-T. És egy két mondatban tökéletesen felvázolt példányt, keblemre. Vagy Minerváéra. Vagy Charlie-éra.
Kiemelés jelenetek terén: Emmanuel habmozgása. Sajnálom, de... én ott vesztem el igazán, ez a macska tökéletes. Viccen kívül Castiel lírai gondolatmenete az, ami felett nem tudok csak úgy elsiklani. Fantasztikusan bánsz ott a szavakkal.

Nagyon szépen köszönöm ezt az élményt, vizsgaidőszakban meg majd sírunk és szenvedünk együtt. <3

ps.: szerelmes vagyok a hülye pálcikaembereidbe is

Raistlin írta...

YAMI, te, ki a lelked tartod bennem, te-te-te-te ❤
[elméleti mondattan beadandó? skarlát betű? metaszínház? felelősségvállalás? AH HAH HAH haddírokinkábbmelegpornót]
{ha csövesek leszünk együtt leszünk csövesek}

Nagyon köszönöm ezt a kommentet, mondhatatlanul (írhatatlanul) sokat jelent, őszintén. [Mert még a felét sem hallottad annak hogy mennyit rinyálok hogy "de de nincs benne sodró lendület de ez így leült ez íg ynem jó ez így BWÁÁÁHÁHÁ]

A regény folytatásában Emmanuel halmazállapotváltozásait követjük végig gügyögő érdeklődéssel, 3x60 oldalon.

Pálcikamacskák.

Hurrnyau.

Dragda írta...

Édes Istennőm! Ez valami eszméletlen jót tett a lelkemnek, EZEKKEL a zenékkel, röhögtem, sírtam, jajongtam, sóhajtoztam.
A srácok olyan édesek, és hát az valami ká zseniális, ahogy benn tartottátok a sztoriban a természetfelettit és mégis a realitás talaján mozogva. *ámul és bámul*

Köszönöm nektek.
Mellesleg szegény Halálnak kéne egy kis pizza, már udvariatlansággal vádol. :P (Muszáj volt meglesni mi a "csapda")

Raistlin írta...

DRAGDA, nagyon-nagyon szépen köszönjük! (HAH és még a zenéket is hallgattad HAH :D)
Halál tudja, ha nem írsz kritikát.
Nem tesz semmit...
...de tudja.

Megjegyzi.

*sejtelmes zene*

*a képernyő elsötétül*

River írta...

MIK EZEK a rémálmok istenem, hogy de-
levegő
szóval mennyire stimmel minden egyes áthajlás, minden áthúzás, a leírások, úgy lüktet benne minden, ami erős és jó a sorozatban, de mégis megvan az az egyéni au-hangja, ami eddig is megvolt, de egyre jobb; és nem csak a purr-porn miatt (amúgy szeküsí), hanem mert allthefeels, mégpedig így, hogy:
ALL
THE
FUCKIN’
FEEEEELS.
Boldogságroham van és elszabadult hormonok, meg amikor csak ülsz és hálálkodsz amiért valaki/k így megírta/k ezt a két munyiságot és végre boldogok, hogy szakadna rájuk a hó nagy pelyhekben.

Plusz. Valószínűleg buta vagyok, ha csak most jövök rá, hogy az akkor-most is egy hatalmas utalás, de egyre élesebb és tudatosabb, valahogy az egész szerkesztésen ezt érzem. Megfeszül, levegő kitart, elenged egy pillanatra, de nem ernyed, csak lendületet vesz, hogy még jobban megfeszülhessen.

Cas lakásában pedig vázoltad/tátok az álomotthonom, köszönöm, költözöm.
(Halált sajnos azóta nem tudom egészen komolyan venni, hogy láttam egy convideón David Bowiet énekelni /hamisan/ /kalimpálva a nagy karjaival/)

Raistlin írta...

RIVER, nyurrhauu. De abból jó sok. És ennél értelmesebb nem lesz, mert annyira nyurrhauu, hogy tetszett neked és-és-és *hálája zálogául odaadja Cas lakását*

Nagyon örülök, hogy átjöttek a feelzek *fejezte ki magát ékes magyarsággal* és hogy nem siralmas a szexüsitájm (mit nem tudok írni? mit utálok írni? szexjelenetet. mit írok folyton? básszámeg. kezdek hozzászokni. ez a regény egy terápia.)

[Halál a kedvenc Supnat szereplőm]
{csak azért nincsenek róla végtelen hosszú ficek mert másból sem állna minthogy üldögél és csupa jó dolog történik rajta és mosolycizik a pofijával nekije}
/Halál baromi aranyos/
/ezt nagyon fura leírni de halál baromi aranyos/

Dragda írta...

Zeneválogatás letöltve, mobilra felnyomva, új utazós album született. Imádom. Nyáááááááá <3

Névtelen írta...

Drágáim!
Két napja már, hogy elolvastam( meg ma újra) ezt a fejezetet, de még mindig pörgök rajta, annyira hiányozott ez a sztori.. Dee két napja folyamatosan vigyorgok, amikor eszembe jut ez a két bolond ember. ja meg természetesen Gabriel:D nagyon örülök neki, hogy bepofátlankodott ebbe a sztoriba is. cass, egyem a búráját, annyira édes. és dean meg egyszerűen dean és kész. (de most komolyan, ennél jobban per pillanat nem tudom megfogalmazni)
baromi jól elkaptátok ennek a sorozatnak a hangulatát és nagyon irigyellek Titeket,azért, hogy ennyire jól és hosszan és szépen és összeszedetten és szerkesztve és élvezetesen írtok.
Ja és a az utalgatások, a Gyalog galoppra, most is nagyon találóak voltak. És imádlak Titeket, hogy egyegy fejezet ilyen hosszúra sikerál, mert így, ha kicsit sokára jön az új friss, akkor egyegy fejezeten jókat lehet csámcsogni:D
Ésésés ma néztem az új supnat részt és amikor hármasban szerepeltek, végig hangosan röhögtem, miattatok! (és ezért a szobatársam majdnem megvert, mert nem hagytam aludni.. de megérte.) Nagyon összemosódik nálam a történet karakterei meg a sorozat karakterei. nem tudom ti ezzel, hogy vagytok.. ma pl. emlékeztetnem kellet magamat arra, hogy ezek ketten nem kavarnak egymással.. (de lehet, hogy csak hulla fáradt vagyok és azért is képzelődöm ilyesmiket)
Ja és baromi cukik a pálcika emberkéid:D és Maja rajzai meg egyszerűen fantasztikusak.
csókoltatlak Titeket,és maradok tiszetlettel és lelkesedéssel és soksok várakozással meg reménykedéssel:meso

Raistlin írta...

DRAGDA, dzsihajj és bárányded felhők ;u;

MESO, pssszt azok ketten kavarnak egymással
azok ott *rájuk mutat*
én tudom
mi tudjuk

NAGYON köszönjük a fantasztikus kritikát - hihetetlen öröm, hogy ennyire bevont a történet! o3o (és a cipófejű pálcikalényeim is üdvözletüket küldik)

LadyLoss15 írta...

OMG! Annyira de annyira feldobódtam, hogy van új fejezet. Amúgy is naponta nézem, hát még nov.30. óta.... :P
Csodálatos, hiperszuper volt az egész. Minden mondata. És szép hosszú, ahogy ennél a sztorinál megszokhattuk. hihetetlenül boldoggá tettél! ^^ Most megvan az (újra)olvasnivalóm a következő pár hétre, meg amíg nincs új fejezet. Szerelmes vagyok a történetedbe.(Illetve többes számban, de ezt most csak te írtad...) Ez lehetséges? :$
Hehe, Gabrielt imádom, de most kivételesen nem örültem neki annyira, mint amúgy tettem volna.... ;) Imádom, ahogy írsz, miután Merengőről ide irányítottál, elolvastam néhány sztoridat, főleg Game of Thrones, WTNV, néhány másik fandom és persze SPN. Abból az összeset. :D És határozottan kijelenthetem, hogy kivétel nélkül állatiak. Eszméletlenül hálás vagyok, amiért írsz, és megosztod a kíváncsi és nyálcsorgatós közönséggel. ;P
Tudom, hogy hosszú egy fejezet, meg hogy valszeg van magánéleted is, amiről tapasztaltam, hogy az írás tudja szabotálni, de könyörgöm, minél hamarabb hozz(atok) új részt! *.* (Amúgy külön elismerésem, mert elérted, hogy az első 1-2percben már könnyes szemmel nyöszörögjek az ágyamon. Ilyen hatásosan megírni egy szomorú részt a fejezet elején ! Nem semmi... )
Uui.: a rajzok szórakoztatóak és jók voltak!! :)

Raistlin írta...

LADY LOSS, szia itt ^^ Nagyon-nagyon örülök, hogy ennyire tetszett az új fejezet [és a többi történet is úristen köszönöm ;__;], és bocsánat, hogy ilyen hosszan kellett várni rá; amint elmúlnak a vizsgaidőszak hideg szelei, nekiesem/nekiesünk, mert ilyen kedves kritikát nem lehet meghálálatlanul hagyni ;u;

Zenda írta...

Most jutottam el odáig, hogy kommenteljek is. Tudom, hogy már egy másik formában már elcsacsogtam a véleményemet, de itt is leírom, mert mikor megláttam Halál gifjét ott alul, szégyenkezve bevallom, bűntudatom ébredt, amiért korábban nem írtam.
Kicsit megijesztettél, mikor Dean rémálmát írtad, mert találkoztam már hasonlóval, és akkor is elfelejtettem szobatisztának lenni, hát még hogy újra találkozom ezzel... brrrr. A hideg kirázott. A felénél kis híján elsírtam magam a Roulette miatt, és még mindig mélyen, őszintén és odaadóan szeretlek, amiért ilyen szépeket és meghatóakat írsz. Virágokat küldhetem az öltöződbe? :3

Zsanett írta...

Nem hiszem el. NEM HISZEM EL HOGY VAN ÚJ FEJEZET! Csípjetek meg! *Aú* És tényleg. Ezt elkönyveltem karácsonyi/mikulás ajándéknak.
A hullámvasút feeling még mindig a toppon van én meg nem tudom eldönteni, hogy mikor röhögjek hangosan, mikor kergessem a rózsaszín unikornisaimat és mikor kiáltozzak segítségért. Teljesen megérte várni, és az előző fejezet szívbemarkoló második feléhez viszonyítva kiírtam, hogy nem folytatódik a legjobb résznél. (Pedig megtanulhatnám már, hogy ez bevett fogás, mindig a legizgalmasabb résznél hagyjuk abba, de könyörgöm ennek a fejezetnek minden része izgalmas volt!) És végre kiderült mi lett Sam-el. Nem tudom örüljek-e vagy szomorkodjak, viszont hogy Cas ennyire szereti Dean-t az mindent vitt. ezek úgy egymásba vannak esve, hogy mentőhelikopterrel se szednéd szét öket. És Emanuel! KELL NEKEM EGY EMANUEL! Meghalok a macskákért és nincs egy darab cicusunk se! (ellenben van 6 supersuki kiskutya de a macska az mégis csak macska) Amikor leírtad Emnaulel reakcióját Dean érkezésére én elértem a boldog megsemmisülés pillanatát. Gabe meg vitt mindent amit csak lehet. Szerintem a szövege még az igazi sorozatban is simán elmenne.Akarnék én dühöngeni és apatikus megdöbbentséget és szomorúságot írni Dean éber-álmai miatt, de egyre csak az jár a fejember ahogy emanuel pörög és dörgölőzik és lefejeli az üres tálat és macska-macska-macska...
Öhhmm.. Szóval majd meg haltam és ha még 3 hónapig kell várni a következőre nagy valószínűséggel meghívlak a temetésemre, de erős vagy és kibírom. És még mindig lenyűgözöl a fogalmazóképességeddel és a végtelen kreativitásoddal.
-Ó és a rajzaid iszonyat aranyosak *.* Mayáéi (van ilyen szó? xD) pedig eszméletlen jók. (a kedvencem amikor Dean Sam egyik régi pulóverében van, olyan cuki >w<)

Raistlin írta...

ZENDA, mindig öröm itt is látni téged - nagyon szépen köszönöm, hogy külön energiával kommenteltél, tudom, hogy elfoglalt vagy ❤ A Roulette Maya zseniális választása, a többiért én felelek :D (Az a dal, Istenkém.)

ZSANETT, gyáá, köszönjük, és boldog karácsonyt *átnyújt egy képzeletbeli Emmanuelt* Nekem most nyáron halt meg az a macsekom akivel jó tizenkét éven át nyúztuk egymást, szóval *szomorú sóhaj* hiányzik ez. [Becsületére legyen mondva, ő Emmanuelnél jelentősen értelmesebb és hűvösebb modorú jószág volt.] Még egyszer nagyon szépen köszönjük a lelkesedést! ouo

Zoé Körtvélyfáy írta...

egyszerűen imádom :3 olyan ééédes~
nemrég akadtam rá erre a történetre,és nagyon megtetszett~ *Q*
fantasztikus~
mikor várható folytatás? -w-

Raistlin írta...

Kedves Zoé,
1, ez egy gyönyörű név
2, nagyon szépen köszönöm! ;u;
3, nem adtam ám fel, csak időm nem volt - ha minden igaz, most a tavaszi szünetben neki tudok ülni, kívánj sok sikert! ouo

Ria Csupor írta...

Sziaaaa! Most találtalak, de majd megveszek a történetért. *.* imádom alig tudok a picsámon megülni (párdon a vulgáris modoromért ;) :P ) Cassie über édes, Dean halálosan sármos. Gabe, nos ő Gabe. :D *négykézlább hajlong mint egy idióta* Folytasd könyörgöm. Anyira olvasnám még. *.* és ha nem lesz hamar folytatás esküszöm sztájkolni fogok :D millió es milliárd csók és ölelés. *.* (K) <3

Raistlin írta...

Hahó Ria! A hetedik fejezet már fennvan, most látom, hogy elfelejtettem linkelni ( http://bloody-romantic.blogspot.hu/2014/06/and-its-hard-to-learn-and-its-hard-to.html ) a nyolcadik pedig...készülget. Nagyon örülök neked, és köszönöm, hogy olvasod a sztorit /(ouo)/

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS