a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. november 24.

trouble+3

Welcome to Night Vale AU, trouble+, harmadik fejezet.
"Kifolyatom a rossz vért. Ha kell, felnyitom a mellkasát, ha kell, a szívére teszem a piócákat, de kifolyatom a rossz vért."
 

Október 13.


Szezonnyitó quodpotmeccs – az ELSŐ quodpotmeccsem. És tartó vagyok. A Skorpiókkal a földbe döngöltük a Desert Bluffs Napsugarakat. Szó szerint! 
 
A quodpot. Ez egy ilyen brit sportból jön, eredetileg, a kviddicsből, de kábé annyi köze van ahhoz amit mi játszunk, mint a futballnak az amerikai focihoz... szóval a lényege az az, hogy van a kvaff, a batár vörös labda, ami bármikor felrobbanhat, és oda kell vinni a pálya végén felállított póznához és beledobni az ottani aranyedénybe, mielőtt felrobban, és akkor bedobnak egy újabb kvaffot, vagy egyszerre többet is, és ez megy ötven ponting. Újabban már benehezítik gurkókkal, mi is.
Az előző tartó felrobbant. A meccs előtti utolsó próbaedzésen – képzelheted. Baromi gyorsan kerestek egy újat, és Cecil beajánlott Al-Mujaheed edzőnél, mert jól repülök; kölcsönadta a seprűjét. Volt egy gyorstalpaló kiképzésem, és egyszerre csak ott voltam! 
 
Teljesen be voltam sózva. De nyertünk! Cecil végig kommentált – a lelátók telve. /És nekem alig pár hónapja még a fizika kiselőadásom miatt volt lámpalázam, pf./ [Ja amúgy kitűnő lett, írtam már?] Lehet átkokat is használni – az utolsó félidőben fordítottam meg a meccs állását, amikor egy invitóval magamhoz hívtam a Napsugarak tartójának seprűjét, (Cecil „zseniális” húzásnak nevezte) ő meg lezuhant, csonttörés, NYERTÜNK. Mindenki üvöltött, éljenzett teli torokból, lobogtak a lila zászlók, és Cecil – nem tudom, mikor hallottam ilyen lelkesnek, de a győzelmi kiáltása bezengte az egész pályát, „TÖKÉLETES CARLOS EGY TÖKÉLETES MANŐVERREL BEHAJÍTJA A KVAFFOT, ÉS VÉGE! 50 – 46, HÖLGYEIM ÉS URAIM! DESERT BLUFFS VÉGRE, VÉGRE MEGSZÉGYENÜLT!”

Még mindig remegek. Még mindig szédülök, zúg a fejem. 
 
A klubhelységben előkerült pár flaska lángnyelv whiskey. Mindenki odáig volt. Énekeltünk, ordibáltunk, és táncolásnak ugyan nem nevezném, de mozogtunk is. 
 
Mondjuk volt egy... ennek valószínűleg nincs jelentősége, de le kéne írnom. Szóval ott vagyunk a klubhelyiségben, érted, egy csomóan, még a többi szobából is jöttek át, lányok-fiúk vegyesen, minden párnán meg heverőn ül valaki, a világon mindenkivel kezet fogtam, akinek volt keze, és aztán behúzódtam egy sarokba az üvegemmel, mer már komolyan elkezdett izélni a fejem, és lüktetett a vállam, annyian rávágtak, de közben meg vigyorogtam, már fájt az arcom, és Cecil leül mellém, kiveszi a kezemből az üveget, meghúzza, aztán a fülemhez hajol (nem halljuk egymást a kiabálásoktól, valaki fölteszi a rádiót, bömböl az időjárás) – Cecil félresöpri a hajamat, odahajol, az ajkai a fülemnél, érzem, mennyire forró az érintésük, és akkor mélyen:
- Nagyon büszke vagyok rád.
Én meg nevetek, túl sokat ittam, és átkarolom a vállát, amolyan barátságosan, a vállába fúrom az arcomat, és esküszöm, ha csak mi ketten vagyunk abban a teremben, ha nincs ott senki más, hát akkor én hátradöntöm azokon a kibaszott párnákon és ott helyben -
De persze. Túl sokat ittam. És túl sokan voltak ott. Hála Istennek. Szóval lerendeztem a végén azzal hogy meglapogattam a vállát (érezze, mit állok ki), és azt mondtam:
- Kösz, Cecil, igazi haver vagy.
És rámmosolygott, valahogy furcsán. Az ölembe húztam egy párnát. Biztos, ami biztos. Kínos, mi? De majd elfelejtődik. Nem hiszem, hogy emlékezni fog bármire. Ezek után elég durván leitta magát. 

 
November 8.


- Mondtam, hogy Desert Bluffsék keserű vesztesek.
Csak sírósan vigyorogtam Cecilre. De most már rendben van, most már jól van, alszik; én pedig leírom, ami történt, mert már annyiszor végigpörgettem a fejemben, annyiszor... nem tudom, hogy mit lehetett volna másképp.

Szóval ez volt:
Ülünk az étkezőben. Minden oké. Eszünk. A legnagyobb problémám még durván két percig az, hogy senki nem hajlandó tiszteletben tartani, megérteni vagy egyáltalán felfogni, hogy vegetáriánus vagyok, megint átkotrom Cecil tányérjára a varjúszívet, nekilátok a neszebaszdmeg-salátámnak, amikor észreveszem, hogy a tanári asztalnál az Arcatalan Öreg Hölgy felkapja a fejét. [Ó – az Arctalan Öreg Hölgy. Habilitált egyetemi docens, dékánhelyettess, japp, tényleg nincs arca. Megnyugtatna, ha csak simán nem lenne arca – tudod, ahogy ezt elképzeled, az olyan, mintha valakinek csak lesatíroznák a vonásait, de neki más, az arcán egyszerűen így megfeszül és mozog a bőr, és alatta látod az ásító szemgödröket és a száj vonalát és az orrot, és a haja hosszú és ősz és a hangja meg mégis nagyon fiatal és néha kiráz tőle a hideg] Szóval felnéz, aztán felemeli a kezét, az ezüstvillát a borospoharához üti, klang-klang-klang, teljes csönd, és csak annyit mond:
- Jönnek.
És mindenki egyszerre állt fel. Némán. Fegyelmezetten. Csikordultak a székek. Övekből pálcák elő. Nézek Cecilre, mondom:
- Mi történik? - Csak suttogni merek. És az ablakon át,
zöld fény. A Fénylő Felhő zölden izzott.
- Hadba vonulunk – jelenteti ki, és nagyon komoran néz. Nem tudom, mikor láttam ilyen komolynak az arcát, de önkéntelenül is megborzongok. [Szóval tippre soha.] A pálcát a torkának szegezi: -
Sonorus. - A szavai nyugodtan csengenek, túlságosan is nyugodtan: - Tizenhármas csatasorba rendeződni. Indulunk, Night Vale.
Az Öreg Hölgy mellé toppan, Steve a jobbjáról, Cecil a baljáról, csak a tekintetével üzen valamit, ahogy utoljára rámvillan, talán:
vigyázz magadra, vagy talán: maradj ki ebből, fogalmam sincs.
Dana mellém sorol, valami olyasmit magyaráz, hogy Desert Bluffsék néha megtámadják őket, mert hogy ők jóvarázslók, vagy mi a fene, és nem értem, nem értem, amíg nem látom őket a tornyok körül körözni a seprűvel, amíg fel nem ülök én is a kiszuperált Nimbuszra, a gyomromban kövek, ők ott köröznek, és mi is felrepülünk, és onnantól – villanások, villanások, elordított átkok és a Fénylő Felhő
dühödt és tehetetlen moraja, fölészállunk, körbelebeg, a szagok is vibrálnak, esős és elektromos, fehér talárokat látok, markolom a csontpálcát, a tenyerem izzad, remegek, fázom, baromira fázom, tép a szél, a szemem könnybe lábad. Nem értem ki az elordított átkokat, találomra szórom őket, azt sem tudom, hatni fognak-e, sosem vagyok biztos, egészen biztos az erőmben. A sok seprűlovas, mint a, mint a hurrikán, és Cecil...
 
Cecil...
 
CECIL TE VAGY A LEGBÉNÁBB, A LEGES, LEGES, LEGESLEGBÉNÁBB SEPRŰLOVAS, AKIVEL VALAHA TALÁLKOZTAM, Cecil képes és amikor mellkason taszítja egy pherecitius mangicus, zuhanni kezd, csak azt látom, hogy zuhan, és remélem, hogy nem ő az, hogy összekeverem valakivel, zuhan és zuhan és lassított felvételben látom az egészet, úgy láttam akkor is, a fények csak lassan-lassan robbannak, gomolyog, robajlik a Fénylő Felhő, és azt mondom, NEM, imádkozom valakihez, könyörgök, és tudom, hogy senki nem hall, és zuhanórepülésbe váltok, száguldok utána, le az örvény torkán, tessék, én vagyok a legtökéletesebb célpont, a szemem sarkában villanások, amiket nem fogok fel, csak őt látom, a köpenye lobog, az arca meglepett, a cilindere lehullik, és nyúlok utána, tarts ki baszd meg tarts ki, a talaj egyre közelít, mi mintha távolodnánk, és nem ó nem nem engedhetem meg magamnak erre gondolok 

[Levegő ki. Levegő be. Oxigén az agyba. Nyugi Carlos. Nyugi.] 

Elkaptam. Nagyon kevésen múlott. Bukfenceztem a levegőben – el kellett engednem a seprűt, csak a combommal tartottam magam, megragadom őt, magamhoz rántom, húz le minket a súlya, bukfencezünk még egyet és még egyet, gyakorlatilag bukdácsolva zuhanunk, próbálom fölrángatni, hogy rendesen üljön, és észreveszem (csak akkor veszem észre én hülye balfasz), hogy jéghideg, a fogai összekoccannak, a szemüvege zúzmarás, és akkor tudom, pherecitius mangicus, fagyasztóátok, egyre terjed szét benne, nem tud megmozdulni, az ölemben tartom, két karral, nem tudok kormányozni, egy újabb bukfenc, közeledik felénk a homok, és azt mondom, oké, ennyi volt, oké, nem érdekel,
élni fogunk, és ugrok, és kettőnk súlya zuhan a bokámra és megreped a sípcsontom, végigreped, és nem érdekel. Akkor látom, ahogy felnézek, hogy az örvényből kiválik egy fehér taláros, felénk repül, csupa vigyor, a haja szőke, a szeme fekete, egy pillanatra mintha Cecilt látnám benne, és arra gondolok, hogy nem, nem most, nem ma, de túl messze van, tudom, hogy nem találnám el.
- PIERTOTUM LOCOMOTOR! - üvöltöm, a vízköpőkre tartva a csontpálcát, ahogy próbálom megtámasztani Cecil reszkető testét a térdemen, a fájdalom vörösen lüktet a lábamban, és bicegve próbálok szaladni, a vállam fölött hátranézek – a vízköpők leugranak a tornyokról, nehéz kőszárnyakra kapnak, az örvény felé szállnak. 
 
Pár perc szerintem kiesett. Van ez a szikrázó feketeség, amire emlékszem, a szemhéjaim mögött, a koponyámban.

Aztán a gyengélkedőbarlangban hisztérikusan üvöltözök Josie-val, a javasasszonnyal, hogy csináljon valamit. [Amiért egyébként baromira szégyellem magamat. Tényleg nem szoktam ennyire kijönni a sodromból. TÉNYLEG.]

Láttam, hogy ott van az a sok-sok ágy, letakarva – a halottak az arcukba húzott takaróval – és nem... nem viseltem valami jól. Könyörgöm – egy egyszerű forrasztóbűbájjal már rendben is volt a lábam, és lehetett volna annyi eszem, hogy magamtól rámondjak egy ferulát. Josie két intéssel helyrehozott, aztán a kezembe nyomott egy rozsdás fűrészt.
- Fogja – vetette oda foghegyről, és csak figyeltem, ahogy végigfekteti Cecilt az ágyon, leszíjazza a mellkasát, és két gyors mozdulattal eret vág rajta, a karjai az ágy szélén lógtak le, csorgott a vér a fémtálakba, Josie kigombolta az ingét és piócákat rakott a szíve fölé, nekem meg remegett a kezemben a kurva fűrész és csak azt tudtam mondani:
- Ez mire kell?
Ő meg így:
- Arra az esetre, ha nem sikerülne. Akkor le kell amputálnom a lábát, egyre terjed a fagyás.
Magyarázott valamit egyes meg kettes meg hármas szintű varázssérülésekről és néztem, hogyan ömlik Cecil vére, aki egyre kapkodott levegőért; Josie füstölővel égette meg a nyelvét, és akkor felvonyított, Josie meg felemelte aztán a füstölőt, kántált, én meg ott álltam, a kezemben a fűrész remegett, és csak arra tudtam gondolni, hogy haza akarok menni. Ez ment a fejemben, suttogó, hülye kis hangon, haza akarok menni, haza akarok menni, haza akarok menni.
Nem akartam tudni a választ, egyáltalán nem akartam tudni a választ, de megkérdeztem, miért a vérét veszi, amikor fagyasztóátok találta el, hogy mire kellenek a piócák.
- Kifolyatom a rossz vért – mondta Josie. - Ha kell, felnyitom a mellkasát, ha kell, a szívére teszem a piócákat, de kifolyatom a rossz vért.
Cecil még mindig remegett. Cecil még mindig élt. Kihúztam magamnak egy széket, leültem mellé, és mondtam neki mindenfélét, már nem tudom, miket, hülyeségeket, hogy minden rendben lesz és minden oké; Josie máktejet adott neki, elaludt.

Most mindenki alszik, most csönd van. A halottak itt fekszenek körülöttünk, és Cecil lélegzik. A tálcára alvadt a vére. Josie tűzre vetette a piócákat és kiment a sivatagba, hogy ellása a sérülteket és kivájja a halottak szemeit. Én itt ülök, itt görnyedek, a polcokon üvegcsék végig, a plafonig, és ha lenne olyan ami enyhet adna, ha




már november 9.



Csak tudnám, mi fáj ennyire, mi a fene fáj ennyire, hogy miért van ez az egész. Csak arra tudok gondolni, hogy az én hibám.


- - -


Cecil fölkelt egy kicsit. Ragaszkodott hozzá, hogy csináljuk meg a szertartást. A szertárból loptam tűket. Josie még nem ért vissza. Cecil fehérebb a párna vásznánál. Már öklendezni tudnék a vér szagától. Ott van mindenhol, a nyelvemen érzem megülni, fémes, sós, nyeldekelem vissza a hülye könnyeimet. Cecil azt mondja, egyszerűbb lesz. Érzem magamban a vérét, ez erőt ad. Erősnek kell lennem, legyőzhetetlennek kell lennem.
- Ez a titka az egésznek – suttogta Cecil. - Meglátod, Carlos, olyan csodálatos leszel.
Lehet, hogy félrebeszél. Asszem, láza van. Nem vagyok hajlandó elmozdulni az ágyától.




Később



Josie repudio muglicumot szórt a gyengélkedőre. Nem leszek Cecil mellett, amikor legközelebb felébred. Össze kell szednem magam.



November 10.



A jelek szerint hős vagyok. Az Arctalan Öreg Hölgy kitüntetett a vízköpős húzásomért. Háromszoros ovációt kaptam az étkezőcsarnokban. De Cecil nem volt ott. Nem hajolt közel, nem suttogta a fülembe, hogy büszke rám. 
 
Mi a fene bajom van?!!



November 11.



Dana gyakorlatilag belenyomta a fejemet egy Merengőbe. Köszönöm a kérdést, sokkal jobban vagyok. Nem fogok szégyent hozni a mentoromra azzal, hogy összeroppanok az első kihívás terhe alatt. Ennél erősebbnek kell lennem! Ennél erősebb vagyok.
A vízköpőim közel háromszáz varázsló csontjait őrölték szét.

Magamra mondhatok exmemoriamot?

[utánanéztem, a könyvben csak ennyi állt: „hát nem.” kösz a semmit.]


November 19.


Cecil: ||
Én: |||||
VALAKI nem tud sakkozni. 

 
20.

 
C |||||
Én: |
Csaló köcsög.

8 megjegyzés:

Mary Wolf írta...

Ez a rész nagyon tetszett, eddigi kedvencem! Annyira sajnáltam Carlost Cecil miatt ;( ismerős érzés, amikor látod hogy egy hozzád közel álló személy szenved, és te nem tehetsz semmit, csak végignézed... És feltűnt Kevin is a színen! =D Furcsa hogy Desert Bluffsék a jó varázslók, de ők támadják meg Night Valet anélkül, hogy bármilyen figyelmeztetést küldtek volna. Részemről már alig várom, hogy Cecil és Carlos tisztázzák egymás között a dolgokat :) A a párnás jelent nagyon kis cuki volt, még egy kicsit meg is sajnáltam Carlost miatta. A fejezet utolsó mondatán pedig jót nevettem :D

Raistlin írta...

MARY, fogalmad sincs, ezt most milyen megkönnyebbüléssel olvastam :D [az az ideális, ha együttérzel a hőssel ahelyett, hogy irritálni, és én néha nagyon meg tudnám rángatni szegény Carlost... a kérdés, hogy azt várjuk el, hogy regényhősként, vagy azt várjuk el, hogy emberként viselkedjen.]

Mivel a Harry Potter (egy zseniálisan megírt, de) "klasszikusabb" mese, így ott egyértelmű a határ jó és rossz között [és talán egyedül Draco és Piton karakterében kérdőjeleződik meg, mindkettejüknél csak a regényfolyam vége felé] - szóval arra gondoltam, hogy megpróbálom egy kicsit megfordítani ezt, ahogy Night Vale is megfordítja a valóság és a szürreális viszonyát, és a felcímkézetten "sötét, rossz és gonosz" szempontjából mutatom az eseményeket - akik teljesen indifferensek a saját elvi gonoszságukkal szemben, vagy csak rezignáltan beletörődnek, és "jóvarázsló"-ként hivatkoznak a támadó ellenfélre. Carlos már a naplója elején kifejti (némi koraérettnek tetszelgő, de gyerekes arroganciával) hogy ő nem hisz a "jó" és a "rossz" végletében, tehát számára ez a kicsavart probléma duplán irreleváns.

Nagyon-nagyon szépen köszönöm a kitartó kommentelést és Carlos is bizonyára szívesen fogadná a szolidaritást :D

Reyklani írta...

NESZE NEKED DESERT BLUFF! harcikiáltásunkat hallották. egy lelkes ég felé lendített ökl kíséretében.
Vltozatlanul tetszik, Carlos stílusa pont jó, nincs vele bajom, én magát a napló létezését nem tudom elfogadni, mint olyant, de hát ez mellékes.
Ami fő, hogy Carlosunk tök hősiesen és fenemód megvető bátorsággal megmentette Cecil életét, és naggyon gyűlöltelek volna ha súlyosabb baja esik Cecilnek (Persze írói fogás és az ember úgyis tudja, hogy van még néhány rész amibe szerepelnie kell, de hát na, beleéljük magunkat).
A vízköpök szerintem is nagyon jó ötlet voltak, ismét bebizonyosodott, hogy a vízköpők badass lények.
És feltünt Josie is!
Ha még a varázsszavakat is értem triplán boldog lennék :)
Valamit még biztos akartam mondani, de nem jut ezsembe (mint általában), szóval köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: Megtaláltam a hetáliás ficceidet. Jól elvoltam velük, úgyhogy azért is dobok egy Köszönöm, hogy olvashattam!-ot.

Raistlin írta...

REYKLANI, köszönöm. :3

A napló létéről... Carlos szerintem a kánonban is tipikusan az az ember, aki eldönti magáról, hogy ő ilyen vagy olyan ember, és állandó önigazolásra van szüksége (az önigazolási mantra pedig a tudós-vagyok lesz, és akkor ehhez jön a laborköpeny meg minden krva mondat amit kiejt a száján), de elsősorban perszónákkal játszik, és az a magabiztos, önálló, professzionális tudós, akit Cecilnek eleinte előad, valójában nem ő. Azt hiszem, a kamasz!Carlosban ez az eldöntöm-ki-leszek tulajdonság még erősebben jelen lehetett, és egyszerűen úgy határozott, hogy a precíz, kutató elmék márpedig naplót vezetnek: az első fejezetben röviden mereng is erről és fogadalmat tesz, hogy mindent pontosan dokumentálni fog, de nyilvánvalóan belebukik, ugyanis egy hónappal később veszi fel a tollat és a bejegyzései teljesen rendszertelenek. Ugyanakkor nem akarja beismerni a kudarcát, újra és újra nekifog, néha csak azért ír, hogy írjon, máskor tényleg ki kell adnia magából valamit és ha már vannaplójaakkormérne, megint máskor pedig ismét rájön, hogy ő itt most tudományos munkát végez.

A varázsszavakat illetően: a Harry Potter kánonból használom, a magyar fordítás "beszédes" igéit, és ha szükséges, akkor utána mindig megmagyarázom, mit jelent [Carlos persze sokszor csak nagyzol vele, vagy természetesnek veszi, és például nem írja le mondjuk, hogy a frigula az a sínpólya-bűbáj; de a történet szempontjából ezek mindig jelentéktelenek, inkább a karakterről árul el valamit, ha nem magyaráz]

A Hetás sztorik pedig *nyekk és jajj* Fönnvannak az oldalon, mert sokan kérték, hogy ne töröljem őket, de cserébe nem beszélünk róluk. :D Régiek és szörnyűek, nem szívesen gondolok rájuk.

River írta...

Ez most tökéletes- mindenhol ott gördül tovább a cselekmény, ahol kell. Ami vagy azt jelenti, hogy Carlos találta meg magát a stílusban, vagy a dolgok történnek olyan elemi erővel hogy képtelenség elfordítani a fejünket, esetleg mindkettő egyszerre, de fantasztikusan harmonikus ez az egész az akcióban /a fájdalomban /a finomhumorban/a reményben /menjafenébe.

Mindenki a helyén, Cecilék a kimondatlanokkal, Josie az ispotályban dünnyögve, még Desert Bluffs is a maga napsugaras rohadékságával (és igenszépen visszaköszön a ki-a-rossz kérdés, biztos elfogult vagyok, meg úgy rettegek tőlük mint a tűztől, de DB az.)

Ha nem lenne fejezetekre szedve most nem mondhatnám, hogy igen, EZ az a hangulat és az érzés, amit az egész fictől reméltem és vártam, naturális, kegyetlen és mégis szép a bizarrban és nem ölelgetném debilen és nem írnék félkoherens kommenteket.
És.

Raistlin írta...

RIVERÖM, most vagyunk körülbelül középen, illett már a regénynek elérni a célját :D Továbbra is bugyborékoló boldogsággal tölt el, hogy tetszik.

p.s. örülök, hogy fejezetekre szedtem, mert ez a kritika nagyon jól esett most így két forráselemzés között. ❤

уαмι. írta...

Az fog történni, hogy fogom ezt a fanfictiont, csókot lehelek pici bucijára, belenyomom puszta szeretetből a lábosba, megfőzöm, kicsit kihűtöm és a napom további részében intravénásan fogom adagolni magamnak. Mert ez egyre brutálisabb és egyre csodálatosabb.
Dat vég. DAT VÉG.
*mutogat, dadog, összeomlik, felvihog*
*és most újra*
*visszafelé*

Raistlin írta...

YAMILLA, ezt a kritikát én fel fogom vésetni a plafonra hogy éjhunytán vigyorogva bámulhassak rá és örök zavarba hozzam a régészeket akik majdnan feltárják a lakhelyem.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS