a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. november 19.

trouble+2

Welcome to Night Vale AU, trouble+ második fejezet. Hallgatni közben e z t ajánlom.
"A kastély karcsú kőtornyai fölött ugyanis ott függ a dékán. A dékán, nos, egy fénylő felhő. A Fénylő Felhő. [Cumulonimbus, amúgy, amennyire meg tudtam állapítani.]"


Szeptember 28. 
 

A hétvégét kihasználva Cecil & én ma is meglátogattuk Hiriam barlangját. A protego bűbájokat gyakoroltuk: a protego totalum már kifogástalanul megy, a p. maxima szerintem még nem elég jó, bár Cecil nagyon dicsérte, de simán átjött rajta a relaxója, és a p. horribilisem meg sehol sincs az övétől. Hiriam szerint túlparázom, de szerinte mindent túlparázok; néha már komolyan elegem van belőle, és ma majdnem be is szóltam, de aztán Cecil rákezdte hogy jaj repüljünk és nem akartam ünneprontó lenni, szóval felmásztunk Hiriam hátára - ja igen, Hiriam egy sárkány. Szóval felmásztunk a hátára – ja amúgy egy ötfejű sárkány (és Cecil haverja akit korrepetálni szokott mert hogy Night Vale-be nem vették fel mert „nem fér be a kastély ajtaján” és C. szerint ez totál fölháborító [tehát így kijárunk hozzá a barlangjába és akkor engem is tud korrepetálni meg őt is és mindenki jól jár]) tehát megkapaszkodtunk egy-egy nyakában szokás szerint, és ő akkor szárnyra kélt és bamm, mögöttünk a horizont, Cecil meg teljesen odáig volt, mert van ez a hülye ötlete, hogy jaj ő szarul repül seprűn, mondom neki, figyelj, nem lehet mindenki quadpotsztár, de hogy nem mert ő mennyire béna és jobban szeret Hiriammal repülni meg velem, mondom OK... Teljesen elfejtettem naplót írni az egészről, mi? Most visszalapoztam, és megígértem. Tényleg bocsánat. Képzelheted, hogy rengeteg tanulnivalóm volt, de most ugye hétvége van, az összes beadandómat megcsináltam péntek hajnalban, már takarodó van, Cecil kidöglött, Larry meg John meg harpóspókereznek, szóval gondolom, izé, úgy sincs jobb dolgom, mi? 

 
A KASTÉLY


Szóval. A Night Vale Sötét- És Árnyaltabb Varázslatok Főiskolája sejtésem szerint (!) valahol Utah-államban van, de mindenképpen a Jello-övön. sivatag, meg minden – vörös homokú sivatag, és nem is az a Windows-háttérkép narancssárga, amire rámondják, hogy „hű, voros-sivatag.jpg”, hanem tényleg van ez a szóval, alvadt vér színe. Ameddig a szem ellát. Csak a vörös homok. Eleinte persze voltak ott hegyek: tűhegyes, komor sziklaormok, és emlékszem, amikor először jöttünk ide, még Cecil seprűjén, és megjegyeztem rá valamit, nem tudom, mit, hogy jól néznek ki vagy mi, a válla fölött hátrafordult és azt mondta:
- A hegyek csak illúziók.
És szétfoszlottak. (Persze, logikus: repudio muglicum, muglitávoltartó bűbáj), és csak sziklák maradtak, és a kastély. 

A kastély.
 
Megvan a Sagrada Família templom Barcelonában? Amit agyagból csepegtettek ki. Na ez ugyanúgy néz ki. Csak nagyobb. És feketébb. Kilenc torony – kilenc fekete, dőlni látszó, agyagból csipkézett torony vak ablakokkal az eget karcolja; szobrok, vízköpők, minden [bár hogy a vízköpők a sivatag közepén miért és minek?] Kívülről általában csak éjszaka látom, és akkor ott feszül mögötte az az rengeteg csillag és az abszolút sötétség amit csak a sivatagban láthatsz. Persze egészen sötét sosincs. A kastély karcsú kőtornyai fölött ugyanis ott függ a dékán. A dékán, nos, egy fénylő felhő. A Fénylő Felhő. [Cumulonimbus, amúgy, amennyire meg tudtam állapítani.] Örökké változtatja a színét, a hangulatától függően. Ha minden rendben van, akkor a legtöbbször lila. Egyszer volt bíbor. Soha többet nem akarom, hogy bíbor legyen. SOHA.
Néha halott állatokat esőzik ránk. Ami jó. Valamiféle áldásnak számít, meg jól jön bájitaltanhoz meg minden. A hét egy napján (ami soha nem ugyanaz a nap, miért is lenne...) ki kell állni a pálcáinkkal, és felé tartani, és valamiféle fény-erőfonalakkal tápláljuk kántálva.
A kastély amúgy... szóval a kastélyt főleg a boszorkánymesterek használják, nekünk csak pár óránk van ott. Mi a katakombákban élünk. A kastély alatt – felfoghatatlan hosszban és mélységben – barlangba, kőbe, földbe vágott járatok, termek és folyosók kúsznak, végtelen tárnák, amiket lidércfény ragyog be, oszlopok és támpillérek hajolnak mindenhol [korai gótikus stílus egy kis eklektikával és... komolyan, ne felejtsem el megkérdezni Cecilt, hogy nem Gaudi tervezte-e az egészet mert WHOA]
Nem tudtam, hogy a sziklával így is lehet dolgozni; hogy a szikla hajlékonynak tűnik. Mozaikablakokat vájtak a falba és ahogy mondtam, lidércfényt bűvöltek hozzá, szóval nem is igazán hiányzik a nap, a falak nagyon magasak, a folyosók szélesek és üresek, a termek pedig így is zsúfolásig vannak mindenféle lommal.
 

A háló meglepően kényelmes. Bár szinte biztos, hogy valamikor kripta volt. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amikre nem szoktam gondolni. A klubhelység ott van valahol lent (most ahogy lenézek... ez mindig ilyen mélyen volt?), és az ágyainkhoz egy létrán kell fölmászni: a sziklafajba vájt hát, sírhelyek... nek néznek ki. Fülkék a falban. De nagyon kényelmes! Párnamennyiség kérdése az egész. Annyi párnám van, mint még életemben összesen nem volt. A fülkém ráadásul Cecil fülkéje fölött van. A létrán tudunk morzézni egymásnak. Amíg Larry ökölből rá nem baszik a létára hogy kussoljunk már el.



Amúgy nem vagyunk sokan. A tanulók. Lehetünk durván ezren? 3 + 2 évfolyam, a BA meg MA. Az az érzésem, hogy valamikor többen voltunk, sokkal többen, de nem merem megkérdezni. Legalább mindenki ismer mindenkit. Nagyjából. Meg itt vannak a szellemek is.


AZ EGYETEM POLGÁRAI
Na igen, szóval:
  • Kábé ezer diák, avagy boszorkánytanonc. A „boszorkány” úgy néz ki, nemileg semleges. Szóval boszorkány vagyok. Azon belül is boszorkányinas. Erről később.
  • Fogalmam sincs mennyi boszorkánymester. Mind egyformán néznek ki, szóval nem tudom. Kámzsás alakok. Nagyon magasak. Fekete kutyákat vezetnek láncon; Cecil szerint a famulusaik. Szerintem csak simán és totál élesben pokolkutyák. Mondott valami fajnevet is a kámzsás alakokra, de nem emlékszem.
    A boszorkánymesterek létezéséről nem illik tudomást venni. Ha jönnek, akkor leszeged a fejed, és addig nem nézel fel, amíg el nem mentek. Szóval az előadásokon ez néha zűrös. Mert nem nézhetsz föl, miközben jegyzetelsz. Nem vagyok benne biztos amúgy, hogy a saját hangjukon beszélnek. Valamiféle zajból áll össze az egész.
    Még egy dolog, amire nem szoktam gondolni.
  • A szemináriumokat többé-kevésbé emberek tartják. Professzorok. Meh.
  • A boszorkányúr, ahogy ki tudom venni, prefektus, és nincs belőlük sok – van Cecil, meg van Steve. Ennyi. És itt jövök a képbe én. Ha felsőbb rangra akarnak lépni, akkor az a vizsgafeladatuk a diplomaévük végéig, hogy ki kell képezniük egy tanítványt 1 + 1 szemeszterben, vagy ilyesmi. És ez mindig nagy happening. Mert hogy a boszorkányurak valami „kiválasztottak” (Cecil ezt a szót használta. De hát ő, szóval Cecil.) - a lényeg, hogy mindenki mindig nagyon rá van kattanva, hogy kit fognak inasnak választani, és Dana szerint „élet-halál harc megy érte” (félek, szó szerint).
    A boszorkányinas a boszorkányúr tanítványa, védence és szolgája (amúgy tökre kösz Cecil hogy ezt már az elején letisztáztuk :p) Na szóval elvileg ha az urad nem egy pszichopata állat akkor tudsz róla, hogy mi vár rád, és megosztják veled a hatalmukat és az év végén meg kell mérkőznöd a másik inassal, és a nyertesből boszorkányúr lesz, a boszorkányúrból meg boszorkánymester (ha túléli. valamiért nem szokták túlélni, de ezt nem egészen értem. mindenesetre ahhoz képest hogy ez elvben évenként lemegy, tényleg nincs sok mester. )

Na és itt van az az izé. Ha a boszorkányúr NEM. Egy pszichopata. ÁLLAT., akkor inasnak a többi diák közül választ, boszorkánytanoncokat, érted (aranyvér előny) – és most baromi nagy volt a hűha, mert hogy Cecil muglit választott és ilyet elvben még soha senki nem csinált (???), de hát Cecil egy pszichopata állat. (Nem vagyok benne biztos, hogy ez a jó kifejezés, de tudod, van az, amikor valaki baromi professzionális és törtető és excentrikus és így biztos benne hogy bármikor zsebrevágja a világot és minden oké lesz és hát, Cecil ilyen. Én a helyében tuti nem így döntöttem volna.)


Szóval. Cecil kockázatot vállalt velem. Baromi nagy kockázatot. De egyre győzköd, hogy meg tudjuk csinálni. És tudod mit? Meg tudjuk csinálni. Mármint hat évnyi anyagot kell pótolnom – ennyi a gimnáziumi tananyag -, és közben még járok előadásokra meg szemináriumokra, és tök új nekem az egész, de Cecil nagyon győzködött, abban a teljes pompomlány-Obama-Yes-We-Can-attitűdben, hogy mennyire kurvára menni fog nekem, mert mennyire okos vagyok és a legjobb tanítóhoz kerültem [ez ő.] Szóval rászoktam arra, hogy csak négy órát aludjak, és nagyon elhivatott voltam, hogy minden estémet a könyvtárban töltöm majd, de aztán megláttam, milyen a könyvtár és úgy határoztam, hogy minden létező percemet bárhol MÁSHOL töltöm inkább, mint a könyvtárban. De tanulok. Reggeltől-estig, estétől-reggelig, 24/7, minden, teljes üzemmódban, és nem érlek rá írni de nagyon, nagyon rá vagyok pörögve az egészre.


Képzeld csak el. Itt van ez a teljesen új tudományág... mármint mindent tanulok, érted? MINDENT. Ártástan, rontástan, alkalmazott sötét varázslatok, asztronómia I., legendás lények tenyésztése és ártalmatlanítása, bajnövénytan gyakorlat, számmisztika, méregkeverés... hát lehetne az a rész hogy mágiatörténet ne legyen. Sosem voltam egy élhumános. Mármint világéletemben kitűnő voltam, de na. Azért... whoa. Egyszerűen – egyszerűen azt sem tudom, hova kapjak. Elsőnek majdnem beleőrültem. Lehet, hogy beleőrültem, ami azt illeti. Volt az a fulladozó érzésem... egyik könyvet csaptam fel a másik után, lázasan olvastam, de nem fogtam fel, csak nyeltem a szavakat és a végén már rosszul lettem, egyszerűen annyira SOK volt, de annyira durván lenyűgöző.
Ez valami olyasmi mint a napba nézni. Mint igazán, hunyorgás nélkül, belebámulni a napba – és érteni. Felfogni a csillagokat. Igen, ez pontosan az.

 
Talán így érezte magát az első ember, aki már nem istenként látta maga fölött az eget. Pont a mágia, a természetfeletti létének a beigazolódása – szóval engem pont ez vezetett arra, hogy megértsem a világot, de nem tudom, szavakba tudnám-e foglalni. Hirtelen mindennek lett értelme. Hirtelen világos lett az egész és azóta – azóta szembántóan ragyog és meg fogok vakulni. Bele fogok vakulni.


Cecilnek – szóval Cecilnek a tanév kezdetén egy harmadik szemet rajzoltak a homlokára. Akkorát csak, mint egy rendes emberi szem. Ez is erősen stilizált. Ilyet csak a boszorkányurak viselnek. Ez szimbolizálja a megértést; és azt hiszem, inasként, a tanítványaként, a birtokában vagyok, a birtokába kerülhetnek ugyanennek a mindent belátó és felmérő bölcsességnek és nem tudom, Cecil érti-e egyáltalán, mekkora kibaszott nagy hatalom és felelősség ez. Néha nem tudom. Néha nem értem.


Ha már Cecilnél tartunk. Szóval Cecil egy szuper srác – tőle kaptam ezt az egészet, és ezt sosem fogom elfelejteni és mindig hálás leszek érte, de azért egy kicsit nyomasztó ez így, érted? Mármint hogy összeköt minket valami, ami erősebb és hatalmasabb nálunk, hogy a szó legszorosabb érelmében a saját hatalmával táplál, ez... szóval ez elég komoly dolog, nem? Tehát félre kellett tennem ezt az egész hülyeséget. Tudod. Hogy Cecil milyen aranyos meg minden. Hogy pont az esetem. Ezek a magas, szőke srácok. Ez a magas, szőke srác, kifejezetten, a kibaszott baritonjával. Lehet, hogy egy kicsit belezúgtam – vagy inkább csak tetszett, érted, hogy a francba ne tetszett volna? De ennek vége, ezen túl kell lépnem. A kapcsolatunk professzionális. És baromi fontos. Nem fogom ledegradálni erre a „figyu, amúgy bejössz nekem~” szintre, mármint Jézusom, fogalmad sincs, az iskolában mennyire megy ez, hogy ki kinek jön be meg ki kivel jár és kivel kavar és teljesen az agyamra megy, mármint nem GIMNÁZIUMBAN VAGYUNK és a rohadt életbe, tudják egyáltalán, mennyire fontos az, amit tanulnak? Szét tudnám oszlatni az arcát mindenkinek egy egyenletes kőfelületen aki nekiáll rinyálni hogy jajj beadandót kell írnia meg hogy XY-ka nem ült le mellé az étkezőben pedig azt hitte hogy járnak és ÚRISTEN FOGJÁTOK MÁR BE EZ TÖKRE NEM ERRŐL SZÓL. Néha úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki komolyan veszi az egészet, meg talán Cecil.


Amúgy nagyon rá voltam készülve, hogy megkérdezik, hogy járunk-e. Érted, mindig együtt lógunk (persze a korrepetálás miatt meg az egész inas/úr biznisz), és nincsenek közös óráink, de Cecil nagyon gondos mentor, mindig mellém ül le az étkezőben (ha már itt tartunk), ugye egymás fölött van az ágyunk, együtt tanulunk, ott van a szertartás 3x, kijárunk Hiriamhoz, kijárunk a sivatagba, fel szoktunk menni a tornyokhoz, meg én ugye néha így nagyon elbambulok, mármint elmélyedek a gondolataimban, és ő akkor kézen fogva húz maga után, meg elég közel szokott lenni, ha jobban belegondolok, ez az egész személyes-zóna tér nem nagyon van meg nekünk, és komolyan vártam, hogy mikor kérdez rá valaki, és akkor meg tudnám magyarázni, hogy ja, mert majd két méternél messzebb kerülök a boszorkányúrtól meg majd nyilván ő is lelép amikor felkent és ezzel megesküdött rá, hogy a védencévé fogad, persze, NYÍLVÁN; tökre nem kérdezett rá senki.
És nem tudom – most akkor mindenki oké vele és elkönyvelte magának, hogy járunk? Mert nem járunk. És ezt jó lenne tisztázni, de most nem fogok odamenni random emberekhez, 
hogy „amúgy tudtad, hogy nem vagyunk együtt Cecillel?”, mert az fura lenne. Oké fura volt.
 
Oké szóval Danának megpróbáltam elmagyarázni.
 
Oké szóval az volt, hogy ülünk az étkezőben (az a kastélyban van, görbe falak, oszlopok, rózsaablak, asztalok), eszünk, eszünk, Cecil késett kicsit, baromi fáradt volt, érthető, a vállamra hajtja a fejét, ami tök oké, mondom, és Dana ott ült velünk szemben és nem tudom, nagyon nézett, és akkor eltoltam Cecilt és így megjegyeztem vigyorogva hogy „hé, azért nem járunk!”, csak hogy Dana értse. Bírom Danát, mondjuk ő Cecillel örökbarát, de gondoltam, hogyha egyszer rákérdez így Cecilnél, hogy „ti amúgy együtt vagytok?” akkor ne legyen már kínos neki, jobb, ha letisztázom, érted, mert nem tudom, ha azt hiszi hogy még mindig belé vagyok zúgva vagy valami akkor ez elég cinkes lehet, nem tudom, erre van-e valami szabály, de újra mondom, ez egy PROFESSZIONÁLIS. KAPCSOLAT. HIVATALOS., és nem akarom azzal elcseszni, hogy most ráhajtok, érted, és akkor meg jöhet, hogy „figyelj Carlos, vissza az egész, nem leszek úgy a mentorod, hogy közben meg belém vagy esve”, szóval. Friendzone. Friendzone maxima. Friendzone totalum. Friendzone horribilis. Ennyi.


Október 4.

Cecil berágott rám.

Jó tehát van az a dolog hogy nem szeretem ha dolgok vannak a hajamon. Kalap. Sapka. Pók. Akármi. Szóval eleinte csak úgy indult hogy mi lenne ha véletlen beleejteném a cilinderemet a bányatóba és jaj mi van ha véletlenül volt benne pár kavics és elsüllyedt és sálálá, és fedetlen fővel mentem előadásra és senki nem szólt rám. Szóval úgy voltam vele, szuper, ez tényleg szuper, mi lenne, ha a köpenyem is ott lenne, ahol én nem vagyok, mert na, nem tudtam megszokni, hogy suhog utánam. És arra sem szóltak be, szóval mondom, oké, talán szebb és jobb lesz nekem mellény nélkül. És hanyagolhatjuk a morbid nyakkendőtűt. Meg a nyakkendőt. És igazából le is gombolhatnék pár gombot, és... szóval a végeredmény az az, hogy egyenruha néven van rajtam ez a passzentos fekete nadrág meg a kigyűrt fehér ing feltűrt ujjakkal és nyitott gallérral és voilá, ez vagyok én, de a jelek szerint az iskolában elkezdtek fogadásokat kötni arra páran, meddig fogok vetkőzni még, és Cecil veszített, és személyes sértésnek érzi, de nem tudom miből vette hogy félmeztelenül fogok rohangászni. Mármint azért HIDEG VAN, és ez egy egyenruha, és tisztelem az egyenruhát, csak így volt kényelmes és békén lehet hagyni és önbecsülés, valaki? Öt verdigris miatt sír a szája. ÖT VERDIGRIS. Az durván harmincöt dollár. Bármikor előrántom az orrlyukamból, bassza meg. 
 
Október 5.


Tökre nem írtam le honnan van varázserőm. Oké, szóval ezt fura lesz hallani. Biztos nekem is fura lett volna, ha Cecil VALAHA is elmondja, mire számítsak, és nem csak... - mindegy. A lényeg, hogy.
Hogy.
Szóval a feketemágia, amit én is űzök (egyébként illene, hogy lelkiismeretfurdalásom legyen...?) az vérmágia. Tehát Cecil az izé, erejét a vérével együtt tudja átadni. Napi háromszor kell ismételnünk – a Hajnal Első Vérénél, a Delelőre Hágott Napon és az Alkony Vörösében. Félre szoktunk vonulni, általában fölmegyünk az egyik toronyba, a kilencedik torony legfelső szobájába, egy beomlott, pókhálós padlásra, ahol szétszaggatott képvásznok függenek, és ott megállunk egymással szemben. Cecil öt tűt készít elő. A baljainkat kell összeérintenünk. Az ujjbegyeinkhez támasztjuk a tűket, mindegyikhez egyet-egyet. (Jobb híján hívom tűnek, mert különben mindkét vége hegyes.) És akkor el kell kezdenünk egymás felé közelíteni az ujjainkat – addig, amíg a tű át nem üti magát az ujjainkon, ameddig a körömig nem fúródik, ameddig a sebeink összeérnek és a tű vékony üregén át is csorog a vér lassan, és Cecil motyogva kántál. Az a helyzet az egésszel, hogy baromira fáj. Mármint tudod, tépjék ki tőből a lábamat bármelyik nap, egy darabig jószar aztán meg úgyis vége, de ez meg az a hegyes kis irritáló fájdalom, és eleinte nagyon nem bírtam, nem tudtam odanézni sem, szóval rászoktam arra, hogy inkább Cecil szemébe nézek - és körözünk, lassan [amúgy az egész a koreográfiáját tekintve olyan mint az a barokk tánc, csak egy morbidabb kiadásban]. 3x3x3 kell megfordulnunk, és akkor elkezdhetjük széthúzni a kezünket, lassan és óvatosan, és a tűk egyesével leesnek és valamiért hányingerem van attól a hangtól a mai napig, az a fémes csing-csing-csing. Cecil le szokta nyalni az ujjait, amit ellestem tőle. Nem állítom, hogy sokat segít, de megnyugtat.
Elsőnek azt hittem, képzelem – de érzem a vérét lüktetni az ereimben. Idegen vért. Az első hét után tűnt föl. Villámlik bennem, vagy hogy mondjam. És ereje van. Felfoghatatlan ereje van.
 
Amikor elsőnek – amikor először varázsoltam... ahogy éreztem felparázslani a tagjaimban, ahogy éreztem, hogyan löki ki magából a szívem. Nem tudom. Van ebben valami – valami kibaszottul intim. A szó eredeti jelentésében. Próbálok rá úgy gondolni, mint a sima véradásra, mint amikor egy műtét után literszámra öntik beléd az AB+-ot [kérdés: vajon a varázslatnál számít, hogy azonos legyen a vércsoportunk? utána nézni! / nem mintha lenne engedélyem ahhoz a könyvhöz amiben felteszem, ez a varázslat van {valami rohadt magasszintű dolog és annyit azért leszűrtem hogy nem a világ minden táján legális éppen}] 


A lényeg hogy... ezzel a rengeteg kockázattal meg mindennel, meg hogy milyen erő és tudás kellett ahhoz, hogy Cecil ezt meg tudja csinálni, hogy ezt meg tudja csinálni nap mint nap – nem tudok rá véradásként gondolni. Ajándék talán. Kegy. Vagy fogalmam sincs. 

És én mit adok cserébe? 


 

9 megjegyzés:

Reyklani írta...

Te aztán nagyon tudod mikor van szüksége az ember lányának egy ilyen ficcre!
Szeretném azt hinni, hogy érzéseim viszonzásra találtak, de úgyis tudom, hogy nekem csak egy kispad jut rajongóid körgyűrűjében, de én nagyon lelkesen és állhatatosan imádlak onnan is.
Annál is inkább, mert rohadt önző módon az a megdönthtő véleményem, hogy ezt nekem irtad. Fénylő Felhő, mint dékán " a rajongó visiítva körberepüli a munkahelyet, mint egy posztmodern szélszivárvány", Hiriam az ötfejű sárkány "az egész városra kiterjeszti a száguldozást", az épület stílusa, kinézete, az EGÉSZ kastély "mostanra odaért és szerenádot ad az ablakod alatt", meg ahogy Carlos a mágiáját kapta " a rajongó belehal a tökéletességedbe", Kámzsás alakok és pokolkutyák " a rajongó visszatért a túlvilágról és az ágyad mellett állva zümmögi szerelmének szimfoniáját (alliteráció csakazértis).
Huh mindenért megölelgettelek, amiért akartalak? Asszem igen.
El nem tudod hinni, hogy így torokfájásos-náthás-búbánat felé kacsingató hangulatomnak mennyire jól jött ez a Night Vale-i groteszk, sötét, bizarr, és varázslósba átment világba. Mint a heavy metál.
Még mindig könnyed a stílus, még mindig Cecilos, még mindig Night Vale!
Köszönöm, hogy olvashattam!

KatieCat írta...

Szóóóóval, őszintén megmondom, hogy az első fejezet nekem valahogy nem jött át, (bár tény, hogy rossz passzban olvastam, szóval valószínűleg ez nem jelent semmit), de ez viszont egészen fantasztikusan tök jó volt. Egy kicsit furcsa, de határozottan nem rossz. És rájöttem, hogy Night Vale (és így a remek kis hátborzongató kastélyunk) hajaz egy kicsit Hollow Fields-re, ahol a szerző azt nyilatkozta, hogy fontos volt neki, miként ábrázolja először az iskolát, mivel ő az egyetlen mindig és mindenhol ott lévő szereplő, és tényleg, Night Vale, meg Roxfort 2.0 [Night Vale ver.] is ilyen, éss wahh.
Amúgy lehet, hogy csak Carlos szemszöge zavar. Mármint elszoktam a naplószerű történetekről. Jó, nem filozofálok, mindjárt megy a buszom, és még hajat akartam vasalni. Szóval nna, az a lényeg, hogy rájöttem, mégiscsak tetszik, úgyhogy sok hajrá a folytatáshoz, és gratula és köszönöm, hogy olvashattam~

Raistlin írta...

REYKLANI, nem állítottam még fel rangsort az olvasóim közt és nem is tervezem - szóval hálával és örömmel ujjongtam a soraid felett, köszönöm ouo Jobbulj meg hamar, és nagyon szépen köszönöm még egyszer!

KATIECAT, nagyon szépen köszönöm az őszinte kritikát! ^^ Na igen, ez a történet rákfenéje. Rengeteget szenvelegtem a szerkezeten: ugyanis ha E/3ban írom meg egy jó éven át tartó töredékes epizódok sorát... akkor nem lett volna szerkezet, az E/1-től pedig én is elszoktam, és akkor itt van ráadásnak, hogy fiú írja, tizennyolc éves fiú írja, kézzel írja (sok jelenetet én is kézzel írok, hogy reális legyen, és aztán gépelem be). Mindenképpen fura; a nagy kérdés az, hogy végül ezt a történet elviszi-e a hátán, vagy sem; tehát nagy megkönnyebbüléssel olvastam, hogy kezdesz belejönni! :D Carlos sármjában van minden bizodalmam - végül talán sikerül elcsavarnia a fejedet; meglátjuk! :3

River írta...

Imádom ahogy a két alapfandomot kevered: sűrűn, lendületesen, mégis észrevehetetlenül. Belecsepegteted a Night Vale-i alapokat, mint
” A dékán, nos, egy fénylő felhő. A Fénylő Felhő. [Cumulonimbus, amúgy, amennyire meg tudtam állapítani.]" vagy a kámzsások jelenléte. Vagy a sárkány, ha már itt tartunk.
Emellett pedig ott vannak azok a felsötétlő áthallások a HP univerzumba is, a fordított órarendek alkalmazott sötét varázslatokkal.

Carlos néhol (gyakran) még mindig sok és irritálóan tini, de ugyanennyiben jó is. Amikor olvasom, nem tetszik mindenhol, de utána, összegezve és megrágva arra jutok, hogy kell ez, és: jó ez.

Aztán vannak azok a dun-dun-döng eltalált sorok, amik már önmagukban igazolnák ezt az egész történetet, mint: „Talán így érezte magát az első ember, aki már nem istenként látta maga fölött az eget. Pont a mágia, a természetfeletti létének a beigazolódása – szóval engem pont ez vezetett arra, hogy megértsem a világot, de nem tudom, szavakba tudnám-e foglalni. Hirtelen mindennek lett értelme. Hirtelen világos lett az egész és azóta – azóta szembántóan ragyog és meg fogok vakulni. Bele fogok vakulni.

Egyáltalán, a finoman felrajzolt bizarrságok, és itt nem csak a harmadik szemre gondolok; a vérmágia pedig ,én nem tudom, hogyan csinálod (emlékeztető: egyszer bevizsgáltatni Raistlin vérét is, hogy pontosan miből áll) de az egész rituálé, a napszakokkal, az egymásra hangoltsággal, a fájdalommal és a finom, precíz mozdulatokkal, szóval az cseszettmód gyönyörű.

Raistlin írta...

RIVER may I lovest thou fair maiden

*átnyújt neki egy seprűt komoly tekintettel* törd szét Carlos gerincén a nevemben, mert ingerem van néha nekem is.

Nagyon örülök, hogy továbbra sem csalódtál a történetben, és remélem, ez kitart majd és a végén is azt fogod mondani, hogy megérte *nagyot nyel*

Igencsak köszöneteim továbbra is feléd ;u;

уαмι. írta...

River miatt most Taylor Swiftet sikoltó kecskék jutnak az eszembe, ami olvasás közben zavaró lett volna, ha nem ragadod meg kurvára a képzeletem és láncolod a katakombákba hogy kislányom te most itt maradsz és addig nézed pislogás, levegővétel és vérkeringetés nélkül, amíg a végére nem érsz meg még egy kicsit tovább.
Na jó, nem, mert a közepén fellazultam.
Nem győzném kiemelni az összes kis apróságot, amit t-ö-k-é-l-e-t-e-s-e-n beillesztesz az eredeti világból ebbe a csodába - ebben mindig elképesztően erős voltál, még hízna a májad, menjünk tovább.
A lassan, de biztosan az olvasó tudatába kúszó dráma per romantikus szál elképesztően finom, óvatos és úgy matat rajtad folyamatosan, mint az a pók, amelyik a tested valamely pontján bulizik nulla huszonnégyben. (18 éves Carlos naplóíró stílusa, menj ki a fejemből LÉGYSZI) Egyrészt morrmorr másrészről hurrnyurr mint a rohadtélet. (ide először csúnyát írtam, aztán mégse - eleget káromkodom szét a blogspotot mostanság)
Carlost egyre jobban irányítod, és hiába kap el időről időre a Suciság, valahogy képes vagyok Carlos gondolatainak tulajdonítani azt is - a kastély leírásainál vettem észre és általában csak egy-egy szóösszetételnél). Visszaolvasva a kommenteket talán egyetlen vagyok, aki nagyon odavan kistini!Carlos nyomorultságaiért, én főleg ezt vártam ettől az egésztől és nagyon megkapom, szóval inkább ölelgetném, mint megpofoznám. És ezért nagyon hálás vagyok.
Meg úgy mindenért. Szokás szerint.
Nyurr.
<3

Raistlin írta...

YAMM'Ha filmet akarnék csinálni az egészből, azt hiszem, az első jelenet után [ami csupa fény, az íróasztali lámpa, egy lehalkított televízió valahol, utcalámpák, elhaladó autók, nyáresti éjszaka az óceán mellett] - ezután rögtön látnánk a kamerát a katakombákba zuhanni, és a folyosók lassan mozogni látszanának, mint a férgek, és kiíródna a főcím [és a háttérben Taylor Swift szólna! Se.]

*meghajít egy muffinnal* Eme szálló sütemény jelképezze kitartó hálámat, örömömet és megkönnyebbülésemet, amiért tetszik neked. Carlos is a köszönetét küldi valahonnét a megértésedért. [Igazából talán az egészben ez a second-hand embarassement/dramatic irony thingy az irritáló talán: hogy egy regényhőstől elvárjuk, hogy igenis kapja össze magát, pláne a mondadóját, tudja, mi a dolga, és azt tessék szépen végigcsinálni - és Carlos hablatyolós küzdelmei ezért kiváltják ezt a "SZEDD MÁR ÖSSZE MAGAD" reakciót, de azt kell hinnem, hogy ez így... igazi, mert valahányszor megpróbálom őt beleszuszakolni valami jól megtervezett és tűpontosra szerkesztett jelenetre, elkezdi túlaggódni, szétfilozofálni, elemezni, felboncolni, tönkretenni, szétrobbantani, majd újrakezdeni megint, amiért szerintem a tudós énje vádolható szerencsétlennek. Bár továbbra is kicsit tartok az E/1 felelősségétől, nem mondom.]

{Milyen kellemes kis kéretlen metafikciós megnyilatkozásokká váltak az én kommentekre adott válaszaim.}

Viktória Csányi írta...

Október 4.

Cecil berágott rám.


1) Első gondolat: hát csak nekem van baszdmeg ilyen utálatos napon a szülinapom.
2)A tényre, hogy Carlos vetkőzést említett az aznapi becses naplóbejegyzésben, lejátszottam örömködve a The Map of Problematique-ot.

"When we bleed we bleed the same" - na ez a sor pont a vérátadós résznél volt.

És a reakcióm: na, szép.

Volt benne a közepetáján valamerre egy elírás, de lusta voltam, és a telefonon olvastam, és már nem találom (bocsibocsibocsi), de egyébként meg nagyon perfekt, és újra elkezdtem Harry Pottert olvasni. Ez a regény a legjobb motiváció.

Raistlin írta...

Jóelőre jóboldog szülinapot és további találó zeneválasztásokat ;u; (Jár még hozzá hálás köszönetem a hozzászólásért, ami feldobta a napomat o3o)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS