a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. november 8.

passive voice


Cecil élete Carlos előtt közel tökéletes. Igen nyomasztó angst a Placebo - Pierrot the Clown című számára.






 p a s s i v e  v o i c e




Earl Harlan csontjai törékenyek, mint az üveg, és a szeme szilánkkék. Ezek a bágyadt, rémült, nagy szemek kezdik kísérteni Cecil gondolatait: a riadalmuk, és ezzel szemben az ajkak komolysága. Earl Harlan fekete tincsei fegyelmezett rendben állnak, inge tiszta, ropogósra vasalt – Cecil így képzeli el az ágyneműjét is: patyolatpuhának és hidegnek. Fehér vásznakat lát fregolin csüngve egy ócska fürdőszobában, megfeszítve egy kemény matracon. Earl Harlan egyedül él, de mégis mindig a bal oldalra húzódva alszik. Cecil gondolatban végighever mellette és hozzá simul: a lepedő végre áldottan gyűrött és testmeleg, és képzeletében Earl fakó bőre is felhevül az érintésére. 
 

Századszorra találkoznak, és Cecil századszorra is belészeret. Earl tisztasága a kényszerbetegség rigolyájából a szűzi ártatlanság analógiája lesz. Cecil liliomokat rajzol a karjára a szülői munkaközösség gyűlésén, egy hátsó szobában, amikor Earl megdicséri a tetoválásait. Cecil hálából tintavirágokat bont ki a férfi bőrén; az utolsó szirmait csókjával zárja le, az ütőér fölött a csuklónál. 
 

Earl Harlan: cserkészkiképző és napközis tanár. A homokkal felszórt udvaron szalad nevetve, hagyja, hogy a gyerekek üldözzék. Kirándulni viszi őket a sivatagba, és gyémántnak mondja a felkapart üvegszilánkokat. Cecilt is hívja egyszer, a kanyonhoz mennek, vörös ösvények kanyarognak az ég felé és még csak meg sem közelítik azt. Megállnak egy ormon és a távolba merednek, ahogy lassan feldereng a hold.
- Meg akartam mutatni neked – mondja Earl.
- Láttam már a holdat.
- Akkor csak nézd… Nézd…
Cecil öntudatlanul nyúl ki és szorítja meg a férfi kezét. A hold borzasztó és hatalmas, és őket figyeli; Earl pedig egyenesen szembemered vele.


Earl elé jön másnap éjjel a rádióállomáshoz. A kezét nyújtja megint, és Cecil összefűzi az ujjaikat; Earl csuklóján felszaggatott, cakkos liliomok futnak bizonytalan pengevonalakkal.
- Látni akartalak – mondja Earl.
- Láttál már – jegyzi meg Cecil egy zavart mosollyal, és Earl komolyan néz rá.
- Sosem látlak elégszer.
Akkor csókolják meg egymást először. Earl a tenyerébe veszi Cecil arcát és egy kicsit lábujjhegyre áll. Az illata a biztonságé, az illata az otthoné. A keze nyirkos és hideg. 
 

Ágyban töltik a hétvégét. Az ablakon túl szörnyű vihar. Az ujjaikon számolják, mióta ismerik egymást, és mióta vágynak már erre. Earl teste könnyű, hajlékony. Cecil pontosan így képzelte el a szeretkezéseiket, és Earl is olyan csak, mint álom és képzelet – nem érzi a hőjét, bárhogy karolja, nincs elég közel. 
 

Earl minden éjjel elé jön a rádióállomáshoz. Minden este egymást átölelve fekszenek, megosztott lélegzet és szívzörej, a húsig maró körmök a rémálom vonaglásában és csitító csókok. Ahogy Earl a markába szórja az altatót, és Cecil nyelve alá helyezi, az éjszakákon, amikor a helikopterek olyan alacsonyan köröznek, és a reflektorok minden ablakot bepásztáznak.
- Próbálj meg aludni. Aludnod kell. 
 


Earl kávéi a reggel, az államilag engedélyezett pirítósmennyiség, és a viszlátok mindig csak ezután jönnek. Aztán Earl ott felejti a fogkeféjét, Cecil kölcsönad neki pár hanglemezt, a polcain megjelennek Earl DVD-i, Cecil zoknii csipeszekre aggatva Earl kádja felett, és végül egyszerűen csak összeköltöznek, anélkül talán, hogy észrevennék, már nem is egyértelmű, melyik lakás kié lehetett: díszpárnák jelennek meg, bekeretezett, közös fotók, illógyertyák az ablakpárkányon.


Egy ponton lesz egy kutyájuk. Folyton szétszedi a lábtörlőt, Earl leszidja, de Cecil csak nevet. Törpe kis tacskó, Cecil ölbe véve dögönyözi, sétáltatni együtt viszik.
- Kéne egy kutyafuttató park – jegyzi meg Earl.
- Szerintem majd írok a Tanácsnak.
- Vagy indíthatnánk petíciót.
- Az is egy jó ötlet.


Cecil szeret a kádban heverve időjárásjelentést hallgatni, amíg habból várakat épít, és közben énekel. Earlt zavarja, de nem teszi szóvá. Earl mindig hosszan keresgéli a kulcsát a jobb zsebében, aztán a bal zsebében, aztán megint a jobban, és végül megtalálja a cipőjében. Cecilt zavarja, de nem teszi szóvá. Összevesznek egy morzsás margarinoskésen, és hogy margarin-e az egyáltalán vagy vaj; hogy ki használ túl sok vizet a felmosáshoz és ki használ túl keveset; hogy melyikük hibájából nyílt egy tér-idő kapu a plafonon, és ki felejtette résnyire nyitva a hűtőszekrényt, hogy leolvadt az egész. Ezek csak hétköznapi dolgok, melyek nem számítanak igazán. Cecil gyűlöli magát néha, amikor megemlíti a rádióban.


Earl gondterhelten ül az asztalnál egy reggel, előre görnyedten. Cecil letesz elé egy tál képzelt gyümölcsöt, a nyakába csókol, kihúz egy széket, leül:
- Mi a gond?
- Ismét elárvult az egyik tanítványom. – Nagyot nyel. – Kislány. Hat éves.
Cecil hosszan néz rá.
- Lakhat nálunk. 

A halál Night Vale-ben megszokott: a magány elviselhetetlen. A lány neve Eve – velük él. Elsőnek sokat sír. Cecil árnyjátékot bábozva neki mesél. A történeteknek mind borzalmas vége van, ahogy a legtöbb életnek is borzalmas vége van. Eve elhallgat ilyenkor és nagy szemekkel figyel. Pisze orra van, frufrus, barna haja. Szeplős. Cecil szép ruhákat ad rá, engedi, hogy hétköznapokon is fodros szoknyákat hordjon, kis műanyag tiarát, táncos cipellőt. Függőágyat szögel fel neki, és esténként hagyja, hadd égjen nála a lámpa. Earl azt szereti a legjobban, amikor sétálni mennek, hárman, kézenfogva, és a karjukat feltartják néha, Eve pedig hintázva nevet, kapálózik a lábaival. 
 

A gyereknevelés összes felelőssége persze Earlre hárul. Ha beszélni kell, mindig ő beszél; ha hallgatni kell, ő hallgat. Cecil és Eve színes krétákkal ugróiskolát rajzolnak a házuk előtt a betonra, és egész nap csak ott játszanak, a kutya körülöttük ugrál. Késő délután a díványon alszanak el, Earlnek nincs szíve felkelteni őket. Estefelé Cecil kócosan előimbolyog, tölt magának egy nagy pohár avas színű vizet, és mintegy mellékesen megjegyzi:
- Sosem akartam gyereket.
Earl értetlenül néz rá.
- Szereted Eve-t.
- Tudom. – A fogának kocogtatja az üveget. Earl összerázkódik a hangtól, de nem teszi szóvá. – Furcsa, nem? Úgy meg tud változni az ember véleménye. – Átnéz a válla felett, a nappali felé, ahol Eve alszik, és elmosolyodik; és valami kőként süllyedni kezd Earl mellkasában, és csak húzza lefelé és lefelé és lefelé; és mégsem tudja megállni, hogy el ne vigyorodjon. Boldog és kétségbeesett. 
 

Az a vasárnap ugyanolyan, mint az összes vasárnap. Earl segít megírni Eve-nek a háziját: olvasnak együtt, és pocakos, kacskaringós betűket kanyarítanak fel ceruzával rácsozott vonalakra. Cecillel együtt főznek: a végeredmény katasztrofális, de megeszik. Leülnek egy társasjátékhoz. Egyikük sem tudja a szabályokat, menet közben találják ki. Eve elfárad, Earl ölében alszik el: Cecil a karjaiba veszi a kislányt és az ágyhoz viszi, lefekteti, betakargatja. 
 
Eve soha többé nem ébred fel.

Earl nem sír. Nem sírhat, ha Cecil a fürdőszobába zárkózva zokog: kettejükért kell erősnek lennie. Earl tudja, hogy nem érezhet fájdalmat, hogy nem is gondolhat rá. Próbálja magából kiölni az empátiát, ahogy Cecil egyre költögeti a lányt: hátha felkel már, hátha felkel már.
- Halott – motyogja Earl színtelen hangon. – Tudod, hogy az. Este jönnek érte.
Cecil kihűlt kis kezeket szorongat a markában, a tenyerével melengeti őket.
- Hova viszik?
- Tudod, hogy kormánytitok.
Cecil a fejét rázza, érthetetlenül mond valamit.
- Tudod, tíz gyerekből hány marad életben – folytatja Earl, Cecil pedig rávágja:
- Tudom! Tudom, tudom, tudom!


Cecil semmiről nem akar tudni, semmiről nem akar tudomást venni. Earl egyedül csomagolja el a széthagyott játékokat nagy nejlonzsákokba, fekete szemeteszacskóba hajtogatja a virágos ruhácskákat, beleteszi a kopogós kis cipőt, lemágnesezi a hűtőről a zsírkrétarajzokat, amik hónapról-hónapra egyre jobbak lettek, és mind csupa rikító szín: Cecil haja citromsárga, az ő szeme cukorkakék, a kiskutya nyelve rózsaszín, és Eve pillangószárnyként viseli a szivárványt.
Cecil a fotelben ül, ölében a kutyával. A televíziót nézi. A képernyőn csak fekete-fehér pontok szikráznak zagyván. Nincs adás. 
 

Egy hét telik el. Cecil aztán azt mondja:
- Nem akarok emlékezni.
A szemei beesettek, véreresek. Nem alszik, nem iszik, nem eszik. Azt mondja: „nem akarok emlékezni”, és mindent ért alatta. Earl kifejezéstelenül néz rá.
- Túlságosan fáj – folytatja Cecil. – Nem megy. Nem akarom.
- Nem éri meg? – kérdezi Earl óvatosan. Itt lenne a lehetőség, hogy végre kiálljon magáért, hogy végre küzdjön és harcoljon, de túl törődött hozzá, túl fáradt és túl üres, és Cecil csak vállat von. Earl megint ráhagyja, mert mindig mindent ráhagy, mindig hagyja, hogy a saját feje után menjen, szóval hátradől a székben és azt mondja:
- Csinálj, amit akarsz.
Cecil a karjaiban tartja a kutyát, csálé füleit vakarja gépiesen, Earlre bámul.
- Szeretlek – mondja. Akkor mondja utoljára. Earl a tenyerébe temeti az arcát, az asztalra könyököl. 
 

A Sötét Doboz.


Cecil, és a Sötét Doboz. 
 

Az emlékek kiirtása, gyökerestül. Az eljárás hetekig tart. Közben Earlt újabb és újabb kormányzati emberek keresik fel, szigorúan bizalmas dolgokat mondanak neki.
Nem áll jogában és nem áll hatalmában Cecil emlékezetébe idézni a történteket.
Nem áll jogában és nem áll hatalmában visszahívni azokat az éveket, amiktől most megszabadítják.
Earl mindennel egyetért és mindent aláír. 
 

Earl megvárja Cecilt a kormányzati épület előtt. A férfi mosolyogva int felé, aztán elsétál mellette. 
 

Earl valahogy azt hitte, kettejüket nem felejti majd el egészen.


Earl valahogy biztosra vette, hogy ismét egymásba szeretnek.


Hogy előröl kezdhetik.


Őrlődik a gyászban, és Cecil keresztülnéz rajta.


Három hónap telik el.


Zúg a rádió: „..ezzel elvigyorodott... és én rögtön belészerettem.”
Zúg a rádió: „…világéletemben kutyakedvelő voltam.”
Zúg a rádió.
A kutyájukra emlékszik, és rá nem, és van ebben valami gyomorforgatóan nevetséges.
Úgy követi azt az idegent, azt a Carlost mindenhová, hogy van abban valami gyomorforgatóan nevetséges.
Big Ricónál egyszer összefutnak: Carlos és Earl, és Earl tudja, hogy a birtokában vannak olyan szavak, amik tönkretehetik Carlos jövőjét, és tudja, hogy Carlosnak a birtokában van minden, amivel végképp megsemmisítheti az ő múltját; szóval nem szól semmit.


Csak hallgat a szupermarketben. Csak hallgat az utcán. Hallgat a városi gyűléseken és a vészhelyzeti kupaktanácsoknál. Engedelmesen válaszolgat Cecil kérdéseire, ha meginterjúvolja.


Az utolsó szavai ezek: „lehetett volna köztünk valami”
Az utolsó gondolatai ezek: „boldogok lehettünk volna”
De ezt nem mondhatja ki.








15 megjegyzés:

уαмι. írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
уαмι. írta...

az egész hangulata tökéletes, kilátástalanul, üresen és nyomasztóan romantikus, a beteljesületlen beteljesülés undorító paradoxa
és elképesztően él, mert van ez a lüktetés, ami élővé teszi és időnként felgyorsul, szapora lesz, mint a lélegzetvétel és azt érzi az ember, hogy mindene tökéletesen funkcionál de belefullad
és hiába van Cecil részéről feloldás, az valahogy hamis és felfoghatatlan
az egészben ott van, amit bele is írtál, hogy a halál megszokott, de a magány elviselhetetlen
nem tudom. tényleg nem. csak... argh

rohadtéletbemostmár.
ennyi, nem bírom, kész, nincs tovább

szeretemasucct

Raistlin írta...

YAMI ezt a kommentet én most
megölelem
megsimogatom
hazaviszem
és együtt fogok vele élni és félig-komment félig-ember gyerekeink lesznek mert nem igaz már hogy na hogy na hogy na.
[ésnagyonköszönömabátorítást. nélkületek lányok ez sem került volna fel.]

Mary Wolf írta...

Ez most így felébresztett ilyen későn. Nem tudom, te szándékosan zúzod darabokra a szívemet? Amikor Eve meghalt ott majdnem elbőgtem magam, igazán szívszorító. Szerintem ez a fic az eddigi legszomorúbb fanfiction, amit írtál. Eddig is írtál szívbe markolókat, de ez nálam viszi a prímet. És ,ég csodálkoznak amikor azt mondom, hogy nem akarok szerelmes lenni. Earl szegény, annyira sajnáltam... A végén kicsit megutáltam Cecilt amiért őt is elfelejtette. És most valahogy azt kívánom, hogy Earl és Cecil találjanak egymásra. :S Áh, kész vagyok, inkább megyek és álomba sírom magam...

Raistlin írta...

MARY ha tudnám miért teszem tönkre hobbiszinten mások péntek délutánját... [én is úgy érzem, hogy ez a legangstabb angst amit valaha angstoltam és még csak azt sem tudom honnan jött, egyszerűen jöttem haza a buszon és BAMM.]
Részvétem egy kancsó képzeletbeli kakaói formájában küldöm.

Csibe Emo írta...

Te hogy tudsz ilyet írni? Ilyen tökéletesen stimmelő ,karakter és sztorihű, könnyillatú, édesen keserű tömény lelki máglyát? Úgy, hogy egy igazi művész vagy. - költői kérdés vége - Igazi művész, aki állandóan könnyet tud csalni a szemembe.
Tetszik, hogy töredékes, épp amennyire ehhez a hangulathoz kell, és az, ahogy a végén Cecil minden mozdulatában ott az a felszabadult béke, míg Earl gondolatai, mozzanatai bútól terhesek. *szipog, és a könnyeit törli*
Amúgy zárójelesen még azt is megköszönöm, hogy VELÜK írtál, ugyanis egy ideje szemezek velük - meg a Kevin x Carlos ikre (a neve a jóIstennek nem jut eszembe), és a két double-párossal is.

Raistlin írta...

CSIBE, köszönöm szépen :3 Nekem az OTPm az Carlos és Cecil, és Cecil és Carlos, és Carlos Cecillel meg Cecil Carlosszal... [one true pairing]; csak abba szoktam belegondolni néha, Carlos előtt mi lehetett, hogy milyen tapasztalatok (vagy milyen tapasztalatok hiánya) formálta Cecilt azzá, aki ma is. {Töredelmesen bevallom nekem a karakter/double felállás az túlságosan is maszturbációnak tűnik, szóval a Cecil/Kevin az egy no-go, de remélem, Kevinnek is megvan a maga tökéletes párja ;u;}

Reyklani írta...

És most lettél a MAzohisták Önképző Körének az elnőknője, ha nem bánod. Ha igen, akkor is, mert ez a legutóbbi irásod (és úgy általában a ficjeid negyvenöt százaléka) jogusulttá emelt erre a címre. Mi, gyarló imádóid, pedig önszántukból léd járulunk és vad vigyorral, ki nem mondott gondolatokkal, összetört mosolyokkal hagyjuk, hogy kitépd a szívünket és apró szilánokká morzsold.
Szóval fogadd vérem és maradj szélp és fiatal, mint amilyen most vagy, hogy még rengetegszer megkínozhass minket, ilyen csodálatos kegyetlenséggel.
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.I.: Eve-ért még külön elvéreztem, mert ha jól emlékszem és tudom, akkor az Eve az az Éva angol megfelelője, de ha meg nem akkor is, mert egy kislány. Többet nem hiszem, hogy bele akarok gondolni a gyerekek helyzetébe Night Valen.

Luca írta...

Cecil élete Carlos előtt.
Luca élete a szíve után.

Ha végignézem az elmúlt hónapok bejegyzéseit, azt látom, hogy a Welcome to Night Vale magától értetődő természetességgel és gyorsasággal válik uralkodóvá a Bloody Romanticen. Gyakorlatilag ontod magadból a zseniálisabbnál zseniálisabb WTNV-ficeket, és ezt a boldogító tényt nem tudom mással magyarázni, minthogy egymásnak lettetek teremtve.
Nem létezik olyan stílus, műfaj vagy hangulat, amit ne tudnál jól megírni, és nem létezik olyan stílus, műfaj vagy hangulat, ami ne állna baromi jól ennek a fandomnak. Persze, mindennel jól bánsz, amihez hozzányúlsz, és hihetetlenül jól írtál korábban is, de olvasóként úgy érzem, a WTNV sokoldalúsága és szürreálissága (van ilyen szó?) nagyon jó hatással van rád és a művészetedre. I ship Raistlin/Night Vale.

És most jöjjön az időjárás. Izé, akarom mondani, a passive voice mélyreható, de hála az égnek cseppet sem objektív és igenis rajongással és személyes szívfájdalmakkal teli elemzése.

Szóval. Ha az volt a célod, hogy kitépd az olvasó szívét, darabokra szaggasd, majd a cafatokat elégesd és jól megtaposd a hamvakat, akkor sikerrel jártál. Az elején annyira kegyetlenül szép volt a csendes, reménykedő, álmodozó szerelem (a pillanatnyi emocionális státuszom, ezért duplán gyomron-szíven ütött):
"Századszorra találkoznak, és Cecil századszorra is belészeret. Earl tisztasága a kényszerbetegség rigolyájából a szűzi ártatlanság analógiája lesz."
Végül csak összejönnek. Azt hinné az ember, egy közel tökéletes párkapcsolat leírása nem taposhat tűsarkúval a szívén, dehogyisnem. Lehet, hogy boldogok voltak, kutya, kislány (oh, Eve, miért, ez nagyon fájt), de az apró, hétköznapi problémák, veszekedések szétszaggatják az idillt. És jönnek a nagy, nem annyira hétköznapi problémák, míg végül eljutunk odáig, hogy a halál megszokott, de a magány elviselhetetlen, inkább haljon meg ez az egész szerelem, minthogy ebben a kilátástalan, teljességében is hiányos és üres kapcsolatban éljen, ahol mindketten egyedül vannak. És Cecilnek sikerül. Továbblép. Nem lesz többé magányos, sőt, Carlosszal igenis boldog lehet, mert ők ketten OOTPP (only one true perfect pairing). De Earlnek ez nem sikerült, és szerintem nincs rosszabb látni, mint hogy elfelejtett téged, remekül megvan és boldog nélküled, ez a legangstabb angst. Mégis, felejteni nem ér. Örülök, hogy nincs rá lehetőségünk, ki tudja, milyen értékes és fontos tapasztalatokat dobnánk kukába mindnyájan a pillanatnyi fájdalom elviselhetetlenségében.
"A történeteknek mind borzalmas vége van, ahogy a legtöbb életnek is borzalmas vége van."
És akkor még nem is említettem a tökéletes zeneválasztást, mert ahhoz nincsenek szavaim.
Mélyen, nagyon mélyen megérintettél ezzel az írással, az egyik, ha nem A legszomorúbb ficeddel. (Ezt próbáltam elmagyarázni eddig is, csak sikerült végre.)

Raistlin írta...

REYKLANI, nagyon szépen köszönöm <3 Az Eve tényleg Éva nevéből jön: Éva, a Nő, a Család; Éva, aki akaratlanul hoz pusztulást; és Eve, mint est, éjszaka, mint Night Vale maga az összes boldogságával és tragédiájával. Külön öröm, hogy elmerengtél rajta!

LUCA, jaj, Lucám - köszönöm szépen és igazán és és. És. És rajtakaptál: a Night Vale igazából alapjaiban nagyon hasonlít az egyik évek óta dédelgetett saját regényemhez (egy furcsa, szürreális kisváros, ahol különös dolgok történnek de senkit sem érdekel különösebben), úgyhogy igazán otthonra találtam benne, és... mint egy igazi városnál, tudom, hogy még rengeteg utca van, kanyarulat, sikátor vagy rom, amit felfedezhetek; nagyon szeretek ezzel a fandommal dolgozni, de igyekszem, hogy a többit se hanyagoljam el. Nagyon örülök, hogy ennyire megérintett ez az írás, és fogadd őszinte ölelésemet; mert mindenkinek kijár, aki szerelmes.

River írta...


Fizikai nehézség nem kikapcsolni ezt a zenét, de kikapcsolni is, nemlétezőbryanmolko meg ez a gyerekhangon énekelt borzalom. A történet időközben fogja, finoman a bőröd alá issza magát és köszöni, de kurvára nem megy sehova. Nem elsőre üt, elsőre csak bágyadt fájdalom.
Ütni akkor kezd el, amikor végiggondolod.
De akkor két ököllel.
(tudom, hogy ezt már tegnap is írtam, de így már értelmesebb mer’nagybetűkkel kezdődik shh tettetem hogy értelmes)

Hepiend?
Nehezen tartom magam vissza a káromkodástól, az van most.
Meg nehezen kaparok össze konstruktív dolgokat, de tudd, hogy Earl jellemzése mindig és végig nevetségesen hibátlan. „ Earl teste könnyű, hajlékony. Cecil pontosan így képzelte el a szeretkezéseiket, és Earl is olyan csak, mint álom és képzelet – nem érzi a hőjét, bárhogy karolja, nincs elég közel.”
Ez a sor borzalmasabb, mint amilyennek elsőre (meg másodszorra) (meg még harmadszorra is) tűnt, mert már itt bomlik a harmónia, már itt sikolt a hiány, és csak ez fog beteljesedni.

Komolyan félek eljutni a kánon-Earlig, mert tudom, hogy valahol és minden bizonnyal ez történik vele [meg mert lelőtted, hogy &#@Đđ@], illetve ez volt, és sokkal jobban fog fájni. Minden. Szeretlek azért és írj sok angstot, csak majd a kezelést is fizesd.

River írta...

(Látod mennyire megrázott még Brian nevét sem tudtam leírni rendesen. Bocs hogy erre a javításra elpazaroltam egy egész kritikát.)

Raistlin írta...

RIVER, shh it's okay know *ölel*
Brian, Brian, Brian. Nem állítom, hogy nem... vettem el tőle valamit Earlhöz, a kísértő, hatalmas szemeket, a madárcsontú alkatot; és Earl karaktere olyan sokáig nem volt előttem, de a Meds albumon megtaláltam, és ezt valahol neked köszönhetem, mert amikor nálad voltunk, föltettél tőlük egy albumot; és már hónapok óta semmi Placebót nem hallgattam, de az első akkord húsig vágott és hirtelen rájöttem mi hiányzott az életemből és mi hiányzott az írásaimból, visszanéztem azokat a sztorikat, amiket az ő számaikra írtam, és hát. Nincs tökéletesebb múzsa Brian Kibaszott Molko hangjánál, és nincs jobb támogató nálatok, lányok. Köszönöm.

littlemissprimadonna írta...

Megígértem, hogy nem olvasok tőled NVt, amíg végig nem hallgattam, de Mitsuki ragaszkodott hozzá, úgyhogy tessék. Elolvastam. Nem szeretlek. De mégis, de ilyenkor legszívesebben a paplanom alatt tölteném az elkövetkezendő évtizedet zokogva, ami nem egy jó érzés, úgyhogy szerintem megérted. Dobálok hozzád féltéglákat és házakat, meg egyébként dollármilliókat is, ha rendelkeznék velük, de sajnos nem, úgyhogy kérlek ne vedd személyes sértésnek, hogy nem teszem :3

Raistlin írta...

MISS PRIMADONNA (ez a nicknév változatlanul tündéri)- én sem szoktam nekiugrani semmilyen ficnek, legyen az bármely spoilermentes, amíg nem látom át a teljes fandomot; mindenesetre önző mód örülök, hogy Mitsuki belerángatott, és köszönöm a féltéglákat!

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS