a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. november 16.

Londoni útinapló


Nem, ez most nem fanfiction. Október végén végre kijutottam álmaim városába Maya kíséretében, és gondoltam, meghívlak titeket, barangoljuk be az utcákat újra együtt. Több mint harminc színes fotó! Ételek! Italok! Haverok! Buli! Fanta!

"A városok bár nem emberek, mégis, az emberekhez hasonlóan személyiséggel rendelkezek: esetenként fejenként többel is - van vagy egy fél tucat London és megannyi más-más New York.
A város: életek és épületek gyűjtőhelye, tudata van és természete. A városok térben és időben egyaránt léteznek."


/Neil Gaiman - S I M C I T Y







szentimentális utazásaim 
L   O   N   D   O   N   O   N

át és keresztül-kasul 



d i s c l a i m e r:
idézetek saját fordításban

a fotókat mind én készítettem
a reakciógifek közül egyiket sem


2013 október 25. 

A repülőgép ablakából megláttam Angliát, és jó szokásomhoz híven hévvel elbőgtem magamat.
Az út maga két órás volt, így bőven adódott rá alkalmam, hogy közben elmerengjek a repülőgép, mint olyan, abszurditásán, és hogy mennyire irreális is az, hogy alig két órán belül egy teljesen idegen országba és kultúrába teleportálnak téged. Ünnepélyesen megígértem magamnak, hogy legközelebb stoppal jövök, aztán ünnepélyesen elaludtam, mert hajnal négykor keltünk, hogy elérjük a járatot.

A repülőtérről egy már-már túlzóan udvarias vonat vitt minket Liverpool Stationhöz, én pedig voltam szíves rátapadni az ablakra és habogva kortyolni a nagybetűs Angol Vidék látványát, a mély, merengő mocsarakkal és görcsbe fordult nyurga fákkal, amíg az égen felhők legeltek. A táj maga kötészet: nem az a hülye bukolikus idill, amit egy képeslapra lehetne erőltetni, hanem vad és ősi rigmusok kántáló visszhangja. Minden őszben lobogott, a vizeken hamvas napsütés fénye remegett, és ezerszínen égő lombok zúgtak a szélben.

Elsőnek kissé (nagyon) sokkoló volt innen a metró sűrű hálójába zuhanni, és menthetetlenül belegabalyodni. Félálomban birkózva a csomagjaimmal, rongyolt türelemmel és némileg hisztérikusan próbáltam beolvastatni a bérletemet az ellenőrzőkapuval, mire a mögöttem álló tengerszemű srác szíve megesett rajtam és gyorsan megmutatta, hogyan kell helyesen, de annyira és olyan hamar szétzilálódtak az idegeim, hogy megköszönni is elfelejtettem; és aztán csak tehetetlenül figyeltem, hogyan sodorja el őt tőlem a tömeg.


Van pár dolog, amit érdemes tudni a londoni metróról. Rengeteg dolog van, amit érdemes tudni a londoni metróról. Utazásom ezen szegmenséhez a legrelevánsabb az, hogy a szerelvények kicsik: nagyon kicsik, körülbelül akkorák, mint nálunk a kisföldalatti (ami nem meglepő, tekintve, hogy a tizenkilencedik században készült az egész, ésatöbbi); miután teljesen bizonyossá vált, hogy se ülőhelyem, se kapaszkodóm nem lesz, de a tömeg feltehetően megtart majd, szántam rá egy kis időt, hogy körülnézzek, és hagytam magamat elbájolni. A tudat, hogy itt vagyok, hogy megérkeztem, újult csodálatot ébresztett bennem, és félhülyén somolyogva betűztem a reklámplakátok szövegét, utastársaim arcát figyeltem és behunyt szemmel néha csak hallgattam a nyelv zsongását: a nyelvét, amibe annyira szerelmes vagyok, és amit talán még soha nem tapasztalhattam meg ennyire élőnek és elevennek. 

Earl's Courtnál átváltottunk West Bringtonra. [A dolog Earl's Court-al kapcsolatban: mostantól és mindörökre félve imádom kiejteni ezt a szót. /ɜːls kɔːt/]
Becsekkoltunk a költséghatékonyan kényelmes Hotel Lilybe: a szobáink elfoglalásáig még volt pár óránk, szóval egyszerűen csak fölkerekedtünk, és mentünk, amerre a szél vitt, bejárva a szomszédságot. A legközelebbi látványosság egy temető volt.




Úgy gondoltam, ez végül is így illő: be kell mutatkoznom a város legrégebbi lakosainak, és lerónom előttük a tiszteletemet, most, hogy látogatóba érkeztem.
Fújt a szél... sosem csitul el, és mindig a tenger felől hoz valamit, egy meghatározhatatlan illatot, friss hűvösséget és könnyű balzsamot. [Úgy mondják, Angliában sosem lehetsz száztíz kilométernél messzebb a tengertől.] Ringtak a fák és kavargott a fű, a puszta föld is ingani látszott. Semmi mást nem akartam, mint leheveredni és elpihenni, ha kell, örökre; egyrészt tagadthatatlanul fáradt voltam, másrészt viszont az egész temetőt belengte ez a különös, ringató nyugalom, amit itthon már nagyon régen  tapasztaltam. 
Nem mi voltunk az egyetlenek, akiket vonzott a hely háborítatlan béke-búgása: elsőnek kicsit meglepett, hogy a londoniak rendre a temetőbe járnak kutyát sétáltatni vagy kocogni, és a legnagyobb természetességgel cseverésznek a halottak kertjében, de ugyanakkor le is nyűgözött ez a merőben új és idegen hozzáállás a halálhoz.


Sétánkat folytatva felgyalogoltunk Earl's Courthoz, és elintéztük a szükséges bevásárlást - meg a teljesen szükségtelent is. Van ugyanis a Cadbury. A Cadburynek van az a csokija. A Crunchie. A Cadbury - a Csokoládék Csokoládéjának Csokoládéja - ez a krémes ihlet és csoda egyetlen szeletbe álmodva, a közepén roppanó törökmézzel. Ember úgy még nem szeretett, mint ahogy én ama tejszeletet. 
Természetesen az utunkba esett egy Tesco is - magyar mostohájával ellentétben a kinti valamivel tisztább és megbízhatóbb, és őszintén értékeltem a halloween-i dekorációjukat. 
Valahogy annyira természetes volt szatyrokkal megrakodva csak menni az úton, mintha odatartoznánk magunk is. Londonnal ez a helyzet: zsúfolt, őrült, megviselt, de befogadóbb, mint bármelyik város, amit valaha is megjártam. Lenyűgözött, mennyi nép él itt: feketék, indiaiak, ázsiaiak és mégannyi európai bevándorló, együtt alkotva egy nemzetet, de a saját kultúrájuk képviseletében. Én ebben látom az emberiség jövőjét; és ha a jövő már elkezdődött, akkor Londonban zajlik.



A mindennapi utcakép szótlanul hagyott. Hihetetlennek tűnt, hogy ezekben az egyre sorakozó babaházakban valódi emberek élnek - és még csak nem is kiváltságok vagy krőzusok, hanem hozzám hasonló naplopók és tevő-vevők. A Cromwell Roadot követve a Bolton Gardenshez értünk, és történelmien eltévedtünk. Az ember csak az első eltévedés után érzi magát biztonságban; érzi magát otthon. 

A hotelbe visszatérve Maya leheveredett, én meg átsprinteltem a szemközti Chick'N'lick'N'-be gyorskajáért, és kaptam egy bő adag fish & chipset, amit elfogyasztottam az ablakpárkányon. Nevezett ablakpárkányon dohányszemcséket vettem észre, az előző lakó emlékét; és valahogy jó volt legalább ennyit tudni róla - bárki járt is itt: egyszer az ablakban ült, és cigarettára gyújtott. Az ablak most nyitva volt: szél szökött be, és néztem a szürkülő eget. 

Amikor Maya magához tért, a Hyde Parkhoz mentünk. Tudni kell rólam, hogy a világon a legkedvencebb hangom a fák susogása: és itt a lombok daloltak. A fű zsenge zölden futott a végtelenbe, városlakók és látogatók korzóztak az utakon, és vemhes felhőkkel vonult fölöttünk az ég.


A Serpentine Lake madaraival megosztoztam a maradék fish & chipsen: egészen közel jöttek, a sirályok vijjogva köröztek, a böhöm hattyúk pedig kényes tipegéssel kacsáztak a parton. [A kacsák meg a vizen hattyaztak, ha már itt tartunk.]


Nagyon szerettem volna mókust is fotózni - életemben nem láttam annyit még, mint Londonban egy nap alatt; de fürgék és rohadékok, és sehogy sem sikerült lencsevégre kapnom őket. 
A kedvenc látványosságomat szintén nem fényképezhettem le: az embereket

  • a görkorcsolyázó tinédzsereket, akik a bólyák közt szlalomoztak
  • a lefátyolozott arab asszonyokat,  akik hatalmas buborékokat fújtak a gyerekeikkel
  • az angol úriembert, aki a kisfiával kocogott, és mindkettő kerek szemüveget viselt
  • a fiút és a lányt, akik egy fának dőlve csókolták meg egymást [talán először; a Hyde park olyasféle hely, ahol szeretnéd az első csókodat kapni]

Sötét volt már, de a paparazzi-akcióm annyiban sikerrel járt, hogy megörökítettem a mellékelt ábrán látható két srácot, akik a kerítésbe akasztva a lábukat felüléseztek - és tele szívvel nevettek valamin.

Kérésemre a Marble Arch felé indultunk

I've seen your flag on the marble arch
but love is not some victory march
It's a cold and it's a broken hallelujah
Hallelujah
[H a l l e l u j a h]


- a dal egyre a fejemben zúgott. Az ég tündöklő kékben ragyogott az alkony előtt, majd szétfutott rajta a rózsaszín összes árnyalata, és egyszerre elsötétült: nehéz gyászlepel-feketén feszült szét, az utcalámpák sejtelmes, tompa fénnyel gyúltak fel. A park füvén aludt valaki: bíbor takaróján fehér prémszegély. 

Hazafelé menet a metrón pedig volt egy fiú, jól szabott öltönyben, aki egy csokor íriszt dajkált a karján. Álmosan figyeltem, és bármit megadtam volna, hogy tudhassam a történetét - hogy tudjam, merre tart és mi céllal, ő és a virágok; az idősebb úriember a katonai kabátban, bőrkesztyűben; és a másik öltönyös fiú, elegáns, markáns vonásokkal és koszos, lerágott körmökkel. 


2013 október 26.


Túl izgatott voltam ahhoz, hogy hosszan aludjak.  Hajnalban kabátot öltöttem és nekiindultam - a város még szunnyadt, kéken derengett a hűs levegő, esőtől csillámlott az út, és csak pár kóborlóval akadtam össze, ahogy Bolton Gardens felé mentem, mélyen a gondolataimba merülve, de anélkül, hogy bármiről is hosszan merengenék: az ötletek csak átvillámlottak a fejemen és hagytam elfakulni őket. Bár a fényét még nem láttam, érezni kezdtem a napot a levegőben, és megszabadultam a kabátomtól. Egyedül egy közeli Starbucksot találtam nyitva, ahol rendeltem magamnak egy tall karamell farapuccinót - abban a tévhitben, hogy meleg ital lesz. Mint kiderült, fagylalttal készítik. Nem bántam különösebben, amíg volt benne koffein, és a műanyag pohárra markolva, rajta a nevemmel, visszatértem a szomszédságba: a kabátomat egy tűzcsapra terítettem, ráültem, és egy darabig csak figyeltem a házakat és a hajnalt a horizonton.


Ekkor készítettem ezt a képet is megindító szépségű hotelünkről. [Egy reklámplakát a közelben felhívta rá a figyelmemet, hogy Londonban háromszáz különböző nyelven szólalnak meg naponta - és ismét elmerenghettem azon, mennyire elámít a hely multikulturalitása]
Visszatérve elkészítettem a sminkemet és beletörődtem a frizurámba, aztán a hotel éttermében reggelihez ültünk. A teljes angol reggeli nem épp teljes, de annál költséghatékonyabb verzióját ígérték nekünk. Imádtam a bab édes ízét, a roppanós bacont és a legteljesebb mértékben elvarázsolt a pirítós, bár Maya felhívta rá a figyelmemet, hogy ez csak egy egyszerű toast-kenyér megvajazva, de esküszöm, volt benne valami. [A teában viszont csalódtam - a leghálátlanabb dolog, amit csak rendelni lehet, tudom, de a kiázatlan filter csak búsan lebegett a forró víz tetején, és ez így ment minden nap.]
Azt az utólag ugyan csak megkérdőjelezhető döntést hoztam, hogy azon szent napon akarok én végigrohanni az összes Kötelező Jellegű Látványosságon, így el is metróztunk az Embankmenthez. Az aluljáróból felérve rögtön fölém tornyosult a Big Ben. Nem tudom, hány fotót láttam már róla életemben - de egyik sem közelíti meg a valóságot. 


Jó turistához méltóan a kölcsönbe kapott rózsaszín gépemmel gyorsan körbefényképeztem mindent; a Temzét és a London Eye-t (és Mayát, szija Maya); Boudica szobrát (szija egyik kedvenc történelmi hősnő); a lámpaoszlopokat; magamat a parlamenttel... nem (ezt értelemszerűen Maya fotózta) és a címert a híd pillérein.
A tömeg elsodort minket a Westminster apátság kertjébe, ahol menthetetlenül elmerengtem annak a szomorúságán, hogyan lesz egy százados épület - az imádság és a koronázások legszentebb színtere - puszta látványossággá, és bizonyos fokú lelkiismeretfurdalás fogott el, turistaként ugyanis bűnrészesnek éreztem magamat. A nyomott hangulat egész nap kitartott, hála makacs és túlspekuláns pesszimizmusomnak, de utólag büszkén és boldogan mondhatom már, hogy azok között az emberek között tudhatom magamat, akik látták a Buckingham-palotát; akár pofátlanság valaki lakásának küszöbén tolongani ezredmagammal, akár nem.


[Ábránkon: random utcakép [Dean's Place]; divatos lámpaoszlop; járőröző lovasrendőrnők; random utcakép]


Az olvasmányélményeim indíttatására már régóta meg akartam látogatni a palota tőszomszédságában húzódó St James' Parkot - a Good Omens viszont valahogy nem készített fel rá, mennyien is vannak ott egy szombat délután. Mint megtudtam, a helyet elsőként disznólegelőnek, majd később lepraterepnek használták. Ha nagyon rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondom, hogy érződik rajta némileg.


Nem állítom persze, hogy nem volt gyönyörű ezer virágának lángoló színeivel, és gyökér varjaival, akik az Istennek sem hagyták magukat lefotózni, szóval most egy nyilvános megszégyenítés keretében mutatom be azt a bunkót, akit vagy fél órán át üldöztem, és aki mindig az utolsó pillanatban mozdult ki a keretből.
Gyalázat rád és mondhatatlan nevedre, varjú úr. 
[Amíg én káromkodva madarakat kergettem, a többi turista hasznosabban töltötte az időt: volt egy orosz leánycsapat, akik egy padon összeborulva aludtak. Róluk is van egy fotóm, de nekik meg személyiségi jogaik vannak, szóval maradjon a gépem gondos őrizetében.]


A háttérben derengve pedig látszik a park mögött megbújó katonai állomás, aminek a kertjében szívegynyugalommal böhöm tankok kerengtek.


A kevéssé böhöm katonák pedig a parkban kerengtek. Valami fesztivál volt amúgy, és a háborús propaganda láttán egyszerre fogott el undor és tisztelet.
Elsétáltunk a National Galleryhez - a büfében megittam egy csésze cseszettrossz teát, ami viszont segített lenyugodni. Volt ott egy pincér, akinek az apatikus hozzáállása a szombat délelőttökhöz hasonlított az enyémhez, és mogorván szedte le az asztalokat; de aztán meglátott egy kislányt, aki ragyogva nevetett valamin, és egy pillanatra elmosolyodott, és utána nem tudta abbahagyni a mosolygást. Amikor elmentünk, már dúdolva rámolta a szennyes tányérokat. 

A múzeumboltban lebeszéltem magamat egy Van Gogh plüssfiguráról. 

A múzeumban magában rábeszéltem Mayát a 18. századra és az impresszionistákra. Van ez a dolog amit érdemes tudni rólam: gyűjtöm az olyan fotókat, amin emberek műtárgyakat szemlélnek - legyen az festmény vagy szobor vagy akármi más. A szobám falán is van néhány ilyen kép: lenyűgöz az a kapcsolat, ami alkotás és befogadója közt jön létre, a szavak nélküli kommunikáció csodája. Szóval képzelhetitek, mi történik, amikor beszabadulok egy galériába. Mohó türelmetlenséggel viharoztam át a termeken, máskor pedig csak megtorpantam egy festmény előtt és tudtam volna ott állni örökkön-örökké: néha meg a mellettem lézengők arcát néztem csendben. [Monet egy képe előtt egy egész sornyi diák ült, ölükben vázlatfüzet, és arányokat mérve rajzolták újra a festményt.]



Úgy döntöttem, hogy aznap vagy a Sherlock Holmes étteremben ebédelek, vagy sehol; és egy darabon a sehol látszott esélyesebbnek, ugyanis a hely tömve volt. Fogcsikorgató türelemmel javasoltam, hogy addig járjunk egyet, és benéztünk a Gordon's Wine Barba, de a tekintetünk is alig fért el.
Szitálni kezdett az eső: az az igazi őszi, londoni, ami olyan könnyű, hogy hangja sincs, és hűvös és lágy, és mindent szebbé csepereg - ráadásul a hatására páran elriadtak a Sherlock Holmes teraszról, így bőszen befoglaltam.


Találjatok meg a képen. Füstös ízű bárányhúst rendeltem főtt burgonyával és barnaszósszal. Az étel kifogástalan volt.


Találjátok meg az ételt a képen.  Sherlock Fine Ale-el öblítettem le: régóta ki akartam próbálni, ez egy sörhöz hasonló ital, de gazdagabb, keserűbb - és a jelek szerint arra inspirál, hogy vigyorogva pózolni kezdj amikor a turisták az éttermet fotózzák. Ami azt illeti, ezzel túlságosan is jól elszórakoztunk egy bő darabon, tehát megállapítottam, hogy sürgősen szükségünk van egy kis kultúrára, és kikönyörögtem, hogy busszal menjünk a National Museumhoz. A busz jó ötlet volt. A múzeum nem. Legalábbis, nem hétvégén. 
Nem tudom, minden hétvége ekkora happening-e egy világvárosban, de tény, hogy a Trafalgar Square-en mozdulni is alig lehetett; valamiféle amerikai futball rendezvény volt, a tér jórészét lezárták, a maradékot meg teleplántálták egy kis igazi brit focihuliganizmussal. Én-sors 0:1; álmokat szőttem a Trafalgar Square-ről, hosszú és gyönyörű álmokat, és szerencsétlen még csak ki sem látszott az emberek alól.

  •  "Londonba érkeztem. Világom centrumává vált a város, és oly keményen küzdöttem, hogy ide jussak. És most - elvesztem."
    /V.S. Naipaul/

Kárpótlásul, gondoltam, legalább megtekintem a sutton hoo hajót - ezt a huszonhét méteres roncsot az angolszász időkből, amiket gazdag kincsekkel megrakodva találtak meg a második világháború elején. Hát én nem találtam meg. Képzeljetek el egy hatalmas múzeumot, és képzeljetek el egy még nagyobbat, és utána készítsetek hozzá egy tökéletesen diszfunkcionális térképet. Minden-mindegy szellemként lebegtem be az angolszász tárlat azon részét, amit felleltem, a történelem előtti idők és a római kori Britannia leleteit nézve hasonlóan érdeklődő turistatársaim válla fölül. [A kedvenceim határozottan az átokcédulák voltak: ha valaki megkárosított, a rontásodat fel kellett írni egy többrét hajtott papírszerűségre, és elásni; aggasztóan sokat találtak.]

Nem tudom, hogyan kötöttem ki az egyiptomi tárlatnál, de egyszer csak ott volt. A tudatomról igen nehezen hajóztak el a reménybeli viking vitorlások, szóval eltartott egy darabig ráébrednem, hogy szemtől-szemben állok egy jó pár életnagyságú és teljesen igazi múmiával. Egyrészt egyértelműen csodálatba ejt az egyiptomi örökség - másrészt viszont ahogy az aszott, kucorodó alakok arcába néztem, csak arra tudtam gondolni, hogy itt van ez az ember, akit ilyen pompával temettek el, bebalzsamozták, bearanyozták, az isteneknek ajánlották: valakiknek fontos volt, hogy örök nyugodalomra találjon, és most itt fekszik egy üvegkoporsóban egy idegen ország lopott kincseként, amíg körbeállják. Együttérző borongásomból hamar magamhoz térített és elvarázsolt a kísértetiesen gyönyörű fayum múmiaportrésor [itt a Wikipédia cikk]. Korábban már olvastam róluk, és hihetetlen volt, hogy most élőben láthatom őket.
Az is hihetetlen volt, mennyire elfáradtam. Egy ponton túl már egyszerűen csak lerogytam a márványlépcsőre, ecetes-sós chipset majszoltam és bámultam a semmibe. Egy gyönyörű arab lány követte a példámat, de aztán a teremőr nagyon kedvesen megkért minket, hogy inkább még se mutassunk rossz példát az összes többieknek, és talpra szökkenve újult erővel indultam neki, hogy megtaláljam a középkori Európát - amikor az arcomba csapták az ajtót. A múzeum bezárt. 

A napot egy kellemes pubozással akartuk lezárni - ugyanis továbbra sem voltunk hajlandóak beletörődni, hogy szombat este van. Ó, és focimeccs. Minden bár, ivó, teázó, kávézó vagy faltámasztó tömve volt csurig, szóval hosszas csatangolás után végül csendben visszahúzódtunk a hotelbe, és fogadkozni kezdtem, hogy holnap könnyű napot tartok - valamint hogy soha többé sehová nem utazom a hétvégén. 

2013 október 27.

Azt mondták, vihar közeleg. Érezni lehetett valami fenyegető elektromosságot a levegőben, és úgy tűnt, az egész város visszatartja a lélegzetét. 130 km/h-s szelet ígértek, és az angolok el voltak bűvölve. 

  • "A kontinensen van az az egy téma, amit mindenképpen el kell kerülnöd - az időjárás; Angliában viszont ha nem ismétled el legalább napi kétszázszor, hogy "szép napunk van, nemde?", sótlannak és unalmasnak tartanak."
    /George Mikes - How to be an  a l i e n/
  A napot - tanulva tegnapi tapasztalatainkból - a vásárlásnak szenteltük, és a Piccadilly Circus-re mentünk, ahol egyből belefutottunk egy rögtönzött halloweeni performance-ba.

Legbüszkébb szerzeményem egy Kate & William hercegi esküvő emlékbögre.

Ezután a javaslatomra úgy döntöttük, felfedezzük a híres-hírhedt Sohót; de ebédidő lévén, nem jutottunk messzire.

Köszönjetek a sushimnak. 
A Soho egészen elvarázsolt. Pont olyan volt, mint ahogy számítottam rá - ugyanolyan élő, eleven, otthonos és közönyösen mocskos. Egy kapualjban két punk aludt, a türkizhajú lány csupa ezüst ékszerrel, hálózsákjába kucorodva.
Felkapattunk a tizes buszra és köbrekerengtünk az Oxford Streeten, ami a Váci utca angol megfelelője - nagyon érdekes volt a kontraszt a díszes utca luxus kirakatai és a Soho unott neonjai és feslett poszterei között. 
 Visszatérvén West Bringtonhoz úgy döntöttük, hogy most már csak azért is pubozunk egy sort, és bevettük magunkat a Troubadourba, amit már régről kinéztünk magunknak.


Treacle tartot rendeltem cappucinóval - a torta omlós volt és ropogós, a cappucino puha és krémes. Mint kiviláglott, pincérünk, Robi, magyar származású - hét éve élt már az országban, és hihetetlenül erős akcentussal beszélt, hosszan keresgélve a szavakat vagy csak magyarítva az angol kifejezéseket. Nagyon örült, hogy most végre honfitársakra talált, és becsülettel bevallott mindent az étlapról, vissza-visszatért az asztalunkhoz, hogy meggyújtsa  a gyertyát vagy hozzon egy pohár vizet. Magas volt, nyurga, nagy, zöld szemekkel és hosszú barna hajjal, az arca napszítta, erős csontokkal és azzal a szkíta jelleggel, ami rögtön elárulhatta volna nekünk, hogy közös a vérünk. Volt valami félénk szikra a tekintetében és valami vibráló vidámság a mosolyában és a gesztusaiban.


Az ő lelkes figyelmessége és a hely szépsége mindkettőnket elbűvölt. A Troubadour az a kávézó, amit mindenki a törzshelyének kívánhatna: hangulatos, pezsgő, érdekes, jó árakkal és kétolyan jó ételekkel. Nem tudom, milyen hosszan ücsörögtünk ott, néha beszélgettünk, néha csak hallgattunk. Még mindig érzem a hely illatát: a barátságos konyhaszagot, a fülemben zsonganak a távoli asztalok párbeszédei, látom az ablakon túl függő esőt, a nesztelenül elsuhanó autókat, a karcsú fák kavargó lombjait.


Még a mosdójuk is fantasztikus, basszameg.



Robi leterített elénk egy szórólapot.
- Le'z eeegy, egy party... buliii ma esthe - mondta. - Jönnek illyen... gay, meleg emberek. Mindig nagyon érdekes!
Mayával öszevigyorogtunk, és megígértük, hogy feltétlenül ott leszünk.

A probléma az volt, hogy senki más nem jött. 
Minden készen állt: a DJ  a pultnál, lüktettek a lézerfények a táncpadon, és ott ültünk mi ketten a neonnal megvilágított asztalnál vagy egy óra hosszat - az egyedüli vendégek.
- El vagyok átkozva - közöltem Mayával. - Az egész miattam van. A hely érzi, mennyire nem vagyok partiarc. 
A DJ egy idő után megkérdezte, mégis milyen nyelvet beszélünk. A menedzser néha odajött hozzánk, vigyorogva pár viccet mondott, és a vigyora egyre kétségbeesettebb lett.
- It's a disaster - súgta oda a csupamosoly jegyszedő srácnak. Nagyon megesett rajta a szívünk. Mint kiderült, mindig teltházas partikat tartanak: a közelgő vihar viszont elijesztette a vendégeket. Úgy döntöttünk, szolidaritunk és maradunk, és elmentünk a pultot támasztani.
- You guys are HUNGARIANS! - zsongott Oscar, a szőke-kékszemű-színészlehetnék-dayumm pultossrác, és rögtön előrángatta nekünk magyar kollegáját, Évit. - On the house! - csúsztatott elénk egy koktélt. És még jó párat. 
A hely lassan megtelt emberekkel és történetekkel:
  •  Ott volt Jake, a sassy&fab gay guy százkilencven centis megtestesülése éles hanggal és bágyadt gesztusokkal, maga a tömény irónia, egészen addig a ponting, ameddig meg nem kérdezte, hetero vagyok-e vagy meleg. Pironkodva bevallottam, hogy binek tarom magam - amit Magyarországon soha nem mernék egy idegen arcába mondani; erre Jake félretette az italát, a karjaiba zárt és azt motyogta: "That's my girl. That's my kind of girl." Nem tudom elmondani, mennyit jelentett. A férjével Spanyolországba indultak nyaralni holnap; bár ő nem lelkesedett az ötletért vagy a mediterrán országokért úgy általában, nem győztünk gratulálni neki.
  • A szlovák srác, huszonéves égimeszelő, aki nászútra tartott a férjével. Itt ismerkedtek meg Londonban: a fiú nyaralni jött, és hazafelé tartott, amikor a buszról leszállva visszafordult és meglátta őt. Ott helyben döntött és mellette döntött. Soha többé nem ment haza. Szerelem első látásra - szerelem örökre.
  • A vörös Anna volt a parti lelke: elmúlt már negyven, de úgy táncolt, mint az ördög, cigarettával a szájában és koktéllal a kezében, amit mi is megkóstolhattunk.
  • Oscar legalább annyira leitta magát, mint mi, ha nem jobban: ahogy telt az este, egyre nehezebben találta el a citromszeletekkel és jégkockákkal a poharakat, de egyre jobban próbálkozott, tele energiával, táncolt és dalolt a pult mögött - mi meg a pult előtt.
  • Évi ellenben józan kitartással és mérsékelt pesszimizmussal végezte a dolgát és elnéző sóhajokkal takarította fel a sörhabot, amit Oscar rendre szétfröcskölt a pulton. 

Mire visszaérünk a hotelbe, pontosan olyan állapotban voltam, mint a mellékelt ábrán. Nem tudtam abbahagyni a vigyorgást.

És valamiért jó ötletnek tűnt részeg selfieket csinálni a töksötétben amíg Maya zuhanyozott.
A naplómba másnap reggel ezt írtam:
"Magabiztosnak éreztem magamat, erősnek, és, mindenekelőtt, boldognak - szikrázott bennem az öröm, és ez nem csak az alkohol mámora volt, hanem sokkal inkább a legabszurdabb és legfantasztikusabb társaságé egy furcsa éjszakán egy furcsa-furcsa városban. A Troubadourban töltött éjszakánk egyike azoknak a tapasztalatoknak, amiket sosem akarsz elfelejteni, de amikre még sem emlékszel igazán: csak a bizonyosság marad meg, hogy valami csodálatos történt, hogy megismerhetted ezeket az embereket, és bár az ismertség csak pár óráig tarthatott, tökéletes volt."

2013 október 28.

A vihart meg sem éreztük - észrevétlenül vonult át az egyes-kettes zónán, mégis, függött valami a levegőben aznap: valami nehéz, sötét és elkerülhetetlen. 
  • "London melankóliája - néha úgy képzelem, az elveszett lelkek arra kárhoztattak, hogy utcáit róják örökkön. Érezni őket, ahogy könnyű szélként süvöltenek."
    /William Butler Yeats/
Camden Townba mentünk, London piacához, ahol egymás hegyén-hátán sorakoznak az őrültebbnél őrültebb üzletek.


Bevallom, valami olyasmit vártam, mint a karácsonyi vásárokon: színes portékákat, nagy választékot, azt a sürgő-forgó, izgatott hangulatot. Csalódnom kellett: Camden Town olcsó, de zsúfolt, mocskos, kicsit kegyetlen, és nem éppen a minőségéről híresült el. Mégis, színes volt és ragyogó, és örültem, hogy megismerhettem a városnak ezt az arcát is.



Sajnos senkivel nem beszélhettem hosszabban. Egyik zsibongó, vibráló hely követte a másikat, míg végül már szédültem. 


Határozottan az ételsort élveztem a leginkább: a büfék egymás hegyén-hátán, a séfek pedig egymást túlordítva kínálják az ételüket, dalolva vagy ingyen kostolót osztva. Egy brazil pult előtt kötöttem ki, és kértem a szakácsot, hogy ajánljon nekem valamit. Az egyik legfinomabb ebédemet fogyaszthattam: fűszeres volt, ropogós, forró; egy kiszuperált motor nyergében ülve ettem meg, amíg a csatornát figyeltem. [Van egy angol szó, a gongoozler, ami olyan személyre utal, aki szereti a csatornákon zajló forgalmat figyelni - most tökéletesen megértettem, miért vált ez nemzeti hobbivá. A sürgő sirályok, ringó hajók és esőben zubogó víz látványa tökéletesen megnyugtatott, pedig a hátam mögött alig ötven méterre még ott nyüzsgött és üzletelt az egész piacrengeteg, én pedig már-már meditatív állapotba szedáltam magam egy híd hajlatánál a menümön kérődzve, fátyolos tekintettel függeszkedve a vizen.]


2013 október 29.


A halloween közeledtét érezve aranykoponyás pulóvert öltöttem, napszemüveget és széles karimájú fekete kalapot [amit egy angol úriember nagy örömmel mutatott az unokájának: "look, she's all dressed up for Halloween!", és szívből rámnevetett].

Londonban él a szokás, hogyha végeztél az újságoddal, illedelmesen a metróülésen hagyod - ami a takarítók szerint egy vitathatóan illedelmes hagyomány, de én mégis örültem neki, mert a Baker Street felé tartva tájékozódhattam róla, hogy a mi legsajátabb Benedict Cumberbatchünk rokonságban áll egy hidegvérű gyerekgyilkossal, valamint hogy felfedeztek egy újabb kísértetjárta hotelt valahol a vidéken, ahol a vendégek állítólag olyan rettenetben éltek, hogy kiugrottak az ablakon; és a számos ősi szellem mellett természetesen lakik ott még egy szexdémon is. Egy darabig elmeditáltam azon, hogyan lehetnének a hírek ennél is angolabbak, amikor lapozva egy négy oldalas beszámolót találtam a viharról, finom iróniával megfogalmazva, és megértettem, hogy "aha - így." 



Végre ott voltam a Baker Streeten - a helyen, ahol soha semmi az égegyadta világon nem történt, és ugyanebben a szellemben látogattuk meg a 9 és 3/4-ik vágányt a King's Crosson. Lenyűgöző, hogyan válnak ezek a történetek, Sherlock Holmes és Harry Potter meséi nem csak a kultúra, hanem a mindennapok részévé is: hogyan találhatod meg a nyomaikat a városban.



És akkor ott volt a Tower - ó, gyönyörű Tower - tele történetekkel... tele varjakkal. [Úgy tartják, hogyha a varjak elhagyják a Towert, London városa elbukik; biztos ami biztos, külön őrt bérelnek, aki gondoskodik róla, hogy legalább egy pár példány mindig jelen legyen.] 

Nem mintha Angliának különösebben aggódnia kéne, hogy valaha kifogy a madarakból, ha már itt tartunk. A mellékelt ábrán látható sirályok szerény előfutárai annak a gangnek, annak a bűnbandának, akik a fejem körött keringtek mindvégig - egyikük a korlátra telepedve hosszan és rikácsoló monológba fogott és be nem fogta mindaddig, amíg nem kínáltam meg fish&chipsel.


Ennek ellenére teljesen mértékben megérte a Temze partján ebédelni, kérincsélő sirályok és a tél örök szelének halott hűvös lehelete mely a csontjaidat nyalogatja ide vagy oda.


A kilátás szokás szerint röhejesen gyönyörű volt.

Mondom én. És ezért van az, hogy az időjárás olyan népszerű téma: mint ahogy az a képen nem látszik, a felhők egyre kavarogtak, gomolyogtak, örvénylettek, izzott a nap majd elveszett az égen, bömbölt a szél majd elcsitult, aztán rázendített megint, eső esett, elállt, majd bizonytalanul csepergett tovább.

Az estét ismét a Troubadourban töltöttük, bár jelentősen szerényebben: tábortűzízű lapchang souchong teát ittam [Robi ajánlotta: ő szerinte "olyan mint az, az... aszfalt." Nem merte bevallani, hogy kifogytak belőle, szóval valakinek el kellett sprintelnie a legközelebbi teaboltig az esőben, és utána még ők kértek elnézést a késésért.] A gombám a krumplival és az édes chillyvel pont olyan tökéletes volt, mint ahogy Robi ígérte és mint ahogy vártam. 


2013 október 30.

Reggel Mayának találkozója volt a városban, én pedig szendvicseket készítettem az íróasztalon (kés nélkül... gyönyörűek lettek) és hagytam magamat lenyűgözni a brit televízió által, ahol Shakespeare gyerekkorától seperc alatt eljutottunk a tehenek mesterséges megtermékenyítéséig, majd riadtan átkapcsolva egy régészcsapat munkásságát nézhettem végig, akik egy skót zsoldos életét restaurálták.

Az egyik utolsó emlékem a városról az, ahogy a metrón a repülőtér felé zötyögünk - és a záródó ajtón átvetődik egy őszes, magas úriember, lobogó szövetkabáttal, tökéletes öltönyben. [Aki öltönyt hord, az mind tökéletes, személyre szabott, háromrészes csodákban feszít, ahogy megfigyeltem.] Egy ismeretlen utastársa gratulált:
- Perfect timing!
- I know, right? - mosolygott zavartan. 

Két és fél órát vártunk a terminálban, viszont fél órával hamarabb érkeztünk Budapestre, mert az ír légitársaság abszurdnak tartja a késés gondolatát.

London... nem számít, hány oldalt írtam tele: London elmesélhetetlen. Megmagyarázhatatlan. London zsúfolt, füstös, tolakodó, drága; London professzionális, precíz, eredményes, szorgalmas; London lélegzetelállítóan gyönyörű, vidám, befogadó, energikus; London maga a történelem, London maga a jövő; London az angol nemzet központja, és London minden britet képvisel, és London mégis világváros, a bevándorlók és a turisták tízezreivel. London, pár napra, az én otthonom is volt. És hé...


Ha valamit megtanultam ott, akkor az ez: London vár. Mindannyitokat. És tudom, hogy ha akarjátok - ha igazán akarjátok - el fogtok jutni oda mind. Biztos, hogy én még visszatérek; tízszer, százszor, ezerszer - talán örökre.

  • "Lehetetlen olyan embert találni, ha józan eszénél van, aki el akarná hagyni Londont. Nem, kérem: aki Londonra un rá, az életre un rá; hiszen London megad mindent, amit az élet csak kínálhat."
    /Samuel Johnson/

14 megjegyzés:

KatieCat írta...

Őszintén? Irigy vagyok, de ez a pozitív irigység, hogy neked sikerült, és jó volt, és meg is osztod velünk, szóval köszönöm és gratula.
És ha valaha eljutok valahová külföldre - Firenze, jövő ilyenkor! - én is ilyen jó stílusban akarok blogot írni róla. Remélem, sikerül~

Reyklani írta...

Ha nem igértem meg magamnak háromszázezerszer most, meg úgy általában, hogy egyszer igenis eljutok Londonba, akkor egyszer sem.
Most pedig egy kicsit tényleg elutazhatttam, hála a csodálatos, szines, lemászik-a-képernyőről beszámolódnak.
Bevallom a szivem reccsent egy jókorát, mikor közölted, hogy láttál mocsarat, igazi mocsarat, mert ez a bakancslisátmon előkelő helyet foglal el és amúgy is romantikusan bele vagyok esve az ilyen helyekbe.
De ha már tájleírás. Úristen el akarok menni Londonba! Most. Azonnal. "sírva roskad az asztalra, majd összeszedi magát."
Igazán szívmelengető (-és az irigység nevezetű dolognak köszönhetően fájó is) volt olvasni, hogy miket láttatok, csináltatok és éltetek át, és a képekért nem tudok elég hálás lenni. Nem tudok.
Köszönöm, ezt a színes leíráast, kicsit olyan volt, mintha én is ott jártam volna. (A táj. Mondom a tájleírásaid. Szeretlek értük)

Raistlin írta...

Lányok, legközelebb mindkettőtöket belepakollak egy hátizsákba, és irány a horizont :3

Susie Lupin írta...

Először a képeket pörgettem végig. Aztán szokás szerint belefeledkeztem az irományodba. Olvasva az útinaplódat olyan volt, mintha én is kicsit ott lettem volna veled; láttam a színeket, éreztem az illatokat és az embereket. Igaz, hogy első számú szerelmem Bécs, de most már Londont is meg akarom magamnak nézni tüzetesebben (még egy hely az egyre hosszabb listán). És irigy vagyok a leírásaidra. Komolyan.
Az újságos szokáson jót mosolyogtam, annyira angol. :)
Örülök, hogy olvashattam a beszámolódat, és köszönöm, hogy megosztottad velünk az élményeidet. :)

Lettie írta...

Ronda és gyarló emberi tulajdonság, de irigyellek:) És nagyon-nagyon tetszett ez a kis útinapló, főleg azért, mert én is ezt a Londont akarom látni, vagy inkább átélni, amit leírtál. Eddig szinte csak olyan emberekkel beszéltem, akik nagyon lehúzták Londont, meg hogy én miért akarok annyira menni, nem nagy szám, sőt. De nem tudták elvenni a kedvem. Most pedig általad bebizonyosodott, hogy igenis, London olyan, amilyennek képzelem. És ha addig élek is, egyszer eljutok oda.

Raistlin írta...

SUSIE, nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat ;u; Bécsben még nem jártam, de egyszer már csak eljutok oda is *bágyadtan lemondó sóhaj*

LETTIE, ugye hogy ugye? Mármint engem is rendre arcon röhögnek, amikor kijelentem, hogy mennyire szeretem a várost - főleg a bátyámtól kaptam meg, hogy deszörnyű és mennyiretúlértékelt hely, aki egy hónapot ott szolgált detektívként, és akkor én is rettegni kezdtem, hogy csalódni fogok, de az igazság az [és most mélyebb leszek mint egy naplementére pingált Coelho-idézet] hogy az számít, mit viszel magaddal; mert ha cinikus "na nézzük mi a szarért szeretik ezt annyian" fejjel mész oda, mint a bátyám, vagy a Kánaánt keresve, mint sok barátnőm, akkor biztos vagyok benne, hogy tényleg csalódik az ember; de szerintem ha a szokásos nyílt szíveddel mész, remekül fogod érezni magad ^^

Luca írta...

Ó, London. London szerepel azok között a városok között, amiket látni akarok mindenáron ebben az életben, még ha őszbe csavarodik is a hajam addigra és járókerettel kell végigtipegnem az utcákon, mert London az London. Nagyon örülök, hogy te eljutottál oda és jól érezted magadat, és még jobban örülök, hogy ebben a gyönyörű beszámolóban kicsit elrepítettél oda engem is. Egyszerűen szeretem az ország, a város és az ott élők személyiségét. Van, aki egyszerűen nem érti meg, mi a túróért vágyódok el külföldre, és ha már elvágyódok, hát miért nem a napsütéses délre, és igazából én se tudom megmagyarázni, miért vonz mágnesként minden ország, ami nedves és hideg, de vonzanak. Na, ezt a vonzalmat most sikerült a köbre emelned. Köszönöm a szép beszámolót. :3

Hannibal írta...

Elmesélhetetlen az érzés, amit átéltem miközben olvastam a kis beszámolódat, mert én is jártam Londonban, pontosan én is egy egész hetet töltöttem ott, bár nekem az egész kötöttebb volt, hiszen iskolai kirándulás keretében került rá sor, de ettől függetlenül a csodálat és az elbűvöltség ugyanúgy jelen volt minden egyes pillanatban, amíg ott voltam. A Big Ben, az nagyon Big Ben. (Csodás megfogalmazás *taps*)
És lovas rendőrök,és Buckingham Palota és Sherlock Holmes kávézó és még annyi minden, amit én is láttam, és London olyan csodálatos és ahogyan leírtad ezt az egészet rengeteg pillanatnál eszembe jutott, hogy pontosan!, én is így éreztem! és olyan jó volt így visszagondolni arra, hogy én is eljutottam idáig. Nosztalgia. :3 És mellesleg az állatok nagy dögök, a mókusok túl ínyencek ahhoz, hogy chipszel kínáljuk őket, és a szarkának is mindig köszöntünk, amikor megláttuk őket, de biztosíthatlak, NEM. HASZNÁL.
Bár már nem is igazán emlékszem, hogy miért kellett köszönni nekik, de arra igen, hogy rohadt dühösek voltunk rájuk.
Óh, emlékek.:D
És köszönöm azt, hogy elérted, hogy úgy vágyódjak vissza oda, mint még soha, de így is rágja az osztálytársam a fülemet, hogy nyáron menjünk, és most miattad igen fogok mondani neki, mert valószínűleg ez lesz életem első szabad nyara, vagyis remélem. Nagyon Remélem.
Köszönöm még egyszer azt, hogy megosztottad velünk ezeket a csodás történeteket, leírások és észrevételeket. Oscar és a csapat különösen tetszett.:D
Ui.: A fényképek gyönyörűek.:D
*és ezt most elküldöm úgy, hogy nem nézem át, írtam-e bele nagy hülyeséget*

Raistlin írta...

LUCA, irány észak ["mindig csak északra nézz - egyre északra"]! És, őszintén szólva örülök, hogy nem jutottam el Londonba tizenhat vagy tizennyolc évesen, és még az is elgondolkoztat, hogy a huszonegy nem volt-e korai, és nem lett volna-e jobb huszonöt, harminc évesen látni először, hogy igazán fel tudjam fogni és igazán értékelni tudjam, hiszen még nem elég kiforrottak a gondolataim és a világról alkotott képem ahhoz, hogy a maga teljességében tapasztaljak meg egy idegen kultúrát (másrészt viszont: semmi nem tesz érettebbé és felnőttebbé, mint az utazás és a tapasztalás). Biztos vagyok benne, hogy a város vár rád - és hogy semmit nem veszítesz az elhalasztott évekkel, inkább csak nyersz velük, amikor végül odaérsz ^^

HANNIBAL, *lepacsizik* Igazán lehetne egy hagyomány, hogy mi így, mint egy kis blogspotos kollektíva, nekiállunk útinaplókat írni, mert biztos vagyok benne, hogy mindenkinek lenne mesélnivalója határokon innen és túl, és őszintén érdekelne és nagyon érdekes lehet, hányféle szemszögből és hányféleképpen lehet megtapasztalni egy találkozást egy várossal, egy országgal. [Vezettem útinaplót Erdélyről és Skóciáról is, de azt ööö. Nem akarjátok látni.] Támogatlak teljes vállszélességgel a nyári kiruccanáshoz [én Amerikát céloztam be arra... kívánj sok sikert, szükségem lesz rá, mert dolgozni mennék]
Oscarék rettenetesen hiányoznak :D Igaz, Oscar megadta a Facebook elérhetőségét, de mivel hajnal háromkor tette és részegen, nem jelöltem be. Ne szenvedje megfontolatlan döntése kárát hogy aztán meg örökkön a magyar kiírásiamat kelljen bámulnia :D
És külön örülök, hogy tetszettek a fotók :3

Tinuviel írta...

Szeretem az ilyen útinaplókat, mert úgy elkalauzolják a lelkemet. Csatlakozom azokhoz, akik a leírásaidat dícsérik, nagyon élményszerű volt olvasni, és köszönöm szépen, hogy megosztottad velünk.

Mary Wolf írta...

De elmennék oda egyszer én is! T.T Na majd, ha egyszer sok pénzem lesz :D Lehet ha kijutok ott is maradok örökre. Az lenne ám a szép... Ha a város tényleg vár, akkor várjon! Én előbb vagy utóbb, de ott leszek ^^

Raistlin írta...

TINU, köszönöm szépen ^^ Nem mozgok valami otthonosan a műfajban, viszont szeretek csatangolni - olyan kedves bátorításokat kaptam, hogy biztos írok majd még, ha sikerül eljutnom egy izgalmasabb helyre. :3

MARY WOLF, odajutni diákpénztárcával megdöbbentően egyszerű [Maya egy hónapos megfeszített nyári munkából spórolta ki az egész árát hotelestül-kajástul-vásárlásostul] - csak úgy bombázzák a várost a fapados járatok, buszon, telekocsik, van youth hotel röhejesen olcsóért, coachsurfing és a mi kis kétcsillagosunk. A trükkös összeg inkább a bérlet, a kaja, a vonatjegy és az egyéb elbájoló érdekességek; a múzeumok nagyrésze viszont ingyenes, és az épületek is ingyen vannak, úgyhogy komolyan tervezem, hogy a legközelebbi kiruccanásom nagyon költséghatékony lesz... és ha nekem menni fog, akkor neked biztosan :D

Dragda írta...

Köszönöm a beszámolót, sose volt még ilyen boldog belgyógyászat órám. Bután vigyorgok, és nem érti a tanár mi ilyen érdekes a szívelégtelenségen. :)
Troubadour meséjét is köszönöm és a szlovák srácét is. Ő lesz a példaképem az igaz szerelemre. :)

*sóhaj*
Menni kéne, mindig menni...

Raistlin írta...

DRAGDA, köszönöm a padsorok közti kommentet :3 És óigen.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS