a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. november 5.

120 KM/H


Welcome to Night Vale. Nos. Ez egy humoros történet akart lenni. Abszurdnak abszurd, de azt nem állítom, hogy vicces vagy vidám; a leginkább csak önmagam paródiája. Rosszindulatú szórakozást kívánok.



"Kill your double | Öld meg a hasonmásod!"
(Welcome to Night Vale, Sandstorm)


120 KM/H



Josie, az idős hölgy otthonában volt egy régimódi, rácsos rádiókészülék, amely megélte a világháborút (bár Josie szerint a tengelyhatalmak oldalán harcolt). 
Teddy sosem volt benne egészen biztos, honnan szólnak a hírek és az időjárás: egyszerűen bezengték a Desert Flower Bowlingpálya- és Szabadidőközpontot, és csak akkor hallgatott el a zaj, ha kulcsra zárta maga után az ajtót. (Egy alkalommal Cecil hangja utána szólt, hogy nyitva felejtette. Teddy utána pár napig kerülte a férfit, aki csak bámult rá az utcalámpák fénygyűrűjén túl, zsebretett kézzel.) 
Simone estefelé mindig átmászott abba a konténerbe, melynek a legkiválóbb volt az akusztikája, és várta az adást, mely kiszűrődött az egyetem ablakán (egy teremből, ahol sosem égett a villany, de valaki mindig mondott egy számot a haláleseteknél: maradt még kettőszáztizenegy. maradt még kettőszáztíz. maradt még…)

A műsor aznap a következőképp hangzott:


és a dögszag, mely körbelengte a bölcsődét. Dr Pepper. Az utánozhatatlan.


És most, vissza főbb híreinkhez. Carlos és a tökéletes frizurája továbbra sem válaszoltak a reggeli sms-emre. Azóta küldtem neki hetvenöt újabb üzenetet, köztük három visszahívós sms-el… utóbbiakat csak a nyomaték kedvéért. Remélem, nem fog felhívni. Megint. Komolyan nem tudom néha, mit gondol! Profi riporter vagyok, nem állhatok neki csak úgy telefonon tereferélni az adás kellős közepén! Azért vagyok itt, hogy híreket olvassak – híreket, melyek életet menthetnek (bár a legtöbbször már túl késő) Hol van ehhez a magánéletem? Egy dolog Skype-on chatelni a reklámblokk alatt, meg hogy néha itt van velem a stúdióban, mint azt… a keddi adásban bizonyára magatok is hallottátok. Egész… Night Vale… hallotta. De telefonálni? Azt nem! És ezt meg is mondtam neki. Mondom: „figyelj, Carlos, bármikor rámírhatsz, de a telefont nem fogom tudni felvenni mindig”, mire ő: „aha”, és másnap mit csinál? Felhív. Ami persze tisztára cuki… mármint ez milyen édes már? Gondolt rám. Rám gondolt. Én is fel szoktam hívni a cigiszünetekben. Ennyire nem bírjuk ki egymás nélkül. 
 

Pillanat. Most kaptam a hírt… most kaptam a hírt a telefonomtól, hogy Carlos a reggel – ez reggel hét óra tizenhárom perc – küldött egy sms-t, még mielőtt én írtam volna neki. Hah! Észre sem vettem. Vajon mi lehet benne? 
  

Oh. Ez nem… ezek nem jó hírek. „Desert Bluffsban végzek pár kísérletet”, írja Carlos, „későn jövök, x” X! Kaptam puszit. Awww. Várjunk… Desert Bluffs. 
 

Desert. Bluffssss. 
 

Kedves hallgatók. Mint azt bizonyára észrevettétek, eddig még soha nem vettem ki szabadságot. A torokgyíkom idején is ügyeltem rá, hogy lemorzézzam az adást. Azt hiszem, az évek folyamán felgyűlhetett úgy… ötvenhat hétnyi vakáció? Szóval most megyek. Megyek Desert Bluffsba. 

 

Jó éjt, Night Vale.


Illetve: jó napot. Kellemes délutánt. És talán… ég veled. 


 

[Sípolás. Távolodó léptek. Ajtócsapódás. Statikus zörej.]



* * *

A hófehér ’57-es Cadillac kabrió (62-es modellszéria, piros üléshuzatok, klasszikus vonalak) – az álomautó, amit Cecil már régen kiszemelt magának, de ami a legkevésbé sem képezte a tulajdonát, kifarolt a rádióállomás parkolójából. Cecil vetett egy bocsánatteljes pillantást a saját Alfa Romeójára.
- Mentőakcióhoz a fehér illik – indokolta döntését, és két kerékre fordulva a gázra taposott. Alig pár kilométer múlva kis híján elgázolta Josie-t. Az idős hölgy pipaszárlábain tipegett a képzeletbeli zebrán át, és bájos mosollyal integetett. Felette egy angyal zúgott. Az angyal, ez a tíz láb hosszú, alaktalan fénysáv hat verdeső szárnnyal, kötött pulóvert viselt egy hatalmas E betűvel: a pulóver ujjai csüggedten csüngtek alá, hiszen nem volt karja, amit belédughatott volna.
- Állj meg, Cecil! – kiáltott Josie. Cecil gyakorlatilag már állt, de Josie nem zavartatta magát. Járókeretére támaszkodva a hátsó ajtóhoz csoszogott. – Meg kell mentenünk Carlost.
- Ja, tervezem – hagyta helyben a férfi. – De miért segítenél?
- Szeretem Carlost – mosolygott Josie. - Jóképű, és finom illata van. A kisunokámra emlékeztet: pont ilyen fess lehetett volna, ha nem rusnya szegény, mint az ártás. Az ősök nyugosztalják. – A járókerettel megkocogtatta az ajtót. – Kinyitod nekem, vagy mi lesz?
- Kinyitom, de az angyal nem szállhat be. Túl sok helyet foglalna, és még csak nem is létezik.
Josie beleegyezett. Cecil segített neki helyet foglalni, gondosan bekapcsolta a biztonsági övét, és a csomagtaróba szuszakolta a virágmintás járókeretet. Josie felkötött galambhajára egy égkék kendőt, hogy ne rontsa el a menetszél a dauert, és hasítottak tovább; fölöttük süvített az angyal.
Koradélután volt. Izzott az aszfalt, a beton szaga mindent benyelt, és a lerombolt felhőkarcolók árnya megnyúlt a porzó utakon. Cecil türelmetlenül dobolt a volánon a forgalmi rendőr intő jelére, amikor valaki kocogtatott az anyósülés ajtaján. Felocsúdva Simone-t találta ott.
- Beszállok – jelentette ki a csavargó, és beszállt. A fülledt idő ellenére is vastag bundakabátot viselt, nyakában szalagra kötött döglött varjak lógtak, kontyba csavart rőt hajában barna lepkék rebegtették gyűrt szárnyaikat. A nő a körmét rágva magyarázott: - Hallottam a műsort. Carlos nagy veszélyben van.
- Abban van – hagyta helyben Cecil, aztán a gázra tiporva kérdezte: - De miért segítenél?
- Szeretem Carlost – sóhajtott Simone, és ábrándosan a kékellő horizontra bámult. – Olyan szép. Hasznos dolgokat dob ki a szemétbe; és beszélgetni is szoktunk – még egy közös elméletünk is van, úgy hívjuk, a „Carlos-Simone elv.” – Leereszkedően hozzátette: - Ez persze csak munkanév. – Rosszallóan a körmére hunyorított, aztán megrázta a kezét. Cecil csikorgó kerekekkel bevett egy kanyart.
- Miről szól az elmélet?
- Hát… ha nagyon leegyszerűsítem, akkor a lényege… szóval igazából azt mondja ki… gyakorlatilag, hogy az összes fizikai jelenségről elmondható, hogy nem történik meg.
- Ahamm. Igen, ez olyan Carlosos.
- Az én ötletemből indultunk ki. Hogy van egy pont az időben, amely előtt, és amely után, az adott jelenség nem zajlik. És hogy egyedül ezt érdemes vizsgálni.
A következő vargahurokkal elértek a Desert Flower Bowlingpálya- és Szórakoztatóközponthoz. Teddy Williams egy bőrtáskára markolva várt rájuk, és menet közben vetődött a hátsó ülésre.
- Mit hallok, mit művelt már megint az az istenbarma, akit a fiúdnak nevezel? – kiáltotta, amíg Cecil részvéttel lassított. Megvárta, amíg Teddy kiékeli a karját a sebváltó alól, és enyhe zúzódásokkal gazdagabban Josie mellé huppan, aztán a visszapillantó tükörbe nézve különösebb kertelés nélkül feltette a szokásos kérdést:
- Miért segítenél?
- Mert a kölyök két lépést nem tud megtenni anélkül, hogy bajba ne sodorná magát! – zengte Teddy, és végigsimított pofásra nyírt szürke szakállán, majd a szemüvegét igazgatva megjegyezte: - A lelkemre venném, ha lenne vele valami. Reggel óta hiányzik, he? Hát már ez sincsen életben! Desert Bluffs, meg kísérletek: nohiszen! Hoztam befőttesüveget, legalább lesz miben hazahoznunk a darabkáit.
Cecil szívott egyet az orrán, és nagyobb sebességre váltott. Pár cakkos sarokkal később majdhogynem beleszaladtak egy Kámzsás Alakba, aki az út közepén állt, strasszos pórázon egy csivavát vezetve. Cecil fékezett, és csak bámultak az alakra, az meg úgy tűnt, feléjük néz.
- Szerintem segíteni akar – szűrte végül a fogai között Teddy, Josie pedig hevesen bólogatott.
- Miért segítene? – suttogta Cecil, de a Kámzsás Alak erre már kitárta a hátsó ajtót, betessékelte magát, és kutyáját ölbe véve elfészkelődött Teddy mellett. Elégedetten sistergett egy kicsit, Cecil pedig óvatosan ismét beindította a motort.
- Tudja valaki, hogyan juthatunk el a leghamarabb Desert Bluffsba? – kérdezte, végigtekintve a szedett-vedett kompánián.
- A nyolcszázason északnak, aztán délnek, aztán megint északnak – vágta rá Simone.
- Az ötszázason egyenesen hátra – kontrázott Josie.
- Végig a hatvanhatos úton – kontrázott Teddy.
A Kámzsás Alak az ötvenegyes felé mutogatott.
Cecil egyiküket sem akarta megbántani, szóval a kilencszázas felé fordult. Út közben társalgással mulatták az időt.
- Emlékeztek, amikor Bütykös Jack kirándulni ment Desert Bluffsba – nosztalgiázott Teddy -, és teljesen megváltozva tért vissza? Kívül-belül megváltozva? Hogy ami odáig belül volt, az kívülre került?
- Nem emlékszem – vont vállat Simone.
- Persze, hogy nem. Jack a testvéred volt.
- A te öcsédre emlékszem – vetette közbe Josie, és oldalba könyökölte Teddyt. – Hogy össze voltatok nőve! De aztán az orvosok szétfűrészeltek benneteket.
- Emlékeztek arra, amikor elfelejtettük… - vágott bele Teddy, aztán elbizonytalanodva motyogta: - Amikor mind elfelejtettük… Amikor elfelejtettük…
- A te bátyád meg ekkora volt – mutatott fel Josie két araszt Cecilnek. – Legalábbis, ennyi maradt belőle.
- Továbbra sem emlékszem, hogy valaha is lett volna bátyám – vetette ellen Cecil, mire Teddy győzedelmesen felcsattant:
- Emlékeztek, amikor elfelejtettük Cecil bátyját?
- Én emlékszem rá – hümmögött Simone.
- A bátyjára?
- Nem, amikor elfelejtettük.
Egy darabig borzadó, borongó csöndben ültek, csak a motor búgott és nyerített. Simone végül megelégelte, és babrálni kezdett az autórádióval.
- Nem megy valami?
- Nem, most éppen itt vagyok. – Cecil, biztos ami biztos, végigmutatott magán. Simone megrázta a fejét.
- Csak időjárást szeretnék hallgatni. Azt csak adnak valahol.
- Nem tudom – dünnyögte maga elé Josie. – Nem emlékszem, hogy valaha is adást váltottam volna.
- Lehet olyan? – kérdezte Teddy döbbenten.
- Van valahol egy gomb – erősködött Simone -, egy ilyen kis gomb, amit tekerni kell, és akkor változnak aaa, a frekvenciák…
Cecil szelíden a kezére simította a tenyerét, és eltolta a műszerfaltól.
- Csss – suttogta. – Sosem volt olyan gomb.
Simone duzzogva átkarolta magát, és lesütött szemmel meredt maga elé. Amikor a csend már ismét feszült és pattogott, dúdolni kezdett:
- Live fast, die young, bad girls do it well…
- Jaj ne – grimaszolt Cecil. – Most hetekig ez fog menni a fejemben.
- Jé? Ismered? És más is? És nem is underground? És?
- És fogd be.
- Nem állunk meg venni egy fagylaltot? – ajánlkozott Teddy, és reménykedve összedörzsölte a tenyerét. – Perzsel a hőség.
- Lehet, hogy éppen Carlost is perzselik – vágta rá Cecil. – Ki tudja, hogyan kínozzák! Talán ebben a pillanatban nyírják kopaszra, vagy… kopaszra nyírják, vagy…
- Annál jobban fog örülni, ha viszünk neki vigaszul egy adag fagyit.
- Én pisztáciát kérek! – Josie előhúzott egy köteg madzaggal egybefűzött ötdollárost a cipőjéből. Cecil nehéz sóhajjal lefékezett a legközelebbi non-stop szupermarket előtt.
- Megveszem én – ajánlkozott Simone, és a kocsiból kipattanva átvette a pénzt. – Mi Carlos kedvence, Cecil?
- A csoki – szívott egyet az orrán a férfi. – Amit én pont utálok, és mindig meghagyom, és akkor kieszi a dobozból.
Simone a szívére simította a tenyerét.
- Titeket egymásnak teremtettek – rebegte.
- Kik? – kérdezte Cecil riadtan. A nő rezzenéstelenül bámult rá, és vészjósló hangon kijelentette:
- Ők.
Gombócokal gazdagabban folytatták az útjukat; Cecil aztán egy eperrel és egy vaníliával később kifakadt:
- Így nem lehet vezetni, ragad minden! – Aztán: - Egyáltalán jó felé megyünk? Már harmadszorra húzunk el a kutyafu… a kutya… akkk… itt. Előtt.
- Kérdezd meg a GPS-t. – Josie jólesően rágcsálta a megmaradt tölcsért.
- Nem tudom, van-e itt egyáltalán GPS. Nem az enyém az autó.
- Legközelebb kérdezd meg a tulajdonost, mielőtt elkötöd.
- Nem kötöttem, loptam. Elkötni a lovakat szokás.
- Szokás? – horkantott Teddy. – Mikor kötöttél el utoljára lovat? Egyáltalán, mikor láttál utoljára lovát? Honnan veszed, hogy vannak lovak?
- Körbe-körbe megyünk! – vágott rá Cecil a kormánykerékre, mire egy panaszos géphang zengte be erre az utasteret:
- TESSÉK. KÖRBE-KÖRBE MENTEK. RÁJÖTTÉL NÉLKÜLEM IS. HAGYJ BÉKÉN. HAGYJ. BÉKÉN.
- Nnna! – intett Josie a GPS feltételezett körkörös irányába. – A GPS mindig olyan frappánsakat mond.
-Live fast, die young, bad girls do it well – dúdolta Cecil, aztán felocsúdva megrázta a fejét, és tett egy kilencven fokos fordulatot. - Ki kell jutnunk a városból!
- Hát, elvileg lehetséges – merengett Teddy. – Például Larry a város szélén lakik. Szóval van széle.
- Ó, ugorjunk már fel Larryhez lécci – kérte Simone. – Nagyon kell mosdóba mennem.
Cecil ismét farolva irányt váltott. Nagyot zökkentek mind, és a Kámzsás Alak csivavája panaszosan felvonyított. Cecil szorosan markolta a volánt.
- Rendben – mondta a férfi mély nyugalommal -, elmegyünk Larryhez vécére. Aztán megyünk, és megmentjük Carlost.
- De akkor át kell hajtanunk a Suttogó Erdőn – figyelmeztette Simone.
- Akkor áthajtunk a Suttogó Erdőn.
- De azt tilos.
- Akkor nem hajtunk át a Suttogó Erdőn.
- Most jut eszembe, nincs otthon kurkuma és tiloló. – Josie gondterhelten fintorgott. – Meg tudunk állni a sarki boltnál?
- Melyik sarki boltnál?
- Amelyik a sarkon van.
Teddy, aki elmélyülten szárogatta a kezére aszott lucskos fagylaltfoltokat egy papírzsebkendővel, hirtelenjében feleszmélt:
- Ki akarunk jutni a városból?
- Hát szeretnénk – mosolygott Cecil. A mosolyában volt valami hideglelősen hátborzongató. Teddy zavartan a válla fölé intett.
- Akkor menj a százhuszason addig, ameddig el nem éred az egyest, és akkor azon vissza a százhuszasra.
- Nincs pulyka sem – motyogta Josie. – Pedig pulykát akartam csinálni.
- Azt pulyka nélkül nehéz –jegyezte meg Simone. – Ahhoz kell a kurkuma?
- Nem. Az csak egyszerűen nincs otthon. Tiloló sem.
- Live fast, die young, bad girls do it well… hé, itt már voltunk!
- Igen, Cecil, itt lakunk – csitította Josie. A férfi legyintett.
- Nem úgy! Erre már vagy huszadszorra hajtottam el. Itt van az a furcsa lámpaoszlop, látjátok?
- Én nem látok semmit.
- Ez benne a furcsa.
- Mert folyton visszakanyarodsz – mondta Teddy. – Állandóan visszakanyarodsz.
- A frászokat! Egyenesen megyek.
- Igen. De az utak mindig visszakanyordnak.
- Rendben van. Rendben. Van köztetek akárki, aki már kijutott autóval Night Vale-ből valaha? Kezeket fel! – Senki nem mozdult. – Na erről van szó.
- Nem erről van szó. Egy csomó minden másról volt szó.
- De ez a lényeg! – erősködött Cecil. – Körbe-körbe megyünk, és nem jutunk semerre. Tessék: az ott a rádióállomás. Onnan indultam.
Simone nem értett egyet.
- De hát órák óta úton vagyunk. Ez így hülyeség.
- Rövidzárlat van – fortyogott Cecil. – Már megint rövidzárlat van az utakon.
- Vesztegzár, kincsem – korrigált Josie. – Vesztegzár van a városon, évtizedek óta.
- Azt tudom. De Carlos kijutott. Nem? Desert Bluffsban van.
- Akkor az ott kicsoda?
- Kicsoda?
- Hát Carlos.
Egyszerre mind előre meredtek. A rádióállomás megrepedt üvegfalai előtt valóban ott állt egy alak, aki pont úgy festett, mint Carlos, és mosolyogva feléjük intett. Laborköpenye csurom vér volt.
- Carlos! - kiáltott Cecil, és izgatottan megugrott ültében; aztán, mintha egyszerre csak elszégyellte volna magát, jóval tárgyilagosabban megállapította: - Itt van Carlos.
- Neeem - hunyorgott Josie -, ez nem Carlos.
Cecil gúnyos éllel felnevetett.
- Ki más lehetne ilyen tökéletes?
- A hasonmása – vágta rá Simone, és a nyomaték kedvéért bólintott. Carlos a szemét elárnyékolva nézett feléjük. - Nézzétek, takarja az arcát!
- Taposs a gázba, fiam! - sürgette Teddy. - Gyorsan!
- De hát ez Carlos! Nem fogom elgázolni Carlost!
- Taposs a gázra! - ismételte Teddy, és Josie is társult a kórushoz:
- Üsd el!
- Ki tudja, mit művelt az igazi Carlosszal! - hadarta Simone. - Tiszta vér a köpenye!
- Carlos azt írta, későn jön, nem? Három óra sincs! - így Teddy. Carlos zavartan vigyorgott feléjük az út túloldaláról. Cecil remegő kézzel markolta a volánt, ahogy irányba fordult.
- Talán hamarabb végzett – motyogta. - Talán azért ilyen véres a köpenye.
- Gázt neki! - sikított Josie. Cecil a szemeit szorosra zárva tiport a pedálra. Carlos arcáról lehervadt a mosoly, de nem volt ideje félreugrani. A Cadillac süvítve megindult és szörnyű robajjal hozzácsapódott, nekipréselve a rádióállomás falának. Az üvegbála végigrepedt, villogó szilánkokat szórva szét, melyek a vérrel fröcskölt motorháztetőre záporoztak, hegyes gyémántokként zuhogva Carlosra. A férfi egy törékeny lélegzetvétellel előre nyújtózott, a szétzúzott szélvédő felé kapva.
- Kiskifli – zihálta – az anyádat, azt.
Ezzel vége volt. Karját leejtette maga mellé, és előre esett, a vértócsába hullva. Arca makulátlan maradt: hunyt pilláit és félig nyílt, lágy ajkait bágyadt fény világította meg, mely a szilánkokon ragyogott, haja hibátlanul hullott homlokába: és, természetesen, eleredt az eső.
- Oké, ez tényleg Carlos volt – ismerte el Simone. - Milyen szépen halt meg!
Cecil zokogni kezdett.
- Senkit sem láttam még ilyen szépen meghalni – ismerte el Josie. - Mint a filmekben. A gázolások olyan csúnyák tudnak lenni pedig.
- Kiskifli? – értetlenkedett Teddy.
Cecil csak sírt tovább.
- Jaj kincsem, szedd össze magad. Néha mind megölünk valakit tévedésből, akit szeretünk.
- Vagy direkt – tette hozzá Simone.
- Igen, a legtöbbször tényleg direkt.
- Megöltem! - hebegte Cecil, még mindig a volánra markolva. - Megöltem Carlost!
- Komolyan kiskiflinek szólított?
Teddy nem kapott választ.
- Ugyan, Cecil, ne itasd már így az egereket. Nézd, milyen csinos így is. Formaldehidben jó sokáig eláll.
- Ez az – tódított Simone. - Ha idejében tartósítod, olyan lesz, mint újkorában. Sőt!
- Kiskifli.
Cecil a kézfejével megtörölte az orrát, és még mindig hüppögve hátradőlt. A motorháztetőn heverő holttest Shelley sírszobrának tökéletes replikája volt.
- Nekem az élő Carlos kell – mondta Cecil nagyot nyelve, és egyre néhai kedvesét figyelte, mintha azt lesné, moccan-e már.
- Ez is pont ugyanolyan.
- Nem; ez nem beszél – nincs az a, az a gyönyörű orrhangja, és nem dadog, ha zavarba jön, és nem néz rám azzal a számonkérő hülye fejével, ha elrontok valamit, és nem tud nevetni-
- Hála Isteneknek - fűzte hozzá Josie.
- De miért pont kiskifli? - faggatta tovább Teddy csökönyösen, és Cecil végre felé fordult.
- Mert úgy szoktunk... szoktunk volt feküdni – vallotta be rekedtes hangon, és remegő levegőt vett. - És szexi is, mert a kifli be van tiltva.
- Biztos, hogy ő volt az? - méregette Simone a holttestet. - Carlos nem szemüveges?
- Csak ő tudhatta a becenevemet. És csak azért hordott szemüveget, mert jól állt neki.
- Akkor majd úgy temetjük el – bólintott Josie. - Tényleg jól állt neki.
Cecil lassan megrázta a fejét.
- Nem temetitek el – jelentette ki. - Nem teszitek földbe, és nem teszitek tűzbe, és nem teszitek vízbe: nem tartozik oda. - Kioldotta a kéziféket, és az autó drámaian gurulni kezdett hátrafelé. Carlos képtelen eleganciával hullott le a motorháztetőről az aszfaltra, hangtalanul, puhán. Cecil kirúgta a kocsi ajtaját (az leszakadt), és ingujjával a könnyeit szárogatva letérdelt mellé.
- Carlos – suttogta lágyan, és az ölébe vonta. A hajába túrt: ujjain piros vér szaladt fel. - Hé, Carlos, hallasz? Szólalj meg, kérlek.
- Kérlek, ne szólalj meg – motyogta maga elé Josie. Ki nem állhatta a zombikat.
A halott férfi arcán mennyei béke honolt; ezzel ellentétben a felette lebegő angyal össze-vissza cikázott, dúltan verdesett a szárnyaival, és rezge fénnyel pulzált. Kemény cseppekben hullott a gyászos eső, az angyal ragyogása felizzott a pocsolyákban. Carlos bőre mind hűvösebbnek és hűvösebbnek érződött Cecil ujjai alatt, aki gépiesen fésülgette a haját, végigkövetve néha az arccsont büszke vonalát az elfakult ajkakig, majd vissza a lezárt szemekhez. Közelebb vonta magához a férfit, száját a homlokára tapasztotta, és könyörögve súgott neki valamit.
- Hagyd csak, Cecil – ingatta a fejét Teddy, maga fölé tartva aktatáskáját. - Nagykiflinek vége van. Innen megmondom neked: az ott legalább négy törött borda és több kiló leszakadt szerv meg belső zúzódás. Kevés embert ismerek, akik ezt túlélték, és őket bár ne ismertem volna.
Cecil csak megrázta a fejét, és újabb csókot lehelt Carlos homlokára, aztán a mellkasához szorította, és reszketve kapaszkodott belé. Légzése kapkodóvá vált, majd elcsuklott megint.
A Kámzsás Alak átadta a kutyáját Teddynek, és kiszállt. A fel-felfénylő pocsolyák felett suhanva örvénylő fekete lebernyegeiben Cecil mellé lebegett, és leguggolt mellé. Egészen közel hajolt.
- Ne bántsa – szólt neki oda Simone az autóból. - Csak fáj neki. Rögtön abbahagyja, becsszó.
Cecil a kámzsa alatti üres, puszta sötétségbe bámult.
- Kérlek – suttogta. - Kérlek... Carlos nincs jól... Carlos nagyon beteg...
Az Alak Carlos felé fordult, majd visszanézett Cecilre, és kinyújtotta a kezét, mely egész emberinek tűnt: de az ujjai nagyon, nagyon hosszúak voltak és végeiken hegyessé keskenyedtek. Felitatott egy könnyet a férfi arcáról, és utána kezét Carlos arca fölé tartotta. Mindannyian lélegzetvisszafojtva figyelték, hogyan gördül le ujjairól egy csepp. Az autórádió magától bekapcsolt, és recsegve neszezni kezdett. A sistergés egyfajta dallammá rendeződött, mely egy ütembe került az eső kopp-kopogásával és az angyal lüktető fénynyalábjaival: egy pillanatra pedig felizzott minden, a fények, a hang, a levegő – és aztán Carlos kitárta a szemét.
Értetlenül bámult az égre. Arca arany ragyogásban fürdött, rajongó glóriát mosott neki az eső. A Kámzsás Alak elhajolt, és így meglátta Cecil arcát, aki vad örömmel vigyorgott rá, hangtalan, hitetlenkedő nevetéssel – és ő beverte Cecil arcát, kemény, gémberedett ököllel.
- Ezt neked – vetette oda, ahogy talpra kecmergett és leporolta magát. Nyirkos inge szuggesztíven a mellkasához tapadt: sértetlennek tűnt. Az autó utasai megkönnyebbülten sóhajtottak, aztán gyér taps következett.
- Szép volt, nagykifli – jegyezte meg Teddy, és Cecil is hörgött valamit a pocsolyában. Carlos megsajnálta, és talpra húzta.
- Borzalmasan nézel ki – közölte, és hiábavaló kísérletet tett arra, hogy eligazgassa a férfi félrecsúszott szemüvegét. - Te sírtál?
- Halálra gázoltalak – szipogta Cecil.
- Egen. Feltűnt.
Az eső menet közben észrevette magát, és elállt. Ismét felragyogott a nap. Carlos zavartan intett az autóban ülőknek, aztán megveregette Cecil vállát.
- Gyere. Mossuk meg az arcodat.




* * *

Cecil a mosdókagylók pultján ülve elgondolkozva vakargatta Kosnyek füle tövét, és tűrte, hogy Carlos egy helyi egyentörülközővel szárogassa a haját.
- Milyen volt Desert Bluffs? - kérdezte óvatosan. Carlos egy pillanatra elakadt a mozdulatban, aztán tovább dörgölte a szőke tincseket, ezúttal valamivel indulatosabban.
- Nem akarok beszélni róla – dünnyögte.
- Hmm.
- És a többiek előtt nem akartam mondani – tette hozzá – de tudom, hogy te leszel a végzetem... izé, szóval hogy szó szerint te fogsz megölni egyszer. De azért ne siesd már el, jó?
Cecil szipogva bólintott, aztán előre dőlt kissé és Carlos vállába fúrta az arcát.
- Úgy megijedtem – motyogta. - Nem akarlak elveszíteni. Nem
tudlak.
Carlos csitítva a nyakába csókolt, aztán elkövette azt a hibát, hogy feltekintett.
- Ööö, Cecil?
- Hmm?
- Volt már neked két tükörképed?
- Hát nem... nem sűrűn.
Lassan az ajtó felé fordultak. A küszöbön Carlos állt, véres, cafatokra szaggatott laborköpenyben, és előre görnyedve lihegett.
- Cee, csak hogy megvagy! Már mindenütt kere... Jézusom, Cecil!
Carlos (talán-Carlos vagy Carlos-klón vagy az egyetlen és eredeti: a túlélő a törülközővel), tehát Carlos#1 és Cecil összenéztek: Carlos#2 pedig lassú mozdulattal előhúzott egy pisztolyt.
- Engedd el... - szűrte a fogai között. Cecil rá nézett, aztán az előtte álló Carlosra, majd megint rá, majd megint a másik Carlosra.
Nem mondta ki, mire gondolt. 







________________________________________
dúdolnivaló pedig: M.I.A - B a d  G i r l s

16 megjegyzés:

Hannibal írta...

Uram atyáám.:D Oké, mindig is imádtam a Night Vale történeteidet, és tisztában voltam vele, hogy nagyon hozzád illenek, de ezzel engem teljesen levettél az lábamról. Szóval a legtöbb résznél csak fogtam a fejemet, és kb. olyan gondolatok suhantak át az agyamon hogy: Kinek jut ilyen az eszébe?! A többi résznél pedig sírva röhögtem.
Cecil kiakadása egyszerűen mesésen, cukin és idegesítően dívás volt a hívásos problémáival és és az, hogy így összehoztad ezt a kis csapatot az ellopott kocsiba, mindent vitt. Azok A Párbeszédek.
Imádtam.
És a végén ugye nem csak én gondolom, hogy Cecil arra gondolt, hogy a két nagykiflivel szendvicset akar csinálni??
Amúgy imádlak, azért amit művelsz.

Raistlin írta...

HANNIBAL, félelmetesen gyors vagy, mától rettegem hatalmadat.
*leborul. all hail*
És nagyon szépen köszönöm - rettenetesen bizonytalan voltam az egész történettel kapcsolatban [szokás szerint... de most különösen] mert nem voltam benne biztos, hogy megtalálom az egyensúlyt, és nem fullad céltalan paródiába vagy nem válik-e túlságosan is komollyá... szóval nagyon-nagyon örülök, hogy neked bejött, és köszönöm, hogy hagytál kommentet, mely balzsamos gyógyír volt sebeimre *zene*

p.s. sonkásat.

Névtelen írta...

Sunny-Apple ZSE-NI-Á-LIS! :DD de tényleg. a hangulat abszolút olyan, hozzá kell tennem h a te fordításod miatt lettem rajongó (annyira h még egy Cecil cosplay-en is elgondolkodtam) Cecil aaaanyira aranyos :3
Kedvenc mondat:"Kiskifli – zihálta – az anyádat, azt." meg ez is "Szép volt, nagykifli – jegyezte meg Teddy, és Cecil is hörgött valamit a pocsolyában."
A másik kedvencem a Kámzsás Alak. Hiénakacagásban törtem ki mikor megjelent a csivavával.
még sok ilyet :))

Luca írta...

Jesszusom. Zseniális.
Csak sűrűn pislogtam, mennyi karakter ült be a kocsiba (a Kámzsás Alak a csivavával mindent visz), és mindenki a helyén volt. A hangulat Night Vale-es, szürreális és a szokásosnál is elmebetegebb, Cecil meg szokás szerint egyszerűen csak cuki. <3
A függővége pedig... arghhhhhh. Carlos majdnem-utolsó szavaival reagáltam rá, aztán megnéztem a mókust, és végiggurultam a padlón a nevetéstől.
Szép volt. Megyek megölni a hasonmásomat, mielőtt hasonlóan kínos helyzetbe kerülök.

Raistlin írta...

SUNNY APPLE, köszönöm szépen! ^^ (És ígérem, igyekezni fogok a fordítással. Csak hát. Egyetem-begyetem dínom-dánom.) A fogadtatás nagyon lelkes idáig, és ha a többiek sem fogják utálni, akkor mindenképpen próbálkozom majd még humor műfajban - ehhez a fandomhoz nagyon illik szerintem. :3

LUCA, csöndesen megsúgom hogy a mellékszereplő-kezelést gyakorolgatom írói házifeladatként, és mivel az Ever Afterben csúnyán megcsúsztam vele érzésem szerint, most kárpótolok *nyel* És nagyon örülök, hogy ezúttal sikerült.
Békeajándékokkal üdvözlöm a hasonmásodat, és nagyon-nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat! ^^

уαмι. írta...

Többszöri olvasatra is imádom.
A népmese-szerkezet még mindig kegyetlenül jó (Gyula bácsi kérem hallgasson el és hagyja el a szobám, nenene, csak a szobát, a szívemet ne), a párbeszédek gördülékenyek, pattogósak és nem utolsó sorban tökéletes humorforrások; a mellékszereplők behozatalát külön nagyon szeretem, és kell hozzá a te zsenialitásod, hogy élők legyenek és szerethetők.
A mókus a végén. Az oda. Az oda kell. (Y)

Nagyon köszönöm az élményt. Végre van egy újabb vigyorforrásom, amit bármikor elérhetek. <3

Raistlin írta...

YAMI, többszöri olvasatra is imádlak [és nagyon-nagyon köszönöm a kitartó támogatást, mely nélkül jelen fic Istenemre mondom, a lomtárban végezte volna.]
Minden csupa móka, kacagás, kikényszerített gyilkosság és klónháború <3

Mary Wolf írta...

Én most vagyok kész teljesen! =D Ez olyan elborult lett, hogy nagyon, de élveztem! Azok a párbeszédek magukért beszélnek. Öreg Joisie-t pedig nagyon szeretjük, kész tündér az öreglány :3 Amúgy nekem van egy olyan sejtésem, hogy Kevin Cecil bátyja, de ezt most csak úgy mellékesen megjegyeztem. És kiskifli! Ez mekkora cuki már! *.* Szerintem Cecil a végén arra gondolt: Istenem, kettő van belőle! Van két Carlosom! :3 JACKPOT!
Az a hörcsög vagy mókus a végén halálos! És Bad Girls :D Alkoss még a témában kérlek, mert nekem nagyon bejött! *.*

Raistlin írta...

MARY WOLF, keblemre ;u;
A Kevin-Cecil-bátyja teória pedig eszméletlenül tetszik *mániákus vigyorral bámul rá* NAGYON. NAGYON. NAGYON [védesd le az ötletet mielőtt megficesítem]

Mary Wolf írta...

Én kifejezetten örülnék, ha írnál egy ilyet. Komolyan! =D

D.L.L. írta...

Na végre eljutottam odáig, hogy hozzászóljak ehhez a remekműhöz.
Már sok műfajban olvastam tőled, de paródiát még nem. Természetesen ebben is remekeltél,
Azt hiszem, talán az első mondat a kedvencem. Annyira megalapoztad vele a hangulatot. Mondjuk velem vigyázni kell, mert ennyiből is képes vagyok Hetaliára asszociálni *komolyan levizualizálta ahogy egy rádió is ott harcol*
Istenem, Cecil hogy lehet ennyire, de ennyire édes? Meg ők úgy együtt? Amúgy engem már nagyon érdekelne, hogy a mi a fene van DB-ban, amiért ennyire utálják?
Úgy láttam valaki már írta is, de ahogy mindenki beszállt a kocsiba, és mindig ugyanaz az ismétlődő szöveg, az tényleg olyan volt mint ezekben a láncmesékben.
És amúgy a mellékszereplők. Imádom a mellékszereplőidet. *-*
Amúgy Cecil milyen kis érzékeny a műsorára, senkin ne hallgasson mást :D A számnak megörültem, sokat hallgattam régebben. Bár marha kíváncsi lennék, hogy honnan jött, hogy pont ezt építsd bele a történetbe xD
,,- Nincs pulyka sem – motyogta Josie. – Pedig pulykát akartam csinálni.
- Azt pulyka nélkül nehéz" Ez a nap bölcsessége volt, köszönjük. :'D
A vége meg.. Azért először indokolatlanul mérges voltam, aztán rájöttem, hogy nincs is vége, úgyhogy azóta összezavarodva pislogok, és mérlegelem a lehetőségeket, de egyik sem tetszik o.o De nem NV lett volna egy sima happy enddel, úgyhogy rájöttem, mégis jó ez így. És kiskifli *_____* hát itt haláloztam el cukormérgezésben. De basszus tényleg be van tiltva elvileg. Mármint.. Igaz, hogy csak imitálnak egy lisztet tartalmazó dolgot, de ki tudja.. lehet, hogy nem kéne.. o.o

Raistlin írta...

D.L.L., DB szörnyűségeiről a 19-es duplaepizódban hull le a lepel *sejtelmes zene* [Cecil gyűlölete viszont valószínűleg abban az egyszerű kis okban leledzik, hogy sráckorában neki is a szomszéd város [DB] focicsapata ellen kellett megmérkőznie és kicsit túl komolyan vette hogy ők most az "ellenség"]
Nagyon örülök, hogy feldobott a történet, és köszönöm szépen a szép hosszú kommentet! :3

Reyklani írta...

Nah csak ide jutotam!
Háromszor is elolvastam, mert én kis kuka azt hittem, hogy egyszer csak sikerül normális véleményt alkotni. Aztán rájöttem, hogy eddig sem ment, ergo most sem fog sikerülni.
Jéé és tényleg nem!
Szóval a GPS. A GPS, az mindent vitt nálam. Meg a kiskifli. Meg a furcsa lámpaoszlop és hogy nem lehet kijutni a városból és azt hiszem tulajdonképpen az egész úgy tetszett ahogy volt. Kámzsás Alakostól, angyalostól, dupla Carlosostól és a rózsaszínű fangörlgörcsömön keresztül hörgöm neked, hogy köszönöm, hogy olvashattam.
MEgyek és újraolvasom a fordításaidat, mert Night Vale-ből sosem elég. És Cecil hangjából sem.

Raistlin írta...

REYKLANI, úgy szeretem, hogy te mindig kiszúrod az apró kis poénokat, elrejtett dolgokat - köszönöm a kommentet!

littlemissprimadonna írta...

Sosem hittem volna, hogy nevetni fogok egyszer, miközben Carlos meghal, dehát ezen is túl kell esni egyszer...
A vége meg olyan... Jack Harkness. Ez volt az első gondolatom sorry :D

Raistlin írta...

Jack Harkness neve a legszebb bók a világon - köszönöm! ;u;

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS