a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. október 20.

Ever After


Welcome to Night Vale, Carlos/Cecil, first time fic értelemszerű korhatárral. Cecil és Carlos New York-ba utaznak. Ha már úgy is ott vannak, megpróbálják átértékelni a viszonyukat, vagy a kapcsolatukat, vagy akármijük is van. Aztán megpróbálják újra, és ismét, és megint; de a háttérben sötét dolgok vannak készülőben *sejtelmes zene*
Oké, igazából nem történik benne a világon semmi, de cserébe baromi hosszú.


E V E R   A F T E R



Cecil mindig így képzelt el egy tökéletes reggelt: az omló, puha fényekkel, ami a függönyök mögött dereng fel, és azzal a friss és ropogós illattal, ami a pörkölt kávéé és a frissen sült (búzamentes) kenyéré. Hálás mosollyal ült Carlos konyhaasztalánál, és fázósan hörpölt a kölcsönbögréből. A kávéban fogak voltak, de ez semmit nem vett el a zamatából. Lehunyta a szemét, és élvezte a sötétségen átderengő tökéletes és abszolút vöröst; mindig úgy gondolta, hogy a vérét látja ilyenkor. A diszkrét fém-üveg sarokasztalon megberrent Carlos mobilja, és lenémítva araszolt előre. Cecil vádló pillantást vetett rá, aztán átüvöltött a válla fölött:
- Telefon!
- Nem hallak! – kiáltott vissza Carlos a fürdőszobából. Cecil csettintett a nyelvével, és nagyot kortyolva egy ujjal maga felé húzta a mobilt. Az kitartóan rezgett tovább. Csak egy újabb mozdulat volt, hogy fogadja a hívást.
- Hallo?
- Ööö, Carlost keresem, jó számot hívtam? Carlos Aves. A csoporttársa vagyok.
Cecil ismét hátrasandított, aztán a vállához szorította a telefont, és a térdét felhúzva hümmögött.
- Carlos most nem elérhető – mondta végül kimérten, és figyelmeztető jelleggel hozzátette: - A párja vagyok.
- Cecil?
- Tessék?
- Cecil, ugye? Mesélt rólad.
- Oh. Ooh. Tényleg?
- Aha. Figyelj, hetek óta próbálom elérni, és semmi, mármint néha amikor hívom akkor csak így, ööö, mintha visszhangos lenne a vonal vagy…
- Vagy mintha a saját hangod szólna hozzád – tette hozzá Cecil készségesen. – Nem az a hang, amit a felvételeken hallasz vagy a fejedben, hanem az
igazi, de már nem hajlandó elismételni a szavaidat, hanem szörnyű, szörnyű dolgokat mond.
- Ah. Ha-ha. Igen, valami olyasmi. Jé!
- Ühüm.
A beszélő nagy levegőt vett.
- Meg tudnád neki mondani, hogy kerestem? Ha ilyen rossz a vonal. Bertie esküvőjéről lenne szó. Nem tudom, elért-e hozzátok a meghívó.
- Nem tudok róla. – Cecil átrakta a telefont a bal kezébe, úgy szorítva a vállának, és megcukrozta a kávé alján maradt zaccot.
- Tök jó lenne, ha el tudnátok jönni. New Yorkban Cityben lesz. Nagyon szívesen látnánk titeket. Ez a jövő hétvége. Nem tudom, ráértek?
- Természetesen – vágta rá Cecil. – Feltétlenül ott leszünk. Kaphatok egy pontos címet meg időpontot?
Mire Carlos előkerült a fürdőszobából, Cecil már elígérkezett a legénybúcsúra is, és megkérdezte, a keleti parton milyen áldozati állatot szokás vinni a szertartásra, de nem kapott egyértelmű választ. Carlos a haját szárogatta egy törülközővel, és teljesen kétségbeesettnek hangzott.
- Azt mondtad, elmegyünk Bertie esküvőjére?
- Mert? Nem kedveled őt?
- De, izé, szóval de. Mármint a szobatársam volt, érted. De ez az esküvője.
- Egy gyönyörű nap az életében – kockáztatta meg Cecil. Carlos megrázta a fejét. Szikrázó cseppek reppentek szét.
- Tudom, hogy illene elmennem, megkaptam a meghívókat meg minden. De mi van ebben azon kívül, hogy
illene elmennem, érted?
Cecil nem értette.
- Legalább megismerkedhetnék végre a barátaiddal, nem?
- Hát de. Igen. Pontosan.
- Szerintem nagyon jó lesz. Még soha nem voltam New Yorkban.
- Ühüm. New York. Szuper. - Az egyik tincsét az ujjai köré csavarta, és zavartan rántott egyet rajta, amíg az ajkaira harapott.
- Már nem mondhatjuk le.
- Nem fogjuk lemondani.
- Számítanak ránk, és udvariatlanság lenne…
-
Tényleg nem fogjuk lemondani. Csak ööö, izé. Tudod, hogy mondjam… New Yorkban egy kicsit más az élet.
- Tudom. – Cecil közönyösen vállat vont. - Szex és New York. Láttam az összes évadot, és a filmeket.
- Szex és New York – ismételte Carlos gépiesen, és elcsaklizta Cecil kávéját. Egy húzásra felhajtotta a maradékot.


* * *

Carlos Marylandben született, aztán átköltöztek Floridába. Massachusettsben járt egyetemre, egyszer volt egy ingázós távkapcsolata egy oregoni sráccal, és nyári munka címen mindenfélét szerelt Nebraskában és Kentuckyban. Még soha nem járt New York Cityben, és próbálta megbeszélni magával, hogy bunkóság, amiért csípőből feltételezi, hogy Cecil nem fog kijönni a várossal, amikor ő is ugyanúgy sorozatokból és urbánus legendákból ismerte, mint partnere. Igazából abban kéne hinnie, hogy talán majd még jobban is boldogul: elvégre azt mondják, valaminek a hiánya nem olyan feltűnő, mint a jelenléte, és Cecil talán majd észre sem veszi a vérkőkövek és mérgező fények nem-létét.
Ez az elmélet nem csak a kvantummechanika alapelveivel, de a kapcsolatukat mozgató átláthatatlan egyenlettel is tökéletes ellentmondásban állt.
Carlos hátrahajtotta a fejét a repülőgép ülésén. A repülőnek nem lett volna szabad repülnie: a formája és az anyaga egyaránt alkalmatlanná tette erre. Nem meglepő módon úgy tűnt, ő és Cecil a Night Vale Airline egyetlen utasai ezen a napon. A folyosó végtelen hosszúnak tűnt, imbolygott, és a foszlott plüsshuzattal borított székek felett gázálarcok lógtak le. Nem voltak légiutaskísérők, és a tévében csak statikus jelek futottak és sisteregtek. A pilótafülke Carlos legjobb tudomása szerint üres volt.
Cecil a mobilján angry birdsözött, és zenét hallgatott közben. Carlos úgy tett, mint aki egy tudományos magazint böngész a táblagépén, de a képernyő fekete tükröződésében Cecilt figyelte.
A hiány definiál mindent, gondolta. Nem az út, hanem a távolság, nem az idő, hanem minden, amit elhalasztunk.
Az ujjait összeszorította, majd kifeszítette.
Az esküvőkkel a következő volt a problémája: állandóan a saját kapcsolataira emlékeztették. Nem a múltbéliekre – azokra nem gondolt, és úgy sejtette, teljesen el is felejtett jónéhányat -, hanem a mindig aktuálisra, a Fene Nagy Mostra; hogy amint már elhitte, hogy valamit éppen jól csinál, és tiszta fogalmakban gondolkozhatott magáról és az életéről,
kapcsolatban, vele: (név, életkor) – amint ez megtörtént, valamelyik barátja hirtelen megházasodott vagy újraházasodott, és ő és a mindenkori partnere meghívást nyertek, és csak ott ültek és.
És.
Hát, idáig minden alkalommal arra jött rá, hogy elképzelhetetlennek tartja (még a politikai körülményektől függetlenül is) hogy a vele lévő férfit oltár elé vezesse (vagy a vele lévő lányt; soha nem adta fel az ideát, hogy heteronormatív életet fog élni, csak hát. Biológia).
Cecilről viszont tökéletesen el tudta képzelni. Tudta, hogy Cecil is elképzelte párszor. Részletekbe menően. Megszállott pontossággal. Az esküvőjük – a közös életük, ha úgy tetszik – egy előre eldöntött tény volt, pedig még csak alig pár hónapja voltak együtt hivatalosan. A jövőnek ez a predestinált idillje valamiféle megnyugvást adott Carlosnak, egy reményteli illúziót, hogy minden rendben kell, hogy legyen, hiszen minden rendben
lesz; és csak ilyenkor ébredt rá, hogy ez nem több egy illúziónál.
Biztos volt a jövőben, a jövőjükben, és ezért a jelennel nem törődött. Úgy tűnt, mindegy, milyen hibát vét, a végeredmény változatlanul ugyanaz lesz.
Most pedig ott fog ülni egy előre kibérelt és kínosan kicicomázott kápolna szűkös padsorában, jobbján élete szerelme, és ott lesz minden szó, amit nem mondott ki és nem is fog úgy sem, minden elpocsékolt pillanat, minden alkalom, amikor inkább törődött a maga dolgával mint Cecil frontszerű lelkiállapotával, és ott lesz a tény, hogy még csak hozzá sem ért úgy igazán. Utóbbi egyszerűen valahogy csak elmaradt, legalábbis ezzel nyugtatta magát, de legbelül tudta, hogy
fél. Fél, mert Cecil biztos valami Lenyűgöző Latin Szerető showműsort vár tőle dupla ráadással, részéről pedig általában már az is teljesítmény volt, ha a dolog felénél nem kezdett el a Planck-impulzus függvényeiről fantáziálni.
A repülőn ülve, közöttük egy karfával, összeérő térdekkel úgy érezte, semmit sem akar jobban, mint
többet. Érezni vélte Cecil hőjét a szűk nadrág anyagán át, és érezte a combok feszességét, mint este, amikor egymás karjaiban aludtak... és aludtak.
Cecil hajlamos volt megfeledkezni róla, hogy Carlos Night Vale lakóinak nagy átlagával szemben nem tud gondolatokat olvasni, és talán ezért várta el, hogy Carlos a hangulatait tökéletesen eltalálva mindig maga kezdeményezzen. Carlos viszont amilyen innovatív volt tudományos téren, olyan status quót tartott fenn a magánéletében, és egyszerűen nem fért össze a természetével, hogy bármit is kibillentsen a helyzetéből, ami végre nyugalmi állapotban pihent; tehát soha nem tett semmit, ha nem volt nagyon muszáj – vagy nagyon késő.
A tükröződésben látta, hogy Cecil felé sandít és elmosolyodik, éles fogakkal és lágy ajkakkal, és le akarta csókolni róla azt a mosolyt, de nem mozdult, és tudta magáról, hogy nem fog mozdulni.

* * *

Cecil izgatott volt, és úgy érezte, mintha hollók vergődnének a gyomrában. Carlos felajánlotta, hogy viszi a csomagjait, de kapaszkodnia kellett valamibe. A New York-i terminálban aznap este rengetegen voltak, és egyre elkerülhetetlenebbé vált a pillanat, hogy Carlos ismerős arcokat fedezzen fel a tömegben.
- Ismered azt az érzést – mondta neki -, amikor bogarakat látsz a fák odvában vagy a kerítések lécein sorakozni, rengeteget, ahogy fényes testtel nyüzsögnek, és még sem vetted észre őket odáig: de onnantól az ujjbegyeiden érzed az érintésüket?
- És ez a metafora azért volt feltétlenül szükséges, mert...? - Carlos megdörgölte a halántékát. - Basszus, most olyan, mintha a nyakamon másznának. Kösz, Cecil.
- Ez egyfajta fantom-bizsergés. A pillanat nem történt meg, de annyira látod magad előtt, hogy már kiváltja belőled azt a reakciót, amit normál esetben éreznél.
- Hm. Ezzel tudok azonosulni.
- Szóval szerintem hányni fogok.
- Cee, Jézus. A barátaimmal találkozunk, nem... - Egy darabig kereste a legmegfelelőbb szót, aztán kivágta magát: - … nem bogarakkal!
Carlos kivételesen nem vette föl a laborköpenyét. Egy világoskék Harvard egyenpulóver volt rajta fekete csőfarmerrel, és a sziluettje teljesen idegennek tűnt, ahogy a mozgása is. Cecil loholva követte, a bőröndjének kerekei panaszosan nyikordultak, és próbált lépést tartani vele. Észrevette, hogy az unott várakozók közül páran megfordulnak utánuk.
- Mit mondtak, hol találkozunk?
Carlos kifújt egy tincset az arcából.
- Nem tudom, hogy aaaa, kettes terminál előtt, vagy mi? - Az ujjaival átszántott a haján. - És ez a rohadt épület
kör alakú.
Carlos frizurája volt a nyugalom utolsó mentsvára. Ében ragyogása a világűr elképzelt feketeségére emlékeztette Cecilt, az egyenes oldalválaszték az univerzum tengelye volt, a deres csillogás a halántékán az otthont jelentő Tejútrendszer, és ismeretlen természeti erők tartottak tökéletes rendben minden egyes szálat. Cecil hipnotikus nyugalommal bámulta, aztán mélyet sóhajtott.
- Héj, Szépfiú! - harsant egy éles kiáltás, amit füttyögés és ideges kuncogás követett. Megperdülve egy maroknyi kis csapattal találták szembe magukat, akik hevesen integettek és furcsa V-szimbólumot mutogattak. Carlos nevetve indult meg feléjük, elbotlott a lábában, káromkodott, kihúzta magát, aztán a vállát megvonva vigyorgott tovább, és integetett.
- Hosszú és eredményes életet belétek is! Cecil, ő mindenki, mindenki, ő Cecil, az ööö, ühm, partnerem.
Cecil kimérten biccentett, és lefékezte tigrismintás bőröndjét. A szemüvege pereme fölül gyorsan végigmérte a négy idegent. A Night Vale Közszolgálati Rádió munkatársaként tökéletes név- és arcmemóriával rendelkezett, valamint elvárták tőle, hogy bárkit azonosítani tudjon a fogai és az ujjlenyomatai alapján. A bemutatkozásokkal nem volt problémája. Az adott csoporttal egy fél tucat problémája volt. Az első, és legfontosabb: sehogy sem illetek Carloshoz.
- Hello, Ashby vagyok!
- Cecil, szia.
Ashby – Ashby hangját felismerte a telefonból, tudta róla, hogy lelkes és nyílt, de pösze és enyhén affektál; az utóbbiakat még elnézte neki. A betűrt ingét viszont megbocsáthatatlannak tartotta, a letaposott cipőfűzőt pedig egyenesen botrányosnak: a kézfogása, mintha egy csokor répára markolna rá az ember. A frizurája az a fajta volt, ami soha nem megy ki a divatból, de
soha nem is volt divatos igazán, a fodrászok mégis kényszerűen benntartják a repertoárjukban. Vastag szemüveget viselt és drogériai pacsulit, valamint a legjobb mosolyát, amit Cecil kényszerűen viszonzott.
- Bertie, szia.
- Á, a vőlegény. Gratulálok!
- Köszönöm szépen – motyogta Bertie gyászosan. Nyúlánk, bús, hosszú képű fickó volt, és körbelengte valamiféle már-már byroni spleen, ami valamiért némileg megnyugtatta Cecilt. Kézfogás közben hát bajtársiasan a vállára vert, hátha kihúzza magát, de Bertie csak egyre görnyedt az élet súlya alatt savanya Atlaszként.
- Szevasz, itt Dixon! - Ezzel Dixon feltartotta az öklét, és Cecilnek eltartott egy darabig, mire rájött, hogy bratyóöklöst hivatott volt adni. Dixon gátlástalanul kiröhögte. Öblös orgánuma volt, pofaszakálla és szemüvege, és valamilyen humoros feliratú póló feszült tekintélyes hasán, amit Cecilnek nem sikerült rögtön kibetűznie. - Jó magas vagy, hallod! Kosarazol?
- Tekézem.
- Én is szeretek tekézni – vágott közbe a társaság utolsó és egyben egyetlen női tagja. - Edith, szia! - Edithen rögtön megesett Cecil szíve. Csinos lehetett volna –
nagyon csinos – de szőke viharfrizurájában széles és szélesen előnytelen barna melírcsíkok futottak, valamint egy jól szabott kosztümkabátkát vett fel egy rosszul szabott sportos farmerhez; az összeállítást megpróbálta megmenteni egy magassarkúval, amiben viszont nagyon ingatagon imbolygott. - Tanárnő vagyok – mondta, és Cecil egyszeriben mindent megértett. - Jól tudom, te a médiában dolgozol?
- Night Vale Közszolgálati Rádió – bólintott Cecil. Dixon rengve felnevetett:
- Ki hallgat még rádiót?
- Night Vale – mondta Cecil szárazon.
- A hangod megvan hozzá – selypegett Ashby. - Már a telefonban feltűnt. Azt hittem, rossz számot hívtam. Biztos nagyon érdekes – mármint rádiózni.
- Nem unatkozik – vágott közbe Carlos hirtelen. Cecil zavartan pislogott, partnere viszont rá ügyet sem vetve megindult a feltételezett kijárat felé. - Kösz, hogy kiugrottatok elénk, srácok. Remélhetem, hogy a furgonnal jöttetek?
- A furgonnal! - kiáltották egyszerre mind, és tettek egy olyan manővert a levegőben, mintha kisiklanának. Ashby Cecil mellé csapódott.
- Van egy furgonunk – magyarázta.
- Sejtettem.
- Egy Volkswagen mini.
-
Nagyon ronda – kiáltotta hátra Carlos a válla fölött, aztán Dixonhoz fordult. - Komolyan, nem hiszem el, hogy megtartottátok. Egy bűn az az autó.
- Bűn, tele emlékkel. Mint az első töcskölés.
- Vétek Isten és ember ellen.
- Együtt dobtunk rá össze – mesélte tovább Ashby. - Mert egyikünknek sem volt kocsija, és kellett.
-
Nekem volt kocsim – vetette ellen Carlos, mire mindenki felhorkant.
- Na persze – sóhajtott Bertie. - A Szépfiú És Az Autója. Ne Hozz Be Kaját. Ne Érj Az Ablaküveghez. Ne Gyújts Rá.
- Ezek teljesen
reális elvárások...
- Nem Adom Kölcsön A Forgalmimat Mert Karambolozol És Halottá Nyilvánítanak Az Én Nevemben, Fogalmad Sincs Milyen Kínos Az.
- A lényeg, hogy összedobtunk egy Volkswagen minire – vette vissza a szót Ashby, majd ahogy kiértek a langy őszi éjszakába, drámaian a parkoló felé intett: - és hát ez az.
A kocsi kanárisárga volt. Ami egy dolog. Oldalt viszont ráadásul lambéria díszítette, és gömbölyű arcából riadt reflektorok bámultak előre bután. Carlos a csomagjait lehajítva felnyögött.
- Nem emlékeztem rá, hogy
ennyire ocsmány. Én ebben nem mutatkozom.
- Fogd be, és tedd a feszes hátsódat hátra a pasiddal – legyintett Dixon. Cecil a név etimológiáján merengett, amíg teleszuszakolták a csomagtartót, és arra jutott, bizonyára az ősi formája Dick's Son lehetett. Carlosszal intim mód összepréselődtek a hátsó ülésen, vendégkönyökök itt, barátbokák amott. A város fényei pókhálóként feszültek az esőmosta ablaküvegen, és Cecil egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Nem tudta kiverni a fejéből, Carlos milyen félvállról ismerte el az autó törvényenkívüli voltát, és egyre azt várta, hogy a New York marshall titkosrendőrsége mikor szorítja őket a leállósávba. Az út viszont meglepően eseménytelenül telt – a csoport harsány örömmel veszekedett a GPS-koordinátákon, Cecil pedig a szemeit szorosan lezárva hallgatta a géphang megnyugtatóan érzelemmentes utasításait és vádjait,
rossz irány. Forduljon balra. A kocsi végül egy fényekkel lobogó felhőüveg-palota előtt állt meg, ami egyetlen hegyes karomként karcolta a bársonyeget. A csapat hozzájuk hajigálta csomagjaikat, biztosították őket maradatlan jóindulatukról és hogy holnap „igazán a lovak közé csapnak”, majd elhajtottak, nyomukban csikorgó csend. Carlos válla megzuhant, és hátravetett fejjel, hunyorogva bámult fel a hotelre.
- New York – mondta.
- A barátaid... - kezdte Cecil, aztán megköszörülte a torkát. - Nem mindennapi emberek.
- De... igen, azok. És közben meg nem... ez furcsa, nem?
Cecil ráhagyta. Carlos mélyet sóhajtva lehajtotta a fejét.
- Rendben leszel, Cee?
- Persze. Miért ne lennék?
* * *

Carlos egyre kevésbé hitt az időben. Night Vale-ben rászokott arra, hogy pusztán csak mértékegységnek használja, mely független a valóságtól: mégis voltak ezek a pillanatok – amikor a múlt és a jelen és egy lehetséges jövő frontálisan ütközik – ezekben a pillanatokban valósnak tűnt, meghatározónak és elkerülhetetlennek.
Gépies mozdulatokkal sikálta a fogát.
Szép hotelszobát vett ki; bájos volt – kicsit talán már túlságosan is romantikus és fölvágós. Személytelen elegancia, az üvegfalak hivalkodó látképével és a drága huzatokkal, vörös és arany és a fapadló csillogó feketesége, és valamiért volt egy versenyzongorájuk, tulipánjaik és kandallójuk, és Carlos a fürdőszoba karátos tükrében bámulva magát lusta önváddal gondolt arra, hogy
szándékosan nem a Hiltonban foglalt szobát, hogy ne feszélyezze Cecilt, és erre tessék.
Magára öltött egy pihepuha köntöst, és előlépett a párában úszó fürdőszobából. Körbetekintve egy rövid bólintással megállapította, hogy
határozottan az ágy zavarja a leginkább.
Ez egy hivatalos ágy volt. Csupa nagybetűvel: ÁGY.
Otthon, Night Vale-ben, volt egy baromi praktikus kihajthatós fotelje az Ikeából, ami egészen addig volt baromi praktikus, amíg szerelembe nem esett egy bizonyos rádióssal, aki
nagyon szeretett volna elférni a keskeny pamlagon, és ő is szerette volna, ha sikerül, és akivel rendre a földön ébredtek az éjszaka közepén sajgó csontokkal.
És ott volt Cecil ágya – Cecil kuckója, Cecil szentélye: Cecil a már eleve pofátlanul lakályos apartmanjában galériát állított fel, ahol mintás pokrócokból, paplanokból és takarókból sátrat vert, fényfüzért fűzött fel, pár lufit és szalagot, aztán kövér dunnyhákból fészket rakott, és este, amikor a sivatagból hideg ordított és velőig markolt a fagy vagy a félelem, vagy esetleg és általában mindkettő, csak bekucorodtak ketten ebbe a kunyhóba és Cecil laptopjáról fekete-fehér némafilmeket néztek régen halott emberek sosem volt szerelmeiről. A biztonságnak egy már-már utópisztikusan tökéletes illúziója volt ez, rejtett kamerák és szélcsöndes éjeken is egyre lobogó takarók ide vagy oda.
És most itt volt az ÁGY, fegyelmezetten bevetve, patyolat tisztán, őszi, mély, bölcs színeivel, és az ÁGY azt mondta: Láttam Már Dolgokat. És Carlos félte és rettegte az ÁGY bölcsességét.
Cecil pedig egészen nyilvánvalóan nem. A mobiljába kapaszkodva egyszerre végigvetette rajta magát, és a lábait lóbálva beszélt tovább:
- …biztos vagyok benne, hogy minden remekül ment, Fanny, hidd el, keresve sem találhattam volna jobb helyettest - ragyogott. - Aha. Igen, majd ha hazaértem. Figyelj, ha leadtad Rádióvezetőségnek a beszámolót... küszöb alatt. Aha. Nem, csak a szignód. Vérrel. Akkormeg? - Atyai mosoly áradt szét az arcán, és észrevette Carlost. Derűsen intett neki, aztán a hátára hengeredett. - Valami új? Aha. A tizenharmadik mindig kiszenved. Figyelj, ez mind szuper. Szuper voltál. Mielőtt leengeded a rácsot, meg tudnád etetni Kosnyeket? Ott tartom a konzerveket aaa – csettintett -, mondjad már, a keverőpult meg a kampók mellett. Ott vagy? Szuper. Ne, ahhoz ne érj hozzá. Azt akarja, hogy hozzáérj, de ne tedd meg, és
ne nézz a szemébe. De van. Azok szemek. Vörös jelzőlámpának néz ki, de szemek. Mindegyik. És figyelnek. Mindig. Most is. Ne mozdulj. Lasssan. A keverőpult nem bánt téged. Csak a hús kell neki. Csak a hús.
Carlos nagyon óvatosan, fél lábon ugrálva húzta fel a pizsamanadrágját, és a lélegzetét visszafojtva rángatott magára egy pólót. Cecil hangja veszélyesen mély volt már, és úgy tetszett, az árnyak megnyúlnak a sarokban. Leguggolva elkezdte keresni a táblagépét a bőröndjében.
- Megvan a konzerv? Rendben. Csak egy keveset adj neki belőle, hagyjunk Kosnyekek is.
Egy keveset. Úgy. Remekül csináltad. Persze, hogy akar még, ez Whiskas. Figyelj – ne hallgass rá. Menj tovább. Ne nézz rá. Fanny? Fanny, ne. Fanny, rám figyelj. Itt vagy, Fanny? Csukd le a szemed és menj tovább. Kövesd a légzésed hangját. Rá ne figyelj, ne figyelj, amikor suttog, ne figyelj, amikor sikít, Fanny... Fann- Fanny!
Carlos nem láthatta Cecil arcát. A hangja nyugodt volt. A keze remegett, és remegett benne a maroktelefon is. Még Carlos is hallotta a sikolyt, az éles és velőtrázó sikolyt ami furcsa bugyborékolásba fullad, aztán a statikus sistergést – és, utána, egészen halkan és egészen mélyen, lihegő, csámcsogó nevetést. Cecil bontotta a vonalat. Szétdobta a karjait, és a telefon kicsúszott a szorításából. Carlos nyelt egyet, és lábujjhegyen felé közeledett.
Az ilyenkor helyes kifejezések: „részvétem”, „sajnálom”, „minden rendben lesz” - ezek mind nélkülöznek bizonyos valóságtartalmat vagy jelentést, és Carlos képtelen volt megítélni a szükségességüket, szóval egyszerre megtorpant, és csak bámult le az előtte heverő férfira üresen és kifejezéstelenül. Cecil lehunyta a szemét, és az ujjai közé csíptetve az orrnyergét felnyögött.
- Megyek zuhanyozni – jelentette ki, Carlos pedig csak bólintott és a karjait hátul összefonva félreállt. Cecil egy örökkévalóságig molyolt a bőröndjénél, aztán elveszett a fürdőszoba párájában.
Egyikük sem pakolt ki a szekrényekbe.
Cecil háromnegyed órát töltött a fürdőszobában. A mobilja közben megszólalt egyszer – Carlos fogadta a hívást, de csak sistergést hallott, és a fehér zörejen túli nehéz sóhajokat. Félretette a készüléket, és gondosan bebugyolálta magát, állig húzta a vörös-arany takarókat, és a párnahalomba süppedve bekapcsolta a táblagépét. Csak bámulta az üres képernyőt.
A fürdőszoba ajtaja kinyílt, és sárga fénysáv futott végig a hálón. Cecil az ajtóban állt, trikóban és alsónadrágban, keze a villanykapcsolón tétovázott.
- Nem bánnád – kezdte lassan -, ha felkapcsolva hagynám a lámpát?
- Tessék?
- Nem bánnád, ha felkapcsolva hagynám a lámpát a fürdőszobában? - Szívott egyet az orrán. Carlos leengedte a táblagépet az ölébe, és meredten bámult rá.
- Azt akarod mondani nekem – mondta kiborítóan nyugodtan -, hogy félsz a sötétben?

- Nem! – vágta rá Cecil sértetten, aztán kis csönd után hozzátette: - Maradhat?
- Mi?
- A fény a...
- Basszus, Cecil,
felőlem aztán!
- Jól van na. Nem kell kiabálni.
Carlos drámai mozdulattal hajította az iPadját az éjjeliszekrényre, és elégedetten nyugtázta, hogy jó nagyot csattant. Cecil összerándult, de nem mondott semmit. Levette a szemüvegét, gondosan tokba tette, aztán bemászott az ágyba. Carlos karbafont kézzel odébbgurult pár centit. Cecil eligazgatta maga körül a takaró gyűrődéseit, és azt motyogta:
- Nem a sötétség akaszt ki. A fények, kintről. - A panorámaüveg felé biccentett. - Ezek nem egy idegen világ fényei, ez nem atomsugárzás és eltévedt északi fény, ez valami
mesterségesebb, és a sötétség, amit generál, még mesterségesebb, és akkor itt vannak ezek a hülyeségek. - Az ajkaira harapott.
- Mint például? - kérdezte Carlos unott engedelmességgel. Cecil kezdett belejönni.
- A lift – gesztikulált a bejárati ajtó felé. - Amikor jöttünk föl, még csak meg sem
kísérelték eltávolítani a szerveinket. Mármint az ember így fel van rá készülve, hogy „oké, lifttel megyek, akkor harcolnom kell foggal és körömmel”, nem? Ezért van csak fél pár vesém. - Az oldalára bökött. - És ott van a fürdőszoba. Nincsenek utolsó szavak a párába írva, nem lebegnek letépett körmök a lefolyóban. Itt – körzött a mutatóujjával -, minden függöny mozdulatlan, és tudod mi a helyzet a tükrökkel? Hát nincs mögöttük rejtett kamera. Itt van ez az egész szoba – kitárta a karjait -, ez az egész város kivilágítva, és nincs közönség! Ebbe a matracba még csak nem is tudnál belevarrni egy holttestet! – Bizonyítékképpen rávágott. - Meg a hold. Szerinted hol van? Én nem látom!
- Sajnálom – vágott közbe Carlos. A szeme sarkából látta, hogy Cecil felé fordul, de kitartóan és makacson bámulta a plafonon futó fénysávot. - Sajnálom, ami a gyakornokoddal történt.
Cecil felnevetett. Rövid és szörnyű, elesett kis kacaj volt.
- Kösz – mondta, és felköhögött. Carlos mély sóhajjal kitárta a karjait:
- Gyere ide.
- Hmm?
- Gyere.
Hagyta, hogy egészen hozzásimuljon – közel vonta, hogy az arcát a vállába fúrhassa, és elgondolkozva a szikraszőke tincsekbe markolt. Cecil a hátába kapaszkodott, jobb lábát átvetette Carlos keskeny derekán, és elégedetten hümmögött, aztán felköhögött megint. Carlos csitítva homlokon csókolta.
- Próbálj meg aludni, hülyőke – mormolta.
Cecil keményen bokánrúgta.
-
Nem vagyok hülyőke!
Cecil teste lehetetlenül forró volt. Carlos lehunyt szemmel, hálásan lélegezte magába ezt az eleven hőt. Egyszeriben fásultnak és nehéznek érezte minden tagját, és semmi mást nem akart, csak
felejteni, megfeledkezni valamiről, amit talán már régen letagadott, hiszen ez tűnt az egyetlen logikus és egyetlen lehetséges megoldásnak. Kábultan cirógatta Cecil bőrét a felgyűrődött trikó alatt, azt a tökéletes pontot, ahol a gerincoszlop ívbe fut. Egyedül az ujjbegyei által tapasztalt érzetekre koncentrált: egy másik test melegére, az idegen bőr puhaságára és a hús ismerős szívósságára, a kezei alatt gördülő csontokra és inakra, míg végül már alig vett levegőt és Cecil lélegzete elnehezült. Föl sem tűnt ez neki sokáig, amíg meg nem érezte, hogy a férfi ajkai milyen szomjazva szorulnak a vállának, hogy hogyan vájnak belé a hegyes fogak. Felocsúdva megrémült, hogy tudtán kívül elkövetett valami jelentőségteljeset, hogy félálomban valami fontosba fogott, hogy most félreértésekből következmények fogannak majd, és megfeszülve elhúzta a kezét, begörbített ujjakkal. Cecil a nyakába csókolt, és ő gyűlölte magát a nyögésért, ami rekedten felszakadt a torkából, gyűlölte az ujjait, amik végigsiklottak Cecil combján és a térde alá nyúlva szélesebb terpeszbe húzták a lábait, gyűlölte magát, ahogy fölé mászott és egy elnyújtott mozdulattal lassan előre tolta a csípőjét. Imádta a hangot, ahogy Cecil mélyen felsóhajtott. Felnézett rá félig hunyt pillái alól, és...
- Cecil. Vérzik az orrod.
- Mi?
- Basszus, jól vagy?
Cecil pihegve kapkodott levegőért, haja kócosan tapadt verejtékben fürdő homlokára, és az orrából dőlt a vér.
- A fenébe – motyogta kásás hangon, és odaszorította a kézfejét. A sűrű vér végigcsurgott sápadt ujjain.
- Oké, fürdőszoba, most.
Az elkövetkezendő fél órában Cecil a lehajtott vécéülőkén kuporgott felhúzott lábakkal és szipogva tűrte, hogy Carlos a tisztasági csomagban talált tampont gyömöszölje az orrába.
- Ez
egyáltalán nem romantikus – jegyezte meg egy ponton. Carlos együttérzően vállon lapogatta.
- Kapsz levegőt? Gyere, próbáljunk meg aludni.

* * *

Bár Cecil olyan szinten megsértődött amblock a végzetre és a világmindenségre, hogy nem csak aznap este, hanem úgy kábé soha többé nem volt hajlandó elaludni – valahogy mégis sikerült. Reggel arra riadt, hogy Carlos célirányos bökdösésekkel költögeti, és a fény csak úgy tódul be az üvegfalon – talán egy idegen nap hideg fénye.
- Kelj fel, Cee. Megyünk futni.
- Este menni szoktunk futni – korrigált különös nyelvtannal, és a feje tetejére vonta a takarót.
- Hát. Nincs éppen reggel.
- Mennyi az idő?
Carlos megmondta.
- Hagyj békén! - kiáltott rá erre, és hozzávágta a legközelebbi párnát.
- Este most nem mehetünk, programunk van – magyarázta Carlos türelmesen. - Gyere szépen.
- Miért van ilyen világos, ha olyan későn van? Korán.
- Mesterséges fények. - Ezzel lerántotta Cecilről a takarót. A férfi agonikus vonaglásba kezdett. - Hol van az én óramű pontossággal szorgoskodó mintapolgárom?
- Otthon – dünnyögte Cecil, de a viszkezes bók hatására hajlandó volt lefolyni az ágyról és elvergődni a fürdőszobáig. Ott belehunyorgott a tükörbe, és felhorkant. - Nem megyek sehová – üvöltött át a válla felett -, borzalmasan nézek ki!
- Használhatod az én samponomat meg minden, csak siess már!
Carlos samponja volt az utolsó dolog, ami visszaadta volna az önbizalmát. Ő (személy szerint) egy „vékony szálú, töredezésre hajlamos” terméket használt, és a legkedvesebb dolog, amit sampon valaha is mondott neki, az az volt, hogy „férfi”; amúgy a drogériák polcain mind szárazságról beszéltek, őszülésről, kopaszodásról, zsírról és korpáról: de nem Carlos samponja. Azon az öt szerény flakon hajápolási kenceficén, amit csak erre a három napra magával cibált, olyan feliratok álltak, hogy „a még tündöklőbb fürtökért”, „természetesen tükörsima tincsek”, „ében éjvarázs”, „extra szűz kókuszolaj, brazil dió, tengeri moszat” és „100% kegyetlenségmentes”. Carlos nem értette, hogy Cecil mindössze az illatukat irigyli, de azt nagyon: ő legfeljebb az „üde menta” és az „üde citrus” közt választhatott, Carlosnak pedig ott volt a „trópusi dzsungel eső után ha a szél a gyöngyvizű lagúna felől fú”.
Csak azért is használta.
Amikor Carlos ötfokozatú gyorstüzelő hajszárítója mellett kifésülte a haját, már egész jól érezte magát. Teljesen egyedül és alig öt perc alatt magára cipzározta az aszimmetrikus szabású dzsekit, felvett egy limitált szériás Converse-cipőt illő nadrággal, és könnyű joggingban várta a küszöbnél, hogy Carlos abbahagyja a fontoskodást és még húsz dologért visszakocogjon a lakosztályba.

* * *

Hüvös pirkadat volt: rózsaszínen gomolygó köd nyaldosta a felhőkarcolók lábát, végiggomolygott a lődörgő járdákon. Carlos győzedelmes kis vigyorral állapította meg, hogy az utcák pont olyan néptelenek, mint ahogy azt remélte. Szellemautók suhantak az utakon, verébcsoportnyi kamaszok és magányos ingázók siettek el mellettük leszegett fejjel, és Carlos a szélnek tartva az arcát, egyenletes tempóban szaladt. Cecil előtte futott, professzionális fejhallgatóval és iPoddal felszerelkezve, egy kulacsra markolva: Carlos a maga részéről lépésszámlálót és vérnyomásmérőt rendszeresített, és mindig úgy érezte, ez elárul valamit kettejükről. Mindenesetre és teljes titokban volt egy walkmanje – sunyiban kazettára vette néha a Night Vale Közszolgálati Rádió adásait, amit nem mindig volt ideje vagy lelkiereje figyelemmel kísérni, kocogás közben viszont tökéletes nyugalommal engedte, hogy átmossák Cecil gondosan rögzített szavai; és volt ebben valami bűnös élvezet, lopva hallgatni őt és figyelni, ahogy egy másik időben és egy másik helyen együtt rohannak a semmi felé, önmagába forduló, végtelen hurkokban. Cecil egy ponton lelassított; aggodalmasan tekingetett az épületek mögé, túl rajtuk, és ahogy Carlos követte a pillantását, meglátta a tenger ragyogását. Kinyújtotta felé a kezét:
- Gyere csak – formálta némán a szavakat. Egy elsuhanó autóból valaki kikiáltotta, hogy „köcsögök!”, de Cecil szerencsére nem hallotta, Carlos meg már hozzászokott; összefűzött ujjakkal rohantak az öbölig. Szigetek szabdalták és kőfáklyával őrködött fölötte a Szabadság-szobor, a víz az ég rezdületlen, sápadtkék másaként nyújtózott el, Cecil pedig megtorpant a homokfövenyen. Zihált, aztán lassan a nyakába húzta a fejhallgatót, és Carlos látta, hogy az ajkai megremegnek.
- Hé, minden oké?
Cecil rákapta a pillantását – a szemében iszony és csodálat.
- Még soha nem láttam ennyi vizet egy helyen – suttogta rémülten, aztán a szájára szorítva a tenyerét nevetni kezdett. - Víz!
- Víz, víz – hagyta helyben Carlos, és hátralépett, ahogy Cecil előre indult. Elnéző mosolygással bámult utána: először látni a tengert – az óceánt, vagy annak egy részletét – ez végtére is nagy dolog, és azt kívánta, bárcsak ő is emlékezne rá, milyen érzés volt; és azon gondolkozott, vajon hasonlít-e ahhoz az ámuló félelemhez, amit ő a sivatagban széttekintve érzett. Aztán megrázta a fejét, és pislogott, és pislogott megint: a homok felkavarodott Cecil nyomában. Ahogy a víz felé közeledett, óvatos léptekkel, ahogy egy vadállat felé halad az ember, hogy megsimogassa, az aranyló szemcsék utána eredtek, és körülötte ragyogtak, lusta örvényben, mintha apró gyémántokat kapott volna fel a forgószél – mintha Cecil gravitációs tere egyszeriben vonzani kezdte volna a föld legelemibb részecskéit. Carlos tátott szájjal figyelte, aztán utána rohant. Cecil megvárta a part szélénél, és ahogy a kezét nyújtotta felé, már őt is körülvette a homok, védelmező örvényben, és Carlos ámulva körbefordult.
- Cecil, ez... - suttogta, aztán nagyot nyelt. - Ez csodálatos!
- Ugye? - mosolygott a férfi, és egyre a víz felé meredt. Szokás szerint fogalma sem volt arról, hogy éppen páros lábbal állkapcson rúgja a fizika legalapvetőbb törvényeit. - Mit gondolsz, lehet fürödni benne?
- Nem, ez egy kikötő, és különben is hideg van – hadarta Carlos, és körbefordult megint, aztán megállt szemben Cecillel, és arcát a tenyerébe véve rámosolygott, majd megcsókolta puhán. - Boldog, ööö... - Valami ünnepélyeset akart mondani, de ráébredt, hogy nincs alkalom. - Boldog napokat – vágta ki magát, és Cecil hálásan rávigyorgott. Türkiz íriszében fekete repedések futottak végig, melyek most a szokásosnál is mélyebbnek és sötétebbnek tetszettek, fogai élesen villantak.
- Boldog vagyok.
És még durván háromnegyed órán át boldog is volt. 
* * *

- Hogy érted azt, hogy a mentoroddal villásreggelizel? - fakadt ki Cecil. Carlos elgondolkozva magára húzott egy zakót.
- Hát – morfondírozott -, ez a legtöbb kultúrában azt jelenti, hogy a mentorommal villásreggelizek.
A hotelszoba egész alakos tükre előtt álltak, és egymás visszképéhez szónokoltak: Carlos az öltönyét igazgatva, Cecil a kandallónak dőlve látszólagos és átlátszó közönnyel.
- Miért villásreggelizel a mentoroddal? - kérdezte egyre hevülő ingerültséggel.
- Hm, nem is tudom... ja várj, mert ööö, így beszéltük meg?
- Ne ironizálj. Nem így beszéltük meg.
Carlos vállat vont.
- Vele, nem veled.
- Velem azt beszélted meg – folytatta tovább Cecil rendületlenül -, hogy eltöltünk együtt egy romantikus hétvégét New Yorkban...
- Na várj, várj, várj, erről szó sem volt, az biztos. Én mondtam, hogy nem érek rá; mondtam, hogy nem aktuális, de te egyre csak izéltél, hogy jaj de igen, meg hogy menjünk, és el is ígérkeztél a nevemben...
- Most úgy viselkedsz, mintha nem tudom, begyömöszöltelek volna a csomagtartóba és úgy hajtottam volna New York-ig!
- Gondoltál rá.
Cecil durcásan csücsörített. A társalgásban átmeneti szünet állt be, amit Carlos arra használt, hogy felkössön egy sápadtkék nyakkendőt és végiggombolja a mellényét. Nevetségesen fantasztikus öltönyt viselt: fényes, feszes, fekete, patyolat inggel, illő őzbőr cipővel és övvel és karórapánttal; szabónál készült műremek, és Carlos ismét úgy festett, mint a Hollywood-i álomgyár készterméke, a szépségnek és a ragyogásnak egy előre csomagolt és megfizethetetlen ideája. Felhúzott egy pár bőrkesztyűt, az orrára biggyesztett egy szemüveget, amire bár nem volt szüksége, de piszok jól állt neki, Cecil pedig megint a hülyegyerek volt a kirakatüveg túloldalán, a posztereken végigsimító tinédzser, a felnőtt, aki elképzeli magának a lehetséges életek legjobbikát, és csendre riad. Carlos drága kölnit spriccelt fel és egy kis fésűvel még utoljára átszántott a haján, Cecilnek pedig pont elege lett.
- És én addig mit csináljak?
- Rendelj valamit a szobaszerviztől. Itt tudom hagyni az AmericanExpress-t.
Carlos név szerint hivatkozott a bankkártyáira.
- Hoztam pénzt – vágta rá büszkén. - És az nekem nem éppen program, hogy itt ülök, amíg vissza nem jössz, és tömöm a fejem.
- Ne várj meg, a reggeli után van egy konferenciám. - Carlos csekkolta az időt a telefonján, aztán a farzsebébe süllyesztette. Cecil éles kis kacajt hallatott.
- Szóval konferenciád?
Carlos láthatólag meggondolta magát a mobillal kapcsolatban – kivette a zsebéből, a bőröndjéből előkerített egy sikkes menedzsertáskát, és óvatosan belecsúsztatta anélkül, hogy kinyitotta volna.
- Nem mondtam? - vetette oda megjátszott zavarral, és próbálgatta a táska súlyát, mintha egy pehelykönnyű okostelefon bármit is változtathatna rajta.
- Tudod, hogy nem mondtad.
- Figyelj, csak egy... csak egy rövid beszéd, nem tudom. Előadást tartok. Ez nekem baromi fontos, érted? Mármint Cecil, ők a szponzoraim. Támogatják a kutatásaimat, nyilván tudni akarják, mire megy a pénz, é-és...
- És mit fogsz mondani?
Carlos ismét megvonta a vállát, és eligazgatta a táska szíját a mellkasán. Cecil papírzörgést hallott.
- Hát, majd tompítom, gondolom.
- Tudod, hogy ami államtitok-
- Várostitok – tartotta fel a mutatóujját Carlos figyelmeztetően. - Utah nem teljesen... Szóval ez helyi dolog.
- Utah nem teljesen milyen?
- Hagyjuk. Figyelj, sietek. Csak ööö, foglald el magad. Nagyfiú vagy, itt van ez az egész város, nem tudom, járd be, legalább tágul kicsit a látóköröd.
- Hogy már ne is haragudj?
Carlos egy frusztrált sóhajjal legyintett, és az ajtó felé indult. Cecil utána.
- Szóval korlátolt vagyok, mi?
Carlos rögtön megtorpant, és szembefordult vele; Cecil önkéntelenül is hátrált egy lépést.
- Hát tudod mit? Talán nem ártana, ha észrevennéd, hogy nem minden működik úgy, mint Night Vale-ben, hogy, hogy az emberek kurvára villásreggeliznek másokkal, mert nincsenek összenőve, é-és konferenciákra mennek é-és próbálják megvédeni a lehetetlen projektjüket, mielőtt kirúgják őket és megvonják a támogatást és mehet a pokolba az egész és ott állsz és munkanélküli vagy és é-én ezt nem csinálom, oké? Nekem ebben munkám van, nem fogom kihajítani az ablakon csak m-mert képtelen vagy létezni nélkülem két óráig!
- Nagyon jól megleszek nélküled! - vágott vissza Cecil rögtön, Carlos pedig fintorgott.
- Gyerekes vagy... - motyogta, és bamm, bevágta maga után az ajtót.
Cecil kivárt pár ütemet, aztán tárcsázott.


Tökélyre fejlesztették már a Telefonos Vitatkozás képességét – olyannyira, hogy általában csakis telefonon voltak hajlandóak veszekedni. Egy bevágott ajtó nyílt kihívást jelentett: a vesztes pedig állhatta a számlát.
Pár perc alatt kiviláglott, hogy ez ezúttal is Carlos feladata lesz, bár látszólagos kompromisszumra jutottak: a férfi letette a Hármasesküt, hogy megpróbálja őt az asszisztensének álcázva becsempészni a konferenciára.
- Csak megpróbálom – hangsúlyozta -, nem garantálhatok semmit.
Cecil tehát biztosra vette, hogy be fog jutni. Álruhának az esküvőre hozott öltönyt választotta: tengerészkék volt, arany gombokkal, melynek komolyságát egy V-nyakú kasmírpulóverrel egyensúlyozta, amihez szürke szövetkabátot vett fel és gesztenyebarna kesztyűt, kerek napszemüveggel. A könnyű zakót nem gombolta végig, és vékony nyakkendőt kötött.
- Asszisztens – mondta a tükörképének komolyan, aztán önelégülten biccentett. Szerepéhez méltóan taxit fogott, és nagyvonalúan átnyújtotta Carlos bankkártyáját a sofőrnek, aki, furcsa mód, nem tartott magánál betört üvegű iránytűt, és meg sem próbálta a tenyeréből kijósolni az útvonalat. Amikor lefékeztek, Carlos már percek óta az épületkomplexum előtt toporgott egy Starbucks bögrébe kapaszkodva.
Cecilnek eszébe jutott, hogy egyáltalán nem reggelizett.
- Csakhogy! – sóhajtott Carlos. Egészen másfajta frusztráltság lengte körbe, mint egy órával korábban: nem izgatott félelem, hanem valamiféle fásult és büszke csalódottság. Az aurája mélyzöldről derengő lilára színeződött. Karon ragadta Cecilt, és valósággal vonszolta maga után, aztán a bejáratnál elengedte. - Csak lazán – szűrte a fogai között.
A recepciós ugyanilyen lazán utasította vissza a kérelmüket.
- Nem regisztrálta az asszisztensét a vendéglistán – közölte fakó hangszínben.
- De megnézné megint? - erősködött Carlos. - Cecil Palmer.
Cecil próbált szólni neki, hogy valami közkeltű álnévvel kellett volna próbálkoznia, de Carlos telepatikus csatornái szokás szerint blokkolva voltak.
- Sajnálom – mondta a recepciós, Carlos pedig ellökte magát a pulttól.
- Basszus – motyogta.
- Megvárlak kint – vetette fel Cecil. - Azzal csak nem lesz bajuk.
- De nem gáz? - Carlos a kezét tördelte. - Legfeljebb egy óra, utána van egy rövid kérdezz-felelek, de ööö, nem tudom.
Cecil vigyorogva vállat vont. Volt valami rút diadal abban, hogy Carlos bezzeg már milyen könyörgő ragaszkodással nézett rá, ő pedig zsebre tett kézzel andaloghatott egy fotelhez a váróban, és színpadias mozdulattal felemelt egy magazint. Úgy fél órán át tudta meggyőzően alakítani, mennyire elégedett a helyzetével, aztán elkezdett rettenetesen unatkozni. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, előkereste a mobilját, és megpróbált készíteni egy selfie-t az „a párom konferencián, unatkozom : ( ” csendélet részeként; a kamera viszont nem érzékelte őt, a képernyő beszemcsészedett, rezgett, majd pókháló-vonalban végigrepedt. Cecil egy káromkodást elfojtva visszasüllyesztette a használhatatlanná vált készüléket a zsebébe, és a széken lecsúszva előhalászta megint ugyanazt a magazin, ami továbbra is valami Fizikai Hírmondó vagy akármicsoda volt, és az egyetlen érdekes részének az autóreklámokat találta. Azért átlapozta megint, és újra, és ismét; elveszítette az időérzékét, és átkozta magát, amiért sértetten a szállodában hagyta a hónapfordulós Rolexet. Fészkelődött, malmozott, és úgy tűnt, órák peregnek el, folynak tova lassan és mélán, megállíthatatlan higanyfolyamként, és ő alámerült; és kapálódzott, és fuldokolt, és végül az eszméletét elveszítve unott álomba zuhant. 
* * * 
Carlos előadása elhúzódott. Carlos előadása baromira elhúzódott. Könnyebb dolga lett volna, ha a mentora nem közli vele a villásreggelinél, hogy mindegyik dia használhatatlan: hogy a határozatlansági reláció cáfolata önmagában nevetséges, és az életben nem fogja lenyomni egy Komoly Konferencia torkán.
- Nem is ismered, amit tagadsz – közölte vele. - Még a fenekeden a Harvard-héj, ne akard alapjaiban megrengetni a kvantummechanikát. Válasz egy kisebb témát. Szűkítsd le!
És Carlos rá akarta borítani az asztalt. Ez volt a legkisebb téma, amit talált: a fizika egy eldugott, pókhálós kis szeglete, amit vészterhes mosollyal húzhatott át Night Vale-ben, és akkor még egy szót sem pazarolt arra, hogyan bomlik fel minden létező szabály: a kémiái és a biológiáé is, hogyan mond csődöt bármiféle egzakt tudomány; hogy milyen érzés volt figyelni, ahogy minden, amit valaha tanult, használhatatlannak bizonyult, hogy hogyan kellett alig egy év alatt előröl kezdenie és újraszámolnia több mint kétezer év minden kutatását, hogy hányan adták az életüket azért, hogy ő ott álljon a semmi közepén és megkíséreljen valami újat teremteni, valami helytállót végre, hogy legalább egy stabil centrum legyen, amihez minden kérdés és segélykiáltás fut, egyetlen alapegyenlet, aminek a hányadosa örökre és állandóan zérus.
És végül csak annyit tehetett, hogy kiállt a teljes konferencia elé, és a vetítőgépet félretéve felírta a táblára a hely- és impluzusoperátorokat egy koordinátareprezentációban, és a kommunátorukat megadva egy hullámfüggvényben áthúzta az összes de összes egyenlőségjelet. Ott állt egy nullértékű mátrix előtt, a kezében filctoll, és hallgatta, ahogy a fejéhez vágják, hogy meggyalázza Heisenberget.
Aztán elege lett.
És bebizonyította, hogy bármilyen értéket adnak meg, bárhogy változtatják a körülményeket, az általa felírt képlet végeredménye mindig pontos lesz: és a végeredmény pontosan nulla.
Alkonyodott, mire kijött a teremből. A keze remegett.
Cecilt ott találta a fotelben, ahol hagyta, felhúzott lábakkal, összegömbölyödve aludt. Leguggolt mellé, és végigsimított az arcán.
- Miért nem mentél vissza? - suttogta. Cecil felocsúdott.
- Vártalak – motyogta. Carlos gyors csókot lehelt a homlokára.
- Gyere.

A hatalmába kerítette a szörnyű bizonyosság, hogy valamiről elfeledkezett. A hotelszoba ajtajának tartva a leovasókártyát egyszeriben sejteni kezdett valamit.
- Várj – fordult Cecil felé, aki magát átkarolva támasztotta a falat -, hogy nem tűnt fel senkinek, hogy ott vagy?
A férfi vállat vont.
- Nem láttak. A recepciós meg elfelejtett.
Elsöprő epifánia lángolt fel Carlos elméjében; még csak szavak nélküli fény volt, egy csodálatos felfedezés elősugara, amiről Cecil száraz, kínlódó köhögése viszont menten elterelte a figyelmét. A problémát megjegyezte magának későbbre, és puhán betessékelte Cecilt az ajtón.
- Hé, ettél te ma valamit?
- Nem. - Cecil a mellkasára öklözött. - Uhh. Meg tudnék enni egy kaktuszt.
- Inkább hívom a szobaszervízt – biccentett Carlos. Cecil bágyadtan intett felé, és a nyakkendőjét kioldva a kandallóhoz sétált. Carlos az ágy peremére huppant, tárcsázott az ódivatú telefonkészüléken, és figyelte, ahogy Cecil tüzet gyújt. Kék tüzet.
- Hallo? 237-es szoba.
Cecil a kesztyűjét lehúzva melengette a kezét a lángok felett egy darabon, aztán elgondolkozva lehámozta magáról a zakóját és egy közeli székre ejtette. Fölgyűrte az ingujját: bőre alatt felkavarodott a tinta, és indigó minták futottak végig a karján, indák, szemek, csápok, tövisek, végigcsavarodtak a csuklóján, a könyökéhez kúsztak és megpihentek.
Carlos közben tenger gyümölcseit rendelt à la carte. Vagy hatszor botlott bele a szövegébe. Cecil leült mellé, aztán hátrazuhant és kitárt karokkal végighevert a matracon, szemeit szorosan lehunyva. Carlos szórakozottan a férfi térdére simította a tenyerét, és az ujjaival tétova vonalakat rajzolt a combjára.
- Milyen bort ajánl hozzá? Ühüm.
A kezét visszahúzta egy pillanatra, és a fogaival lehúzta a kesztyűjét. Magán érezte Cecil tekintetét.
- Az tökéletes lesz. Nagyon köszönöm.
Bontotta a vonalat, visszatette a kagylót, aztán lassan hátradőlt, lustán végigsimítva Cecil testén, térdtől csípőig, csípőtől derékig, deréktól vállig, és két ujját az álla alá csúsztatva suttogta:
- Még mindig haragszol rám?
- Így nem ér – motyogta Cecil, és összevigyorogtak, törődötten és elégedetten. Carlos felkönyökölt és megcsókolta őt, csak félig nyílt ajkakkal, gyorsan, újra és újra és újra, évődve, egy apró kis mosollyal a szája szegletében. Cecil szomjazva hajolt utána, amikor elhúzódott, a hajába túrt és közel vonta megint, újabb és mélyebb csókokra; a szemüvegük összekoccant. Ropogott a tűz, Carlos hallgatta a fa puha pattogását és érezte, ahogy végigsöpör rajta a hő, Cecil lázas illatába temetkezett és fölé térdelt, remegő kezekkel gombolva le magáról a zakót anélkül, hogy csak egy pillanatra is elengedte volna ajkait. Cecil keze a combjára siklott – érintése bátortalan volt, de elszánt, ahogy egyre feljebb haladt, és hüvelykujját Carlos farzsebébe akasztotta. A férfi elvigyorodott.
- Mi az? - motyogta Cecil sértetten; a hangja, ha ez lehetséges, a szokottnál is mélyebb volt, érces, érdes árnyalattal, Carlos pedig a torkához hajolt és óvatosan végighúzta rajta a fogait. Cecil elnyújtott nyögését a szájpadlásán érezte és a nyelve hegyén, úgy tűnt, íze van minden apró kis hangnak, lehetetlenül édes és valahogy sós is, mint a bőr. Nem egészen tudta, mit művel, amikor lenyúlt az övéhez és fél kézzel próbálta kioldani a csatot, a harapásában érezve, hogyan akad fenn és csuklik el Cecil lélegzetvétele, hogyan lesz egy könyörgő sóhajjá. A gondolatai lüktetésén túl volt valamiféle bizonyosság, hogy akarja: és nem tudta, mit, csak hogy muszáj, hogy Cecil a része legyen, és ahogy ez a vágy egyre feszült benne, úgy uralkodott el rajta a pánik. Amit adni akart, ahhoz kevés volt minden, amit a lénye kínálhatott, amit cserébe várt, az a mindenség volt, Cecil teljes univerzuma: abban a pillanatban minden atomját szétmorzsolta volna, a bőrüket lehámozva akart kutatni valami elemi lényeget, a történések vegyületét. A nadrágját térdig legyűrte, és Cecil egyre hajtogatott valamit, amit nem értett, és ami lehetett ima vagy átok, és a neve mindig belé vegyült.
És a szobapincér ezt a pillanatot találta alkalmasnak arra, hogy kopogtasson.
- Francba – motyogta Carlos, aztán megismételte még párszor, ahogy visszarángatta magára a nadrágot. - Francba, francba, francba...
- Kinyissam én? - ajánlkozott Cecil készségesen, még mindig azon a karcos, mély hangon, a hátán heverve, kipirulva, kócosan, tárt lábakkal, felgyűrődött ingben és pulóverben.
- Maradj ahogy vagy – vágta rá Carlos erélyesen, felmarta a tárcáját az éjjeliszekrényről, és sprintelt az ajtóig.
A szobapincér valósággal betódult a tálcával.
Becsületére legyen mondva, nem tett megjegyzéseket.
Amikor betette utána az ajtót, Carlos azzal nyugtatta magát, hogy biztos látott már furcsább dolgokat is; mégis, érezte, hogy az egész arca lángban ég és némán azért imádkozott, hogy csak ki ne csapják őket a lakosztályból: baromi sokáig tartott olyan szállodát találnia, ami legalább elviekben melegbarátnak vallotta magát, és ezt még vállalni is merte a honlapján.
Cecil sajnos engedelmesen és mozdulatlanul hevert, de ahogy Carlos felemelte az üvegbúrát az ezüsttálcáról, felkapta a fejét.
- Az kaja?
- Figyelj, ööö. Szerintem ha már megrendeltük... Mielőtt kihűl... Ezt hidegen eszik. - A tenyerébe temette az arcát, és vontatottan felnyögött. - Ne haragudj. Amúgy is izé, sietnünk kell. Elúsztam ezzel az egész... izével, és aaa. Legénybúcsú.
- Persze. - Cecil felült, és hiábavaló kísérleteket tett arra, hogy eligazgassa a haját. Carlos nehéz sóhajjal lehuppant mellé, az ölében az áldottan hűvös tálca, amibe két kézzel kapaszkodott.
- Együnk – jelentette ki gyászosan.
Cecil vetett egy pillantást a feltornyozott kínálatra.
- Ezek alien-embriók – közölte szárazon.
- Mi? Fúj, Jézus, Cecil, nem, ez rák.
- Mint a betegség?
- Mint a rák.
- A rákok földönkívüliek. Szerinted milyen bogár néz ki így?
- A rák ízeltlábú.
- Pontosan. - Cecil vetett egy utolsó lesajnáló pillantást a ráksalátára, aztán nagyvonalúan vett magának a szélről egy dekorációs zellerszálat.
- Úgy is van, vigyázz az alakodra – dörmögte maga elé Carlos. Nem kellett volna.


Ettek. Átöltöztek. Vártak. A hotel előtti lucskos éjszakában. Szótlanul.
Carlos számot vetett az életével. Mindenek előtt az foglalkoztatta, hogy hibát követett-e el azzal, hogy Cecilt megpróbálta éhgyomorra gerincre vágni – mert nem tudott erre másképp gondolni.
Cecil biztos nem így képzelte volna el az elsőt. Ha rajta múlik, vagy ha Carlos az ő kívánságait próbálja rekonstruálni, bizonyára egy éjszakán (egy hónapokkal ezelőtti éjszakán) kihajtanak valamelyikük kocsijával a város szélére, amíg Night Vale egy rejtelmes csillagkép vetülete nem lesz a karmazsin sivatag homoktükrében; visszanéznének rá, és lefékeznének, és lennének mécsesek is valahol (bár az balesetveszélyes volna), és a hátsó ülésen egymásra találnának, fölöttük a bénító űr és távoli csillagok, a hold képtelensége, talán pár helikopter, csészealj, radioaktív sugárförgeteg, angyali dicsfény – futurista vadromantika. Carlos nem volt biztos benne, mitől lenne az romantikusabb, mint a mai koraeste, mint bármelyik lehetséges este, hogy egészen pontosan milyen testeknek kell a megfelelő helyen és a megfelelő időben lenni ahhoz, hogy a kísérlet sikerrel járjon, de a kudarcában egészen biztos volt; és abban is, hogy az egész az Ágy hibája, a követelődző, hivalkodó rákfenéjéé, és keserűen szitkozódva átkozta tudhatatlan nevét. [Mindeközben megjegyzendő, hogy Cecil azon merengett, miért van ellene a sors deux ex pincéreivel és orrvérzős machináival: a tökéletes alkalmat mindig is egy idegen város hotelszobájában képzelte el; Earl Harlannal anno kihajtottak a város szélére, és a hátsó ülésen egymásra találtak, és utána a seriff titkosrendőrsége találta meg őket, mert nem adták le a státuszmódosítási kérvényt, és a Sötét Dobozban kellett ülniük egy álló héten át, ami nem tesz valami jót egy éppen csak bimbódzó párkapcsolatnak... szóval igen. Hotel. Idegen város. Carlos. Carlos, Carlos, Carlos.]
Carlos vetett egy lapos oldalpillantást Cecilre; ő zsebretett kézzel ácsorgott a járdaszegélyen, a sarkain billegve, és komor arccal bámulta lakkbőr bakancsának kerek orrát. Egyszeriben diadalmas gyűlöletet érzett magával szemben, ami érzete szerint remekül passzolt Cecil passzív-agresszív rebelliójához. (A férfi csőnadrágot viselt, rövid dzsekit szegecses váll-lapokkal, és egy hosszú pólót az amerikai nagypecsét csonka gúlájával, felette a háromszögben lebegő, sugárzó szem; Carlos még attól is tartott, hogy őt meg fogják szólni az amúgy teljesen jófiús, de alávalóan divatos vintázs ingéért a kis bőrvarrással a könyökén, nem is beszélve a kamuszemüvegről. Szeretett volna legalább korszerűen öltözni, de az állítólagos barátai rögtön körbeugratták, ha nem farmerben és flanelingben mutatkozott. A fenébe is, kellett volna hoznia egy flanelinget, az az egy viszont, ami a tulajdonát képezte valamikor, csurom vér volt, aztán rejtelmesen eltűnt... sejtése szerint Cecil megtartotta emlékbe, és alapos gyanúja volt rá, hogy titokban pizsamának használja.)
A Volkswagen mini végre befarolt eléjük, és Dixon kihajolt az ablakon.
- Pityókás jó estét az uraknak! Hű, Szépfiú, de csinibe vágtad magad!
Carlos Cecilre mutatott, aztán magára, aztán megint Cecilre, aztán összeömlött.
- Jó a pólód, Cecil – jegyezte meg Dixon leereszkedően.
Ismét bemásztak a hátsó ülésre, Bertie mellé. A leendő vőlegény teljes letargiában odébbcsúszott, hogy csináljon nekik egy kis helyet.
- Nem tudom, hová megyünk – dünnyögte. - Nem árulják el nekem.
- Az elrontaná a meglepetést! - zsibongott Ashby, és bekapcsolta a rádiót, hogy egy kis hangulatot teremtsen. Három perc után Cecil megkérdezte, mi történik. Edith megpróbálta vele megértetni a talkshow koncepcióját. Carlos úgy döntött, nem hajlandó figyelni. A homlokát az ablaküvegnek támasztva bámulta az eldübörgő várost, és amikor lefékeztek a Nite Lite Kiss-Kiss Club előtt, szenvedve felkiáltott:
- Te voltál az! Végig te voltál az!
- Parancsolsz?
- Dixon. Dögölj meg. A sok pornó a gépemen. A sok pornó az asztalomon. A sok pornó mindenki szeme láttára, amikor a diplomavédésemen összekötöttem a projektort a laptoppal. Halál rád!
- Ó, egy night club – sóhajtott Bertie. - Gondolom, vagy ez, vagy a paintball.
- Csak a lúzerek paintballoznak! - legyintett Dixon.
- Ha belegondolsz, elég lúzerek vagyunk. New England-i sznobok. Pudingnemzedék. Y-generáció. Nincs jövőnk. Van diplománk. És aztán itt van Carlos.
- Mi van velem?
- Kivétel vagy. Erősíted a szabályt.
- Ez aztán a partiszellem – kuncogott Ashby. - Na, gyertek, próbáljuk ki, vicces lesz!
- Hát ha vicces lett, akkor elég hiába fizettünk, nem?
Bertie felhőtlen jókedve akkor sem párolgott el, amikor elfoglalták a helyeiket, közvetlenül a színpad kifutójával szemben. Körbenézett a levendulaszín neonragyogásában, és rövidlátóan hunyorgott.
- Ha én itt vagyok, akkor nem akarom tudni, az asszony hol van.
Bertie volt Carlos egyetlen közeli barátja. Már nem emlékezett rá, miért. Cecil a jobbján foglalt helyet, és lelkesen böngészni kezdte az itallapot.
- Szeretem ezeket a fantázianeveket. Sosem tudod, mit hoznak ki neked, lehet benne akármi – szemgolyó, nitroglicerin, ciánkáli, aszpirinnel kevert kóla. - Fintorgott. - Ez a „Bloody Mary” viszont túlságosan is árulkodó.
Carlos lágyan elmosolyodott, akarata ellenére; úgy érezte, nem helyénvaló, de nem tehetett ellene semmit – és amikor Cecil visszamosolygott rá, az olyan volt, mint a megváltás.
Megváltás egy sztriptízbár közepén.
Oh, la salvación.
- Egyébként erről szólhattatok volna előre – jegyezte meg félhangosan. Dixon leintette:
- Ne legyél már szűz!
Cecil elgondolkozva az állának ütögette az itallapot.
- A vezetékneved véletlenül nem Carlsberg?
- Tessék? Nem.
- És nem is rokon?
- Cecil - pisszegte le Carlos -, hagyd!
Kínos csend állt be. A műsorszámok között csak langyos popslágerek szóltak, és a távoli asztaloknál duruzsolva beszélgettek páran. A klub mindent elkövetett, hogy VIP legyen és exkluzív, de ez a vállalkozás valahol ott bukott el, amikor valaki a falakra nézve azt mondta: „a rózsaszín – a rózsaszín jó ötlet lenne.” Az egész helység úgy festett, mint egy drogos vízió a tengerparti naplementékről, aminek következtében minden látogató kirítt a miliőből. Edith megpróbálta oldani a hangulatot:
- Meséljetek egy kicsit Night Vale-ről! A „vale” egy régi szó a völgyre, igaz? Biztos gyönyörűek lehetnek a hegyek!
- Nincsenek hegyek – vágta rá Cecil élesen. - Soha nem is voltak hegyek.
- Ez így ööö – igyekezett megmenteni a helyzetet Carlos -, így nem úgy völgy. Sziklák vannak. Meg sivatag. Sivatagból sok. Egyébként nagyon szép. A sivatag.
- Úgy irigyellek titeket – sóhajtott Ashby. - Szuper lehet egy ilyen álmos kisvárosban lakni a világ végén.
- Álmos kisváros. Aha. Hát igen.
- Annyira furcsa – tűnődött Edith. - Én valahogy el sem tudom képzelni. Mármint ha azt mondod, „Utah”, én Salt Lake City-t látom magam előtt, és ennyi.
- Egyébként hasonlít – bólintott Cecil, és Carlos tudta, hogy elveszett. Hogy vége van. Hogy ennyi volt. És még nem ittak eleget ahhoz, hogy erre készen álljon. Még nem ittak semmit.
- Hogy érted? - kérdezte Bertie, mert muszáj volt megkérdeznie.
- Az Óváros inkább Texasra hasonlít – fogott bele Cecil. A rádiós hangján. Persze, hogy a rádiós hangján. - Faépületek kíséretvárosa póznákkal, a szalonokkal, amelyeknek az ajtaja nyikorog a szélben, akkor is, amikor nincs szél. Tovább mész, és felnézel: egyenletes vonal az ég, és az égen, a horizonton, üszkösödött felhőkarcolók, mind a porba omolva, bezúzott ablakokkal, és sorakozni kezdenek a kockaházak a puszta kertekkel. Mintha mozgást látnál mindig: árnyakat a függönyök mögött... árnyakat az árnyak mögött... rengetegen vannak. De soha nem jönnek elő. Minden tizedik házban laknak csak. Minden tizenötödiket lakják élők. Az épületek mégis egyre sorakoznak. Növekednek. Gyarapodnak. Szétomlanak. A reklámplakátokat lemarja a savas eső. A rozsda csontig rágja a lakótornyok húsát. - Felderült. - Látnotok kéne! Ez ilyen tudományos dolog, az oxidáció: a zöld és a barna legbámulatosabb színeit adja ki a rothadás. A konyhám falán is van ez a fénylő, pulzáló, zöld folt, ami úgy üli meg a sarkokat, mint a penész, de nem az, mert nukleáris.
Carlos reményvesztetten felsóhajtott. A furcsa dolog az volt, hogy a lélegzete megállt a levegőben. Volt egy pillanat, amikor semmi nem moccant, egyedül Cecil: arcra fagyott mosolyok vették körbe őket, a levegőben megfeszült cigarettafüst, szitáló csillámpor, megdermedt fény, és ők lassan összenéztek; utána egy rándulással jelen lett megint. Carlos egyszerre ott ült, ugyanúgy, mint idáig, de egészen biztos volt benne, hogy korábban nem voltak előttük italok; hogy határozottan nem rendelt daiquirit, és hogy a színpadon azelőtt nem állt ott az a lány, akiről valahogy tudta, hogy Miss Glitternek hívják, és aki a fémrudat fél kézzel megragadva a levegőbe szökkent: a táncában úgy tűnt, egyre ismétli magát múlt és jelen, múlt és jelen, hosszan kitartott röppenő mozdulatok. Rövidre nyírt szőke pixiefrizrurája volt, hatalmas szemei eltúlzott pillákkal és puha sminkkel, shortot viselt, melltartót, és ragyogó, pántos platform-cipőt, a dzsekijét pedig levetette magáról, amikor csak összefűzött bokáival tartotta már magát a pózna tetején, és az anyag végtelenül lassan zuhant és zuhant, a gravitációs mozgásterén kívül.
- Hű! - kiáltott Ashby, Carlos pedig egyszerre kizökkent, és szükségét érezte, hogy menten megmagyarázza Cecilnek, pusztán a tudományos érdeklődése tartja a tekintetét a színpadon: a férfi viszont felkönyökölve bámulta Miss Glittert.
- Hát nem csodálatos? - suttogta lelkesen. - Nagyon tehetséges! Hogy csinálja? Annyira légiesnek tűnik meg minden, de ebben azért van izommunka, nem? Odanézz! Hihetetlen. Egyszerűen csak... whoa. Whoa.
Kihasználva, hogy Cecil a cirkuszi közönség csodaváró ámulatában meredt a sztiptíztáncosnőre, Carlos hátradőlt a székben, és végignézett az arcokon. Mindenki a műsort figyelte: Ashby lenyűgözve, Bertie meglepetten, Edith erőltetett érdeklődéssel, Dixonról pedig jobb nem szólni. Egyikük sem úgy nézett ki, mint akik menten a hónuk alá kapják Cecilt és elcibálják magukkal, hogy máglyán megégessék, és ennek nem volt értelme. Kihagyta volna a reakciójuk pillanatát? Megtörtént egyáltalán? Carlos töprengve bámult előre, és nem is vette észre, hogy a tekintetét sikerült Miss Glitter dekoltázsára fixálnia.
- Nincs melle – panaszkodott Dixon. - Hogy lehet egy sztriptízes ilyen lapos?
- Nem éltél valamikor Desert Bluffsban? - vetette fel Cecil.
- Nem hallak, mi van? - próbálta Dixon túlharsogni a zenét, de Cecil erre lepisszegte, és a színpad felé biccentett. Dixon vigyorogva áthajolt az asztalon, és azt suttogta Carlos fülébe:
- A pasidat nagyon leköti ez az egész, nem?
Carlos vállat vont.
- Mindenki csak addig buzi, amíg nem látott meztelen nőt közelről – rötyögött Dixon.
- Több meztelen nőt láttam közelről, mint te.
- Hogy mit csináltál?
- Mondom több... áhh, hagyjuk.
Carlos csökönyösen diadalmas csöndben ült a szám végéig, és hitelezett harminc dollárt Cecilnek, hogy Miss Glitternek adhassa – a kezébe nyomta ahelyett, hogy a tangapántba gyűrte volna, mint a többi néző, de Dixon még így is mindentudó ignoranciában kuncogott, és amikor a szám után Cecil felpattant és lelépett, közölve, hogy „feltétlenül gratulálnia kell a művésznőnek”, már valósággal vonyított. Végül Carlos megelégelte.
- Nem dolgozik véletlenül valamelyik hozzátartozód bowlingpályán?
- Nem tudom, de azt tudom, hogy ez az év sztorija lesz. „Emlékeztek, amikor a Szépfiút felszarvazták Bertie legénybúcsúján?”
- „Emlékeztek, amikor a szuperdiplomás Szépfiú beverte Dixon pofáját Bertie legénybúcsúján?” Ne legyél már teljesen köcsög.
- Te ne legyél köcsög – harsogott Dixon. - Én mondtam, hogy maradj nő mellett, ha már olyan luxusban élsz, hogy biszex vagy meg minden szar. Hettie úgyis megvolt, nem? Oltás lenne, ha összejöttök!
Hettie Carlos féléjszakás partnere volt egy különösen rosszul sikerült egyetemi buli után – mellesleg, Bertie menyasszonya. Bertie kifejezetten szerette úgy mesélni megismerkedésük történetét, hogy egyszer csak ott ült az albérletük sarokkonyhájában egy gyönyörű lány pöttyös alsóneműben, és magában kávézgatott, és beszélgetni kezdtek és rögtön egymásba szerettek, de valahogy sosem érdekelte, hogyan került oda és nem is kérdezett rá, és a memóriája egyértelműen törölte azt a részletet, amikor egy hasonlóan alulöltözött és leírhatatlanul másnapos Carlos is befordult a konyhára, megpróbált magának cappucinót vegyíteni lombikban, utána nyöszörögve és leforrázva visszavánszorgott a szobájába, aludt délig, és hirtelen annak a felismerésére riadt, hogy talán illett volna tudomásul vennie a lány puszta létezését a reggel, de Hettie soha többet nem állt vele szóba, pont csak annyit sikerült lebeszélniük, hogy egyikük sem segít majd Bertie-nek összeilleszteni a részleteket soha.
- Megnézem, mit csinál Cecil – pattant fel Carlos.
- Vigyázz, a kukkolólyukakért fizetni kell! Ha-ha-ha!
- Na várjunk csak... szóval Hettie... - dünnyögte maga elé Bertie, és Carlos elviharzott, mielőtt még a felismerés szikrája gyúlt volna a szemében. Megpróbált a hátsó ajtón át távozni, de zárva találta, úgyhogy atletikus lendülettel kimászott az ablakon. Ahogy az lenni szokott, egy konténer tetejére zuhant, ahonnét legördült a betonra, és paff, puffant egy nagyot.
- Basszus... - motyogta felkönyökölve. Egyszeriben ismerős hang ütötte meg a fülét.
- ...mert nem akarom, hogy a halálom csak úgy megtörténjen velem, érted? Ha dolgozom rajta, ha teszek valamiféle erőfeszítést, akkor majd azt mondják: megpróbálta, és sikerült! Ez az amerikai álom, nem?
Körbehunyorgott a szűk belső udvaron. Cecil és Glitter egy vaslépcsőn ültek a vészkijárat előtt, és cigarettáztak. A jelek szerint Cecil kölcsönadta Glitternek a dzsekijét, hogy ne fázzon. A lány valósággal elveszett benne. Kifújta a füstöt, és felemelte a csikket.
- „Kávéskanalakkal mértem ki életem.” T.S. Eliot. Sz'tem rosszul idézem, de érted, Cecil. És mi cigarettával mérjük ki az életünket. Befolyásoljuk a hosszát. Ez ad valami hatalmat felette, nem? Az élet meg a halál felett. És közben csak egy kurva cigaretta.
Carlos feltápászkodott, és leporolta a nadrágját. Óvatos léptekkel feléjük közelített. Cecil vette észre előbb, és vigyorogva felé intett; Glitter pedig felsikkantott.
- Úristen, ez Carlos? Jézusom, nem mondtad, hogy jóképű!
- De totál mondtam, hogy jóképű.
- De mindenki azt mondja, hogy a pasija hű milyen jóképű, aztán bemutatnak valami hülye kis gyíknak te meg ott állsz, hogy „ha-ha, remélem, hamar szakítotok, mer' ezt a látványt nem vagyok hajlandó elviselni sokáig”, de ez- ez bamm! Ó, basszus, bocsi... ne haragudj, de izé, megérinthetem a hajad?
Carlos rezignáltan felsétált a lépcsőn, és a térdére támaszkodva engedelmesen előre hajolt. Glitter a tincsei közé szántott csillogó körmeivel, és hálásan felsóhajtott.
- Istenem, mint a reklámban. Nem szerepeltél valami reklámban? Vagy filmben. - A válla fölött áthajolva Cecilhez fordult: - Teljesen úgy néz ki, mint aki filmekben szerepel. Azt mondtad, tudós.
Cecil vigyorogva nyelvet öltött, és felvonta a szemöldökét. Glitter nehéz sóhajjal hátrazuhant, és végigfeküdt a fokokon.
- Utállak titeket – jelentette ki. - Nem szabad ilyen jól kinézni, aztán meg egymással járni, srácok.
- Oké, hogy jöttem szóba én, a külsőm, a foglalkozásom és a párkapcsolatunk ennyi idő alatt? Cecil ártatlan tekintettel szívott egyet a cigarettáján, és odébb húzódott. Carlos szemforgatva leült mellé.
- És ráadásul a Harvardra jártál – tette hozzá Glitter, és durcásan csücsörítve a korlátra vágott. - Nem ér!
- Hát. Tényleg nem sokat ért.
- Én is oda felvételizem. Arra gyűjtök. Nyelvész leszek. És ha nyelvész leszel, nem nézhetsz ki szarul. Szóval kell a pénz. - Feltartotta az ujjait, és hunyorítva nézte, hogyan szűrődik át közöttük az utcalámpák fátyolos fénye. - Cecillel mondjuk pont azt dumáltuk, hogy úgy is mindegy, mert meghalunk; és hogy úgyis számít, hogy úgyis ez a legfontosabb, mert meghalunk. Tud valaki egy időt?
- A halálra? - értetlenkedett Carlos, Cecil pedig a holdra bámulva kijelentette:
- Negyed kilenc.
- Ó, basztikuli. - Megszívta a cigarettáját, prüszkölt, és felült. - El fogok késni, rohannom kell. Srácok, nem akartok jönni? Cecil, muszáj folytatnunk ezt a beszélgetést. Izzy medencésbulija lesz, tökre jöhetnének.
- Medencésbuli? - vonta fel a szemöldökét Carlos. - Októberben?
- Halloweeni.
- De októberben?
- Mondom, hogy halloweeni.
- De hogy izé, októberben.
- Ja? Jaa! Termálmedence. Spa. Fedett. Jó meleg a víz. Na, jöttök? Rohadt jó lesz, ott lesz mindenki.
- Hát... - Carlos az ablak felé nézett, amin át érkezett. - Igazából elvileg vagyunk egy társasággal, egy ööö, ilyen legénybúcsús izé.
- Legénybúcsú? Menj már! Ez halál cuki! Ők is jöhetnek, minél többen vagyunk, annál jobb, csak rohadtul elkések, és tudjátok, mit nem fogok lekésni? A tortát. - Felpattant, és kézen fogva húzta őket maga után. - Gyertek-gyertek, lécci-lécci!
Carlos valami olyasmit motyogott, hogy hát igazából talán meg lehetne oldani, Cecil pedig teljesen rápörgött. Szóval eldöntetett.
Amikor már a hátsó ülésen kuporogtak mind, és Bertie mániákus tekintettel, némán fixírozta őt, Glitter pedig ellentmondást nem tűrve átvette a volánt Ashbytől és úgy vezetett, mint valami őrült, Carlos kijelentette:
- Ehhez még nem ittam eleget.
És ez valahogy az este mottója lett.

* * *

Utólag elég nehezen rekonstruálta a történeteket. Volt egy medence, egészen konkrétan egy hatalmas medencerendszer üvegtetők alatt párállva, fölötte csillagföveny, benne annyi bikinis lány, amennyit a fizika törvényei még megengedtek; és ami fontosabb, volt ott pár koktél, mindenféle színű és ízű és állagú, és a nagyjának a nevét sem tudta, de az összesre szüksége volt. Cecil hasassal vetült a medencébe, alsónadrágban, ő pedig a peremen ülve, felgyűrt gatyaszárral figyelte, ahogy szép lassan ráébred, hogy nem tud úszni, és kap egy matracot meg egy fél vagon együttérzést a szexi!sellő-boszorkány-szellem-zombilányok hadától, akik pont elég véresnek és halottnak néztek ki ahhoz, hogy Cecil otthonosan érezze magát közöttük.
Emlékezett rá, hogy két mojito között Cecil hozzá lebegett, és a sekélyesben pancsolva felvigyorgott rá.
- Te nem csobbansz be?
- Kösz, én meg a minden. Igen. Pontosan. Ez a magyarázatom. Ööö. Megvagyok.
- Ne legyél már ünneprontó. - Cecil elcsaklizta tőle a poharat, és húzóra felhörpintette a tartalmát. - Gyere, tök jó a víz.
A háttérben ellebegett egy felfújható flamingó, amibe sikoltó lányok kapaszkodtak és egy nagyon meglepett Ashby. Carlos megrázta a fejét.
- Nem, szerintem én inkább így nem leszek ott.
Cecil arcán átsuhant valamiféle egészen alávaló, és megragadta Carlos bokáját. A következő pillanatban Carlos a víz alatt volt és a parti sűrűjében. A lányok sikoltva éljeneztek, ő pedig vizet köpködve fenyegetőzött:
- Ezt nem úszod meg!
Cecil megpróbálta megúszni, valami egészen szívszorítóan esetlen karcsapásokkal, és Carlos egy lemondó sóhajjal levetette az ingét.


Carlos levetette átázott ingét (Mr. Darcy, Büszkeség és Balítélet), hátrarázta a haját (Head & Shoulders, samponreklám) és a víz alatt kibújt a nadrágjából (extrém vízibalett-mutatvány, sportközvetítés).
- Gyere – intette magához -, megtanulunk úszni.
Cecil a legjobb igyekezete szerint hozzá evickélt, és erős vállaiba kapaszkodott.
Később nem emlékezett a leckékre. Annyi biztos, hogy egy ponton már a medence közepén kortyoltak gin-tonikot egy lebegő tálcáról, és hogy ő is lebegett a vízen, és Carlos büszke mosollyal figyelte, hogyan nem fullad meg éppen.


Carlos egy ponton elakadó nyelvvel híresztelte, hogy ő bizony Miamiban nőtt fel, és bárki bármit is tartson a Baywatchról, ő büszke rá, és neveltetésének hála, ő aztán bármikor meg tud állni egyenesen egy szörfdeszkán – és mindeközben mindent elkövetett, hogy valóban meg tudjon állni egyenesen egy szörfdeszkán, mert érthetetlenül szédült, és alig bír megkapaszkodni a pezsgőspohárban. Cecil a szörfdeszka másik végében állt, vadul csápolva a karjaival, és azt hajtogatta:
- Le fogunk esni, le fogunk esni, le fogunk esni! 
 

Csendesen lebegtek, széttárt karokkal, az üvegen túli csillagokat figyelve.
-
Besarte es como ver las estrellas – suttogta Carlos áhítattal.
-
Beysartee ez como ver laz estrellaz – ismételte Cecil több-kevesebb sikerrel. - Mit jelent?
- „Téged csókolni olyan, mint a csillagokra meredni.”
Cecil ábrándozva felsóhajtott.
- Ez gyönyörű.
- Gyakorlatilag, első sorban, egyszerűen csak igaz.


- Ha lenne egy bálnád – kérdezte Cecil -, hol tartanád?
- Hát ha lenne egy bálnám, akkor eléggé meg lenne oldva vele a kérdés, nem? Mármint onnantól, hogy bálnád van, ugye... onnantól lényegében már minden mindegy, nem?
Cecil jól megfontolta a választ, aztán biggyesztett.
- Szeretnék egy bálnát.


Egymást átölelve sodródtak, lágy azúrral izzott körülöttük a víz, és Carlos Cecil ajkaira lehelte: „
bésame”, Cecil pedig értette a jelentését, és megcsókolta, lassan, mélyen, a nyirkos tincsekbe markolva. Carlos muzsikahangú és napfényízű szavakat suttogott a csókba, átkarolta a derekát és közel vonta, biztosan tartotta a vizek felett, és valaki rájuk üvöltött, hogy „szobára!”, és egyikük sem értette, hogy ez nekik hogy nem jutott eszükbe, mert baromi jó ötletnek tűnt. 
 

Cecil nem emlékezett, hogyan jutottak el a hotelig, és még ő is érezte, hogy ennek talán nem szabadott volna megtörténnie: hogy ha nem is lehetetlen, de igen valószínűtlen, hogy bármiféle taxis felvegyen a külvárosi járdaszélről két csuromvizes, vacogó részeget, akik egymásba kapaszkodva imbolyognak a fényekkel; és a Kegyetlen Isten ezegyszer legyen irgalommal, hogy ugye ők nem vezettek így, hogy nem ültek volán mögé – de nem is számított ez igazán, hiszen most itt voltak. Ázott ruháikat egy erősebb pillanatukban szép sorban kiterítették a kandalló elé. Csillaggömbként izzó tűz lobogott, ami a legfantasztikusabb árnyakat szórta szét Carlos napcsókolta bőrén, és Cecil végigkövette a vonalaikat az ujjbegyeivel, ahogy az ágyon hevertek. Az előző órák emlékei elfolytak, és föl sem merült benne a jövő gondolata: a jelennel viszont tisztában volt, az alkohol valahogy már nem nehezítette a tudatát, tisztára mosta a vágyódás, és ismét lerészegedhetett Carlos ajkain, ízének és lágyságának mámorában. Megmérgezte a jelenléte, arzénként áradt szét benne a tekintete, fulladozva kortyolta csókjait. Carlos tenyere a szíve fölött pihent, és ő érzett minden rebbenő dobbanást, da-dunn, ahogy a vér cikázva villámlik szét az erekben. Carlos fölötte térdelt, éberen figyelve őt, a tekintetével kérdezett és Cecil könyörgéssel felelt, sóhajok és mély nyögések magasztaló litániájával.
Carlos hűvös krémet kanyarított az ujjaira, és Cecil hátravetette a fejét, mely lelógott az ágy szélén: lélegzet nélkül figyelte a város fejjel lefelé fordított visszképét, a hunyorgó ablakok ezer ragyogását a horizontig és a legteljesebb holdat. A takaróba tépett maga mellett, és feltekintett ismét Carlosra, aki egyre csak őt nézte, úgy pillantva rá, mint ahogy az ember egy tökéletes és félelmetesen gyönyörű természeti katasztrófát szemlél, a lázadó tenger árhabjait vagy vulkánok rohanó láváját, és Cecil felmosolygott rá.
- Gyere... - A hátába kapaszkodott és arcát a vállába fúrta. A lapockák nehéz szárnyakként mozogtak az ujjai alatt, a klór alatt is érződött Carlos bőrének levendula-illata, andalítóan és bódítóan, és Cecil egészen mélyen belélegezte, mintha a levegőnél is jobban szüksége volna rá. Keze Carlos tarkójára siklott, ujjait a mélysötét tincsekbe fúrta, bársony éjszakába markolva. Amikor Carlos beléhatolt, úgy érezte, fény söpör végig rajta, új csillagok lobbantak lezárt szemei mögött, vakító és fájdalmas szépséggel izzva fel.
- Nézz rám – suttogta Carlos a füléhez hajolva, egészen fölé borulva. Tökéletes és gyönyörű Carlos. - Kérlek, nézz rám.
Cecil engedelmeskedett; Carlos pillantása sötét volt és halálosan mély, ölelése ragaszkodó, aurája izzott, és minden mozdulatával a végső beteljesedés felé ringtak együtt, összekapaszkodva és összeforrva, elválaszthatatlan tekintetekkel. Ahogy a mellkasuk összefeszült, Cecil ismét hallotta a lüktetését a fejében, ezúttal duplán,
da-dunn, da-dunn, két versengő szív végtelent hajszol.
Jobban szerette Carlost az életénél, és jobban akarta a halálánál. Most elmesélte neki ezt a kimondhatatlan bizonyosságot, minden rajongó mozdulattal suttogta és zihálta, míg végül már csak kiáltani tudott.

* * *

Volt egy perc Carlos reggelében azzal az öntudatlan és rácsodálkozó örömmel, amikor még nem emlékszel pontosan, miféle boldogság feszíti szét a mellkasodat, de átjár, átzsong az érzés és csak vigyorogsz bénultan és bambán. Az oldalára gördülve felkönyökölt, és a fényben hunyorogva hátrasimította a tincseket az arcáról. Cecil mellette feküdt – megint frivolan kócosan, bőre izzani látszott a reggeli ragyogásban, mintha saját szépségének és meztelenségének valamiféle dicsfénye derengene végig rajta. A gondolat nevetséges volt, de találó. Carlos óvatosan megérintette a hátát, olyan gondossággal, ahogy egy száradó olajfestmény felületét teszteli az ember, egy még befejezetlen műremek előtt hódolva aggódva. Cecil szőke pillái puhán megrebbentek, és fészkelődött kicsit. Carlos előre hajolt és lágyan a nyakába csókolt, aztán visszafeküdt és összefűzte az ujjaikat. A bevett mozdulat a kontaktus egy egészen újszerű élményével járt: Carlos a molekulák és atomok kapcsolódásaira gondolt, és elmerengve összetámasztotta az ujjbegyeiket: talán most már a lenyomatuk is azonos lenne, vagy egy pozitív és egy negatív töltés rajzát adnák ki, a tökéletes kontrasztot. Az ajkaihoz vitte és egyesével végigcsókolta az ujjhegyeket, Cecil pedig elégedett szuszogással felnézett rá, és álmosan összemosolyogtak.
Cecil nem egészen nézett ki embernek. A fogai ismét élesnek tűntek, a tekintete felhasadt, csontjainak vonala túlságosan is szabályosnak látszott, és ahogy szégyellős mozdulattal a fejére húzta a takarót, a szeme úgy verte vissza a fényt, mint a macskáké vagy az éjjeli ragadozóké. Carlos mindig azt találta, hogy bármi, ami igazán gyönyörű, az egyben fenyegető is, és ez igaz volt Cecilre és igaz volt Night Vale-re és igaz volt a fényekre az Arby's felett; és igaz volt a szerelmükre is.
- Ne szórakozz – motyogta, ahogy fél kézzel lecibálta róla a takarót. - Szép vagy későn, szép vagy korán, tudományos tény. - Homlokon csókolta, aztán összedörzsölte az orrukat. - Próbáljunk még meg aludni egy kicsit, mielőtt rohadtul másnaposak leszünk.
Cecil mintha mondani akart volna valamit, de aztán csak mosolygott tovább (némileg riadtan) és közelebb húzódott, arcát Carlos mellkasába fúrva. A férfi nem egészen tudta, hogyan karolja át: hova tegye a kezeit, a hátára, a derekára? Egy darabig tétovázott, aztán még tovább bénázott, és a vége az lett, hogy feladta, és egyszerűen csak áthajította a karjait Cecil vállán és tehetetlenül mély álmomba zuhant csöndes önócsárolás közepette.

Mire ismét felébredt, már megtalálta a tökéletes pózt, amiből viszont fájdalommal telt szívvel ki kellett verekednie magát: terv szerint forró habfürdőt akart készíteni és talán két bögre kávét, hogy amikor Cecil is megvirrad, minden romantikus legyen és jól szervezett, de végül a tervnek csak a feléig jutott el. Köntösbe bugyolálva kuporgott a kád szélén és szuggerálta a vizet, hogy ugyan lenne már hajlandó ütemesebben kúszni a perem felé, amikor kiszédelgett hozzá egy bíbor leplekbe burkolt Cecil, a kutyafuttató kámzsás alakjainak egy imádnivalóbb hasonmásaként.
- Jó reggelt, Cee. Mármint jó napot. Nincs korán. Neked is fáj a fejed?
Cecil vállat vont, Carlos pedig újfent elátkozta magát alulfejlett és feltehetően mongolidióta kommunikációs képességeiért.
- Engedek egy kis vizet a kádba – jelentette ki arra az esetre, ha Cecil netán megvakult volna. A férfi sután bólintott. - Gondoltam, fürödhetnénk együtt. Baj van?
Cecil fél karját előkerítette a takaró alól, és bábozott valamit. A mutatvány leginkább úgy festett, mintha egy kivégzést demonstrálna.
- Ööö? - kockáztatta meg Carlos. Cecil egy néma sóhajjal az aranykeretes tükörhöz sétált, rálehelt, és az ujjaival felírta: ELMENT A HANGOM.
- De ennyire? Azt hogy?
Cecil ismét vállat vont, és szívott egyet az orrán.
- A végén már nagyon kiáltoztál, de ennyire azért nem.
Cecil elpirult és a tenyerébe temette az arcát.

 Ezt ne mondd csak úgy!
Carlos felkapta a fejét.
- Mi volt ez?
 
Mi volt mi?
- Cecil, miért hallom a hangodat a fejemben?
 
Mi, hallasz?
- Igen. Kicsit ööö, rossz a vétel, mint aaa... basszus, Cecil, mint a rádióban.
 
Ó.
- Mit „ó”? Cecil, hallom a hangodat a fejemben!
 
Hát már ideje volt. Cecil karbafont kézzel a mosdókagylónak támaszkodott.
- Szóval mi most... telepatikusan...?

 Ühüm.
- De mi lett a hangoddal? 

 Én tudjam? Nemrég még megvolt. Majd megtalálom. Vagy visszajön.
- Cee, ez nem így működik. Csinálok neked egy forró teát, bebugyolállak egy nagy sálba, aztán elviszlek a kórházba. Amióta itt vagyunk, folyton köhögsz, lehet, azért van.
 
A kórházas részig romantikus volt.
- Ez nem olyan kórház, mint Night Vale-ben. - Hirtelen eszébe jutott valami. - Volt már olyan, hogy elment a hangod? Night Vale-ben.
 
Nem, ilyen utoljára Európában volt. Amikor kirándultam, tudod.
És ismét ott volt: ím, az epifánia. A felismerés elemi erővel hasított Carlosba. Felkapta a fejét, és szélesen (no meg némileg mániákusan) elvigyorodott.
- Heuréka!

Ott ült a hotel éttermében. Hirtelen ott ült a hotel káprázatosan elegáns éttermében a mahagóni asztalnál, szemben Cecillel, egymás kezét fogták két kiürült csésze mellett, a levegőben drága, pörkölt kávé illata, csevejhangok és forgalomzaj. Cecil arca nyúzott volt, beesett, de egyáltalán nem meglepett.
- Hogy kerültünk ide?

 Gyalog.
- Az előbb még a fürdőszobában voltunk. Mondani akartam neked valamit. 

 Azt mondtad, Heuréka, és tökre nem mondtad el, kicsoda a csaj.
Carlos megrázta a fejét.
- Ez most nem számít – mondta sürgetőleg, és ültében előre hajolt. - Cee, nagyon fontos, hogy megpróbálj mindenre emlékezni.  

A felejtés egyfajta védekező mechanizmus.
- Megpróbálj mindenre emlékezni, amit kérdezek – korrigált, aztán elgondolkozott. - Amikkel kapcsoltban kérdezek. Basszus, mindegy... figyelj, izé, t-te azt tudod magadról, hogy így elhajlítod magad körül a valóságot?

 Ööö?
- Ettől tartottam. - Carlos hátradőlt, és csalódottan szemlélte a fölöttük csüngő csillárt.
 
Hogy érted, hogy elhajlítom a valóságot?
- Hogy a magad képére formálod. Változtatsz rajta valahogy, mint mondjuk a tengerparton, a homoknál, vagy a tűzzel, vagy ööö – mint Európában. Egész országokat alakítottál át valahogy. Gondolom, ez is egyfajta védekező mechanizmus... Érdemes lenne kikísérletezni, hogy vajon minden Night Vale-i polgár... Hogy vajon én... - elmerengve dünnyögni kezdett. Cecil hangja sürgető pánikkal szólt:
De mi az, hogy elhajlítom a valóságot? Mert van valami, ami nem valóság, vagy mi?
- Az egyszerűség kedvéért a külvilágot most valóságnak nevezem – legyintett Carlos türelmetlenül.

New York nem ilyen, amikor nem vagyok itt? Ez őrültség.
- Nem ez a lényeg. - A hajába markolva felkönyökölt az asztalra. - Figyelj, Cee. A nevezzük-úgy valóság védekezik ellened. Mint a szervezet egy idegen test ellen. 
Ezért ment el a hangod.  
Vagy megfáztam. Persze az nyilván nem elég tudományos magyarázat egyeseknek. Én, meg az unalmas, köznapi kis megfázásom.
- Ne sértődj meg. Figyelj... Night Vale nem egészen... szokványos... jó, ebbe most n-ne menjünk bele. De f-figyelj, a lényeg az, hogy ki kéne találnunk, mit csinálj, mert a-aggódom érted.
Cecil kifejezéstelenül nézett rá. A hangja nyugodt volt.
 
Mert mi fog történni?
- Ne... nem tudom. De a-azt hiszem, az én hibám lesz. Má-mármint két napot, vagy mennyi volt, hármat, e-egész jól elvoltál itt, nem? Egy kis köhögés, egy kis telekinézis, láthatatlanná válás, ezek, be-belefér, de most? Ma reggel?
Pont ma reggel?
Cecil kényelmetlenül fészkelődött. Carlos megszorította a kezét.
- Hé, minden oké. - Megnyalta kiszáradt ajkait. - Ööö... ccc. Szóval tegnap este. Az gondolom neked is. Neked is ööö. Nagyon olyan. Volt. Hogy valóságos. Vagy inkább... hogy, „hű, tényleg megtörténik.” Hogy ez... jelen. Hogy van.
Cecil a tekintetét lesütve bólintott, és hüvelykujjával végigsimított Carlos kézfején.
- És abban is kiegyezhetünk, hogy fantasztikus volt? - vigyorgott a férfi.

 Annyira lenyűgözően varázslatosan szuper KLASSZ volt! Akarom mondani egy kevésbé elavult jelző a... hah...! Carlos, ha arra célzol, hogy a tudomány érdekében még meg kell ismételnünk párszor, a válaszom IGEN.
Összevigyorogtak, spicces és zavart örömmel, és Carlos gyors csókot lehelt Cecil kezére, aztán egyszerre felocsúdott.
- Figyelj, nem erről akartam beszélni. Mármint ne bántódj meg, egyszerűen nem...most. Nem itt. A-az étterem közepén. Az étterem közepén eltorzult valóságérzékelésről vagy potencionális átkokról szeretek beszélni. Igen. Khmm. Mondtam már, hogy fáj a fejem?

 Iiiigen?
- Mármint nagyon. Jobban,
élesebben, mint a-amikor másnapos vagyok. És itt van ez az időugrás. Nem emlékszem, hogy kerültünk ide, de nem úgy nem emlékszem, mint hogy a hotelig hogyan jutottunk el, hanem úgy nem, hogy, hogy például a barátaim mit szóltak ahhoz, amikor körülírtad Night Vale-t. É-és mindebből számomra a-az követketik hogy bármi is történik...is, az rám is hatással van, csak hogy engem, veled ellentétben, az úgynevezett valóság húz, é-és nem a Night Vale-i oldal, nem a... jó értelembe vett... bizarr.
Cecil elgondolkozva meredt maga elé. 

 Szóval valami olyasmit próbálsz mondani, hogy két oldal küzd egymással szemben valamilyen szinten, és mi két frontvonal mögött rekedtünk.
- Pontosan! - vágta rá Carlos lelkesen. - Két külön dimenzióba, amik elkezdték kivetni egymást, ahogy mi, ööö, eggyé... öhm. Érted. Össze... kapcsolódtunk egy... ssszinten, ami egyszerre spirituális és meghatározóan fizikális, tehát, hogy teljes.
 
És az univerzumnak ezzel valami baja van?
- Igen. Mert valószínűtlen. Mert az a fajta kapcsolat nem jöhetne létre aaa... valóság szerint.
Cecil elfintorodott.
 
Ebben azért van valami sértő. Mármint az univerzum részéről.
- Ugye?

 Mondjuk az igaz, hogy valószínűtlenül jó volt, de szerintem tök jók vagyunk együtt.
- Na ez az! - Carlos ököllel az asztalra vágott, aztán összemosolyogtak megint, szerelmesen fürkészve egymást. - Az elméletem szerint – mondta Carlos lágyan -, a valóság szét akar választani minket.

 Felfedezni vélek itt némi fogalmi bizonytalanságot – kezdte Cecil.


Carlos egyszerre egy úttest közepén állt. Száguldva rohant felé egy sárga taxi, és kis híja volt, hogy ki tudott ugrani előre. Az autó vadul tülkölve tovább haladt. Körbefordult. Embertömeg hömpölygött a járdán, égbe nyúló reklámplakátok ígértek boldogságot, szépséget és örök fiatalságot, és a felhőkarcolók egymáshoz borulva körbeállták őt.
- Cecil? Hol vagy? Cecil!
Körbefordult újra és újra, és sehol nem látta. Futni kezdett, tehetetlenül, lélekszakadva, és megfordult pár magas, szőke járókelő után, aztán káromkodva tovább rohant.
- Gondold át logikusan – suttogta magának – hol lehetsz, hogyan kötöttél ki itt nélküle?
Lebámult a kezében himbálódzó aktatáskára.
- Csak
mondd, hogy nem dolgozni mentél. Csak mondd, hogy nem ez volt már megint a fontosabb!
Az elmélet egy dolog; a miértek és a mellékhatások. Amit biztosan tudott, az az, hogy Cecil életveszélyben van.


- Cecil!
A hotelszobában voltak. Cecil a bőröndje előtt guggolva pakolászott; a dereka szokás szerint teljesen kilátszódott. Carlos hozzá futott, térdre vetette magát, és hátulról átkarolta, elképesztően szorosan.
- Megvagy, megvagy, megvagy... - suttogta a nyakába.

 Végig itt voltam.
- És itt voltam én is?
 
Igen. Beszélgettünk. Nem emlékszel? Épp megkérdeztem, nem gáz-e, ha a te neszesszeredbe pakolok.
- De gáz – vágta rá Carlos élesen, és elengedte. - Mondtam, hogy hozz sajátot. 

Ezt mondtad az előbb is.
- Ó, Istenem...
Hasító fejfájás lüktetett a koponyája mögött, követelődző fájdalommal, és ő a szemeit összeszorítva a tenyerébe temette a homlokát.
- Cecil, kérlek, annyira sajnálom... annyira hülye vagyok! 


Egy parkban ültek, két papírpoharas kávét szorongatva. A levelek obszcén pompával haldokoltak, sárgán és bíboran lobogva örvénylettek a szélben, és járókelők árnyai suhantak el az úton.
- Ha elcseszem – mondta Carlos -, ha ez az utolsó pillanatunk együtt, akkor tudnod kell, hogy szeretlek. Érted? Annyira nagyon szeretlek...

 Whoa. Csak kölcsönadtam a kanalam. Nem tudtam, hogy ez rád ilyen hatással lesz. Cecil szelíden oldalba könyökölte. De én is szeretlek, ha már itt tartunk. Nem tudom, mondtam már?
- E-emlékszel, amit az időugrásokról mondtam? 

Persze. Egész nap másról sem beszélsz. Khm-hmm.
- Tényleg? És miket mondok?
Cecil zavartan birizgálta a Starbucks-bögre műanyagfedelét. 

Hát, ööö, az igazat megvallva egy szót sem értek belőle. 
 - De te mondtál valamit egy fogalmi zavarról. Az mi volt? Mire céloztál?  
Mikor?
- A, a reggel. Az étteremben. Cecil, nagyon fontos, hogy emlékezz!
Cecil az ölébe bámult, félrebiccentett fejjel.
Valóság, hallotta végül Carlos a fejében. Aztán Cecil előre görnyedt, fájdalmasan a pohárra markolva, amit galacsinná gyűrt az öklében; a forró kávé kifröccsent, végigcsurgott a némán ziháló férfi kezén, és Cecil szájából vér ömlött elő, a szájából és az orrából.
- Cecil! - kiáltotta Carlos, belé karolt, próbálta felhúzni magához. Cecil kifordult szemekkel remegett, a vér végigpatakzott a nyakán, és Carlos ordított: - Segítség! Orvost! Hívjanak mentőt!
Torka szakadtából üvöltött. A járókelők megtorpantak, és az egyikük elkezdett futni feléjük.


Egy folyosón találta magát. Tükör előtt állt, és visszataszító nyugalommal orchideát tűzött a gomblyukába.
- Cecil – motyogta maga elé, és sarkon pördülve rohanni kezdett, bőrcipője csikorgott a márványon, ökölbe szorított kézzel és összeszorított fogakkal szaladt, fogalma sem volt, merre, és kis híján felöklelte Edithet.
- Hol van Cecil? - A vállainál fogva megragadta, és rántott rajta egyet. - Láttad valahol?
- Hé, hé, hé, nyugi, ott van a kápolnában. Neked is ott kéne lenned. Jézusom, jobban ki vagy bukva, mint Bertie, lazíts...
- De rendben van? Jól van?
- Bertie?
- Cecil!
- Hát igen, mondjuk nem sokat beszél... - Edith zavartan nevetgélt, és megpróbálta lefejteni magáról Carlos kezeit. - Miért, mi van?
- Él! - kiáltotta Carlos, átkarolta Edithet, a levegőbe kapta és zokogni kezdett, megállíthatatlanul és feltartóztathatatlanul.



 Én is mindig sírok az esküvőkön, de ez még el sem kezdődött.
Cecil egy damasztkendővel törölgette Carlos arcát. A harmadik sorban ültek rózsaüveg-ablakok alatt, széttört fények remegtek körülöttük, és Carlos ellökte Cecil kezét, megragadta a csuklójánál (da-dunn, da-dunn, a vér); magához húzta és megcsókolta őt, hálásan és könyörögve.
- De kérem! - kiáltott rájuk valaki. - Itt gyerekek vannak!


A fények aztán villózóak lettek, ezüstösek és harsányak, a sötétben ragyogtak fel néha: egy táncteremben nyúltak egymás keze felé, de a tömeg elsodorta őket. Carlos próbálta visszaverekedni magát, könyökkel, vállal, Cecil pedig rémülten bámult rá.
- Mit mondtál a valóságról? - kiáltotta Carlos. - Muszáj tudnom, segítened kell, egyedül nem megy!
Nem hallak!
Hasítóan éles zene, úgy dübörög, mint a migrén, Carlos előre görnyedt és a homlokára szorította a tenyerét, remegve állt meg.
 
A VALÓSÁG! CSAK AZT MONDD MEG, MIT GONDOLSZ RÓLA!
Whoa, whoa, whoa, nem kell kiabálni. Különben is csak azt mondtam, hogy a valóság egy relatív fogalom.
Carlos felkapta a fejét.
- Te vagy a legokosabb ember, akit ismerek – lehelte maga elé.


Egy felhőkarcoló erkélyén álltak.
Alattuk a város izzott – csak fények derengő, messzi pontjai, amik ilyen magasságból képtelenebbnek tűntek, mint a csillagok. Carlos áthajolt a korláton, és körbenézett. Felmérte a mélységeket és magasságokat, megpróbálta eltalálni a szél irányát és sebességét; megbecsülhetné a lakosságot, kiszámíthatná a gondolataikat. Mindez csak egy mondott értékhez vezetne.
- Szép, nem? - mondta puhán. Cecil bólintott, és szorosabbra vonta maga körül a vászonkabátját.
 
Elég szép.
- Mindenütt jó, de legjobb otthon. - Carlos a korlátra markolva hátradőlt, és felbámult az égre. - Tudod mire jutottam? Tudod mi az eredménye az egésznek? Az őrült rohanásnak, a pániknak, mindennek? Az egész városnak? - Elengedte a fémcsövet, és hátralépett, Cecil mellé. Lágyan mosolyogva felnézett rá. - Hát hogy basszák meg. Az.  

Ebben csak támogatni tudlak, üzente Cecil bizonytalanul. Carlos a karjait kitárva, vérfagyasztó nyugalommal nevetett.
- Basszák meg – ismételte. - Komolyan, mind megbaszthatják. Bassza meg a világ, ahol a haladás nevében lesajnálnak minden felfedezést, ami nem vág egybe a teóriáikkal vagy azzal, amit addig megismertek, amit már tudtak. Bassza meg a világ, ahol egy sztriptíztáncosnő értelmesebb és kedvesebb, mint az állítólagos barátaid; ahol megszólnak azért, ha szeretsz valakit vagy hogy hogyan nézel ki; ahol napokon át agyalnod kell, hogy mit helyes és helytelen tenni, hogy hogyan kéne vagy hogyan illene, vagy mikor – és mindezt csak azért, hogy normálisnak tűnj. Hogy olyan legyél, mint a többiek, végeredményben, és hogy ha fene különleges vagy, akkor meg, hogy azt ők is lássák és felfogják. De tudod mit? Basszák meg! Nekem ebből ennyi elég volt. Nem akarok normálisnak tűnni. Nem akarom, hogy elismerjenek. Nem kell a pénzük, nem kell a támogatásuk, nem kell a törődésük; nincs szükségem arra, hogy újra és újra megerősítsenek abban, hogy aha, értelme van annak, amit csinálok, vagy-vagy hogy jogom van élni!
 
Ühüm, kockáztatta meg Cecil. Carlos szélesen elvigyorodott, és újra a mélybe bámult.
- Nem tartozom ide. Hozzád tartozom. Magamhoz tartozom. 

Ketten a világ ellen?, kérdezte Cecil, és zsebretett kézzel felnézett rá. Carlos ezen elmerengett, aztán megrázta a fejét.
- Már annyira sem érdekel, hogy harcoljak ellene. És tudod, ő megmutatta, hogy megpróbálhat küzdeni ellened, ellenem, ellenünk, de csak addig, amíg hagyjuk, addig, ameddig beletörődünk, ameddig hülyén elismerjük, hogy igaza van, mert tudod, mi a helyzet? Pontosan tudod, mert te mutattál rá: az a valóság, amit elismersz annak, és ez? -  Körbemutatott. - Ez nekem nem kell! Gyere.
Cecil tétován a kezébe simította a kezét. Carlos felhúzta magához, aztán felállt a korlát tetejére, a peremen egyensúlyozott.
- Mindenütt jó, de legjobb otthon – ismételte. - Gyere, Cecil. Hazamegyünk.
És előre lépett.


Zuhanni egyetlen pillanat volt.


Aztán – ahogy akarta, ahogy elképzelte – megállt a felhőkarcoló oldalán: az ablakok üvegutakká lettek, a perspektíva eltorzult; odébb moccant az ég, megnyúltak a tornyok, a fények kihunytak majd felizzottak megint, követték, amerre ment, Cecil kezével a kezében. Laborköpenyt viselt megint, a homlokára tolt réz védőszemüveggel, könyékig érő fekete gumikesztyűvel, csizmával, mint otthon, mint
mindig; Cecil pedig mellette sétált, ingben, mellényben, nyakkendőben, a fülén headset, a kezében mikrofon, melynek kábele utánuk kanyarodott; a homlokán felnyílt egy harmadik szem, és összevigyorogtak – éles fogak és fegyelmezettek, mint egy katonai temető, összevillannak, meghasadt kék tekintet és vészjóslóan ragyogó méregzöld; szélben lobogó szőke fürtök és bármiféle légmozgásnak ellentmondó tökéletes, fekete tincsek. Mint egy-egy ötlet önmagukról, a neveikhez vagy lényeikhez tartozó fogalom vagy szótári definíció, szemantikai lényeg; kézen fogva; összefűzött ujjakkal; úton, hazafelé, a Hold iránt és a sivatag iránt, megdőlt városfalakon és szétmorzsolt időhomokon sétálva, ami felkavarodott és elenyészett a nyomukban.


* * *

Night Vale-ben most éjszaka van.

Night Vale-ben általában éjszaka van. Hosszabb és hidegebb, mint képzeled. 

A homok még emlékszik a melegre, és hőt ragyog, a felforrósodott beton felett oszló fehér pára lebeg. 


Szétmart és leégett épület-romok dőlnek egymásnak, girbe-gurba utcákon haladva hajolnak föléd vak ablakok. 


Rozsdálló, málló kapuk csikorognak, különös vadak suhannak át az éjszakán.

Helikopterek mozdulatlan reflektorfényei haladnak végig az utakon, mintha fénybársonyt húznának végig a falakon, egy suhanó hang, és a properellek egyenletes ra-ta-ta-tamja. 

Zokog valaki, és valaki kiált és felvonyít egy lény, nehéz szárnyak zúgnak és neszezik tovább a csönd. 

Ketten pedig beszélnek, a nyitott ablaknál, semmiségekről; a fény az ablakból a szemközti téglafalra esik, mely mohos, összefirkált, málló propaganda-plakátokkal. Karcsú, magas árnyék suhan át a fénynégyzeten, középen megáll, a kezét csípőre téve mond valamit, és a másik árny felhorkanva nevet, aztán közelebb sétál hozzá, és felnéz rá. Sziluettjük lassan összeforr, aztán egy suttogás – egy kattanás: sötét. 

Leoltották a villanyt. 

A függönyök pedig suhanva összesimulnak.

18 megjegyzés:

Luca írta...

Te jó ég. Úgy értem, te jó ég. Te.
Nem tudom, hogyan csinálod és miért, de az egész annyira rohadtul csodálatos és tökéletes, mint Carlos haja. Nincs még egy ilyen szürreális, zseniális, édes páros a világon, és az univerzum megteheti, amit Carlos tanácsolt neki, mert hiába próbálkozik minden lehetséges módon, nem fogja tudni őket szétválasztani. Ebből a történetből simán lehetett volna zokogva zokogó angst, ha csak az alapötletet nézzük, de őket nem lehet tényleg, véglegesen szétválasztani. *diadalmas üvöltés*
Imádom, ahogyan a szavakkal és a hangulatokkal játszottál, a humor*, a romantika, a groteszk és a metafizika tökéletes egészt alkotnak. Carlos "bassza meg" kezdetű ihletett szónoklata után pedig kedvem támadt egy újabb diadalmas üvöltéssel pofán vágni a világot és semmivel, senkivel nem törődve élni azt az életet, amit akarok, még ha senkinek sem tetszik rajtam kívül. (Ideális mentalitás a hétfőhöz.)

* Dick's Son, ezen hetekig vihogni fogok. És Cecil megkérdezte tőle, nem Carlsberg-e, kész, mossatok fel. Kedvenc résznek ezt választom:
"Carlos levetette átázott ingét (Mr. Darcy, Büszkeség és Balítélet), hátrarázta a haját (Head & Shoulders, samponreklám) és a víz alatt kibújt a nadrágjából (extrém vízibalett-mutatvány, sportközvetítés)." Kell egy ilyen pasi, tényleg nem ér, hogy ilyenek és erre együtt vannak. Mi marad így szegény lányoknak?

Szóval, új kedvenc ficet avattam, mert megvan benne minden, amiért szerintem olvasni érdemes, nem csak ezt a műfajt, hanem úgy általában véve irodalmat. (Aki ezek után azt mondja, a fanfiction nem irodalom, azt rituálisan feláldozom neked Samhain éjszakáján.)
A komment egyébként a szokásosnál is összefüggéstelenebb lett, de így nagyjából sikerült mindent belezsúfolnom, amit el akartam mondani. *elkezd spórolni egy Night Vale-i utazásra* *elkezdi rendesen tanulni a fizikát* *bárgyú vigyorral újraolvassa az egészet*

Raistlin írta...

LUCA, nincsen annál nagyobb megtiszteltetés, mintha Carlos hajához hasonlítanak. 。◕‿◕。 Túlzó és túlárdó mértékben örvendek, hogy ennyire tetszett *hosszas nyavalygás arról hogy mennyit szenvedtem a szerencsétlennek és hogy elrontottam a szerkesztést és mennyire újra kéne írni pár jelenetet* - de ilyenkor úgy érzem, hogy megérte minden virrasztott perc, és nagyon-nagyon örülök, hogy sikerült belecibáljalni téged abba a hangulatba, amit át szerettem volna adni ezzel az írással ;u; Még egyszer, nagyon-nagyon szépen köszönöm!

D.L.L. írta...

Igen, igen, igen! Tényleg bassza meg az egész világ, ami közéjük akar állni, és úgy vártam már, hogy ezt valaki mondja ki! De hogy pont maga Carlos! Aki egyfolytában szidok, mint a bokrot, hogy mindennél előrébb helyezi a tudományt, és még Cecilt is úgy nézi általában, mintha tanulmányozná, és most végre, végre megjött az esze! Hát ezt már meg kell ünnepelni, és akkor még nem is említettem, hogy a tiéd a legelső WtNV slash moments, és légy rá nagyon büszke mert nagyon... nagyon... *csorgatja a nyálát*
Mikor elkezdtem olvasni, teljesen fel voltam háborodva, hát hogy lehet ilyet tenni? Cecilt kiragadni Night Vale-ből? Mintha egy halat kényszerítenél, hogy a szárazföldön éljen (éljenek a hasonlatok). Cecil viszont - eleinte úgy tűnt - meglepően könnyen vette a dolgot, nomeg adta önmagát xD Akkorákat röhögtem.. ,,Carlos, ha arra célzol, hogy a tudomány érdekében még meg kell ismételnünk párszor, a válaszom IGEN." :"D
Aztán persze a végén megint jól szétromboltál mindent és elkezdtél ijesztgetni, úgyhogy ökölnagyságúra zsugorodott gyomorral olvastam, és daráltam a szokásos mantrát, hogy úristenkifogmeghalnikönyörgöm, nehaljonmegsenk...
De a vége, istenem a vége! *nyakába vetődik* Imádom, mikor boldog véget érnek (öhm, vagy ilyesmi)
Ja, és azt mondtam már, hogy annyira, de annyira Night Vale volt? A hangulatingadozás, a szürrealitás, a káosz, a bizonytalanság... És az egésznek a közepén ők ketten, és basszamegavilág és akkoris.
Nem kérek bocsánatot ezért a tömény ömlengésért, mert szerintem valahol a lelked mélyén te is tudod, hogy a műveid olvasása után egyéb reakció nem lehetséges. :D
Köszönöm, megkoronáztad a hétvégémet (és akaratlanul is megrugdostál mentálisan, mert most már tuti nem fekszem le, amíg be nem fejezem a sajátomat ><)

Raistlin írta...

D.L.L., nagyon örülök, hogy tetszett! (❁´◡`❁) Tökéletes Carlos valóban nem tökéletes, de bele akarok öklözni egy acélfalba, annyira édesek együtt. [Ami azt illeti, annyira baromira nagyon cukik, hogy sokáig csak PG-t voltam hajlandó velük olvasni és egy kicsit tartottam is attól, hogy egy korhatárosabb történetet írjak; de remélem, sikerült megőriznem a kapcsolatuk zavart, őszinte és szinte kamaszos ártatlanságát.]


Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy Cecilből mi "marad", ha kivesszük őt Night Vale kontextusából (meg hogy egészen konkrétan mivel magyarázható a Memories of Europe epizód) - szóval innen az egész ötlet. Azt hiszem, ő nem az az ember, aki már bármin különösebben meglepődne... :D


Sok sikert és még több kitartást az íráshoz, és köszönöm szépen a kommentet!

Mitsuki írta...

Ugye tudod (mert már olyan nagylelkűen elárultam), hogy utállak?

Zseniális lett, már megint, mint mindig, őszintén.


Most aztán tényleg gondban vagyok a kedvencek kiemelésével, de azért majd próbálkozom. Előtte is, igyekszem épelméjűen, vagy legalább olvashatóan visszaadni az élménykéét, érzékeset, meg úgy zusammen mindent.

Mit ne mondjak, nagyon sok jó kis mindenféle lírai elem, rejtett rímek, költőies hangulat, a szokásosnál is metaforikusabb metaforák tobzódnak főleg a nevetgélős-leírós részekben az elején. A pikás veszekedésekkel és édes-csípős megjegyzésekkel teletűzdelt részt nevezem önhatalmúlag az elejének.

Egyszerűen imádom az ennivaló veszekedéseiket. Valahogy sosem tudod kinek van igaza, bár az igazság egy "relatív dolog", talán egyikőjüknek sincs. Hibába morcos dolog egymás ilyen terű elfogyasztása reggelire, mégis szívből jövően kacagtam rajtuk. Tele volt elvont, földöntúli, de mégis mindennapi problémákkal, olyannal, amivel te is szembesülhetsz, ha nem is pontosan ilyen formában. Persze ez a habos-babos páros, mindent valahogy viccesebben csinál. És nem lehet nem mosolyogni rajtuk.

"- Most úgy viselkedsz, mintha nem tudom, begyömöszöltelek volna a csomagtartóba és úgy hajtottam volna New York-ig!
- Gondoltál rá. "

A telepátiás-gondolatolvasós dologgal az első pillanatban bogarat (jó, lehet nem ez a legtalálóbb kifejezés, pont ide... a végén még érezni fogod az aprócska lábaikat a füledben) ültettél a fülembe. Persze ezt tetőzte a Cecilt bársonytakaróként körbeölelő szürreális, a fizika minden egyes kőbevésett törvényét felrúgó elbűvölő és hívogat aura, erő, mágneses mező, vagy bármi, ami az elemi erőnél is jobban vonz magához. Leírhatatlan, de te mégis leírtad... ahogy Carlos magabiztos álláspontját szépen, lassan tördeli szét ez a felemésztő kísértés, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, illetve egymás megértéséhez. És ott a másik oldal, ahol a szabályok közé szorított világ igyekszik elpusztítani, aminek, akinek nem kéne léteznie. Cecil.

"Szokás szerint fogalma sem volt arról, hogy éppen páros lábbal állkapcson rúgja a fizika legalapvetőbb törvényeit."

Megkapó az időről, illetve annak torzolásairól alkotott képed. Kellemes fizikásként ezeket élvezettel olvasom, jóízűen csámcsogok rajtuk. Mintha visszakerülnék az iskolába, csak itt egy cseppet másféle tanmeséket kapunk. Ütközés az időben.

"Carlos egyre kevésbé hitt az időben. Night Vale-ben rászokott arra, hogy pusztán csak mértékegységnek használja, mely független a valóságtól: mégis voltak ezek a pillanatok – amikor a múlt és a jelen és egy lehetséges jövő frontálisan ütközik – ezekben a pillanatokban valósnak tűnt, meghatározónak és elkerülhetetlennek."

Azt hiszem, ha mindenki így gondolkodna, megállna a világ. De csak azért, mert nem lennének képesek elfogadni. Mégis úgy vélem, talán felnyílhat még az emberek szeme, és megláthatják, hogy nem minden szabályok közt élni. Jobb, ha te írhatod meg a szabályokat. Lehet, hogy kínkeserves szenvedéssel, de te alakítod őket.

Mitsuki írta...

És csak akkor jössz rá, valami mennyire fontos neked, ha már elvesztetted, vagy ha sosem volt igazán a tiéd.

"A hiány definiál mindent, gondolta. Nem az út, hanem a távolság, nem az idő, hanem minden, amit elhalasztunk. "

Az egész időhajlítás olyan abszurd, és mégis annyira érthető. Pontosan azt az ellentmondásos rést ragadod meg, ami meghúzódik a konvencionális fizika és a valóság egy futurisztikusabb rétege között. Amibe belelátunk, de éppen csak annyira, hogy sejtsük mit érezhetnek, hogy éppen tovább tudjuk gondolni, félve elkísérhessük őket. Szépen szeletekre, víziókra bontva kapunk egy képet a rohanó New York-ról, Carlos és a valóság keserves küzdelméből, Cecil sosem múló naivitásával keretezve, ahogy mindig fején találja a szöget.

"Ebben azért van valami sértő. Mármint az univerzum részéről. "

Egyikük sem tökéletes (na jó,a frizura az, de az nem minden~), sőt, túlzottan is emberiek, vagy emberien esendőek, ahogy úsznak az árral szemben (talán Night Vale-ben így szokás, a sivatagban,ha igen, vedd fordítva a dolgot), mégsem törődve a küzdelemmel. Annyi egyszerűbb utat hagynak maguk mögött, annyi könnyebb választást, mégis kitartanak az üvegpalota végtelenségig nyúló lebegő csodája mellett, ami egy közös otthon felé viheti őket. A kölcsönös bizalom kikövezi a kacsakaringós lehetetlenséget az otthonuknak nevezett rejtély felé. Örömmel kísértem őket, ha csak pár lépésig is.

A barátok, azok akiket a legjobban, vagy talán a legkevésbé ismersz. Akik átlagosak, de különcek, akikkel jóban vagy, de mégis idegenek, akikkel együtt gondolkodsz, de nem érted meg őket, akinek mindent elmondhatsz, mégis titkolózol, akik bármiben benne vannak, mégsem lépnek túl semmin. Újabb megfoghatatlan fogalom, amit az ember gyorsan maga mögött hagy, aztán visszagondol rá, hogy talán nem így kéne lennie. Talán. Talán nem egy idegen sztriptíztáncosnő bulijára kéne szó nélkül elmenni. Talán. Talán végre nem kéne sémákban gondolkodni. Talán.

Sok milliárd fénylő csillag közül, még kiemelném a ruhákban rejlő finomságokat. Szépséges leírásokat kaptunk róluk, amik mögött, azt hiszem, nem csak a divat és a megfelelési kényszer rejlett. Az öltözködés egy olyan önkifejezési módszer, amivel az ember (vagy bármilyen más lény) tudat alatt is él. Például a laborköpeny, a flaneling, a nyakkendő és a V-vágású pulcsik. Persze erre rásegítenek az elmaradhatatlan kellélek, mint a gumikesztyű és védőszemüveg, vagy a rádiós mikrofon és a profi fejhallgató.

Végül, DE NEM utolsó sorban, Carlos csodálatos monológjával szerintem sok-sok-sok, nagyon sok embernek szóltál mélyen a szívéből, lelkéből, leláncolt gondolkodásra kényszerített testéből, mindannyiunk közös szócsöveként a világ, de főleg magunk felé. Sosem juthatunk a mérhetetlen tudás végére, de egy-egy aprócska felfedezés egeket rengethet, világot mozgathat meg, még ha csak két ember számára is. A csodák nem attól lesznek csodák, hogy millióan látják, hanem, hogy valami átérzi őket.
Nem mindig a legegyszerűbb vagy legrövidebb út a helyes, vagy a jó. Sőt, lehet, hogy a mi utunk még csak nem is lesz helyes. Sötét kis eldugott ösvény, tele szakadékokkal, nehézségekkel, táblákkal, amik tiltják, hogy belépj, emberekkel, akik azt mondják, nem vagy normális, furcsa, különc vagy, érzésekkel, amikkel még önmagadat is képes vagy megtéveszteni... a teljesség igénye nélkül sem tudnánk felsorolni a töredékét sem.

Azonban, ma tanultunk valamit, ma érezünk valamit, ma együtt éreztünk valakivel.

"Pontosan tudod, mert te mutattál rá: az a valóság, amit elismersz annak,"




Köszönöm.

Ui.: Ha ebben nem történt semmi, nem tudom milyen az olyan műved, amiben történik valami.

Ui.2.: Remélem nem csak nekem lesznek ezzel kapcsolatban ilyen űbermélyreszántó gondolataim. Mert szerintem ez az. És ezt sok mindenkinek el kéne olvasnia. Mert mondd valamit.
Ui.3.: Na ilyen hosszú kommentet sem hagytam még. Nem is engedte, hogy egybe berakjam.... (3 oldal) XD

Raistlin írta...

MITSUKI, nagyon-nagyon szépen köszönöm a szokásos elmerengő komment-krónikát; mindig érdekes látni, milyen gondolatokat vagy érzéseket kavart fel egy-egy írás (hiszen bármiféle irodalomnak ez a lényege) és nagyon szépen köszönöm, hogy megosztod őket velem ♥


A ruhák. Tudom és sokan mondják, hogy amatőrnek számít részletezni őket (kevés példát találni rá a komoly irodalomban) - tehetség kell hozzá, hogy csak egy félmondattal megfesd a hős portréját, de nekem fontos, hogy tetőtől-talpig leírjam néha, mert szerintem nagyon sokat árul el. A végére persze a fandom-koncepcióig jutnak el, de talán mesélhettem egy kicsit a headcanonjaimtól és megmutathattam ezen a nyelven is, mit gondolok a karakterekről [bár mivel kivételesen nem vettem igénybe divattervezői tanácsadást így egy kicsit tartok tőle, hogy esetleg mellényúltam - amit én elrontottam, szépítse meg a képzeletetek].


Cecil nem egy pihe-puha, furi és cuki kis romantikus ~~boyfriendu~~, és Carlos sem tökéletes, és a kapcsolatuk sem az; de éppen ez adja meg a szépségét. Nem olyan kétségbeejtően diszfunkcionális, mint a legtöbb OTPm, de nem is nyúlós cukormáz - nagyon kíváncsi vagyok, merre halanak a podcastban, és szívesen írok majd róluk még ^^


Még egyszer nagyon szépen köszönöm - és jó éjszakát!

Reyklani írta...

Soha többet nem fogok éjszaka Night Valet olvasni, sem a fandomot, sem ficet, mert ezt az álmot én nem akartam látni.
Persze ez nem azt jelenti, hogy nem érte meg minden egyes sora, és nem üvöltöztem magamban, hogy Boldog vég! Boldog vég! Boldog vég!
Komolyan sirtam rajta, hogy elveszíti Cecilt, de nem! Nem tudom, hogyan köszönjem meg.
Sajnos én nem tudom olyan jól összefoglalni, mint Mitzuki.
Szerintem ha valakit, hát téged tuti boszorkánynak kéne kikiáltani, mert ahogy a szavakkal bánsz, ahogy elmeséled a hétköznapokat, egy kapcsolat nehézségeit, és az egészet megspékeled a szürrealítással, hát az maga a varázslat.
A "Bassza meg" címzetű monológod, pedig még egy pofon, de az az Állj fel a padlóról! típusú pofon, és Wháó!
Szóval igen, ez megint nem lett értelmes. Pedig annyit mindent akartam mondani! Csak olvasás közben kiúsztak a fejemből, mert engem is magával ragadott az az áradat, amit te keltettél fel és most itt heverek a homokban és bámulom a csillagokat (Bocs, felhőket), és csak annyit tudok biztosra, hogy megint több lettem.
Köszönöm, hogy olvashattam!

Raistlin írta...

REYKLANI, Night Vale-t este soha, semmilyen formában, hajaj D: [Amikor már elhiszed hogy "áhh nem is olyan félelmetes mert minden karakter olyan kis aranyos meg de vicces az egész" akkor a tudatalattid ad cserébe valamit amit nem akartál]


A boszorkány címet örömmel fogadom *kiáll stoppolni a Roxfort-expresszhez* amint a kritikát is ♥ Elmondhatatlanul örülök, hogy ennyire feldobott - és köszönöm!

Mary Wolf írta...

Ez milyen őrülten jó volt már! *.* Annyira szeretem őket, amióta megismertetted őket velem ők a kedvenc párosom, de komolyan osztoznak az első helyen a frostiron párossal. Azt hiszem a kamaszos szerelmük miatt szeretem őket annyira. Tetszett hogy egyikük sem tökéletes, ettől olyan emberiek, szóval még közelebb éreztem őket magamhoz, mikor olvastam. Meg úgy az egész történetet körbe lengi valamilyen fajta báj, amit nem igazán tudok megmagyarázni, de a vége felé ez a varázslat a tetőpontra ugrott, amikor már azt hittem hogy ezt nem lehet fokozni. És igen, megbaszhatja az egész világmindenség, mert őket akkor se tudja szétválasztani, ha apró kis atomokra szakad. És nagyon szeretem, amikor részletesen leírod a dolgokat. Na nem mintha nem lenne elég képzelő erőm, de nálad egyáltalán nem zavar, ha részletesebben leírsz dolgokat. Valakinél nagyon zavar, de nálad nem. Egyszerűen megakarom érinteni Carlos TÖ-KÉ-LE-TES haját! *>* Annyira szerelmesek egymásba hogy az már fáj, mert tudom hogy az életben egyáltalán nincs ilyen, vagy csak én nem fogom megtalálni a ezt a fajta őszinte szerelmet és szeretet az életben soha... És amikor ilyen történeteket olvasok, mindig azt kívánom bárcsak én is ilyen szerelmes lehetnék valakibe, de az élet pofán csap és a szemembe vágja a rút igazságot a szerelem kémiájával kapcsolatban >.> Amikor olvastam a leírást akkor már kezdtem keményíteni a szívem, hogy itt most egy ki**szott nagy dráma lesz és én megint összetört lélekkel fogom bámulni a monitort, de a végén nagyon megörültem, mert BOLDOG BEFEJEZÉS! Szóval köszönöm, hogy megkímélted e téren mazochista lényemet. Szerintem nagyon sok embernek el kellene ezt olvasnia, és talán akkor jobban kiállnának egymás mellett és jobban megértenék egymást. És akkor TALÁN nem lenne annyi összetört szív sem.
UI: Might Vale-el álmodni jó, igaz én még soha se álmodtam vele, de már nagyon szeretnék!

Raistlin írta...

MARY WOLF, nagyon örülök, hogy belerángattalak ^^


Cecil és Carlos kapcsolata lenyűgöző; nem az a tragikus, nagy, küzdelmes szerelem - ebben az őrült és bizarr kis városkában talán a legvalóságosabb dolog az, ami köztük van, a rajongás, a visszautasítás, az egymásra találás, hogy hogyan kell változniuk, kompromisszumokat kötniük, hogyan alakul a viszonyuk; egy döbbenetesen szép narratíva a rádióműsorban, alig pár sorban elmesélve, szóval muszáj hozzáköltenem a saját soraimat, mert annyira durván lenyűgöz.


(valamint: egy ember aki szereti a leírásaimat. asdfghjléáű. keblembe. jer.)

уαмι. írta...

Oké. Szóval... elejét megkaptad, ez a folytatás, nem kommentszerű de ne is várd el plz:

"Baromira kíváncsi voltam arra, főleg a beszélgetésünk után, hogy milyennek ábrázolod őket és mennyire fog ki rajtad az, hogy szart se tudunk a karakterekről. El kell mondjam, hogy a Ceciled ANNYIRA kurvára Cecil, hogy nincsenek rá szavaim - kellőképpen innovatív és sucis, ami más karaktereknél is bejön, de Cecilnél _különösen_, és amikor előjönnek a rádióból ismeretes mondatok vagy a folyamatosan visszatérő nyelvcsettintés, akkor olyan kellemesen megborzong az ember, amikor csak egy igazi IC szereplőt talál magának. És olyan. Szörnyen. Nehéz.
Carlosszal nem találkoztam még túl sokat ((bár csaltam és legalább a hangját meghallgattam)), de egyébként is befolyásol a headcanonod, átok reád és Meri rajzaira. A hang és az eddigiek alapján ő kérlek egy caps lockos CARLOS, a maga gyors észjárásával és a MÉG józan emberi gondolkodásával és a Cecilhez óvatosan, már-már bágyadtan - na fuck, ilyen lesz, ha kommentszerűen akarom, pedig most nem fog menni.
A saját karaktereidet baromira irigylem, mert itt rajzolódik ki tökéletesen az a tény, hogy nemcsak fanfictionben állod meg a helyed, mert mindenki annyira egész és annyira ott van, ahol lennie kell.
Amiről órákat tudnék áradozni és habzó szájjal, szűkölve kaparni, az. A. Leírás. Mert ahogy mondtam, tényleg az egyik legerőteljesebb, legérzékletesebb, leggyönyörűbben gördülő történeted. Jelenleg yamikedvenc, de toronymagasan és kurvára. Tömény zsenialitás, amit leművelsz, és nem ér, hogy azt mondod, igyekszel kihagyni creepy részeket amikor rohadtul csodálatosan elkapod azt a hangulatot, amit kell és igenis megy ez neked, de már-már szégyenteljes mértékben.
Csodálatosan áll neked a Cecilos, olyan mocskos módon perfektül hogy nagyon, nagyon sokat foglak nyúzni érte és nagyon, nagyon sokat fogsz írni, ezek közül pedig lesz pár, amit konkrétan én fogok kérni tőled és ötpercenként sikoltani fogok érte.
Annyira.
Nagyon.
Zseniális.
Vagy.

All hail the Mighty Glow Suci.
all
hail
-nem tudok olyan messy cuccot rakni ide pedig menő lenne-

szeretlekezértdekicsitgyűlöllekmerttúltökéletesésmiérteznemér"

Raistlin írta...

YAMI avagy Viktor avagy VIKTOR avagy
V I K T O R
*zokogva kapaszkodik a lábadba*
én nekem ötletem se volt hogy így hogy úgy hogy amúgy hogy na és hogy és és és és???

*és Suci és a rendszeresített szénanáthája ott ültek és bágyadtan nézték a monitort és nem hittek a szemüknek*
*aztán kimentek madarat fogatni*
*felhőt bodorítani*
*körbefutották a földet*
*bemásztak éjjel a yami ablakán és hálásan markolászták a matracszélet*
*ami kicsit parás volt, de megtörtént*

Sophie írta...

Ez fantasztikus. Nem tudom, mit mondjak. Ez a történet jött és teljesen elvarázsolt. Annyira groteszk, és mégis annyira hihető. A karakterek zseniálisak, a történet rengeteg, mégis semmi ( a jó értelemben. Úgy érzem, hogy rengeteg mindent átéltem a történet olvasása alatt Cecillel és Carlossal, de valahogy a végén csak ültem, és néztem, és nem tudtam visszaemlékezni sok kézzel fogható részletre, inkább csak a hangulatra. Teljesen elvarázsolt az egész, nagyon jól áll neked ez a stílus.
Amikor elkezdte a valóság szétválasztani őket (mennyire abszurd ötlet, mégis milyen jól működött), majdnem sírtam. Annyira eltaláltad, hogy arra nincsenek szavak.
A másik kedvencem Carlos monológja, mielőtt hazamennek. Az annyira igaz...
Imádtam. Nem tudom miért, hogyan, de érzem hogy ez a történet egyszerre nyomaszt és felszabadít.
Ez a komment, jó szokásomhoz híven, nagy valószínűséggel megint csak egy érthetetlen zagyvaság lett, de ezt muszáj volt.
Köszönöm az élményt!
Puszi: Sophie

Raistlin írta...

SOPHIE, annyira örülök, hogy tetszett! (◍•ᴗ•◍)
[Életem legnagyobb törekvése hogy történések helyett hangulatokat mutassak be szóval whoa. Boldoggá tettél egy öregasszonyt.]
Köszönöm szépen! xXx ❤

Tinuviel írta...

Nagyon ritkán nézem a címkéket (hülye szokás, tudom) úgyhogy végig azon izgultam, hogy csak nehogy angst legyen belőle. Elfogadtam volna, de örülök a happy endnek. Carlos monológjának minden szavával egyet értek, a Ceciled pedig továbbra is zseniális. Nagyon képszerű lett a végére láttam magam előtt az egészet, és úgy feltöltött energiával, hogy az hihetetlen. Újraolvasom még párszol szerintem.

River írta...

1: Imádom: Cecil ösztönös halmazállapot-mozgásait, Cecil árad, Cecil tódul, Cecil lecsorog a padlóra, és annyira természetes, hogy bele sem gondolunk. Megáll körülötte a világ, valami kibillen a normálisból, felkavarodik, „volt egy pillanat, amikor semmi nem moccant, egyedül Cecil: arcra fagyott mosolyok vették körbe őket, a levegőben megfeszült cigarettafüst, szitáló csillámpor, megdermedt fény, és ők lassan összenéztek; utána egy rándulással jelen lett megint.”

És ezt remekül érezteted. Az egész Cecil-ábrázolásod egyébként olyan, hogy nagyon. Mindig.
„… nem egészen nézett ki embernek. A fogai ismét élesnek tűntek, a tekintete felhasadt, csontjainak vonala túlságosan is szabályosnak látszott, és ahogy szégyellős mozdulattal a fejére húzta a takarót, a szeme úgy verte vissza a fényt, mint a macskáké vagy az éjjeli ragadozóké”

2: Tudod, milyen szexjelenetet nem olvastam még soha? Ilyet.
Lágy és andalító és igencsak-szép. Krémillat. Puha sóhajok. Megnyugvás és hullámzás a levendulaillatban.

3:(Spanyolmondat. Megvagy. Hola.)

4: Gyorsulás:
Bazdmeg
Óbazdmeg
ÓBAZDMEG
Ne.
NE.
Nemisvérzikbiztosannem.

5: Fanny. A rádióadásban miért nem ráz meg ennyire egy gyakornok halála?!

6: Kritikaibb rész: van néhol egy kis ’na akkor most hogyan is jutottunk ide’ logikai fenntartás. Gondolom szándékosan elvarratlanok a szálak, és a háttértörténet azért van, amire a neve utal: háttértörténet, és ha szőrszálhasogatásig pontos akarok lenni, akkor vissza is köszönnek az adott/kellő pillanatokban…mindenesetre nekem a mellékszereplők lebegnek a térben. Cáfolom magam, mégiscsak rendben vannak, Dick’s son, röhögőgörcs, Glitter életfilozófiája… á nem, a fene tudja. Olvasás után élesebb volt ez a hiányféleség, a napok távlatából azonban nem ez marad meg, hanem az érzés, hogy bizony elég jelentős dolgot csaptál hozzá a fandomhoz.

Még egy dolog, ami ugyanannyira elismerés, mint kritika, avagy semleges: a képszerűség. NAGYON jó, ahogy kezeled, de néhol sok- észrevehető. Kicsit úgy voltam vele, hogy oké, akkor ebben most van egy kis Másnaposok/ A-team, egy kis önmagába forduló Eredet, kis Kill Bill-menyegző.

7: De azért a nagy következtetés az, hogy ez a történet kivéshetetlenül (csendes magától értetődéssel) beleépült a headcanonomba. Nem tudom, de nem is akarom kiszedni, mert jobb így.
Köszönöm.

Raistlin írta...

TINU, teljesen meg tudlak érteni, pláne, ha elnézem, milyen címeket adtam az utóbbi ööö... örökkévalóság óta. Nagyon örülök, hogy feldobott a történet, és köszönöm szépen!

BOBERTA konstruktívos kritika BOBERTA *hööörhh*
dédelgetem ezt a kommentet ám nagyon ám
hadd reagáljak viszont a hatos pontra *előveszi a jól megírt szónoklatát és némi mentolos légfrissítőt spriccent a szájába* *a papírokba les* Nem ez a Miért Kánon A Destiel Basszátok Meg beszédem, bocsánat. *félrehajítja a papírokat*
Lényegében: igazából nagyon örülök, hogy feltűnt neked a mellékszereplők túlkidolgozottsággal párosult bizonytalansága, mert én is ezt érzem a történet rákfenéjének; pont mellékszereplő-kezelést akartam gyakorolni ezzel a történettel, szóval jó alaposan kidolgoztam őket [rengeteg olyan ponton is, amit még bele se szuszakoltam végül a történetbe, hogy ki milyen viszonyban van kivel, hol nőtt fel, mit dolgozik, mi a hobbija, ésátöbbi], de aztán meg rájöttem, hogy nincs rájuk időm és nem érdekelnek és ötven oldal az egész és nem lesz hetven csak azért hogy gyakoroljak éééés *keingedi a levegőt* összecsaptam mint a kurvaélet rendjemódja. És csúnyán látszik. De legyen örök emlékeztető, hogy legközelebb csak annyit vállaljak, amire tényleg van időm.

A filmszerűen túlzsúfolt képkezelés viszont szándékos (bár ezt indikálnom kellett volna valahol, az tény): szerettem volna, ha New York a random medencepartiival és villodzó fényeivel még valószínűtlenebbnek, vagy inkább természetellenesebbnek, filmszerűnek hat, mint Night Vale: hogy úgy érezd, ez nem a valóság, hanem csak egy illúzió a valóságról, egy hálivúdi remake róla, amit leszuszakolnak a torkodon. De erre vagy egyértelműbben rá kellett volna mennem szintén, vagy hagyni a csudába ugyancsak, mert így a szándékolt referenciák (ki találja meg a Ragyogás utalásokat? o3o) inkább tűnnek zsebtolvajlásnak. Köszönöm, hogy szóltál, hogy zavarbaejtően nemegyértelmű.
Nademajdlegközelebb!
Remélemmajd.
Tanulnivagyunkitt. Fuck yeah.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS