a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. szeptember 22.

Valószínűtlenségi változó

Szóval én meg a „Carlos, az őrült tudós” headcanonom leültünk, és megírtuk ezt, és nagyon sajnáljuk. Welcome to Night Vale, Cecilos, harmadik világháború. 
 


Nemsokára ez lesz Cecil legkedvesebb emléke

- Carlos?
- Hmmhgh?
- Carlos, alszol?
- Hát. Próbálok.
Egy darabig csönd volt – alkonyi, furcsa, neszezős csönd, a frissen mosott ágynemű surrogó gyűrődéseinek hangjával, a távolban percegő órákkal, bágyadtan zúgó csövekkel és a motozó széllel az ablakbálákon túl. Cecil fészkelődött egy kicsit Carlos ölelésében, és a férfi megadóan a párnába fúrta az arcát. Az orra Cecil tarkójának szorult. Csalán- és méhviasz illata volt.
- Tehát akkor ébren vagy.
- Igen, Cecil. Igen. Ébren.
- Akkor jó.
Carlos megadóan szusszantott egyet. A hangja kásás volt és nehéz:
- Mi az?
- Ja? Semmi.
Cecil újra mocorogni kezdett. Csupasz háta Carlos mellkasának simult, és hideg talpait óvatosan a másik lábszárára fektette – ehhez persze ki kellett csavarodnia egy kissé, aminek eredményeképpen teljes testsúlyával Carlos karjára gördült. A férfi elkínzottan felnyögött.
- Mi a kedvenc virágod?
- Tessék?
- A kedvenc virágod.
- Nem… nem tudom, Cee. Asszem jobban szeretem a fákat, meg ilyenek.
- Óh.
- Hmm?
- Hát fát nem nagyon tudok hozni neked, ugye?
- Jézusom, ne hozz nekem fát.
- De azt mondtad, hogy szereted.
- Mi a te kedvenc virágod?
- A pipacs – vágta rá Cecil, és bólintott hozzá. Carlos elfojtott egy ásítást.
- Miért pont a pipacs?
- Olyan, mint a virágzó vér, nem?
- Aha. Oké.
- Gyönyörű. Miért pont fák?
- Nemtom. – Fészkelődött egy kicsit. - Amikor még kicsi voltam, mármint ööö, nagyon fiatal, akkor egy kék házban éltünk és… és ott volt egy narancsfák, és azt nagyon szerettem. A nagyanyám mindig a radiátorra tette a narancshéjat és akkor olyan illat volt a szobámban, és tálkába tette a szirmokat. – Megnyalta az ajkait. – Flor de azahar.
- Az mit jelent?
- „Narancsvirág”. Ő ecuadori volt és ööö, sosem tanult meg angolul. Én meg sosem tanultam meg spanyolul, és fiatal voltam, amikor meghalt, szóval csak ilyenekre emlékszem, flor de azahar; naranja… Középsuliban egy tanárom nagyon győzködött, hogy vegyem fel, de ööö, valami hasznosat akartam, szóval németet tanultam, és most már bánom, azt hiszem. Semmire nem mentem a némettel és az őseim forognak a sírjukban, vagy nem tudom.
- Flor de azahar. – Cecil elgondolkozva ízlelgette a szavakat, aztán vidáman kijelentette: - Majd hozok neked narancsvirágot.
- Ugye, tudod, hogy ööö… Nem igazán… Szóval ahogy a fán nőnek?
- Hozok neked egy marékkal – döntötte el Cecil, és hátrahajtotta a fejét, feltételezhetőleg egy jóéjszakát-csókért, de végül csak Carlos állát érte el. Kapott oda egy gyors puszit. Carlos elmosolyodott, és lejjebb csúsztatta a kezét Cecil derekán.
- Csak ne a Suttogó Erdőben szedd… – mormolta. Ebben a pillanatban kopogtattak a hálószoba ajtaján, három nehéz dörrenés, döbb-döbb-döbb. Cecil felkapta a fejét, aztán felsóhajtott és visszahanyatlott a párnára.
- Nem kellett volna megemlítened a Suttogó Erdőt.
A küszöb alól a seriff titkosrendőrségének villogó szirénafénye szűrődött be.



Nemsokára ez lesz Cecil leggyűlöltebb emléke


- Kedves hallgatók! Nagy hírek! Megtisztelő kötelességem bejelenteni, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadban áll... egy ideje. Múlthét kedd óta. Gondoltam, szólok. Illett volna korábban, de volt egy kis kavarodás a szerkesztőségnél. Elnézést kérünk. A lényeg! Ellenfelünk... kelet. Nagyjából. Egy egész csomó országot felsoroltak itt nekem, a legtöbbnek vicces neve van. A cipőcsinálós legalább ismerős. - Lenézett a papírra, és várt három szívverésnyi ütemet. Megnyalta az ajkait. Az ADÁSBAN felirat vörösen tükröződött az orrára tolt olvasószemüveg lencséjén.
- Városunk vezetősége felszólít minden harcképes férfit, hogy vonuljon be az amerikai hadseregbe. Bár természetesen nem kötelező, de szép lenne tőletek. Szálljatok a fekete helikopterre, mely rögtön a helyszínre röpít majd benneteket a reggel. Aki inkább dezertálna, az a rozsdás, kopottas hússzínű helikoptereket keresse, melyeket nyilván felrobbantunk majd. Ne feledjétek: aki egy helikopterre sem száll fel, és nem visel lila karszalagot, az feltétlenül győződjön meg róla, hogy Addy Grym – tudjátok: a temetkezési vállalkozó – felismeri őket a fogsoruk alapján, és rendesen le tudja betűzni a nevüket. Addy diszlexiával küzd, és megkönnyítenétek a munkáját ezzel a kedves gesztussal Egy újabb félrevésett sírkő mindannyiunknak kínos lenne. Hadba hát, hallgatóim! A nőknek, gyerekeknek, öregeknek és mindenkinek, akik elavult sztereotípiák szerint harcképtelenek, a seriff titkosrendőrsége hagy egy ásót. Javasolják, hogy Night Vale legyen a föld alatt, mire visszatérünk, de ne a földdel egyenlő. Emlékezzetek, mi történt a polgárháború idején: elfelejtettük, hová ástuk a várost, és évekig nem lett meg; a világháborúkra őseink már nagy vörös X-el jelölték, de ezt bizonyos vadászgépek félreértették. Jó éjt hát most, és jó munkát. Viszontlátjuk még egymást? Talán. Fogunk még látni az atombombák villanása után? Nem valószínű. Lesz egyáltalán szemünk és arcunk? Kizárt. Kitart-e Desert Bluffs röhejes védelmi rendszere? Reméljük, nem. Jó éjt, hallgatók. Jó éjt, Night Vale. Búcsúzom: jó éjszakát.
Lekapcsolta a mikrofont, és lekeverte a zene sejtelmes zongorafutamait, aztán kikapcsolta a laptopot, és lecsatlakoztatta a központi számítógépről. Felállt a gurulós műanyagszékből, mire a fejhallgató kábele visszahúzta, és tiszta erőből bevágta a fejét az asztal sarkába.
- Sosem tanulok... - motyogta, gondosan kihúzta a kábelt és a nyakába akasztotta a fülest. A laptopot becsúsztatta egy táskába, és körbenézett. Tétován kinyúlt a bögréjéért, de aztán a mozdulat elakadt a levegőben. Szigorúan sarkon fordult, és határozott léptekkel indult az ajtó felé. A keze tétovázott a kilincsen. Hátratekintett megint. A stúdió üres volt és semmilyen.
- Tizenöt év – mondta magának.
A belépőkártyáját leadta a portán. Remélte, hogy ez majd egy ünnepélyes és sokatmondó pillanat lesz, de nem volt ott senki, aki elbúcsúzzon tőle. Átvágott az előcsarnokon, és hallgatta a léptei visszhangját.
Kint homokvihar tombolt. Felhúzta a sálját az orráig, és leszegett fejjel sietett a parkolóhoz. Az autója szélvédőjére valaki azt írta fel vérrel: hiányozni fogsz.
- Awww – búgott Cecil. Aztán elolvasta a folytatást is: sosem jössz vissza, ugye tudod?

* * * * * 
 
Az utcáról látta, hogy az apartman ablakában nem égnek fények. Előkereste a kulcsát és a mobilját, és a telefont a vállának szorítva baktatott fel a hűvös lépcsőházban.
Carlos, a tudós számát tárcsázta. Jelenleg a kutatásaim túlságosan is lekötnek ahhoz, hogy fogadjam a hívását. Hagyjon üzenetet a sípszó után.
- Én vagyok. Mikor jössz haza? Szia.
Az üres lakásban lehajigálta a cuccait. Nem akart villanyt gyújtani. A sötétben a hűtőhöz botladozott, ami Carlos diétás proteinshake-jeivel volt tele. Csak kitárta az ajtaját, és nézte a csendben pislákoló fényt, hagyta, hogy a hideg az arcába dőljön és belélegezte a vanília és az eper valószínűtlen illatát. A zsebében megrezzent a telefon.

Önnek 1 új üzenete érkezett
Feladó: **szerelmem**
bocs ma kések ne várj meg x

Feladó: saját szám
Címzett: **szerelmem**
OK akkor elkezdem bepakolni a bőröndöt 
 
* * * * * 
 
Amikor azt kérdezte magáról: „valóban szükségem lesz-e erre?”, ráébredt, hogy az összes tulajdona haszontalan. Három koffert is kikészített, de végül mindene elfért egy hátizsákban. Az ágy szélén ülve, összekulcsolt kezekkel bámulta zoknis lábait, aztán elment tusolni. Pöttyös alsónadrágot vett fel, egy fehér pólót és egy tengerészkék kardigánt. A konyhába sétált, csinált magának egy csésze neszkávét, aztán bekapcsolta az xboxot és feltette a Slendermant. Már négyszer meghalt, amikor Carlos egyszerre berobbant egy hatalmas csokor pipaccsal.
- Cee, kérlek, beszéljük meg – lihegte, aztán megtorpant és értetlenül nézte a törökülésben kuporgó Cecilt. Cecil felé fordult, aztán visszanézett a televízió képernyőjére, ismét Carlost nézte, majd megint a képernyőt.
- Meg tudom magyarázni – kezdte óvatosan. - Megnyugtat.
- A frászt hoztad rám – sóhajtott Carlos. A virágokat letette az előszobai komódra, és kibújt a cipőjéből. A laborköpenyt, a homlokára tolt védőszemüveget és a gumikesztyűit nem vette le. Cecil lestoppolta a játékot, a komódhoz ment, felkarolta a pipacsokat és a szirmaikba temette az arcát. Carlos fáradtan rámosolygott, a nappaliba imbolygott, aztán arccal előre végignyúlt a díványon.
- Azt hittem, kiköltözöl, és a cuccaidat pakolod – dünnyögte a díszpárnába. - A labortól idáig sprinteltem. Plusz-mínusz kitérő a virágoshoz.
- Miért költöznék ki a saját házamból? - kérdezte Cecil, amíg lábujjhegyre állva kerített egy vázát. - Miért hagynálak el?
- Nem tudom. Csak megijedtem. - Oldalra hengeredett, és felkönyökölve a villódzó képernyőre hunyorgott. - Az arctalan fickó komolyan megnyugtat?
- Nincs arca, úgyhogy azt tudom képzelni, hogy mosolyog.
- Hümm. Gyere ide. Ha nem dobsz ki, akkor meg kell masszíroznod a vállamat, megint beállt.
- Csak erre tartasz, mi?
Cecil felült a karfára, Carlos pedig türelmetlenül hátrahajolt. A televízió kékes fénye bederengte a zsúfolt nappalit. Egy darabig egyikük sem beszélt, aztán Carlos elégedetten felsóhajtott.
- Ez az, pont ott. Egyébként akkor mire pakoltál?
- Tessék?
- Hát valamit pakoltál nem?
- Ja? A frontra.
Cecil érezte, ahogy Carlos izmai megfeszülnek a keze alatt. Az arcát nem láthatta, de a hangja meglepett, szinte felháborodott volt:
- Mégis milyen frontra?
- Hát A Frontra – magyarázta Cecil erőltetett nyugalommal. - Kiküldtek haditudósítónak. Nem mondtam?
- Nem – vágta rá Carlos élesen, és hirtelen szembefordult vele, a kezeit a térdére csúsztatva. - Cecil, te teljesen meghülyültél?
- Ne nevezz hülyének. Mégis mi a bajod?
- Haditudósító? Komolyan? - Carlos valahogy úgy hangsúlyozott, mint egy kezdő színész. Cecil biggyesztett és vállat vont.
- Dolgoztam már haditudósítóként – jelentette ki sértetten. - Amikor gyakornok voltam.
- Akkor nem volt semmiféle háború.
- De volt. A Nagy Night Vale-i Mészárlás...
- A Nagy Night Vale-i Mészárlásban felső hangon kétszázan haltak meg, ami nálatok egy hétvégi átlag – vágta rá Carlos. - Ez meg jó eséllyel a harmadik világháború.
- És? Ez nem befolyásolja a képességeimet. Tudok morze-kódot olvasni, meg minden. - Lekopogta a karfán: ti-ti, ti-tá-ti-ti, ti-ti-tá.
- Én is tudok, és a fronton vagyok? Nem.
Cecil felpattant, és a karjait összefonva maga előtt a fürdőszobába viharzott. Carlos sóhajtva a nyomába eredt, mire az arcába csapta az ajtót.
- Cecil? - Kopogott. - Nyisd ki. Cee. Kérlek. Ez nevetséges. Engedj be. - Cecil nem válaszolt. Carlos megadóan sóhajtott. - Szeretlek.
- Bizti?
- Biztos.
Cecil kinyitotta az ajtót, és a félfának dőlt. Hunyorogva nézett Carlosra.
- Miért nem akarod, hogy együtt menjünk?
- Hogy micsoda?
- A frontra. Miért akarod, hogy én itthon maradjak?
- Hát én például itthon maradok.
- Tessék?
- Mert mit gondoltál?
- Hogy együtt megyünk – ismételte Cecil, és a fürdőkád peremére huppant. Előre görnyedt, és a tenyerébe temette az arcát.
- Ez nem valami romantikus nyaralás... - suttogta Carlos, Cecil pedig szipogva rávágta:
- Persze, hogy nem! Gyűlölöm a háborút – mindenki gyűlöli, de ez? Nélküled hogyan... csak úgy tudtam volna elviselni, ha... mi az hogy... Nem mondtam neked semmit, azt hittem, úgyis együtt küldenek ki minket... - Rávágott a kád fémperemére. Az tompán döndült.
- Engem nem küldenek ki sehová.
- Kaptál lila karszalagot?
- Nekem nem kell lila karszalag.
Carlos hangja vészjóslóan nyugodt volt. Cecil az ajkaiba harapott, és az öklével elmaszatolta a könnyeit.
- Carlos... ne haragudj, de mi a fene folyik itt?
- El kell neked mondanom valamit.
Cecil a fülére szorította a tenyerét, Carlos pedig letérdelt elé.
- Nem akarom hallani – szűrte Cecil a fogai között. - Nem érdekel. Valami szörnyűség, ugye? Minden hír az.
Carlos óvatosan a kezébe vette Cecil kezét, és mélyen a szemébe nézett. Carlosnak zöld szeme volt, mint a fák levele, a tenyere cserzett volt és meleg.
- Szerinted miért jöttem Night Vale-be?
- Mert „tudományos szempontból messze a mi városunk a legérdekesebb” - idézte Cecil, és nevetve felcsuklott. Carlos mosolya szomorú volt és halovány.
- Ezt mondtam – ismerte be.
- Hazudtál?
- Részigazságokat mondtam. - Félrehajtotta a fejét. - Gondolkozz, Cecil. Mit kerestünk a sivatagban? Én, az összes tudós, aki itt járt; miért jöttünk? Ki küldött minket?
- Ó, Istenem. Istenem, Istenem, Istenem.
Carlos lehúzta a gumikesztyűt a kezéről, és összefűzte az ujjait Cecil ujjaival. A férfi kerülte a tekintetét.
- Bombákat tesztelünk – mondta Carlos nyugodtan és tárgyilagosan. - Egy olyan bombát építek, ami örökre békét hoz.
- Egy csomó minden érdekelt téged – szakította félbe Cecil. - Egy csomó mindent megvizsgáltál, a fákat, az árnyékokat, a-az órákat, meg a vegyszerek, meg... meg...
- Ha elmondom, miért tettem, akkor perceken belül itt lesz a seriff titkosrendőrsége. Hadititok, azt hiszem.
- Akkor ne mondd el.
- De megérdemled, hogy tudd. Cecil... hé. - Az álla alá nyúlt, és felszegte a fejét. - Szeretlek. Szeretem ezt a várost. Szeretem ezt az országot, ezt a bolygót; meg foglak menteni titeket, érted?
Cecil lassan megrázta a fejét. A torka száraz volt és ismét kapart a könnyektől.
- A Valószínűtlenségi Változót használtam fel – magyarázta Carlos. Egyre lelkesebbnek tűnt, a pupillái kitágultak. - Ez az elmélet egészen új. Night Vale-en tesztelték először. A kísérlet eredménye mindenkit megdöbbentett, és új reményt adott a...
- Itt nem volt semmiféle tesztelés. Amióta csak itt vagyunk...
- Azóta vagytok itt. Nincs történelmetek, csak kitalálták.
- Nem igaz.
- A bomba felrobbant – mondta Carlos, ahogy talpra állt és megigazította a köpenyét. - Egy miniatűr ősrobbanásként létrehozott egy alternatív, paradox univerzumot. Amire nem számított senki az az volt, hogy ez az univerzum benépesül majd. - Gyengéden végigmérte Cecilt, és mosolygott. - Nem voltam hajlandó elhinni, hogy igaz. Hogy működik. Felrobbantottak egy újabbat Desert Bluffs-ban...
- Az nem lehet.
- Azért vagyok itt, hogy létrehozzak egy újabb ilyen bombát. Nagyobbat, mint az összes idáigi. Hatásosabbat. Ha Amerika rendelkezni fog ezzel a fegyverrel, az, az hidegháborús helyzetet teremt. Az atombombák, a biológiai fegyverek, mind eltűnnek. Mind megadják magukat, és béke lesz. Béke lesz, vagy újrateremtjük a világukat.
Cecil légzése elnehezült. A bejárati ajtón kopogtattak.
- Szeretlek – ismételte Carlos. - Azt akarom, hogy biztonságban legyél. Két hét, és véget vetek a háborúnak, az összes háborúnak. Ígérem.
- Carlos...
Felizzottak a vörös szirénafények, végigpásztáztak az egész lakáson: az ablakok izzani látszottak. Cecil a tenyerével megtörölte az orrát, félretolta Carlost és az előszobába ment.
- Azt hittem, van saját kulcsotok, nemrég másoltattam nektek egyet! - kiáltott ki az ajtón.
- Haragszol rám? - kérdezte Carlos. Cecil átnézett a válla felett. A férfi még mindig a fürdőszobában állt, kezeit a laborköpeny zsebébe süllyesztve. Gyönyörű volt. Tökéletes. Cecil lenyomta a kilincset. A seriff titkosrendőrsége betódult az ajtón, és előreszegezett géppuskákal körbekerítették Carlost. Ő rutinosan a tarkójára fűzte az ujjait, és közben végig Cecilt figyelte, aki csak mozdulatlanul állt, és mozdulatlanul nézte, ahogy elvezetik.
- Nem tudok haragudni rád – suttogta maga elé, amikor közel értek. Carlos elmosolyodott, és biccentett felé.
Cecil az ujjait tétován a pipacsok szirmai közé fúrta, amik erre a szárról leválva lehulltak mind. 
 
Nemsokára
A reggel bakancsot húzott, katonai nadrágot, golyóálló mellényt, és gázálarcot vett fel. A dögcéduláját védő műanyagtokba becsúsztatta Carlos egy hajtincsét, amit a párnája alatt tartott, és csókot lehelt rá.
Már vissza kellett volna érnie az őrizetből. Cecil nem tudta, miért várja haza még mindig. Egyszerűbb lett volna gyűlölnie, de valahogy nem volt igazán csalódott vagy kiábrándult. Valami fásult, félálom-szerű állapotban szállt fel a helikopterre. Az önkéntesek között ott ült Dana, és persze, Steve Carlsberg is, ki más; és Cecil csak mellette kapott helyett. Felhúzta a térdeit, és a homlokát a térdének szorítva összekuporodott. 
 
* * * * * 
 
A külvilág semmiben sem különbözött Night Vale-től. Az emberek tömegével, értelmetlenül haltak meg, és Cecil ott volt, hogy beszámoljon róla. 
 
Ahová vitték, ott homokdűnék takartak mindent, a táj sík volt és kietlen, a semmibe ásító puszta föveny. Éjjel hideg hold kelt fel, nappal hő perzselt és a bakancs műanyagtalpa megolvadt. Cecil aknamezőkön vágott át, és közel huszonnégy dialektusban tudta mondani, hogy „civil vagyok; kérem, ne lőjenek.” 
 
Amikor elindultak, angyalok is jöttek velük és kámzsás alakok. Ők semmivé foszlottak, kevesebbek lettek, mint a derengő délibáb. Ez talán Carlost igazolta. Cecil kétségbeesetten akarta a tévedését: az igazság megismerése nem ér fel egy gyönyörű, gyönyörű hazugsághoz. Néha azt mondta magának, hogy Carlost csak összezavarták – földönkívüliek vagy átláthatatlan kormányhatalmak csapták be. Máskor rájött, hogy nem érdekli, tévedett-e vagy sem; amikor hajnalban a barakkban reszketett egy földre terített pokrócon, aminek a szélébe szíjat fűztek, hogy könnyen hullazsákká lehessen alakítani, csak azt akarta, hogy mellette legyen: a közelségét kívánta, és semmi mást. 
 
Amikor az áldozatok számát jelentette, az igazságra vágyott. Egy bombát akart, ami véget vet az egésznek. Egy hatalmas és hófehér robbanást. 
 
Bármi is volt a valószínűtlenségi változó, kétségkívül az irányította az életüket; és az irányította a szerelmüket is. 
 
* * * * * 
 
Carlos becsapta őt. Hangosan csámcsogott, horkolt, csigalassan vezetett, kiborult, ha nem szín szerint sorakoztatta fel a zokniit a fregolin, beképzelt volt, gőgös, egy kicsit korlátolt, rágta a körmét, sokszor durva volt vagy hideg, és Cecil szerette őt. Szerette őt rajongva és tudatlanul, szerette őt túlcsordult imádattal, szerette őt szomorúan és puhán, szerette őt elomolva, szenvedéllyel, izzva, lángolva, félve, könyörögve, hiába; szerette őt örökre. 
 
* * * * * 
 
Eltelt két hét, és Carlos nem jelentkezett, és nem nyerték meg a háborút. Az amerikai centrum nem tudott semmiféle fegyverkísérletről, vagy csak nem lett volna biztonságos elárulni, még kódolt formában sem.
* * * * * 
 
Cecil kódneve Pipacs volt. Carlos hozott neki egy csokorral, amikor megrémült, hogy elhagyja. Ha visszatér a háborúból, ha valaha is hazatér, visz Carlosnak egy narancsfát. A menzán minden szerdán, a gyümölcsnapon, gyűjtötte a magokat a zsebébe.
 

Mindig, mindig, mindig


Már aludt, amikor a telefonja rezegni kezdett. Különös ritmus volt: ti-ti, ti-tá-ti-ti, ti-ti-tá. Álmosan kinyúlt érte, és az oldalára gördült.
- Központ, jelentkezem. Vétel. Mióta van térerő? Vétel.
- Cee?
Cecil felült, és körbenézett. Mindenki aludt már, vagy legalábbis színlelte. A fogaik vacogtak az éjszakában. Cecil a válla köré kanyarította a pokrócot.
- Carlos? - suttogta. A vonal zúgott és recsegett.
- Annyira sajnálom – mondta Carlos, aztán azt mondta: - Elcsesztem.
- Semmi baj. Semmi baj, hé.
- Nem érted. Megépítettem. Sikerült.
- És...?
- És akartak egy tesztet. És itt... a közelben kellett, és... annyira sajnálom, Cecil. Night Vale...
- Hol vagy most?
- Night Vale-ben. De Night Vale már nincs itt.
- Megtalállak.
- Egy alternatív síkra került. És ez... szóval a valóságra hasonlít, de nem a saját valóságára, és...
- Megtalállak – ismételte Cecil.
És még aznap éjjel útnak indult. 
 
* * * * *

Carlos valamikor azt mondta neki, hogy a fizika megbonthatatlan alapegységei ezek: út; idő; sebesség – és most egyik sem számított. A kedvéért az utak felpúposodtak, meggörbültek és elhajlottak, előre vitték őt talán térben, talán időben. Minden mozdulatlannak tűnt, de ez lehet, hogy csak a gondolati sebesség állapota volt.

* * * * *

Elért Night Vale-hez: a helyhez, ahol Night Vale állt valamikor, és ami most üres volt, ameddig a szem ellát, vörös homok. Cecil letérdelt, és aztán eszébe jutott valami. Ásni kezdett. A kezével kaparta a földet, és hamarosan egy üvegburába ütközött. Akkor kopogtatott, döbb-döbb-döbb. És beengedték. 
 
* * * * *

Az utcák jobbára üresek voltak; és teljességgel érintetlenek. Carlos laborjának ablakából fekete füst hömpölygött. A férfi nem volt ott, és nem volt az ő lakásán sem. Cecil az utcákon bolyongott a mesterséges fényben: minden lámpa égett. Megnyúlt árnyéka bicegve követte őt.
A kutyaparkhoz ért, és átmászott a kerítésen. Félelem nélkül vágott át az összefüggő homályon. Addig gyalogolt, amíg egy ajtóhoz nem ért, mely önmagában állt a semmi közepén. Átlépett rajta. Egy házba jutott, fehérre meszelt, csupasz szobákba. Körbejárt az összesben, és Carlos-t szólongatta. Végül kimerülten rogyott a mosogató mellé a konyhában.
- Carlos? - motyogta. A zsebében felzizzent a telefon. Előkereste: narancsmagok gurultak szét.
- Cecil? Hol vagy?
- Most felálltam. Az ablakhoz megyek. Hol vagy?
- Ugyanabban a házban vagyunk? Honnan tudtad...?
- Ez a határház. Ugyanott vagyunk. Csak nem ugyanakkor.
- Ó, Istenem. Istenem. Az időt tépte fel a bomba, nem a teret. Cecil, én...
- Nézz ki az ablakon. - Cecil félrehúzta a függönyt. - Nézd csak, Carlos. Van egy narancsfánk.
Carlos sírósan felnevetett. Cecil szorosan lehunyta a szemét.
- Most átöleltelek – mondta Carlos. - A karjaimban tartalak. Nagyon szorosan. Ne mozdulj.
- Nem mozdulok. Nem megyek sehová.
- Visszatalálok hozzád, Cecil. Tudod, hogy miért? Mert teljesen lehetetlen. De én vissza fogok találni hozzád.
- Tudom.
- Még mindig a karjaimban tartalak.
- Tudom.
- Még mindig, még mindig, még mindig...

És ott álltak, a levegőbe kapaszkodva; és várták, hogy az idő megtorpanjon valamelyikük oldalán, hogy lelassuljon vagy feleslegessé váljon, és a két dimenzió egymásba hajoljon és átölelje egymást. És ott állnak, még mindig, még mindig, még mindig... 















truffu csodálatos rajza












20 megjegyzés:

Yvonne írta...

Annyira örültem hogy milyen édesek együtt, erre te a földbe tiprod az érzéseimet :'( Egyébként remek lett, mint mindig, de ez a vég, hát fáj a kicsike szívecském :(

Luca írta...

D':
Amikor láttam, hogy világháború, akkor felkészítettem magamat, hogy valamelyikük, vagy talán mindkettejük meg fog halni a fronton/egy bombázásban/valahogyan. De átvertél. (Vagy én vertem át magamat?) Egyszerűen zseniálisan hoztad a WTTNV groteszk hangulatát, Cecil rádióműsorát az eredeti szerzők se tudták volna cecilesebben (?) megírni. És a vége... kibírtam, hősiesen kibírtam épphogy nedves szemekkel, aztán az utolsó mondat széttépte a szívemet és elkezdtem sírni. És még mindig sírok. Rohadtul zseniális vagy. *orrfújásokkal tarkított tapsvihar a háttérben*

Reyklani írta...

Az első mondatig hiún reménykedtem benne, hogy ez most valami édes lesz, és vidám, máér amennyire Night Vale vidám lehet, aztán jött a következő mondat.
Három részletbe olvastam el, mire egyszer sikerült, de megérte.
Megint sírok és szerintem a könyeimmel megtölthetsz egy fürdőkádat.
Az egész rettenetesen Night Vale-s, és Cecil meg Carlos tökéletesek.
Én drukkolok nekik.
Hát ez nem lett értelmes, viszont ilyen fátyolos tekintettel és megtaposott szívvel ne is várj tőlem többet.
Köszönöm, hogy olvashattam!

Raistlin írta...

YVONNE, köszönöm és sajnálom (//・_・//) Az eredeti koncepcióban csak olyan csendesen szomorkás történetet szerettem volna, aztán a sztori fogta magát és fogott egy ásót és elkezdett a földbe döngölni.

LUCA, nagyon-nagyon szépen köszönöm! Eleinte egy második világháborús AU-t akartam, de az túl sok kérdést vetett fel - igazi-e Night Vale vagy sem, az egész melegkérdés akkor nagyon kínos volt akkoriban, és valahogy ízléstelen lett volna Carlost az atombombával kapcsolatba hozni. Annak valami boldogtalanul boldog végkifejletet akartam. Viszont. Legalább. A KÖVETKEZŐ FLUFF LESZ. Fluuuuuuuuuuuuff.

REYKLANI, én köszönöm a kommentet!

V-chan írta...

Csak annyit tudok mondani, hogy elsírtam magam, és most is itt bőgök, amíg írok neked :(
Könyörgöm, írj valami fluffot is róluk, megérdemlik a boldogságot :(
De nagyon jó lett. Nincsenek rá szavak.

Raistlin írta...

V-CHAN, lesz még itt xoxoxo, egyet se félj; elgondolkoztató tanulmánytéma lenne, hogy a mézédes és az-isten-is-egymásnak-szánta-őket párosok, mint a Cecilos vagy a Crowley/Azirafael miért vonzzák úgy az angst történeteket, mint a mágnes...

Mary Wolf írta...

Istenem, annyira gyönyörű volt! Hihetetlen mennyire jól vissza tudod adni Cecil karakterét :D Annyira akarom, hogy boldogok legyenek, hogy össze morzsolódik tőle a szívem T.T A sírás határán vagyok azt hiszem... A végén csak néztem magam elé és azt mondogattam hogy ez nem történhet meg. Én is arra számítottam, hogy valamelyikük meghal, de ez még szívfacsaróbb lett szerintem... És most mindenki hagyjon engem elmerülni a végtelen szomorúságban *a szoba legsötétebb sarkába kuporodik és katatóniás állapotba kerül*

Dragda írta...

Mesterien értesz ahhoz, hogy érzéstelenítés nélkül tépd ki a szívem a mellkasomból... *sóhaj*

Köszönöm az élményt, mert valamilyen szinten jól esett. Mert hát édes egek, legalább a szerelmük örök és úgyis megoldják, mindig megoldják. *tud róla, hogy túl optimista, de most muszáj annak lennie, mert csak így éli túl*

Raistlin írta...

MARY WOLF, annyira örülök, hogy tetszett; köszönöm szépen <3 Legközelebb ígérem, csak megölök mindenkit; akarom mondani....

DRAGDA, köszönöm szépen, és reménykedjünk együtt. Against all hopes.

Sophie írta...

Kicsi szívem darabokban, már megint.
Istenem, a vége annyira gyönyörű és annyira fájdalmas. Az utolsó bekezdés... nem tudok mit mondani.
Úgy meg tudod ragadni ezt az egész Night Vale hangulatot mint szerintem nagyon kevesen, ha ficet olvasok tőled az teljesen hiteles, beleolvad ebbe a groteszk, minden realitást nélkülöző világba. Egyszóval: Zseni vagy!
Kérlek, kérlek valami vidám történet legyen a következő! Már hiányzik, hogy arcon hányjon valaki egy nagy adag rózsaszín vattacukros flufftengerrel.
Puszi: Sophie

Raistlin írta...

SOPHIE, nagyon szépen köszönöm a hozzászólást *idüllt vigyor* Szeretnék fluffot ígérni, deeee pont nem azzal halmoztok el a comissionökben [ti kis huncutok :D] - de esküszöm, egyszer. EGYSZER. Remélem hamarosan. Mert megérdemlik. Nagyonnagyon.

Ivy írta...

Annyira tökéletes. Egyszerűen nem tudok mit mondani, a szerkesztés, az ötlet a minden, minden. Fantasztikus. *szörnyen megkésve és megtörve és ráadásul keveset is de azt tiszta szívvel* Szóval őszinte híved:
M.

Raistlin írta...

Nagyon-nagyon szépen köszönöm, feldobtad a napomat ezzel a hozzászólással (◡‿◡✿)

D.L.L. írta...

*diszkréten szipog, majd szemrehányóan kifújja az orrát* Annyira az elevenembe találtál ezzel a történettel, hogy csak na. Eleve háborús romantika, orrbaszájba reggelirebédrevacsorára minden formában ; és ez a volt egy tervem, de beléd szerettem és minden összezavarodott, ettől az összes valha olvasott romantikus regényem élménye rámszakadt egyszerre, és akkor ehhez adjuk hozzá a Cecilost, és a fluffszerű kezdést amiből náluk előre lehet tudni, hogy tragikus lesz a vége. Elolvastam hajnali fél egykor, csöndben álombasírtam magam, és tudodmit? Rohadt jól esett! Ezt az élményt keresem mindig a filmekbeben meg az irodalomban, és nálad már nem először találom meg.
*mazochista módon elolvassa még ötször*

Raistlin írta...

D.L.L., annyira örülök, hogy tetszett ;u; Nagyon szépen köszönöm a gyönyörű kritikát - éppen műhelyben van egy újabb Cecilos történet (csodák csodája... ki gondolta volna... meglepő fordulat!), és ígérem, az vidámabb.
[Mindig megígérem.
Mindig.
Aztán elkezdenek ötleteim lenni.]

River írta...

Az a legjobb ezekben az írásaidban, hogy hátteret adnak a dolgoknak, és valamilyen szinten döbbenetet is…ezt megpróbálom jobban kifejteni. Night Vale tökéletesen elfogadható a maga kellemes kis borzalmaival egészen addig, míg nem hasonlítod valami máshoz. Bármi máshoz. AKÁRMI máshoz. Tömeges elhalálozások, vérespofájú diktatúra, de semmi baj, mert a hold ragyog és ők ott, akkor per pillanat épp élnek, nekik az a valóságuk, és ebbe mi is hajlamosak vagyunk belefeledkezni.

Aztán egyszer csak beüt a valóság, borul a világkép, és itt kezd el döbbenetes lenni az írás. Kontrasztba kerül a létező világ, és annak a lehetősége, hogy a mindennapi Night Vale, ez az otthonos, csak egy kis féreghajtás a valóságban. A reality bomb behozása amúgy rettegett jó megoldás volt.
Tényleg.

Gyönyörű a történet felépítése is, hideg lábaktól a bőröndpakoláson át a robbanások közötti ziháló lélegzetvételekig. Finoman sodródik az egész, és észrevétlenül lesz egyre borzalmasabb. A saját megjegyzésedet fordítanám ellened: creepy, scary, és a harmadik amire nem emlékszem pontosan, de gruesome és dreadful vagy akár lőhetem ide az összes angol szinonimát, mert a lényeg ugyanaz marad: fokozatosan válik egyre szörnyűbbé.

Kiemelőfilc: ahogy Cecil ott hagyja a stúdiót, az az egyik leg-Cecilebb dolog.
A hazaindulás pedig a legabszurdabb, fájdalmasan szép, félig gyerekmese, félig torokszorító küzdés az életért, kiüresedett várakozás, ahol is akarattal meggyőzöm magam arról, hogy lesz jobb, de igazából nem hiszek benne.

Minél többször olvasom, annál mélyebben szeretem, és kibaszott narancsmagok.
:x

Raistlin írta...

RIVERTA (pontosan): vissza kellett olvasnom a novellát, mert pár részletre, amit kiemeltél, egyáltalán nem emlékeztem [és nagyon örülök, hogy téged pedig pont hogy így megfogtak]

És egyszerűen csak meg akarom köszönni hogy komolyan képes voltál tárt kritikákkal hazavárni, mert ennélszebbetjobbat én keresvesoha fogadtatás *mondta ékes magyarsággal, majd bevette magát a sűrűbe, melyből meghatott szipákolás hallatszódott azontúl*

Mitsuki írta...

Réges-régen tervezem én ezt...


Már a cím megpillantásakor tudtam, hogy imádni fogom. Egyszerűen oda vagyok a tudományos utalásaidért, amivel képes vagy egyszerre megalapozni és elpusztítani a természet és a világ emberi elmével felfoghatatlan törvényeit és titkait. Persze nem mellékesen az AU alapötletéért is repesek, az alternatív történelem (beleértve a jövőbelátást is) és az amögött megbújó indokok kutatgatása pedig szívem csücske.

Előre is elnézést kérek az én rögeszmésen racionális elmém még a tankönyvek megfogalmazásainál is kockább kifejezéseiért, de nálam ez tényleg így játszódott le fejben. Aztán gondolkodtam még...
Bocsánat.

A matematika a valószínűségi változó segítségével képes definiálni olyan eseményeket, melyeknek nulla a valószínűsége, mégis lehetségesek. Akkor a valószínűtlenségi változó segítségével képes lehet létrehozni azokat, amiknek egy a valószínűsége, mégis lehetetlenek. Pl.: Cecil és Carlos élete két külön idősíkon. Összetartoznak és pont.

A végtelenben minden sík párhuzamosan fut és metszi is egymás egyazon pillanatban. Az idő sem egyenesen folyik, relatív, az idődiletáció miatt el is hajolhat a síkja.
Hiszem, hogy ebben a pillanatban találkozhatnak és együtt is maradhatnak a távoli végtelenségben örökkön-örökké.

Vége...

...a borzalmas kockaságnak. Jöjjenek a kedvenc részek és édes, érdes apróságok.

Pipacs. Virágzó vér. Imádom. A hasonlatot is, és a lágy nyári mezőket élesen megtörő, vörösen örvénylő virághadat is, a magányosan útszélen tengődő vándort, ami egyedül ontja a színt magából. Élénk jelenés, puhán omló szirmokkal. Ha leszakítod, hamarosan lehullanak. Megölöd. Gyönyörű.

Aztán a fejhallgató, ami visszaránt, odaköt és nem engedi, hogy olyan egyszerűen szabadulj... és Cecil sosem tanul. Ahogy én sem. (Ne tudd meg... én sem akarom tudni, hányszor játszottam már el. Csak hosszú kábel, én meg apró vagyok, meg szoktam úszni székfelborítással.) Kemény az asztallap. Szegény Cee. Szomorú Cee. Nincs búcsúztató, se ünnepély, egy teremtett vagy csak úgy létező, lélek sem köszön el tőle. Gyönyörű.

Morze és narancsmagok. Háború. Vérengzés és remény. Tépelődés. Valóság és igazság. És mögöttük két érző lény összekapcsolódása, amit nem szakít szét egy ''aprócska'' probléma.

Cecil vontatott és töretlen útkeresése, hogy kiben vagy miben higgyen, kételkedik magában, Carlosban, Night Vale-ben, az egész világban úgy am block. És ennek a csúcsa a szerelem-monológ, ha szabad így neveznem, csodásan fejti ki az örökké ellentmondásos, de mindvégi kitartó érzéseket. 'Perfect Carlos' még sem olyan tökéletes, tele van hibákkal, idegesítő szokásokkal, mégis szerethető. Hazudott neki, talán mert meg akarta védeni, talán mert szereti, talán csak önzésből, talán menekülni akart... mégsem képes haragudni rá. Gyönyörű.

Carlos, az őrült (vagy zseni) tudós, ideái, elméletei, igéretei, vágyai, álmai, hibái és hibátlan reményei, és csodás-csodás ügyetlenkedése... A Suttogó Erdő-s elszólás, a morze jelek figyelmenkívül hagyása, az idő felszakítása... Igen, kissé félresikerült a gyakorlat, de ilyen az élet, akár NV-ben vagyunk, akár nem. Semmi sem tökéletes, semmi sem működik úgy, ahogy kéne. Valahogy, a világ egy másik végéből, túl téren és időn, mégis eléri Cecilt, a Pipacsot, mobilon, a fronton, ahol nincs is térerő. Sikertelen sikerben, bánat az örömben, fény a sötétben... Élnek, mindketten élnek. És éreznek, az idő kereteit is átlépve, örökké szétszakítva, egymás karjaiban. Gyönyörű.

Akkor megtört a fagyott racionalitás. Mintha valamit, bármit, akármit jelentene a tudományos tények hobbiszerű cáfolóinál, hogy logikus-e amit tesznek, hogy van-e értelme, alapja, állítása vagy feltételezése. Van-e jelene, jövője, múltja vagy ideje. Night Vale lehetséges és valótlan. Az érzelmek valósak, de lehetetlenek. Gyönyörű.

Már nem akarok semmit sem magyarázni. Csaj hinni, hinni a lehetetlenben, kettejükben.



És ott áll a narancsfa, még mindig, és még mindig, és még mindig...

Raistlin írta...

MITSUKI, ha tudnád, mennyire jól esett olvasni a gondolataidat a ficről [akkor az kínos lenne mert tényleg nagyon és rettenetesen hálás vagyok, haddegyelekmegbalzsamecetbepácolva]


Külön köszönöm a "reálosabb" oldal kifejtését, nagyon örülök, hogy - hogy mondjam? - hogy át tudod élni ezt az aspektusát is [egyben kalapemelés jár érte]; én csak messziről csodálom a matek/fizika világát, de próbálok úgy tenni, mintha. Minthanem.
Még egyszer: köszönöm!

Mitsuki írta...

Ha ennyire jól esnek az összevisszaságaim, és még a gonosz kocka szavak is tetszenek kapsz máskor is.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS