a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. szeptember 30.

spoilt

Kamasznak lenni sosem könnyű, Night Vale-ben pedig kifejezetten nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen. Cecil tizennyolc éves, és élete legfontosabb estéje előtt áll, legalábbis a meggyőződése szerint. Egy hét van hátra a búcsúbálig, és neki nincs partnere. Közben meghalnak páran, és neki még mindig nincs partnere.

 V-chan kérése: "Arról szeretnék olvasni a drága vállalkozó írómtól... hogy milyen volt Cecil élete Carlos ELŐTT. Volt-e neki bárkije, aki fontos volt neki. Szeretett-e. Élt-e. Ilyesmiket."
A képjavaslatot köszönöm Merinek!
tw: téves és szuicid filozófiák találkozása, gyilkosságok, mentálisan sérült szereplők... Isten hozott Night Vale-ben.
A történetet még a 33-as és 44-es epizódok debütje előtt írtam; azóta erősen AU-nak számít.

fotónkon: végzős Cecil & Steve Carlsberg headcanon

S   P   O   I   L   T 



Spoilt /spɔɪlt/ (múlt idejű igeként)
1. Valami értékét vagy minőségét tönkretenni, illetve csökkenteni
2. Meggátolni valakit egy esemény vagy alkalom élvezetében
~ (
melléknévként)
1. Elkényeztetett

2. Tönkretett
 





Szombat Kettő

Cecil a matracán hevert, és a plafont bámulta. (Nem volt ágya: még kiskorában úgy döntött, esélyt sem ad a szörnyeknek, hogy elrejtőzzenek alatta. Semmit nem ért el vele, csak hogy a szörnyek átköltözzenek a szekrényébe. A matrac maradt.) A plafon nem volt különösebben érdekes. Mindent elkövetett, hogy az legyen: posztereket celluxozott fel, térképeket és ollóval körbevágott újságcikkeket, felkerült pár világítós matrica és reklámplakát, egy amerikai zászló és lázadó korszakának emlékeképpen egy nem amerikai zászló, míg végül az eredeti gerendákból már semmi nem látszott. És még mindig unalmas volt. Sóhajtva megfordult, arcát a párnába temetve, és párszor a matracba öklözött. Enyhe por szállt fel. A szülei szerint kedves gesztus volt neki adni a padlásszobát. Ha-ha. Folyton szitált a forgács, nem is beszélve a gerendatarantulákról, és a porról.
- Cilly, itthon vagy? – kiáltott föl az anyja.
- Igen, m
ert?
- Kérdezd meg édesapádat, hogy szeretne-e velünk vacsorázni.
- Jóó-óó. – Felült, és a haját idegesen hátrarázta. Akkoriban mindent elkövetett, hogy úgy nézzen ki, mint Kurt Cobain. A szakáll nem sikerült, így szomorúan megvált tőle. A frizurát már majdnem eltalálta. A kemény vonásokra már esélye sem volt. Csontos volt, vékony, nyakigláb, de nem
különösebben magas, és rengeteg törődést igényelt, hogy úgy fessen, mint aki nem törődik a ruhatárával. Levette az ouija táblát az éjjeliszekrényről, és a földre fektette. A fekete kartonlapon arannyal felpingált ABC rajza volt, egy sugárzó szemmel. Cecil a közepére húzott egy fa háromszöget, égetett lyukkal a közepén.
- Apa – mondta -, akarod nézni, ahogy én meg anya eszünk?
Várt egy kicsit. Hideg borzongott végig a tagjain, égett rőzse szagát érezte, és a keze magától megindult.
A. H. A.
- Apa. Direkt van egy „igen” festve a tábla sarkába. Tanuld már meg.
B. O. C. S. C. I. L. L. Y.
Cecil horkantott, és addig tologatta a háromszöget, amíg ki nem jött a C E C I L felirat, aztán elégedetten szusszantott.
Ledübörgött a lépcsőn, és lemosta az ektoplazmát az ujjairól a mosogatóban. A konyhájuk pazar mód gyönyörű volt: vágott virágok vázákban, lobogó, hófehér függönyök, sötét lambéria, és díszes keretben családi fotók, amiken mindenkinek lekaparták az arcát. Cecil édesanyja a bundáját az egyik szék háttámlájára akasztotta, és magassarkúban végigkopogott a márványpadlón. Egy lábas tükröződésében ellenőrizte, tart-e még a rúzsa.
- Milyen napod volt? – kérdezte.
- Nem tudom. Semmilyen. Neked?
- Hm. Apád jön vacsorázni?
- Aha.
- Szuper. – Lekopogott egy zaklatott ritmust a tálalón, aztán fáradt mosollyal megpördült. – Pizzát hoztam, ne haragudj. Nem volt időm főzni.
- Szeretem a pizzát. – Cecil levette a szárítóról a tiszta, meleg porcelánt, és egy éles késsel végighasította a csuklóját. – Elsőszülött fiad, véremet ajánlom, jelenj meg színünk előtt – darálta unottan. Az édesanyja gondosan egy konyharuhát kötött a sebére, aztán leültek mind. A harmadik szék magától húzódott ki.
- Jó étvágyat! Cilly, ülj rendesen, tedd le a lábad.
Cecil szemforgatva vett magának egy szelet pepperoni pizzát, letörölte a véres kést egy virágos szalvétában, és elkezdte apró darabokra vágni.
- Nem tudom, minek neveztél el Cecilnek, ha nem tudod kiejteni.
- Parancsolsz?
-
Ne szólíts Cillynek. Úgy hangzik, mint a „silly”, és nem vagyok idióta.
Édesanyja ugyanazzal a mozdulattal rázta hátra tökéletes csigákba csavart fürtjeit, mint Cecil.
- Azért neveztelek el Cecilnek – mondta komolyan, két falat között -, mert vakot jelent, és nem akartam, hogy látó legyél. Nem igaz, Clint?
Olyan hang hallatszódott, mint amikor éles körmök kaparják az ablaküveget.
- Apád egyetért.
-
Nem, amikor egyetért, akkor tárgyakat borogat.
Cecil édesanyja színpadiasan a homlokára simította tenyerét.
- Kicsim, migrénem lesz.
- Újabb látomás? – horkantott Cecil. Az édesanyjának a meggyőződése volt, hogy a jövőbe lát. Idáig az összes jóslata bevált, de elvárta, hogy a környezete cinikus legyen a képességeivel kapcsolatban. Cecil várt egy kicsit, aztán óvatosan belefogott: - Szóóóval. Jövőhéten lesz a búcsúbál.
- Ühüm.
- És milyen…
lesz… a búcsúbál?
Édesanyja vetett rá egy lemondó pillantást, és maga elé húzta a műsorújságot.



Szombat Három

Amikor még élt, Cecil édesapja órásmester volt. Úgy gondolta, az órák csodálatos műtárgyak, és csak a bamba tömeg profán elvárása, hogy a pontos időt mutassák. Tehát Cecil mindig elkésett az iskolából. Nyögve söpörte félre azt a gyönyörű katasztrófát, ami az ébresztőórája hivatott volt lenni, és a fürdőszobába rohant. Megcsúszott a fekete-fehér kockacsempén szétfröcskölt vértócsán, és a fejét tiszta erőből a mosdókagylóba vágta.
- Apaaa… - nyögte, talpra kászálódott, felmart egy törülközőt, a földre dobta, és próbálta a lábával feltörölni a jelenést, amíg fogat mosott.
Hat éves volt, amikor édesapja szétmarcangolt holttestére bukkant a fürdőkádban. A férfi azóta itt kísértett. A tükrökben látni lehetett néha: folyton mosolygott. Vigyorgott, ami azt illeti, tele szájjal és üresen ásító szemekkel. „
Mindig mondtam, hogy hajtsa le maga után a vécéülőkét”, jegyezte meg az anyja, amikor ráakadtak a hullájára, és Cecil jól emlékezett, cigarettára gyújtott és átölelte őt. Bíbor pongyolát viselt és gyógyszerillata volt, és a pongyola zsebében ott lapult egy konyhakés.
Cecil az ujjaival átszántott a haján, és az arcára locsolta a vizet. Apja tükörképének élénél elválasztott, szigorú frizurája volt, vastag szemüvege, és vidám nyakkendőket csomózott átvágott torka köré. Cecil rettegett tőle, hogy egy nap ő is így fog kinézni – nem halottan:
konszolidáltan.
✮ ✮ ✮

Bár a Városi Tanács betiltotta a hétköznapokat és a vasárnapot, az oktatás zavartalanul folyt tovább. A Night Vale Gimnázium folyosóját végigragasztották a búcsúbál plakátjával. Egy haláltánc-jelenetet ábrázolt. Cecil szívott egyet az orrán, és megrántotta a hátizsákja szíját. Kinyitotta a szekrényét, és beleöntött minden tankönyvet, utánukhajította a kiürült táskát, aztán leguggolt, és megpróbálta előkeresni a Supermanes uzsonnásdobozát. Steve Carlsberg ezt a pillanatot találta alkalmasnak arra, hogy izomból arcon suhintsa egy függvénytáblázattal.
- Nem hívtál vissza, köcsög.
- Bocs, depressziós voltam. – A sarkával betette a szekrény ajtaját, és elindult a 413-as terem felé. Steve a nyomában.
- A depresszió nem egy hétvégi program – magyarázta heves gesztusokkal -, a depresszió
mentális kondíció.
- Miért kerestél? Hiányoztam? – Cecil csücsörített, Steve pedig undorodva beletenyerelt az arcába és ellökte magától.
Kissrác koruk óta legjobb barátok voltak.
- Sztornózzuk a matekot?
- Hát, húsz perces mínuszban vagyunk, és Miller karóba húzza a későket, szóval…
- Sztornó, sztornó – motyogta Cecil, és megborzongott. A késők karóba húzott teteme még mindig ott díszelgett az iskola kerítésén. – Tető?
- Ott van az a fura Sötétség.
- Nem úgy volt, hogy eltakarítják?
- Megette a takarítót, vagy mi.
- Ah. Szívás.
A fiúvécében kötöttek ki. Steve kitárta az ablakot, és cigarettára gyújtott. Cecil felhuppant a párkányra, és megköszörülte a torkát.
- Szóóóval. Most hétvégén lesz a búcsúbál.
- Cecil, baszd meg, te meg a búcsúbál-
fétised…
- Ja
bocs, ez nem fétis – vágta rá Cecil emelt hangon, és nyelt egyet. – Csak a legfontosabb este az életemben.
Steve megpróbált karikát fújni, de csak egy szánalmas kis pamacsot sikerült. Elégedetlenül fintorgott.
- Honnan tudod biztosan, hogy ez lesz a legfontosabb este az életedben? Anyád mondta?
- Nem, hanem mert ez a Legfontosabb Este
mindenki életében, és nekem. Nincs. Partnerem.
- Igen. Mondtad. A múltkor. Hatszor. És én mondtam, hogy sokat segítene, ha
felkérnél valakit…
- Rejtelmes Istenünk Kiejthetetlen Nevére, te annyira
durván nem érted! Én azt akarom, hogy engem kérjenek fel.
- Akkor tegyél érte valamit! – Steve elnyomta a csikket, és kipöckölte az ablakon. Egy darabig mindketten utána bámultak, aztán egymás felé fordultak. – Senkit nem kérnek fel csak úgy. Nem tudom, csináld úgy, ahogy a lányok, ők így követik az embert mindenhová, és akkor egyszer csak nem bírod tovább, és megtörsz. Vagy újra mondom
, kérj fel valakit. És ha életedben először, kivételesen nem affektálsz, akkor talán igent is mondanak…
-
Muszáj affektálnom – affektált Cecil. – Te ezt nem érted. Nagyon mély a hangom.
- Feltűnt. Aha. És?
- És harminc évesnek hangzom miatta.
Steve felvonta a szemöldökét.
- És?
-
És senki nem harminc éves; vagy huszonkilenc vagy, vagy harmincegy, de harminc? Ne már.
- Szóval nem tervezel harminc lenni.
Cecil megrázta a fejét.
- Soha. Vagy legyek rögtön harmincegy, vagy lőj fejbe vagy nem tudom.
Steve vigasztalóan megszorította a térdét, és biztatóan rámosolygott. Kedves, nyílt arca volt, nagy, hűséges szemei és borzas barna haja.
- Amikor harmincegy leszek – mondta neki Cecil -, és majd visszanézek az életemre, azt fogom mondani: „Ó! Emlékszem a búcsúbálra. Életem legfontosabb estéje volt.”
Steve felmordult, és kilökte az ablakon. Cecil nagyot nyekkent a porban. Szerencsére a földszinten voltak.

✮ ✮ ✮ 

Cecil szerelmes szeretett volna lenni, mindennél jobban. Feltekerte a rádiót a szobájában, végignyúlt a matracán, hallgatta az előomló dalokat, és a szemét lehunyva összekulcsolta az ujjait. Elképzelte, hogy valaki más kezét fogja: hogy a tenyere izzadt az izgatottságtól, hogy csuklótól könyékig remeg és bizsereg, hogy van valami elektromosság abban, ahogy a bőr a bőrhöz ér.
Ott heverne valaki oldalán: minden tökéletes lenne. Együtt lélegeznének, amíg a zene végigremeg rajtuk, és együtt dúdolnák a refrént, hamisan és rossz szöveggel, a levegőben gitározva. Felkerekednének: porzó utaknak vágnának, hátizsákkal járnák be a világot. Egy kertmoziba parkolnának a kocsival, fekete-fehér filmeket néznének, a vászonra kifeszített múltat, és alászinkronizálnák a néma szereplők elvétett szavait. A szájukra tapasztott tenyérrel röhögnének, köhögve és fulladozva és szívből. Együtt főznének: odaégetnének mindent. Hajnalig szeretkeznének. Rituális öngyilkosságot követnének el ketten, fellógatott tetemeik egy végső, görcsös ölelésbe dermednének.
És együtt mennének a búcsúbálra.
Annyira tökéletes lenne.


Szombat Négy



- Táncolsz velem a búcsúbálon?
- Becky, a múltkor még úgy volt, hogy lány vagy.
Becky valóban lány volt: alacsony, kövérkés, bájos arcú, égővörösre festett hajjal és erős sminkkel. Cecillel és Steve-el egy rögtönzött lövészárokban kuporogtak: a történelemóra keretében éppen a normandiai partraszállást játszották újra, melynek érdekében a tornaterem felét víz alá süllyesztették, a másikat pedig felszórták homokkal.
- Ha férfiként tekintesz magadra – folytatta Cecil, amíg a puskáját tárazta -, akkor minden oké, csak tudjunk róla. Hogyan szólítsunk ezentúl?
- Beckynek. Nem...igazoltam át, csak ööö. Arra gondoltam, mehetnénk együtt a búcsúbálba. Ha az úgy oké.
Cecil felszisszent, és hunyorítva végigmérte osztálytársnőjét.
- Te szerintem totál nem érted a búcsúbál koncepcióját.
- Le foglak lőni – közölte Steve tökéletes nyugalommal. - Fel fogom dugni a puskámat a seggedbe, és meghúzom a ravaszt, ötször.
- Az tökre nem csinálhatod, mert nem vagyok náci, és ha amerikait lősz le, akkor bukta.
A fejük felett vijjogva elsüvített egy gránát.
- Amúgy kik nyertek?
- Nem csináltad meg a házit?
- Gondoltam, majd lemásolom rólad, Cee.
- Hát én meg azt gondoltam, majd én másolom le rólad.
- Az amerikaiak – vágott közbe Becky. - Az amerikaiak nyertek.
- Szóval az most a mi csapatunk?
- Aha, az.
- Oké. - Cecil felderült, és izgatottan fészkelődött, aztán eszébe jutott valami, és egyszeriben elkomolyodott. Vetett egy lapos oldalpillantást Beckyre, és mintegy mellékesen megjegyezte: - A búcsúbálon ismered meg életed szerelmét...
- Megöllek – szakította félbe Steve -, és balesetnek fog tűnni.
- ...életem szerelme pedig nem lehet lány, mert melegebb vagyok, mint ez a tűzhelyzet. - Egy laza gesztussal a háta mögé intett. Puskák és gépfegyverek ropogtak, alkalmi halálsikolyok visszhangoztak végig a termen, aztán csönd volt, súlyos és ziháló csönd a sűrű fekete füstfelhő alatt.
- De ez hülyeség – sóhajtott Steve. - Mármint ne haragudj Cecil, de az obszessziód az egész szerelem-témával vagy nem tudom...
- Szerintem egy csomóan beléd vannak zúgva – tette hozzá Becky. - Még nem kért fel senki?
- Hát de... De érted...
- A nővérem például totál beléd van esve – jegyezte meg Steve.
- A -véred, pontosan.
- A bátyám is.
- Anno én is szerelmes voltam beléd – mosolygott Becky. - Hát nem vicces?
- Mi, a bátyád?
- Aha, nem tűnt fel? Mindig alsógatyában mászkál, ha ott vagy, már nekem kínos.
- Azt hittem, csak szeret öööö... alsógatyában... mászkálni. - Az ajkaira harapott, és felvonta a szemöldökét. A közelben egy felrobbanó akna repeszeket fröcskölt szét a levegőbe. Cecil megrázta a fejét. - Nem, nem ez a probléma. Fölkért egy csomó lány, akiket nagyon bírok és már táncoltam is velük, házibulikban meg nem tudom, és tök jó volt, értitek, meg kértek fel fiúk is, és van egy ilyen tizenöt százalékos jóképű arány is, meg minden, de na. Most menjek el valakivel, aki csak így izé, szimpatikus meg bejön?
- Igen – vágta rá Steve ingerülten, aztán halkan megismételte: - Igen.
Cecil sajnálkozva felsóhajtott, és a lángmosta plafonra bámult.
- Basszus, Steve, és adjam oda legrejtelmesebb virágomat valakinek, aki csak így van?
- Hogy a midet?
- A szüzességét – tolmácsolt Becky.
Steve ugatva felröhögött és oldalra borult a homokban. Egy újabb akna robbant iszonyú robajjal.
- Eeeez a srác – Steve egy nagy kört írt le Cecil körül -, nagyon nem szűz.
Cecil elpirulva felhúzott térdeire hajtotta a homlokát.
- Ami az öltözőben történt, az öltözőben is marad – motyogta maga elé.
- Mi történt az öltözőben? - Becky hangja feltűnően éles volt.
- Roy – vigyorgott Steve. - Roy Andrews történt. - Cecil hangját utánozva búgott: - „Jaj, egyszerűen nem bírtuk tovább...”
- Roy Andrews nem számít! – csattant fel Cecil. - Az első alkalomnak tökéletesnek kell lennie, és az nem volt tökéletes, tehát nem volt az első alkalom.
- Egyik sem?
- Steve?
- Hm?
- Seggfej vagy.
Becky elgondolkozva meredt maga elé.
- Roy volt az aaa...?
- Az a jóképű dög aki tavaly felakasztotta magát.
- Ja, az tudom, melyik.
- Annyi téma van a világon – nyafogott Cecil -, annyi ember, annyi halott, és ti Roy Andrews-ról beszéltek!
- Be nem állt a szád Royról! És ki volt az a másik? Az a kissrác, az első szerelmed?
- Először is: én is kissrác voltam, szóval nem történt semmi-
- Nem is azért mondom. Mindig izéltél, hogy ő volt életed szerelme.
- Mert tragikus volt, oké?
- A szomszédja – magyarázta Steve Beckynek. - Tizenkét éves volt, vagy mennyi, és szivecskéket árnyjátékoztak egymásnak az ablakból, de aztán a kölyök elköltözött.
- Ez amúgy hogy releváns? - vágott közbe Cecil. - Mármint vele nyilván nem fogok a búcsúbálba menni. Könyörgöm, most Desert Bluffs-ban él. Destert Bluffs-ban. Én szóba se állok...
- Életed Szerelme, akivel meg menni akarsz, meg veled nem áll szóba. Tudod, miért nem? Mert nem létezik.
Itt egy kis szünet állt be a társalgásban, ugyanis Beckyt eltalálták. A lány sikítva összegörnyedt. Cecil és Steve figyelték egy darabig görcsös rángatózását, aztán ismét egymás felé fordultak. Cecil hátrasöpörte a haját.
- Mert mi az, hogy nem létezik? - kérdezte sűrűn pislogva.
- Mert te csak arra buksz igazán, aki elérhetetlen, érted?
- Ez totál nem igaz.
- Nikolas Tesla.
- Mi?
- Nikolas Tesla. A nagy-nagy-nagy szerelmed.
- Ő a rádió feltalálója! - vágta rá Cecil. - Hogyan vagy... nem szerelmes valakibe, aki feltalálta a rádiót?
- Az a szexvadállat.
- Rádió. Feltalálás. Tudomány. A tudomány szexi.
- Először is: Tesla csak részt vett a rádió feltalálásában, másodszor meg: halott.
- És? Szerintem ez nem feltétlenül áll a boldogságunk útjába.
- Hogy halott.
- Aha. - Cecil vállat vont. - Az apám is halott, a szüleim mégis tök szeretik egymást.
Steve kifejezéstelenül bámult rá.
- Az anyád megkéselte az apádat a fürdőkádban – jegyezte meg halkan.
- Nem, nem, nem. - Cecil kínosan vigyorogva felcsuklott. - A speciális aligátorunk ette meg, aki a csatornában lakik. Nem hajtotta le maga után a vécéülőkét, és előmászott, amíg fürdött.
- Amíg teljesen felöltözve fürdött.
- Készült fürdeni.
- És úgy ette meg, hogy nem nyelt le belőle semmit, mert az összes testrésze...
- Annyira hülye vagy, Steve, az aligátorok nem tudnak nyelni! Túl rövid a nyakuk.
- Az anyád kibaszottul meggyilkolta az apádat – jelentette ki Steve -, az egész város tudja.
- Ez tökre nem igaz!
Steve tehetetlenül széttárta a karjait, a puskáját a térdei közé szorítva:
- Cecil, könyörgöm, téged is folyton megpróbál megölni!
- Na ez meg még pluszba röhejes.
- Nem, az a röhejes, hogy amióta ismerlek, minden nap tesz egy ciánkapszulát az uzsonnásdobozodba-
- Összekeveri a gyógyszeremmel. Az piros, a ciánkapszula meg kék, könnyű összekeverni.
- Az Ég szerelmére, az anyád gyógyszertáros!
- Ezért van mivel összekevernie!
- Véletlenül. Évek óta. Egy gyógyszerész. Összekeveri.
- Mi a francra célzol ezzel az egésszel?
- Hogy legyen egy kis... - Steve a szavakat keresgélve csettintgetett, aztán győzedelmesen Cecilre bökött: - hogy legyen egy kis rálátásod, arra! A szüleid a búcsúbálon ismerkedtek meg. Nem lett hepiend. Ennyi.
- Nagyon szeretik egymást – ismételte Cecil csökönyösen.
Steve egy lemondó sóhajjal legyintett, kilesett az árokból, aztán visszahúzódott.
- Becky él még?
- Innen úgy tűnik, lélegzik.
- Akkor oké.
- Még élek... - motyogta a lány rekedten.
- Az Államoknak mennyi halottja volt? - tűnődött Cecil.
- Huszonkilencezer. - Becky felköhögött. - Basszus, srácok, nagyon fáj... nagyon-nagyon fáj.
- A huszonkilencezer az osztálylétszámunkkal osztva az akkor most mennyi?
- Nem tudom. - Steve fintorogva megigazgatta a puskáját.
- De akkor most hány halottnak kell lennie, hogy ne kapjunk karót?
- Nem tudom.
- Nekem meg diszkalkuliám van, Becky meg elvérzik, szóval számold ki, basszus!
- A náci veszteség kétszázezer halott – tette hozzá a lány. Cecil elismerően biccentett felé.
- Valaki megcsinálta a házit. Akkor csak le kell lőnünk őket, nem? Mármint odamegyünk, lelőjük őket, és akkor statisztikailag oké. Becky, használhatjuk a testedet élő pajzsként?
- Holtpajzsként – korrigált Steve.
- Nem emlékszem, hogy az amerikai katonák használták-e a társaik hulláját élő pajzsként – fintorgott Becky. - De szerintem nem lesz gáz.
- De biztos? - erősködött Steve. - Nem szarhatjuk el. Cecil egy lusta segg volt, és nem olvasta el.
- Te nem olvastad el!
Egyszerre megberrent az óra végét jelző csengő. Cecil hálás sóhajjal hajította el a puskáját, és nyújtózkodni kezdett.
- Na, végre! Kémia jön? Becky, kész a házid? Becky? Becky? Becky...? Oh. Steve, mondd, hogy azt legalább megcsináltad.
- Ööö. Nem. Keddenként te csinálod.
- Szombat van!



Szombat Öt

- Kedves hallgatóink, erhm. Fájdalommal megtört szívvel tudatjuk, hogy iskolánk számos tanulója ismét életét vesztette a történelemóra keretében.
- Köszönöm, Cecil. Igen, a tanulók halálát okozó súlyos felkészületlenség olyasvalami, ami ellen a sulirádió híven kiáll. Készüljetek mindig! Készüljetek a jövőtökért!
- Készüljetek, hogy legyen jövő. Legyetek készen. - Cecil csücsörítve lenyomott egy gombot, mire az Adásban felirat kihunyt, és feltett egy előre rögzített felvételt a szokásos és rituális gyászos kántálással. Megperdült a forgószékben, és szembenézet Steve-el, aki még a mikrofonnal babrált.
- Ne mondd, hogy „sulirádió.” Komoly munkát végzünk. Iskolarádió.
- Komoly munkát? - Steve oda sem tekintve körbeintett. Való igaz, a stúdiót egy szertárból rendezték át, és két mikrofonból meg egy zúgó számítógépből állt a berendezés.
- Az igazgató személyesen minket bízott meg...
- Jó-jó-jó-jó, oké.
Cecil ellenőrizte a karóráját. Továbbra sem működött.
- Gondolkoztam azon, amit mondtál.
- Amit mit mondtam?
- A búcsú...-
- Az életedtől vehetsz búcsút, ha még egyszer kiejted azt a szót!
- Mégis mi a bajod vele?
Steve vállat vont, és felült az asztalra.
- Nem magával a bállal van bajom. Azt szerintem leszarom. A hozzáállásod idegesít.
- Mi a baj a hozzáállásommal?
- Minden.
Cecil felhorkantott, és elkezdett hintázni.
- Ez rendes tőled.
- Nem, csak... figyelj. Pofára fogsz esni.
- Nem, kapaszkodom.
- Nem most – mindig. Akkor. Ööö. - Steve a hajába markolt, aztán fintorgott. - Tudod, hogy mit vársz?
- Nem?
- Hogy egyszerre csak, a búcsúbál éjszakáján felbukkan egy idegen, akit még soha nem láttál. A kezét nyújtja. És fantasztikus fekete fürtjei lesznek, tökéletes frizurája, meg, meg, szikrázó fehér fogsora tündöklő mosollyal és puha, napbarnított bőre és izmos lesz és arányos és baromi okos és egy kicsit megközelíthetetlen, és majd pont veled akar táncolni.
- És ezzel az a baj, hogy...?
- És ezzel az a baj, hogy ilyen srácok nincsenek! - Steve az asztalra vágott. - Több esélyt adok neked meg a Tesládnak, mert komolyan, Cecil, a hülye álmodozásod tönkre fog tenni. A fickó fikció, érted? És ha van, ha létezik, ellentmondva az univerzum minden törvényének és a valószínűség minden törvényének, és pont itt lesz, Night Vale-ben, az egész galaxisból pont itt, és minden idő közül pont azon a napon, amikor szükséged van rá, akkor is, mennyi az esélye, hogy neki pont te vagy az az egy az egymillióból, az a logikának ellentmondó jelenés, akit akar? Az ilyen első-látásra-örök-nagy-szerelem statisztikailag lehetetlen, érted? És te meg jössz azzal, hogy nem éred be kevesebbel...
Az Adásban jel ismét felizzott. Steve egyszerre elhallgatott, Cecil pedig magához vonta a mikrofont. Sovány keze remegett.
- Fiúk és lányok, az időjárás.
Az Arctic Monkeys 505-ja betöltötte a kis termet. Cecil fáradtan ellökte magát az asztaltól és hátradőlt, felfelé bámulva.
- Elbasztad – mondta Steven puhán.
- He?
- Azt mondtad, az időjárás jön. És erre zenét raktál be.
- Nem.
- De.
- De direkt csináltam.
- Cecil...
- Ez lesz a védjegyem! - Cecil a karjait a levegőbe lökte, és nevetni kezdett, sírós hangon. Steve szótlanul lekászálódott az íróasztalról, és leguggolt hozzá. Cecil hátrébb gurult, a forgószék a falnak koccant. Steve a karfába markolva visszahúzta magához.
- Figyelj, bocs. Megbántottalak?
Cecil megrázta a fejét, és zavartan félrenézett. Steve átkarolta őt, hülye szögből, bénán, a székkel együtt. A pólójának mosószerillata volt. Cecil a markába gyűrte az anyagot, és az arcát Steve vállába fúrta. A fiú csitítva simogatta a haját. Az ajkai Cecil torkának tapadtak.



Szombat Hat
- Kérsz tojást a szendvicsedre?
- Hm? Ja, nem. Kösz, anyu.
Cecil nézte, ahogy édesanyja egy szalvéta segítségével kiszedi a kenyérszeleteket a pirítóból, aztán megvajazza őket. A margarin sercegő illata szétomlott a levegőben. Cecil felkönyökölt és becsukta a szemét. Amikor legközelebb felnézett, édesanyja már vele szemben ült egy kávéscsészével, és a vacsorája előtte feküdt. A fehér tányéron sokkolóan piros volt a paradicsom, robbant az uborka zöldje, a kenyér aranyló barnasága: és a gyógyszer ultramarin-kékje, ami a peremre készítve feküdt. Cecil az ujjai közé vette és felemelte, a lágy fény felé tartva. Anyja kortyolt a kávéból.
- Tudtad, hogy ebben cián van?
- Mi más lenne benne? - A peremre fújt. Finom gőz csapott fel.
Cecil óvatosan visszafektette a kapszulát a porcelánra, aztán eltolta maga elől a tányért.
- Elárulnád, hogy miért kapok minden étkezés mellé egy ciánkapszulát?
- Miért most kérdezed?
- Eszembe jutott.
- Azt hittem, egyértelmű.
Cecil lebámult maga elé, az abrosz vert csipkéire.
- Lehet, hogy egyértelműnek kéne lennie.
Édesanyja félretette a kávét, és elgondolkozva játszadozott a nyakláncával. Ráharapott az egyik szemre: a foga fehérebben csillogott, mint a gyöngyök gömbjei.
- Én adtam neked életet – mondta -, de nem tudtalak megkérdezni soha, akarod-e. Úgy igazságos, hogy a halál lehetőségét is felkínáljam, nem?
- De. Hát végül is... ja.
Anyja félrebiccentett fejjel mosolygott. Gyönyörű volt. Túlságosan is fiatal.
- Amikor megszültelek – mesélte ábrándozva -, nem bírtam elviselni, hogy külön legyünk. Kilenc hónapon át a részem voltál, és egyszerre kiszakadtál belőlem. Akkor teljesen függtél tőlem, és utána... utána nem tudtam, mihez is kezdhetnél. Úgy éreztem, már nem vagy az enyém.
Cecil bólintott.
- Minden este – folytatta az anyja -, az arcodra fektettem a tenyeremet. Úgy, hogy az ujjaim egészen eltakarják a szádat és az orrodat. Elképzeltem, ahogy megfulladsz. Ismét hozzám tartoztál volna. Hatalmam lett volna fölötted a haláloddal. - A mosolya egészen ellágyult. A tekintete éles volt. - Végül szabaddá tettelek. Szabaddá, mert választhatsz. Ez az országunk lényege, nem? Ez a demokrácia magva, nem?
- De igen, anya.
- Amit elpusztítasz, afelett hatalmad van. - Megrántotta a gyöngysort. Az elszakadt. Szétgurultak a szemek, és Cecil anyja győzedelmesen mosolygott. - Igázd le saját magad. Rendelkezz a pusztulásodról.
Cecil felállt, és megkerülte az asztalt. A talpa alatt ropogtak a gyöngyök. Édesanyja kinyújtotta felé a karjait, ő pedig mosolyogva összefűzte az ujjaikat.
- Köszönöm – mondta.
Azon gondolkozott, milyen lehet a birtokába venni valakit.
Azon gondolkozott, milyen érzés lehet, amikor birtokba vesznek teljesen.


✮ ✮ ✮
Becsöngetett Carlsbergékhez. A szüleik évek óta átnevelőtáborban voltak, a három testvér élt egy fedél alatt. Aznap este csak Steve volt otthon.
- Aludhatok nálatok?
- Persze.
Kiültek a tetőre. Steve feltett egy Arctic Monkeys lemezt teljes hangerőn, és a horizonton pulzáló, hümmögő zöld fényeket nézték.
- Beszélhetsz a búcsúbálról – mondta Steve. - Ha akarsz. Nem fogok beszólni.
- Mit csinálnál akkor, ha az anyád az arcodba mondaná, hogy kiskorodban megpróbált megölni?
- Én speciel örülnék. - Steve vállat vont. - Baromi régóta nem láttam. Ha bármit is mondana nekem, az azt jelentené, hogy még életben van.
- Sanszos, hogy életben van. Csak túl sokat beszélt.
- Aha. Kibaszott óvatosnak kell lenni.
- Igazából nem tudom. Csak elgondolkoztam. Te megölnél valakit, aki fontos neked?
- Csak olyasvalakit ölnék meg, aki fontos nekem. Tisztelet a kivételnek.
- Engem meg tudnál ölni? Vagy csak tönkretenni. Meg tudnád csinálni?
Steve kiengedte a füstöt a fogai között, és hunyorogva felnézett rá.
- Aha. Simán.
Cecil elmosolyodott, és kitárt karokkal egyensúlyozva talpra kecmergett.
- Hova mész?
- Be. Fázom. Akkor beszélhetek a búcsúbálról?
- Arról beszélsz, amiről akarsz.
- Igazából irigylem a lányokat – vágott bele Cecil olyan stílusban, mintha egy beszéd közepén tartott volna eleve, és ledobta magát Steve ágyára. - Nekik sokkal több választási lehetőségük van a ruhákkal kapcsolatban, meg a cipőkkel kapcsolatban, meg minden, és külön megcsinálják a hajukat, és külön kisminkelik magukat. És persze én is megcsinálhatnám, de nem tudom, még sose volt rajtam szoknya, oké – alsóban volt rajtam utoljára, és biztos elkenném a sminkemet, és szerintem nem pont most akarok kísérletezni, érted.
- Mert mikor kísérletezz, ha nem most? - Steve karbafont kézzel megállt fölötte. Furcsán nézett rá. Cecil kinyújtózott.
- Már megvan a frakkom. Csak érdekel, tudod.
- A nővérem is megy.
- Igen?
- Fel akarod próbálni a ruháját?
- Mi?
Steve csettintett a nyelvével.
- Ha érdekel. Nem fogja észrevenni.
- Biztos nem gáz?
- Persze, nem gáz.
- Nem tudom, van valami a levegőben...
- Gáz?
- Nem gáz. Szóval nem tudom. Fel akarom próbálni. Vagy várj, milyen?
- Nem tudom. Lányruha. Csillog.
- Hm. - Cecil felült, kigombolta a farmerét, aztán menet közben lecibálta magáról. Steve árnyékként követte. A nővére szobája egészen kék volt, kék falakkal és kék ágyneművel és kék függönyökkel. Cecil a szekrényhez sétált, és kis válogatás után kiemelte a ruhát.
- Ó. Ez nem fog rámjönni.
- Nem?
- Hülyén van a szabás. - Az ujjait szomorúan becsúsztatta a cipzár alá, aztán visszaakasztotta, és eltökélten tovább kutatott. Steve az ajtófélfának támaszkodott. Cecil maga elé emelt egy rakottszoknyát, lelkesen bólintott, aztán belebújt.
- Ezt még soha nem láttam rajta – jegyezte meg. - Nem is tudtam, hogy hord ilyesmit. Csinos, nem?
- Nagyon csinos vagy – mosolygott Steve. Cecil elnevette magát, és lehajtotta a fejét. A haja az arcába esett.
- Hát, azért hosszútávon maradnék a farmernél. - Elindult előre. Steve elállta az útját az ajtóban.
- Cecil... - suttogta, a hangja szokatlanul nehéz volt és mély. Megragadta a csuklóját. - Fogalmad sincs róla, ugye?
- Már miről?
- Nagyon szép vagy.
Cecil felvonta a szemöldökét.
- Éppenséggel tudom, hogy...
Steve magához rántotta, és az ajtónak dőltek, ahogy megcsókolta. Cecil elesetten felnyögött.
Nem húzódott el.
A pillanat tökéletes volt.
Gyors és kétségbeesett csókok követték egymást, fuldokló, kapkodó ízek. Steve a vállába markolt, aztán a tenyere lejjebb siklott és a mellkasára simult. Cecil hátralépett.
- Mennem kell.
- Hogy mi van?
- Mennem kell – ismételte, és visszafutott Steve szobájába. Felvette a farmert a földről, magára rángatta, és lecibálta a szoknyát. Steve az ajtóban állt. Cecil lekapcsolta a lámpát, és a sötétben elrohant mellette; és szaladt hazáig. A szíve a torkában dobogott.
A zene még mindig szólt a fejében.

✮ ✮ ✮


Az anyja már aludt. Cecil a fürdőszobában nadrágra vetkőzött, és rúzzsal egy szemet rajzolt a homlokára. Nézte egy darabig, aztán kifestette a száját is, elnagyolt, hosszú csíkokkal, messze túl a száj vonalán, és sírni kezdett, ahogy lassan letérdelt a mosdókagylóba kapaszkodva. Az apja leguggolt mellé. Aggódva figyelte és súlytalan karjaiba zárta, közel vonta, ringatta. Cecil egész testében remegett és rázkódott. Nem érezte az apja jelenlétét, és nem tekintett a tükörbe, hogy megláthassa őt.

Szombat Hét

A szituáció a következő volt: Cecil hitt a szerelemben, hitt a végzetben, de nem hitt a boldogságban, nem igazán. Tudta, hogy Steve-el semmi esélyük sincs, hogy az egész eleve elhibázott, hogy csak egy pillanatnyi botlás volt: és ettől tűnt gyönyörűnek és fantasztikusnak, és emiatt akarta mindennél jobban.
A kamaszkor összes felmagasztalt kínjával feküdt a matracán, és bámulta a plafont.
A nap már a búcsúbál napjára virrad majd.
Továbbra sem volt partnere, de már tudta, kivel kell mennie, hogy így rendeltetett. Rómeó volt, akit rossz csillag vezet a bálba Júliája felé (és itt meg kell jegyeznünk, hogy Shakespeare halhatatlan klasszikusának Night Vale-i verziójában a végén nem békülnek ki a családok, hanem őrületükben egymásnak rontanak és Verona a lángok martaléka lesz). 
 

A búcsúbál napja


Borzongó alkonyat volt, amikor Cecil felöltötte a hagyományos bíbor talárt és a torz maszkot a madárkoponyával. Anyja karján lépkedett a régi városháza elé, a többi végzőshöz hasonlóan. Körben megálltak. Egész Night Vale felsorakozott. Néma körben álltak, ahogy a virradó nap felizzította a sivatag karmazsinját: úgy tűnt, lángol és lobog a láthatár a falakon túl. Az öreg, rozzant épületek görbén támaszkodtak egymásnak az óvárosban, mintha reszketve összebújnának a hideg szelek elől. A kőkör, melyet körbeálltak, vérezni kezdett, és a homok forgószélként fölkavarodott a betonról. A szemcsékből lassan összeállt egy alak, egy hórihorgas asszony leomló köpenyben. A haja kavargott és örvénylett körülötte, lezárt szemhéjára lila szemeket festettek.
- Dugó van a nyolcszázason – jegyezte meg Cecil anyja. - Akkor csinálja ezt a belépőt, ha nem tud kocsival jönni.
A papnő csontos kezével közelebb intette a fiatalokat. Cecil tétován lépkedett felé, és a tekintetével Steve-et kereste. Sokat segített volna, ha kilát a maszkból. A papnő jelezte, hogy térdeljenek le a porba, és körbehordozott egy réztálat.
- Olajjal kenlek meg titeket – kántálta -, mert az olajban nincs jövő és nektek nincs jövőtök. Benzinnel kenlek meg titeket, mert a benzinben nincs jövő és nektek sincs jövőtök. Hamuval szórom meg a fejeteket, mert hamu, az mindig van, és a világégés után más sem lesz, csak hamu.
Cecil levette a maszkot, és hagyta, hogy az olaj és benzin és hamu lassan végigcsorduljon az arcán. Pislogva körbenézett. Steve csendben őt figyelte. Elkapta a pillantását.
- Kiválasztjuk a bálkirálynőt és a bálkirályt! - jelentette be a papnő, és körbejárt a vérkőkörben. - Idén két királynőnk van. Cindy, Ashley, lépjetek előre.
A két lány a körbe lépett. Cindy felzokogott.
- Miért sír? - súgta hátra Cecil az édesanyjának.
- Örömében. Ez a legnagyobb megtiszteltetés, ami érheti.
A papnő töviskoszorúkat fűzött a lányok homlokára, aztán intett, hogy mindenki lépjen hátra. A város népe egy emberként hátrált, és halkan dúdolni kezdtek. Cindy az öklét a szájához szorítva elfojtott egy feltörni készülő sikolyt, és előre görnyedve sírt tovább. Barátnője átölelte, a hátát simogatta, lágyan homlokon csókolta és nyugtató szavakat suttogott neki.
- Nem fog fájni. Nem fáj sokáig. Hé, kicsim, kicsim...
A polgárok körben megtorpantak, és a sorokból előmenetelt a seriff titkosrendőrsége. Sortűzhöz sorakoztak. Tisztelegtek a gépfegyverekkel, aztán a vállukhoz tartották őket. Zümmögve, zúgva és szédítő magasságokba tépve felcsendült a himnusz, amit a városlakók énekeltek kézen fogva, merev vigyázzban állva: 

 
Oh, mondd, látod-e a korai hajnali fénynél
Azt, amit oly büszkén üdvözöltünk az alkony utolsó ragyogásánál?
Azt, amelynek széles csíkjait és fényes csillagait, a veszélyes csatában
A bástyák fölött figyeltünk, hogy oly büszkén lobog
És a rakéta vörös fénye, a bombák robbanása
Mutatta az éjben, hogy zászlónk még fenn lobog.

 
Cindy majdnem térdre zuhant, de Ashley megtartotta a derekánál. Cecil behunyt szemmel dalolta a himnuszt; a harmadik versszak végén hőt érzett az arcán, fegyverek ropogását hallotta, egy éles sikolyt, és aztán a lőpor és a forró fém csípős szagát érezte.
- Az áldozat meghozatott – jelentette be a papnő nyugodtan. - Ezennel megkezdődhet a búcsúbál.
Az igazgató megtartotta a szokásos beszédét arról, hogy a végzősök számára véget ért a Nagybetűs Élet, hogy az iskolában semmit sem tanultak, ami felkészíthetné őket a jövőjükre, hogy értelmetlen szerencsét kívánnia nekik és hogy pár év múlva úgy sem fognak emlékezni életük legjelentéktelenebb szakára, mert a barátságok és ismertségek, amik itt köttettek, széthullnak mind. Meggyőződését fejezte ki, mely szerint a jelenlévők közül senkit sem fognak tárt karokkal várni a felsőoktatásban, és mindannyian értelmetlen robotban fogják letengetni piti életüket, mivel pályafutása során eddig még egyetlen ragyogó tehetséggel sem találkozott. Mindezt azzal zárta, hogy senkinek nem köszön semmit, és hogy a tanárok, kollégák, szülők, diákok és barátok, akik ma itt mind egybegyűltek, egyáltalán nem kedvesek. Sűrű taps és bátortalan éljenzés fogadta a szónoklatot, aztán szétszéledt a tömeg. A vérkőkört letakarták egy zászlóval. A fehér sávok és csillagok hamar vörösre színeződtek.
- Bájos szertartás volt – mosolygott Cecil anyja.
- Van otthon sampon?
- Gondolom. Vettél?
- Asszem.
- Kiviszünk egy lavórt a kertbe és leslagozlak. Mint a régi szép időkben.
- Ja. Szuper lesz. - A hajába túrt, aztán fintorogva elhúzta a kezét és a talárba törölte. Steve egyszerre elévágott a járdáról.
- Cecil, beszélnünk kell.
- Nem érek rá.
- Mi van?
- Épp megyünk haza anyával.
Steve zsebre süllyesztett kézzel sóhajtott.
- És nem tudsz beszélni menet közben?
- Nem mindenki előtt – fintorgott Cecil. - Ennek megvan a módja.
- Mi? Minek? Miszisz', elkérhetem a fiát pár percre?
Cecil anyja kizökkent álmodozó merengéséből, és üres tekintettel meredt Steve-re, sőt, túl rajta.
- Már késő – suttogta maga elé, és sajnálkozva ingatta a fejét.
- Ne... ne tessék... ne már.
- Majd kibékültök, ha táncoltok – jelentette ki a nő, és röviden bólintott hozzá.
- Hallottad anyát. Szia, Steve, majd ott tali.
- Szuper – motyogta Steve, és az első mellékutcánál lefordult. Cecil a válla fölött áttekintve olvatagon bámult utána.

✮ ✮ ✮

Másfél órás megfeszített munkával sikerült hajat mosnia, és ráérősen igyekezett coffba szelídíteni a fényes tincseket. Steve közben kábé ötször kereste telefonon, de kereken közölte, hogy nem fogadja a hívásait. Mindent eltervezett: elegáns késéssel fog érkezni a búcsúbálnak otthont adó sportcsarnokhoz, tökéletesen elegáns frakkban, és Steve addigra már idegesen fog toporogni a bejárat előtt egy csokor rózsával, és akkor majd meglátja őt és egyszerre ellágyul az arca, és összevigyorognak, és az esküvőjükön oroszkrémtorta lesz.
És Cecil elegáns késéssel érkezett a búcsúbálnak otthont adó sportcsarnokhoz, tökéletesen elegáns frakkban, és Steve nem volt sehol. Minden termet végigjárt, és nem találta őt egyikben sem, sem a bárpultnál, sem a mosdóban, sem a dohányzóban.
Cecil nyugodt maradt. Mosolygott is. Biztos volt benne, hogy csak elkerülik egymást. Hogy majd egyszerre csak meglátja a villogó lézeren és füstön túl, és szoktatta magát a gondolathoz, hogy a szíve akkor majd szükségszerűen megdobban és a gyomra görcsbe ugrik majd.
Steve-el gyakorlatilag együtt nőttek fel. Együtt voltak kiscserkészek és nagycserkészek és örsvezetők és alkoholcsempészeten rajtakapott táborszégyenei, és utána együtt töltöttek két hónapot kényszermunkán a közeli uránbányában, ami teremt egy bizonyos bajtársias viszonyt. Cecil soha nem gondolt rá, hogy barátoknál többek vagy kevesebbek lennének, és tudta, hogy Steve-nek sem jutott ez eszébe soha, sőt, hogy még akkor sem gondolt rá, amikor megcsókolta őt, az egyszerűen csak megtörtént: de megtörtént, és Cecil makacson ragaszkodott hozzá, hogy okkal. Csak a jövőjében hihetett, és ezért a meggyőződése volt, hogy minden kis sorsrezdülés valami Nagy és Gyönyörű része. A tizedik kör után már viszont úgy tűnt, minden valami Sötéthez és Vigasztalanhoz vezet.
A barátai vigyorogva ráköszöntek, koktélokat tuszkoltak a kezébe, táncba húzták, csillámporral szórták le, boát akasztottak a nyakába, de mindenkit és mindent lerázott magáról, és kétségbeesetten járkált fel- és alá, minden vonagló árnyfigurában Steve alakját keresve: hogyha egy kicsit magasabb lenne vagy szélesebb vagy , akkor pont így nézne ki, talán ő az – de sosem az ő arca fordult felé végül, és már rosszul volt, szédült. Leült a parkett szélére, aztán nyomban felpattant: talán csak meg kéne néznie megint a galérián, vagy a tűzlépcsőn, vagy a parkolóban. A zeneszámok lelassultak, és úgy tűnt, a Föld is megszűnt forogni, a gravitáció pedig minden eddiginél erősebben kapaszkodott belé és a föld felé húzta; érezte a csontjai és a szervei súlyát, és a legnehezebb a szíve volt.
Végül kibotorkált az éjszakába, lüktető fejjel, könnymaszatos arccal, és aprópénzt keresett a zsebében. A sportcsarnok mellett volt egy sor nyilvános telefon, amiknek a fele talán működött is. Megállt az egyik előtt: a fekete kagyló fáradtan csüngött le vastag drótkábelén, a védőüveget betörték és összefirkálták. Tárcsázott. A hívás kicsengett. A fejét a telefonkészülék böhöm fémtestének támasztotta, és azt suttogta maga elé:
- Kérlek ne vedd fel. Kérlek ne vedd fel. Kérlek ne vedd fel.
Felvette.
- Hallo? Steve Carlsberg.
- Hol a francban vagy!?
Meglepett csend volt a vonal végén.
- Ööö. Otthon.
- Hogy vagy otthon? Ma van a... - Az ajkaira harapott.
- Csak a szertartást kötelező – hadarta Steve, olyan hangsúllyal, mint aki előre begyakorolta a mondandóját. - A bál nem.
- De úgy volt, hogy beszélünk.
- Hát. - Csönd. - Most beszélünk.
- Úgy volt, hogy együtt jövünk - folytatta Cecil.
- Ööö. Ilyet soha nem mondtam.
- Gyűlöllek.
- Figyelj, úgy elrohantál, azt hittem, utálsz!
- Tényleg utállak!
- Basszus, Cecil, most mi van? Sajnálom! Ne legyél már picsa.
- Szeretnéd, ha picsa lennék!
- Most komolyan ezzel jössz?
- Pontosan tudtad, mennyit jelent nekem ez az egész!
- Oké, akkor te meg pontosan tudtad, mennyire szarok az egészre! - vágta rá Steve. - Ez így fair, nem?
- Nem, ez átkozottul nem fair.
- Mondom, hogy bocs!
- Nem, Steve – nem. Van, amire nincs bocsánat.
- És a búcsúbál offolása az ide tartozik? - A hangja hideg volt és gunyoros. Cecil összehúzta magát.
- Nem, az hogy... az hogy... én elhittem, oké? Én komolyan vettem. És ez a te hibád.
- Nem az én hibám, hogy mit hiszel vagy mit nem. Cecil, hé, ne már. Ne csináld. Felejtsük el, jó?
- Soha nem fogom elfelejteni, és soha nem fogom megbocsátani!
- Cee... légyszi. Na.
- Gyűlöllek, és mindig gyűlölni foglak, és pokollá fogom tenni az életedet – suttogta nyugodtan. - Tönkre foglak tenni, érted?
- Aha. Szuper. Sok sikert, kislány.
Rávágta a telefont.

✮ ✮ ✮


Egyenesen hazament. A ház ablakai sötéten ásítottak. Felakasztotta a kabátját az előszobában, levette a cipőjét, és lábujjhegyen lopakodott a nappaliba. Valami élesen a talpába fúródott. Elfojtott egy káromkodást: a hangja rekedt és száraz volt a sírástól. Körbenézett: az éjszaka szilánkjai hevertek a házban mindenütt. Az összes tükröt bezúzták.
Lélekszakadva futott fel a lépcsőn, fél lábon ugrálva, sorra lökte be az ajtókat: sötétség és szilánkok mindenütt. A fürdőszobában megtalálta az édesanyját, a csempén térdelt, egy baltával a kezében, nevetett és zokogott. A bokája kifordult, vakon bámult maga elé és zihált.
- Veszekedtetek? - kérdezte Cecil puhán, szívott egyet az orrán és letérdelt édesanyja mellé. Átölelte, az arcát a vállába fúrta.
- Vége – lehelte az anyja, felcsuklott, aztán kacagott megint, mélyen vonyítva. - Legyen vége, legyen vége, legyen vége...
- Csss... - Cecil óvatosan elvette tőle a baltát. Anyja tíz karommal kapaszkodott belé. 

 
Jónéhány évvel később


Cecil nem tartotta magát jó embernek, de a megbízhatóságára büszke volt. Ígérete szerint kitartóan, szenvedélyesen és állhatatosan gyűlölte Steve Carlsberget, aztán fojtottan, aztán elesetten, végül kötelességtudóan.
Tudta, hogy egyedül utálata ad jelentőséget Steve-nek az életében: a város két végében éltek, és csak ritkán futottak össze. Steve gyönyörű haja megritkult, homlokát gondráncok redőzték át, felszedett pár kilót és a szeme elveszítette a ragyogását. Cecil eleinte élvezte, hogy amikor szembejött vele az utcán, ő átment a szemközti járdára, hogy a bevásárlóközpontban másik sorba állt, ha látta őt, és hogy élő adásban gyalázhatta az egész város előtt, mintha bárkit is érdekelne, mit csinál a fickó a Flaky-O zabpehelygyárból. Neki volt pár partnere azóta, Steve pedig megnősült: három gyereke lett, az egyik kislány életben is maradt. A felesége Valentin-napon halt meg. Cecil tudta, hogy minden oka megvan rá, hogy sikeresebbnek és boldogabbnak érezze magát: hogy úgy érezze, ő győzött, de a diadala éppúgy nem foglalkoztatta, mint Steve-et a vesztesége. A viszonyuk, vagy annak a hiánya, végső soron teljes egészében jelentéktelen volt: és ebbe Cecil hosszú évekig nem volt hajlandó beletörődni. Aztán...

Aztán
 
Cecil aznap konszolidált mellényt viselt, elegáns nyakkendőt és vastag keretes szemüveget. A haját oldalt rövidre vágatta, felül kócos volt és divatosan kezelhetetlen. A Városházán térdelt a pódium előtt, és próbálta kigubancolni a mikrofon kábelét, valamint egy működő scart-kábelt csatlakoztatni a vendégelőadó sikkes kis laptopjához. Közben tökéletesen tisztában volt vele, hogy Night Vale teljes lakossága látja az alsógatyáját (témája: dinoszauruszok), és gondolatban írt magának egy emlékeztetőt, hogy ÖV. VENNI. HORDANI.
Valaki megkocogtatta a mikrofont: csak az ujjbegyeivel, puhán, aztán belefújt. Cecil felnézett. Cecil tiszta erőből beleverte a fejét a pódiumba. Az idegent még soha nem látta. Fantasztikus fekete fürtjei voltak, tökéletes frizurája, meg szikrázó fehér fogsora tündöklő mosollyal és puha, napbarnított bőre; és izmos volt és arányos és baromi okosnak tűnt és kibaszottul létezett.
- Azt hiszem, működni fog – motyogta a férfi, és zavartan az ajkaira harapott. Cecil lassan talpra emelkedett.
- Biztos vagyok benne, hogy működni fog – rebegte áhítattal. A férfi rákapta a pillantását, mintha csak most venné észre, és megengedett magának egy zavart, szigorúan szociális, fél másodperces mosolyt. Cecil széles vigyorral válaszolt, a pódiumra könyökölt és csípőjét kitolva kezet nyújtott:
- Cecil, Night Vale Közszolgálati Rádió, hogy vagy?
- Carlos. Mármint jól. Te? Ööö.
- Most, hogy itt vagy, remekül.
- Ööö. Ha-ha. Ööö... te vagy a technikus srác.
- Többek között – kacsintott.
- Köszönöm az izé – átmutatott a válla felett, a laptop hozzávetőleges irányába -, a technikázást.
- Ha bármikor segítségre lesz szükséged – csúsztatta elé Cecil a magántelefonszámát egy lila cédulán -, itt elérsz.
- Ja? Kösz. - Lebámult a cédulára, de nem vette fel. Körbenézett, és a sarkain hintázott. - Jó sokan vannak – jegyezte meg.
- Aham.
Carlos a hajába túrt, és hagyta, hogy a tincsek leperegjenek az ujjai között.
- Utoljára a diplomavédésemen éreztem magamat így.
- Neked mi elől kellett megvédened? Nekem egy mongol halálféreg elől.
Carlos egy jól artikulált és udvarias nevetéssel reagált, aztán az órájára pillantott.
- Hát, öö. Kösz, Cecil. Cecil, ugye?
- Szolgálatodra. - Cecil mosolyogva tisztelgett, aztán sarkon perdült, és, természetesen, megbotlott. Carlos meg sem próbálta fölsegíteni, de Cecil úgy tett, mintha. Az első sorban ült le, keresztbe dobott lábakkal, és előkészítette a halálprofi jegyzetfüzetét a Parker-tollal. Carlos előadása remekül sikerült: amint elért a voltaképpeni témájához (ti. Tudomány), teljesen nekilelkesedett, levette a mikrofont az állványról, előre sétált és szívből és mániákusan vigyorgott.
Cecil első látásra beleszeretett. Ezúttal komolyan. Ezúttal tényleg. Ezúttal örökre. Még aznap este.
Sajnos Carlos az előadása után rögtön elviharzott, lobogó köpennyel és a hóna alá vágott laptoppal; még Josie kukoricamuffinjait sem kóstolta meg. Cecil elszántan csámcsogott a magáén a büféasztalnak támaszkodva, amikor kiszúrta Steve-et a hátsó sorok egyikében: a kislánya az ölében aludt, és úgy tűnt, ő nem akart felállni, nehogy felkeltse. Cecil vigyorogva megtörölte a száját, és hozzá lépdelt.
- Jó kis előadás volt – jegyezte meg.
Steve fáradtan végigmérte.
- Mit akarsz?
- Hát tudod – biccentett Cecil az üres pódium felé -, nem volt igazad.
- Jó. Nem volt igazam. Még valami?
- Csak ennyi. - Cecil vállat vont, és ráragyogott, aztán (óvatosan) sarkon fordult. Steve ültéből utána nyúlt, és megragadta az ing hátulját.
- Cecil?
- He? - A férfi átnézett a válla felett. - Elengednél?
Steve feltartotta a kezeit.
- Tegyük föl, hogy nem volt igazam – mondta nyugodtan. - Mert gondolom, most épp a ficsúrba vagy halálosan szerelmes.
- Senki sem mondja, hogy „ficsúr”.
- Tudod mit? - folytatta Steve zavartalanul. - Legyen. Ha összeházasodtok, komolyan, hívj meg az esküvőtökre; és majd akkor táncolok veled.
Cecil aggódva nézett a kijárat felé.
- Miért, szerinted tetszem neki?
- Áll az alku? - Steve a kezét nyújtotta, Cecil pedig nehéz sóhajjal elfogadta.
- Senki sem mondja, hogy „áll az alku.”
- Senki sem mondja, hogy tényleg neked lesz igazad.
- Majd meglátod – bökött rá Cecil -, és majd nagyon ki foglak röhögni, mert tudod mit? Ha összeházasodunk, te leszel a vőfély.
- Tudod mit? Oké.
- Oké, tudod mit? Te fogod szervezni a legénybúcsúmat is.
- Én fogom szervezni a legénybúcsúdat, és tök jó lesz.
- És tök jó lesz, mert a lányod meg lehet koszorúslány.
- És a lányom koszorúslány lesz, és a kutyám fogja behozni a gyűrűket.
- Van kutyád?
- Hát, amióta a macskámat megmérgezted.
- Nem én voltam. Én a pázsitot gyújtottam fel.
- Miután kibékültünk, le fogom nyírni nálatok a pázsitot minden hétvégén, bratyiságból.
- Ha kibékültünk, nem fogsz füvet nyírni, mert majd együtt „víkendezünk” és „marha mókás lesz”. A francba, Steve, úgy beszélsz, mint a nagyapám, nőj már fel.
- Ha úgy beszélek, mint a nagyapád, akkor pont, hogy felnőttem.
Cecil horkantott, és odébb állt.
- Ekkora tahót... - dünnyögte maga elé, és vett még egy kukoricás muffint. 
 
Cecil harminc éves
 
Cecil harminc éves, NASA pólóban és alsónadrágban (témája: rókák) kuporgott Carlos kanapéján, és együtt címezték fel az esküvői meghívókat.
- Hány angyalt hívtál meg? - kérdezte Carlos.
- Az összeset, hogy ne legyen sértődés.
- Úgy címezzem, hogy „az angyaloknak?”
- Ne, angyalok nincsenek. Címezd Rebekának. R-E-B-E-K-A.
- De az csak az egyikük.
- Az összeset Rebekának hívják.
- De akkor honnan tudják, melyiküknek szól?
Összenéztek.
- Fogalmam sincs – vágta rá Cecil boldogan. Carlos ráharapott a tolla végére, és elgondolkozva rágcsálta.
- A kézírásod amúgy is olvashatatlan – kockáztatta meg Cecil. - Igazából bármit írhatsz rá.
- Fogd be. Te meg szivecskéket rajzolsz az I-k tetejére és kunkorítod a C farkát.
- Bocs, szépérzék meg minden.
- Mert nekem olyan nincs?
- Hát, kell, hogy legyen, különben nem kértél volna meg.
- Utállak. Figyelj, komolyan nem tudom, mi legyen az angyalokkal... ébren van még az esküvőszervezőnk?
- Steve? Biztosíthatlak, az étkezőasztalra van kikészítve a mobilja, ő meg ott ül és vigyorog.
- Meg tudnád csörgetni? Hátha van valami ötlete.
- Persze. Felhívom. Szeretek Steve-el beszélni. Felhívom és mondom, „hello Steve!”, ő meg „jé, Cecil, megint te.” én meg, „kapd be, Steve, egy önelégült segg vagy”, ő meg...
- Cecil.
- Megteszem; de csak, mert szeretlek. - És kicsivel később hozzátette: - És lehet, hogy őt sem utálom.


21 megjegyzés:

Kamane Mitsuki írta...

Imádom. Nagyon. Szívből.
Ha képes leszek ennél többet mondani, ígérem oldalalkat kapsz. :3

És első (értelmetlen) komment!

KatieCat írta...

Awww *---* Ez kellett nekem a reggeli - khm, háromnegyed tíztől fél tizenegyig - kávém mellé *--* Nagyon kellett. Cecil annyira egy kis díszbuzi, de annyira aranyos, hogy megölelgetném, és olyan kis édesen lökött~ Olyan jókat röhögtem rajta, jó, egyszer majdnem elérzékenyültem, és az anyja meg kiborított O___O Na jó, az apja is. Bár szerintem még mindig kísértet apuka, mint a ciános anyuka. Szegény gyerek. És Night Vale-ben ezért még tutira nem csuknák le. Éssööö... Steve. Végül is, ez egy tök jó indok, miért piszkálja mindig Cecil, még nem is gondoltam bele, hogy vajon miért utálhatja. De a vége tök jó volt, azon is jót röhögtem. Najó, nem tudok értelmes véleményt írni, bocsánat.
Szóval tetszett, és gratula és köszönöm, hogy olvashattam, és sok sikert a továbbiakhoz~

Lettie írta...

Annyira hihetetlenül jól el tudod kapni az egész szürreális hangulatot, hogy abszolút le a kalappal!
(Amúgy elég sokáig ellenálltam a Night Vale-nek, mert azt hiszem az angol tudásom nem elég kiterjedt a teljes élvezhetőséghez. Aztán megláttam, hogy elkezdted fordítani és nagyon-nagyon örültem, szóval köszönet érte :3)

Raistlin írta...

MITSUKI, örülök, hogy tetszett (☆^ー^☆)

KATIECAT, Cecil egy hisztis seggfej, de szeretjük nagyon ;u; [Kicsit aggódtam, hogy sikerül-e eltalálnom; nem akartam, hogy önmaga 0.1-es verziója legyen, mert felnőttkorában /remélhetőleg/ senki nem olyan mint kamaszként volt, de féltem (és félek) hogy nem-e került túl távolra önmagától; meg amikor pár pillanatra elmúlik a humor jótékony fénylő felheje, akkor Night Vale elképesztően kiborító tud lenni.]

LETTIE, nagyon örülök, hogy belefogtál - Isten hozott Night Vale-ben, és köszönöm a kommentet!

Yvonne írta...

Hát én egyszerűen beleszerettem ebbe a történetbe, egyszerűen tökéletes *-* Érdekes indok a Steve és Cecil közötti konfliktusra, és külön tetszett még a mellékszál Cecil anyjával meg úgy az egész Night Vale-i dolgokkal :)
Meg eleve: Teen Cecil!! ♥

moncsuu írta...

Nagyon, nagyon imádtam. Annyira jól el tudod kapni a Night Vale-beli élet minden apró furcsaságát, a stílusodba pedig amúgy is szerelmes vagyok. És elérted, hogy ez a sztori is bekerüljön a headcanonjaim közé, pedig eddig eszembe se jutott volna, hogy így alakultak Steve-vel köztük a dolgok ^^

Raistlin írta...

YVONNE, nagyon szépen köszönöm ♥ ;u; [tettem bele női karaktert TETTEM BELE NŐI KARAKTERT hős vagyok]

MONCSUU, böcsülettel bevallom, szerintem Cecil és Steve valami sokkal triviálisabb dolgon vesztek össze - Steve egyszer eléállt a parkolóban vagy nem köszönt vissza neki vagy olyan inget vett föl, ami Cecilnek nem tetszett; a történet kedvéért viszont kicsit továbbgondoltam a konfliktust. Őszintén örülök, hogy tetszett, és köszönöm a hozzászólást!

V-chan írta...

Jaj istenem, hát meglett! Annyira-annyira köszönöm, hogy megírtad! <3 Álmodni sem mertem ilyenről, de minden halvány kis gondolatomat felülmúltad! Húha! Próbálom összefoglalni, milyen volt olvasni:
Az elején még "váó, Cecil. Dögös."
Utána: "húha. Steve-vel? Nemár."
Aztán: "MOST KOMOLYAN SMÁROLTAK? ATYAÉG, EZ NAGYON ÉDES *w*"
Végig minden érzelem mellett meg: "jézusom, szegény kicsike!"
Az utolsó harmadánál meg elkezdett egy vigyor kúszni az arcomra, és a végére meg már könnyesre nevettem magam. Egyszerűen iszonyat jó lett. Imádom. Az egészet. Annyira jól vissza tudod adni Night Vale-t, Cecilt, meg mindent, hogy arra nincs jó szó. Teljesen átélhető, és át is akarom élni, még rengetegszer. Nagyon jó lett, és még egyszer köszönöm!
Jó kis kiindulási alap lesz a magánjellegű fantáziálgatásaimhoz (Cecil/sajátCecilnevűkari betegsége van).
Köszönöm. Kész. Végem van. Ez kellett még a napomhoz <3

Mary Wolf írta...

Oww, de nagyon imádtam olvasni! *.* Szegény Cecil, annyira sajnáltam a családja miatt :S Az anyja nem komplett. Lehet hogy ezt tőle örökölte? Írtad hogy 12 évesen szerelmes volt a szomszéd srácba? Az Kevin volt? Csak mert Destert Bluffs és ezért gondolom XD Aztán lehet nagy marhaság a gondolatmenetem... Nagyon tetszett ahogy megközelítetted Steve és Cecil kapcsolatát. Én vmi olyasmire gondoltam hogy régen nagy szerelem volt köztük, de ez így sokkal jobban tetszett. Cecil hozzá állása a dolgokhoz pedig olyan cecil-es :D Szerintem eltaláltad a karaktert és Night Vale hsngulatát is jól vissza adtad, mert amikor olvastam akkor végig futott a hátamon a hideg. Köszönöm, hogy olvashattam! ^^

Raistlin írta...

V-CHAN, szikla a szívemről le. Nagyon örülök és nagyon-nagyon megkönnyebbültem, hogy tetszett (´ω`★) Köszönöm a kihívást, nagyon jó volt vele dolgozni!
[Egy pszichológushallgató írhatna róla egy tanulmányt, hogy miért van az, hogy Cecilt (akár a kánonban, akár a fanficekben) akkor is mind sajnáljuk és pátyolgatni akarjuk, ha nincs igaza és egy hisztis helikopter.]

MARY WOLF, bevallom, nekem eszembe se jutott Kevin, de nagyon jó ötlet {és az egoizmus netovábbja - végtére is hellyel-közzel hasonmások}
Cecil anyjáról meg amennyit megtudunk a kánonban... szóval az nagyon megtetszett. [Zseniális ez a műsor. Istenemamaiepizód.]
Köszönöm a hozzászólást!

Reyklani írta...

Rápihentem egy napot a hozzászólásomra, amúgy teljesen feleslegesen.
Lehet, hogy el foglak rabolni (téged is. Sokan vannak a listámano!), és addig kínozlak, amíg el nem árulod, hoggy hogyan vagy képes így visszaadni ezt a szürreális, borzongató, groteszk, sötét, hidegrázós, mégis valahol abszolút humoros hangulatot, ami a rádiósorozatot jellemzi. Hogyan? (Tudom a rutin meg az évek)
Cecil egy hisztis díva, de szeretjük, és az anyja! te jóságoség ezt nevezem zűrős családi háttérnek!
Nekem nagyon tetszett Steve-vel való viszonya, márha lehet ezt rá mondani, de én félig-meddig úgyis Steve rajongó vagyok, mert egész egyszerűen annyit szidja, hogy komolyan kiváncsi vagyok, mit követhetett el ellene. Ezt simán el tudom képzelni.
Szegény Becky! Rá kellett jönnöm, hogy elmennék Night Vale-be, és ha túlélnék egy napot élénken söpörnék haza. Durva, nagyon, durva, de pont ezért vonzó.
Oké, ez csak nyomokban kötődik a sztorihoz, de segáz, úgyis tudod, hogy még mindig piszok zseniális voltál, és a vége! A végért külön hála :)
Köszönöm, hogy olvashattam!

D.L.L. írta...

Én már élből úgy álltam neki, hogy basszus, valaki meg fog halni, uristen, ki fog meghalni, aztán Becky után, úristen, még valaki meg fog halni, úristen melyik főszereplő fog meghalni? És egész a legvégéig görcsben volt a gyomrom, és visszatartottam a lélekzetem... És a végén kiszakadt belőlem egy felszabadult röhögés, aztán elgondolkoztam... Senki se halt megg. Senki se őrült meg. Senki sem lett depressziós. Basszus ez egy happy end! De komolyan percekig tarzott aníg felfogtam. XD (ez persze csak a csökkent agyi kapacitásomnak köszönhető, amit ez a komment is kiválóan prezentál..)
Ez a morbid közömbösség, természetesség, ahogy egyesek állni tudnak a halálhoz, mindig lenyűgöz, a Mesterségem a haláltól Night Vale-en át a te történeteidig. Ehhez eròs lélek kell, erre születni kell, úgyhogy irigykedem rendesen :3

Raistlin írta...

REYKLANI, én köszönöm a kommentet ^^ [a hangulatviszadásban szerintem csalós előnyöm hogy sokan az én fordításomban olvassátok, tehát elég ugyanazt a nyelvezetet-hangsúlyt megütnöm mint ott. tök nem szándékos. ááá. *ásátni kacaj*]

D.L.L. na igen, általában nem írok tw-t, de én személy szerint úgy éreztem, hogy ez a történet egy kicsit durvább, mint amiket írni szoktam, és illene érte külön szólnom; örülök, ha végül nem lett sokkoló vagy ijesztő :D
És eredetileg angst volt.
Csúnyán.
NAGYON csúnyán.
De aztán rájöttem hogy muszáj leszek feloldani a konfliktust, vagy borul a szerkezet.

Caro írta...

Hűha.
Még erősen zöldfülűnek számítok a fandomban, hiszen eddig csak az első epizódon rágtam át magam, de esküszöm, ez a történet még inkább meghozta a kedvemet a folytatáshoz. Hihetetlenül bejön ez a horror/fantasy stílus. A mellékelt zenét meg végtelen-lejátszásba tettem, és köszönöm szépen, még jobban dobott a hangulaton.
Köszönöm, hogy olvashattam!❤

Raistlin írta...

CARO, nagyon-nagyon szépen köszönöm ❤ ;u; És örülök, ha meghoztam a kedvedet a fandomhoz [meg ha nem csak nálam megy ez a szám örökkön-ÖRÖKKÉ]- epizódról-epizódra fantasztikusabb lesz, ígérem ^^

Luca írta...

Imádtam <3
Már a cím is tökéletes, igeként is, melléknévként is, minden egyes jelentésében tökéletesen illik a ficre. Meg Cecilre, aki tényleg egy hisztis seggfej, miért szeretek én ennyire egy hisztis seggfejet, utálni szoktam őket... Khm.

Steve. Jé. Meg se fordult a fejemben, hogy ez áll kettejük viszálya mögött, de olvasás közben el tudtam hinni. Talán még shippelni is elkezdtem volna őket, ha a végén nem jön derült égből Carlos, a kis szociálisan visszamaradott, olvashatatlan kézírású őrült tudós.

"- Cecil, Night Vale Közszolgálati Rádió, hogy vagy?
- Carlos. Mármint jól." Három szó, és máris megragadtad a karaktert. *tapsvihar*

Ja, nagy szerelememben majdnem kifejtettem, mennyire jól megy ez a groteszk/horror/fantasy/fekete humor egyveleg neked, minden apró részlet tökéletesen beleillik Night Vale-be. Mongol halálféreg elől megvédett diploma, ez beteg. :D *tapsvihar #2*

És a vége... a vége annyira halálosan cuki. <3 Lelkiekben felkészültem a döngöltangstre a szellem apuka-ciánanyuka-halott osztálytárs-elszúrt búcsúbál vonulat után, erre kaptam az arcomba egy boldog befejezést, és ez boldoggá tett, mert - önismétlés - annyira cukik. *utolsó, mindent elsöprő tapsvihar*

Ui: És a zene. Itt is épp végtelenített lejátszásban szól.

Raistlin írta...

Luca, imádlak <3
AZT MONDTAD SIKERÜLT ELKAPNOM CARLOST *zokog örömében* {nagyon-nagyon szeretem a karakterét, de kicsit tartok tőle, mert még mindig nem tudunk róla eleget ahhoz, hogy teljes önbizalommal mozgassam}

és töredelmesen bevallom, hogy ez a részlet:
"- És senki nem harminc éves; vagy huszonkilenc vagy, vagy harmincegy, de harminc? Ne már.
- Szóval nem tervezel harminc lenni.
Cecil megrázta a fejét.
- Soha. Vagy legyek rögtön harmincegy, vagy lőj fejbe vagy nem tudom. "
meg az, hogy a történet vége Cecil harminc(!) éves korában ér véget, eredetileg kicsit több szerepet kapott volna, deaztánöö. Úgy döntöttem hogy a drámai konfliktust egy hepiend sokkal inkább feloldaná. Igen. Szóval ha azt akartam bemutatni (márpedig azt akartam bemutatni), hogy Cecil hogyan hagyja el az anyja árnyékát [hogyan sikerül kitörnie abból, hogy gyakorlatilag az ő szerepét játssza] és hogyan jut el addig, hogy inkább az apja legyen az elegáns ruhákkal és vastag keretes szemüveggel, de még inkább önmaga, akkor ez a lezárás szebb ívet adott a narratívának. Remélem. [Azért persze még ott van Cecil édesanyjának fenyegetése a rádióműsorból, hogy "one day you'll die, Cecil, and it will involve a mirror" - szóval hogy ne legyen teljes a boldogság azért van itt baljós tükör bőven és túl könnyű elképzelni, hogy a tükör {az édesapa, a felnőtté válás} hogyan okozhatná Cecil halálát]
De egyszer
E G Y S Z E R
írok én még fluffot

Broccoli írta...

*ujjropogtatva belefog egy hosszú, tartalmas, kimerítő analízisbe, alias szinonimakeresésbe a "fantasztikus" és a "még mindig pofátlanul és undorítóan frappáns" jelzőkre* *rájön, hogy neki ehhez online segítség kell* *sír* *haldokló bálnahangokat hallat* *Kolett módra bepróbálkozik egy szimpatikus chanisaw-nál* *a szimpatikus chainsaw visszautasítja* *újra sír* *észreveszi, hogy kiraktad a másik blogodon a WtNV linkek alá* *lö újabb sírógörcs*

Raistlin írta...

BROCCOLI a legkedvencebb brokkolim vagy
elküldjem hozzád Jézust egy biciklin hogy lelki vigaszt adjon? *kéretlenül is úgy tesz*
shhh it's okay now

Jos írta...

Szia!
Először is nagyon örülök neki, hogy magyarul is lehet találni WTNV fanfictiont, eddig csak angolul keresgéltem:D El fogom fogyasztani tőled az összeset, mert káprázatos a stílusod!

Ez a sztori pedig, hú!
Tudom, nagyon népszerű, de én valamiért sosem voltam kibékülve azzal a teóriával, hogy Cecil és Steve együtt voltak, de így, ahogy te megírtad, nagyon tetszett: hihető volt a maga nájtvéli módján, és szép, néhol meg hangosan nevettem:D
Akit még külön fantasztikusnak tartottam, az Cecil anyja, meg úgy egyáltalán ez az egész család. Hátborzongatóan tökéletesen elkaptad a hangulatot.
Annyira reméltem végig, hogy eljutunk oda a sztoriban, amikor Carlos felbukkan, és hú mit fog szólni Steve, és hát nem csalódtam, zseniális volt, és az a párbeszéd is, hogy hogyan fognak kibékülni:)
Még egy kérdés: volt valami oka annak, hogy Rebekának nevezted az angyalokat Erika helyett? Mert ezt a legvégén nem tudtam hova tenni.

Az én városomban sajnos működik az idő, bár ne tenné, de alig várom, hogy a többi WTNV írásodnak is nekiláthassak - addig is, köszönöm az élményt:)

Raistlin írta...

JOS, köszönöm szépen - örülök, hogy idetaláltál (Isten hozott itt - Isten hozott Night Vale-ben)

Bevallom, én se vagyok kibékülve a Stevil teóriával, de úgy éreztem, hogy a történethez illik. (Nagy megkönnyebbülés, hogy te sem csalódtál)

Teljesen feldobtad a napomat ;u; Jobban jártam volna, ha megtartom az Erikát, de úgy gondoltam, hogy Josie annyi idő alatt már újabb szett angyalsereget kap maga mellé erre talán ki kellett volna térni)

Remélem, a többi munkám is elnyeri majd a tetszésedet! ^^

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS