a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. szeptember 8.

A wendigo lánya


Murder Family, Hannibal/Supernatural crossover. Will Graham vadász, aki a minnesotai erdőkben eltűnt Abigail Hobbs keresésére indul. Úgy sejti, a lányt egy húsevő szörnyeteg, a wendigo ragadta el.
fanart: JungShan Ink | ajánlott zene: Pale on Pale




Az erdő mély és nesztelen, csak az ágak csontja roppan Will bakancsa alatt az avarban. Megnyúlnak az árnyak: sűrűbbé és nehezebbé válnak, az elemlámpa fénye riadtan rebben fenyőről fenyőre. Bús köd szitál. Alkonyodik.
Winston torokból morog, Will lepisszegi. A kutya leszegett fejjel, bizalmatlan léptekkel oson mellette, éber félelemmel szaglászik és a fogát vicsorítja. Will rámarkol az elemlámpára, majd izzadt tenyerét a combjára szíjazott tűzvető pisztoly markolatára csúsztatja.
Csak egy bolond vadászna wendigóra sötétedés után, de Will tudja magáról, hogy őrült.
Saját lehelete kéken dereng előtte, páraként csap a szemüvegére. Hallja fogai vacogását és a Molotov-koktélok csörrenését a vászontáskájában. Még egy lépés előre: valami megriad, egy csendben lapuló lény egy reccsenő ágra száll, aztán csönd van megint, esdeklő, rémült csönd.
Will egy pillanatra lehunyja a szemét. Fényinga suhan át az erdőn, mély és zúgó hanggal, sápadt zölddel izzanak fel a fenyők tűlevelei. Abigail Hobbs még életben van. Látja maga előtt, ahogy apjával átvág ezen az ösvényen, coffba fogott hajába kap a szél, vállának puska vetve. Szarvasra vadásztak. Követték a nyomait. Will felocsúdva a földre térdel, félresöpri a halott tüskéket, amik élesen fúródnak a bőre alá. Nyirkos, korhadt bűz árad a talajból. Paták nyomát keresi, négykézláb kúszva, Winston a példáját követve előre hajol, és úgy tűnik, szagot fog, csaholva fut előre az egyre terebélyesedő, csillagtalan sötétbe. Will utána ered, ágak csapnak az arcába és a vállába, a hideg sár felfröcsköl a farmerére.
Winston megtorpan egy szűk tisztáson, morog, és körözni kezd, megáll megint, ugat, nyüszít. Will leguggol, a földhöz hajol és elszorul a torka. Dulakodás nyomai a mocsokban. Nehéz testek birkózása, vér és karmok, amik végigszántottak a sáron és a köveken, felsebezték a földet és húst téptek. Garret Jacob Hobbs már nincs életben. Will kúszva újabb nyomokat keres, apró, menekülő lábnyomokat, az élet jeleit, akármit, de csak mocskot talál és egy elgörbített vadászpuskát.
- Bassza meg – suttogja maga elé, és hirtelen felkapja a fejét. Valaki, valami a távolban motozik, Winston szűkölve hátrál. Will odakapja a lámpa fényét és előrántja a pisztolyt. A moccanatlan homályba mered visszafojtott lélegzettel, összeszorított fogakkal, idegesen pislog és egyre hátrál. – Álljon meg! – üvölti. – Lassan lépjen elő!
Nincs semmi értelme annak, amit mond, és senki nem engedelmeskedik. Körbefordul, a látottakat csak villanó képek sorozataként fogja fel, amik egyre ismétlődnek, égbe szökő, szikár fák, az ősz rohadása, felfénylik, elsötétül, felfénylik, elsötétül, de az egyik képen mégis mozdul valami, egy alak esik elő a sötétből, ő rákapja a pisztolyt, de az már a földön hever, remegve összegömbölyödik, csurom vér. Abigail Hobbs az állához húzza a térdét és a kezét a tarkójára szorítja.
- Ne lőjön – zihálja, a hangja elcsuklik a sírástól. – Ne lőjön, kérem!
- Minden rendben. Hé, minden oké. – Will elteszi a pisztolyt, mellé guggol, talpra segíti. A lány holtsápadt, ajkai remegnek, szemeit riadtan lezárja, kardigánja cafatokban, sapkája beitta a vért.
- Vissza kel mennünk – mondja, és már húzza is maga után Willt, az ingujjára markolva rángatja a sűrű felé. – Apa nála van, vissza kell mennünk, egy… egy szörnyeteg… hinnie kell nekem, kérem, az édesapám… segítsen…
Winston egyre szűköl. Nem követi őket.
Will csak bukdácsol előre, az elemlámpa fénye vadul cikázik az ágak között. Abigail hirtelen elengedi és futni kezd, ő rohan utána.
- Erre van – kiáltja hátra a lány -, kérem, segít… segítenie kell…
- Előbb vissza kéne vinnem téged a városba – mondja Will. – Megvárom veled a mentőket, és…
- Nincs idő! Elevenen fölfalja, ó Istenem, Istenem
Will érzi, ahogy Abigail vakrémülete erőt vesz rajta: mielőtt megálljt parancsolhatna neki, azonosul a riadt pánikkal. Hirtelen minden élesebbnek és világosabbnak tűnik: a fák körvonalai hegyesek, leveleiket egyenként megszámolhatná. Az előtte futó lány háta néha fel-felvillan, a kardigán szövete egyértelműen kirajzolódik. Norvégmintás. Az északi halászok a minta segítségével tudták azonosítani a tavakból előkerült, szétázott hullákat. Will rohan Abigail után kifúló lélegzetvétellel, a szíve a fülében dübörög. Fény vibrál elő az ágak közül, egy tisztásra érnek megint. Egy kúria áll ott. Tornácos ház egy karcsú toronnyal, befutotta a borostyán. Az ablakai mind világítanak, és mozdulatlan árnyak derengenek elő a függönyök mögül. Will megtorpan, de Abigail fut tovább.
- Jöjjön, az édesapám, a pincébe, a pincébe hurcolt minket…
A wendigók barlangokban élnek, akarja mondani Will, de ennek talán van értelme, a pincének: egy hideg és penészes alagsort képzel el, ahogy átfutnak a virágzó kerten. Abigail félrelök egy nyikorgó, rozsdás ajtót, Will a nyomában a sötétbe lép, és hússzagot érez, aztán fűszereket, ánizst, fahéjat, kakukkfüvet, és Abigail végre felé fordul.
A szemei kéken világítanak.
A fogai hegyesek.
Ez az utolsó dolog, amit rögzít Will emlékezete, aztán egy iszonyú ütést érez a tarkóján és végigvágódik a talajon.
Márványpadló. Hűvös, tiszta, és felmosószer illata van.

* * *

Lezárt szemhéja alatt fény lobog. Hangok surrognak a koponyája mögött, és lassan értelmük lesz. Egy puha, pösze, hideg hang: „öltözz át vacsora előtt, kérlek; a vendégünk hamarosan magához tér”, és a lány, Abigail, áhítatos félelemmel: „jól csináltam?”, egy mosolynyi csönd, majd suttogás: „tökéletesen”, vidám léptek kopognak föl egy falépcsőn, és lassú léptek közelednek.
Will hirtelen felnyitja a szemét, körbehordozza a tekintetét, kijáratot keres: ablakokat lát, magas ablakokat vörös és szürke függönyökkel, két ajtót és még egyet a galérián: körben könyvek, műtárgyak, egy heverő, pár szék és egy íróasztal. Ő egy bőrfotelben ül ernyedten, a lény mögötte áll. A zsákját elvették, és érzi, hogy a combjára simuló tok üres. A kése még mindig ott van a zoknijában, a tüzes pentagram a szíve fölé tetoválva, lángitatta szemüvegével látná a pokol minden teremtményét, és most mindez hasztalan. A karfába markol és beharapja az ajkait. A szörnyeteg elé toppan. A szörnyeteg jól szabott, háromrészes öltönyt visel illő nyakkendővel. Nem magasabb egy átlagos embernél. A bőre sápadt. A haja homokszínű, jól fésült. Elégedetten mosolyog. Két iszonyú agancs tör elő a koponyájából. Kezet nyújt, és az ujjai abnormálisan hosszúak, hegyesen görbülnek, tizenkét pár.
- Jó estét, Will. A nevem Hannibal Lecter.
Vörös ínyében apró, éles fogak ülnek. Will kihúzza magát ültében, és nem fogadja el az üdvözlést. Hannibal hátul összekulcsolja a kezét, és rosszalló fintorral végigméri őt.
- Figyelmeztetem – mondja lassan -, hogy az otthonomban nem tűröm meg a rossz modort.
- Az otthonában – ismétli Will, és röviden, élesen felnevet. Hannibal csak egy lépést hátrál, de hirtelen a galérián áll, és a korlátnak támaszkodik. Will hátravetett fejjel bámul fel rá.
A wendigók a természet legtökéletesebb vadászai. De nem elpusztíthatatlanok. A wendigók…
- A wendigók barlangban élnek – bukik ki Willből. – Három méter magasak, zöldes, nyálkás bőrrel, görnyedten járnak, a végtagjaik hosszúak.
Hannibal szelíden elmosolyodik. Szinte elnézően.
- Én még meglehetősen fiatal vagyok. Az ön által körülírt formát századok alatt érik el fajtársaim. - Megint előtte áll. – Jöjjön. A vacsora tálalva van.
- A wendigók emberhúst esznek.
- Ebben nem téved. – Ismét felé nyújtja a kezét. Will nem fogadja el a segítségét, és talpra kecmereg. Csak centiméterekre állnak egymástól.
- Az akcentust leszámítva egész jól beszél – suttogja gúnyosan. Hannibal ajkain mosoly játszik, hunyorít hozzá.
- A wendigók igen meggyőzően képesek utánozni az emberi beszédet.  – Félrelép, egy széles gesztussal int, majd Will már egy távoli szobából hallja a hangját: - Kérem, erre tessék.
Will óvatos léptekkel vág át az előcsarnokon. A falakon körben képek. Számtalan ablak és ajtó. Mind lehegesztve.
Az étkezőbe érkezik. Az asztal terítve várja, roskadásig pakolva illatozó sültekkel, gyümölcsökkel és süteménnyel. Abigail aranyszínű ruhában ül a főhely jobbján, teli szájjal mosolyog. Már nincs rajta a sapka. Apró gidaagancsai csontfehérek.
Hannibal az asztalfőre int:
- Kérem, foglaljon helyet, Will. Az első fogás boudin noir nyúl aux pommes. Castillon borral ajánlom. Bordeaux-i palackozású.
Porcelántálakat tesz eléjük, aztán maga is helyet foglalt. Will kézbe veszi a színezüst kést. Ez a legtöbb teremtményre halálos lenne, az embert is beleértve.
- Felteszem – mondja lassan, a hangja rekedt és esetlen -, a „nyúl” kifejezést ironikusan értette.
- Az iróniát modortalannak tartom. A recept nyulat ír elő. Én viszont, dicsekvés nélkül állíthatom, meglehetősen kreatív vagyok a konyhaművészet terén, így szeretek újítani az előírásokon. Bon appétit.
Will félretolja a húst a tányér szélére.
A vacsora alatt ötszázhuszonkét módot talál ki Hannibal meggyilkolására. Mindegyik öngyilkosság.

* * *

Abigail mosogat, Hannibal pedig felvezeti Willt a lépcsőkön. Egy tágas szobába lépnek, ódon bútorokkal és elevennek látszó szobrokkal, középen egy dunnyháktól terhes ágy. Nincsenek ablakok.
- Feltételezem, kezd tisztában lenni a helyzetével, Will – mondja Hannibal puhán. Will körbefordul a szobában.
- Szeretné, hogy itt töltsem az éjszakát.
- Szeretném, hogy itt töltse az életét.
Will rákapja a pillantását. Elnéz Hannibal válla felett, de még így is látja, hogy a tekintetében vörös pontok izzanak.
- A hátralévő életemet? – kérdezi.
- A hosszát egyedül ön szabja meg. Megadhatom önnek az örökkévalóságot. Vagy adhatok önnek huszonnégy órát. Maga határoz. Jó éjt, Will.
Will szorosan lehunyja a szemét, és nyel egyet.
- Honnan ismer engem? – motyogja maga elé.
- Tessék?
- Honnan ismer engem?
- Ezt talán inkább a reggel vitassuk meg. Bizonyára fáradt, nehéz napja volt. A fürdőszobában talál tiszta ruhát és hálóöltözéket. Ráérő idejében gondolja át, ön honnan ismer engem.
Will tekintete az agancsokra rebben.
- Nem hinném, hogy el tudtam volna felejteni, ha valaha is találkozunk – szűri a fogai között. Hannibal udvariasan, hangtalanul nevet, és beteszi maga után az ajtót.

* * *

A fürdőszobában Will anasazi jeleket karcol a csuklójára a kibelezett borotva pengéjével. A vére kövér cseppekben loccsan a makulátlan márványra.

* * *

Az éjjel Abigail megáll az ágyánál. Will fölriad. Harag zubog benne. Tilos lett volna elaludnia. Oldalra hengeredik, és a lány hátralép. A jelek miatt nem jöhet hozzá közel. Kislányos hálóinget visel.
- Azért jöttem Minnesotába – motyogja Will álmosan -, azért vágtam át az erdőn, azért csináltam ezt az egész szarságot, hogy téged megmentselek.
Abigail félrebiccenti a fejét. A csontjai hajlékonyak. Úgy fest, mintha a nyakát szegte volna. Dereng a holdfényben és a szemei izzanak.
- Megmenteni? – ismétli, aztán felsóhajt.
- Egy hete tűntél el. A kirendelt vadász feladta, ő nem talált nyomott. Hallottam az ügyről, hát idejöttem. Tudtam, hogy még életben vagy. Tudtam, hogy nem enne meg a fagy beállta előtt.
- Nem tud maga semmit – vágja rá Abigail. Kiegyenesedik. – Az apámmal jöttem túrázni.
- Tudom.
- Szarvast kellett fognunk, mert apa mindig éhes volt.
Will a hasára hengeredik, és a párnába temeti az arcát.
- Az édesapád a Minnesotai Gébics – suttogja maga elé.
Ismét minden világos. Ismét minden kegyetlen, éles, hideg fénnyel izzik.
- Az édesapám egy Rugaru volt – folytatja Abigail. – Olyan lányokat falt fel, akik rám emlékeztették, azt mondta, azért teszi, hogy engem ne kelljen bántania. A rendőrség azt hitte…
- Tudom, mit hitt a rendőrség.
- Apa elhozott ide magával. – Abigail nyel egyet. – Azt mondta, szarvasra fogunk vadászni. Rám támadt. – A hangja megtörik. – Nem bírta tovább. Elevenen akart megenni, a karomba mart. És akkor jött Hannibal. Legyűrte az apámat, aztán széttépte. Láttam a szívét. Férges volt.
- Sajnálom. Abigail, annyira sajnálom.
- Hannibal elárulta, hogy én is ilyen leszek – vág közbe a lány élesen. – Az apám vére van bennem, tudta, hogy én is… De meggyógyított. Átváltoztatott. Hozzá hasonló leszek. Az örökkévaló vadász. Az igazi vadász.
- A csalétek.
Abigail felkapja a fejét, és sértetten bámul rá.
- Azt mondtad, meg akartál menteni. Hannibal mentett meg. Vadásznak tartod magad? Mi vagyunk a vadászok. Hány lény él az ember húsán? Te nem vadászol ránk. A túlélésedért küzdesz. Egyszerűbb lehetne, Will. Sokkal egyszerűbb.
Eltűnik. A ház zengő csöndjében Will egyszerre vonyítást hall. A falhoz simul. Felismeri Winston hangját. A tapétának szorítja a homlokát és imákat suttog holt nyelveken és könyörgéseket az anyanyelvén, Winston, kérlek, menj innen; és egyszerre csönd lesz megint, és Will nem mer belegondolni abba, ez mit jelenthet, de aztán félálomban felzokog.

* * *

Amikor felriad, magára kapja a tegnapi ruháit, és ellenőrzi, nyitva van-e már a háló ajtaja: a kilincs megadóan fordul a markában. Végiglopakodik a felső szinten, leoson a lépcsőn. Az egyik szobából nevetést hall. Megáll az ajtóban. Egy krémszínű szalon, frissen vágott virágokkal a vázákban. Abigail egy zongoraszéken ül, martezüst tükörben nézi magát, Hannibal pedig a haját fésüli egy díszes kefével, a fekete tincsek lobogni látszanak hosszú ujjai között.
- Jó reggelt, Will – köszön, a tükörből mosolyog rá. – Talál kávét és teát az étkezőasztalon. Volna szíves megvárni a verandán? Rögtön elkészülök Abigail frizurájával.
Wil csak tétován bólint, és a konyhába sétál, erőltetetten nyugodt léptekkel, ügyet sem vet a kávéra, egyenesen a sütőhöz megy. Régimódi, ósdi gáztűzhely, megpróbálja begyújtani, de nem pattan szikra. Minden fiókot és szekrényt átkutat, és sehol nem talál gyufát. Tehetetlenül a tálalószekrény oldalába rúg, felmar egy csészét, a verandához megy. A kertbe vezető ajtó nyitva van. Szédülten hunyorog a napfényben. A kerítés nem igazán magas. Bármely lérforma, amely rendelkezik a túlélés legcsekélyebb ösztönével, már száguldana is felé, próbálná megmászni. Will csak lezuhan az egyik fonott székbe, és felkortyolja a kávét: gazdag, füstös íze van, és még forró. A tekintetét nem tudja elválasztani a kerítéstől. A rácsokat fehérre festették. Sehol nem pattogott le a zománc. Semmit nem oldana meg, ha most felpattanna, és feléjük iramodna: két wendigo lenne a nyomában rögtön. A kapu résnyire tárva várja az eltévedt és megfáradt kirándulókat. A lehegesztett ablakok álló éjjel ragyognak.
Hannibal nesztelenül mellé lép. Együtt merednek a zúgó erdőre. Csak a szelet hallani. Minden élőlény elmenekült vagy elpusztult már.
- Kellemes időnk van – jegyzi meg Hannibal. Lazacszínű ingének feltűrte az ujját, fekete mellényt visel.  
- Miért nem láttam még olyan wendigót, mint maga? – kérdezi Will. – Miért van az, hogy még senki nem látott önhöz hasonlót? – A hangján érződik, hogy ezt nem dicséretnek szánja. Hannibal hangja, mosolya szelíd. A szemei üresek.
- Tudja, hogy miért.
Will hátradől az ültében.
- A többiek bujkálnak – mondja lassan. – Mert szégyellik magukat. Szégyellik magukat azért, amit tettek… csak akkor jönnek elő, amikor már kínozza őket az éhség, amikor még nem bírják tovább. És ez ezek szerint évszázadokba telik.
- Nagyon jó.
Will a fejét ingatja.
- Nem ezt a kifejezést használnám. – Félreteszi a csészét. Hannibal felé nyúl, hogy átvegye, aztán hirtelen visszakapja a kezét. – Anasazi varázslat – mosolyog rá Will keserűen.
- Ez nagyon ostoba ötlet volt, Will.
- Honnan ismer engem?
- Rájöhetett volna. Mi mind hallottunk magáról. Azt mondják, hogy ön a legeredményesebb vadász.
- Mármint hogy én gyilkolok a legtöbbet.
- Valahogy így.
- Én honnan ismerem magát?
Hannibal megadóan széttárja a tenyerét.
- Következtessen!
- Azt mondta, még fiatal. A kannibalizmus, ami eltorzította – a szót szándékosan kihangsúlyozza -, szóval az emberhús, amit evett, nem a túlélés kényszere volt. Élvezte. Ön már azelőtt vadászott, hogy ilyen lett volna. – Kiengedi a levegőt. – Felteszem, ön volt a Chesapeake Mészáros.
- Bíztam benne, hogy ezt már a bemutatkozásommal elárultam: a Hannibal Lecter név akkoriban igen gyakran bukkant fel a lapokban. Még egy kis rímecskét is költöttek hozzá…
- „Hannibal, a kannibál” – ismétli Will. A szó rossz ízt hagy a szájában. – A hatvanas évek leghírhedtebb sorozatgyilkosa. Kilencszeres életfogytiglanit kapott, aztán megszökött.
- Ezért igazán nem vádolhat. – Hannibal kihúzza magának a szemben lévő széket, és hosszú lábait kinyújtóztatva leül. – Nem szeretek bezárva lenni.
- Ó, épp elég hosszan volt bezárva ahhoz, hogy mindenki elfelejtse – biccenti félre a fejét Will. – Még én is, pedig biztosíthatom, nekem aztán elég jó a memóriám, és elég sok régi újságon átrágtam magam.
Hannibal fintorog.
- Többet vártam magától: a hiúságomat támadni igen gyenge húzás.
- Ez szép, hogy vannak elvárásai. Már azelőtt szörnyeteg volt, hogy szörnyeteg lett.
- Akkoriban viszont eszébe sem jutott volna felgyújtani, ha ismer, nem igaz, Will? – Hannibal szinte duruzsol. Will keményen az ajkaira harap. – Elég műveltnek és intelligensnek tartom magam, de a vadászok erkölcsrendszere bevallom, meghaladja a képességeimet, és fel nem foghatom.
- Tehát megveti a vadászokat. Én megvetem a fajtáját. Itt ülünk kölcsönös utálatban. – Will leír az ujjaival egy kört a levegőbe. Hannibal elegánsan félkönyökre támaszkodik, majd végigméri őt.
- A „vadászokat” nem szívesen illetném ezzel a névvel… ön viszont, Will, bevallom, lenyűgöz engem.
Will önkéntelenül is hátrébb húzódik.
- Ezt nem értem.
- Tudnia kellett, hogy jó a szaglásunk. Ön szerint nem érzem magán? Egy lázas, édes illat; és éppen csak egy árnyalatnyi kén. – Ismét mosolyog, szórakozottan és derűsen. – Azt beszélik, ön is Azazel gyermekei közül való. Érdeklődtem.
- Tehát idecsalt. A fiút a démonvérrel. – Will leszegi a fejét. – Árulja el, mit akar tőlem.
- Szeretném, hogy olvasson az elmémben.
Will egy kínzóan lassú vigyorral elővillantja fogait.
- Miért tenném?
- Mert ön az egyetlen, aki képes lenne megérteni az ott talált gondolatokat.
- Valószínűleg igen. – Will vállat von. – De ettől függetlenül nem érdekelnek.
Hannibal egy darabig csak csendben ül.
- Ha még emlékszik rá, ultimátumot adtam magának.
- Már tisztáztuk, hogy elég jó a memóriám. – Feláll a szélből. – És a válaszom nem.

* * *

Tizenhárom óra telt el a huszonnégyből. Will a fürdőkád peremén ülve várja, hogy a többi is elperegjen. A szörnyeteg olyasmit ígért neki, amit az ő fajtársai, az emberek soha nem adtak volna meg neki: otthont, barátságot és családot. A vadászkés pengéje egyetlen éles vonalat metsz a csuklójára, megtörve a jeleket. Will úgy érzi, végre elszánta magát, hogy feláldozzon mindent. Karját fehér gézzel átköti, nézi, ahogy a vér bíborló virágokba bomlik rajta, melyek feketévé hervadnak. Vár. Aztán leszaggatja a gézcsíkokat, és ajkait a sebre tapasztja.

* * *

Amint bealkonyul, a szalonba tér. Újra megáll az ajtóban. Hannibal egy rondót játszik a zongorán, és Abigail táncol hozzá, a mennyei hangokkal együtt suhan és hajladozik. Gyönyörű lények, akiket nem Isten, hanem a saját éhségük teremtett. Abigail virágos szoknyája pördül és pördül és pördül, aztán a lány megragadja Hannibal karját és nevetve talpra rántja, táncba húzza.
Szörnyek keringője.
Will az ajtófélfának támaszkodva figyeli őket, Hannibal légies, kimért lépteit és Abigail vidám szökkenéseit, szikrázó tekintetüket és agancsaik csontfényű ragyogását.
- Ne csak álljon ott – szól neki oda Hannibal, és megpörgeti Abigailt, egyszer, kétszer, háromszor. – Csatlakozzon nyugodtan. Tud zongorázni?
Will ellöki magát az ajtótól.
- Mielőtt döntenék – jelenti ki -, szeretnék olvasni az elméjében.
- Valóban? – Könnyedén felemeli Abigailt a levegőbe, a lány boldogan sikkant, pördülnek, és amikor leteszi a földre, átkarolja mesterét. Hannibal magához szorítja, és a válla fölött átnézve mondja Willnek: - A reggel még nagyon határozottnak tűnt.
Will vállat von.
- Nem találhatta maga sem olyan meggyőzőnek az akkori kijelentéseimet, különben már nem élnék.
- Inkább csak reméltem, hogy meggondolja magát. – Finoman kibontakozik Abigail öleléséből és homlokon csókolja. – Teríts meg, rendben? Hamarosan vacsorázunk.
Mindketten követik a tekintetükkel, ahogy kilibben a szalonból, majd egymás felé fordulnak.
- Nos?
- Nos... - Will feltartja a karját. – Megtörtem a jeleket.
- Rögtön sejtettem. Kérem, fáradjon közelebb.
Will tesz előre pár bizonytalan lépést, aztán megtorpan.
- Igazából… - kezdi, de a torkára forr a szó. Hannibal már előtte áll. Kezeit az ő kezeibe veszi. Jéghidegek és különös tapintásúak, de Will még sem undorodik az érintésüktől. Hagyja, hogy Hannibal a homlokához vezesse a tenyerét: Will pedig ujjaival a hajába szánt, és érzi az agancsok merevségét ujjbegyei alatt. Hannibal előre hajol, fejüket összetámasztva állnak egy darabig csendben. Will megnyalja kiszáradt ajkait.
- Ha esetleg… - motyogja, de nem fejezi be. A nyelvén fémes és sós íz. Hannibal még közelebb lép. Csaknem teljesen összesimulnak. – Karoljon át – utasítja Will. Biztos karok fonódnak a dereka köré, és lehunyja a szemét.
Érzi Hannibal elméjének hűvösét. A saját gondolataiban lángok vannak. Csak lángok. Felnyitja a szemét, és biztos benne, hogy Hannibal is meglátta a tüzet, veszélyt érezve megfeszül. Megpróbálja elringatni a tudatát, óvatosan lapulva, csitítva közeledik hozzá, de Hannibal gondolatai vadállatként körözni kezdenek, elhúzódnak előle, nem érintheti meg őket.
- Közelebb… - suttogja, végigsimít a férfi homlokán, az agancsokra markol, és ismét érzi, ahogy fagy söpör végig az elméjén: nem a tél, hanem a hullaházak hidege. Klinikailag tartósított érzelmeket talál, és mögöttük a világűr kietlen, abszolút nulla foka ásít. A mélységbe mered, az visszanéz rá, úgy kapcsolják össze a tekintetüket, ahogy arra Will a transz állapotán kívül képtelen lenne. Testén lázas remegés fut végig, bőre alatt hő perzsel. Saját vérének íze a torkában forrong. A hő egyre növekszik, elsőnek a vágyhoz hasonló, aztán a gyűlölethez. Ezt az izzást gondosan távol tartja Hannibal tudatától, próbálja elterelni a figyelmét és csak körözni körülötte a gondolataival, de a férfi ismét megérez valamit, elméje fagyott tengerként tornyosul fölé, lavina vagy szökőár, ami bármikor ráomolhat és aminek bölcsességénél nem lehet erősebb.
Will szédülten és lenyűgözve áll, térde megbicsaklik, aztán erőt gyűjtve mély lélegzetet vesz, aztán egy sóhajjal kiengedi a levegőt és kiengedi az elméjéből a tüzet.
A szalon szőnyege lángra kap, a függönyök fellobbannak. Hannibal hátra akar lépni, tekintetét eltépi Will tekintetétől, de a vadász közel rántja magához, és felvillantja egy mosoly szánalmas paródiáját:
- A reggel adott nekem egy remek ötletet a képességeimmel kapcsolatban.
A szoba imbolyogni látszik, a hő berobbantja az ablakokat és Hannibal gerince a mennyezethez vágódik, Will a tudatával odaszögezi és belé kapaszkodik. A férfi arcán nincs gyűlölet és nincs meglepettség sem: csak üresség. Lassan félrehajtja a fejét és kezét Will hasára csúsztatja, aztán begörbíti hegyes ujjait. Will fájdalmasan ordít, elméjük szétszakad és a lángok elérik őket.
Abigail az ajtóban állva sikolt. Együtt kiáltják neki:
- Rohanj!
Abigail megrázza a fejét, remegve áll és nézi, ahogy a lángok fölzabáljak a haldoklót és a halhatatlant, egymásba karolva a mennyezeten, és ő sikolt és sikolt, amíg a tűz már a küszöböt nem zabálja, aztán futni kezd, a kertbe rohan, a válla fölött áttekintve látja, hogyan lobog a kúria, a meseház az erdőben: és égett hús szagát érzi.
Fut tovább, amíg a messze látványt föl nem habzsolja a rengeteg.
Zokogva és tébolyultan szalad. A túlélő. Az áldozat.

20 megjegyzés:

Kija írta...

Sziaa, itt Kija~
Megíírtad, basszus, tényleg megírtad *-* Oké, őszintén megvallom, hogy a Hannibált nem kicsit kellene újranéznem, de idővel sort kerítek arra is~ Már csak azért is, mert eltökélt szándékom szépen, lassan végig kommentelni téged~ *félj, reszkess, menekülj*
Na, de a ficről~ Egyszerűen zseniális volt. *-* Fantasztikusan összeépítetted a Hannibált a Supnattal, szóval le a kalappal *-* Ráadásul olvasás közben nem csak kikapcsoltam, de a zene miatt kicsit féltem is. (ritka félős ember vagyok >.<) Eszméletlen, hogy mire vagy képes, komolyan *-*
Köszönöm, hogy olvashattam~

Raistlin írta...

KIJA, az emberfeletti gyorsaságod aggodalomra ad okot, miszerint magad is wendigo vagy. *riadt oldalpillantás* Akár így vagy akár úgy, köszönöm szépen a lelkes kommentet! [Hannibal újranéző maraton: Mert Szeretem Felköhögni A Szívem Cafatjait. Tizenháromszor néztem végig az első epizódot.]

Dragda írta...

Asztarohadt. Édes Istennőm az egekben. [szünetjel]
Csodálatosan összesimult a két alaptörténet, a bennem felvillanó képek elképesztőek voltak és a fenébe is, éreztem az orromban az avar szagát, a vér kábító illatát.
A zene volt hozzá a plusz kábszer.
Ismét köszönöm az élményt.

Ui: A norvég mintás pulcsis dolgot honnan tudod? Sose jöttem rá, miért ez a heppjük a norvégoknak.

Raistlin írta...

DRAGDA, nagyon örülök, hogy tetszett ;u; Köszönöm szépen a kommentet~
A norvég pulóverek sötét titkát nem tudom, hol olvastam már; mindenesetre községeknek, családoknak saját mintája volt [mint a kiltek tartan-mintája a skótoknál], így a fagyott vizekből előkerült szétázott hullákat tényleg könnyebb volt azonosítani az elpusztíthatatlan morbid pulcsi alapján.

Broccoli írta...

Mint megígértem, egy felettébb rajongó, de költői vagy építő jelleget teljes mértékben nélkülöző hozzászólással adózom kegyetlen és undorítóan tökéletes írói képességed előtt.

Feltettem magamnak a kérdést: kinek jutna eszébe hunter!Will és wendigo!Hannibal ficet írni. Aztán röhögve kivetettem magam az ablakon, maikor rájöttem hogy neked.

*a zuhanás utáni kissé véres Sherlockra emlékeztető testpózból integet a járdáról*

Raistlin írta...

BROCCOLI, Will úgy öltözködik, mint egy Winchester, ő hívta ki magára az ~~egészet~~

Nagyon-nagyon-NAGYON köszönöm, és külön köszönöm a külön kommentet <3

Luca írta...

A szó összes értelmében beteg napom volt, erre felnézek ide, és a két kedvenc sorozatom zseniális crossoverje fogad. Nagyon köszönöm. Kifejezetten jól megy neked a misztikus horror (is), és imádtam a Supernatural világát Hannibal köntösben (vagy fordítva?). Will Winchester, ez olyan szépen hangzik. :D És a zene... nos, előbb lett vége, minthogy végigértem volna a ficen, és a végén már csak a szomszéd kutyájának kitartó vonyítását hallottam. Tökéletes körülmények tökéletes fichez. <3

Raistlin írta...

LUCA, köszönöm ;u; Bálnazsírral kenegeted az én szívemet. A kutyát pedig lefizettem.

Amethyst írta...

Wow. Hannibal csoportba ezután is fogok crossovereket rakosgatni, mert még kell ilyen! :D

Raistlin írta...

ALL THE CROSSOVERS
all the crossovers
PUT YOUR HANDS UP
put your hands up

P.S. örülök, hogy tetszett ouo

уαмι. írta...

Oké. Szögezzük le - ez egyáltalán nem olyan lett, mint amilyet vártam. Miért?
Mert ennyire kegyetlen, fantasztikus és bódító rémmesét elképzelni sem tudnék, azért. Valahogy teljesen más irányba asszociáltam mindazok után, amiket elmeséltél, de baromira örülök, hogy nem olyan lett. Ez utánozhatatlan.
A két fandom hangulata annyira más és annyira hasonló, hogy ember legyen a talpán, aki ötvözni tudja a kettőt és nem húz el túlzottan az egyik irányba. Suci ember a talpán, ezt is tudjuk már. *-*
A mindfight nálam a csúcspont, én ott elvesztem, meghaltam, kivéreztem, lángra kaptam, kiüresedtem, összeomlottam. Ennyi erőt még aligha éreztem pár sornyi leírásban, mint ott, ez annyira te vagy, a leírhatatlan és megfoghatatlan szenvedéllyel és a határokat szétszaggató végtelenekkel. Annyiraimádom.*_*

P.s.: Örülök, hogy ez a cím maradt, mert ehhez tényleg nagyon illik. Ott volt ugye a bibi, hogy én másra számítottam. :3
P.s.2: Mint kiderült, aggályaid feleslegesnek bizonyultak.
P.s.3: Nem közvetlen a komment születése előtt olvastam, hanem majdnem lekéstem miattad egy szemináriumot, mert nem bírtam abbahagyni.

Raistlin írta...

YAMI, itt ülök én és a feltételezett torokgyuszim, és boldogok vagyunk, de nagyon Köszönöm-köszönöm-köszönöm, és még külön köszönöm, hogy bátorítottál rá és nem röhögtél arcélen.
[És pont a mindfightot emelted ki, gurl, hát hogy én azzal mennyire durván bizonytalan voltam...]

p.s. utólag már A Rémkirály címet adnám neki, hogy érzékeltessem a mesehangulatot (egy elátkozott ház az erdőben), bár igaza,a Goethe-vershez nem sok köze van. Lehet egyszer írok még erre valami Hannibalosat...? Motoszkál bennem egy újabb crossover, ami azt illeti...

Reyklani írta...

Fogalmam sincs miért vártam eddig az olvasásával. Valószínüleg a tudatallatim sejtette, hogy ez bizony megint fel-és kiforgat.
Mert már megint csak vagyok és áhítatosan hõrgök. Ezt vedd nyugodtan a szokásos dicshimnusznak.
Az az elmeolvasósdi, úristen! Ennyi erõ, ennyi elementáris érzelem, ezez hihetetlen, csodálatos és lenyûgözõ.
Köszönöm, hogy olvashattam!

Raistlin írta...

Én köszönöm a kommentet! :3

Kamane Mitsuki írta...

Ötszázhuszonnégy mód Hannibal meggyilkolására.

Ó, ha én tudnék ötszázhuszonnégy dolgot, amivel dicsérném ezt a zseniális crossovert, minden egy darabját megérdemelnéd. Mindent.

Azért megpróbálok összeszedni, néhány számomra kiemelkedően tökéletes mozzanatot, melyek közül - nyilván - az ötszázhuszonkettő az egyik. A vacsora közbeni "kellemes csevej" alatt, egyszerűen túl könnyen el tudom képzelni, ahogy Will agya zaklatottan alkot lehetetlen megoldási kísérleteket egy még lehetetlenebb helyzetre. És mind öngyilkosság, szó szerint. Imádom, amikor kis félreérthető utalásokat teszel a mű végkifejletére.
Francia. Ennyi. Parfait pour le travail.
A túlzott ragaszkodási vágy és megmentési kényszer Abigail iránt, Willben zuborog, és feltör, mint mindig. Csodálatos a beszélgetésük a zaklatott éjszaka közepén, egymástól távol tartva, de mégis olyan közel, hogy biztos vagyok benne, Abigail hallja Will riadt és dühös szívdobbanásait.
Az események helyszíneit, mint mindig, nagyon érzékletesen írod le, látom magam előtt a sűrű erdőt, az erdő közepén az ódon házat, a nehéz kilincsekkel és a lezárt ablakokkal. A belső pompa, a vágott virágok, és a feltételezhetőleg hozzá passzoló öltönyös ördög, tökéletes koncepciót alkot.
Hannibal történetének ötvözése, egy mániákus kannibálból, ínyenc szörnyeteggé alakulása gyönyörűen simul bele valószerűen irreális világba. Szörnyetegből lett valódi szörnyeteg. Ugyanilyen nemes egyszerűséggel simul bele Will elmében való olvasásának képessége, megadva a hiányzó láncszemeket, a történet ok-okozati vonalába. A válaszok, amikre mindannyian vártunk, Willel együtt. Azzal a Willel, aki vért szív, a saját csuklójáról.
A (biztosan) gyönyörű zongora, melyen Hannibal dinamikus és kecses rondót játszik. És táncolnak, mintha minden nap bál lenne. Bál, melyre Hannibal fésülte be Abigail haját, a martezüst tükör előtt.

Persze, a pontot arra a már oly sokszor emlegetett i-re, a fináli tezsi és teheti fel. A hab a tortán, méginkább azon az egy szem cseresznye. A korona a művön, és annak is a legszebben ragyogó gyémántja...
... az elmék találkozása. Vadász, és áldozat, de hogy melyik-melyik, azt nehezen tudná bárki is eldönteni. Tűzben égnek, lerántva egymást, mente az utolsó bűnös lelket, Abigailt.

Gyilkosság, öngyilkosság.

Öngyilkosság téged olvasni, gyilkosság nem azt tenni.

Köszönöm, ismét és örökké.

Raistlin írta...

Nagyon,
nagyon,
nagyon,
nagyon szépen köszönöm, Mitsuki. ;u;
Rengeteget jelent, hogy így tetszett - és nagyon örülök, hogy az elmepárbajt ennyien kiemeltiek, mert bevallom, az az utolsó pillanatban jutott eszembe, miközben írtam; volt persze valami homályos tervem, hogy aha, és akkor Will majd olvas Hannci agyában azt' dráma lészen, de fogalmam se volt, hogyan fogom kivitelezni, és egyszer csak ott volt előttem a fehér oldal, odaértem a szövegben és azt mondtam, hogy na akkor lesz ami lesz - és fantasztikus érzés, hogy ami végül lett, az ennyi olvasó képzeletét megragadta. [Talán nem kellett volna bevallanom, hogy gyakorlatilag baleset volt?]

River írta...

Belégzkilégz. Mondjuk ez a folyamat nehézkes, tekintve, hogy már a meseerdődbe is belefulladtam- és nem a jelzőáradat miatt. Az a fényektől tűzdelt remegő rohanás két bekezdésben felrobbantja az adrenalinszintet.
Annyira szépen simítod egybe a szálakat, hogy nem lehet mást gondolni, mint hogy eredetileg is egybe tartoznak. Pedig ugye, ugye. Kíváncsi voltam, mi lesz ebből, ami azt illeti, kicsit tartogattam is, ízlelgettem (dekantáltam?) de megint megalázóan jó. Ha pedig már a boros hasonlatnál vagyunk, akkor végig lehetne vezetni, hogy azért, mert tömény, mert testes, mert áttetsző, mert keserű, mert illatos, mert vérszagú, mert perzselő, mert hűvös.

Apróságok, amikből sok van, de csak módjával: Will illata. Abigail kis szarvacskái. És az akcentus óó az akcentus. Meg az elhamvadó vérvirágok. Ha pedig a mindfight véletlen, akkor tartsd meg a véletleneket, mert igen, beletéptél vele a gyomorba, tüzes karmokkal.
Jó, nem tudok többet mondani, belégzkilégz.

Raistlin írta...

nőül veszem a kommentjeid és gyerekeink lesznek, gyönyörű gyerekeink.

annyira köszönöm; nem tudom elmondani, mennyit jelent, hogy megtaláltátok egymást ezzel a történettel. vendégem vagy egy ölelésre és egy félórás hálatelt zokogásra bármikor és mindörökké.

margaery. írta...

a Supernaturalból soha nem néztem egyetlen részt sem,szóval először bizonytalan voltam,hogy elolvassam-e,de szerencsére megtettem és
úristen, ez annyira zseniális
és a hangulatot annyira át tudtad adni a leírásokkal, és olyan gyönyörű meg véres-romantikus az egész
Abigailnak apró fehér agancsai vannak.jézusom (miért találom ezt aranyosnak?)
"Hannibál, a kannibál" meg sem tudom számolni, hányszor röhögtem a jeleneteken,amikor arról spekulálnak ki a kannibál.mármint,emberek.Hannibal neve rímel arra,hogy kannibál.komolyan.nem gyanús ez?
a vége pedig felidézte bennem az évadzárót.jajj. (miért nem tudom magam túltenni rajta? néztem vagy januárban)
szóval csak rohadt tökéletes volt az egész,ezt akarom mondani

Raistlin írta...

Jujjujj, nagyon örülök, hogy az SPN-kontext nélkül is érthető és szerethető ;u; (És sírok kicsit, mert amikor írtam, még nem volt második évad, NEM EZT AKARTAM, FULLER, NEM EZT---)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS