a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. szeptember 2.

A világegyetem alábukott a láthatáron


Welcome to Night Vale, Cecil/Carlos kísérleti songfic erre a számra, Hemingway híres "írj részegen - szerkessz józanul" javaslatát megfogadva
a dalszöveg sorait teljesen önkényes átiratban illesztettem a ficbe



A világegyetem

alábukott a láthatáron

A sivatag alvadtvér-vörösen húzódott meg a gyilkos éji ég alatt. A homok még húsmeleg volt, és ahogy a szél átbukott a dűnéken, remegni és vonaglani látszott.

Alig látom magam előtt arcodat,

de tudom itt vagy velem:

és minden rendben.

Carlos óvatosan lépkedett, a kezében Cecil kezével: kicsit szégyellte magát emiatt, de hagyta, hogy a férfi vezesse, át a sötétségen, a horizont felé, ami mind távolabb és távolabb került. A hold önmaga karikatúrájaként függött felettük, elnagyoltan és kereken, és a csillagok izzó fénnyel bolyongtak az égen, mintha nem találnák a helyüket: képtelen konstellációkba rendeződtek, majd felbomlottak megint.

A világegyetem

alábukott a láthatáron

és minden csillag

vaksötét éjbe hullt.

A közelben egy prérifarkas vonyított éhesen, és Cecil felelt a hangra, hátravetett fejjel utánozta őt, aztán nevetett, és két ujját a szájába véve füttyentett, élesen, röviden. Carlos megtorpant, és rémülten kémlelt az éjszakába.

Azt mondtad, csak kóboroljak

a rejtőzködés helyett

és legyek nyitott a gondolatra

hogy életemet nem kérik számon rajtam
- Te idehívtad?
Cecil leguggolt, és szélesre tárta a karjait és szélesen vigyorgott:
- Gyere, gyere!
Megint a vonyítás; aztán két szem izzott fel zölden, és a farkas, girhes, inas jószág, feléjük ügetett. Carlos védelmezve Cecil elé lépett: a farkas egyszerűen megkerülte, és Cecil ölelésébe bújt, szűkölve, leszegett fejjel, a férfi pedig boldogan sóhajtva temette csapzott bundájába az arcát.
- Nem harap? – kérdezte Carlos óvatosan és feleslegesen, és kinyújtotta felé a kezét.


Könnyen a részletekbe veszem

- Nem tudom. Remélem nem.
A farkas félrefordult, és lehunyta a szemét. Carlos tehetetlenül maga mellé ejtette a karját, aztán a homokba huppant. Felbámult az égre, és végigfeküdt a porban, hagyta, hogy a forró szemcsék a hajába és a körmei alá csússzanak, hogy befurakodjanak felcsúszott inge alá, és
visszatartotta a lélegzetét. Így hevert egy darabig,
Hirtelen a világ olyan kicsinek tűnik

mintha be tudnánk zsúfolni az előszobánkba

aztán egy kapkodó, fuldokló sóhajjal kilehelte a levegőt. Cecil csöndben figyelte, mélázva cirógatva a farkas bundáját. Úgy tűnt, nem mer mellé feküdni.
- Mire gondolsz most? – kérdezte lágyan.
Carlos lehunyta a szemét. Rád, akarta mondani. Hogy lehetne egy kutyánk. Végül az igazság bukott ki belőle:
- Hogy meg fogunk halni. – Nem tehetett róla. Mosolygott.
Cecil érdeklődve félrehajtotta a fejét.
- Most? – kérdezte óvatosan.
Carlos vállat vont. A homok a nyaka köré gyűrődött. Helyezkedett, és a halántékára fűzte az ujjait.
- Úgy általában – magyarázta. – És elég nagy valószínűséggel.
- Aha. Ez így van. – Cecil visszafordult a prérifarkashoz, és megvakargatta a füleit.
- Nem érted, ugye?
- Hogy érted, hogy nem értem?
- Hogy nem fogod fel a jelentőségét.
- Mert mi a jelentősége? – Cecil sértettnek hallatszódott. Felhúzta a vállait. Carlos szorosan lezárta a szemét.
- Nem úgy értettem. Csak… felejtsd el.
- De érdekel. Mi a jelentősége? Mi a tudományos véleményed?
- Cecil…
Edison forogna a sírjában

mert nem láthatta a fényt, amit te adtál

- Carlos.
Carlos felbámult maga fölé: milliárd tündöklő csillag, több, mint amennyit valaha is látott egész életében, és mögöttük feketeség, mélyebb, sötétebb, üresebb és gonoszabb, mint azt valaha is lehetségesnek tartotta.
- Én mindig úgy tanultam, hogy a természet törvényei megvédenek minket – kezdte bizonytalanul, bocsánatkérő és erőltetett szelídséggel. – A vonzás, a taszítás: hogy ez mind értünk van.
- Aha, értem.
Talán a melegebb időjárás miatt,

 talán mert bölcsebb főemlős vagyok

- És… és ezt kevesen tudják, de te persze lehet, hogy tudod, szóval hogy ha egy nagy test mellett vagy például, mondjuk egy piramis mellett – hogy akkor lelassul az idő. Hogy gyorsabbnak fogod látni magad körül a dolgokat. Ha egy igazán nagy tömeg közelébe kerülsz, akkor ez fog történni.
- Ó.
- Hogyha megkerülnél egy feketelyukat – a peremre körül, hogy ne nyeljen el – éveket lassulnál. – Nyelt egyet. – És éveket nyernél. Mert a világegyetem ideje nem változna, csak a te időd. Ezért lehetséges az időutazás.
- Én még csak párszor utaztam az időben.
- Persze – hagyta rá Carlos, és megnedvesítve kiszáradt ajkait próbált túllátni a mélységen. A mélység visszanézett rá. – A világegyetem lelassítja az idődet, csak hogy ne léphesd át a fénysebességet, ami, ha úgy veszed, akkor az univerzum sebességkorlátozása. Semmi nem lehet gyorsabb, mert akkor… akkor káosz lenne… és az univerzum, ami maga is káoszból lett, annyira renddé vált, hogy inkább széttépi az időt, csak hogy… csak hogy megvédjen, érted? Mindig úgy éltem, hogy tudtam, a világűr törődik velünk. Meg voltam róla győződve.
Cecil felsóhajtott.
Nevezz őrültnek

- Ez gyönyörű, Carlos.
- De tévedtem. – A hangja elcsuklott, és le kellett zárnia a szemeit megint. Hallotta, hogy Cecil végighever mellette a homokban.
- Miben tévedtél? – suttogta.
- Mindenben. Night Vale-ben nem érvényesülnek a törvények, amin a világegyetem békéje nyugszik, itt… az idő, a tér, az út, a sebesség, az alapértékek, minden, olyan, mint az elején volt, az Ősrobbanás előtt: nem létező. Kisiskolás koromban úgy tanultam, hogy csak fel kell rajzolnom egy háromszöget… - Vakon a levegőbe húzott pár vonalat -, hogy fel tudom írni: út, idő, sebesség, és a sebesség mindig az út és az idő hányadosa lesz, de Night Vale-ben ez egy… ez egy gömb… a Földhöz hasonló forgási ellipszoid, mint egy, egy nullértékű bolygó, és fogalmam sincs, hogy része-e egyáltalán a Tejútrendszernek, és mivel a saját szabályait teremti meg, így Cecil, én nem… nem tudom, mi vigyáz ránk. Nem tudom. – A tenyerébe temette az arcát. – Nem vigyáz ránk semmi.
Érezte, ahogy a másik közelebb húzódik. Kínosan rámosolygott, de Cecil komoly maradt.
- Legyél csöndben.
- Nem akartalak megbán-
- Csss. Legyél csöndben.
Carlos az ajkaira harapott. Érezte, hogy valami húzza lefelé, a Föld magja felé, de tudta, hogy az erő neve nem gravitáció. Könyörögve nézett Cecilre, a férfi viszont behunyt szemmel hevert; vonásait alig tudta kivenni a kéken derengő fényben.
- Cecil?
- Na, hallod?
- Mit?
- A választ. Hallod?
Nevezz őrültnek, 

de lenyűgöz minden, amit mondtál

Carlos megrázta a fejét, és felült; a prérifarkas követte a tekintetével. A térdeinek szorította az arcát, míg a szemei alatt saját, biztonságos csillagok nem szikráztak fel narancsszínnel.
- Lélegzünk – mondta Cecil. – Te és én és a farkas.
- Igen.
- Szerinted vigyáz ránk valami? Mert lélegzünk. És ez tudományosan is elég bizonyíték. Nem?
Carlos hallgatott. A homokba markolt, és hagyta, hogy a szemcsék átperegjenek az ujjai között. Cecil felült, és a vállára hajtotta a fejét.
- Lélegzünk – mondta. – Életben vagyunk ma. Hatmilliárd évvel később.
- Nem annyi.
- Akárhánymilliárd év telt el, értünk telt el. Mert most itt ülünk, és ez a legmesszebb, ahová a tudomásunk szerint a történelem és az evolúció és a világon minden haladt: és itt vagyunk, és életben vagyunk, és te azt kérdezed, mi vigyáz ránk? – Finoman az álla alá nyúlt. Carlos felé fordult, de nem nézett a szemébe. – Túléltük – suttogta Cecil, ahogy összetámasztotta a homlokukat. – Soha nem volt értelme. Soha nem volt benne rendszer. De túléltük. – Szomorúan felnevetett. – Isten hozott Night Vale-ben.
Carlos felnézett rá. Aztán megcsókolta.

Minden szó te vagy;

és minden fejezet, az új reggel édessége

és nevetésbe fordult sírás vagy,
 
a remény

ami

katasztrófába fut.


A sivatag mélyvörösen húzódott meg a végtelen éji ég alatt. A homok még napmeleg volt, és ahogy a szél átszaladt a dűnéken, mozogni és lélegzeni látszott. Carlos óvatosan talpra kecmergett, a kezében Cecil kezével: kicsit szégyellte magát emiatt, de valósággal cibálta maga után a férfit, a horizont felé, ami elérhető közelségbe került. Hárman sétáltak a hold derengő ösvényén, két ember és egy farkas. Túlélők. Győztesek.

Üres tér csak a világegyetem,

és nyoma veszhet

minden csillagnak. 

Örülök, hogy eddig tartott megértenem

mert a felfedezés útja

tett erőssé végül.







14 megjegyzés:

Broccoli írta...

A menekülés volt az igazi oka, amiért idejöttem ma, elrohanni a magam mögött lévő és a rám váró problémáim elől, és amikor elindítottam a zenét, és a szavak mind valamiféle mesés örökkévalóság részeivé váltak, akkor valahogy én is elfogadtam, hogy ha eddig túléltem, akkor valószínűleg még egy darabig sikerülni is fog.
Az egyetlen feltétele, hogy továbbra is ilyen gyönyörűségeket írj.

Raistlin írta...

Ó Istenem ;___; *ölel* *nagyon szorosan*

Luca írta...

Ez, ez, ez valami gyönyörűséges. A zene, a történet és a gondolatok tökéletesen összeillenek, és ez a fic maga is olyan, mint egy dal. (Egy kóros zenefüggőtől ez a lehető legnagyobb dicséret.)
Cecil a maga egyszerűségével sokkal jobban átlátja az univerzumot, mint a tudós Carlos- szegényke túlképzett és túlságosan hisz a fizika törvényeiben, amik (szerintem) egy szép napon úgyis összeomlanak. (Vagy egyszerűen csak megtaláljuk Night Vale-t.)

És most esett le, hogy itt ülök egy mittudomén hánymilliárd éves bolygón, és lélegzek. Ez tökre elég kéne legyen, hogy mindenki higgyen a csodákban.

Kedvenc rész:
"Akárhánymilliárd év telt el, értünk telt el. Mert most itt ülünk, és ez a legmesszebb, ahová a tudomásunk szerint a történelem és az evolúció és a világon minden haladt: és itt vagyunk, és életben vagyunk, és te azt kérdezed, mi vigyáz ránk?"

Al írta...

El vagyok varázsolva, eszembe jutott egy sor a rádióműsorból, ahogy olvastam: "Your existence is not impossible, but it's also not very likely." Cecil világnézete engem mindig magával ragadott és te őt is és Carlost is annyira jól írod, hogy én csak szipogok itt. Ó igen, szegény, szegény, földhözragadni még mindig próbáló Carlos, aki az építészet alapjait sem érti. Imádom =D

Egyébként nekem is éppen szükségem volt erre, pontosan erre, ülni itt és elelmélkedni az univerzum dolgain, érzékelni és értékelni, hogy még mindig élek. A lélegzés egyszerű csodáját adja vissza ez az írás, szóval hát. Köszönöm.

A komment szekciót nem volt egyszerű megtalálnom, főleg azért mert vaksi vagyok, de sikerüüüült~ Még egy bizonyíték, hogy csodák márpedig léteznek x)

Raistlin írta...

LUCA, nagyon szépen köszönöm :3 Hosszú idő óta először próbálkozom songfickel, és örülök, hogy nem buktam bele hanyatt.
A fizika pedig lenyűgöző és csodálatos, de szerintem sem éppen... egzakt. Egy perces néma csend Carlosnak.


AL, juj, köszönöm! Nagyon örülök, hogy tetszett, és gratu a komment szekció felfedezéséhez! :DD

Kamane Mitsuki írta...

Szokás szerint - mily' meglepő -, imádom. Hogy jó lett-e? Ha máskor is kérhetem, ugyanígy bukj bele a dolgokba, mert ez most túl jó.

Igazán kedvelem a zeneszámot magát, de még jobban a te fordításaidat és egyéni rendezésed. Elgondolkodtató, nagyon is. Megfog, megragad, aztán beleprésel a saját kis világába, körülvéve a megmagyarázhatatlanul rémes csodákkal, és csodás rémségekkel. Pont, mint Night Vale, dalba öntve.

Cecil és Carlos világnézetének ütközése, olyan, mintha két szép kis szupernóva enné egymást a semmi közepén, a fekete űrben. Külön-külön is ritka gyöngyszemek, de ha egymásra találnak, abból valami hihetetlen születik. Lehet, hogy nemesfémek, lehet, hogy fekete lyuk, de mindenképpen, valami megfoghatatlan, izgalmas és váratlan. Ezt éreztem végig az írásodban. *bocsánat a kocka hasonlatért, magyarázatot lásd lejjebb*

És most következzen, az örök és halhatalaaaaaaaaaaaan, kiemelgetés.

Már az elején beleszerettem a te vörös sivatagodba, a fodrozódó homokba, ami lágyan kúszik be az ember inge alá. Ahogyan ezt leírtad, az nem csak jó, vagy szép, hanem érzéki .
És ez az érzelemhullám sehol nem fogy ki. A farkas kínkeserves vonyítása és engedelmessége, hogy megszelídül a vadság egyik jelképe, eszméletlen.
Carlos ügyetlen, fizikás, eltévedt gondolatai nagyon megfogtak, mivel magam is igen közel (és egyben távol is) állok ehhez a tudományághoz, mérnökhallgató lévén, kellemes mosollyal a számon olvastam a háromszöges sebességképletet, vagy az időeltolódás már-már Einstein-i elméletét.

ÉS a csúcs - nálam - az egészen, mikor Cecil édesen állon ragadja Carlost, majd mélyen a szemébe néz. Szinte látom, ahogy egymás villanó tekintetében lesik a végtelen égboltot, majd meglátják a másikban az egész univerzumot. Igen, túlélték.

Felveted mindenki számára azt az általános kérdést, hogy a szemének és egyben az eszének, vagy a belső tekintetének, a szívének higgyen. Nem is akárhogyan. Nem is akárkikkel. Hiszen, ha lehunyjuk a szemünket, mi a megtalálhatjuk a saját Night Vale-ünk, csak sosem tudjuk meg, az-e az igazi, vagy ez.

Most, engem is húz lefelé valami, ami nem a gravitáció. A hatás, az engem is agyonnyomó gondolataim... Túlcsordulnak.
Na, kezdeni kéne vele valamit. Például, gyorsan és hatásosan kakaóba fojtani.

Ebből sokat lehetett tanulni. Nem csak a világegyetemről, és Night Vale-ről, hanem magunkról is.


Köszönöm. <3

Raistlin írta...

MITSUKI, nagyon-nagyon szépen köszönöm :3 Rengeteget jelent, hogy a történetem ilyen hatással volt rád - őszintén nem gondoltam volna, hogy sikerül elérnem ezt. Bocsánat, hogy nem válaszolok hosszabban, de csak hebegni-habogni tudnék a meghatottságtól.

Kamane Mitsuki írta...

Sose baj. Te írsz, én meghatódok, írok kommentet, te meghatódsz. Sírjunk egymás vállain~ :3

Dragda írta...

Valahogy mindig megnyugszom nálad, írásaid fészkében, hogy igenis vannak csodák a világon :)
(Mégha a többi "túlélő"-nek az az élet, hogy másokba belerúgjon.)
Köszönöm a pozitív "vércserét".

Raistlin írta...

DRAGDA, én köszönöm a kommentet :3

Mary Wolf írta...

Egyre jobban beleszerelmesedem az írásaidba! El sem tudod képzelni mennyire feltudod dobni a napomat :D Egyre jobban szeretem ezt a párost. És ez a világ! Annyira át tudod adni a hangulatot, hogy az valami hihetetlen. Imádtam! Egy kicsit sajnálom, hogy ilyen világ nincs a való életben, ahogy Marvel univerzum és germán istenek se :S Asszem rossz helyre születtem, de egy ilyen mű kárpótol mindenért ^^

Raistlin írta...

Awww, köszönöm szépen ;u; Nem tudom már, ki mondta, hogy aki olvas, nem egy életet él, hanem több százat is: és talán a legjobb csak simán egy olyan helyen és egy olyan korban élni, ami lehetőséget ad, hogy bebarangoljunk rengeteg képzelt világot - és ha a novelláim jó útravalók neked, akkor nem is lehetnék boldogabb :3

River írta...

Egy visszafogott üvöltéssel kezdeném: STAHP IT YOU.
Annyira…annyira ülök és próbálom megfogalmazni, hogy mi annyira, mert az biztos, hogy nagyon. Ez az egész írás valahol a hörgés és a mesterséges kómalélegezet között van, és egész egyszerűen igazi; Cecil egyszerű, nyugodt mozdulatai, Carlos világkeresése.

”A homok még húsmeleg volt, és ahogy a szél átbukott a dűnéken, remegni és vonaglani látszott.” Leírás amiért viheted a fél vesém.
Elemezzek a farkasba szimbólumot [kiszolgáltatottat, szeretetért remegőt, biztonságra vágyó halálét], vagy mondjam csak azt, hogy aranyos, amennyire ebben a világban valami az lehet?

Külön kiemelten tetszik, ahogy Carlos nézőpontját írod. Nem tudósbácsi elvont köpenyben, hanem tényekre visszavezetett racionális ember, aki próbál valamibe kapaszkodni, mert kifelé tart alóla az ismert világ. Görcsösen. Belátva, hogy tehetetlen ellene. Bár ezt csak az út-sebesség háromszögig tudtam követni (plusz görcsösen felidézett emlékek á la Stephen Hawking) de annyira
igen, annyira,
csodálatos ez a tudományt-istenképet összekapcsoló, törődő Univerzuma. A válasz pedig lehet, tényleg ennyire egyszerű: lélegeznek, és addig minden rendben. Elhittem nekik.
Legyen. Így.
Köszönömhogy.

Raistlin írta...

RIVER, mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét... és ha Radnótinak nem ment, akkor nekem sem fog, egyszerűen csak hálás vagyok az örömödért és hogy ez a félálomban és mintegy véletlenül született fic ennyire otthont talált benned. Nagyon köszönöm, hogy elolvastad, és még inkább, hogy írtál; köszönöm.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS