a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. augusztus 2.

Revü a kegyetlenségről 6.

Utolsó fejezet







6.



Will hamar felépült. Az elkövetkezendő pár éjszakát Hannibal nála töltötte, és a halott fiú nem jött többet. Új gyógyszereket kapott. Az álmai üresek voltak és gyászfeketék. 

Április
Viacom Media Networks központ, NYC

 

Tizenhat mikrofon állt előtte. A hajában liliomok. Nem nézett föl az elé készített papírból, nem akarta látni az arcokat a kamera mögött.
- A trauma, amin keresztülmentem, a számtalan megfélemlítés és a megaláztatás, ez a tapasztalat nem idegen a rajongóimtól sem.
Úgy nem tudott volna hazudni nekik.
- Hallgattam, de a dalaimban ott volt minden, amit mondani akartam, és azok, akiknek az üzenetem szólt, meg is hallották.
A keze, mellyel az asztal sarkába kapaszkodott, remegett. Nem számított. Erről a nyilatkozatról csak hangfelvételek készülhetnek és beállított fotók: Hannibal így rendelte.
- Áldozat vagyok, ahogy ők is. Mind áldozatuk vagyunk.
Felnézett, és félretette a papírt. Felvillantak az első vakuk, azzal a sistergő, furcsa hanggal, amit mesterséges kattanás követett, majd a zúgás megint. A reflektorok velük együtt fénylettek föl és hunytak ki. Will mozdulatai, ahogy félrehajtotta a fejét és lesütötte a pillantását, szaggatottá váltak. Visszatartotta a lélegzetét. Biztonsági őrök jelentek meg, érte jöttek és elvezették. Will hálás volt nekik, amiért nem értek hozzá. Végighaladtak a kordon mentén a kijelölt úton. Emberek kapkodtak és üvöltöztek utána, riporterek a ráadás kérdéseikkel, kezek és körmök és kétségbeesett arcok. A fényeket továbbra is rá irányították.
Hannibal az öltözőben várta, egy monitorról követve az eseményeket. Szótlanul magához vonta és homlokon csókolta.
- Jól csináltam? – suttogta Will.
- Hibátlanul. – Végigsimított az arcán, és a fodrász székéhez vezette. A nő kivette a liliomokat, és fehér őszirózsákat tűzött be.
- Egyre többen kérnek Will-frizurát – mondta. – Behozzák a fényképét és azt mondják, „ilyet akarok.”
- Nincs is frizurám – fintorgott Will. – Nekem csak úgy hajam van. – Amikor a fodrász végzett és integetve távozott, hátrafordult a székben. Hannibal a telefonjába merülve álldogált. – Mióta vannak nekem férfi rajongóim?
- Egy ideje – mondta Hannibal -, de a gála óta megnövekedett a számuk. Ők a „Will-boyz”, zével. A legnépszerűbb fanklub vezetőjével, Klausszal már beszéltem személyesen. Szimpatikus fiatalember. Nagyon eltökélt.
- Huh. – Pörgött egyet a székkel. Az csikorogva és lassan körbefordult. – Kikezdett magával?
- Ó, nem. Már van barátja. Nem győzött dicsekedni vele.
Összemosolyogtak.
- Kint fotózni fognak, ugye? – kérdezte Will.
- Sajnos azt nem tudom megakadályozni, de esetleg megpróbálhat a hátsó ajtón át távozni – bár valószínűleg pont erre számítanak.
- Nem baj. – Szembefordult a tükörképével. – Túlélem. – Aztán, csak hogy egy klisével több legyen, hozzátette: - Ami nem öl meg, az megerősít, és ami megöl, az nem fáj sokáig.
Hannibal felnézett a telefonjából. 


- Sokat gondolt akkoriban a halálra?
- A halál gondolt rám.


Május
City of Pearland, TX


A szabadtéri medence műanyagkék volt és klórszagú, a falait üvegcsempékkel rakták ki. A zavartalan munka érdekében Hannibal az egész parkot kibérelte, és az most üres volt és kísértetjárta: a szemeteskukák csurig teltek, a kövek vizesen fénylettek és a napozóágyak szana-szét hevertek, de nem járt arra senki.
Francis és a segédei egy átlátszó műanyagállványt állítottak fel a medencében, aztán ráfektették Willt. Will próbált mozdulatlanul heverni, mint egy koporsóban, és félig hunyt szemmel nézte a menny zárkózott azúrját. Francis körömvirágot tett a szájába, valami különös, nemesített fajtát ökölnyi, lobogó sárga virággal, aminek nehéz, különös illata volt.
- Hunyja le a szemét – kérte Hannibal. Will engedelmeskedett. Ott feküdt, maga mellé ejtett karokkal, mintha a víz felszínén lebegne, fekete ruhái lustán örvénylettek körülötte. A víz a fülébe kúszott, és onnantól csak sípolást hallott és távoli zúgást. A szívét összeszorította az irreális félelem, hogy meg fog fulladni. Csak az orrán kapott levegőt, és egyre zaklatottabban szuszogott, a szemhéja meg-megrebbent.
- Szóljak neki, hogy feküdjön nyugodtabban? – kérdezte Francis valahonnan nagyon messziről.
- Nem, ez így hitelesebb – mondta Hannibal, elgondolkozva és lassan.
Will úgy érezte, a víz forrni kezd körülötte, de tudta, hogy ki kell tartania. Úgy tűnt, a lábát gúzsba kötötték megint, és nem tud megmozdulni: a hullámok elnyelik majd és nem marad belőle más, csak hab és tajték.
Érezte, hogy valaki kézen ragadja és előre húzza, felült és a virág kihullott a szájából, az ölébe esett.
- Rendben van? – Hannibal a medence peremén térdelve végigsimított Will hátán. Will köhögött és bólogatott. 


-
Hogyan élte meg azt az utolsó pár hónapot?
- Köszönöm a kérdést, abban az utolsó pár hónapban legyőzhetetlen akartam lenni… gondolom, hogy önnek imponáljak. Valahogy megéreztem, hogy így van rám szüksége: látni akarta, hogy képes vagyok-e a feltámadásra, és én minden átkozott csodára hajlandó lettem volna önért. – Will kiengedi a levegőt és egy pillanatra lehunyja a szemét. A szempillája megrebben, a kamera ráközelít. Van egy gyönyörű pillanat, ahogy a fény átüt rajtuk, és Hannibal tudja, hogy Will most vöröset lát a sötétségben, képes meglátni a saját vérét és túlnézni a bőr titkos szövetén. – Tényleg szerettem magát, tudja? Tényleg szeretem.
Hannibal kezében szögek vannak, három hegyes szöget szorít a markában, a csikk rájuk parázslik.
- Tudom.  


Baltimore, MD


Will a halványkék díványon feküdt, Hannibal köntösében, az ölében laptop. Az oszcilloszkóp hullámai puhán pulzáltak; bal füléhez szorította a fejhallgatót, és révülten bólogatott az ütemre. Kint zápor dübörgött, illata beszökött a nyitott ablakon át, hűvös és balzsamos szellőt hozva magával és a forgalom fojtott, megnyugtató lármáját. Hullámzottak a magas függönyök és a papírok fel-fellibbentek a nehezék alatt Hannibal asztalán. A férfi keresztbe vetett lábbal ült kockás, kék öltönyében, és Will legjobb tudomása szerint éppen telefonált. A tizenegyedik szám és az outro hallgatása közben tűnt föl neki, hogy túl nagy a csönd. Oldalra hajtotta a fejét: Hannibal a szék karfájára könyökölve figyelte őt, éber érdeklődéssel és rezzenéstelenül. Will elmosolyodott, és egy kínos, rövid kis kacajjal leemelte magáról a fejhallgatót.
- Mit néz? – Lehajtotta a laptop fedelét.
- Önt.
- Lát valami érdekeset?
- Látok valami gyönyörűt.
Will ismét felnevetett, és a laptopot a földre tette.
- Férfiakra nem mondjuk, hogy gyönyörű – jegyezte meg.
- Gyönyörű dolgokra nem mondjuk, hogy „jóképű” vagy „helyes”; ez degradáló volna.
Will végignyújtózott a díványon, lustán és kényelmesen, és elégedetten felmordult.
- Csak nézni fog?
- Még nézném egy kicsit, ha nem bánja.
- Felőlem le is rajzolhat. Mint a Titanicban.  
Hannibal egy nehéz sóhajjal hátradőlt.
- A repülőútjaim alkalmával számtalanszor megtekintettem már. Örömmel venném, ha nem emlékeztetne rá.
- „Repülünk, Jack!” – mondta Will, és felnevetett megint. – „Zuhanunk, Jack…” – Elgondolkozva félrehajtotta a fejét. – Miért döntött úgy, hogy Amerikába jön?
- Az öreg kontinensen még él a mítosz, hogy ez az ígéret földje. – Hannibal tűnődve hunyorgott, mintha egy másik élet emlékeit kéne előhívnia. – Messziről hatalmasnak tűnt. Korlátlannak.
- Örülök, hogy eljött – mosolygott Will. – Örülök, hogy itt van.
 Hannibal visszamosolygott rá.
- Én is örülök.
- És… e-ez talán hülyén hangzik, de szeretnék önnel lenni az utolsó pillanatig. Mármint ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy örökké… de ha ez a nap lenne az utolsó, akkor akarnám minden percét. Nem tudom, hogyan magyarázzam el.
- Tudom, hogy érez. – Hannibal felállt a székből. – Megígérhetem, hogy önnel leszek az utolsó pillanatban.
- Szaván fogom. Jöjjön. – Kinyújtotta felé a karjait. Hannibal letérdelt mellé, és átölelte, félig az ölébe vonva. – Túl sok duma – motyogta Will, aztán a férfi mellkasára bökött. – Túl sok ruha.  
- Ellenére lenne, ha kipróbálnánk valami újat?
- Áh, erről vagyunk híresek. – Felvonta a szemöldökét, és vigyorogva hozzáfűzte: – Ön messze a leginnovatívabb szexpartnerem, Mr. Lecter.
- Szólíthat a keresztnevemen.
- De nem fogom.
- Nem? – Élesen elmosolyodott, és a nyakába harapott. Will felkiáltott, aztán nevetve a hajába túrt.
- Ez fantasztikus, Mr. Lecter, de nem valami eredeti. Hálószoba?
- Az emeleten, jobbról a harmadik ajtó – suttogta, és a szeme különösen fénylett, ahogy végigfektette Willt a padlón és fölé térdelt.
- Jobban belegondolva, nem hiányzik – jegyezte meg Will, és elkezdte kioldani partnere övét. Hannibal figyelte egy darabig, aztán azt kérdezte:
- Készítettek már önről felvételt?
- Igen, például Dolarhyde… - Hannibal félrebiccentette a fejét. – Ja? Nem. Ööö, nem. Soha. Khm.
- Megbízna bennem annyira…
- Feltétel nélkül megbízom magában.
Hannibal feltápászkodott.
- Néha arról fantáziálok, hogy lesz egy olyan nap, hogy nem vág a szavamba.
Will a hasára gördült.
- Néha arról fantáziálok, hogy lesz egy olyan nap, hogy kőkeményen megbasz a kocsim hátsó ülésén.
Hannibal átnézett a válla felett, aztán az íróasztalhoz sétált. A kibomlott övcsat fémesen koccant.
- Az illem minden, Will.
- Á, az illem egy absztrakt szabályrendszer azoknak, akiknek a morális érzékük olyan mértékig elcsökevényesedett, ha kifejlődött egyáltalán valaha, hogy képtelenek különbséget tenni jó és rossz között, így társadalmi normákban próbálják megtalálni az életnek ezt az alapvető egyensúlyát. Meglepődne, hány magas rendű bűnöző udvarias kifejezetten
- Bizonyára meglepődnék. – Hannibal elővett a fiókból egy nehéz Canon fényképezőgépet, és beállította rajta az élességet.
- Beszéljek még mocskosan a bűnüldözésről?
- A bűn egy képlékeny fogalom. Megtenné, hogy leveszi a köntöst?
- Az attól függ, ön hajlandó lesz-e búcsút mondani az öltönyének.
- Will.
- Rendben, értettem. – Kicsomózta az övet, és lerázta magáról a köntöst. Tudta, hogy elméletben lehetséges erotikusan levetkőzni, de ő ebben a tekintetben a hatékonyság híve volt; hála Istennek, Hannibal is. A férfi végül már csak inget és alsónadrágot viselt, amikor láthatóan elunta a rétegek elleni harcot, és élére hajtogatott ruháit a széken hagyva a nyakába akasztotta a fényképezőgépet, és ismét Will fölé térdelt. A távolban tovább zokogott a zápor, és Will összerázkódott.
- Csinálnom kéne valamit?
- Csak legyen egészen nyugodt.
- Egészen nyugodt vagyok.
Hannibal letekerte a kupakot valami látványosan drága krémről, és a tenyerébe csurgatott belőle egy keveset.
- Segítsen.
Will elsőnek nem értette, mire gondol, aztán összekulcsolta az ujjaikat, és simogatva, cirógatva együtt szétoszlatták a krémet. Will, továbbra is a hátán fekve, mintegy megbabonázva figyelte kezeik közös játékát. Hannibal erős ujjai talán már az elejétől fogva lenyűgözték, és most érezni akarta őket magában. Lejjebb vezette a másik férfi kezét. Akkor villant az első vaku.
- Az arca ilyenkor olyan türelmetlen – suttogta Hannibal -, makacs és szinte dacos. Nagyon szeretné, de nem biztos benne, hogy megkapja, mert az élete nem erre tanította meg. Jó előre készen áll harcolni érte, és jó előre készen áll arra, hogy veszíteni fog. Nincs félnivalója. Tőlem megkaphat mindent.
Will felszisszent, ahogy két biztos ujj belé hatolt, az ajkára harapva összeszorította a szemét. A szikrázó sötétben ismét éles fény villant, melyet mennydörgés távoli robaja kísért és az eső puha kopogása.
- Arra tanították, hogy küzdjön a fájdalom ellen, de tőlem megtanulta elfogadni, tőlem megtanulta élvezni. Mozgatni kezdi a csípőjét, és a lábait szétveti, körmeivel végigszánt a parkettán. Bordái a kezem mozgásának ritmusában süllyednek és emelkednek. Az arcán feszült várakozás; várja a pontot, amikor elveszítheti a kontrollt, de addig tudatosan vezeti a testét és az elméjét. Most.
 Hannibal hirtelen begörbítette az ujjait. Will érezte a kiáltást, ami erre felszakadt a torkából, nyögésbe fúlva, érezte, hogyan remeg meg a teste és hajlik görbe ívbe a háta, hogyan zuhan vissza a földre, hogyan fűzi a lábait a felette térdelő férfi derekára és hívja őt is mozgásba. Vaku.
- A szája félig nyitva, egy elnémult kiáltásra tátva, ajkai nedvesen csillognak és duzzadnak a vértől, a haja ziláltan tapad a homlokába. A vállait a talajnak szorítja, mellkasának izmai megfeszülnek. Öntudatánál akar lenni: az elméjével hajszolja érzékeit.
- De már nincsenek gondolataim – vette át a szót Will, és feltekintett, egyenesen a fényképezőgép lencséjébe. Ott meglátta a tükörképét: az ő szeme még csukva volt, és lihegve nyelte a levegőt. – Ennek az állapotnak nincs köze a nyugalomhoz, de mentes az állandó aggodalomtól és gyanakvástól, egyetlen félelme a beteljesületlenség. A félelem valós és erős, hiszen másvalakitől függ. Öntől. Hatalmában áll megadni vagy megtagadni tőlem bármit, és azzal, hogy ezt beismerem, teszem önt az… - Egy pillanatra elakadt, és az utolsó szót már csak lehelte: - Istenemmé.
- Nagyon jó, Will. Magáról beszéljen. Mi következik most?
- A könyörgés... – Felkönyökölt és előre nyúlt, ujjai hegyével végigsimítva Hannial merevedésén az alsónadrág anyagán át. Megnyalta kiszáradt ajkait. – Nem vagyok rá méltó, de bármire hajlandó vagyok érte. Elveszítem a kapcsolatot a valósággal, a realitásom dimenziókra csúszik. Egyrészt mindennél erősebben érzékelem a jelent; a hőt, a szagokat, az ön közelségét, a saját vágyamat, testemnek minden atomját és az ereimnek az őrjöngő és forró lüktetését; másrészt ugyanilyen valósnak tűnik a jövő is, aminek a távolsága felmérhetetlen, talán fél perc, talán még egy óra, nem én szabom meg, de abban a valóságban ön már bennem mozog és az része minden valóságnak, amikor szeretkeztünk már és az összes de összes alkalomnak, ahányszor elképzeltem, ahogy elképzelem most is.
A vaku ismét felvillant. Will hunyorgott és felült. Az alsónadrág szegélyébe akasztotta az ujjait, lassan lefelé csúsztatva Hannibal keskeny csípőjén.
- Szüksége van arra a képességre, hogy megállapítsa, mi valóságos és mi az, ami csak a fantáziájában történik?
- Nincs rá szükségem. Egyedül arra van szükségem, hogy maga is ugyanannyira akarja, mint én, de ezt nem érhetem el. Lesznek dimenziók, amiket uralhatok, de megmarad a valóság, amiben ön irányít mindkettőnket.
Újabb vakuvillanás. Will visszafeküdt a hátára, karját átvetve a szemén, kitárt combokkal és ziháló mellkassal hevert.
- Mit tehetek meg a valóságban? – kérdezte Hannibal nyugodtan.
- Bármit – suttogta Will, de a hangja rekedt volt és erőtlen, szóval megismételte: - Bármit, és én azt elfogadom. Meg is gyilkolhatna, és én valószínűleg hálás lennék érte.  
Érezte, ahogy a férfi fölé hajol, fél kézzel megtámaszkodva Will válla felett. Úgy borult fölé, mint egy árnyék, és Will látni akarta, de nem merte félrehúzni a karját, valami primitív, ősi vagy gyermeki félelem szorította marokra a szívét, és visszatartott lélegzettel meredt a sötétbe.
- A dimenzió, amiről beszél – suttogta Hannibal, ahogy puhán félretolta Will karját -, hányadik rétege a valóságnak?
Will felnézett rá. Hannibal haja puhán előre esett, homloka verejtéktől fénylett, és úgy tűnt, mosolyog, finoman és győztesen.
- A legelső – mondta Will, és előre hajolt, hogy megízlelje a hideg ajkakat. – A valóság, amin mindenkivel osztozom, egyedül az öné.
Hannibal feltérdelt és az ölébe húzta Willt, aki átkarolta a vállát. Egy villanás, egy sóhaj és belé hatolt. Will hátravetett fejjel felkiáltott, két kézzel a férfi hajába tépve. Az ujjai alatt sima csontot érzett. Kábultan feltekintett: agancsokba kapaszkodott. Hannibal szemei visszaverték a villámok fényét, üvegesen villantak, és Will elmosolyodott. A sűrűsödő éjszaka feketére színezte szeretője bőrét, Willbe karmoló ujjai hosszúak voltak és hegyesek.


Amikor végeztek, a zivatar már távozóban volt. Will a kék kanapén hevert, izzadtan, bágyadtan, félálomba zuhanva, és Hannibal, aki ismét embernek tűnt, leült mellé, átnyújtva neki a fényképezőgépet.
- Nézze végig, aztán tegye el a memóriakártyát.
Will eltartotta magától a kamerát, és fáradtan hunyorogva átlapozta a fotókat. Egy portrésorozat az extázisról. Hosszú idő óta először felismerte a vonásait. Mély levegőt vett, amit aztán benntartott egy darabig. Hannibal a kézfejével végigsimított az arcán, és ő ösztönösen az érintésébe simult, elgyengülten és megadóan.
- Ez szeretném látni az augusztusi koncertjükön, amikor a színpadon áll – suttogta Hannibal és a keze tovább rebbent, Will vállán cirógatta a zúzódásokat és véraláfutásokat, behegedt és friss sebeket. – Mit gondol, meg tudja tenni nekem?
- Természetesen. – Will kipattintotta a memóriakártyát, és jobb híján a földön fekvő köntös zsebébe rejtette. Hannibal elmosolyodott, aztán a kezét nyújtotta felé.
- Jöjjön, fürödjünk le. A kádban jól esne egy kis pâté de foi gras némi
Château d'Yquem Sauternes-al. Felrakhatnánk mellé Chopin noktürnjeit. Azt hiszem, illene hozzá. 


Június
YY Studios, WV


Will tele volt élettel. A stúdióhoz vezetve dobolt a kormányon, és magában dúdolt. Amikor odaért, Abigail rögtön a nyakába borult, és nem engedte el hosszú percekig. Will a válla fölött átnézve látta Alanát álldogálni az ajtóban, és közel intette, hogy csatlakozzon a csonka családi öleléshez. Utoljára talán négy éve álltak így, összeborulva egy csálé karácsonyfa alatt. Lehet, akkor érezték meg először, hogy semmi közük nincs egymáshoz, és semmi más nem tarthatja őket össze, mintha szorosan egymásba kapaszkodnak.
- Hiányzol – motyogta Abigail, hátralépett és az öklével megtörölte a szemét. Az arca száraz volt.
- Te is nekem – mondta Will, de nem hangzott olyan őszintén, mint amikor az üres háznak és a néma telefonnak suttogta.
- Ezt majd beszéljük meg – vágott közbe Alana, és elővette a basszusgitárt a tokból. – Georgia írta, hogy sietnie kell majd, szóval próbáljunk. – Bocsánatkérően elmosolyodott, és Will tiszta szívből mosolygott vissza rá. A régi élete egyszerre hihetetlenül távolinak tűnt, és nem fájt már; olyan volt, mintha csak egy történet lenne, amit sráckorában olvasott. A mikrofonhoz lépett, és beléfújt. Hamarosan Beverly is megérkezett, aztán Georgia, és Will kérésére tompítottak a fényeken. A stúdióban mindent fa borított, hogy az akusztika miatt vagy a dizájn kedvéért, azt Will sosem merte megkérdezni. A sötétségben érezte a forgács és a lakk éles illatát.
- Kurva jó az új album – jegyezte meg Beverly hangolás közben, és megpörgette a dobverőt. – Ha még nem írtam róla huszonöt e-mailt. De továbbra is fenntartom, hogy parás.
- Hallottad volna a próbaverziót – fintorgott Will. – Lázas voltam az elején.
- Egy kicsit sokat vagy lázas mostanában, nem?
- Nem. Jól vagyok. – A zsebéből elővett egy doboz Seconalt, és megrázta. – Megfelelő orvosi ellátás.
- Mikor voltál orvosnál?
- Tavaly?
- Én kész vagyok, ha ti is – kiáltott oda nekik Georgia. A vonót a hegedű nyakához illesztette, Will és Abigail pedig a mikrofonhoz hajoltak. Alana lependítette az első zúgó húrokat, aztán Beverly következett egy percegő, kattogó ritmussal.
- I caught a gilmpse of myself in the mirror, on the wall – kezdte Will rekedten és mélyen -, I kept looking at me, past me, right through me, n’ that was all: right then I knew I was in danger, ’cause all I could see was a stranger
- Hide me, hide me – énekelte Abigail tisztán és puhán.
- Hide me inside your mouth and behind your eyes
- Hide me, hide me
- Hide me in a teardrop, please, let me baptize!
Will lehunyta a szemét és a fülére simította a tenyerét. A hangok a szájpadlásáról és a fogai közül peregtek le, szaggatottak voltak és kétségbeesettek, mint egy szégyellt és tagadott sírógörcs hangjai. Megint látta maga előtt a fiút, de tudta, hogy csak képzeli, és tudta, hogy a fiú nem fog ártani neki: most csak ül és hallgat. És vár.
A fiú felhúzott lábakkal, az ölébe ejtett kezekkel ült a stúdió parkettáján, és vigyorgott, szabálytalan, hegyes fogakkal.


- Nem kérnélek rá – magyarázta Alana -, de a kocsi szervízben van, és szerintem elment az utolsó busz.
- Nem probléma. Bármikor szívesen fuvarozok.
- Hopp, kutya – motyogta Abigail a hátsó ülésen. Will a padlófékre tiport.
- Ez csak egy játék – mondta Alana, és idegesen a füle mögé gyűrte a haját. – Ha kutyát látsz. Nem előttünk, bárhol. Ezt szoktuk játszani.
- Ah. – Will harmadszori próbálkozásra be tudta indítani az autót megint. Egy darabig csöndben siklottak az országúton, úgy tűnt, a fehér csíkok szaladnak előlük és rohan az erdő és fut a feketeség. Alana az ölébe meredt, aztán oldalra fordult. Will magán érezte a tekintetét, és keményen az ajkaira harapott, erősebben markolva a kormányt. Abigail elaludt, hátradobott fejjel, egyenletesen szuszogva. Mindketten hátrafordultak hozzá, amikor egy nyugtalan nyögéssel összerándult.
- Rémálmai vannak – suttogta Alana. Will lassan bólintott, és ismét az utat figyelte. – Mindig rémálmai vannak. Én meg nem tudok énekelni neki.
- Már nekem sem hagyja. Évek óta.
- Nem haragszom rád. Ugye tudod?
- Persze.
- De jobb így. Voltam az iskolájában is… voltak gondok. Magántanuló akar lenni, de én nem szeretném. Jó lenne, ha egyetemre menne. Legalább ő.
- Milyen gondok voltak?
Alana megrázta a fejét.
- Azt mondják, hogy agresszív, meg kedélybeteg, és volt pár verekedés, meg nem hagyják békén, de nem akarom kiíratni. Az utolsó évét már itt kéne végigcsinálnia, így is évvesztes.
Will ismét bólintott. Nem tudott azonosulni ezekkel a problémákkal, kicsinyesnek tűntek és földhöz ragadtnak. Annyi erőt érzett magában, hogy nem értette, hogy lehet bármi is bonyolult vagy lehetetlen. A tükörképe önelégült vigyorral dőlt hátra az ülésben. 


- Gondolkozott azon, milyen lehetett volna az élete, ha az események másképpen alakulnak?
- Nem gondoltam bele soha, milyen lett volna az életem, ha nem ismerem meg magát, ha erre céloz. Nem hinném, hogy jobb lett volna, vagy rosszabb. Egyszerűen csak… hosszabb.
- Semmiféle különbséget nem lát?
- Talán látnék, ha el tudnám képzelni az egészet maga nélkül. – Nyel egyet. – De nem tudom elképzelni. És nem is emlékszem, milyen volt. Hány év van köztünk? Tizen…?
- Húsz és fél.
- Szerintem érti. Soha egy percet nem voltam úgy ebben a világban, hogy ön ne létezett volna. Maga szerint ez véletlen? Ebben a pillanatban azt kívánom, bárcsak lennének véletlenek; de mindent úgy látok, mint az ön tervének a részét. Nem tudom elképzelni, hogy nem azért születtem volna meg, hogy most itt legyünk. Más értelme nem volt… szerettem volna, de nem volt. Még két perc. Ön szerint meg tudom menteni a világot két perc alatt? Hány ember volt halott, mire én megszülettem, Mr. Lecter?
Hannibal hátrahajtja a fejét, a szája finoman mozog. Számol. Will reszketve veszi a levegőt.
- A picsába


Július


Az album elkészült. A technikusok még dolgoztak rajta, de Jack azt mondta, a hónap végére meglesz.
- Hannibal viszont azt mondja, augusztus végén adassuk ki.
- Be kell harangozni – értett egyet Beverly.
- A Notre Dame harangját is megkongathatja felőlem, ez a lemez nagyobbat szól.
Egy pillanatra mind elmerengtek a félresiklott metafora fölött, aztán Jack intett, hogy mehetnek.
- Will, te maradsz.
Will engedelmesen visszazuhant a stúdió fekete bőrfotelébe. Jack körbülnézett, aztán ráemelte a pillantását; úgy meredt rá, mintha valamilyen kihalóban lévő faj egzotikus túlélőjét tanulmányozná az állatkerti üveg mögül.
- Mindenki erről az albumról beszél – mondta lassan. - Én mindig, nyilván, de mindenki más is. A Price Of Imagination van az Amazon előrendelési listája élén. Tudod, mit akarok mondani.
Will a karfába markolt, és bólintott.
- Sejtem.
- Egy éve felfogadtam melléd egy PR-menedzsert.
- Tizenegy hónapja.
- Te meg nem arra használtad, amiért fizettem neki. A helyedben nem korrigálnék. – Jack hátradőlt a fotelében. – Szeretném tudni, mennyire érte meg. Úgy érzed, készen állsz erre a koncertre?
- Nem koncert, csak egy pár szám egy fesztiválon.
- Soha nem vállalsz fesztiválokat.
Will a plafonra bámult. A ventilátor lustán forgott körbe és körbe és körbe. A tekintetével követte.
- Most vállalok. Ezt akartad, nem? Ott leszek. Énekelni fogok.
- De ők nem azért veszik meg a jegyet, Will. Nem azért fizetnek. – A karfára csapott. - A fenébe, hallani sem fogják, mit énekelsz, úgy fognak sikítani! Ők egy show-t akarnak, és a rohadt MTV Rocks meg leadja élőben…
- Tudom, Jack.
- A Will + The Girls az utolsó fellépő. Gyakorlatilag mindenki más csak a ti előzenekarotok. Le tudsz nyűgözni egy százezres tömeget? Végig tudod csinálni? Nem fogsz-
- Nem vagyok porcelánból – csattant fel Will, aztán szívott egyet az orrán és halkabban folytatta, vészjóslóan halkan: - Nem vagyok valami törékeny idióta. Lassan tíz éve ezt csinálom, és Hannibal megtanított rá, hogyan csináljam jól. Ha benne bízol, akkor bennem is bíznod kell.
Jack hallgatott, aztán felsóhajtott.
- A rohadt életbe is, bízom benne. 


Augusztus
Dead End Rock Festival, NYC


Willnek egyetlen kívánsága volt az élettől, mégpedig az, hogy a közeljövőben senki se lopja el a telefonját. A színfalak mögött ült egy tűzlétrán, és átlapozta a képeket, amiket még Hannibal készített róla. A férfi mellette állt, a korlátba kapaszkodva, és félrehajtott fejjel figyelte őt.
- Kész – motyogta Will, aztán megköszörülte a torkát. – Kész, végignéztem.
- Nagyszerű. Remélem, meg is jegyezte. – Előre nyújtotta a kezét. Will átadta a telefont, aztán felállt és végigropogtatta a tagjait.
A hajában bíbor rózsák voltak.
Tiszta nyári éjszaka volt, a csillagok fehér fénnyel pulzáltak a távoli mennybolton. Will hátravetett fejjel bámult fel rájuk. Valahogy irigyelte a sátorozókat, a fesztiválozó tömeget, a fiatalokat, akik megengedhették maguknak, hogy belevesszenek az égbe, hogy megpróbáljanak túllátni a szférák mozgásán és találjanak valamiféle választ vagy jelentést a kozmoszban.
- Az eredeti fájlokat törölte?
- Mmm. – Will Hannibal felé fordult, és hunyorított. – Mondjon valami bíztatót. Mondja, hogy ezután hazamegyünk.
- Úgy terveztem, igen.
- A lányok valami hotelről beszélnek.
- Nekik foglaltam szobákat. Mi ünnepelünk.
Will kárörvendően elvigyorodott.
- Hátha nem hurráznak vissza, akkor leléphetünk hamar.
- A This Is My Designról kilenc szám – emlékeztette Hannibal -, amikor visszatapsolják, egy a Price Of Imaginationről. – Hozzá lépett, és megigazította a felsőjét. Will pólójára egy szarvaskoponyát festettek, az anyaga vékony volt és szinte áttetsző, fölötte egy hosszú, tépett kardigánt viselt, és már most kezdett melege lenni.
- Úgy nézek ki, mint egy huligán. Használják még egyáltalán ezt a szót? Huligán.
- Higgye el, fantasztikusan néz ki.
- Öltönyös embernek nem hiszek. – Will körbehordozta a tekintetét a színpad mögötti téren. A lányok egy távoli sarokban ültek, a sminkesek és a fodrászok az utolsó simításokat végezték rajtuk. A technikusok egymással rádióztak, egy kisebb csapat úgy fél órája tűnt el, hogy beállítsák a fényeket, a másik csoport a hangszereket ellenőrizte. Will hallotta, ahogy próbaképpen feldübörögnek a dobok, és a tömeg hullámzó sikítással fogadja már ezt is, várakozó, éhes és részeg üvöltéssel, amiből néha kihallotta a saját nevét.
- Várnak magára – jegyezte meg Hannibal.
- Még tíz perc – suttogta Will, az öklére harapott, aztán elkezdte átkutatni a zsebeit. – Önnél van a nyugtatóm?
- Arra bátorítanám, hogy próbáljon meg öntudatánál maradni. Legyen éber és józan. Mérje fel a hatalmát. – Will álla alá simította az ujjait, és felszegte a fejét. – Aztán veszítse el a kontrollt.  


- Meséljen az utolsó éjszakáról.
- Ott volt az utolsó éjszakámon, ahogy megígérte. Ott állt a színfalak mögött, a Dead End fesztiválon, és most már röhöghetnékem van a néven. Szándékosan választotta?
- Így alakult.
- Elvette a telefonomat, nem tudtam felhívni a rendőrséget, é-én… - A mondat értelmetlen motyogásba fullad. Will megnyalja kicserepesedett ajkait, sűrűn  pislog, és talán először látszik rajta, hogy fél. Aztán kiengedi a levegőt. Hannibal hangja nyugodt, tárgyilagos.
- Önszántából adta át a telefonját, Will. Önszántából adta át az életét is. Nem fogok elvenni semmit, amit nem kínált fel magától. Csak a szívét fogom megenni.


Will elindult a mikrofon felé. Azt mondta magának, hogyha elér odáig, biztonságban lesz. Most még megrémíthetik a hangok és a fények, a fojtó hő, a füst és az éjszaka közönyös feketesége a reflektorok izzásán túl. A tömeg a sötétségbe veszve táncolt és vonaglott, a park távoli fáival hajlongott: Will bárhová kapta a tekintetét, embereket látott, arcokat és karokat, és egyre közeledett feléjük. A kardigán ujjára markolt, ami a kézfejére lógott, és a válla fölött hátranézett a nehéz függönyökre, amikre felvonták a vetítővásznakat. A tollas szarvas illúzióképei mögött valahol ott állt Hannibal, és ez a tudat megnyugtatta.
Két kézzel a mikrofonállványba kapaszkodott. Mielőtt a fényinga elmosta volna előle a környezetét és elnyelte volna a hangokat, körbenézett. Nézte, ahogy a rajongói sikoltva kapkodnak utána, nézte, ahogy őrjöngve táncolnak egy dallamra, ami még fel sem épült egészen, nézte az őket pásztázó forró reflektorfényeket, és keserűen elmosolyodott. A főképernyő mozivászonnyi leplén feszült ki a mosolya, ahogy a fogai fehéren elővillannak és szelíd ráncok futnak szét a szája szegletében. Akkor letépte a mikrofont az állványról, és végighúzta a levegőben: egy pillanatra mindenki visszatartotta a lélegzetét, és a statikus suhanás begerjesztette a hangfalakat, Will fél térdre ereszkedett és visszarántotta magához a mikrofont a kábelnél fogva, az sípolt és recsegett, és a tömeg felüvöltött, torokból és gyomorból, olyan hangosan, hogy nem hallották az első versszakot.
Will először ébredt tudatára a saját erejének: rájött, hogy ezt nem a tömegnek kell átadnia, hanem tőlük kell megszereznie, akarnia kell az energiájukat, éhezni rá és elnyelni végül. Hullámokban söpört végig rajta a forróság, végigbizsergetve őt, elektromos szikraként fúródva a bőre alá. Levette a kardigánt, olyan gondtalan és türelmetlen sietséggel, mint a hálószobában, Hannibal előtt térdelve, és behajította a tömegbe. Csak egy pillanatig hezitált, mielőtt utána dobta volna magát. Kezek nyúltak érte és belé martak, szaggatták, tépték, de felemelték és megtartották: Will így énekelt tovább, és a rajongói úgy adták át őt egymásnak, mint valami ereklyét. Alana meglepetésében elrontott egy ütemet. Will úgy feküdt az embertömegen, mintha Hannibal alatt heverne, szétvetett lábakkal, várakozva és könyörögve; most volt mit feláldoznia, százezernyi egyéni kábulat csatlakozott az extázisához. Fél kézzel a hajába tépett, a darura szerelt kamera és a reflektorok fénynyalábjai követték őt és visszakísérték a színpadra. Kitárt karral állt meg, a közönségének háttal, izzadtan, zihálva és lihegve, leszegett, oldalra borult fejjel, és ők a megváltójukat felismerve csak sikítottak és sikítottak és sikítottak. 


Will úgy dönt, talán megőrizhet valamit az emberi méltóságából azzal, ha majd nem sikít, ha nem kiált fel és nem ordít és remélhetőleg, levegőt sem vesz: ha semmi jelét nem adja a fájdalomnak, pedig tudja, hogy fájni fog. Abban már nem olyan biztos, hogy valóban ember lenne: alig huszonnégy órája, a fesztivál színpadán és utána Hannibal ágyában istennek érezte magát, és most kénytelen belátni, hogy nem több a báránynál, amit az oltárra feszítenek égőáldozatul.
- Mire gondol most? 


Hannibal a faragott ágykeretbe kapaszkodva erősített a lökésein, Will pedig a ropogós fehér takaróba tépett, nyögve és nyüszítve, behajlított lábfejjel.
Fényes nappal volt kint. Az aranyló napsugár beáradt az ablakon, végigömölve Will megfeszült testén. A férfi hátravetett fejjel hallgatta, hogyan veszik el zihálása Hannibal nehéz sóhajaiban. Órákig akart szeretkezni, félig eszméletlenül, kiéhezetten, és akarta, hogy most rögtön vége legyen, hogy az orgazmus végre végigsöpörjön rajta és görcsbe rántsa, és utoljára felordíthasson. A körmeit Hannibal sima hátába vájva lihegte imáit és könyörgéseit. A fény vörösen szikrázott lehunyt szemei mögött. Feltekintett, és a tenyerébe vette Hannibal arcát, ujjaival végigsimítva a büszke arccsontokon és a vékony ajkakon, aztán mélyen a szemébe nézett.
- Lát engem? – kérdezte rekedten.
- Örökre látni akarom – mondta Hannibal, és egy pillanatra végtelenül és elviselhetetlenül szomorúnak tűnt. Will azt hitte, a jövő miatt fél; nem tudta, hogy gyászol. 


Amikor Will először felkelt, a hasán hevert, az ablakok nyitva voltak, és frissen sült kenyér illatát érezte. Hannibal az ágy mellett térdelt, abban a halványkék öltönyben, amit az első találkozásukkor is viselt.
- Ébredjen,Will – suttogta, és a hátát simogatta. A tenyere puha volt és meleg. – El kell intéznem valamit. Meg tudna várni?
- Ühümm.
- Magáért fogok jönni kocsival. Lesz egy interjúja a délután.
- Interjú…? – Will megpróbált feltápászkodni, aztán nyögve visszazuhant az ágyra. Hannibal szelíden mosolygott.
- Mindent előkészítettem. Pihenjen.
Will bólogatott, aztán a párnába temette az arcát. 


Álmában egy kertben járt. Hosszú szárú, lila virágok ringtak a fűben, a semmibe kúszó látóhatáron a derült kék ég a földre borult, és roppant felhők vonultak a magasban. A távolban egy régi ház állt, szigorú, tornácos kúria csúcsos toronnyal, frissen fehérre meszelve. Will hunyorgott a napfényben. Tudta, hogy eltévedt, de nem emlékezett, honnan jött vagy hová tart.
A fűben, a virágok között egy kislány ült kantáros nadrágban, puha szöszke haja csupa kóc. Az ujjai között morzsolgatta a fátyolszerű, puha szirmokat, aztán szélnek engedte őket. Will mosolyogva figyelte, zsebre tett kézzel. Zavarban volt: nem beszélte a kislány nyelvét.
- Hello – próbálkozott végül.
- Nem kéne itt lenned – mondta a lány. Nem angolul beszélt, de Will érette. Leguggolt hozzá, és bátortalanul mosolygott megint.
- Hogy érted, hogy nem kéne itt lennem?
A kislány szívott egyet az orrán, és vállat vont.
- Rendben. Mit csinálsz? Segíthetek?
- Virágozok. Nem kell.
- Milyen virág ez?
- Nem tudom.
- Hogy értetted, hogy nem kéne itt lennem?
A kislány hátrafordult, a távolba meredt, aztán ismét rá nézett. Barna szeme volt és apró, fehér fogai.
- Az ő szívében csak halottaknak van hely – mondta komolyan. Will felnevetett, mert nem tudta, mit felelhetne, és mire eszébe jutott – azt akarta mondani: nem tudom, miről beszélsz -, mire eszébe jutott, már késő volt. A kislány kitátotta a száját, és onnan egy szarvasbogár mászott elő, ízelt, fekete lábaival végigtapogatózott a hússzínű nyelven és az apró fogakon, aztán nyállal borítva, csillogva és botladozva mászott le a lány állán.
És a többiek követték.
A lányból bogarak másztak ki, lárvák peregtek elő a szeméből és svábbogarak rágták át magukat a homlokán, sáska zizegett a hajában és vak csótányok kaparták a vállait.
Will csak ült és mozdulatlanul nézte.
Valaki a távolban üvöltött. 


Will felriadt, és fejét tiszta erőből az éjjeliszekrénybe vágta. Szenvedve szorította a tenyerét a homlokának. Sötét volt: Hannibal behajtotta a zsalukat, mielőtt elment. Will botladozva ment a fürdőszobáig, hideg vizet fröcskölt az arcába, aztán letusolt. Visszament a hálószobába. Hannibal kikészítette neki az aznapi öltözékét és egy koszorút: ismét bíbor rózsákból fonták. Will vacillált, rögtön felvegye-e, aztán egy nehéz sóhajjal leült az ágy szélére, magára húzta a szűk fekete farmert, belebújt a pólóba és eligazgatta a virágokat a hajában.
A konyhában reggeli várta, üvegburák alatt, Hannibal kézzel írt üzenetével. Will gyorsan átfutotta a sorokat.
- Továbbra sem beszélek franciául – szűrte a fogai között. 
A cetli lefordítása nélkül nem volt benne teljesen biztos, mi hever a tányérokon. Szokás szerint úgy nézett ki az egész, mint egy festmény; és akkor hasított belé az érzés, hogy már látta ezt a kompozíciót. Az utolsó vacsora, Daniele Crespi. Megrázta a fejét, és a hűtőszekrényhez sétált. Nyers hústömbök hevertek benne. Csalódottan becsukta, töltött magának egy pohár vizet, és az iroda felé indult.
Valami nem stimmelt.
Tompa volt még az álomtól, de gyanakvó és ideges is. Tespedt árnyékok mozogtak az elméjében. Elhatalmasodott rajta az érzés, hogy lekésett valamiről, hogy elmulasztott egy fontos pillanatot. Mintha hosszú hónapok után először ébredne fel, és a villogó fényben még nem látna tisztán.
Felmászott a létrán, és elkezdte a könyvek gerincét betűzgetni. Hannibal szerző szerinti ABC sorrendben és kategória szerint csoportosította a köteteket, de még így is sokáig tartott megtalálni a Nagy Virághatározót és a Virágnyelv Kislexikonát. Leült velük a földre, megitta a vizet, félretette a poharat, és átlapozta a határozót.
A lila virág az álombéli rétről, az a. anthora avagy méregölő sisakvirág, a boglárkafélék családjába tartozó kétszikű zárvatermő. Jelentése: Vigyázz. Halálos ellenség közeleg.
Will kikereste a rózsát is. A vörös jelentése örök szerelem; de a bíboré gyász. A keresztény mitológiában a mártírok és vértanúk szimbóluma.
Will becsukta a könyvet, az ujjával megjelölve, hol tart, és egy darabig csak maga elé meredt.
Nem hitt a rémálmokban.
Nem hitt a sejtésekben.
És nem hitt a véletlenekben sem.
A korlátban megkapaszkodva talpra állt. A légzése sípolóan élessé vált.
Nem hitt benne, hogy pont Hannibal Lecter ne lenne tisztában az üzenetei tartalmával.
Körömvirág: fájdalom és kegyetlenség.
Elkezdte leborogatni a könyveket. Találomra megragadta őket, a gerincénél fogva kihúzta, és hagyta, hogy leessenek. Voltak, amik csak puffanva előre zuhantak, azok nem érdekelték. De a többi – amiket sokat forgattak, újra és újra ugyanannál az oldalnál ütve fel őket -, ezek a könyvek feltárták a titkukat. 


El, szövő pók, itt ne járj, hosszúlábú, nagy kaszás; félre, búgó éjbogár, csiga, féreg, minden más: tündérkirálynőnkre ne szállj!

A halál utáni első fél órában az arc viaszossá és fakóvá válik. Az izmok ellazulnak. A testhőmérséklet rohamosan csökkenni kezd

Egy lány, ki Wightban éldegél, gyorsabban jár, mint a fény, ha egy nap elindul ő, relatív az útidő, mert előző nap célba ér.

5:10 Ezért az apák egyék meg fiaikat te közötted, és a fiak egyék meg apáikat, és cselekszem rajtad ítéletet, és szétszórom minden maradékodat a szél minden irányában. 

Tudta a velőben a rettegést, tudta, mit szenved el a puszta vágy; nincs kapcsolat hús és hús között, melytől a csontban csillapul a láz.

„Megkérhetlek, hogy a hálómba lépj?”, pók a legyet így kérte kedvesen.
Ó szíveknek szíve…

Will hallotta, hogy a légzése már hisztérikus fújtatás. Izzadt tenyerébe temette az arcát: remegett a keze, fogai össze-összekoccantak és a szíve nagy robajjal lüktetett, üresen és feszesen, mint a temetői dobok. Futni kezdett, és kis híján megcsúszott az egyik földre hányt kötetben. Visszanyerte az egyensúlyát, lemászott a létrán, végigrohant a folyosón, a konyhába, és feltépte a hűtő ajtaját. Lihegve bámult a mélyére, aztán elkezdte lerángatni a húsokat a magas, kivilágított és gúnyosan tiszta rácsokról.
- Nyugodj meg, nyugodj meg, nyugodj meg – suttogta magának. – Pont úgy viselkedsz, mint egy őrült, pedig most szükséged van a józan eszedre.
Az egyik, azonosíthatatlan cafaton még látszott a bordák nyoma.
- Gondolkozz. Van olyan emlős, amelyiknek ilyen és ilyen méretű csontjai volnának, van-e olyan emlős az emberen kívül… - A hangja elcsuklott. Hátrálni kezdett, kezét a szájához szorítva.
- Azt mondaná, hogy disznó, de annak is látja őket – suttogta az ujjai közül. - Hannibal Lecter… - megrázta a fejét, aztán egy mély levegőt vett. A fényinga pulzálva suhant át a szeme előtt. Tovább hátrált. – A nevem Hannibal Lecter. – Megtorpant. Felnézett. Zavarta a földre hajított húsok rendetlen látványa. Leguggolt, elkezdte fölszedni őket és lemosni a csap alatt. – Litvániában születtem, pár évvel a húgom érkezése előtt. Azt mondanám, hogy közel álltunk egymáshoz… nem, tiszta szívemből szerettem, és az volt a feladatom, hogy megvédjem. Fiatalon halt meg, azt mondták, természetes okokból. – A lemosott húsokat elkezdte visszarámolni a hűtőszekrénybe. – Semmi természetes nem volt a halálában. Nem volt értelme. Eltemették. Valaki elárulta nekem, akkor mondta el, hogy a föld alatt a férgek és a rovarok fölzabálják az embereket. A szüleim megetették a kishúgom holttestét a férgekkel. Aztán ők is meghaltak, és őket is megették.
Will pislogott, és lenézett a kezére. Könyékig véres volt.
- Tizenhat éves korom körül öltem először. Nem volt rá okom. Azért ettem belőle, mert kíváncsi voltam, milyen lehet. Nem volt semmilyen különösebb íze - a hangja megint megtört. A mosogató peremén áthajolva öklendezni kezdett, a szemeit szorosan összezárva, de nem jött semmi.
Bizonyíték, dübörgött a koponyája mögött, tárgyi bizonyítékot kell találnod.
A padlásra rohant. Egyre biztosabban érezte, hogy nincs egyedül, újra és újra átnézett a válla felett, de senkit nem látott, csak a megnyúlt és vészjósló árnyakat.
Benned van, mondta egy hang a fejében, undorodva és gúnyosan.
A húskampón egy félbevágott bárány lógott. A polcok tiszták voltak.
- Tisztaság… - suttogta maga elé Will. Lefutott a lépcsőn, és az emeleten sorra nyitogatta az ajtókat, feltépte és bevágta őket, amíg meg nem találta a kamrát a seprűkkel és a takarítószerekkel. Egy vödröt a folyosó perzsaszőnyegére borított, és elkezdte széthúzni a felmosórongy piszkosfehér csíkjait.
Emberi hajat talált.
Hosszút, rövidet, göndört, hullámosat, egyeneset, szőkét, feketét, barnát, és ami a legfontosabb, vöröset is. Az ujja köré csavarta a szálat.
- Nem ismertem fel Freddie Lounds arcát – motyogta. - Megnyúzták. – Lehunyta a szemét. – Megnyúzta.  
Szédülve talpra állt.
- Fel kell hívnod a rendőrséget – mondta magának. – Találnod kell további bizonyítékokat, és fel kell hívnod őket. Fel kell hívnod a rendőrséget.
Benyitott a következő ajtón. A hálószoba volt. Valahogy kívülről látta magát, mintha egy ócska, szakadozott felvételen mozogna, és csak unottan narrálná a saját életét. Az ágynemű még rendetlen halomban hevert a matracon. Kegyeletből kisimította, aztán öklével a díszes párnába vert és hátravetett fejjel ordított, torka szakadtából, fuldokolva, aztán hallgatott és várt, öt percet, tizet. A szomszédok nem mutatkoztak. Egyedül volt egy néma házban, az üvegbúra alatt fekvő és a hűtőben heverő hullákkal. Kinyitotta az ablakot, és áthajolt a párkányon. Kiálthatna újra, vagy megpróbálhatna ugrani. Azonnal a nyakát szegné, de tudta, az sem fáj annyira, mint ami rá várt.
Nem volt telefonvonal.
Hannibal az emeleten lekapcsolta az áramot, és minden ajtót bezárt a földszinten.
Will a hűtőszekrény előtt ült a földön, felhúzott lábakkal, maga elé meredve.
Minden értelmet nyert.
Értelmet nyertek a pirulák és a mellékhatásaik. Értelmet nyert Kęstutis szeretőjének kitépett tüdeje és Kermit halála a Your Hourből. Will, az őrület határán, vegytisztának és kristályosnak érezte a gondolatait.
Hannibal nemsokára visszajön érte. Szándékosan hagyta magára: tudta, hogy a felismerés egyetlen feltétele és hiányzó eleme a magány. A Hannibal, aki majd belép az ajtón, nem lesz azonos azzal, aki a reggel a hátát cirógatva elköszönt tőle.
- De igen – suttogta Will. – Ne álltasd magad. Vele keféltél hajnalig és az ő ágyában aludtál. Ő etetett meg azokkal az emberekkel, akiket feleslegesnek ítélt, akik bosszantották vagy… hah, ne keress motivációt, nincs. Most először lesz, és te adtál neki. – Kiengedte a levegőt. A csempe köve hideg volt és hideg sugárzott a hűtőszekrényből. – Két választásod van. Az egyik, hogy hagyod, hogy megöljön. A másik, hogy te ölöd meg előbb. Pontosan tudod, hogy nem tudsz elmenekülni. Ők mind azt hitték, hogy eltudnak. Éveken át; ha bármelyiküknek sikerült volna, tudnál róla, tudná minnnndenki. Akaszd le valamelyik kést. Várd az ajtónál. Ha el tudod játszani, hogy nem tudsz semmit, várd meg itt bent. Várd meg a hálószobában és fojtsd meg tényleg. Szállj be az autójába és rántsd félre a kormányt. Öntsd le benzinnel és gyújtsd fel. Szabadulj meg tőle. – A szavai üresen és hamisan kongtak. A térdére hajtotta a homlokát, és vett egy reszketeg levegőt. Hallotta, ahogy a Bentley lefékez a ház előtt.
- Gyerünk már. Végig tudtad – suttogta. – Csak arra kellett egy év, hogy beismerd. 
Kulcs fordult a zárban. Felállt, és lassan a bejárati ajtóhoz sétált, a sima deszkalapnak támasztva a homlokát. Amikor Hannibal benyitott, hátrébb lépett.
Tisztában volt vele, hogyha maradt volna még benne bármiféle túlélési ösztön – akár egy szikrányi is -, akkor most vagy előre törne és kirohanna, vagy tovább hátrálna; de nem mozdult. Hannibal ott állt előtte a beömlő fényben, szokott kölnijének fahéjas illatában, és Will tudta, hogy a szíve nem a félelem miatt lüktet hevesebben, nem azért húzódik össze a gyomra és gyengülnek el a térdei. Nem a félelem az oka annak, ahogy rámosolyog. A félelemnek köze sem volt az egészhez.
Engedelmesen felvette a bakancsát.
- Készen áll? – kérdezte Hannibal.
- Természetesen. – Nem tehetett róla. A hangja keserű volt. Nem tehetett róla, de ahogy Hannibal előre engedte, elképzelte, hogy megragadja a fejét, hogy a jól fésült hajába markol és ötször keményen a téglafalnak vágja a homlokát, addig csapdossa a falhoz, amik szét nem zúzódik a koponyája; és utána nem érezne semmit. A csontszilánkok és vércsomók és agyvelődarabkák felfröccsent mintája sehogy sem illene Hannibalhoz: nem ölne meg így senkit, és nem lenne hajlandó így meghalni.
Egyáltalán senki keze által nem hajlandó meghalni, még Istenétől sem.
Will akkor megértett valamit. Egy pillanatra megtorpant, aztán csak megrázta a fejét és ment tovább.
Nem futott el. Mostanra már a gondolat is abszurdnak tűnt.
Hannibal kitárta neki az autó ajtaját, és utána ellenőrizte, hogy rendesen becsatolta-e magát. Will, csak puszta kíváncsiságból, kinyitotta a kesztyűtartót. Többé nem voltak benne gyógyszerek és gyógyszereknek álcázott tudatmódosító szerek. Will felcsuklott: talán egy kacaj akart lenni.
Elindultak.
Onnantól kezdve, hogy a reggel a kezébe fogta az első könyvet, vagy talán még azelőtt, rögtön az ébredésnél, egy sikoly volt Will torkában, nehezen és fullasztóan, mint egy acélgolyó. Üvölthetne vagy beszélhetne vagy röhöghetne, nem segítene, eldarálhat mindent tényt és rekonstruálhat bármiféle elméletet: ha egyszer sikítani kezd, nem fogja tudni abbahagyni. Addig fog sikítani, amíg a tüdeje fel nem szakad és a füle vérezni nem kezd, sikítani fog, amíg még kap levegőt, és amíg még van hangja, és akkor némán üvölt majd tovább.
Tehát nem sikított.
Az út szótlanul telt. Hétköznapi jelenetek suhantak el mellettük, egy augusztus délutánról Marylandben: elegáns boltkirakatok, búgó lárma és tülekedő emberek. Will nézte őket és haragos könnyek szöktek a szemébe. Irigyelte és gyűlölte őket, mert éltek; mert nem voltak hozzá elég bölcsek, belátóak és őrültek, hogy felismerjenek bármiféle titkot; nem voltak feltűnésre kárhoztatva és nem voltak olyan tehetségesek, töröttek vagy félkészek, hogy felkeltsék Hannibal Lecter érdeklődését.
- Mit kezd a hajukkal? – kérdezte. Tudta, hogy ez az ő hangja, de nem volt benne biztos, mikor szólalt meg.
- Miss Gumb parókát készít belőlük – felelt Hannibal nyugodtan, és lassított a piros lámpánál.
Will felé fordult, aztán ismét kinézett az ablakon. Semmi nem érdekelte, amit láthat.
- A felmosórongya – kezdte, aztán vállat vont.
- Az ember nem vásárolhat elég sűrűn felmosórongyot. Őszintén gondolkoztam azon, hogy áttérek valami alternatív módszerre. Megragadtak a hajszálak?
Will bólintott.
- Luminollal kimutatható lenne a vér is.
- Nem hiszem, hogy bárki is jószántából fellocsolná luminollal a házamat – vagy elkezdené vizsgálgatni a felmosórongyomat, ha már itt tartunk. Tudja, sajnálatosan hanyag tudok lenni a nyomaim eltakarításában, viszont…
- …senkinek se jut eszébe, hogy bármit is magánál keressen.
A lámpa zöldre váltott. Hannibal a kormányra markolt.
- Biztosra vettem, hogy az utolsó pillanatig a szavamba fog vágni.
- Most már nem a szavába vágok, most már befejezem a mondatait, fejlődtem.
Will gyűlölte, hogy erre összemosolyogtak. Gyűlölte a gyengédséget Hannibal szemében és gyűlölte a saját vigyorát.
Mire a hotelhez értek, már nem maradt benne harag. Egyszerűen csak fásult volt.
Odamehetne a recepcióhoz: segítség, segítség, segítség.
Odamehetne a biztonsági őrhöz, letéphetné a pisztolyt az oldaláról: bang, bang, bang. A szívre céloz, a fejre céloz, a gyomorra céloz.
Ott állt a hotel elegáns csarnokában, hátraszegett fejjel figyelve a mennyezeti freskó bukfencező angyalait, és türelmesen várt, amíg Hannibal kikérte az előre lefoglalt lakosztály kulcsát. Ötödik emelet, egyetlen éjszaka, William Graham nevére. Will átadta neki a személyigazolványát. A recepciós ellenőrizte, aztán mosolyogva visszacsúsztatta a kártyát.
- Csomagjuk van?
- Köszönöm, előre küldettem – mosolygott Hannibal, kedélyesen biccentett, aztán Will vállába karolt és a lifthez vezette. Régimódi felvonó volt, mahagóni fából és arany rácsokkal, egy tökéletes börtön. Will lehajtotta a fejét. A gyomra felfordult. A jelek szerint a szervezete nagyobb fenyegetésnek érezte a hirtelen szintkülönbséget, mint egy kannibál közelségét. Will röhögni tudott volna az irónián.
A lakosztály pompás volt, fényűző. A ragyogó parkettán remegett az erkélyre nyíló franciaablakok fénye, a falakat fehérre tapétázták, a bútorokat sápadt kék kárpit borította. Hannibal ezúttal is a berendezéshez öltözött. Középen egy hatalmas ágy állt, fejtámláján indák gyűrűztek. Will levette a cipőjét, és felé indult. A tükörparavánok képmásai követték őt, ezúttal tökéletes szinkronban az ő mozdulataival, a kamerák vakon bámultak utána.
Will egy pillanatra békét érzett: a szoba opálos-kék derengése előmosott egy régi emléket, ahogy gyerekként a vízbe gázol, a tiszta, csitult tenger habjaiba, és alámerülve felnéz az égre a fodrozódó felszín alól. A nap fölé hajolt. Hannibal fölé hajol.
Will felnéz rá és végighever az ágyon, anélkül, hogy egy pillanatra is elengedné a tekintetét. Hannibal elrendezi a karjait, kisimít egy tincset a homlokából, a keze egy pillanatra elidőzik ott, azzal az ismerős, törődő gesztussal, aztán feláll, és egyesével bekapcsolja a kamerákat. A vörös jelzőfények felizzanak. A sarokban, a végtelen és lakatlan égboltot ábrázoló festmény alatt egy bőrfotel áll; Hannibal leül, lábait finoman keresztbe dobva, és előveszi ezüst cigarettatárcáját a mellényzsebéből.
- Zavarja, ha rágyújtok?
- Csak nyugodtan. 
- Parancsol esetleg ön is?
- Köszönöm, nem.
Will nézi, ahogy a fogai közé veszi a szálat és meggyújtja. Azt várja, hogy az öngyújtó lobbanásánál, a parázs izzásánál meglát valamiféle ördögi ábrázatot, az őrület visszfényét a sötét szemekben, hogy a tűz és a füst és a kesernyés szag felfedi majd Hannibal igazi valóját, de minden, amit lát, az ugyanaz a férfi, akit idáig megismert, látja a karikákat és a ráncokat a szeme alatt, látja a sima ajkak ideges rándulását és csontos, elegáns kezének könnyű mozdulatait. Szeretné elsimítani a gondokat az arcáról, szeretné megszorítani a kezét. Az érintése mindezidáig biztonságot adott neki, és értelmetlennek tűnik a gondolat, hogy ez most másképp legyen. Tudja, de nem fogja föl. Érzi, ahogy forró és jelentéktelen könnyek buggyannak elő a szeméből, egy pillanatra szomorú, egy pillanatra dühös, aztán csak vágyódás van és üresség.
- Kérem, ne sírjon.
- Higgye el, nem szándékos. Nem akarok bőgni. – A hangja teljesen normális. Kiengedi a levegőt, lehunyja a szemét. A szobában, apró, faragott asztalkákon bíbor rózsák állnak karcsú üvegvázákban. Az illatuk irreális. Felpittyen valami. Ahogy felnéz, észreveszi, hogy bekapcsolt az óra az éjjeliszekrényen, számlapján a 3:30-as felirat izzik kéken. Hannibal bekapcsol egy kézikamerát is. Will egyre az óra számlapját bámulja, ami olvadni látszik. 3:30. 3:30. 3:30.
3:29.
- Jobban van? Kezdhetjük?
- Jól vagyok. Kezdhetjük.
- Ha visszapörgethetné az eseményeket – érkezik az első kérdés -, mit tenne másként?
Will felnéz, Hannibal kézikamerájába bámulva. Úgyis ennek a felvételeit fogja használni. Autentikusabb. A kép élesít, Hannibal a kijelzőt nézi és Will mégis magán érzi a tekintetét.
- Ha visszapörgethetném az eseményeket – mondja -, ha bármit megváltoztathatnék, akkor én ölném meg magát. Mondhatom ezt? Mondhatom, hogy maga ölt meg engem?
- Biztosíthatom, ha bármi problematikusat mond, azt utólag kiszerkesztem.
Will beharapja a száját.
Hannibal hazudik.
Ez nem változtat a szabályokon.
Ez nem változtat az érzésein.


Az interjú a felvételt követő egy órában már elérhető az interneten, a Vevo videocsatornáján, a rendőrség tiltásáig. Utána már csak kisebb videomegosztó portálokon szerepel, és a torrentről letölthető. Egy nappal később megjelenik a YouTube-on egy vágott verzió, amiről hiányzik az utolsó két perc, de az eredeti felvétel három és fél perc hosszúságú. Az első percben Hannibal Lecter és Will Graham beszélgetnek. A felvétel szemcsés, kissé homályos, a kép néha megremeg. Közel hajolva kell nézni, és feltekerni a hangerőt.
- Mire gondol most? – Ez az utolsó előtti kérdés. Will fintorog és félretekint, mintha nem lenne benne biztos, hogy képes közvetíteni a saját gondolatait; helyesebben, hogy a saját gondolatait közvetíti-e.
- Azon gondolkoztam, ledegradálhatom-e a gesztusait és az érzelmeit arra a szintre, ahogy a mészáros simít végig a bárány hátán, vagy ahogy a régi papok a karjaikban vitték őket az oltárhoz… de súlyos tévedés volna. Gondolom, megnyugtatna a tudat, ha azt hihetném, félreértett valamit, hogy nem volt tisztában a cselekedetei természetével vagy az indítékaikkal, de ez nincs így. Rögtön az értésemre adta, mennyire lenyűgözi az empátiám. Tudta, hogy képes leszek azonosulni önnel. Tudja, hogy nekem ezért nincsenek kérdéseim.
Puha nevetés, rövid és elismerő.
- Azért úgy illik, hogy megkérdezzem, akar-e szólni egy utolsó szót, illetve van-e esetleg végső kívánsága?
Will ismét elgondolkozik, aztán keserűen, szinte gúnyosan kérdezi, mintha szégyellné a szavak banalitását:
- Ön szerint van Isten?
- Ó, van – mondja Hannibal -, és gyűlöl mindannyiunkat.
A kézikamerát állványra rögzítik. Hannibal Willhez lépdel. A kezében három éles szög van. Az éjjeliszekrényen egy kalapács hever és egy hosszú kés, ezek az új szögből jól kivehetőek. Hannibal arca nem látszik, ahogy Will fölé térdel.
- Van egy utolsó kívánságom – mondja Will, túl halk, nehéz kivenni a szavait. Magához vonja a fölötte térdelő férfit, a tenyerébe veszi az arcát. – Ne  suttogja a fülébe. Hannibal gyengéden visszafekteti, megcsókolja, ahogy elrendezi a karjait.
Aztán a csuklójához illeszti az első szöget.
Kopp. Kopp. Kopp. Kopp.
Will mozdulatlan. Hevesen kapkodja a levegőt, de nem tiltakozik, ahogy a szög áthasítja a húst és az ereket a csontok között. Egy apró koppanás jelzi, hogy a szög a fába ütközött, az ágy keretének csodálatos tölgyébe. A másik kar következik. Ezt Hannibal kénytelen kicsavarni, hogy rendesen feszüljön, és Will felkiált.
- Shh, shh.
Koppkoppkoppkopp, és a lába jön. Hannibal kegyelettel csókot lehel a meztelen lábfejre, mielőtt beleveri a szöget, ezt csak a húson üti át, hiszen a gesztus szimbolikus csupán: a rómaiak ehhez igazából lábéket használtak.
Will légzése egyre hangosabb és élesebb, szűkölő, fájdalmas hangok vegyülnek belé. Nem vergődik. Nem engedi el Hannibal tekintetét. A vére a leggyönyörűbb mintákat festi a gyolcsfehér lepedőre.
Hannibal a késsel felhasítja a pólóját, feltárja a verejtékben fürdő, ziháló mellkast. Felvágja az oldalát.
Will akkor üvölt, egy darabig üvölt, aztán az ajkaiba harap. Nem néz félre. Nem mozdul. Hannibal a sebbe nyúl. Elkezdi szétfeszíteni a bordákat. Will az óra számlapjára kapja a tekintetét, aztán ismét rá figyel.
Hannibal a kezébe veszi a szívét, és mélyen a szemébe néz. Némán merednek egymásra. Will még mindig lélegzik. Az utolsó pillanatig egymásra merednek, aztán egy rövid pittyenés. Az óra 0:00-át mutat.
- Drága Will – suttogja Hannibal, és kirántja a szívét, kiszakítja a mellkasából és rögtön a szájához emeli, belé harap. A vér felbugyogva csorog le az állán és a karjain. Will feje hátrabicsaklik. A tekintete fókuszálatlan és üveges.
A felvétel megszakad. 




* * *





Egy héttel később
Maryland


Clarice Starling a busz ablakának hajtott homlokkal aludt, felszínes félálomba zuhanva. Felfogta és érzékelte a busz ringató zötyögését, az üveg kellemes hűvösét, ami a koponyájának feszült és a fülébe surrogó dalokat, de a tudata elnehezült, és nem voltak gondolatai. Pár áldott, rohadt pillanatra nem voltak gondolatai. Az iPodon a Wind Me Up következett, és a szám már a felénél járt, mire Clarice felfogta, mit hallgat, és bűntudatosan lestoppolta.
Kurt Cobain számai közben nem gondolt arra, ki lőtte fejbe, Freddie Mercuryról nem az AIDS jutott az eszébe: az ő dalaikban nem volt semmi morbid. Halott emberek énekeltek. The show must go on.
És aztán ott volt Will Graham. Will Graham, aki már akkor halott volt, amikor felvette ezt a számot. Clarice emlékeztette magát, hogy majd le kell törölnie a lejátszási listájáról. Kegyeletből. A szakmai becsület így kívánja. Másrészről – másrészről felhasználhatja bizonyítéknak.
A dal címzettje egyértelműen Hannibal Lecter volt.
Kinézett az ablakon. Először járt Marylandben. A takaros kis házak és a rengeteg, lombos zöld fa nem tűnt valóságosnak: az egész olyan volt, mint makettek egy terepasztalon. A kórháznál leszállt, és áldotta magát, amiért úgy döntött, nem öltözik ki. Az utcát macskakő borította, és a magassarkúnak esélyt sem adott volna ilyen terepen. A kék FBI-os kezeslábasát viselte, barna haját praktikus coffba fogta, és a félreértések elkerülése véget kitűzte az igazolványát: Clarice Starling, FBI Akadémia, hallgató.
Ahogy végigment a folyosókon, a kezében tartott mappákat rendezgette. A Graham-gyilkosság feliratút becsúsztatta az egyre terebélyesedő Hannibal Lecter dossziéba. A dokumentumokat színes jelölőfilccel aláhúzogatta, bekönyvjelzőzte, szamárfülezte és szorgosan teleirkálta margójegyzetekkel – a leggyakrabban csak kérdőjeleket biggyesztett a lap szélére, és emiatt mélyen lenézte magát.
Meg volt az az elmélete, hogy a Lecter-ügyet Will Graham már megoldotta: nincs más dolga, mint rekonstruálni a lépéseit. Az ötletben csak az hibádzott, hogy lehetetlennek tűnt rekonstruálni egy géniusz lépéseit, és Will Graham – minél többet foglalkozott vele, annál egyértelműbbé vált, hogy zseni volt; Hannibal Lecter méltó partnere.
A hullaházban Dr. Hollingsworth várta: magas, szikár arcú kórboncnok (bűnügyi orvosszakértő, korrigálta magát Clarice). Deres haj, vékony szemüveg.
- Clarice Starling – olvasta, ahogy átvette a papírjait. Zengő, érces hangja volt. Kevély orrán lejjebb csúsztatta a szemüveget. – Grahamhez jött? Rögtön kitolom magának. Pont időben van, a család már gondolom, lassan szeretné temetni.
- Nincs családja – korrigált Clarice. - A nagynénje pár napja eltűnt, Abigail Hobbs pedig intézetbe került.
- Mert elárvult?
- Mert megőrült. – Clarice hátul összefonta a karjait. – Azt mondják – tette hozzá óvatosan.
- Alana Bloom volt itt. Ön is rajongó? – Dr. Hollingsworth elkezdte a polcok bilétáit ellenőrizni, aztán győztesen felkiáltott, és kihúzta a fiókot, ami nyikorgó, acélos hanggal előre gördült.
- A szobatársam az – mondta Clarice. A magas plafont nézte, a fémes falakat, az üres boncasztalokat. – Én is hallgattam pár számukat, és úgy volt, hogy együtt megyünk a Dead Endre, de nekem közbe jött egy gyakorlat.
- Először lát hullát?
Clarice végre Dr. Hollingsworth felé nézett.
- Igen – ismerte be. – Élőben először. – Az ajkaira harapott a szerencsétlen megfogalmazásért. Dr. Hollingsworth együtt érzően mosolygott.
- Nem lesz szép látvány. – Egyetlen mozdulattal derékig rántotta a lepedőt. Clarice kényszerítette magát, hogy lenézzen.
- Lepúderezték a zúzódásokat?
- Nem, mi nem csinálunk ilyen hülyeségeket – vágta rá Dr. Hollingsworth sértetten. – Minden úgy van, ahogy Lecter hagyta.
- Ne haragudjon. A felvételen még világosan látszottak. – Fölé hajolt. Nem érezte a hullabűzt, amivel annyit riogatták, csak hideg és semleges hús-szagot. Will arca békés volt, de zavart, mint a riadó alvóé, aki felismerte már, hogy álmodik, és ébredezni kezd. A szája enyhén nyitva volt, haja kócosan és puhán terült szét a fémen, benne hervadt virágok roncsaival. A kezein Clarice látta a stigmákat. Nem törölték le a vért, feketén alvadt a bőréhez. A mellkasa feltépve. – Mi lett a…. khm, mi lett a szívével?
Dr. Hollingsworth fintorgott.
- Az egy elég ronda történet.
- De utána. Megtalálták, ugye?
- A gyomormosásnál. Igen. -  Dr. Hollingsworth kihúzott egy újabb fémtálcát, a Will mellett lévőt. Clarice vett egy mély lélegzetet. A lepedő alatt Hannibal Lecter hevert. 


Egy héttel korábban a marylandi rendőrség aggasztó telefonhívást kapott.
- Eosphoros hotel. Ötvenegyes szoba. Will Graham halott.
A vonal megszakadt.
Kiküldtek pár embert, egyszerű járőröket, hogy ellenőrizzék a helyszínt. A recepción megerősítették, hogy Will Graham és Hannibal Lecter együtt foglaltak szobát. A férfi kérésére kamerákat állítottak fel és tükröket. Nem kérdezték, mihez kell. Az Eosphoros hotel büszke volt a politikájára, hogy soha nem tettek fel felesleges kérdéseket.
A járőrök felmentek az emeletre. Zenét hallottak előszűrődni a küszöb alól. Később a jegyzőkönyvben tisztázták, hogy az Agnus Dei volt Frank Martin svájci zeneszerzőtől. A földöntúli kórus egyre zúgott, és mivel a rendőrségi felszólításra sem érkezett reakció, a járőrök a fegyverüket előre szegezve lökték be az ajtót. Az egyikük pisztolya tévedésből elsült, és bezúzott egy tükröt. A tüzelő rendőr sokkra hivatkozott.
A szobába benyitva, a mennyei dallamok csengésén át Michelangelo Piétájának egy igen sajátos, húsból való reprodukcióját látták. Az erkélyablakok mind nyitva voltak, szél zúgott be és a függönyök fehéren örvénylettek az áradó alkonyi fényben. Will Graham Hannibal ölében hevert, a dereka köré lepedő csavarva, hajában bíbor rózsák és tövisek. Hannibal gyászolva fölé borult. Hogy vérkönnyeket sírhasson, kivájta a saját szemét. Sűrű vér csorgott le az arcán, tenyerét az ég felé tárta és öt ujjal Will oldalába markolt, mély sebébe fúrva a kezét. Halott volt.
A helyszínre hívott bűnügyi technikus megörökítette a szobrot a napnyugta fényeinek káprázó pompájában. A fotók még aznap éjjel felkerültek az internetre, tisztázatlan körülmények között. Ezután megpróbálták elszállítani a testeket. Willt eleinte nem tudták kiemelni Hannibal öléből: a férfi összevarrta a bőrüket. 


- Lecter nyersen ette meg Will szívét, még a helyszínen – mondta Clarice. – A takarón talált vér mennyiségéből arra következtetünk, hogy végig fölötte térdelt.
- Nem igazán rágta meg – tette hozzá Dr. Hollingsworth.  – Meglepően jó állapotban került elő.
Clarice kiengedte a levegőt.
- És hová tették?
- Hát, ha rajtam múlik, visszavarrom Lecter gyomrába. Persze elég extrém a helyzet, de mindent vissza kell varrni a vizsgálat után, ez az előírás. A kollegám meg azt mondta, varrjuk vissza Grahambe. Hogy biztos úgy akarják eltemetni. Mondom, engem nem érdekel. A rendőrök nem úgy akarják majd látni. – Sóhajtott. – Külön tettük. Formaldehidbe. Megmutathatom, de a raktárban van.
- Cor Cordium – suttogta Clarice.
- Parancsol?
- Szíveknek Szíve. Amikor Shelley, a költő meghalt, a tenger partra vetette a holttestét. Úgy tartják, Byron találta meg. Kivájta a szívét és ereklyetartóba helyezte. – Félrehajtotta a fejét. - Gondolom, ez benne volt Lecter tervében.
- Mennyire tervezhetett előre? – tűnődött Dr. Hollingsworth. Mindketten lenéztek a holttestre. A szemgödrök üresen és feketén ásítottak a koponyájában. A keze oldalra esett és lecsüngött a fémtálcáról, amikor Dr. Hollingsworth előhúzta, de az orvos nem igazította meg. Clarice-nek az volt az érzése, hogy Will keze után kutat az örök sötétben.
- Végig előre tervezett – jelentette ki. – Will erre jött rá. Will a teljes gyilkosságot előre látta, tudott a Piétáról. Az utolsó szava Lecterhez az volt, hogy „ne”. Nem a saját életéért könyörgött, azt már feláldozta neki. Arra kérte, hogy magát ne ölje meg. Mi volt a halál pontos oka?
- Egyszerűen elvérzett. Ha jól tudom, a cigarettatárcájában találtak egy ciánkapszulát. Végszükség esetére tette félre, gondolom.
- Volt valamiféle idegen anyag a szervezetében? Fájdalomcsillapító, ilyesmi?
Dr. Hollingsworth megrázta a fejét.
- Nem, és ez az, amit nem tudok felfogni. A fickó megevett nyersen egy emberi szívet – egy háromszáz grammos szívet -, aztán Grahamet levetkőztette, leült a székbe az ablak elé, és egyszerű önuralommal az ölébe varrta. Elképesztően szabályos öltései voltak. – Lejjebb húzta a takarót. Clarice egy pillanatra a fegyelmezetten egymás mellett sorakozó kis sebekre bámult.
- Nem akarta megkockáztatni, hogy idő előtt megbontsák a kompozíciót – mondta. – És nem akart elszakadni Willtől.
- Kiütötte a saját szemét a szögekkel, amiket Graham megfeszítéséhez is használt – folytatta Dr. Hollingsworth -, és még volt lelkiereje a mellényzsebébe tenni őket, aztán meg telefonálni a rendőrségnek. Kinek készült ez a szobor? Nekik?
Clarice karba font kézzel megrázta a fejét.
- Nem, ez mindannyiunknak szólt… illetve, nekünk pont nem. Nézze: amikor felfedezték őket, még csak a helyi rendőrség ügye volt, egy nagyon… sajátos gyilkosság, de egy helyi gyilkosság, az FBI-nak semmi köze nem volt hozzá, de tudtunk róla, mindenki tudott róla. És aztán Will… - Nem tehetett róla, de elmosolyodott. Nem nézett a férfira, amikor róla beszélt. – Will az interjú egy pontján azt kérdezi, „hány ember volt halott, mire én megszülettem, Mr. Lecter?”, és Lecter számolni kezd. Will akkor már tudta – innen is egyértelmű, hogy tudnia kellett -, hogy Lecer nem fogja megvágni a videót, hogy a kamerák úgy vannak beprogramozva, hogy a kész anyagot a felvétel leállta után egy megadott időben közvetlenül továbbítsák a Vevo oldalára. Will vallomásra kényszeríti, hogy beismerje, ő nem az első áldozata, hanem az utolsó. Innen jöttünk rá, hogy Lecter sorozatgyilkos, emiatt vált egyértelművé, hogy a házkutatás során felfedezett áldozatok száma meg sem közelíti a teljes profilját.
- Hányan vannak még? – Dr. Hollingsworth lenézett Hannibal holttestére. Clarice megvonta a vállát.
- Nem lehet tudni. Még nyomoznak.
- Ön nem vesz részt a nyomozásban?
- Én még csak tanuló vagyok, engem csak az adatok egyeztetésére használnak. Viszont megpróbáltam Will fejével gondolkozni, az ő szemével nézni Lectert.
- Azt ugye tudja, hogy együtt voltak?
- Mindenki tudja, hogy együtt voltak, ez része volt Lecter tervének, ez volt az, amit Will nem ismert fel idejében. Lecter szándékosan buktatta le. Végig felhasználta Freddie Lounds-t. Ez volt a különbség – nos, az egyik különbség Will és a korábbi, ismertebb áldozatai között. Nem azt akarta, hogy Willről beszéljenek. Azt akarta, hogy kettejükről beszéljenek. Ez egy szerelmi történet, amit Will megénekelhetett. Ez a történetmesélés legősibb formája. – A válla fölött átnézett Willre, majd ismét Hannibalhoz fordult. – A Price of Imagination nem csak a Will + The Girls legjobb, hanem a Will + The Girls utolsó albuma is. Mindig így gyártott legendákat, de valahogy soha senki nem látta meg az összefüggést.
- Az előbb még azt mondta, volt valami különbség Will és a korábbi áldozatok között.
- Persze, igen. – Clarice összetámasztotta az ujjait, és az állához érintette. – Lecter számára a gyilkosság olyan természetes volt, mint számunkra az evés. Van, hogy csak felmelegítünk valamit a mikróban, van, hogy főzünk a barátainknak, étterembe megyünk, kiélvezünk egy gazdag fogást vagy csak behabzsolunk egy szendvicset munkába menet. Lecter rendszeresen vadászott. Voltak, akiket azért ölt meg, mert éhes volt, vagy mert felbosszantották, mert egyszerűen kellemetlennek tartotta őket, vagy az útjába álltak. Voltak, akikkel nagyobb terve volt, nagyszabásúbb halált rendezett nekik… okunk van feltételezni, hogy a Chesapeake Mészáros és Lecter egy és ugyanaz a személy. És, ahogy már említettem, szerette ilyen módon ismertté tenni a klienseit… de Will más volt. Will Graham volt az Utolsó Vacsora. Az élete főműve.
- Szegény fickó – sóhajtott Dr. Hollingsworth. Clarice Will mellé sétált, lenézett rá, aztán nyelt egyet és betakarta.
- Lecter mániája volt – suttogta. – Lenyűgözte őt a tehetsége, a személyisége, meglátta benne a képességet, hogy tökéletesen azonosulhasson és eggyé válhasson vele. A Piéta igazi gyásza… Lecter felismerte Willben azt az isteni hatalmat, amit senki más nem, és az Anyához hasonlóan rögtön tudta az árát. Egy elkerülhetetlen és elfogadhatatlan halál.
Dr. Hollingsworth egy darabig csöndben állt, aztán megköszörülte a torkát.
- Előkeresem a jegyzeteimet a boncolásról.
- Ah, nagyon köszönöm.  – Ismét hivatalos hangnembe váltott. - Félek, hogy még visszaküldenek egy párszor.
- Szívesen látom, de Lectert holnapután már küldöm temetni, szóval úgy számoljon vele.
- Ó nem, nem azért. Nem miattuk. – Nézte, ahogy Dr. Hollingsworth letakarja Hannibalt, és visszacsúsztatja a fiókba azzal a lassú, fémes zajjal. – Ennek még nincs vége.
- Hogy érti?
- Ezt nem tőlem hallotta, de a Vevo, vagy legalábbis Du Maurier, nyakig benne van az egészben. Azt állítják, hogy nem tudják, hogyan került a felvétel a csatornájukra… Lecter sokoldalú tehetség volt, de nem volt hacker. És ott van a hűtőszekrénye is.
- A hűtőszekrénye – ismételte Dr. Hollingsworth. Clarice gyorsan bólogatott.
- Lehet, hogy nagyon széles körből választotta az áldozatait, de a módszere jellegzetes volt: brutális, precíz, színpadias. Ebbe a profilba némelyik áldozat egyszerűen nem fér bele. Nem egyedül dolgozott. Segített eltűntetni mások áldozatait is; és ők még élnek, odakint járnak, és beteljesítik a végakaratát.
- Azt hittem, a pszichopaták egyedül dolgoznak.
Clarice elnézően elmosolyodott.
- Hannibal Lecter nem volt pszichopata. 


Két héttel később
Riverview temető, VA


Hűvös, alattomos éjszaka van, a hold egy fehér, nyirkos csomó az égen. A levegő mozdulatlan, fülledt a sár és a korhadó, nedves fa szagától. Három alak áll Will Graham feltárt sírjánál, feketébe burkoltan, éjjellátó szemüvegben.  Jame Gumb és Abigail Hobbs fátyolos kalapot viselnek, Francis Dolarhyde kegyeletből levette a cilinderét. Mindannyian selyemkesztyűt húztak, ásó van náluk, feszítővas, valamint  Hannibal Lecter államilag kiutalt és általuk előkapart bükkfa koporsója. Jame és Francis kiemelik belőle a testet, aztán egy lepedőn (az Eosphoros hotel egy vérmocskos lepedőjén) leengedik Will mellé. Abigail az arcára száradt könnyekkel figyeli, ahogy elrendezik őket, hogy örökkön-örökké együtt lehessenek, amíg porrá omolva össze nem mosódnak végleg. Francis lehajtja a koporsó fedelét, kisegíti Jame-t a gödörből, majd elkezdik hányni a földet, ami nehezen puffan minden mozdulattal, mint távoli, szörnyű léptek zaja. Leteszik az ásót, aztán megállnak két oldalt Abigail mellett.
- Nem ölte meg őt – suttogja a lány révedten. – Kettős szerelmi öngyilkosság volt.
A kezében ereklyeként Will üvegbe zárt szívét tartja.


„Ó szíveknek szíve,
Ó te mennyei szív, akihez legédesebb vágya tért
Holt szerelemnek, élve és dalolva, felásott sírjából,
És föltámadt vele ő is, a halál termében uralkodva
Kórusa álló nap zengett
Ó szív, kinek lüktető vére nyarga dal volt,
Ó, te egyedül édesebb vagy, mint összes dalunk lehetett,
Légy segítségünkre, szabad szerelmedre, szabadulásunkért.”




VÉGE





| komment |


37 megjegyzés:

Becca írta...

Hosszú percekig meredtem némán magam elé míg rá tudtam magam venni az írásra. Nagy fináléra számítottam, de nem ekkorára. A végét már tátott szájjal olvastam. Egyszerűen letaglózott, de jó értelemben. Zseniális. Azt hiszem végleg elraboltad a szívem, leborulok előtted. :")

Raistlin írta...

Nagyon-nagyon-NAGYON szépen köszönöm a kitartó olvasást és kritizálást, rengeteg erőt adott és rengeteget jelent (◡‿◡✿) Örülök, hogy nem okozott csalódást a vége, és még egyszer, köszönöm ❁

Luca írta...

Te jó ég. Felkészültem rá, hogy ez az utolsó fejezet ki fogja tépni a szívemet, de nem hittem volna, hogy ennyire. Egyszerűen zseniális az ötlet és a megvalósítás is, meg hogy Clarice felbukkant a végén. Mennyire igaza volt Abigailnek, ez kettős szerelemi öngyilkosság, a maga brutális és kegyetlen módján gyönyörű. Attól tartok, innentől hivatalosan is a kedvenc íróim közé tartozol.

Esküszöm egy hosszú és értelmes kritikát akartam írni, mert megérdemled, de nem megy. Csak azt tudom ismételni, hogy zseniális, elejétől a végéig. És hogy már megint megöltél.
Marry me.

Raistlin írta...

Téli esküvőre gondoltam... ≖‿≖*:・゚✧
Nagyon-nagyon szépen köszönöm a rengeteg támogatást és lelkesítést - a lezárással a mai napig bizonytalan vagyok, nagy megkönnyebbülés, hogy tetszett neked! (@⌒ー⌒@)

Hannibal írta...

sírok... ilyen még sosem történt velem. majd holnap kapsz rendes kritikát, csak ezt meg szerettem volna osztani veled. sírok...

Raistlin írta...

jajistenemneharagduj ;A;

Valerin írta...

Szia.
A háttérben a Hannibal harmadik része megy, a nővérem épp azt nézi, én meg itt zokogok, mint egy hülye. Uram Isten, de gyönyörű volt, főleg a vége. Nem tudok neked egyebet mondani, mint hogy köszönöm, és nagyon örülök, amiért a tehetségedet velünk is megosztod. El fogom még olvasni párszor, és ha eszembe jut valami értelmes, akkor lejegyzem. Sajnálom, most csak ennyi telt tőlem.
Gratulálok. Le a kalappal.

Raistlin írta...

Nagyon-nagyon szépen köszönöm, rengeteget jelent, hogy tetszett ღ

Morgen írta...

Gyönyörű volt. Már tegnap elolvastam, de képtelen voltam reagálni. Arra nem számítottam, hogy Hannibal megöli magát, belenyugodtam abba, hogy Will így is, úgy is meghal, de ez így... oh, istenem. És Clarice is jó volt a végén, meg a bárányok, állandóan a bárányok, és a haj és Freddie Lounds... Zseniális. Komolyan mondom. Jaj, a rajongód vagyok, és ha véletlenségből tényleg kiadsz egy könyvet, az elsők között leszek, akik megveszik (ezzel azt akarom mondani, hogy MINDENKÉPPEN adj ki könyvet).
Nem jutok szóhoz, még mindig. Fantasztikus volt, köszönöm! :)

Raistlin írta...

Nagyon szépen köszönöm ಥ‿ಥ A közeljövőben szerintem nekiesek valaminek - az a gáz hogy amit mostanság akartam megírni, az egy az egyben a Welcome to Night Vale, szóval most duzzogok, mert éntaláltamkielőbb (nem olyan jól, mint ők, de akkor is)

Hattie írta...

Oké, ehhez egyelőre nem írok semmit - gondoltam magamban, mikor elértem a VÉGE felirathoz. Nem vagyok méltó rá.
...
De aztán rájöttem, hogy nem tudom magamban tartani a véleményemet. Így hat órácskával a sokkoló élmény után. Nem igazán tudom kifejezni magam. Mindig úgy gondoltam, merészség kell ahhoz, hogy a véggel kezdjen valaki egy történetet, hiszen így az odavezető útnak kell annyira megragadnia az olvasót, hogy ne érezze becsapva magát. Már a fejezet vége előtt jóval fojtogatni kezdett, hogy úristen, meg fog halni, és úgy szorított, hogy azt hittem, megfúlok, és mikor beteljesedett a vég, valamiért mégis megkönnyebbültem, csak némi alattomos szomorúságom maradt.
Hogy mennyire tragikus és mennyire gyönyörű így. Megijedek magamtól, hogy ezt mondom, rettentő klisés. És mintha érzéketlen lennék. Csakazértse nyitok ki egy szinonimaszótárt.
Hannibal halála... mint lány a mesében, elárultad a véget és mégsem. Viszont fájt. Megint. És köszönöm. Megint.

Raistlin írta...

Ne tudd meg, mennyire kell az a kritika, ILYEN merevgörcsben ülök, hogy "úristen hogy tetszett nekik azért nem írnak mert utálták vagy azért nem mert nem tudnak mit hozzátenni mit csesztem el" - szóval nagyon köszönöm, hogy végül megírtad a véleményedet, rengeteget jelent!
A tragikus szépség szerintem nem elcsépelt - és nagyon örülök, hogy ezekkel a szavakkal írtad le a fejezetet, mert nagyon szerettem volna ezt a hatást elérni. Az elején teljesen lebénított, hogy hogyan fogok egy Hannibal szintű gyilkosságot megalkotni, hogyan legyen gyönyörű és művészi, hogyan hordozzon üzenetet, hogyan közvetítsem a kézjelét - de aztán elárulta nekem, és úgy éreztem, ez lesz az. Tényleg teli szájjal vigyorgok most, mert az, hogy úgy érzed, sikerült elérnem, egyszerűen elmondhatatlan örömmel jár.

Doctor Tatienne írta...

Miééééért
Egyszer akarok neked írni egy szép, összeszedett megjegyzést. De sosem tudok, mert most is, ahogy elolvastam ezt,
én
nem tudom mit érzek
VÉGE LETT MIÉRT LETT VÉGE WILL
Mindegy, ennyit rólam.

VISZONT TE
GYERE IDE
TE ZSENI TE
TE GYILKOS
TE LÁNY
*zokog*

Mindenesetre maradok a kedvenc részek kiemelésénél. A véleményem az egész történetről pedig ott van a többi kommentelő mondataiban. :)

"- Nincs is frizurám – fintorgott Will. – Nekem csak úgy hajam van." :)

"- Sokat gondolt akkoriban a halálra?
- A halál gondolt rám."

"- Lát valami érdekeset?
- Látok valami gyönyörűt."

"- Tudom, hogy érez. – Hannibal felállt a székből. – Megígérhetem, hogy önnel leszek az utolsó pillanatban." Ajjajj...

"Arra tanították, hogy küzdjön a fájdalom ellen, de tőlem megtanulta elfogadni, tőlem megtanulta élvezni."

"Hatalmában áll megadni vagy megtagadni tőlem bármit, és azzal, hogy ezt beismerem, teszem önt az… - Egy pillanatra elakadt, és az utolsó szót már csak lehelte: - Istenemmé."

"A valóság, amin mindenkivel osztozom, egyedül az öné."...

....És most másoljam ki az egész utolsó felét? T___T ♥ Túl sok lenne egy kommentbe.

"Kettős szerelmi öngyilkosság volt."





Raistlin írta...

Nagyon-nagyon szépen köszönöm a kommenteket! ^^ [És a kiemeléseket. Mint mindig.] {Meg mindent.} /Megint spamnek jelölte, de le fogom ütni./

Kamane Mitsuki írta...

Csalódott vagyok, igenis kifejezetten csalódott vagyok.

De ez meglepően jó érzés. Nagyon jó. Azt hiszem, akkor lenne valami komolyabb probléma, ha nem lenne ennyire kellemesen keserű ez a maga után hagyott űr. Vége van. Igen, VÉGE van.

Ha valaminek, ami mély, barázdált nyomot hagyott az eddigi szánalmasan egyszerű életben, röpke pár hét alatt lassan vége szakad, az nyomot hagy, nem is akár milyet. Csalódást. Sűrű, fojtogató, mégis édes csalódást. El kell telnie egy pár végtelen hosszúságú pillanatnak, amíg felfogjuk az egymás mellé vetett betűk értelmét a vége szóban, majd még néhány szinte örökké tartó percenk, míg hagyjuk kihunyni a csalódás keltette keserédes vágyat a folytatásért. Nincs több, tudjuk nagyon is jól, mégis szeretnénk, ha az a négy betű, egyszerűen odafirkantva az utolsó sorba, valahogy elpárologna, elveszne, eltűnne és kész.

VÉGÜL így is, úgy is csalódottak maradunk. Nem akarjuk elengedni. Túl jó ahhoz, hogy egyszerűen se szó, se beszéd, elengedjük, magára hagyjuk. Nem akarjuk... nem akarjuk magára hagyni. Nem akarjuk, hogy magára hagyjon.

Keserédes. Keserédes. Keserédes. Az egész történetet valahogy ez jellemzi a legjobban. Sohasem volt önfeledt és boldog, minden nevetésben ott volt az az alattomos, sötét árnyék. De minden egyes elhullajtott könnycsepp, elhullajtott élet után maradt egy furcsa félmosoly ajkunk sarkában, hogy igen, ennek így KELLETT történnie.

Tudtuk, hiszen az írókisasszony kegyesen elárulta nekünk a zárás egy "eléggé" fontosnak tűnő darabkáját, hogy aztán magabiztosan törhesse össze az utolsó sorokról szőtt kósza ötleteinket, valami még nagyobbat mutatva ezáltal.
Tudtuk, végig tudtuk, ott volt a sorok között, csak ennyi idő szükséges hozzá, hogy összerakjuk az egész történetet. Varázsütésre összeáll a kép. A virágok színe, fajtája, formája, módja... Hannibal öltönyei, az első és az utolsó... Will és Hannibal istenszemlélete... a Piéta, az összevarrt bőr és a kivájt szemek... Byron és Shelley... mondanám, hogy tökéletes.

De tökéletes dolgok nem léteznek. Mégis, mégis néha elkalandozó gondolatok között elfelejtve ezt az axiómát, rábólintok, igen, vannak hibái, de tökéletes. Éppen ezért tökéletes. Ezek a hibák teszik emberivé az írót - bátran és hangosan mondom, írót - és a szereplőket is.

Csalódott vagyok, keserédesen csalódott, hiszen valami megfoghatatlan csodának vége van. Édes, mert részem lehetett a csodában, keserű, mert ennek a csodának is búcsút kell intenem.

Kérlek, nagyon kérlek ne köszönd a kritikát, hiszen nekünk van megköszönnivalónk, nem pedig neked, aki teljes szívedet nyitott könyvként elénk rakva írtad, írod ezeket a (remélem) végeláthatatlan sorokat, átadva nekünk csupán néhány szép szóért, talán annyi se kell.
Köszönöm, mindenki, köztük a TE nevedben is.

U.i.: Remélem nem akartad a folyóba vetni magad az első sor után, mikor kijelentettem, hogy mindenféle formátumban, csillapíthatatlanul csalódott vagyok. Tudom, ez gonosz húzás volt tőlem, de vissza akartam adni, annak a tengernyi szenvedésnek egy gombostűnyi részét, ami te, csakis te zsúfoltál be a sorok közé.

Hannibal írta...

Na szóval, itt a vélemény, és bocsánatot kérek a késésért, de napokig rám sem tudtam nézni a történetre, mert állandóan megfájdult a szívem :( sztem végérvényesen összetörted... (reklám helye: ÚJ SZÍVET VÁSÁROLOK!!!) De most tényleg, ez egyszerűen leírhatatlan élmény volt, végigolvasni ezt az egészet hát..hát.. csak ültem itt csendben a laptop előtt még legalább fél óráig és próbáltam feldolgozni, hogy most igazából mi is történt. Most úgy nyavalygok, hogy miért ölted meg őket?! Miért kellett ezt tenni?! De ha őszinte akarok lenni, ez így lett kerek-egész és kellően drámai, más vég elrontotta volna az egészet. Nameg az is, ha Hannibal életben marad. Szóval, Imádlak <3 Nagybetűvel,szívecskével,szivárvánnyal becsomagolva. És külön szeretetáradat azért, hogy megölted Freddie-t. És az öngyilkosság annyira Hannibal és annyira és..most ha megbocsátasz, megyek és sírok még egy sort. köszönöm, köszönöm.

Raistlin írta...

Annyira örülök, hogy ennyire tetszett (bár még mindig bűntudatom van a traumatizálás miatt - ha ez megnyugtat, én vagy két hétig utáltam magamat a befejezés miatt)
Nagyon-nagyon szépen köszönöm a rengeteg támogatást mindvégig (ღ˘⌣˘ღ) ♫・*:.。. .。.:*・

$eeMee írta...

Szégyellem magam amiért eddig nem írtam, de annyira letaglózott az egész sztori, hogy időbe telt mire összekapartam magam nagy nehezen. Nem vagyok az a fajta, aki hosszú kritikákat ír. Igazából az is ritka ha írok vmi kritika féleséget.
Na de nem rabolom az idődet, rátérek a lényegre:
ASDFGHJLKÁLŰDSKCN. Nos, ez a legértelmesebb dolog, amit írhattam. Lenyűgöző.Tényleg.
Örökkön hű olvasód, még akkor is, ha nem jelentkezik.
xoxo

Raistlin írta...

Mindig különös és extatikus törzsi násztáncot járok, amikor egy csendestárs olvasó megnyilatkozik (((o(*゚▽゚*)o)))
NAGYON KÖSZÖNÖM, hogy írtál, sokat jelent <3 Hálám üldözzön sötét sikátorokon át míg lélegzet nélkül összebicsaklasz és érzed föléd magasodó hideg árnyát.

Raistlin írta...

Bevallom, elsőnek tényleg megijedtem egy kicsit nagyon (^~^) [Elég bizonytalan voltam a végével, de egyszerűen tudtam, hogy máshogy nem fejezhetem be, mert ez.. így igaz, így történt meg bennem. Aggódtam, hogy olvasóként milyen érzést keltene bennem, és reméltem, hogy valamiféle kellemesen sajgó ürességet, ami biztos jele annak, hogy szadista vagyok, ha még nem is a GRRM-szinten.] És igenis hálával tartozom, mert a támogatásotok, a kérdéseitek nélkül nem születhetett volna meg ez a történet, nem lett volna értelme. Örülök, hogy elmesélhettem, és hogy volt, aki meghallgatott.

Kamane Mitsuki írta...

Sose baj, ha az író, egy kicsit, vagy akár nagyon is szadista, hiszen éppen az olvasóban okozott szenvedő várakozás tartja fent az érdeklődést. Nem árt egy kis ferde (ki tudja, lehet, hogy annyira nem is) hajlam ahhoz, hogy valami kiemelkedőt alkoss.
Örülök, hogy hozzánk szóltál, hogy olvashattam és utána kilométernyi hozzáfűzést írhattam. Igencsak ritka dolog, általában válaszolgatni szoktam a kis létszámú, nekem írt dolgokra. De most nagy élvezettel és annál nagyon lendülettel álltam neki kivesézni egy alkotást, ami méltán megérdemelte ezt a csekélységet tőlem,a szerény olvasótól. A befektetett munka és az élmény amit tőled kaptunk távolról sem hasonlítható egymáshoz.

A továbbiakban belenézek az eddigiekbe, és várom az újabb alkotásokat. Nagy-nagy visszaírogatós hévvel.

уαмι. írta...

Egyelőre csak tudd, hogy olvastam. Tudd, hogy végig értem rajta.
A többit majd akkor, ha képes leszek rá.

Raistlin írta...

csak ne bánts pénteken
nagyon

Caro írta...

Most legszívesebben lefényképezném a zokogó arcomat és felmutatnám, hogy EZT tetted velem.
Imádtam az egész történetet, komolyan, csak azért szenvedtem végig mindig egy újabb hetet az életemből, mert asjdaskjléá új fejezet! erre ez a rész elhozta nekem A Tökéletes Katarzis Élményét - tudtam, hogy ominózus alkotásra számíthatok, de ezt azért nem vártam. Esküszöm, kinyomtatom ezt a fejezetet, felszögelem a homlokomra és úgy fogok járkálni életem hátralévő részében, mert ezt a csodálatosságot mindenkinek látnia kell aki él és mozog. [annoying fangirl mode OFF.]
Egy szó, mint száz, engem ezzel a regénnyel megvettél kilóra, talán az első a blogodon, amihez kommentelek, de semmiképpen sem utolsó.
Köszönök mindent.

Raistlin írta...

Minna készített magáról fotót, az azóta kinn van a szobám falán :D [de csak mert nincs lelkem]
Nagyon-nagyon-nagyon-NAGYON-nagyon szépen köszönöm!

Reyklani írta...

Fogalmam sincs mit mondjak erre, mert csak ülök és tátogok, mint hal a szárazon. Valszínüleg valami olyasmit, hogy ez egy piszkosul zseniális történet és már megint farabokban a szívem, de ezt nem tudom biztosra.
Igazából én a kevesebb néha több elvén, meg abban a hitben, hogy belke tudom sűríteni az összes érzelmet ebbe az egy mozdulatba, kezet csókolok neked.
Tiszteletem és csodálatom jeléül.
Köszönöm, hogy megírtad.
Köszönöm, hogy olvashattam.

Raistlin írta...

*piruló pukedli és sűrű pislogás a legyező rejtekéből*

Ági írta...

Ez igen. *elismerő taps és bólogatás*
Csak a "vége" felirat után indítottam el az Agnus Dei-t és a kommentek olvasása közben szólt, de megállíthatatlanul rázott a hideg tőle.
Ráadásul a második három fejezetet egyben olvastam el, úgyhogy most teljesen ki vagyok ütve.
Júliusban daráltam le a Hannibalt, talán már az első fejezet kikerülése után, mert előbb tisztában szerettem volna lenni a szereplőkkel és az eredeti történésekkel, mielőtt nekikezdek a regényednek. És én ezzel zárom a nyarat - tökéletesen őszi hangulatom lett (mondjuk ebbe az időjárás is besegít).
Szerintem elég, ha csak itt írom le, nem pedig minden írásod alá, hogy valószínűleg a párbeszédeid a LEGJOBBAK. A Sherlock-ficekben is, ebben és a többi Hannibal-ficben is. Remekül eltalálod a karaktereket, és ha csak tőmondatokban szájkaratéznak is, mindig van egy mondat, ami akkorát ÜT, hogy legszívesebben az ajtómra vésném vagy képeslapon árulnám. Lehet, hogy a további kommentjeim csak ezeket a mondatokat fogják tartalmazni...
Elérted azt is, hogy olvasás közben sikítsak, az idegességtől nevessek vagy a kezeimmel takarjam a szemeimet, vagyis igazán beleéljem magam a történetbe (igen, én ilyeneket is csinálok :D). De hát ezt mindig eléred.
A hozzászólásokon kicsit elmosolyodtam, mikor szívkitépésről és (ön)gyilkosságról volt szó... Ezek a Hannigram (és főleg ez utóbbi fejezet) kontextusában kicsit morbidnak tűnnek, nem? Vagy biztos csak én vagyok puhány. :D
A hoteljelenet előrehaladtával egyre nehezebben kaptam levegőt a sokktól, kábé úgy kapkodtam oxigén után, mint Will oly sokszor. És közben csak arra tudtam gondolni, hogy te jó ég, én önszántamból nem olvasok ilyet... (Gyenge vagyok és túlságosan vizuális típus :D) De ez elképesztő volt és ennek így kellett lennie.
Szóval köszönöm az újabb olvasmányélményt.

[Most pedig vagy elkezdek nézni valami bugyuta vígjátékot, vagy visszatérek a Jesus liebt mich c. könyvemhez (kellemes kis vicces német regényecske) - a lényeg, hogy mindenki életben maradjon... :)]

Ja, és gyííí, új dizájn! :D

Raistlin írta...

ÁGI, annyira nagyon szépen köszönöm ezt a kritikát hogy az szebb, mint Hannibal vasárnapi öltönye vagy a csodaszarvas kecses suhanása vagy Will Graham úgy amblock ;__; Nagyon fontos nekem ez a történet, és csak törzsi néptáncban tudom kifejezni, mennyire örülök, hogy tetszett neked.


[Ha szereted a párbeszédeimet én is szeretlek téged, mindörökre és viharosan.]


A fannibálok közt sajnos elkerülhetetlen a sok groteszk célozgatás - bár az "egyelek meg" a szavam járása volt, amikor valakinek nagyon örültem, a sorozat rendesen leszoktatott róla...


Még egyszer nagyon szépen köszönöm!

AryGi írta...

Nos, már 5. napja (mivel éjfél után van, már 6. napja) befejeztem a történetet, de miattam, és rajtam kívül álló okok miatt nem tudtam írni kritikát. Most végre eljött ez a pillanat is.
Már az elején tisztáznám, hogy imádom ahogyan írsz. Azzal semmi bajom. A karaktereket itt is hűek voltak önmagukhoz. És mondhatom, hogy általában a történeteidet is szeretem, de ez .... khm ..... kétszer törted össze a szívem, de háromszor könnyeztem be. Amikor Will utoljára ne-t suttog. (1. összetörés) A buszon olvasva, nagyon gáz volt. Majdnem kicsordult a könnyem. Addig nem is volt problémám. Tényleg mindenki önmaga volt, de jött a fekete leves. Hannibalt miért ölted meg? (2. összetörés) Ez nekem fájó pont volt, mivel később (az eredeti története nézve) ugye börtönben ül a kedvenc kannibálunk. És szerintem Hannibal, pont ettől vesztette el a karakterét. Ezzel a cselekedettel, nem értettem egyet. Oké, hogy szerelmes, de őt ismerve ennyire nem lehet szerelmes, ennyire erős érzései nincsenek. Hosszú fanfic olvasó pályafutásom alatt szerintem ő az egyetlen karakter akit nem tudok elképzelni öngyilkosnak. Kész dührohamot kaptam amikor olvastam, aztán kiderült, hogy hogyan is lett. (3. bekönnyezés) Michelangelo. Piétá. Művészetis énem felzokogott bennem. Úristen! Nah látod, ez már illik Hannibalhoz. *letöröl egy könnycseppet* Nah jó ez, ez, ez tényleg szép volt.
Összegezve, imádom, mert jól el találtál mindenkit (főleg Du Maurier-t, ahogy beleraktad, az fenomenális), de közben utálom is. (Hannibalnak miért kellett meghalnia? Nem lett volna elég, ha csak úgy találják meg őket? Összevarrva.)

Raistlin írta...

Juj, szia itt ouo Nagyon köszönöm az őszinte kritikát! Hadd mentsem a menthetőt :D
Hannibal halála - én is sokat gondolkoztam rajta; nem tudom, a könyveket olvastad-e, ott a harmadik kötetben, amikor megmenti Clarice-t, tőből levágja a saját kezét és az életét kockáztatja érte; valamint a negyedik félig-hivatalos kötetből egyértelmű, hogy a húgáért bármikor meghalna. Ez persze nem teszi szuiciddá, de képessé teszi a halálra.
Hannibal karakterét én úgy értelmezem, hogy a tetteit a halál megértése motiválja gyerekkora óta (Mischa; az összetört teáscsészék; a gyilkosság, a kannibalizmus) és hogy eköré egy afféle pszeudo-vallást teremt (és ehhez jön hozzá a pszichiátria is).
Viszont úgy éreztem, hogy ebben a kapcsolatban, ebben a világban, ahol nem pszichiáter vagy orvos, tehát kevesebb módja van személyes kontaktusra a pusztulással, és ahol őszintén beleszeret Willbe (már ahogy...ő szerelmes tud lenni) számára az átlényegülés, a metamorfózis (mind a négy regény témája: vörös sárkánnyá, nővé, áldozattá és gyilkossá válni) úgy mehet végbe, ha ő is része lesz a saját művének; hogy a műve annyira fontos, hogy az életét áldozná azért, hogy teljessé tegye, mert tudja, hogy Will elvesztése után már egyik alkotása sem lenne tökéletes, mert Ez Az Az Egy Munka Ami; Will halála viszont elkerülhetetlen.

Ha viszont a fentiek a regényből nem voltak egyértelműek, akkor nincs jól megírva a zárófejezet ^^" Régi a történet, tavaly nyáron írtam, amikor még csak az első évad volt kint. A második szériában van pár jelenet, amit mintha Bryan innen vett volna, és van pár jelenet, aminek alapján újra kéne írnom pár részt... hirtelen mozdulatokkal. Hannibal piétáján viszont szerintem nem változtatnék - ha ő életben marad, akkor azt is látnia kell, ahogy a rendőrség szétszedi a művét, ha ő életben marad, a történet, amit megalkotott Will köré és maga köré, nem úgy záródik le, ahogy ő akarja, és végső sorban, ő mindig istent játszik - nem hiszem, hogy tűrné az egója.

Bár nagyon utáltam megölni.

Nagyon. De az első billentyűzetleütéssel erre a plot-twistre akartam építeni. Kérdés, nem túl kicsavarodott twist-e...

AryGi írta...

Hali, hát sajna a könyvekhez nem volt szerencsém. Filmeket láttam, szóval félig meddig képben vagyok.
Értem amit mondasz. És átlényegülök vele, szóval tetszik amit írsz, és van benne igazság. Hannibal mint isten. Vonzó. ;)
Talán egy kicsit kicsavart. de csak egészen icike picikét.

LW írta...

Emiatt a történet miatt nyomtam le ma a 9 órás műszakot 3 óra alvással, mert olyan nincs, hogy félbehagyjam. De sebaj, mert nap közben amikor volt két szabad percem azon kaptam magam hogy idült mosollyal az arcomon álmodozom megevett szívekről és arról hogy hú ez milyen szép. A lényeg hogy egészséges a lelkivilágom nekem is...
A történetről már bőven le lett tárgyalva, hogy zseniális és tényleg. Nekem ami nagyon nagy plusz, az az univerzum amit köré teremtesz, a képekkel, tweetekkel, kommentekkel amik fájdalmasan igazak, és kb tapsolni támad kedvem, hogy milyen balfaszok is vagyunk mi emberek (főleg tumbrlön) ha elolvasom őket. A könyvidézetek dettó. Többdimenzióssá teszi az egészet.
Engem teljesen bele lehet húzni az ilyenekkel a történetbe, és pont arra felé irányítani amerre azt te tervezed. Akkor szorult össze a gyomrom, akkor nevettem, iszonyodtam amikor kell, a végére minden katarzissal és húbazdmeggel. Köszönöm az utazást, teljesen megérte a mai zombi-napot. :)

Raistlin írta...

Drága LW, juj, szia itt, és nagyon-nagyon (nagyon) hálás vagyok a kommentért ;u; Bár már elég régi a történet (és sok mindent változtatnék rajta, ha ismét neki esnék) mégis közel áll a szívemhez, és rengeteget jelent, hogy új olvasókat érint meg (◡‿◡✿) Szóval jelenetem, rommáhatódtam. Köszönöm szépen!

margaery. írta...

huh. hát most ez így egyben elég durva volt.
miért írsz mindig olyanokat,amikre nem tudok normálisan kommentelni?:D *eldől és bámulja a sötétséget*
de hát legalább újra eljött az idő az össze-vissza megnyivánulásomra.és mondhatom,hogy this is my design:D khm
szóval én nem szoktam összehasonlítani az írásaidat meg ilyenek,de azok közül amit eddig olvastam,szerintem ez lett a legjobban sokkoló és földhözvágóan gyönyörű. visszagörgettem,hogy 'melyik is volt az a rész,amelyik a legjobban tetszett?' de aztán ott kötöttem ki,hogy már egy egész bekezdés ki volt jelölve,szóval...:D
Hannigrammal viszont nem tudom,hogy állok,mivel eléggé nehezemre esik shippelni,mert hát Hannibalt talán érthető okokból nem bírom:D mármint,hogy értem,te miért shippeled és tényleg,hogyha az egyikük nem lenne egy sorozatgyilkos kannibál (aki megölte Beverlyt..többek közt.meg hát a 2x13as epizódot se fogom egyhamar megbocsátani)akkor teljesen OTP lenne..így meg bizonytalan vagyok:D
külön köszönet,amiért Abigail és Beverly és Alana nem haltak meg.ők olyan karakterek akik tényleg meggyilkolhatnának (valami fájdalommentes módon,mondjuk a tekintetükkel) és megköszönném:D

ui.: azt,hogy Hannibal nem pszichopata,nem nagyon értettem.mármint,csak ebben a történetben nem az,vagy úgy eleve sem? csak mert azt hittem, a pszichopata az,aki nem érez bűntudatot. (bocsánat az értetlenkedésért,ezekkel a fogalmakkal sajnos meg vagyok keverve:D)

Raistlin írta...

MARGAERY, juhuujj, szia itt, s hé, megmentetted a becsületemet :D Mármint a sztorit még az első évad idején írtam, és... azóta valahogy elavultnak és pontatlannak érzem, de nagyon jó tudni, hogy még a második évad fényében is élvezhető. (Nem igazán mertem újraolvasni.)

A Hannigram az... na igen. Nagyon megválogatom, mit olvasok belőle, mert ami vonz benne, az túlzásba víve már taszítani kezd.
Mads Mikkelsen analízise a kedvencem Hannibal karakteréről. Ő azt mondja, és a játékában is ez van, hogy Hannibal a sátán: egy bukott angyal, akit szórakoztat, ha másokat tönkretehet. És szerelmes a szépségbe. Szerelmes a fénybe. De képtelen befogadni.

Szóval számomra a Hannigram az ez az őstörténet: a bűnbeesés, a sátán csábítása az ember felé. Hannibal gyönyörű és iszonyatos, fantasztikus személyiség, intelligens, csodálatosan alkot, hatalmában állna gyógyítani, hatalmában állna jónak lenni, képes lenne szeretni, de destruktív a végletekig, és amikor Will tisztaságát látja és belehabarodik - azt is csak szétzúzni szeretné, mert nem tud vele mást kezdeni.

A sátán-analógia nélkül is azt mondanám, hogy nem pszichopata és nem szociopata, ez néhányszor a Ripperrel kapcsolatban elhangzik a sorozatban, és a könyveknek is a kulcsa. Rá nincs címke, ahogy Willre sem. Hannibal nem érez empátiát egyáltalán, sem megbánást, mint a pszichopaták, és tagadhatatlanul szadista - viszont nem béna szociális helyzetekben, ami a pszichopaták ismertetőjegye (mivel képtelenek érezni érzelmeket, ezért nem tudják olvasni sem őket, és állandó félreértésekbe keverednek.) A pszichopata ráadásul genetikailag kódoltan beteg mentálisan, Hannibal pedig a traumatikus gyerekkora miatt lett kannibál - ami már inkább a szociopatára jellemző, de... nem egészen. A szociopata remekül olvas az emberekben a pszichopatával ellentétben, és imádja manipulálni őket, a narcisztikus jellemvonások is stimmelnek, de a kegyetlenség már túlzó. A szociopata tolvaj vagy adócsaló, nem brutális gyilkos.

És ez a legijesztőbb a Lecter karakterben, hogy kiszámíthatatlan és kiismerhetetlen. Még csak azt se mondanám, hogy a maga érdekei vezérlik, mert túl gyakran kockáztat. Egyszerűen csak kíváncsi. És unatkozik. És bármire képes. És ez baromi vérfagyasztó, de imádom érte. Ó, és: végső soron mindig nyer. Pontosan azért, mert nem igazán van terve. Csak megfigyel. Will a második évad végén és a regényben bizonyos értelemben legyőzte, mert vágyakat ébresztett benne - vágyakat egy társra, egy megosztott életre. És onnantól, hogy ennyire konkrétan akar valamit, hogy szeret, Hannibal sebezhető lesz.

Picipocok írta...

Na, kétszer is elolvastam ezt a csodálatos, vérben ázó gyöngyszemet, mielőtt leültem volna kommentet írni, mert az első olvasás utáni reakcióimmal (úristen, neeee, hannibal mit tettél, jézusom stb.) nem sokra mentél volna. Bár ez egy AU történet, annyira hitelesen és karakterhűen adod elő, hogy az valami félelmetes. Simán el tudom képzelni Willt virágokkal a hajában tizenéves lányoknak énekelni (megj. imádom, ahogyan kódolt üzeneteket küldözgetett Hannibal Willnek a virágaival, annyira rá vallana!). simán el tudom képzelni Hannibalt, hogy darabokat harap ki belőle, és simán elhittem, hogy Will hagyta magát megölni, annyira szerelmes volt. És egynapi vergődés után meg tudtam érteni, hogy mit miért tett Hannibal a végén, hogy nem akarta, hogy Willt a halála után a férgek egyék meg, magának akarta a szívét, szó szerint. És ez a kettős szerelmi öngyilkosság (hívhatjuk ennek, ugye?) komolyan mondom jobban megérintett, mint a rómeó és júlia. respect. kicsit ellentmondásos, hogy mária fájdalmához hasonlítja a sajátját, hiszen ő ölte meg willt, de az ő látásmódja szerint nem volt más választása. és a végére hagytam a legjobbakat (természetesen a lemonokról van szó :D ) elég sok slasht olvastam már, szóval láttam nagyon jókat, és nagyon rosszakat is. a két véglet, amikor az író annyira fél leírni a konkrét jelenetet, és átugorja, vagy lelkizésbe fojtja, vagy, amikor csak a bocsánat a kifejezésért, de a pornóra koncentrál. a te lemonjaid csont nélkül betaláltak, tökéletes keveréke a külső érzéseknek és a belsőknek, szeretem, szeretem, szeretem. Will olyan mérhetetlen bizalomról tesz tanúbizonyságot, amikor aláveti magát Hannibal akaratának, amit még sehol nem láttam, engem tuti kitört volna a frász, ha kiharapnak egy darabot a kucscsontomon lévő húsból, legyek akármilyen bezsongott is. na igen, azt hiszem ezért ő érdemelte ki lectert és nem én :D egy szó mint száz: szeretem, utálom, gyönyörűsgéges és kegyetlenül összetiporja a lelkem, hajrá. (ha írtam vmi hüyleséget nyugodtan oktass ki, lehet h benéztem vmit)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS