a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. július 12.

Standbyme: Három oroszlán


Destiel fordítás, amint az megígértetett. Standbyme ihletett munkájában Dean a halott Castielt gyászolja. Játszódik a hetedik évad körül. A történet angolul itt elérhető.




„Sötét sikátorokon átvágva rövidítem utamat, hiszen nem félek az árnyaktól, melyek szívemnél nem feketébbek.”


H o l t a k   k ö l c s ö n b e


és ez ugyanaz a sztori: valahányszor megáll és nézi, ahogy valaki valami olyasmit művel, amit Ő szokott
és érzi duzzadni magában a haragot
mert az az Övé volt és Ő tette és bármennyire is gyűlölte, nem tagadhatta, mi tette Őt olyanná, amilyen volt

és talán ez fáj a leginkább – ahogy Ő kiveszett a világból, és szétszóródott és beágyazódott idegenek bőre alá, örök emlékeztetőül, hogy itt volt, itt járt és ebben a szögben tartotta a fejét

egy kékszemű lány
apjaként pózoló kölyök, keresztbefont karokkal és felszegett állal
egy napfényben hunyorgó nő
egy öregúr aki legörnyed, hogy szemre vegyen egy virágszálat
mintha az egész teremtett világ lenne jelen vagy csak az emléke valakinek, akit szerettek
mintha az eszükbe jutna valami és minden egy gyönyörű és nagyszabású titok testamentuma volna, amit úgy hordanak magukkal, mint aprópénzt és kocsikulcsokat

félőrülten bámulni ezeket az embereket, akiket nem is szabadna ismernie, de ennek ellenére gyászol értük, kifehéredő kezekkel a kormánykeréken és a birtoklás zavaros érzetével – mint ahogy egy összegömbölyített ballonkabát a csomagtartódban felelőssé tesz azért, aki viselte, azért, aki ő volt, amit ő tett, minden cselekedetéért, ami meghatározta őt, és minden kiejtett szaváért és minden pillanatért, amikor rád nézett vagy túl rajtad… mintha horizont lennél, égbolthatár….

mint egy túlságosan későn érkező második gyerekkor, és minden, amit tenni akar, az ez, a mellkasához szorítani Őt és sikítani, tűnjetek innen
tűnjetek innen mert az enyém volt
Ő az enyém volt.

A  f o l y a m a t   e g y e n l ő s é g e


Néha Dean felébred és biztos benne, hogy innentől fogva már nem lesz nehéz. 

Hogy talán, ma, esetleg, könnyebb lesz elfelejteni, hogy valami gubbaszt a mellkasán, ami a bőrét karcolva amőbázik lustán karhosszú karmaival. Hogy milyen keserűen mosolyog rá, mert minden menet döntetlen, és félrebiccentett fejjel vési fel a kis X-eket és O-kat mindenhová.

Igen, néha Dean felébred és teljesen biztos benne, hogy innentől fogva jobb lesz minden.

De sosem az, nem igazán. Néha Sammy eltereli a figyelmét, néha van egy csinos lány és néha van elég whiskey.

De sosem lesz jobb, és amikor végre aludni tér nem tehet mást, mint hogy összeszorítja a szemét a fájdalom ellen és vesz egy újabb riadó, sekély lélegzetet, és reméli, hogy Sam nem hallja meg.

Talán holnapra már nem lesz itt a vadállat. Talán elmegy végre, eltűnik, és ő végre úgy vehet levegőt, hogy nem kapkod rögtön a következőért, nem akar többet. Hogy miből többet, arra Dean nem igazán szeretne gondolni.

Ha egyszer beletörődtél, hogy valami hiányzik, nincs más dolgod, mint visszaszerezni, és ötlete sincs, azt hogyan tenné.

Közben beteg szédületben járkál fel és alá.

Semmit nem tehet ellene. A vadállat közelebb törleszkedik és a tüdeje párnái közé fészkeli magát, beléjük markolva, türelemmel és némi rezignáltsággal fogadva el sorsát, hogy örökké meg kell kísérelnie valamit. Mindig játszik, mintha lenne esélye győzni valamelyik nap. Dean arra gondol, hogy ha nyer egyszer, vagy talán akkor, ha veszít, akkor talán majd elmegy. Szóval minden nap arra gondol, hogy ma vége lesz. Valami majd megváltozik.

El akarja küldeni, de nem tudja. Valahányszor megpróbálja, a vadállat kék szemekkel néz rá és Dean képtelen megtenni. Nem mondhatja neki, hogy menjen el, hogy hagyja itt végre a saját érdekében.

Nem igazán tudja, hogy a „saját érdek” jelen helyzetben mit jelent, mert elmenni: ez ugyanazt jelenti, mint az oroszlán a mellkasán, mint amit a csurom víz ballonkabát jelentett, két ököl a szeméhez szorítva éjszakánként és valami csöndesre és borzalmasra nyílt száj, mint szénről pattant zokogás vagy a torkába fűzött tűk sora.

Néha Dean felébred és arra gondol, hogy innentől fogva jobb lesz minden, hogy majd nem birtokolja őt többé, nem jelöli meg, ahogy egy gyerek megjelöli kedvenc játékát.

Mély lélegzetet vesz és bátorítja az oroszlánt, hogy próbálja meg újra, mert ez minden, amit tehet.


R o s s z  v a l l á s

Dean a láng szélén táncoltatja ujjait.

Azt kívánja, bárcsak Sam hamuvá égette volna.

Az öngyújtó lobban és kihuny.

Nem lesz következő alkalom.

Következő alkalommal majd elégeti Sammyt, nem pedig eltemeti. Hamuvá porlasztja és szétszórja a szabadban, hogy szabad legyen végre.

Dean figyeli az öngyújtó lángjának pislákoló és csábító cigánytáncát a sötétben.

Szeretné a dzsekije szegélyéhez szorítani – benzinben füröszteni magát – és felrepülni egy hatalmas, fehéren vonyító robbanással.

Zuhanás közben sikítani fog, meghempereg a földön és a menny felé löki karjait.

Én vagyok itt! Itt vagyok!

Itt vagyok.

Itt vagyok.

Jajgatva várja majd  hogy sápadt kezek fölrántsák és kék szemek tartsák az őrjöngés alatt. Ó, hogy fok sikítani. Sikítani fog azokért a kezekért. Úgy fog lángolni, mint bárány az áldozati oltáron. Tiszta lánggal, kékkel és fehérrel, ami a cipőjét pörköli. Füstje majd kibetűzi a régen őrzött titkot, minden szikra imát köpköd majd az egyetlennek, aki megmentheti őt, nem Isten és nem ember, hanem aki előttük jött és aki jönni fog megint.

Megbánás

Bűnbánatot sikít majd leszegett fejjel és meggörbedt háttal

Na igen, pontosan így lesz.

Dean és a tűz. Tiszta, precíz tűz, ami nem akar több lenni magánál.

A tavak titkokat hullámzanak.

Fáklyaként gyújtja meg magát, jelzőtűz lesz, hogy Cas megtalálhassa a sötétségben, egy szakadás a végtelen feketeségben, hogy Cas észrevegye. Amikor a tekintete az emberiség felé fordul, perzselő lángok csillagában látja majd Deant, és azok a kezek lenyúlnak érte, irgalmat és biztonságot üvöltve.

találj meg találj meg találj meg

Az öngyújtó minden lobbanásában.

Pontosan így lesz.

8 megjegyzés:

Reyklani írta...

Csak. Vidd. A. Szívemet.
Vastaps.
mivel erősen kedzek kifogyni a jelzőkből, és lasan önismétlésre váltok, ezért aztán csak ennyit mondanék. Ja meg persze ezt, kistányérnyi könnyes szemmekkel és kulimászos szemüveggel, mert nem adtam fel az olvasást, mikor már a harmadik zsebkendőt használtam el:
Köszönöm.

Reisuto írta...

Én köszönöm :3 És ugye hogy ugye.

Zsanett írta...

*meghalt a gyönyörtől*
Nem hiszem, hogy most kéne megírnom ezt a komit, mert még mindig csak tátogok mint egy hal és a szememet törölgetem. Az íróé és a tied minden tiszteletem, mert ez a fic elért a szívemig és kitépte. Nem tudok többet hozzá fűzni. Gyönyörű volt.

Zsanett írta...

Fene egye meg, pedig annyira érzem az egészet és mégsem bírom szavakba önteni!

Reisuto írta...

ha ez megnyugtat, én is csak annyit tudtam hozzászólni anno hogy asdfghjkléáű :D nagyon örülök, hogy tetszett ✿

Kate W írta...

Szia :) Benne lennél egy cserében? :)

http://hunterdiarieshopeandkim.blogspot.hu/

Broccoli írta...

Minden nap azzal a hiú ábránddal ébredek hogy "na majd talán ma, mikor nyolcvanadjára olvasom, megunom, és ezentúl nem vesz el napi húsz percet az életemből hogy újra és újra beleszeressek minden egyes szavába. Hát majd szólok ha eljött ez a nap.
Addig is találtam erre egy jó szót: művészet.

Köszönöm.

Raistlin írta...

Ugye hogy ugye hogy ugye hogy ugye hogy ugye ;u;

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS