a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. július 27.

Revü a kegyetlenségről 5.


Ötödik fejezet, amelynél kifogytam az érdekfeszítő leírásokból.






5.
 
Máricus 3.
Baltimore, MD
 
Hannibal telefonja kitartóan csöngött és csöngött. A férfi gondosan lenémította, és a konyhapultra helyezte. A készülék rezegve araszolt előre, és alig huszonöt perc alatt elérte a peremet. Will visszahúzta az ujjaival, és a kijelzőre bámult.
- Jack nem adja fel – közölte. -  Meg az az ötven másik sem.
Hannibal röviden felnevetett. Tüdőt készített, az elmaradhatatlan makulátlan köténnyel a dereka körül. Will figyelte, ahogy az izmai mozognak az inge alatt, és karján megfeszülnek az inak. Nyelt egyet. A pulton ült, keresztbe font bokával, alsónadrágban és Hannibal lila kölcsöningében.
- Nem fogadja a hívásaikat?
- Majd idővel. Éhgyomorra semmiképp sem. - Megfordította a tüdőt.
Will gyerekkorában mindig úgy képzelte el ezt a szervet, mint a nejlonzacskókat: talán az apja mondta neki, hogy úgy néz ki, talán valaki más, nem emlékezett tisztán. A tízóraira csomagolt szendvicset kivette a zacskóból, telefújta levegővel, nézte, hogyan feszülnek ki a ráncos hártyák, aztán a tenyeréhez ütötte, és bumm. Mindig félt tőle, hogy az ő tüdeje is ugyanilyen könnyen szakadna szét, hogy őt is ugyanilyen könnyű lenne megölni.
- Az ember azt hinné, egy idő után elunják.
- Jogos az aggodalmuk Freddie Lounds cikke után. A feladatom részben az, hogy megvédjem az ügyfeleim magánéletét a médiától. Most érthetően félni kezdtek.
- De nincs mitől félniük, nem? – Will szórakozottan végighúzta az ujját a kijelzőn. A telefon egy kattanással kérte a biztonsági kódot. – Mármint egyikükkel sem volt viszonya.
- Pár futó affértól eltekintve valóban nem.
Will lassan feltekintett, de a fejét leszegve tartotta. Hannibal egy konyharuhába törölte a kezét, átvetette a karján, és nyugodtan a hűtőhöz sétált, kiemelve egy üveg balzsamecetet.
- Az ott elég sok hús – jegyezte meg Will. Hannibal válla alig észrevehetően megrándult. Will lebámult az ölébe, összefűzött ujjait nézve.
- Tessék?
- A hűtőben. Ahhoz képest, hogy egyedül él, az rengeteg hús.
Hannibal visszasétált a vágódeszkához, az ecetet puhán letette, és leakasztott egy húsvágó bárdot a falról.
- Céloz ezzel valamire, Will?
- Nem tudom, ön szerint? – Elkínzottan felnevetett, aztán arcát a tenyerébe temette. – Ezt a sok mindent nem csak magának főzi, igaz? Valóban egyedül él?
- Lehet, hogy rejtegetek valakit a padláson – hunyorított Hannibal, letette a kést, aztán rögtön felvette megint, és kipróbálta az élét. Elmosolyodott, és nekiállt felszeletelni a tüdőt. – Vacsorapartit adok. Tudja, vendégül látom az összes megrémült hírességet. Ha volna kedve csatlakozni, szívesen látnám az asztalomnál.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ők annyira szívesen látnának.
- Ostobaság. Maga nagyon is kellemes társaság, biztosra veszem, hogy örömmel ismernék meg.
- A fickót, aki tönkrevágta a sajtósuk karrierét? – Will megrázta a fejét. – Nem, köszönöm.
Hannibal hátrafordult.
- Ne vádolja magát. Ura vagyok a helyzetnek.
Will lebámult a térdére.
- Segítsek felszeletelni a tüdőt?
- Kérem! Lekötelezne. – Hannibal meglepettnek és már-már derűsnek hangzott. Will leugrott a pultról, és a vágódeszkához sétált. Hannibal mögé állt, és a kezébe adta a kést. Tenyerét a tenyerére simítva vezette végig ujjait a penge mentén, és közben átkarolta a derekát. – A precizitás a lényeg – suttogta a nyakába. – Ne kapkodjon. Egészen finoman nyomja. Egyetlen, szabályos metszést akarunk. Nagyon jó. – Gyors csókot lehelt a füle mögé, amíg Will keze alatt felszakadt a hús, engedelmesen és gyönyörűen.
- Egyszer megtaníthatna főzni.
- Higgye el, tervezem. 
 
Március 4. 
 
Will végignyújtózott a takaró alatt, csuklótól bokáig megropogtatva az ízületeit. Élvezte a frissen vasalt ágynemű hűvös és puha érintését meztelen testén, és ahogy feje a párnák halmába süppedt. Hannibal hálószobája hatalmas volt, tágas és szellős, magas ablakokkal, tükrökkel és sötét drapériákkal. A plafonon faragott indák futották körbe a csillárt, a magas falak mentén könyvespolcok álltak. A királyi ágy lábait vadállatok díszítették, tövében pedig egy bíbor kárpitú rokokó dívány állt. Will néha, főleg éjszakánként vagy korán reggel, úgy érezte, ez a kedvenc helye a világon, bár volt benne valami személytelen, mint a hotelek luxuslakosztályaiban: a tökéletes elegancia pazarló és túlságosan is jól átgondolt rendje.
Hannibal nem felejtette el behúzni a nehéz függönyöket, és Willnek jól esett a bágyadt félhomály, ami lusta derengésbe vonta a tárgyakat és árnyakat rajzolt a bőrére. Eltartotta magától a tenyerét, nézte az ujjai közt átszűrődő, szelíd fényt, aztán felkönyökölt és Hannibal felé fordult. A férfi hálóköntöst viselt, és egy reggelizőtálcáról falatozott.
- Jó reggelt – motyogta Will. A hangja rekedt volt és bizonytalan. Lopott egy csésze kávét Hannibal öléből, és hálásan belekortyolt.
- Jó napot – korrigált Hannibal, és fáradtan hátrasimította a haját a homlokából, aztán hagyta, hogy a tincsek visszaessenek.
- Örülök, hogy nem tudott fontossági sorrendet felállítani köztem és a sonka között.
- Prosciutto. Elnézését kérem.
- Nem, valóban örülök. – Will félretette a csészét a kecses éjjeliszekrényre, és közelebb húzódott. – Az étel a szenvedélye; az, hogy engem azonos kategóriába sorol vele, reményt ad.
- Ez nincs egészen így – jelentette ki Hannibal, meglepően szigorúan, de aztán egy fáradt mosollyal elvette a szavak élét. Will évődve rámosolygott, és még közelebb húzódva apró köröket írt le a férfi térdén az ujjaival, a takaró felett.
- Mondja, ugye ma lesz a vacsoraparti?
- Este hétkor.
- Akkor lassan ideje lelépnem. A kutyáim szerintem már nem emlékeznek rá, hogy nézek ki, és nem kéne későn hazaérnem: ez egy veszélyes környék, most is rengeteg eltűnést jelentettek.
- Biztosíthatom, nincs mitől tartania.
- Fennmaradó időnkben – folytatta Will, akaratlanul is átvéve Hannibal beszédstílusát -, úgy lenne illő, ha velem foglalkozna. Vegye úgy, hogy én vagyok reggelire. – Kivette a kést és a villát a férfi kezéből, egy szalvétába törölte őket, aztán intett, hogy tegye félre a tálcát. Hannibal tétován engedelmeskedett, Will pedig végigfeküdt az ölében, elégedetten morogva.
- Bon apétit – nyújtotta át az evőeszközöket, és lehunyta a szemét. Elsőnek a villa cirógató karistolását érezte a lapockái között, aztán a kés óvatos élét. Elégedetten felnyögött. – Ez az, pont így…
- Fogalma sincs róla, mit művel velem… - suttogta Hannibal elfúló hangon, és a penge mélyebbre süllyedt. Will felszisszent, mire rögtön megállt.
- Ne, ne hagyja abba, jól vagyok. Csak óvatosan. – Az öklébe szorította a köztük feszülő takarót, és Hannibal combjára hajtotta a homlokát.
- Szeretném látni közben az arcát. Szeretem nézni, ahogy az ajkait harapdálja az együttléteink alatt. Csodálatosan puha a húsuk.
Will a hátára hengeredett. Mellkasa zihálva süllyedt le-fel, fejét hátrahajtotta. Hamarosan érezte a kés hegyét végigfutni a hasán, a bordáin, aztán a torkán, majd ahogy visszahátrál az ádámcsutkától, átadva a helyet Hannibal ajkainak. A penge a medencecsontjába mart, és Will felkiáltott a fájdalomtól. Hannibal csitítva végigfektette az ágyon, majd fölé térdelt. Hagyta, hogy a köntös suhogva lehulljon róla, aztán előre hajolt, száját a sebre tapasztva. Will felkönyökölve figyelte, egyre hevesebben zihálva, aztán a lélegzet fennakadt a torkán, amikor látta, hogy Hannibal lejjebb hajol, és lejjebb és lejjebb. Amikor a szájába vette őt, a kezei már nem tudták tovább tartani, hátrazuhant és előre lökte a csípőjét, nyöszörögve, levegőért kapkodva. Hannibal a derekába markolt és lenyomta, hogy egy helyben tartsa. A hangok szinte már obszcének voltak, és a levegő nehéz lett kettejük illatától, ami a reggeli hús szagával keveredett.
 

 

Március 5.
Hungry Mother Park, VA
 


Alana, ígéretéhez híven, egy pirosra pingált padon ült két lombos tölgy árnyában, és áfonyát eszegetett. Körülbelül húsz szem múlva megjelent egy nyúzott és napszemüveges Will.
- Jól emlékszem, hogy senki nem jár erre? – Alana bólintott, mire megkönnyebbülten elrakta a napszemüveget, és feltette a szokásos szarukereteset. Óvatosan ült a pad szélére és kihúzta magát. Alana kettejük helyett is hátradőlt, és vádlóan végigmérte.
- Abban a táskában elfért a bocsánatkérésed?
- Nézd, én…
- Semmi  baj. Csak szerettem volna tőled tudni. És szeretném tudni, mi van veled. Hol voltál?
- Nála.
- Óh.
- „Óh” – ismételte Will, és szívott az orrán. Körbenézett a parkban. A fák bizalmatlanul rügyeztek, a fű pedig haragos, vad zöld volt. A távoli ösvényen kocogtak páran, a vörös murva felporzott a nyomukban.
- Nem akarok beavatkozni a magánéletedbe…
- Többé nem éppen „magán”.
- …de, biztos akarok lenni benne, hogy tudod, mit csinálsz. – Alana mindeddig kitartóan bámulta Will halántékát, remélve, hogy sikerül vele fölvennie bármiféle szemkontaktust, de most feladta. A kezét finoman a hátára simította, mire a férfi összerándult és élesen beszívta a levegőt. Alana feltartotta a tenyerét. – Oké, jól van. Ahogy gondolod.
- Nem, csak… - Will megrázta a fejét, aztán a nő felé fordult. – Mit akarsz mondani?
- Biztos vagyok benne, hogy Hannibal mellett a lehető legjobb helyed van, és őszintén örülök nektek.
- De?
- És esküszöm, még egy sörre is meghívnálak, ha nem Freddie Lounds vágja hozzám a hírt. – Kicsit hallgatott. -  És ha azóta nem keres fel óránként hatvan újságíró, hogy a véleményemet kérje.
- Bocs. – Will kényelmetlenül félrenézett, és elkezdett egy kiálló szálkát feszegeteni. – És, mi a véleményed?
- Nem tudom, kell, hogy legyen? – Alana felsóhajtott. - Én csak azt mondom, hogy légy óvatos.
- Mert?
- Mert ha ez így megy tovább, az Hannibal jóhírébe kerülhet. Ha nem vigyázol eléggé, tönkreteheted őt. El fogják venni tőled, vagy nem lesz más választása, mint hogy ott hagyjon.
Neked sem volt más választásod?, gondolta Will, de nem mondta ki, csak bólintott. Alana felsóhajtott, és átkarolta. Will ezúttal az ajkaiba harapott, hogy ne szisszenjen föl. A vállán is voltak sebek, és még nem hegedtek be. Viszonozta az ölelést, és szorosan lehunyta a szemeit. Alana lehetetlenül könnyűnek tűnt a karjaiban, de biztosan tartotta őt. 
- Szóval, ki volt az a barátnőd, aki arra bukott, hogy meleg vagy? – búgta, mire mindketten elnevették magukat.
- Nem tudom – vigyorgott Will, és Alana hajába túrt, figyelve, ahogy a fénylő tincsek leperegnek az ujjai között. – A legtöbben hálásak voltak, hogy otthagyhattak.
Alana a mellkasába öklözött.
- Will!
- Csak azt mondom, hogy nem tudom, melyiküknek lenne ennyi baja velem, hogy ilyennel álljon elő.
- Gondold végig, nem voltak sokan.
- Hát, neked azt mondtam, hogy nem voltak sokan…
- Na!
Will kibontakozott a nő öleléséből, és felnézett, sűrűn pislogva a szédítő napfényben. Az ágak a hideg kék égbe karmoltak.
- Lounds csak kitalálta azt is – motyogta -, mint az összes állítólagos interjúalanyát, az állítólagos homoszexualitásommal és az állítólagos autizmusommal és mindennel együtt.
- Persze, tudom.
- Viszont nem érted. Freddie Lounds kitalálja ezeket, és most ő meséli az életemet.  
- De egyedül te irányítod.
- Többé nem egyedül. – Megigazította a szemüvegét, és hozzátette: - Hannibal lépéseket tesz. Meg fog oldódni az egész.
- Minden rendben lesz.
- Igen – ismételte Will bizonytalanul, vontatott hangon -, minden rendben lesz.
Ez volt az utolsó dolog, amit az apja mondott neki, mielőtt artikulálatlanul üvölteni kezdett, mielőtt az egyik hajómotor becsípte az ingujját és ledarálta a kezét, és elvérzett a garázsukban. Will ott állt egy kibaszott kalapáccsal, és nem tudta megmenteni.
„Minden rendben lesz, fiam, minden rendben-”
 
Március 6.
Wolf Trap, VA
 
Abigail a díványon feküdt, fáradtan és reménytelenül, kutyákkal övezve. A körmei épp száradtak, és eltartotta magától a kezét. A levegőt megtöltötte a lakk csípős, mesterséges szaga. Will az ablaknak támaszkodva nézte őt. Valami horrorfilm ment, amiben éppen elevenen boncolták fel az ügyeletes főhőst. Abigail unott érdeklődéssel figyelte, ahogy módszeresen kibelezik és ő üvölt és üvölt és üvölt, aztán reklám következett. 
- Mennyit kaptál érte? – kérdezte Will.
Abigail átlógatta a fejét a karfán, és fejjel lefelé hajolva grimaszolt:
- He?
- Az interjúért. Fizettek érte?
- Aha. De nem azért csináltam. – Visszafordult a képernyőhöz.
- Nagyon szeretném tudni, miért csináltad. – Will hangja hideg volt és fenyegető, a karját összefűzte a mellkasán, aztán maga mellé ejtette és az ablakpárkányra markolt.
- Hannibal azt mondta, csinálhatnék több interjút – kezdte Abigail védekezően, de Will felcsattant:
- De nem a kibaszott Loundsszal!
- Freddie profi újságíró! – vágott vissza Abigail, és hirtelen felült. Will ellökte magát az ablaktól.
- Ó, nem – suttogta, sűrűn pislogva. – Lounds olyan, mint a katasztrófák kannibáljai. A repülőszerencsétlenségek és bányabalesetek és lavinák túlélői, akik megeszik a halottakat és megölik a sebesülteket, hogy ők megússzák… és megússzák. Itt vannak köztünk és ünnepeljük őket; ez Freddie Lounds.
Abigail védekezve maga elé húzott egy párnát. Az átlátszó lakk összefogta.
- Csak segíteni akartam – mondta könnyes hangon.
- Ez hogy segítség? A hátam mögött, amíg itthon sem voltam…
- Mert te nem csinálsz semmit! Valakinek lépnie kellett! Fogalmad sincs, mi megy az interneten a gála óta… felrobbant a net, mindenki erről beszél, és te nem mondasz semmit!
- Mert arra vártam, hogy Hannibal megmondja, mit mondjak! – Will hirtelen félrefordult, mintha valami zajt hallott volna kintről, aztán újra Abigailre nézett, egy pontra a válla felett. – A kis interjúddal tönkretetted a munkáját.
- Sajnálom! Oké? Sajnálom. De ha beszélnél Freddie-vel…
- Én azzal a nővel nem állok szóba.
- Akkor beszéljen vele Hannibal, ő legalább nem olyan seggfej, mint amilyen te vagy! – Abigail elhajította a párnát, és talpra ugrott. A kutyák felvakkantak. A szája idegesen remegett. – Tönkreteszed az életedet, Will, és tönkreteszed az én életemet is. Mi a fenét keresünk még mindig Virginiában? Itt semmi más nincs, csak halott elnökök és ismeretlen katonák! El kéne költöznünk Marylandbe Hannibalhoz, és-
Will keserűen és élesen felnevetett.
- Az nem fog megtörténni.
- Miért nem?
- Ez nem olyan egyszerű. – A konyha felé indult, Abigail pedig követte.
- Egyszerű lenne, ha nem lennél ennyire gyáva, de te félsz minden változástól, minden újtól, félsz az emberektől és félsz a sötétben.
Will megtámaszkodott a konyhapulton.
- Menj a szobádba, Abigail.
- Mi van?
- Menj a szobádba.
A lány felkapott egy almát, és Willhez hajította.
- Nem vagyok már tizenhat éves!
Will megragadta a karját.
- Menj a szobádba.
- Ez fáj!
- Menj a szobádba!
- Engedj el!
Will engedelmeskedett – nem akarta meglökni közben, de Abigail hátratántorodott. Riadtan bámult rá, aztán elrohant, Will hallotta, ahogy a léptei végigdübörögnek a lépcsőn és a szoba ajtaja bamm, becsapódik. Aztán hallotta, ahogy sírni kezd. A pultnak dőlt és elfojtott egy káromkodást. A halántéka iszonyúan lüktetett, zsongott a feje és a tüdeje szúrt. Megnyitotta a csapot, és a mosogató fölé hajolva arcot mosott, majd hirtelen az oldalához kapott és öklendezni kezdett.
A nappaliban folytatódott a főhős kínzása. 
 
A verandán ülve figyelte, ahogy Alana kocsija leparkol a ház előtt. Nem mert a karosszékébe ülni, úgy érezte, nem érdemli meg. Alana nem nézett rá és nem is köszönt. Will szorosan lehunyta a szemét és a tornác korlátjának dőlt. Hallotta, ahogy a lányok levonszolnak egy sporttáskát a lépcsőn, aztán csak bámulta, ahogy belegyömöszölik a kocsi csomagtartójába. Abigail kivörösödött szemekkel nézett rá, ahogy az autó ajtajába kapaszkodva felé fordult.
- Majd gyere haza, ha… - motyogta Will.
- Majd hazajön – vágott közbe Alana -, ha nem rontasz neki, mint valami őrült. Mégis mi ütött beléd?
Will lebámult a lábára. Papucsot viselt. Fogalma sem volt, mi ütött belé. A kis kék kocsi elporzott az úton. 



Hajnali fél kettőkor a telefonja rezgésére riadt. Álmosan kinyúlt érte és a füléhez szorította.
- Will Graham – szólt belé kásás hangon, aztán nagyot ásított.
- Kérem, ne haragudjon, hogy ilyen alkalmatlan időpontban kerestem fel. – Hannibal olyan megnyugtatóan magabiztosan beszélt, mint mindig. Will fél kézzel a fejére húzta a takarót, mintha azt akarná, hogy kettesben maradjanak a sötétben. El akart neki suttogni mindent, beszélni akart a fájdalmairól, a félelmeiről, és hallani akarta a férfi válaszát, csak, hogy a hangja vele legyen, nem is számított volna, mit mond.
- Nem baj.
- Felteszem, olvasta Miss Lounds legújabb cikkét.
- Ühüm.
- Tudott róla?
- Hm?
- Tudott róla előre?
- Ja nem. Nem.
- Mindjárt gondoltam. – A vonal végén kis csönd volt, nyugtalan és várakozó csönd. – Will? Ott van még?
- Persze. Igen.
- Azt hiszem, most az lenne a leghelyesebb, ha egy darabig nem találkoznánk.
- Mi? – És a csönd megint. – De mondtam, hogy nem… nem tudtam, nézze…
- Will. – Hannibal hangja szelíd volt, de türelmetlen, ellentmondást nem tűrő. – Ez nem büntetés. A döntésem nem magánjellegű. Arra próbálok rávilágítani, hogy előnytelen lenne, ha együtt látnának minket.
- Szóval akkor így, hogy titokban találkozzunk? – Will a tenyerébe temette a homlokát.
- Itt semmi sem zajlik titokban, Will – mondta Hannibal puhán.
- Aha. Értem. – Nyelt egyet. Nem értette. A torka összeszorult, és a szíve a gyomráig süllyedt. – Mikor látom legközelebb?
- Ezt egyelőre lehetetlen lenne megmondani.
Will eltartotta magától a telefont, vett egy mély, remegő lélegzetet, aztán visszaszorította az arcához, orrnyergét az ujjai közé csíptetve.
- Persze. Értem. Oké.
- Telefonon továbbra is keresni fogom, hogy megbeszéljük a készülő album részleteit. Ugyanakkor arra kell kérnem, hogy ön ne próbáljon meg kapcsolatba lépni velem. Az időpont esetleg alkalmatlan lenne. Számtalan emberrel kell találkoznom és beszélnem.
- Igen. Jó. Tudom, igen.
- Will?
- Igen?
Csönd.
- Annyira sajnálom.
- Semmi baj. Minden rendben lesz.
- Próbáljon meg aludni. Jó éjszakát.
- Aha. Jó éjszakát. – Visszatartotta a levegőt, és hallgatta, ahogy a másik férfi bontja a vonalat. Egy éles pittyenés, és vége. A telefon lehetetlenül forró volt a markában, és hallotta benne a saját, eltorzult zihálását visszhangozni, ami fel-felcsukló zokogássá lett, majd csak zihálássá megint. Akkor visszarakta a telefont az éjjeliszekrényre. Nyugtalanul járt pár kört, a kutyák felébredtek rá és Winston a nyomába eredt. Will a nappalitól a konyháig ment, a konyhától a nappaliig, benyitott a fürdőszobába, bezárta az ajtaját, aztán felment a lépcsőn, és megállt Abigail szobájában.
- Teljesen egyedül vagyok – jelentette ki.
Visszament a földszintre, és a fürdőszobapolcról leemelte a gyógyszereket, amiket Hannibaltól kapott, a nyugtatókat és altatókat és ki tudja, miket, mindenből vett egy-egy pirulát, whiskeyt ivott rá, aztán visszasétált az ágyához és az arcát a párnába temette. 


Will huszonegy éves volt, amikor megvásárolta a Wolf Trap-i házat az apja örökségéből és a pénzből, amit sráckora óta gyűjtögetett. Ez volt az önálló, felnőtt életének a kezdete, és a magány kezdete is. Egész életében arra vágyott, hogy elszabaduljon otthonról, hogy otthagyja Louisianát, de sosem így képzelte el. Azt hitte, reményeket és álmokat vonszol majd maga után, amikor átlépi új otthona küszöbét, de nem vitt magával mást, mint egy ősrégi hajókoffert, ami félig üres volt.
A ház egy idős házaspár nyaralójaként szolgált anno, és reális távolságban volt az FBI akadémiától. A cuccaik nagy részét ott hagyták. Will nem dobta ki őket és nem nyúlt hozzájuk, csak kerülgette őket egész életében. Amikor valahogy eljutott hozzá a hír, hogy az asszony rákban meghalt, a zongora tetején álló családi fotót befordította a fal felé. 
 
Will úgy gondolta, talán köthet egy alkut az univerzummal: hogyha rendesen dolgozik, akkor majd elnyeri méltó jutalmát és minden rendbe jön, mint a mesékben. Tudta, hogy ez nem lesz így, de nem volt más választása, minthogy higgyen benne. Reggel korán felkelt, becsületesen felöltözött és úgy-ahogy megborotválkozott, kiengedte a kutyákat, csinált magának egy kávét, aztán lehozta a laptopját az emeletről, és összekötötte a televízióval. Beindította a zeneszerkesztő programot, ami örömében rögtön lerántotta magára az összes frissítést, amit csak talált, és két órán át nem lehetett hozzá szólni. Az alkalmat kihasználva Will megpróbált bemelegíteni.
- London bridge is falling down, falling down, falling down – énekelte sötét tükörképének a televízió képernyőjén -, London bridge is falling down, my fair lady.
Hannibal egyszer azt mondta, hogy ez a dal egy viking támadást örökít meg: Olaf és emberei a londoni híd állványaihoz köteleket erősítettek, és hajóikkal addig húzták, amíg össze nem omlott. A rajta álló íjászok mind vízbe fulladtak. Will remélte, hogy a történet nem igaz.
A tizenhárom éves Abigail kórházi ágya mellett ült, a kezébe fogva sápadt kezét, és altatókat énekelt, pedig semmi mást nem akart, mint hogy felébredjen.
- Hush-a-bye, don’t you cry, go to sleepy, little baby – dúdolta. -  When you wake you shall have all the pretty little horses.
Ez volt Abigail kedvence.
- Way down yonder in the meadow lies a poor little lambie, bees and butterflies, picking out its eyes, poor little thing’s crying, “mami.”

Lepkék és méhek falatoztak a sivalkodó bárány szeméből, és Abigail mosolygott. 
 
Will öt alap hangsávot állított be, és figyelte, hogyan ugrálnak az oszcilloszkóp zöld hullámai a zene ritmusára. Volt egy elképzelése az albumról. Mindenek előtt egy elsöprő intrót akart, egy elektronikus hangrobbanást nyers vokállal. Utána a csendből építkezne, a puha és pengő gitártól a harsogó dobokig egyetlen, feszült drámai ívben a klimaxig, és vissza a csendhez egy outróban. A számokat audio monológok kötnék össze; még nem tudta, mit mondana és hogy ő beszélne- e egyáltalán, de valami olyasmit szeretett volna, mint egy whiskeyspohár mellől érkező, ittas és szaggatott vallomás hibákról és krizantémokról. Az album egy csokor lesz, szétszórva a színpadon.
Az intróval egyelőre nem foglalkozott, feltette a fülest és felépítette az első számot. Basszus, négynegyedben. Bamm-bamm-bamm-bamm. Aztán a tamtamok. Lélegzetvétel.
- All I heard was my heart– csak vokál, és: bamm. – Beating dim in the dark – megint csak vokál, hangosabban, és BAMM. - Dim and fast, like distant sirens– csatlakozik a gitár. -
Like footsteps fleeing into silence.  – Leállította a felvételt, és visszajátszotta. A háttérben hallott valami statikus zúgást, amit nem tudott hova tenni, és az oszcilloszkóp sem jelezte. Felvette újra. Ezúttal tiszta volt.
Pirkadatkor a markába szórt egy adagot a gyógyszerekből, ivott rá, és aludt négy órát. És ezt a rutint ismételte újra és újra és újra. A hűtőből lassan elfogyott minden ehető, és a fregoli megroggyant a ruhák súlya alatt, amiket nem pakolt el. Hannibal felhívta egyszer.
- Minden rendben van?
- Minden rendben van.
- Interjút egyelőre ne adjon senkinek. Hamarosan lesz egy fotózása Francisszel, az adatokat átküldtem e-mailben. Hogy halad az albummal?
- Egész jól. Három számhoz talán már van egy durva vázlat.
- Kiváló. Kérem, továbbítsa. Most mennem kell.
- Nem érzem magamat valami jól. Tudunk találkozni?
- Sort fogunk keríteni rá. Vegyen be a kék tablettából hármat. Bízom benne, megvan még?
- Maradt belőle.
- Remek. Ne vádolja magát Abigail miatt. Nem ön tehet róla. Viszont hallásra, Will.
- Viszlát. – Megvárta, hogy Hannibal bontsa a vonalat, aztán azt sziszegte a telefonba: - Honnan a picsából tudsz róla, mi?
A nyelve alá tett négy kék tablettát, ivott és leült a laptop elé. Másnap reggel a kanapén ébredt, a tagjai keserűen sajogtak. Ruhában aludt el. Lehámozta magáról a farmert, a szennyesbe dobta, és vett egy forró zuhanyt. Amíg zúgott a víz, kopogtattak. Elzárta a csapot és fülelt. Nem hallott semmit. Megnyitotta megint, és a vízsugár alá tartotta az arcát, gargalizált és kiköpött, aztán a csempének szorította a homlokát.
- Érjen hozzám – suttogta. – Bassza meg, csak érjen hozzám, kérem.
Felöltözött, megcsinálta az utolsó tasak kávét, és leült a gép elé. Feltette a fülest, és karikás szemekkel bámulta a monitort.
I saw you lying in someone else’s grave, zúgott a szám, lassú, temetői menetben. Oh I fear you saw me too, an eye for an eye, a tooth for a tooth. És egy sikoly. Szörnyű és éles és már-már alig emberi sikoly, ami egyértelműen nem tőle származott: egy gyerek sikít így, nem, amikor elbotlik, hanem amikor ügyetlenül a késre markol és a penge vigyorogva a húsába harap. Will letépte magáról a fejhallgatót és körülnézett. A szám zavartalanul folytatódott: a felvételen dolgozó Will tegnap estéről nem vett észre semmit. Will visszatekerte a dalt és lejátszotta újra, ránagyított a hangsávokra. Az oszcilloszkóp nem mutatott semmit, nem ingott ki. Három sávot jelzett ennél a résznél: az éneket, a hegedűt és a szintetizátort.
A sikoly viszont mindig hallatszott.
- Jól van – suttogta Will. – Jól van.
Kiment a konyhába, felemelte a telefonját, aztán visszatette a pultra.
- Basszus – motyogta. A szíve lassan és óvatosan vert, mintha nem merne zajt csapni a bordái között. Úgy érezte, mintha figyelnék, mintha bármikor megpillanthatna valamit a szeme sarkából.
- Képzelődsz – mondta magának. – Egyszerűen csak letöltöttél egy minta hangsávot valahonnan, talán véletlenül. Fáradt voltál. Beletetted a számba, talán későbbre akartad, és volt valami hiba, és most ott van, és nem jelzi. Átküldöd Jacknek, ő leadja egy technikusnak, az megoldja.
Bevett egy adag nyugtatót. Este, mielőtt álomba merült, úgy hallotta, valaki sír Abigail szobájában, de nem a lány hangja volt. A tenyerét a fülére tapasztva összegömbölyödött, és dallamtalanul dúdolni kezdett.
Álmában csönd volt. 
 
Jack felhívta másnap reggel.
- Semmit nem hallunk 0:53-nál. Milyen hibáról írtál?
- Nem fontos.
- Be tudod fejezni a számot ma estig? Mert akkor továbbküldjük a lányoknak.
- Persze. Igen. - Van valaki a házamban, akarta mondani. Valaki van itt velem, Jack.
Rendet rakott, és elment bevásárolni. Az üzletben tizenöt fotó készült róla, ahogy a zöldségespultnál áll a neonok halvány fényében, mint egy kísértet. 
 
Visszahallgatta a tegnapi felvételeket. Tiszták voltak, de volt egy szám, amire nem emlékezett. Ő beszélt a sercegő audiofelvételen, tompán és rekedten.
- Olyan, mint azok a szánalmas kis lények, amik a kórházakban születnek néha. Etetik őket, melegen tartják, de nem kötik a gépekre. Hagyják meghalni. – A hangja elcsuklott. – De ő nem hal meg. Normálisan néz ki. Itt van velem.
Törölte a fájlt. 
 
Éjszaka bevette a nyugtatóit, és aludni ment. A sírás újrakezdődött.  Számított rá. Felemelt egy elemlámpát, és elindult. A kutyák nyugtalanul megvonaglottak álmukban, valamelyikük felvakkantott. A fény imbolygott a fémes szagú sötétségben. Will két kézzel markolt rá a lámpára, és úgy araszolt előre, mezítláb.
A fiú a lépcsőn ült, felgyűrt nadrágban, előre görnyedve. A térde horzsolt és véres volt, puha barna haja az arcába esett. Tizenkét-tizenhárom évesnek tűnt. Szégyenkezve sírt, fel-felcsukolva, az öklére harapva. Visszanyelte a könnyeit. Nem vette észre Willt, magában hüppögött. A szeme úgy verte vissza a fényt, mint a riadt állatoké, a macskáké és az éjszakai ragadozóké. Hátravetette a fejét, és felvonyított, torokból és gyomorból, a szenvedés nyers hangján. Kezei ökölbe rándultak az ölében, és remegtek.
- Hé, hé – mondta Will. – Mi a baj?
A fiú lassan felé fordult, és karjait erőtlenül maga mellé ejtette. A belei kiömlöttek a hasfalából. Suttogott valamit, amit Will nem értett, a könnyei csorogtak az arcán.
Will felriadt. Fényes nappal volt. 

 
Fogmosás közben a fiú ott állt mögötte. Idősebbnek nézett ki. Az arckifejezéseit gyakorolta a tükörben. Úgy bámult előre, mint egy igazolványképen, üresen és szigorúan. 
 
- Felpörögtél – magyarázta magának Will. – Alkotói fázis. Nem tartod kordában a fantáziád. Nem alszol eleget.
- Tudod, hogy hozzá írod ezeket a számokat – mondta Will a felvételen. – Neked kell elénekelni, amit ő nem tud, mert a halottak nem beszélnek, és neki… igen, azt hiszem, vége van… a fene tudja, te pár év múlva megszületsz és megszületik ő is, újra.
 
 
Elsőnek a hideg tudatosult benne, ahogy a fogai vacogva össze-összekoccantak. Ahogy kitátotta a száját, víz tódult a tüdejébe, és ő fuldokolva csapkodni kezdett, felnyitotta a szemét: a tó vize mély volt és áthatolhatatlanul fekete, a sötét és csillagtalan éjszaka tükörképeként hullámzott. Will hiába csépelte a karjaival a vizet, csak azt érte el, hogy oldalra borult. Nem tudta mozgatni a lábait, valaki damillal összekötözte a bokáját. A húr a húsába hasított és ő az ár alá bukott. Felnyitotta a szemét és semmit nem látott, csak a felszálló buborékokat, amik előbugyogtak a tüdejéből, ahogy felordított, és akkor kényszerítette magát, hogy összezárja az állkapcsát.
Nem volt álom.
A homokos talajba markolt és előrébb tolta magát, a csípőjét mozgatva, aztán a karjaival evező mozdulatot tett, és vergődve úszott a part felé. Amikor kiért, a hullámok mohón kapkodtak utána: iszonyú szél fújt. Négykézláb mászott előre, végigtapogatta a homokot egy üvegszilánk, egy hegyes kő vagy kagylóhéj után, és semmit nem talált, és amikor megpróbálta lerugdalni magáról a damilt, az csak még makacsabban vágott belé.
A térdén és a tenyerén kúszva mászott kilométerekre fekvő házához. A póló és az alsónadrág nyirkosan és sárosan tapadt a bőréhez, és ő megint vacogni kezdett.
Egész testében remegett, mocskos volt és vértől lucskos, amikor hazaért, és felfedezte, hogy az ajtó nyitva van és a kutyák kiszöktek. A sötétségben kúszott a konyháig, amíg ők kint vonyítottak a holdra, egy konyhakéssel szétvágta a damilt, beterelte őket a házba, rájuk zárta az ajtót, aztán rögtön kocsiba ült és tövig nyomta a gázpedált. 


 
Baltimore, MD
 
Ököllel verte Hannibal ajtaját.
- Engedjen be, muszáj beengednie, engedjen be!
A szomszéd ház ablakában fény gyúlt, aztán sötét lett megint, csak az utcalámpa derengett sárgán és homályosan. Will a küszöbre kuporodott és rémülten bámult az éjszakába. Nem tudhatta, ki követi. A tenyere felhólyagosodott, lüktetett és égett, a lába makacson vérzett. Hannibal végre ajtót nyitott, köntösben állt ott, a kezében fémesen villant valami.
- Will? Mi történt? Jöjjön be! – Talpra segítette. Will akkor már zokogott, és összefüggéstelenül beszélt. Hannibal csitítva simogatta a hátát, és a fürdőszobába kísérte. Will csak botladozva tudott menni, a léptei sikamlós nyomot hagytak a tiszta padlón.  
- Alvajártam – hüppögte, remegő kézzel kapaszkodva Hannibal köntösébe. – A tóban keltem fel. A bokám összekötve.
A forró víz az oroszlánkarmos kádba zúdult. A fürdőszoba tágas volt, fényes és hatalmas, ragyogó márvánnyal és nehéz, cirádás tölgybútorokkal. Will a kád peremébe kapaszkodott, Hannibal alkohollal fertőtlenítette a sebeit, aminek éles szaga volt és élesen csípett.
- Öngyilkos próbált lenni álmában? – kérdezte Hannibal, faggatózva és szigorúan. – Will! Nézzen rám. Öngyilkos próbált lenni álmában?
Will átbámult Hannibal válla felett az aranykeretes tükörbe. Amikor meggyőződött róla, hogy csak ketten vannak, visszafordult hozzá és azt suttogta:
- Ő volt. Kezdek megőrülni. Láttam egy fiút. Velem lakik. Meg kell ölnie engem, de nem tud, mert halott. Bizonyos értelemben. Nekem kell elvégeznem a munkáját. – Hisztérikusan felcsuklott, ömlöttek a könnyei és reszketett. – Meg fogok őrülni.
Hannibal a homlokára simította a tenyerét, félresöpörve a nyirkos, sáros fürtöket.
- Ismét láza van. Will, próbáljon meg megnyugodni. Teljesen érthető, hogy a magánya, a szeparációnk így megviselte, ráadásképpen túlhajtotta magát.
- Olyan embereket látok, akik nincsenek ott, olyan hangokat hallok…
- Most lát valamit? – vágott közbe Hannibal. Will megrázta a fejét. – Hall engem? – Will bólintott. Hannibal előre hajolt és homlokon csókolta. – Jöjjön. Le kell mosnunk ezt a mocskot. – A vízbe emelte, a lábait átsegítve a peremen. Beszappanozta, lezuhanyozta. Will a hűvös falnak támasztotta a homlokát.
- Kérem, maradjon velem – motyogta. – Utána jól leszek, de ne küldjön el.
- Nem fogom elküldeni.
Hannibal egy szivaccsal dörgölte a lábait, és amikor tiszták voltak, óvatos csókot lehelt rájuk, aztán befáslizta a sebet. A hálószobába támogatta Willt, egy puha köntösbe bugyolálta és végigfektette az ágyon.
- Égve hagyjam a villanyt?
- Nem kell. Csak ne menjen el. Ne hagyjon itt.
A takaró alatt összebújtak. Will kényelmetlenül forgolódott, aztán levetkőzött és a köntöst oldalra dobta. Hannibal somolyogva magához ölelte, Will pedig a vállába temette az arcát és mélyen belélegezte az illatát.
- Mi volt a kezében? – suttogta álmosan.
- Tessék?
- Amikor ajtót nyitott, láttam megvillanni valamit a kezében.
- Bizonyára a kulcsomat.
- Persze. Tényleg.
- Aludjon, Will. Nem hagyom, hogy akárki bántsa.
Hannibal ölelése fullasztóan szoros volt. 
A hangok hajnalban kezdődtek el, amikor még sötét volt, de az ég alja már zölden derengett. Fémes kaparászás volt, erőtlen, de makacsul ismétlődő, kriiik, kriiik, kriiik.
Will a hátára hengeredett és visszafojtott lélegzettel bámulta a plafont. A hangok keltették fel, és nem tudta, hogyan lehetséges, hogy az álmából egy újabb hallucináció riasztja.
- Mi a baj? – kérdezte Hannibal, és felkönyökölt. A hold fénye bágyadt és túlvilági derengést adott az alakjának.
- Hallok valamit a padlásról – mondta Will, és megpróbált mosolyogni, de nem sikerült.
- Megnézzük? Segítene, ha megnéznénk?
- Hülyeség. Nincs ott semmi.
- Öltözzön fel.
Will magára húzta a köntöst. Még mindig kótyagos volt az álomtól, a fejében kavarogtak és gomolyogtak a szótlan gondolatok. A tekintete volt éber és a szíve, ami riadtan lüktetett. Hannibal a karját kínálta neki és ő hálásan rátámaszkodott.
- Reggelre jobban leszek – ígérte.
A padláshoz széles lépcső vezetett fel, ami egy kétszárnyú ajtó mögött húzódott.
- Hideg lesz – figyelmeztette Hannibal.
Egy húskamra volt. Fémajtók mögött állt a deres falu fagyasztókamra magas polcaival. Éles neonfények világítottak, és Willnek hunyorognia kellett.
- Nézzen körül.
- Nincs itt semmi.
- Biztos benne? Nyugodtan nézzen körül.
Hannibal egyértelműen nem látta a húskampóról lógó hullát, a félig megnyúzott, fejjel lefelé lógó nőt, akinek az oldalából darabokat vágtak ki. Ernyedt, összekötözött karjai egy fémtányérba csüngtek, ahogy kivéreztették, és a körmei a tálat kaparták. Willnek eszébe jutott, hogy a körmök tovább nőnek a halál után. Mosolygott. A megcsonkított holttest vörös hajával, ócska, lapos melleivel ott himbálódzott, és lakkozott körmei a tálat kaparták, kriiik, kriiik, kriiik, visszhangot verve, ami túlságosan is hangos volt a néma éjszakában.
Persze az is lehet, hogy még élt, és úgy kaparta a tányért. A húsa friss volt, rózsaszínen csillogott.
- Csak álmodtam – mondta Will puhán. – Menjünk, hideg van.
Hannibal átkarolta a vállát és óvatosan levezette a lépcsőn.

21 megjegyzés:

Hattie írta...

Te, én most olvastam el a nejlonzacskós részt, és nem jutok levegőhöz. Ez annyira de annyira zseniális volt!
Ha már így lenyűgöztél, egyszer én nyűgözlek le egy értelmes kritikával. No. Húzok vissza olvasni.

Raistlin írta...

asdfghjkléáű;; merry me

Luca írta...

Értelmes dolgot írni, értelmes dolgot kell most írnom. Megpróbálom. Szóval.
Ha az előző fejezet emocionálisan traumatizált engem, akkor ez emocionálisan megölt. Most már látom a sötétséget az alagút végén, és előre megkönnyeztem szegény Will sorsát. Közben meg égnek állt a hajam, mert annyira jól elkaptad a sorozat hangulatát, az a rejtélyes felvétel kiverte a biztosítékot, a szó legjobb értelmében.
"Vegye úgy, hogy én vagyok reggelire" Ezen a ponton hangosan felvinnyogtam, olyan jó lenne valahogy bejutni a történetbe és ráordítani Willre, hogy fusson már, és bújjon el a Déli-sarkon egy pingvinhordában. Bár talán Hannibal ott is megtalálná. Karakterhűség ashdgfúűtrh áááh tökéletes. A vége meg padlóba döngölt, hogyan lehet ilyen gonosz? (Mert a hulla tényleg ott volt, ugye?)
Mondanám, hogy augusztus 2. annyira messze van, de szerintem kell is annyi idő, hogy ezt megemésszem. És hogy vegyek egy nagy adag papírzsepit.

Kamane Mitsuki írta...

Az lenne a meglepő, ha azt mondanám nem tetszett. De ha ilyet tennék, hazudnék, méghozzá igen aljas és gonosz módon, szemtől szembe, homlokegyenest az ellenkezőjét állítva a valóságnak. Szépen szólva, ismét lenyűgöztél.
Azt hiszem, ez az egyik legjobb fejezet, amit eddig olvastam. Will szép, lassú, vontatott, ügyesen a "megfelelő" útra irányított megőrülése valami bámulatos. Szinte én is látom a vízfelszínre törő buborékokat, érzem a hegeket a hátamon, hallom a szívszaggató csendet. Nem tudok mást mondani, gyönyörű. Gyönyörű és pont. A látomásainak a zavarodottsága, elvontsága, mégis hihetetlenül groteszk már-már valószerű mibenléte adja azt a pikantériát, amitől az egész több lesz, puszta képernyőn megjelenő szavaknál, akár leírt érzéseknél is. Megfog, magával ragad, elhiszed és végül vele (ha nem is érte)sikoltasz. Teli torokból, összeszoruló szívvel, hangatanul, belülről, légüres tüdővel kegyetlenül fájdalmasan ordítasz.
Meg kell említenem, hogy igencsak szépen visszahozza a sorozat hangulatát, a karakterek szerepének lényege nem változott és ez kifejezetten tetszik. Hannibal pont annyira kegyetlen, amennyire az kell, hogy legyen. Öröm nézni, ahogyan az ártatlan Willt "megtöri" a különböző ravaszabbnál ravaszabb, körmönfont, előre eltervezett húzásaival. Imádom átlátni, ahogy összeáll egy terve, szinte előttem formálódik a végkifejlet, feltárul az a mélyen rejlő gyilkos ösztön, amiről senki sem akar tudomást venni, mégis mindenki látni akarja.
Ezen kívül, az utolsó jelenetet a tetőn is ki kell emelnem. Azt hiszem, a látás és nem-látás képzete (gyanúm szerint szándékosan) összemosódik a hallucinációkkal, egy felettébb érdekes helyzete tárva az olvasó elé. Kinek hisz? Pontosan átéljük Will helyzetét. Kinek higgyen? Magának vagy Hannibalnak? Persze, tudjuk hogy (rosszul) fog dönteni, de ez semmit nem von le a mesteri látvány élményéből.

Fogadd ismételtem "rövid élménybeszámolóm", igazán várom a befejezést, de valahogy nem akarom elolvasni. Akkor vége lenne, úgy egészen.

Raistlin írta...

Nagyon szépen köszönöm (*¬*)✧˖° Mármint nagyon. Töredelmesen bevallom, hogy nekem ez a kedvenc fejezetem (és ritka, hogy egyáltalán kedvencem legyen), de szerettem írni [a sötétben... egyedül... creepy zenére], és nagyon-nagyon vártam, mit szóltok majd hozzá ヽ(*・ω・)ノ
A hulla ott-létét vagy ott-nem-létét egyelőre a mindenkori olvasó ítéletére bízom ( ͡° ͜ʖ ͡°)

u.i.: Pingvinhorda :'D

Raistlin írta...

Köszönnöm szépen! ヾ(@°▽°@)ノ Nagyon örülök, hogy úgy érzed, sikerült érzékletesen visszaadnom szegény Will őrületét - minden ezen állt vagy bukott ebben a fejezetben. Aggódtam amiatt is, vissza tudom-e adni a sorozat atmoszféráját mert a) Bryan Fuller zseni én meg nem b) inkább gótikus horrorhoz vagyok szokva, nem az ő stílusához, és először írtam ilyesmit. Szikla szívrről le.

Becca írta...

Nehéz szavakat találni arra amit most érzek. Először is egyik szemem sír, a másik pedig nevet, amiért hamarosan véget ér a történet. Örülök, hogy hamarosan minden kiderül, de közben fáj is, hogy nem fogom tudni már sokáig olvasni ezt a mesterművet.
Nekem ez a fejezet tetszik eddig a legjobban, minden megtalálható benne amit csak kívánni lehetne. Továbbra is minden elismerésem a tiéd és izgatottan várom a végét. :)

Reyklani írta...

Rövid leszek és tömör.
Röviden és tömören fogok rajongani.
Will képzelgései, lázálmai, víziói (csak megtaláltam a jó szót!) fogták a félelem-szörfdeszkáját és rémület-szörföztek a hátamon. Rémületesen jól csináltad, írtad le, hoztad át, és tudom már, hogy ezerszer mondtam, mondták már, de annyira filmszerű, hogy nem lehet elmenni mellette szó nélkül.
És a képek mellett se, mert csak bámulon, hogy milyen jól visszahoztad. Esküszöm az előző fejeztben szabályszerűen szőke növé degradáltam magam, mert meg akartam nyitnbi a videofájlt és kellett hozzá jó öt perc, míg rájöttem, hogy basszus az egy kép. Khm...
Hannibál továbbra is pont annyira elegáns, és kegyetlen és kihozza belőlem a sikíts-és fuss, illetve lapulj-meg-hogy-ne-lásson, érzetet, ergo ő is tökéletesen karaterhű.
Willről nem tudok mit mondani, pontosan ugyanolyan zavarodottnak érzem magam, mint ő. Taps neked ezért is.
Amúgy az nagyon gáz, hogy tudom, hogy mi fog történni, és maga a történet is suglajja, vagyis szépen, hátulról az arcunkba üvölti még akkor is, ha ez képzavar, szóval, hogy mindenezek ellenére én még várok egy békés, összeborulós boldog végnek?
Bár ez kissé groteszk lenne, lévén a szereplők jelleme magában hordozza a végzetet, úgyhogy csak zárójelben mondtam.
Ismételten köszönöm, gratulálok és vastaps illetve virágözön ezért a regényért.
Igen, rövid voltam.
Viszonylag.

Morgen írta...

Egy kicseszett zseni vagy, komolyan mondom.
Az egész fejezetet tűkön ülve olvastam, szinte minden sornál majd' felsikítottam. Határozottan ez a legjobb fejezet, a tetőpont, komolyan mondom, ezt már nem lehet fokozni (bár, ahogy fent említettem, zseni vagy, szóval még az is lehet, hogy éppenséggel tudnád fokozni). Fantasztikusan elkaptad a sorozat hangulatát, ahogy azt már oly sokan megjegyezték. Ha te nem teszed meg, magam foglak odarugdosni, hogy írj egy részt vagy valami. Csak ne hozd össze Willt és Hannit, mert valakit megütök. Ezek ketten komolyan kikészítenek, ahányszor csak olvasok róluk. Az utolsó jelenet... iszonyat zseniális volt. Hannibal egyenesen rémisztő, olyan "I say it's going to be a cold dark night / Oh, when the Creeper come along".
Nem tudok többet írni. Érzékeny lelkecském olyannyira fel van dúlva, hogy csak na. Utoljára talán a Tortúrán izgultam ennyire, jó pár évvel ezelőtt. Ez is olyan; nem tudom eldönteni, mit akarok: legyen már vége, vagy inkább ne.

Raistlin írta...

Köszönöm szépen! ヽ(*゚ー゚*)ノ Remélem, a vége sem fog csalódást okozni - szegény utolsó fejezet dupla olyan hosszú, mint az idáigiak, azért (is) teszem fel korábban. Már most egy következő és aggasztóan hosszú Hannigram-fic körül motoszkál az agyam...

Raistlin írta...

Köszönöm (⊙u⊙✿)
Még mindig nem jutottam túl a megkönnyebbülésen, hogy sikerült átadni, ami a fejemben volt (ez ritka). És ne aggódj, én is drukkolok egy hepiendért. Itt is, a sorozatban is, a könyvekben is. Mindhiába.

Raistlin írta...

Köszönöm szépen! (^v^)
Ezt a fejezetet tényleg a klimaxnak szántam, innentől lefelé vezet az út (és lefelé és lefelé és lefelé).
[Willnek és Hanninak meg hátha van egy hepi end valahol... és meg fogom találni. Például a Harris-regényben szerintem lehetett volna nekik... egy kicsit groteszk hepiend persze, de hepiend.]
Meghallgattam a számot - nagyon jó és tényleg nagyon illik. Aggasztóan.

Mary Wolf írta...

jóó, oké... Most már este tényleg félek majd a hátam mögé nézni, ha egyedül leszek itthon xD Amúgy én a történet végén elgondolkodtam, hogy Will valóban csak beképzelte magának a nőt, vagy tényleg ott volt fent, csak Hannibal kihasználva Will helyzetét, felvezette a padlásra, ezzel is fokozva h még jobban megőrüljön. A kisfiút pedig én Will gyerekkori másának képzelem el, aki az ő elfojtott lelkiismerete vagy valami ilyesmi :D Stephen King könyveknél szoktam izgulni ennyire, szóval most is zseniális és csodálatos voltál egyszerre :D

Raistlin írta...

Mwaahahhaa ( ゜∀゜)
A nő és a kisfiú kilétét egyaránt az olvasóra bízom -- nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem a teóriát: a Will-gyerekkori-énje egy nagyon jó ötlet és most szívom a fogam, hogy nem nekem jutott eszembe :D Bevallom, én írás közben arra gondoltam, hogy
a) a fiú Hannibal - Will empátiája remekül működik, de nem tudja irányítani vagy megérteni. A közelségük és a kényszeres elválásuk miatt az agya elkezdi tükrözni Hannibal múltját, amit már egyedül csak Will képes meglátni benne tudat alatt: a gyászát a húga elvesztése miatt, hogy hogyan küzd a fájdalom és bármiféle emberi érzés ellen, míg lassan de biztosan elfojt és elpusztít magában minden emberit ("meghal", szörnyeteggé válik) és újjászületik valami egészen másként, és halálba hajszolja Willt [Will a leírására ugyanazt a metaforát használja, mint a sorozatban, amikor Jack kérdezi, hogy 'how do you see the ripper']
b) a fiú Garett Jacob Hobbs, aki itt ugyan meghalt egy autobalesetben és nem tudni, kannibál volt-e vagy sem és megőrült-e vagy sem, a része ennek az alternatív univerzumnak; és ez az univerzum nem szabadulhat az eredeti történettől, és Will sem szabadulhat Hobbs kísértésétől. Hobbs olyan idős alakban jelenik meg előtte, mint ahány éves a lánya volt, amikor Will 'elvette tőle' [feltűnően Abigail szobája körül kísért]

Mary Wolf írta...

Kicsi Hannibal is megfordult később a fejemben, de Hobbs az már nem XD Ezek a teóriák még jobbak is :D Már alig várom a következő fejezetet *.*

Al írta...

Nem írtam kritikát mert hajnali 3kor olvastam el először és át kellett mennem Öcsémhez aludni :"D De most sem vagyok sokkal koherensebb, ráadásul csak ismételni tudom magam, gyakorlatilag. Brilliáns. Hátborzongató és és tökéletes. Ez a fejezet sokkal sötétebb mint az eddigiek és így érezni hogy közel a vége. Mindenféle értelemben. Szóval várom is a másodikát meg nem is, hajrá~ =)

Raistlin írta...

Köszönöm szépen (⌒▽⌒)☆ Remélem, tetszeni fog a vége *szorít* Bízom benne, hogy a befejezés tartogat pár csavart.

Doctor Tatienne írta...

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
Szerintem meg fogok halni, szerintem meg fogsz ölni, szerintem te meg akarsz gyilkolni.
Hülye lennék, ha nem élvezném. ;w;
Kedvenceim:

"Mindig félt tőle, hogy az ő tüdeje is ugyanilyen könnyen szakadna szét, hogy őt is ugyanilyen könnyű lenne megölni."

"El akart neki suttogni mindent, beszélni akart a fájdalmairól, a félelmeiről, és hallani akarta a férfi válaszát, csak, hogy a hangja vele legyen, nem is számított volna, mit mond."

"London bridge is falling down, my fair lady." EZT ISMEREM

"Lepkék és méhek falatoztak a sivalkodó bárány szeméből, és Abigail mosolygott."

DE A VÉGE ISTENEM A VÉGE MIÉRT






WILL

Raistlin írta...

*sátáni kacaj* Köszönöm szépen - egyébként a másik altatót is nagyon ajánlom, szerintem gyönyörű (és baromi parás): https://www.youtube.com/watch?v=AWoPsyY8CZY

уαмι. írta...

Ez nagyon megviselte kicsiny lelkemet, hallod NAGYON MEGVISELTE, és rohadtul örülök, hogy fényes nappal sikerült hangulatba kerülnöm, mert ha én ezt sötétedés után olvasom, akkor belepusztulok.
Jaj istenem
JAJ
ISTENEM

Raistlin írta...

sajnáloooom (;__;) ha ez némi elégtételt nyújt, írni is egy kellemes kis horrotapasztalat volt, folyton hátrabámultam a vállam felett

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS