a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. július 13.

Revü a kegyetlenségről 3.


Harmadik fejezet, amelyben a címnek lassan és fogjuk-rá alapon kezd értelme lenni.

 




3.

Október 31.
George Washington híd, NYC

  
Abigail végig fogta Will kezét a taxiban.
- Nem hiszem el – motyogta. – Nem hiszem el.
Véres menyasszonyi ruhája szétterült az ülésen, hajában hervadt rózsák és fémtövisek.
- Mr. Lecter, annyira köszönöm!
Hannibal csak mosolygott. Abigail barátai a hídfőnél várták őket, kilenc halott lány és egy zavart vörös fiú, zombinak öltözve. Abigail ragaszkodott hozzá, hogy bemutassa őket, és Will szenvedve kapaszkodott a táskájába, hogy senkivel ne kelljen kezet fognia. A táska feltűnően mocorgott. Hanniballal utána a Broadway felé indulnak.
- Szerintem már kiengedheti – kockáztatta meg a férfi.
- Margaret kicsit szégyellős.
Margaret egy feltűnően ronda fehér kutya volt, előre ugró állkapoccsal. Abigail megpróbálta rábeszélni, hogy valamelyik „csinosabbat” hozza magával, amin Will kifejezetten megsértődött. Hannibal némán figyelte, ahogy ráad egy nyakörvet és pórázra köti. Bár nem mondott semmit, Will valamiért úgy érezte, magyarázattal tartozik.
- Ő csak a harmadik legkisebb – mondta -, de Clement nem szeret utazni, Anthony pedig fél a kocsiktól.
Hannibal lassan bólintott. Francisszel a Holyrood templom előtt találkoztak. Úgy nézett ki, mint aki kifosztott egy fotósboltot, két fényképezőgép az övén, egy nyakában és egy a kezében.
- Nagyon jók a fények – mosolygott. – Éjjelre vihart mondanak.
Egyenes fogai voltak, szabályos és bizonytalan vigyora. Will délutánja innentől hat öltözet, huszonöt helyszín és közel ötezer fotó volt, egyetlen montázzsá mosódva. New York mocskos volt és pompás, zúgó fákkal és zúgó motorzajjal, állandó, pulzáló és szédülő lüktetés, emberek ezreivel. Hannibal végig vele volt, csak a képeknél állt félre. Együtt sétáltak végig a Central Park ösvényein, és a Betshabe Terrace csipkés kőhídján ülve kávéztak, elég távol ahhoz, hogy a fotók jól sikerüljenek, és elég közel ahhoz, hogy Will szívből mosolyoghasson rajtuk. Ő maga nem igazán beszélhetett, de Hannibal szóval tartotta.
- A Betshabe kút 1842-ben készült, a Croton Aqueduct emlékére, amely friss vízzel látta el a város lakosait. A nyolc méter magas bronzszobor az angyalról csak később került oda, 1873-ban, Emma Stebbis munkájaként; ő volt az első nő, aki emlékművet emelhetett New Yorkban. János evangéliuma ihlette meg: „van pedig Jeruzsálemben a Juhkapunál egy tó, a melyet héberül Bethesdának neveznek; mert időnként angyal szálla a tóra, és felzavará a vizet: a ki tehát először lépett bele a víz felzavarása után, meggyógyult, akárminémű betegségben volt.”
Will vetett egy pillantást a szökőkútra a lábuk alatt, aztán a tekintete visszakalandozott Hannibalra. A férfi aznap fekete öltönyt viselt piros inggel, és kissé előre hajolva ült a korláton, a papírpoharas kávét melengetve a kezében.
- Lehet, beleugrok - mondta Will.
- Egy próbát megér.
- Ha addig vigyáz Margaretre. – Átadta a kutyát, és legyalogolt a lépcsőkön. Műemlék, hirdette egy felirat. A szökőkútban úszni tilos! Megmosolyogta a táblát, aztán a kút peremén áthajolva végighúzta az ujjait a víz felszínén, élvezve langyos melegét és meszes, puha illatát. A cseppek szikrázva szétszóródtak a levegőben, és gyors vaku villant, egy, kettő, három. Will felnézett Hannibal sötét sziluettjére, és úgy érezte, tényleg meggyógyult, a szent víz mosta át vagy a másik férfi jelenléte, de tökéletes és háborítatlan békét érzett, mint a halálban. 

 

Broadway

 

- Meséljen az édesanyjáról.
- Nem fogok anyámról beszélni az utca közepén.
- Ismerte?
- Nem. Soha. Apámat se igazán, pedig vele huszonegy éves koromig együtt éltem. – Will hátranézett a válla felett. Francis olyan képeket akart készíteni róla, ahol telefonbeszélgetésbe mélyedve sétál. Hannibal az utca másik oldaláról hívta fel. A férfi könnyedén lépkedett, és az emberek kitértek előle. Will elkapta a pillantását.
- Mi a legkorábbi emléke?
Lehunyta a szemét.
- Homok tapad a lábamra, és szúr. Forró és száraz homok. És önnek?
- Fel tud idézni egy boldog emléket a gyerekkorából?
- Mi a legkorábbi emléke, Mr. Lecter?
Kis csönd.
- A húgom haját fésülöm az ujjaimmal.
- Van egy húga?
- Volt.
- Ó. Sajnálom.
- Régen történt. Önnek nincsenek testvérei. Szeretett volna valaha?
- Folyton. – Zsebre dugta a kezét, és ökölbe szorította. Francis jelzett neki, hogy szegje fel az állát. El kell felejtenie Francist. El kell felejtenie Hannibalt is, csak a hangjára figyelhet. Egyértelmű, hogy a gyerekkor szép emlékei már nem fogják beragyogni az arcát. – Nagyszerű érzés lehet, gondoskodni valakiről. Védeni. Felelősség nélkül. Tét nélkül. Egyszerűen csak mellette lenni.
- Ez a vágya nem teljesült Abigail örökbefogadásával?
Will megrázta a fejét. Alkonyodott, és ahogy megnyúltak az árnyak, egyre több műfény izzott fel, mesterséges színek és eladható történetek, iparzene dübörgött és Hannibal lassan beleveszett az emberárba. Will a tenyerébe szorította a telefont, és rámarkolt Margaret pórázára.
- Francisnek mindjárt vissza kell mennie a hajót fotózni, ugye?
- Elfáradt?
- Nem, csak arra gondoltam, hogy ööö, ha végeztünk, akkor esetleg megihatnánk valamit.
Hannibal derűs mosollyal biccentett.
- Rendben van, tudok pár kitűnő helyet a környéken.
- Nem. Nem úgy. Elegem van az emberekből mára. – Kisasszézott egy szembe csörtető turistacsoport elől. – A hotelben. – Ketten, tette hozzá gondolatban, de nem merte kimondani.

Mire a hotelhez értek, Will már nem érezte a testét: a csontjaiig zsibbadt és tompa volt, a bakancsát lerúgva egyszerűen csak elterült az ágyon, arcát a párnahalmokba temetve. Margaret csaholva felugrott mellé, és a hátára gömbölyödött. Nem volt ereje felkelni akkor sem, amikor Hannibal bekopogtatott.
- Szerintem nyitva van – morogta a párnába. Nem hallotta bejönni, de a férfi egyszerre csak ott ült az ágya végében, hűvös tenyerét a homlokára simítva.
- Rendben van, Will?
- Persze. Igen.
- Fárasztó napja volt. Próbáljon meg pihenni.
Will felült, és figyelte, ahogy Hannibal egy pohár vizet készít az éjjeliszekrényre egy fiolával.
- Abban mi van?
- Segít elaludni. Kettőt vegyen be.
Will beharapta az ajkait, aztán csak bólintott. Hannibal felállt, és körbenézett.
- Elégedett a lakosztállyal?
- Persze. Eléggé… burzsoá. Meglep, hogy beengednek állatokat. Még egy szobrom is van a fürdőszobában. Az öné milyen?
- Nekem pianínóm van. – Hannibal összedörzsölte a tenyerét. – Ha bármire szüksége van, a jobboldali szomszédja vagyok, ott megtalál. Jó éjszakát, Will.
- Hát oké. Jó éjszakát. 


-
Mit várt tőlem halloween éjszakáján?
- Azt vártam, hogy maradjon mellettem. Hogy maradjon örökre. Akkoriban a végtelenség egyszerűen csak egy lehetőségnek tűnt, amit megszerezhetek öntől. De gondolom, ezt a hatást akarta elérni. Végig ez volt a terve?
- Nem végig, de az elejétől fogva. 



Will hideg verejtékben fürödve riadt a saját ordítására. Zihálva feküdt a hirtelen csendben, a lepedőbe markolva, megfeszült háttal. Margaret a lábánál nyüszített. Lerúgta magáról a takarót, aztán talpra kecmergett, imbolyogva elindult a fürdőszoba felé. A hajnal szürkén derengett az ablakokon túl. A vécé előtt térdre zuhant, a hideg csempe keményen csapódott a csontjainak, és a perembe kapaszkodva öklendezni próbált, de nem jött semmi. Megszokásból lehúzta, aztán forró vizet engedett a kádba, levetkőzött, és nagy levegőt véve alámerült, az orrát befogva, nyitott szemekkel. A plafon csak fények hullámzása volt, és a fülében dübörgő, sípoló csönd zenévé mosódott. Sorok tódultak a nyelve alá, szavak követelődző ritmusa elviselhetetlen, zúgó lármává torzulva. Amikor már nem bírta tovább, kiszállt a kádból, vizesen, meztelenül és fázva ment a bőröndjéhez, feltépte a cipzárját, a térdére fektetett egy kockás spirálfüzetet és a telefon mellől elvette a hotel tollát. Dúdolt és írt, a fogai össze-összeütődtek. Kottarácsokat rajzolt fel és megpróbálta hangjegyek soraiba utasítani, ami a fejében szólt, de mindez kevés volt és túl szabályos, a hangját pedig elnyelte a puszta tér. Megtörölközött az ágyneműben, magára rángatott egy farmert, ami nyirkosan tapadt a combjára, valamint egy hosszú pólót és egy tépett kardigánt, aztán mezítláb, hóna alatt a füzettel átbicegett a szomszéd lakosztályhoz, kopogtatott, majd homlokát a falapnak szorította. Légzése metronóm ritmusa volt. Hannibal ingben és köntösben nyitott ajtót, a haja a homlokába esett, de a tekintete éber volt.
- Meg van még az a pianínó? – lihegte Will. Hannibal félreállt a bejáratból, és ő botorkálva elindult. A férfi megpróbált lámpát oltani, de élesen rászólt, élesebben, mint szerette volna, kihúzta magának a széket a pianínó előtt, felcsapta a fedelét, a füzetet a kottaállványra tette, aztán csak görnyedten ült, maga elé meredve, amíg meg nem érezte a vállán Hannibal kezét. Akkor felriadt. – Van egy új dal – mondta. – Még nincs kész, de hallom a fejemben. Nem tudok aludni, amíg… - Elakadt, és begörbítette az ujjait. Hannibal óvatosan talpra segítette. Ő fáradtan a pianínó oldalának dőlt, és nézte, ahogy Hannibal kényelmesen elhelyezkedik, átfutja a felkarcolt kottát, bólint, majd ujjait a billentyűk fölé helyezi.
- Én készen állok, ha ön is.
Will a plafonra bámult.
- Nem fogunk fölébreszteni mindenkit?
- Ne aggódjon. Megnyugtatja, ha készítünk felvételt?
Will megrázta a fejét.
- Nem vagyok beénekelve. Meg jó a memóriám. Ha egyszer megvan, már emlékszem rá, csak… meg kell születnie.
Hannibal leütötte az első pár szólamot, bátorítva, próbaképpen. Tisztán és fegyelmezetten játszott, és ahogy a pianínó mély húrjai felzúgtak, Willből is előtört a dallam, mert a zenére felelnie kellett: a hangok legördültek a nyelvéről és előszakadtak a torkából, és úgy érezte, semmit nem tehet ellene, és életében talán először nem érdekelte, hamis-e vagy sem.
- If you’re curious what’d I do, just wind me up and watch me go…
Megkapaszkodott a pianínó tetejében, a körmeit végighúzva a fán. A hangok megrázták, cibálták, a húsába téptek, Hannibal hozzá igazodva egyre gyorsabban és keményebben játszott. Will mellé lépett és előre görnyedt, ujjait a billentyűknek feszítve, és már ketten játszottak tovább, nyúzva és tépve a pianínót, a hangszer pedig üvöltött és félve zihált a kezeik alatt. Will újra és újra elénekelte a refrént, amíg már nem tudta, van-e jelentése a szavaknak, amíg már a beszéd nem különbözött az állatok nyüszítésétől, és akkor ellökte magát a pianínótól, hátra tántorodott és elzuhant, végigheverve a puha fehér szőnyegen, kapkodva és nyeldekelve a levegőt. Hannibal leült mellé és fölé hajolt, az ujjaival, amikben még remegett a zene teremtő és pusztító, istenekkel vitázó hatalma, végigsimított az arcán, és ha Willben maradt volna még bármiféle erő vagy élet, magához rántja és megcsókolja akkor, és sosem emlékezett rá, hogy megpróbálta-e vagy csak akarta: fuldokló és sípoló lélegzetvétele a szíve lüktetésével versenyzett, aztán csend lett, végre csend, amiben Hannibal megnyugtató szavakat mormolt és keserű pirulát csúsztatott a nyelve alá.  

November 

 

A stúdió úgy volt berendezve, mint egy boncterem, és a falakból víz szivárgott. A Will + The Girls hajnal öt óta forgatott. Will a mikrofonállványba kapaszkodva figyelte a nyüzsgő stábot a kamerák és reflektorok túloldalán, melegítőnadrágos, pufidzsekis férfiakat és ideges nőket. Jack a rendezővel vitatkozott, a kezében lóbálva a storyboardot, amit – természetesen – Francis készített. Hannibal tett rá egy futó célzást, hogy a rajzokba maga is besegített, de sosem hagyták, hogy Will alaposabban megnézze őket.
Ami azt illeti, a vártnál könnyebben belesimult a szerepébe: egy statiszta volt, egy playbackről visszajátszott számra tátogva, és ha mindent szó nélkül megcsinált, amit mondtak neki, akkor békén hagyták. Jack azzal kecsegtette, hogy végezhetnek huszonnégy órán belül, ha összekapják magukat. Will mélyen belélegezte a víz és a hajába tűzött rózsák illatát, a tekintetével Hannibalt keresve. Megígérte neki, hogy végig itt lesz; másképp Will egyáltalán nem tudta volna megcsinálni.
- Rendben, lányok, nagyszerűek voltatok, mehettek. – Jack felé fordult. - Will, öltöző. Az egyedi felvételeid jönnek.
Will nehéz fejjel bólintott. Jame ráadott egy fehér kórházi ruhát, aztán felpakolták egy autóra, ami elvitte egy újabb hangárhoz – itt egy elhagyatott útszakaszt alakítottak ki, amit álerdő szegélyezett, egy állatkerti munkás pedig egy szarvast vezetett kantárszáron.
- Raven nagyon szelíd – igyekezett megvigasztalni Willt, aki próbaképpen az állat nedves orrához tartotta a kezét. Az megszimatolta, majd boldogan megbökte.
- Egyszerűbb, bár némileg költségesebb, mintha pusztán CGI-t használnánk. – Hannibal mintha a semmiből tűnt volna elő. Ujjait a szarvas szőrébe fúrta, aki erre gyanakodva felé fordult, és szusszantott. – A végleges verzióban Ravennek fekete tollai lesznek. Hogy érzi magát, Will? Nem fázik nagyon?
- Túlélem.
Hannibal a kezébe adott egy pohár gőzölgő kávét, aztán kisimított a homlokából pár tincset.
- Ígérje meg, hogy nem fog belázasodni – mormolta. Will hálásan az érintésébe simult. Hannibal tenyere hűvös volt és száraz.
- Nem tervezem.
- Beszélt már a többiekkel az új számról? – Hannibal elhúzta a kezét, és hátra lépett. Will megrázta a fejét, és kortyolt a kávéból.
- Fel kellett volna vennünk – vallotta be. – Azóta sem ugyanolyan, és egyszerűen nem tudom áthangszerelni. Nem hallom a gitárokat, nem hallom a dobot.
Hannibal érdeklődve félrehajtotta a fejét.
- Talán mert nincsenek benne.
- Tessék?
- Gondolkozott azon, hogy ez egy szóló szám legyen?
Will fintorgott.
- Nem játszom szólót.
- Pont ezért lenne frissítő a változás. Gondolkodjon el rajta.
- Az Universal ebből kérné a maxit, nem? Nem küldhetek nekik olyat, amiben a lányok nem is játszanak.
- A határidő közeledik, Will; és pontosan tudja, hogy amíg ezzel a számmal nincs kész, nem fog tudni újat írni. – Hannibal a vállára tette a kezét, és megszorította. – Én biztatnám egy szólóra. Csak a zongora és az ön hangja; fogalma sincs, mennyire csodálatos volt.
Mielőtt Will bármit is felelhetett volna – mielőtt abba az illúzióba ringathatta volna magát, hogy ezek után meg tud szólalni –hívták; a kávét Hannibal kezébe nyomta, és elfoglalta a helyét az út végén, amíg beállították a kéken izzó fényeket. A rendező legalább háromszor elmagyarázta neki, hogy a sárga vonalon kell végigmennie, mintha álomban járna. Öt kamera rögzítette minden mozdulatát, és a csapó után megszólalt a szám, hangosan és tisztán, betöltve a teret. Will elindult, mezítlábas talpa alatt csikorgott az aszfalt, ami hidegen tapadt a bőrére, és háta mögött a zene lármáján át is hallotta a szarvas patáinak tompa puffanását.
Hannibal és csapata tökéletesen rekonstruálták a rémálmait.
- Last time you sent me into a dark place – tátogta -, I brought something back.
A fények rendőrségi szirénaként lüktettek előtte, és karját az arca elé emelve vakon lépkedett tovább.
Jame ezután feketébe öltöztette, és kivitték egy mezőre. A fű már száraz volt és sárga, zizegett a lépteik alatt. A stáb egyáltalán nem tudott megegyezni abban, hol állítsák fel a reflektorokat és a kamerákat. Középen két lefűrészelt szarvasagancs volt a földbe szúrva.
- Nem valódi trófea – mondta Hannibal. – A környezetvédők sosem bocsátanák meg.
Will félrebiccentett fejjel körbejárta a hatalmas agancsokat.
- Ha fölszúrnak erre, az biztosan lemehet délelőtti műsorsávban?
- Nem lesz vér – mosolygott Hannibal. – Természetesen, ha kifogása van a jelenet ellen-
Will megrázta a fejét.
- Igazság szerint ez a kedvencem – vallotta be. Hannibal diadalmasan elmosolyodott, és óvatosan felfektette őt az agancsok tompa végére. Egy sminkes csapat háromnegyed órán át dolgozott azon, hogy az agancsok csúcsát hitelesen illesszék Will testéhez. Hannibal ez idő alatt mellette térdelt és tartotta a fejét.
- Ne fárasszuk feleslegesen a nyakát – mondta. 
- Mindig is ki akartam próbálni, milyen fejjel lefelé énekelni.
Kapott egy új koszorút réti virágokkal, aztán kiengedték a hollókat. Már csak Hannibal volt mellette, ujjaival a hajában, a tarkóján, a torkán: Will érezte, milyen veszélyesen lüktetnek az erei a férfi biztos érintése alatt, és a fejében is csak a vér zsongó, surrogó hangját hallotta. Amikor Hannibal felállt és végigmérte, a tekintete mögött egy pillanatra sötét éhség lobbant fel, talán csak egy elsuhanó, képzelt árnyék, de Will fennakadt lélegzettel figyelte, félve és vágyakozva.
- Nagyon büszke vagyok önre, Will – suttogta Hannibal, és az ujjbegyeit végigfuttatta az agancson, ami Will szívéből tört elő. – Lenyűgöző lesz.
A pillantásuk ismét összekapcsolódott. Will úgy döntött, nem fog harminc stábtag és két teljesen ártatlan holló előtt produkálni egy erekciót, de elképesztően közel állt hozzá. A forgatás hátralévő részében megpróbált csakis és kizárólag hajóalkatrészekre gondolni, és amikor a nap végén Hannibal elbúcsúzott tőle, nem fogadta el a kézfogását. 


December

Will Abigail gitárját próbálta a csomagtartóba tetriszezni, amíg a lány újrahallgatta a felvételeket a többiekkel, és századjára is megnézték a klipet. Will egy egész napos próba után semmit sem akart kevésbé, mint a saját hangját hallani. Valaki kopogtatott a motorháztetőn.
- Beszélhetünk?
Felnézett. Alana a kék kabátjában, magát átkarolva állt, a vállán átvetve a gitár tokja. Will intett neki, hogy üljön az autóba, beindította a motort és feltekerte a fűtést. Alana hálásan tartotta a kezét a hősugárzó fölé.
- Egy olyan alternatív valóságban szeretnék élni – mondta-, ahol nem hagyom otthon a kesztyűmet állandóan. Vagy ahol van zsebe a kabátomnak. Bármelyik megoldaná a problémát.
Will megigazította a visszapillantó tükröt, aztán a kormányra markolt.
- Mondhatod.
- Tessék?
- Fél éven át gondosan ügyeltél rá, hogy soha ne maradjunk kettesben. Most önként beszállsz az autómba. Bármit is készülsz mondani, készen állok rá, hogy halljam.
Alana felsóhajtott. A lélegzete fehér páraként rebbent elő.
- Semmi komoly, Will. Nem kell aggódnod. Csak meg akartam kérdezni, hogy hogy vagy… és ne mondd, hogy jól, mert tudom, hogy nem igaz.
- Pedig tényleg jól vagyok. Miért ne lennék?
Nem néztek egymásra, ahogy beszéltek. Bár a kocsi egy helyben állt, mindketten úgy tettek, mintha az utat figyelnék.
- Rengeteget változott az életed az utóbbi időben. Nagyon hamar nagyon sokat. Természetesen a legjobb irányba.
- De?
- Tessék?
- Most jön egy „de.”
Alana megrázta a fejét.
- Mindketten tudjuk, hogy labilis vagy.
- Már nem vagyok labilis.
- Ezek a változások kibillenthetnek az egyensúlyodból.
- Sosem akartam rád kiabálni.
- Félek, hogy milyen hatással vannak rád a történtek.
- Sosem akartalak megütni.
- Most nem erről van szó. – Alana megragadta a kezét, aztán mindketten csak nézték összekapaszkodó ujjaikat a kormánykeréken. – Sajnálom – suttogta Alana.
Sajnálom, gondolta Will, de a torka összeszorult és nem tudott megszólalni.
- Megígéred, hogy szólni fogsz, ha bármi van? – mondta Alana, Will pedig bólintott. – Nézd… én azt látom rajtad, hogy csak sodródsz. És ez rendben van, de egyszer csak azt fogod észrevenni, hogy fuldokolsz. Muszáj úsznod, és ha nem tudsz az árral szemben úszni, akkor csak engedd ki a levegőt és merülj alá.
A hajós múltja miatt az emberek valamiért feltételezték, hogy Willen a vizes metaforák működnek a leginkább. Alana sosem szokott le róluk. Will úgy döntött, nem teszi szóvá, tehát csak bólintott megint, és Alana hálásan rámosolygott.
- Gyere… - suttogta, és átölelte. Will magához szorította, és ösztönösen a hajába túrt, az ujjai köré tekerve a rebbenő barna fürtöket, aztán mélyen belélegezte az illatát. Azt hitte, majd a parfümje fog hiányozni, a pici rózsaszín üvegcse a fürdőszoba polcáról, annak virágos, puha párája, de nem: a névtelen öblítő szaga hiányzott, amilyen illata Alana ruháinak és a közös ágyneműjüknek volt, az abrosznak és a függönyöknek, a közös életüknek, és ahogy most belélegezte, ott volt minden, amit elveszített, valóságosan, elérhető közelben és fájdalom nélkül. Már nem vagyok beléd szerelmes többé, döbbent rá Will. Többé már nem beléd vagyok szerelmes.
Alana elhúzódott, nehezen, reszketve lélegezve, végigsimítva Will sötét dzsekijén, az ujjai között morzsolgatva az idegen, drága anyagot.
- Hiányzik a régi Will – mondta.
- Egyedül vagy vele.
- Én szerettem.
Nem eléggé. Egyedül vagyok.
- Oké, mit zavarok meg?
Mindketten Abigail felé fordultak, és gyorsan elengedték egymást. A lány valami olyasmit morgott, hogy „déja-vu”, aztán bemászott a hátsó ülésre, és előre hajolt.
- Mi van ezzel az UNICEF dologgal?
- Hannibal beszélt Jackkel, és most van egy fellépésünk a jótékonysági koncertjükön, karácsonykor. – Will hátradőlt az ülésen, és gyors ritmust dobolt a volánon. – Csak egy gig. Három szám. Élőben közvetítik.
- Azt tudom, de ez akkor azt jelenti, hogy Washington DC-ben fogunk karácsonyozni?
- Úgy néz ki.
Abigail biggyesztett.
- Már elígértem magamat Nick házibulijára. Nem jöhetnek ők is?
- Nem – mondta Alana.
- Hannibal megoldja – így Will.
Összenéztek.
- A sajtósod nem arra van, hogy az egész életedet  megszervezze.
- A sajtósomnak neve is van.
- Ha veszekedtek, kiszállok.
- Abigail már elég nagylány ahhoz, hogy tőlünk külön töltse a karácsonyt. – Will hátrafordult. – De ha ez a Nick egy ujjal is hozzád ér, üzenem neki, hogy kiválóan lehet hullákat elrejteni ebben a nagy hóban.
- Hannibal majd azt is megszervezi – vetette oda Alana, és megpróbált nagyon bosszúsnak tűnni, de aztán elnevette magát. 


Will visszaszámolta a napokat a koncertig. Visszaszámolta a napokat a találkozásukig. 

Will Graham egy hotelszobába ágyán kiterítve visszaszámolja a perceket az életéből. 

December 24.
DAR Constitution Hall, Washington DC


Az UNICEF karácsonyi koncertje egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy jótékonysági rendezvény: erről a szóról Willnek celofánnal becsomagolt aprósütemények és folkbandák jutottak az eszébe, nem egy elegáns és gigantikus csarnok. A színpad két szélén márványoszlopok álltak, és hatalmas vásznakat engedtek le. A lelátók mind megteltek, és Will a függöny mögül kihajolva csupa virágkoszorús lányt látott reménykedően csinos ruhában.
- Mi a fene történik? – súgta Beverlynek.
- Híresek vagyunk.
Will fintorgott. Előttük olyan együttesek léptek fel, mint az Office Romance meg a Budge Orchestra, és Will biztos volt benne, hogy a jegyárat nem értük vagy egy líbiai árvaház építéséért fizették ki, hanem miattuk.
- Hülye vagy – mondta neki Beverly.
Will visszament az öltözőbe. Alana hangolt, Abigail pedig az inhalálóját szorongatta.
- Hányan vannak kint? – kérdezte.
Will megrázta a fejét, és próbált találni magának egy segítőkész segítőt. Jame elküldte a ruháikat, de személyesen nem tudott eljönni. Fényes bőrnadrágot adtak rá, bakancsot, trikót és egy hosszú, kötött pulóvert csontvázmintával. Will az ujjával végigkövette a bordák ívét, aztán kiengedte a levegőt, és a tükörhöz ülve felemelte a virágkoronáját. A koszorúfutóka törékeny, fehér virágaiból fűzték, és egy cédula volt belétűzve:
H. L.
Will elmosolyodott.
- Beverly!
- Mi kéne?
- Ez a virág mit jelent?
Beverly, egy fél szendviccsel a szájában odajött hozzá.
- „Sok sikert.”  Csak nem a titkos imádód küldte?
Will vetett rá egy lesújtó pillantást, aztán a koszorút a fejére illesztette, a viaszos leveleket cirógatva. Remélte, hogy eljön. Úgy volt, hogy eljön. Bizonyára a közönség soraiban ül valahol.
Nem akart a közönségre gondolni, a fullasztó tömegre. Most nem szólhat, hogyan állítsák be a fényeket. Ezernyi tekintet fog rajta függeni, öt vak kamera és megszámlálhatatlan digitális képernyő. Kezdett pánikba esni, és keményen megmarkolta az asztal szélét.
- Öt perc – szólt be egy technikus.
- Induljunk – állt fel Georgia. Will magához húzott egy ásványvizes üveget, és befogott orral ivott, amíg fuldokolni nem kezdett, aztán a markába szórt három, négy, nyolc nyugtatót. Remegve állt talpra, kiverte a verejték, de reszketett a hidegtől. A függöny mögötti sötétségben sorakoztak fel. Az Office Romance még játszott.
- Price baromi jó – jegyezte meg Abigail suttogva, és magához szorította a gitárt. Will lehunyta a szemét. Elképzelte, hogy pulzáló, aranyszínű fény-inga suhan át a szemhéja alatt, hogy hatalmában áll megállítani az időt, kihátrálni ebből a jelenetből és közönyösen szemlélni, ahogy a technikusok bekötik a hangszereket és intenek nekik, és a lányok egyesével belépnek a színpadra, eltűnnek a függöny mögött, és az egész teret rivallás tölti be, őrjöngő és eksztatikus sikolyok, amikkel egyedül marad a sötétben, amik körülveszik és neki rontanak.
Egy érintést érzett a vállán, és felkapta a fejét, levegőért kapkodva.
- Indulnia kell – suttogta Hannibal. – Sok sikert. Az első sorban leszek a bal szárnyon.
A férfi úgy zihált, mintha futott volna. Will egy darabig rá bámult, csodálkozva és megkönnyebbülten, bólintott, tett egy lépést előre, aztán megtorpant.
A keze ökölbe szorult.
A tömeg zúgott és fellüktettek a dobok, ba-dumm, ba-dumm, ba-dumm.
Visszafordult, és szembenézett Hanniballal. Egy lélegzetvételnyire álltak egymástól.
Lárma és sötétség. A sűrű feketeségen át hajolt előre, amíg biztos és sima ajkakat nem érzett saját remegő, száraz száján, és mélyen és szomjazva csókolta, könyörögve az érintéséért és az áldásáért. Tudta, ha a másik férfi nem osztja meg vele a lélegzetét, megfullad, ha nem tartja meg, elzuhan; és csak remélni merte, hogy ezt Hannibal is érti, mert ő volt az egyetlen, akinek hatalmában állt megmenteni őt. 
És Hannibal visszacsókolta.
- Menjen – mondta, ahogy végigsimított a derekán, begörbített ujjakkal, aztán eltolta magától.
Will hátralépett, majd megfordult, és mintegy álomban járva a színpadra lépett, a függönyt félrehúzva. Felszakadt a feketeség, a lüktetés elcsitult a fejében és a bordái között. Egy szédült pillanatra teljes és tökéletes csend volt, aztán elindult a mikrofon felé a görcsös ovációban.
Legyőzhetetlennek érezte magát, életében először.
Megcsókoltam, gondolta, aztán nem tudott gondolni semmi másra.
Közel húzta magához a mikrofonállványt, és lehunyta a szemét. Mire legközelebb felnyitotta, Hannibal már a helyén ült és őt figyelte, egyedül őt, ő pedig állta a pillantását. 


Amikor fél óra múlva kilépett a koncertteremből, a hideg levegő arcon vágta.
- Basszus – szűrte a fogai között, aztán magát átkarolva rohant a hóban, egy idegen város utcáin a hotelig. Nem tudta, mi hajtja: a lehetősége mindannak, amit megnyerhet, vagy annak a fenyegetése, amit elveszíthet, amit már talán el is veszített.


Hiába kopogtatott Hannibal szobájának ajtaján, és persze, abban sem lehetett biztos, hogy ez tényleg az ő szobája, hogy ezúttal is a tőle jobbra eső lakosztályt bérelte-e ki. Száraz és kisebesedett bőre felszakadt az öklén, lassan és makacson vérezve.
Egyszerre csak megérezte a másik férfi jelenlétét, a belőle áradó hideget, és felé fordult. Hannibal szótlanul előre lépett, a szobakártyáját a leolvasóhoz tartva. Will nyelt egyet. Az ajtó kinyílt mögötte és Hannibal mellkason taszította. Átzuhantak a küszöbön. Hannibal a falnak szorította és a hajába markolt, a fogaik összeütődtek, ahogy megcsókolta.
Nem jutottak el az ágyig.
Hannibal a dohányzóasztalnak lökte, felgyűrte a pulóverét és lerángatta róla a nadrágot. Ő maga nem vetkőzött, csak a kabátját vette le, kioldotta az övét és Will fölé térdelt.
- Fájni fog – figyelmeztette.
Will széttárta a combjait.
Sötét volt. A hold és a város fényei bágyadtan derengtek fel Hannibal sápadt és szigorú arcán, a szeme kegyetlenül izzott. Will magába vezette és vergődve üvöltött, a szaggató kín a velőjébe tépett. Hannibal lefogta a karjait és lassan mozgott benne, szabályosan lélegezve, aztán a mellkasához hajolt és a fogait oda mélyesztette, ahol a kulcscsontok összeérnek. A vékony bőr megadóan végighasadt, és Will mellkasa hullámzott a kéjtől, hátravetett fejjel zihált, ahogy a férfi vörösre és szélesre csókolta a sebét, feltárva őt minden elképzelhető módon. Anélkül ment el, hogy magához ért volna, és amikor erőtlenül és magatehetetlenül hevert már, Hannibal erősített a lökésein. Az asztal lábai újra és újra a földhöz csapódtak nehéz hanggal. Amikor végzett vele, Hannibal a kezébe nyomta a selyemkendőjét a mellényzsebéből, és figyelte, ahogy letisztítja a hasát.
- Ön egy igazán figyelemreméltó férfi – közölte vele. Will a markába gyűrte a kendőt, és felnézett.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok magába – jelentette ki üresen. Hannibal bólintott.
- Volt egy ilyen sejtésem.
- Használhatom a fürdőt?
- Mi sem természetesebb. Megágyazzak?
- Köszönöm, szerintem a saját szobámban alszom.
Talpra kecmergett, és levette a pulóverét. A virágkoszorúról teljesen elfeledkezett, fehér szirmok röpültek szét. Hannibal még mindig térdelve kinyúlt felé, két ujjal puhán végigsimítva a derekán, hogy maradásra bírja, aztán végigmérte őt és puhán elmosolyodott.
- Köszönöm. Most már mehet. 

 

Reggel

 

Will végignyújtózott az ágyon, álmosan nyöszörögve, aztán hirtelen felkiáltott. Tagjai tompa, zsibbadt sajgásából lüktető és makacs fájdalom lett, ami a szemei mögött vörösen szikrázott. Nyűglődve lehúzta magáról a takarót, aztán ahogy volt, meztelenül a fürdőszobába botorkált, és megragadta a fogkeféjét. Álmosan hunyorgott a tükörbe. Bíborló és betegségsárga véraláfutások voltak a testén mindenhol. Megérintette a mart sebet a kulcscsontjánál, és felszisszent. Különös a fájdalom természete, mintha pontosan felismerné, ki okozza: Hannibal érintésére gyönyörbe forrt a heg, most pedig csak irritáló, éles kis szúrásokat érzett, ahogy ujjait végighúzta cakkos vonalán.
Úgy festett, mintha kiharaptak volna belőle egy darabot.
Engedelmes ritmusra fogat mosott, köpött és nyelt, aztán visszazuhant az ágyba, arcát a párnába temetve. Csak akkor tudatosult benne a papírzörgés a lábánál, és csak akkor ébredt rá, hogy karácsony van. Felült, az ölébe húzta a ropogósra vasalt takarót, és érdeklődve felemelte a csomagot. A selyempapír szinte már az érintésére lehullott róla, és egy rémült pillanatra azt hitte, ékszert kapott, csak az üveg csillogását látta és aranyló fényt, aztán megnyugodva kiengedte a levegőt.
- Kölni.
Lecsavarta a kupakot, és beleszimatolt. Lázas, édes illata volt. Meglepte, hogy nem járt hozzá doboz és hogy az üvegen sem volt felirat; újra kézbevette a papírt, a fény felé tartotta, aztán elmosolyodott.
- Mert melyik másik ismerősöd tudná elintézni… - motyogta maga elé, és a tenyerébe szorította az üveget. Hannibal ajándéka végleg és visszavonhatatlanul ellehetetlenítette a nagynénjétől kapott éves és hagyományos Old Spice aftershave-et, amit a posta majd úgy újév körül kiszállít, de nem bánta egyáltalán. Felöltözködött, és azon merengett, hogy a szobaszervízzel talán ő is körbe tudná küldeni az ajándékait. Nem mintha olyan kreatív lett volna. Hannibalnak a maga részéről egy üveg bort vásárolt. Talán még nem késő becserélni valami személyesebbre. Pont elindult volna, amikor az ajtóban összeütközött Georgiával és a bőröndjével.
- Boldog karácsonyt! – mosolygott a lány, aztán végigmérte. – Verekedtél?
- Nem. – Will átvette tőle a bőröndöt, és behúzta a szobájába. – Mikor indul a géped?
- Tegnap még nem bicegtél. Jól vagy?
- Az utóbbi időben valahogy mindenki ezt kérdezi, pedig pont most vagyok jól.
Az ablaknál volt egy kis kiszögellés, egy asztalkával és két komfortos lócával. Leültek, és Will joválisan Georgia felé csúsztatta a gyümölcsös kosarat.
- Ehh, kösz, nem. Spórolok a repülős kajára, az a legjobb a világon. Mit szorongatsz a kezedben?
- Ja? Kaptam.
- Muti. – Georgia elvette az üvegcsét, megforgatta és beleszimatolt. – Oh la la, mon ami. Szóval miért is nem fújtad be magad úgy kábé most rögtön?
- Alkalmakra tartogatom.
- Mert most nincs alkalom? Jézus a semmiért született meg? – Georgia megragadta a kezét, és komolyan a szemébe nézett. – Hallgass a tanácsomra, mert nő vagyok, és tudom. Van egy kurva jó kölnid? Használd a kurva jó kölnid. Azért kaptad, hogy elfogyjon. Ráadásul ez valami rendelésre készült dolognak tűnik. Fürödj benne. Egyszer élünk, és akkor sem igazán.
Will mosolyogva visszahúzta a kezét, és ökölbe szorította.
- Megfontolom.
- Kitől kaptad? Alana…?
- Lectertől – mondta Will óvatosan. Georgia biggyesztett.
- Én is szeretnék egy sajtóst, nekem miért nincs sajtósom? Nem lehetne közös? Vagy kérek egyet karácsonyra. Hmm. Ja, apropó, ne felejts el boldog karácsonyt kívánni a fanoknak twitteren, jó? Mondd meg nekik, hogy „kellemes ünnepeket, picsák.”
Will halkan felnevetett, és legyintett. Georgia félrehajtotta a fejét.
- Vársz valakit?
- Tessék?
- Vendéged lesz? Folyton az ajtó felé nézel. Tudom, hogy nem egy élmény az arcomat bámulni, de…
- Semmi. Csak a szomszéd.
- Ó. – Georgia megfordult az ültében, végigmérte a semlegesre tapétázott falat, és biggyesztett. – Hm. Hát jól van, Will, legyél rossz. Mik a terveid? Vissza Virginiába?
- Úgy volt, de érted. Abigail áthívta pár barátját ide…
- Ja, igen, persze. Szóval bevárod őket?
- Nem szeretném, ha egyedül repülne haza, meg másnaposan.
- Mert haverék nem vele jönnek?
Will megvonta a vállát.
- Oké, értem. Na, megyek. – Összeszedelőzködött, aztán az ajtóból még visszafordult. – Könyvvet kapssz – sziszegte.
- Annyira fogok meglepődni, mint te a te könyveden – mosolygott Will. Georgia nevetett, integetett és betette maga után az ajtót.
Will egy darabig csak ott állt az ablaknál, aztán lehunyta a szemét és fojtottan káromkodott. Fogta a kölnit, a fürdőszobában befújta vele magát (nem volt benne biztos, hogyan illik: Alana mindig csak a nyakára hintett, Abigail mindig csak a csuklójára), vett egy nagy levegőt, köhögött, kikémlelt a folyosóra, aztán megigazgatta a szemüvegét és kopogott a szomszédos szoba ajtaján.
Nem érkezett válasz.
A nap folyamán még hozzávetőlegesen tizenötször próbálkozott, míg végül egy zavart szőke lány ajtót nyitott. Will kifejezéstelen arccal bámult rá. A lány a füle mögé gyűrte a haját.
- Mr. Lectert keresem – mondta Will.
- Nem ismerem.
Will átlesett a válla fölött. Egy hórihorgas férfi ruhákat rámolt ki a gondosan bevetett ágyra.
- Elnézést.
Visszament a saját lakosztályába, és bezárta az ajtót. Levette a szemüvegét és a pulóverét, aztán a tükör elé lépett. Két ujját a seb széleire fektette és húzni kezdte a bőrt, ameddig fel nem tépődött a hús, dühödt és vonagló vörösben vicsorogva.
- A nevem Will Graham – suttogta Will. – Washington DC-ben vagyok. Megtörtént, megtörtént, megtörtént. 



December 31.
Wolf Trap, VA


Szilveszter napján jóval tovább ágyban maradt, mint azt eredetileg tervezte. Reggel hét körül hallotta, ahogy Abigail elhajt, a lefulladt motor csak nehezen, köhögve indult be, és a kerekek végigkaristolták a jégpáncélt. Will aztán visszaaludt, és a megfagyott, mohó tengerről álmodott, ami felzabálta a horizontot. Riadva ébredt. Tíz óra múlt, és a kutyák szűkölve köröztek az ajtó előtt. Feltápászkodott, ivott egy kortyot az éjjeliszekrényre készített whiskeyből, aztán kiengedte őket. A hideg a csontjaiba tépett, reszketve állt pólóban és alsónadrágban a szélben.
Hannibal a veranda lépcsőjén ülve cigarettázott.
- Nem is tudtam, hogy dohányzik.
A férfi a válla fölött átnézve felé fordult.
- Csak alkalomadtán. Jó reggelt, Will. Meg fog fázni.
Will ellökte magát az ajtófélfától, és visszasétált a házba. Kitöltött még egy pohár whiskeyt. Hannibal pár perc múlva csatlakozott hozzá, a havat megpróbálta letoporogni a cipőjéről. Will mögé lépett, és lesegítette róla a kabátját, aztán a zakóját, a mellényét és az ingét is. Hannibal puhán belökte az ajtót. Meglepően izmos, sima háta volt, Will végighúzta ujjait a lapockák között, a gerinc ívén lefelé, aztán magához vonta a férfit és előre nyúlt, hogy kicsatolja az övét. Az üres és félhomályos házban csak kettejük lélegzetvétele hallatszott. Az ágyat egy vékony sávban világította meg az ablaktáblák közt betűző, közönyös, fehér nap, és a hideg fényben porszemcsék lebegtek. A lécek megadóan nyekkentek alattuk, fa és mosópor illata szállt fel, keveredve Hannibal kölnijével és az alkohol szagával. Will hátrafeküdt és a csípőjét megemelve lehúzta az alsónadrágját, aztán megszabadult a pólójától. Hannibal szétfeszítette a térdeit.
- Várjon.
Will az éjjeliszekrény fiókjából előkeresett egy tégely síkosítót és egy csomag óvszert. Hannibal egy pillanatig kifejezéstelenül bámult rá, aztán letekerte a síkosító tetejét, és felmelegítette a krémet a tenyerében. Rögtön két ujjal hatolt be, és Will halkan és tehetetlenül felnyögött. Hannibal akkor elmosolyodott, és a férfi combjához hajolt, amíg csuklója türelmes tempóban mozgott. Will felordított, amikor beléharapott, és az üvöltés vége kapkodó, rekedt zihálásba fúlt, ujjaival a másik hajába tépett és előre nyomta, hogy a fogai még mélyebben szántsanak belé.
Volt egy pillanat, amikor lenézett, és felfogta a vér látványát, de a tudata csak egy semleges adatként regisztrálta. Hannibal haja az arcába esett, szemeit szorosan lehunyta, lágy ajkai és nyelve a sebet cirógatták, amit a fogaival tépett, apró, kóstolgató csókokkal, és Will egyszerre féltékeny lett a seb szájára, felhúzta magához Hannibalt és a tenyerébe fogva az arcát csókolta. Az ajkainak fémes és sós íze volt, forróak voltak és húspuhák, Will nem állta meg, hogy beléjük ne harapjon, elsőnek csak játszva és óvatosan, aztán mind keményebben. Hannibal az ölébe húzta és belé hatolt, durva és rövid lökésekkel, Will pedig a vállába temetve az arcát zihált, körmeivel végigszántva a hátán.
- Nézzen rám – mondta Hannibal, és a hangja tökéletesen nyugodt volt. Will fürtjei izzadtan összetapadtak a homlokán, a tekintete elrévedő és homályos volt, de pontosan követte Hannibal utasítását, és rá nézett, egész végig, a férfi pillantásának megnyugtató hűvösébe merülve.
- Kérem… - lihegte Will, de már fogalma sem volt, mit akar, hogy van-e még egyáltalán önálló akarata, csak követte Hannibal egyre gyorsuló ritmusát, kezének irányítását a csípőjén, és úgy suttogta könyörgését, mintha imádkozna, kérem, kérem, kérem. Hannibal egy ponton a hátára lökte és az ágy támlájába kapaszkodott, egészen fölé borulva, és Will a dereka köré fűzte a lábait, mert semmilyen mély nem lehetett elég mély, a takaróba tépve feljebb tolta a csípőjét. Hannibal egy párnát tett a dereka alá, lefogta a karjait és erősített a lökésein, és amikor Will felüvöltött, szinte már szűkölve és zokogva, a torka köré fűzte az ujjait.
Will megszűnt lélegezni. Nem fuldoklott és nem küzdött levegőért, csak a fejét szegte hátra, hogy a férfi szorítása még erőteljesebb lehessen, és elnyílt ajkakkal, békésen lehunyta a szemét. Hannibal gyönyörrel sóhajtott. Amikor el akarta húzni a kezét, Will a csuklójára markolt. Az ájulásig szeretkeztek.
Amikor Will magához tért, kávé illatát érezte. Az ablak nyitva volt, és hideg szél zúgott át a zsaluk között. Felvette az alsónadrágját és szédülve a konyha felé indult. „Hannibal”, akarta mondani, de csak krákogni tudott. A férfi már visszaöltözött, felgyűrt ingujjal reggelit készített, és meglepett mosollyal fordult Will felé.
- Remélem, éhes.
Will magát átkarolva a konyhapultnak dőlt, és figyelte, ahogy Hannibal májszeleteket vagdos fel.
- Nem emlékszem, hogy lett volna ilyen a hűtőben – motyogta. A hangja továbbra is erőtlen volt és furcsán reszelős. Hannibal egy konyharuhába törölte a kezét, vizet töltött egy magas pohárba és Will felé nyújtotta.
- Magam hoztam.
- Nem kellett volna. – Egy hajtásra legurította a vizet. Égette a torkát. Visszament a nappaliba, és kinyitotta az ajtót, aztán fütyült a kutyáknak. Az ablakot becsukta és úgy-ahogy rendbe tette az ágyat, a pólóját felvette a földről és a szennyesbe dobta, a fregoliról pedig lerángatott egy tiszta farmert és egy flanelinget. A sebre ragtapaszt tett. Előkerítette a szemüvegét, magára biggyesztette, és egy darabig csak üresen bámulta a tükörképét. Hannibal halkan dúdolva megterített közben. Will felismerte a dallamot. A Wind Me Up volt. Megkönnyebbülten elmosolyodott, és az asztalhoz sétált. Hannibal kihúzta neki a széket.
Ettek.
- Szeretne róla beszélni? – kérdezte Hannibal a menü felénél. Will éppen egy almaleves doboz információit olvasgatta, 100% természetes gyümölcstartalom, és bágyadtan felnézett.
- Igazából nem – mondta, és ez valahol őt is meglepte és egy kicsit talán megriasztotta. Hannibal megértően bólintott.
- Ez esetben remélem, nem tart faragatlannak, ha üzleti ügyekre térek.
- Ezért jött? – Will hangja élesebb volt, mint akarta. Megköszörülte a torkát, és húzott az almalé dobozából. Hannibal enyhén félrehajtotta a fejét.
- Többek között.
- Mondja. – Will kelletlenül fintorogva félretette a dobozt, és hátradőlt a székében.
- Will.
- Figyelek.
- Ami a viszonyunkat illeti…
- Nem akarok beszélni róla. Nem azért, mert… csak egyszerűen nem. Felesleges.
Hannibal kimérten bólintott.
- Az ünnepek után fel kell vennie a Wind Me Up-ot. Bedelia erős évkezdést akar.
- Meg tudom érteni. Oké. Persze.
- Elkészült vele?
- Igen.
- Szólóban?
- Igen.
- Kitűnő.
Némán ettek tovább.
Hannibal azt mondta, viszony. Nevetséges volt, hogy ez mennyire boldoggá tette. 



következő fejezet >>
komment: IGEN // nem

23 megjegyzés:

Reyklani írta...

Tudod, igen biztos, tudod, hülyeséget fogok kérdezni. Nem így kéne kezdeni. De nem tudom máshogyan. Egész egyszerűen csak írom a mi jön, momentán többre nem vagyok képes, de azt akarom, hogy tudd, mert ha halogatom, ha most nem adom ki magamból, csak valami ostoba másolatot kapnál, ami nyomába se érne a mostani érzéseimnek.
Szóval kezdjük elölről.
Tudod, teljesen üres vagyok. A nap folyamán öt magyar kortárs drámát volt szerencsém végignézni, egy színjátszó tábor jóvoltábol. Egyik barátném amatőr szinjátszó, nekik volt táboruk és meghívott, hog én is nézzem meg min dolgoztak egész héten. És hát az is elég sokat kivet belőlem, mert úgy nem színház a színház ha nem élem bele magam. Úgyhogy a mai napot kissé levegőhiányosan éltem túl.
Aztán hazérek és ez fogad és ez az utolsó érzelem morzácskákat is kiszippantotta belőlem, úgyhogy most egy üres akkumulátor gépelget itt zöldet-kéket.
És tudod mit?
élveztem.
Minden. Egyes. Sorát.
Úgyhogy most azt teszem, amire még képes vagyok: hatalmas nagy vastapssal és ovációval adózok tehetségednek és zsenialításodnak.

Lilian Kyle írta...

Énénénénén... Végignyüszítettem és mosolyogtam és mindenfélét csináltam az egészet (és apa ki akarta venni a kezemből a laptopot, mert szerinte valami nagy baj van velem), de túléltük és imádom, nagyon. Nagyon. Nagyon.

Reisuto írta...

A kérdést végül nem tetted föl, de a kommentet köszönöm, nagyon (◡‿◡✿)

Reisuto írta...

Boldoggá tettél egy öregasszonyt - köszönöm! ಥ‿ಥ

Reyklani írta...

Nem ,mert helyete inkább megmagyaráztam. Vagyis a kérdő mondatot átallakítottam egy rakat kijelentőre.

Valerin írta...

*vinnyog a gyönyörűségtől* Köszönöm, és gratulálok. Tudtam, hogy ma hozod, így megvártam.:)

Reisuto írta...

Én köszönöm (●´∀`●) Remélem, tudom tartani a szombatot.

Kamane Mitsuki írta...

Kellemes daccal és mosollyal az arcomon írom ezt.

Itt az ideje, hogy újabb dicsérő, kissé méltató sorokat hagyjak nyomul egy továbbra is érdekfeszítő történet hatása által.
Nehéz lenne leírni azokat a részeket, amiket kedvelek, hiszen ez a mű a maga egészében lesz teljes, pontról pontra fokozódik, fejlődik, és az aprócska bimbóból szirmait bontó, lassan talán el is hullajtó, szépséges virággá nyílik ki.
Miért hullajtja a szirmait? Haldoklik... Hmm, nem könnyű választ adni a szinte fel sem tett kérdésre, de azt hiszem, már egyre jobban érezzük a torkunkat fojtogató igazságot, mely túl hihetetlen, túl kézenfekvő ahhoz, hogy higgyünk benne. Inkább néma vakságban tartjuk magunkat, hagyjuk, hogy magával sodorjon az ár, oly gyorsan, hogy észre sem vesszük az orrunk elé tűzött igazságot. Azt hiszem, még azelőtt vége lesz, hogy a virág az utolsó szirmait is elhullajtaná.
Pompás, ínyenc darab azoknak, akik majdhogynem szó szerint, szóról szóra, betűről betűre boncolják fel szárnyaló gondolataikkal az eléjük vetett történeteket. Nehéz kitépni a karmaik közül, nem is fogják méltó befejezés, kielégítő válaszok és tökéletesen elvarrt szálak nélkül megtenni ezt a szívességet. Groteszk módon, mint kiéhezett hiénák várják a következő cafatot... majd rávetik magukat.
Kívánom, hogy a továbbiakban is ilyen szépen meg tudj felelni ennek a szellemi erőpróbának. Vedd ismételt gratulációm.

Követvén az előzők példáját, egy számomra igen kiemelkedő részt meg kell említenem. Pontosan azt, mikor "visszapillantunk" a jelenbe, vagyis amikor Will válaszokat vár Hannibáltól Halloweent illetően. Tényleg szépen megformált pillanat.

/Személyes: Miért hívod magad vénlánynak vagy öregasszonynak? (a válasz nem köztelező)/

Reisuto írta...

Az öregasszonyozás azért van, mert még mindig nem dolgoztam fel, hogy betöltöttem a huszonegyet - sokat gondolok rá, mit értem el idáig, és mi várhat még rám ( ^^)
Örülök, hogy továbbra is tetszik a történet - remélem, a befejezés is a kedvedre való lesz; még nem vagyok biztos benne, hogy szeretném-e tényleg teljesen lekerekíteni, vagy hagyom, hogy az olvasó magának rekonstruálhassa a színfalak mögötti történéseket. Azt hiszem, a megoldás valahol a kettő között lesz, és remélem, hogy nem okoz majd csalódást.

Doctor Tacchan írta...

"Nagyszerű érzés lehet, gondoskodni valakiről. Védeni. Felelősség nélkül. Tét nélkül. Egyszerűen csak mellette lenni." Ez az abszolút kedvencem. Tudom, máskor sokkal többet emelek ki, de ez most így... TwT <--- kb. pont ilyen fejet vágok. Meg nyüszítek, de ez már csak a szokásos.
Egy kérdés: "Will Abigail gitárját próbálta a csomagtartóba tetriszezni," - nevetek. Te a hétköznapokon is használsz ilyen szavakat? :D

Reisuto írta...

Elég sokszor megkapom, hogy furcsán beszélek, szóval gondolom, igen, bár esküszöm, nem tudatos - anya túl sok Lázár Ervint mesélt nekünk kiskorunkban, aminek hatására megpróbáltam én is kitalálni új szavakat, és azóta voséttcserhü csirosznya.
Nagyon örülök, hogy tetszett! (;゙°´ω°´)

Morgen írta...

Te. Jószagú. Atyaúristen.
Meg sem tudok szólalni. Valahogy így képzeltem el eddig is Hanni és Will esetleges 'viszonyát', de ez azért mégiscsak felülmúlt mindent. Fenomenális. Az a legelső csók volt a kedvencem, ott a koncert előtt. Meg kell őket zabálni (jobban belegondolva ez egy Hannibal-fandomban kicsit erős, nem?).
Egy szó mint száz: azégszerelméremileszebből?
*virtuálisan megölelgetlek, amiért így feldobod a hétvégéimet*

Reisuto írta...

Keblemre (○`ε´○)/\(○`ε´○)
Nagyon-nagyon köszönöm, és jéj. Ez a két nyomorult lesz a halálom. A csókjelenet miatt baromi ideges voltam, de amikor odaértem valamikor hajnal három körül, a fiúk tudták, mit csinálnak, nekem csak írni kellett :D Ilyenkor nagyon hálás vagyok azért, hogy ennyire jól kidolgozott karakterekkel dolgozhatok *megcsókolja Bryan Fuller twitter-accountját*

Kamane Mitsuki írta...

Szerintem huszonegy évesen nem vagy öregasszony, legrosszabb esetben is csak vén :D Nálunk, a baráti körön belül, az számít vénnek, aki elmúlt 18. Bár, már 'majd mind vének vagyunk.
Kíváncsian várom a folytatást. Kedvelem azt, ahol az író csak egy-egy cafatot dob elénk, amire mi már azt hihetjük, hogy a kezünkben a kulcs, holott az egész történetet ilyen apróságok mögé rejti.

Mary Wolf írta...

Owww! *.* Ez valami fantasztikus volt. Azoknál a bizonyos jeleneteknél Road Nem kell más c. száma jutott eszembe. :D Imádok kettejükről olvasni.Nem szeretem a hétköznapi párosításokat, az ilyenek a gyengéim! *.* Kíváncsi vagyok mi lesz még itt ;)

Luca írta...

Szokásomhoz híven megint egy nappal később.
Először is: Szarvas és agancs, engem mindenki hülyének néz, hogy vigyorogva pattogok a gép előtt, mint egy beszívott nyuszi, de ha egyszer annyira zseniális, mit lehet csinálni?
Másodszor: Úristenmitörténtvelem, soha nem shippeltem Hannibalt és Willt, erre kaptam a képembe egy nagy adagot belőlük, és IMÁDTAM.
"- Azt hiszem, szerelmes vagyok magába – jelentette ki üresen. Hannibal bólintott.
- Volt egy ilyen sejtésem."
Ennél a résznél meghaltam. Hiába reménykedek, ez az állat meg fogja ölni Willt, és én ennek ellenére sem tudom nem szeretni.

Reisuto írta...

Ó, dat szám ・ω・ Nem tagadom, jól áll a srácoknak a rock'n'roll... http://youtu.be/q2ArC9PZiZ4
Nagyon köszönöm a kommentet!.。.:*☆*:.。.

Reisuto írta...

Ó, szerintem őket mindenki poénból kezdi el shippelni, ha hajlandó shippelni egyáltalán, és eleinte én is úgy voltam vele hogy "höhöhö Hannigram mert érted szeretne magának egy falatot abból a püspökfalatkából höhöhööhö" aztán az a höhö zokogó és göcsörtös sírásba torkollott ahogy elolvastam a könyveket és a sorozat is tovább haladt és mIÉRT
t ö n k r e t e t t e k
azt hittem a johnlocknál nincs szomorúbb. aztán jött a throbb. aztán a destiel. aztán a crowrafael. és most itt vannak ezek a tragikus idióták és elegem van.

Luca írta...

Szerintem minden ship poénkodással kezdődik. Én név alapján azt hittem, Misha Collins nő, aztán kiderült, hogy férfi, és onnantól kötelességemnek tartottam a Destiellel poénkodni, erre kitépték a szívemet. A Trónok harca meg egy külön dolog, csak olvasom a könyveket, és sorra halnak meg/szakadnak szét a párosaim. MIND. Már előre spórolok a következő évadokhoz szükséges papírzsepikre.

Becca írta...

Ez a történet egyre jobb, egyre mesésebb, egyre tökéletesebb. Will és Hannibal kapcsolata nagyon tetszik, még akkor is, ha tudom (vagy legalábbis sejtem), hogy végül hova kerülünk. Nagyon tetszik, izgatottan várom, hogy vajon még mi minden fog ezek után következni.

Reisuto írta...

haddszeretlekörökidőkig (❍ᴥ❍ʋ)én suttyomban már az utolsó fejezetet írom és egyre jobban utálom magam, de két nagyon kritikus emberkével is lektoráltattam, hogy biztos tetszen majd nektek (vagy hát...remélhetőleg :D) úgyhogy bízom benne, hogy nem okoz majd csalódást ;u;

уαмι. írta...

Éssss yami lihegve befordul a sarkon és végre megérkezett
Bocsásd meg a késésem, de nekem ehhez külön hangulat és környezet kell, amit most sikerült elérnem.
Így szépen, csendben meghalhatok.
Perverz állatnak tűnhetek, amiért a testiségek leírását élveztem a legjobban, de nem tehetek róla, hogy megfojtanak a szavaid és szinte érzem a szoba fülledt, állatias szenvedélytől nehéz levegőjét. Olyan lüktető élet bújik meg a soraidban, amit nagyon kevés helyen tapasztaltam.
Minden fejezet egy újabb szorítás a nyakunk körüli hurkon.
Nagyon fájni fog, ha tovább olvasok, ugye?

Raistlin írta...

Jaj Yami kicsim dehogy is (◕‿◕✿) Innentől minden csupa szépség és jóság és huncutság és pálinkás jó öröm ~.。.:*☆*:..~ Pláne az utolsó két fejezet, hogy mennyit kacagtunk rajta mindahányan, ó, boldog órák!
{Amúgy nagyon örülök hogy kiemelted a szexjeleneteket mert azokkal mindig külön megszenvedek baromi nehéz hogy ne legyen se túl romantikus se túl vulgáris és éveket töltöttem az életemből azzal hogy rendre elcsűrtem őket aztán volt egy szakasz hogy jólvanbazeg nem írtam egyáltalán vagy csak alig de éreztem hogy ehhez a regényhez kelleni kell mert fontos és NAGYON SOKÁIG ezért nem mertem nekivágni szóval most szikla a szívemről le}

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS