a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. július 6.

Revü a kegyetlenségről 2.

Mivel sokkal jobban haladok, mint vártam, itt is a második fejezet. Megpróbálom ezentúl következetesen szombatonként frissíteni a regényt. Egy kis zene az olvasáshoz [itt], a képszerkesztési segítséget pedig köszönöm Kolettnek! ღ





 

2.
Három héttel később
Wolf Trap, VA


Wolf Trap megnyugtatóan és szürreálisan háborítatlan volt. Amikor Will hazaért a turnéról, csak ledobta a csomagjait és eldőlt a földön, a kutyái pedig csaholva körülvették, szimatolták, bökdösték és nyalogatták, és ő addig nevetett, ameddig bírta lélegzettel, aztán zihálva hevert a konyha hideg padlóján. Eldöntötte, hogy most semmi mást nem fog csinálni egy hónapig, csak ott fekszik majd, aztán hallotta, ahogy Abigail Fordja a feljáróra hajt, kavicsokat szórva szét, és talpra kecmergett.
Végtelen listái voltak a könyvekről, amiket el akart olvasni, és a filmekről, amiket meg akart nézni, de végül csak a tóparton üldögélt naphosszat, horgászbottal a kezében, és nem törődött vele, fogott-e bármit is. Abigail ismét iskolát váltott, és ismét utálta.
- A te fotód van mindenütt – mondta, ahogy lehajította a hátizsákját a stégre, és lehuppant Will mellé. A  nyirkos deszkák megcsikordultak alatta. – Az egyik csaj kivágta körömollóval a Cerfből, és felcelluxozták a falra Kennedy mellé.
- Megtisztelő helyem van.
- Rajzoltam neked szemüveget, és tisztára berágtak.
Will gyorsan homlokon csókolta, vigyázva, hogy ne ejtse el a horgászbotot.
- Köszönöm a szemüveget. Jobban látok.
Abigail a sima és mozdulatlan vizet bámulta.
- Mit fogunk csinálni?
- Pihenünk.
- Jó lett volna, ha soha sincs vége a turnénak. Mindig pont akkor hagyjuk abba, amikor már kezdünk belejönni, észrevetted? Már benne voltunk a Cerfben.
- Benne leszünk még egy csomó magazinban, idővel. Gondolom.
- Szeretnék csinálni valamit. Közös próbákat. Lemezfelvételt. Koncertet. Egy dedikálást. Interjút. Videoklipet. Hannibal is azt mondja, hogy már rég túl vagyunk ezen a szinten… hogy néha körbemegyünk Amerikában, aztán ennyi.
- Értem.
Abigail a karjába kapaszkodott.
- Híresek vagyunk – mondta -, de ha nem viselkedünk úgy, mintha tényleg híresek lennénk, semmi értelme, és senki nem fogja elhinni nekünk. 
Egy vasárnap délutánon egyszer csak az ő számuk szólt a rádióban. Abigail felhangosította, Alana pedig betáncolt a konyhába, ahol Will éppen lazacot sütött.
- Kik a legjobbak? – kiáltotta.
- Mi vagyunk – mosolygott Will.
- Nem hallom! Kik a legjobbak?
- Mi vagyunk!
- Kik a legjobbak!?
Do you feel alive?, búgta a rádió, minden sor visszhangos és vontatott, Ah, it feels like I’m fading, I’m fading, I’m fading away.
A keze hal- és olajszagú volt, szóval csak mosolygott Alanára, nem merte átölelni, de a nő valósággal a karjaiba vetette magát, a konyhapultnak szorultak, és Will akkor közel rántotta, még közelebb, belemarkolt a derekába és Alana a hajába túrt, a füléhez hajolva suttogta:
- Mi vagyunk a legjobbak, kicsim, mi vagyunk a legjobbak. 



Amikor Abigail visszament a házba, Will előkerítette a mobilját és kikereste Hannibalt a telefonkönyvéből. Összesen tíz név volt benne. Egy darabig csak nézte, aztán leütötte a hívás gombot. Foglaltat jelzett.
Aznap makarónit készített és húslevest. Egy műanyag tálcán felvitte Abigailnek, és jobb híján a könyökével kopogtatott a szobája ajtaján.
- Gyere – kiáltott ki Abigail.
- Tele a kezem.
Egy frusztrált sóhajt hallott, aztán valami felborult, és Abigail fojtottan káromkodva feltépte az ajtót.
- Kösz – motyogta, és átvette a tálcát.
- Mit csinálsz?
- Tanulok.
Will szeretett volna mondani valamit, de a tanulj ügyesen nagyon felszínesnek hangzott, szóval csak kötelességtudóan megjegyezte:
- Rendetlenség van.
- Az van.
- Nem akarsz tenni ellene valamit?
Abigail letette az ebédet az íróasztalára (félresöpörve egy böhöm kupac könyvet), és neki hátat fordítva leült. A tévében az MTV Rocks ment, lehalkítva. Willnek fogalma sem volt, hogyan kell gyereket nevelni, szóval az apját utánozta, pedig gyűlölte az apját.
- Rakj rendet.
- Jól van. Csukd be az ajtót.
Will engedelmeskedett, aztán a fejét háromszor a tömör falapba verte, még mindig a kilincsbe markolva. A telefonja felzizzent a zsebében.
- Tessék.
- Hello, Will. Bocsánat, hogy nem vettem fel elsőre.
- Ja, ööö. Semmi. – Vetett egy utolsó pillantást Abigail ajtajára, aztán elkezdett lelopakodni a lépcsőn. Winston keresztben elaludt három fokon. Nagy levegőt véve megpróbált átlépni rajta.
- Minden rendben van?
- Persze.
- És, remélem, jól telik a vakációja?
Will halkan felnevetett, és az utolsó két lépcsőfokot átugrotta. A térdei fájdalmasan megreccsentek, emlékeztetőül, hogy már nem olyan fiatal, mint volt.
- Igen. Horgászgatok, gyereket nevelek. – A kandallópárkányról levett egy teniszlabdát, és elhajította a kutyáknak, aztán a földre huppanva figyelte a gladiátori küzdelmet.
- Nagyon megharagudna, ha munkaügyekkel zargatnám a pihenése közben?
- Nem, dehogy.
- Tudnánk ma találkozni? Virginiában él, ugye?
- Igen. – Felhúzta és átkarolta a térdeit. – Ön hol lakik?
- Baltimore, Maryland.
- Az csak másfél óra. Nem? Ha ööö… ha elindulnék most, az jó?
- Ne fáradjon, egyszerűbb, ha -
- Szeretnék kimozdulni. Meg be kéne vásárolnom amúgy is. – Ez hazugság volt, de nem érdekelte. Nem mondhatta meg, hogy a falak dőltek és furcsák, hogy a tér szűk és a tó vize halott.
- Bayshore Avenue Suit 200. Remélem, szereti a crème brûlée-t. Sütőtökkel készítem. 
Hannibal fehér inget viselt ropogósra vasalt köténnyel és a legjobb mosolyával, amikor beengedte Willt.
- Elnézését kérem, de későbbre vártam. A desszert rögtön elkészül. Megkérhetem, hogy addig várakozzék az irodámban?
Az iroda hallnak is beillett volna: vörös falai voltak és egy galéria futott körben végig, magas könyvespolcokkal. Will felmászott a létrán, és a címeket böngészte. Nem tudta, Hannibal mikor került mellé, és rémülten megugrott, amikor a férfi felé nyújtotta a karamellát egy kiskanállal.
- Átmenjünk az étkezőbe?
- Ha nem bánja, nekem itt is jó. Mmm, ez finom. – Kicsivel később hozzátette: - Valamiért azt hittem, hogy ön nős.
Hannibal nevetett, és a korlátnak dőlve feltörte a crème tetejét.
- Az voltam.
- Ah. Bocsánat.
- Nincs miért elnézést kérnie: az én kapcsolatom is közmegegyezéssel ért véget. – Élvezettel ráharapott a kanálra. Will arra gondolt, hogy ha fele olyan pocsék szakítása volt, mint neki, már akkor sajnálja. – Hogy jött rá?
- Megismerek egy agglegénylakást, ha látok egyet. Valamint… - felemelte a porcelánbögrécskét -, süt.
- Szeretek sütni.
- Én is, de ha van nő a közelben, inkább rá bízom. Mondjuk nekem a mandulás muffin a mesterremekem. – Közel hajolt egy Alexandre Dumas kötethez, majd puhán elmosolyodott. – Nincs olyan házas ember, akinek ennyi ideje lenne olvasni.
Hannibal indítványozására végül visszatértek a földszintre. Will kihúzott magának egy széket, Hannibal pedig felült az asztalra. Hátranyúlva kioldotta a köntös masniját, és gondosan összehajtogatva félretette. Willnek valahogy csak akkor tűnt fel, hogy a férfinak indokolatlanul vékony csípője van.
- Szeretném meghallgatni az ötleteit az imidzsről, amit megteremtünk önnek. Hogyan képzeli el?
- Sehogy. Tudom, hogy ez nem valami segítőkész, de egyszerűen ööö, nincs előttem. Nem tudom.
Hannibal megértően bólintott, és hátrahajolva kihúzott egy fiókot.
- Ön nem színész – magyarázta, ahogy elővett egy bőrkötéses noteszt és egy Parker tollat -, nem várhatom el magától, hogy egy idegent alakítson. Önmagának kell lennie, gondosan ügyelve rá, hogy az énjét megfelelően juttassa kifejezésre. Olyan ez, mint a beszéd: másként szólítja meg a postáskisasszonyt, az édesanyját vagy a kedvesét, de végig maga beszél. – Átnyújtotta neki a noteszt. – Szeretném, ha lejegyezné a legrosszabb tulajdonságait.
- Nincs benne ahhoz elég lap.
Csak bámulta az üres és csontszínű papírokat.
- Természetesen szigorúan köztünk marad.
- Igen, tudom… - Zárkózott vagyok, írta. – Folyószöveg legyen, vagy…?
- Lista. Egy lista bőven elég. Az első öt, amire gondol.
Őrült. Felesleges. Alkalmatlan. Nélkülözhető.
Hannibal átvette tőle a noteszt, és kifejezéstelen arccal végigolvasta.
- Nagyon jó.
Will hátradőlt a székben és hintázni kezdett. Hannibal gondosan kalligrafált betűkkel mindegyik pont mellé írt valamit, egy gyors mozdulattal kitépte az oldalt, és Will felé nyújtotta.
Titokzatos. Különös. Páratlan. Elhivatott. Egyedi.
- Minden attól függ, hogyan fogalmazza meg, és fogalmazni nem csak szavakkal lehet, hanem ruhákkal, tekintetekkel, gesztusokkal.
- Ezek azért nem éppen szinonimák.
- Nem. Ezek asszociációk.
Will összehajtotta a listát, és elgondolkozva az állához ütögette.
- Ön így lát engem, ahogy leírt?
- Igen. A maga listájával együtt. De ezek csak szavak. A jelentésük korlátozott. – Félrehajtotta a fejét. – Feleslegesnek és nélkülözhetőnek érzi magát, vagy valaki más éreztette önnel, hogy az?
- Egyik sem. Az életemet végignézve egyszerűen arra a következtetésre jutottam, hogy valami nincs rendben velem.
- Ennyire bántja, hogy nem lett FBI ügynök?
Will beharapta az ajkát és félrenézett. A lábával feszült ritmust dobolt.
- Tudja, Mr. Lecter, rengeteg rajongó írta már nekem, hogy megmentettem az életét; én nem olvasom a leveleiket, de Abigail szereti ezeket, mindig megmutatja. És nézem ezeket a vallomásokat, tizenhat, tizennyolc éves lányoktól, géppel írva meg kézzel, és mindegyik annyira fontos és mély és őszinte – tényleg elhiszik, érti? – Nyelt egyet. – De ezt csak olyan drámaian lehet elképzelni. Hogy már ott a pisztoly csöve a homlokuknál, az apjuk marokfegyvere, és egyszerre csak – mintegy varázsütésre – pont a Capture Bonding szólal meg a rádióban (amitől én, mellesleg, pont hogy meghúznám a ravaszt) – de nem, az ő kezükből kizuhan a Glock. És ez így annyira, nem is tudom, nevetséges. Ez azért nem ugyanaz, mintha a gyilkosukat fognám el, mielőtt a házukhoz érne. Szóval valahányszor abba az illúzióba ringatom magamat, hogy valami fontosat csinálok… erre gondolok, és érzem, hogy helyettesíthető vagyok. Hogyha én nem lennék, hogyha én nem tudom, Louisianában szerelnék hajómotorokat, akkor lenne egy másik együttes, egy másik dal, egy másik megmentő.
Hannibal komolyan bólintott. Will ránézett, aztán sűrűn pislogva elfordult.
- Úgy gondolja, ügynökként nem lenne lecserélhető?
- Persze, nyilván, csak… - Vállat vont. Hannibal az asztal peremébe kapaszkodva előre hajolt.
- Az énekléshez és a dalszerzéshez komoly tehetsége van, Will. Abban, amit csinál, utánozhatatlan és 
pótolhatatlan. Ezt ne becsülje alá. 


Öt nappal később



Will elég jó megfigyelő volt, és hamar feltűnt neki, hogy Abigail szobáját egyszerűen képtelen üres kézzel megközelíteni. Mindig kellett neki valamilyen ürügy, aminek apropóján benyit: tálcákkal, könyvekkel, apró ajándékokkal és DVD-kel zsonglőrködött, és most, jobb híján, a telefonját tartotta fel, mint egy békezászlót. Abigail az ágyán hasalva olvasgatott, és nem nézett fel, amikor Will benyitott.
- Mi van?
- Szia. Ööö, Hannibal keresett.
Abigail becsukta a könyvet, és feltekintett.
- Tényleg? Miért?
- Hát. – Egyszeriben teljesen hülyén érezte magát. – Hogy a… divatügyben. És te ahhoz jobban értesz, mint én, szóval gondoltam, ha van kedved, velem jöhetnél.
- Próbálni visz téged?
- Igen.
- Jame-hez?
- Igen.
Abigail a következő pillanatban már derékig a szekrényébe merülve lamentált, hogy nincs mit felvennie, aztán melltartóban rohangászott fel-alá, aztán kiküldte Willt. Ő leült a lépcsőre, és Winston fülét vakargatva azzal vigasztalta magát, hogy ezzel most majd talán végre bosszút áll az összes közös cipővásárlásért, amin gyakorló apukaként átesett. 



Hannibal a szalon előtt várta őket egy esernyő oltalmában. Könnyű zápor szitált, álmos, szeptemberi eső, és Will rámosolygott a kapucnija alól, aztán pedig nem tudta abbahagyni a vigyorgást. Abigail zavartan integetett, majd Willbe karolt. Hannibal föléjük tartotta az ernyőt.
- Látom, segítségünk is lesz ma. Hello, Abigail.
- Szia!
- Will, örülök, hogy látom. Mindenekelőtt figyelmeztetnem kell: Jame Gumb egy, hm, egyéniség.
Jame Gumb igazából sokkal több volt ennél – Jame Gumb betöltötte a teret: a szalonban minden a jelenlététől vibrált, minden tárgy körülötte kellék volt csak és díszlet minden szoba. Nyúlánk volt, széles vállú; csontos, nagy kezén gyűrűk szikráztak, szőke haja puhán szállt körülötte. Pillangókkal díszített maxiruhát viselt, és az első szó, ami Willnek eszébe jutott róla, az volt, hogy „díva”, a második pedig az, hogy „Krisztusom.”
- Abigail! – sikkantotta Jame. – Imádom rajtad ezt a színt! Hát nem abszolút lenyűgöző? Annyira gyönyörű vagy! Jaj, nőj még pár centit, és elrabollak modellnek! – Adott neki két puszit, a pilláit lesütve fogadta Hannibal kézcsókját, és biccentett Will felé, aztán tenyerét összecsapva visszafordult Abigailhez. – A sálat viszont nem értem, drágám.
- Nem szeretem mutogatni a nyakamat.
- Butus, fantasztikus nyakad van! Gyilkolni tudnék azért, hogy ilyen nyakam legyen!
Abigail szülei – az igazi szülei – egy autóbalesetben haltak meg. A szétsorjázó szilánkok felhasították Abigail nyakát. A heg már alig látszott, csak egy vékony, fehér vonal volt a bőre alatt, amit gyűlölt, de éveken át mégis mindig-mindig felvakarta.
- Ön Mr. Graham, ugye?
- Igen, M… Miss Gumb?
Jame egy széles, hálás mosollyal beljebb invitálta őket, és Will vállára simította a kezét.
- Szeretne gyönyörű lenni, Mr. Graham? – búgta.
Will bizonytalanul visszatekintett Hannibalra.
- Hát, ha választhatok, nem szeretnék nagyon ronda lenni.
Jame felnevetett, torokból és rekedten.
- Csacsi fiú! Tetszik. Szeretem! – Előre rohant, végigsuhanva a termeken, és egyszer boldogan szökkent.
- Ő a legjobb – magyarázta Hannibal.
- A legeslegjobb – tette hozzá Abigail átszellemülten.
Willt igazából kifejezetten megnyugtatta, hogy a változatosság kedvéért valaki végre nála is őrültebb; ráadásul menet közben kiderült, hogy Jame-nek van egy pudlija, és megengedte neki, hogy abajgassa egy kicsit, amíg Hanniballal átválogatták a ruhákat.
- Azt mondtuk, hogy haute coture egy kis Amerikával, ugye? Ó, nézd ezt a tündért – pont egy órája érkezett meg vele a futár, hát nem mesés? Londonból hozattam, ez pedig párizsi darab. Na, most viszont hess, mert Mr. Grahamnek át kell változnia!
Jame csacsogása alapján az Államokban képtelenség volt ruhát kapni, legfeljebb ha New Yorkban, és amúgy mindent az öreg kontinensről kellett importálni vagy csempészni. Will tűrte, hogy ráadjon egy sárgás bokacsizmát egy feszes, sötét nadrággal, kockás inggel és egy elegáns, aranysújtásos fekete zakóval. Elképzelni sem tudta, ezek a darabok hogyan működhetnek együtt, de meglepően kényelmesek voltak, és a tükörben is jól mutattak.
- Ez nem az igazi tükör – suttogta Jame -, az ott kint vár önre. – Drámaian szétrántott egy függönyt. Mint kiderült, a szoba egy kifutóra nyílt. Jobb felől Abigail, bal felől pedig Hannibal ült, máskülönben viszont a terem üres volt. Will bizonytalanul megindult a széles fehér fénysávon. Óriás reflektorok lebegtek előtte, mint gonosz csillagok, a távoli feketeségben izzva. Az új bokacsizma csikorgott a sima talajon, és Will túl hangosnak érezte a lépteit. Megpróbálta kihúzni magát, és könnyedebben járni, gondtalanul, egyenes háttal. A kezét túlságosan is lóbálta, szóval zavartan a zsebébe gyűrte, aztán inkább csak az övébe akasztotta a hüvelykujját, és a kifutó végén megállt. Körbefordult, és vetett egy kérdő pillantást Abigailre, aki tapsot imitált és tátogott valamit, aztán a levegőbe öklözött. Will elmosolyodott, és Hannibalra nézett. A férfi nyugodtan ült, keresztbe dobott lábakkal, de a tekintetében volt valami – büszkeség, talán; talán győzelem – és ez a valami egy pillanatra elkábította Willt; rádöbbent, hogy képtelen megmozdulni, hogy a szíve a torkában lüktet, bamm, bamm, bammbammbamm, szabálytalan, gyorsuló ritmusban. A pillantásuk összekapcsolódott, és Will meztelen volt az új ruháiban. Visszafelé szinte futott, leszegett fejjel.
- Tetszett nekik – mondta Jame-nek, kifulladva és halkan -, a tükröt viszont nem láttam.
Jame átadott neki egy újabb összeállítást.
- Az igazi tükör a tekintetük – mosolygott -, amikor látják, hogy gyönyörű vagy. A fényedtől elvakulnak, és már nem tudnak mást, mint visszatükrözni a ragyogást. 



Két nappal később


Will igazából csak azért tartott ruhásszekrényt, mert úgy gondolta, hogy így illik. Most tanácstalanul állt előtte az alsónadrágjában, a Jame-től kapott ruhákra hunyorogva. Ezek a darabok az összes többi nadrágot és inget egyszerűen ellehetetlenítették, évekig gyűjtögetett és tartogatott dzsekik és kabátok létjogosultságát kérdőjelezték meg.
Abigail egy idő után megsajnálta.
- Mész valahová?
- Hannibal hívott – motyogta Will, és nyugtalanul a szekrény szárnyaiba kapaszkodott -, azt mondta, van egy meglepetése. Santa Monicába repülünk. – Szívott egyet az orrán, aztán kelletlenül beismerte: - Nem tudom, mit vegyek fel.
Egy hónappal korábban egyszerűen magára dobott volna egy zakót és a zsebébe gyűrt volna egy nyakkendőt, ha váratlanul hivatalossá fordulnának az események, de most teljesen elveszettnek érezte magát. Tartozott annyival Hannibalnak, hogy kimutassa a háláját és a megbecsülését a munkája felé, hogy ne vegye semmibe a tanácsait; de nem csak erről volt szó – le akarta nyűgözni, és ez az érzés, ez a tudat megbénította.
Azt akarta, hogy úgy nézzen rá, mint a kifutón.
Azt akarta, hogy azt mondja: Tökéletes, Will. Páratlan.
Akarta a Ragyogást.
Kiemelt egy kopott, téglavörös pulóvert és magára húzta. A csípőjéig leért.
- Ez tök jó – biccentett Abigail.
- Hát igen. Kezd hűvös lenni. – A következő egy szürke csőnadrág volt. – Ezek amúgy biztos, hogy újak? Olyan viseletesnek tűnnek.
Abigail rácsapott a kezében tartott könyvvel.
- Ne hisztizz. – Odébb tolta és befurakodott mellé. Will hálásan felhúzott egy régi, megbízható, hűséges zoknit, aztán némileg bizalmatlanul felvette az aranycsatos vadászbakancsot a lakkbőr berakásokkal. Abigail a kezébe nyomott egy táskát. – Nem viszek annyi cuccot, estére itthon is vagyok.
- Jó ez így.
Will világában a férfiak nem hordtak kézitáskát.
- Egyáltalán mit tegyek bele?
- Az irataidat. Vizet. Könyveket. Valamelyik kutyát. A gyógyszereidet. Akármit, de vidd magaddal. Ez így tökéletes.
Will megemelte, aztán egy lemondó sóhajjal a fürdőszobába vándorolt. Ha repülővel mennek, akkor kell Xanax, Valeránia és Algopyrin.
- Átjöhet Marissa, amíg nem vagy itt?
- Akkor is átjöhet, amikor itt vagyok.
Szokásával ellentétben tíz percig tartott bepakolnia: ennyi idő kellett hozzá, hogy a táskát sikerüljön megtöltenie és így a léte indokolttá váljon. Abigail kikísérte a kocsijához.
- Kéne egy új autó – jegyezte meg.
- Megy ez még.
- Majdnem annyi idős, mint én. – A saját Fordja felé fordult. – Mindkettőnknek kéne egy új autó. Ez röhejes. Eladhatnánk a házat, és mehetnénk Manhattanbe vagy Floridába vagy akárhová.
- De hát jól élünk itt. Nem?
- Csak mi élünk itt. Ha átvágnád a torkomat, csak hónapok múlva találnák meg a hullámat. Vagy soha. Itt senki sincs.
Will bedobta a táskát a hátsó ülésre.
- Akkor megígérem, hogy nem fogom átvágni a torkodat.
- Nem olvastad a Ragyogást? Az ilyen helyeken az emberek egyszerűen bekattannak.
Will egy darabig hallgatott.
- Milyen kocsit szeretnél?
- Majd veszek magamnak. Siess, ne késs el. És majd mondd el, mi volt! 



Santa Monica, CA




-
Megérkeztünk. Készen áll?
Will az ajkait beharapva bólintott. Hannibal kiszállt a taxiból, és kinyitotta neki az ajtót. Will szédült a napsütéstől és a forgalom zajától, a tenger nehéz illatától. Megkapaszkodott az autó kilincsében, aztán hunyorogva felnézett.
- Universal Music Publishing Group – olvasta az üvegépület homlokzatáról, aztán szinte rémülten fordult Hannibal felé. – Nem.
- Fogadnak minket egy interjúra. Pont időben vagyunk.
Will átvágott a gondozott pázsiton, amíg Hannibal kifizette a taxit. Pálmafák zúgtak felettük, az égen sötét, nehéz felhők morajlottak át.
- Az Universal… - suttogta maga elé. Az univerzum.
- Van szerencsém ismerni a CEO-t.
Will a válla fölött hátranézett.
- Örülni fog nekünk?
Hannibal elmosolyodott, karjait összefűzve a háta mögött.
- A volt nejem. Bedelia Du Maurier.
Na erről a névről – erről már Will is hallott. Jack gyakorlatilag szerelmes volt belé, már-már vallásos imádattal hódolva előtte.
- Hogy sikerült elintéznie?
- Nem igazán tud visszautasítani, ha szívességet kérek tőle.
A recepciós (egy fiatal, fekete lány) nehéz sóhajjal nézett fel, amikor beléptek.
- Mr. Lecter, Miss Du Maurier továbbra sem fogad látogatókat előzetes bejelentés nélkül…
- Bejelentkeztem.
- Igen? – A lány őszintén meglepődött, és gyorsan ellenőrzött valamit az iPadjén. Hannibalt láthatóan szórakoztatta a zavara. – Valóban, bocsánat… nos, tudja, merre találja az irodát. Kérem, vegye figyelembe, hogy csak negyed órára van kiírva. Az úr ugye Mr. Graham?
- Pontosan.
A lány eléjük csúsztatott két látogatói kártyát.
- Üdvözöljük önöket az Universalnál.
Will megpróbálta feltűzni a pulóverére, de Hannibal finoman elvette tőle, és a nadrágzsebére csíptette.
Du Maurier irodája a legfelső emeleten volt: csupa hideg, elegáns szín, üveg és fény, mérgező leanderekkel. A nőnek sokkolóan kék szemei voltak, télies, friss illata és fáradt, vontatott hangja.
- Mr. Graham. Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk. Hannibal legendákat mesélt önről. Kérem, foglaljon helyet.
Ketten leültek, Hannibal viszont állva maradt, kezét Will háttámlájára simítva. Du Maurier bekapcsolt egy táblagépet, és könnyed mozdulatokkal végighúzta ujjait a képernyőn.
- Hmm. Will + The Girls. Indie rock, ugye?
- Igen.
- Természetesen hallottunk már önökről, az Universal viszont nem tehetségkutató intézet. Gondolom, megérti, hogy a mi nézőpontunk szigorúan üzleti.
- Igen.
- És hajlandó vállalni ennek a feltételeit.
Will nem tudta, mik lehetnének ennek a feltételei, szóval csak bólintott. Du Maurier hátrarázta a haját, és felkönyökölt, unottan nézve a képernyőt.
- Nekem Hannibal neve elég garancia arra, hogy tudjam, megtérül a befektetésem.  Készen állok szerződést kötni az ügynökével. Melyik kiadónál vannak jelenleg?
- BAU.
Du Maurier és Hannibal egy pillanatra összemosolyogtak, valami elnéző és puha mosolygással.
- Felteszem, készen áll szerződést bontani velük.
- Már megtörtént – biccentett Hannibal.
Will meglepetten pislogott. Ő erről semmit nem tudott.
- Helyes. Akkor ezt elintézettnek tekinthetjük. – Du Maurier visszafordult a táblagéphez. – Nem tudom nem észrevenni, hogy még nem forgattak videoklipet, Mr. Graham.
- Valóban nem.
- Mint azt bizonyára tudja, a cégem a Vevo alapítói között van.
- Igen.
- Szükségünk lesz egy videoklipre. A pontos határidőt még rögzítjük. Ezután fel kell venniük egy új dalt, amit iTunes-on jelentetünk meg, aztán egy teljes albumnak kell kijönnie tizenkét számmal. Hanniballal már korábban megvitattuk a részleteket.
- Rendben van.
- Akkor ezt megbeszéltük. – Du Maurier megnyomott egy parancsikont, és a nyomtató felzúgott az asztalán. – Innentől csak papírmunka.
A szerződés huszonnégy oldalas volt. Will vívódott, hogy amatőrnek vagy bizalmatlannak akar-e tűnni inkább, és ennek függvényében végigolvassa-e. Hannibal biztatóan megszorította a vállát. Úgy döntött, bőven elég, ha csak aláír mindent oldalt.
- Meglepett, hogy a Your Hourről teljesen levetted a kezed, Hannibal – mondta Du Maurier, ahogy felemelkedett az ültéből.
- Most a Will + The Girls az első.
- És az egyetlen? Ez merőben szokatlan tőled.
- Sok energiát igényel. Sok időt.
- Tehát nem is fogsz a Your Hourrel dolgozni többet?
- Nem tartom valószínűnek. Úgy hallottam, az új sajtósuk…
Du Maurier feltartotta a kezét.
- Nem érdekel. Ha nem te vagy, nem érdekel. Hmm. Van egy üresedésünk.
- Szerződést bontasz velük?
- Nélküled az az együttes semmit sem ér. Két hónapot adok nekik. Te vagy a legjobb, és a legjobbak tudják, hogy csak veled dolgozzanak. – Du Maurier ezt száraz tényként közölte, és Will kezében egy pillanatra megállt a toll, pacát hagyva a G száránál. A Your Hour egy rettenetesen felkapott jazzbanda volt. A számaikat sosem szerette igazán, de volt bennük valami, a megjelenésükben, a stílusukban – az imidzsükben, ami vonzotta. Hannibal teremtményei. Hannibal tökéletes és magára hagyott teremtményei.


Baltimore, MD

- Meg fogom ölni Freddie Lounds-t.
- Nem javasolom.
Will nevetett, és félrerakta a whiskeyspoharat, kézfejével megtörölve a száját. Hannibal íróasztalán ült, a férfi vele szemben állt.
- Ez még tőle is aljas. Sosem hallottam olyanról, hogy bárki a sajtóst mocskolja.
- Valóban nem megszokott; de ha jobban belegondol, ez a munkám. Ne aggódjon. A média kezelése az én hatásköröm. Gondoljon rám úgy, mint egy golyóálló mellényre.
- Úgy gondolok magára, mint egy barátra. – Újra felvette a poharat, és körbelötykölte benne az italt. Éles, érdes illata mindent áthatott, a feje lassan elnehezült tőle. – Nem is értem, Lounds mit akart elérni ezzel – folytatta. – Elolvastam a kommenteket. Mindenki a másik bandákat méltatja vagy a mi videoklipünket várja, meg veszekednek a dátumok miatt.
Hannibal összefűzte a karját, és a cipőjére bámult.
- Miss Loundsnak mindegy, mit beszélnek, amíg beszélnek. Szándékosan vét hibákat. Tudja jól, hogy az emberek jobb szeretnek vitázni, mint egyszerűen megnyilatkozni.
- Szóval ön szerint direkt rossz újságíró? Lehet, hogy csak simán rossz. – Húzott a whiskeyből, aztán a fejét hátravetve csettintett a nyelvével. Magán érezte Hannibal tekintetét. – Mit fogunk csinálni?
- Semmit.
- Igen?
- Ezúttal nem adunk közvetlen reakciót. A teendőinkre koncentrálunk.
- A videoklip – bólintott Will. – Talán használhatnánk a Something Back-et.
- Friss és népszerű – mosolygott Hannibal. – Remek döntés.
Will vállat vont.
- Viszonylag friss. El kell kezdenünk próbálni. Megint. Mármint benne volt a turné anyagában, de… érti.
- A hölgyek mit szóltak a szerződéshez?
- Örültek neki. Abigail meg teljesen bezsongott.
Hannibal biccentett, és az italszekrényhez sétált. Kiemelt egy újabb üveg Reserve whiskeyt, kérdő tekintettel feltartotta, Will pedig röviden bólintott, aztán felemelte a poharát.  Hannibal egy kendőt szorítva az üveg nyakához töltött neki kétujjnyi adagot.
- Abigail… jó lenne, ha őt valahogy meg tudnánk kímélni a médiából.
- Magától értetődik.
- Persze élvezi a hírnevet. Ő élvezi a legjobban. Igazából már… szóval csak miatta csinálom az egészet. Miatta folytattam.
Hannibal megértően bólintott, és belekortyolt a borába: bíbor volt és nehéz illatú.
- Természetes, hogy a legszívesebben megvédené az egésztől.
- Pontosan. Ön hogyan csinálná? Nem akarom eltiltani. Szereti, amit csinál, a koncerteket, a zenét. Nagyvárosi életet akar. Az amerikai álmot. – Sóhajtott. - Nem hiszem, hogy meg tudom adni neki.
- Miért ne tudná?
- Túl nagy az ára. Pedig nem kerül semmibe.
Hannibal egy darabig hallgatott, aztán egy különös fintorral félretette a poharát.
- Feltételezem, Abigailnek vannak barátai. Kevesen, de annál jobban ragaszkodik hozzájuk.
- Igen. – Will sűrűn pislogva felnézett rá. Hannibal megkerülte az asztalt, az ujjait végighúzva sima felületén.
- Nos, közeledik a Halloween.
- Abigail imádja. – Will röviden felnevetett, és kortyolt egyet, élvezve a whiskey telt és maró ízét. – Az első közös halloweenünkön a rongybaba volt abból a Tim Burton meséből. Csak rikítózöld meg grafitszürke arcfestéket találtam mindenhol, és az anyagok a ruhához… fhü. Alana hajnal háromig varrt. 
- Talán örülne, ha a jelmezében idén Jame Gumb is segítene.
- Benne lenne?
- Abszolút. Abigail pedig megérdemelne egy exkluzív halloweeni partit, nem gondolja? Kibérelhetnénk egy hajót New Yorkban.
- Az nem kerül túl sokba?
Hannibal elutasító mozdulatot tett.
- A költségekkel ne foglalkozzon.
- Jó, felőlem megcsinálhatjuk, de nem egészen értem, hogy ez… szóval hogy jön a profilba.
Hannibal megállt vele szemben, fejét enyhén félrehajtva. A térdeik majdnem összeértek. Will megpróbált elhúzódni, aztán ráébredt, hogy nem zavarja igazán.
- Abigail és a barátai részt vesznek egy gondosan megszervezett, privát bulin. Készül pár paparazzi fotó fiatalokról, akik jól érzik magukat, a háttérben a Szabadság-szobor.
- Abigail álma. – Will nyelt egyet.
- Abigail álma a People, az OK!, az US Weekly hasábjain. Ha nem adunk nekik híreket, találnak maguk; és az nem feltétlenül fog egyezni azzal a képpel, amit közvetíteni akarunk.
- Így nálunk lenne az irányítás. – Elhallgatott. – Sokan csinálják ezt? Sokan… hamisítanak sztorikat a médiának?
- Sokan – bólintott Hannibal. – Én mindig. – Hátrébb lépett, és ismét magához vette a poharát, a fény felé tartva. – Az ön fotóin is elkezdhetünk dolgozni.
- Felesleges. Ki sem megyek a házból.
Hannibal felé nézett.
- Ha nem hagyja el a komfortzónáját, ők fognak betörni oda. Ezt jobb lenne elkerülni. Elkísérhetjük Abigailt New Yorkig, ott szállodát bérlünk és körbejárjuk a várost. Jó előre készül önről pár semleges fotó, ahogy kutyát sétáltat a Central parkban vagy kávézik a Broadway-en.
Will félrefordult, és némán két jégkockát ejtett a whiskeyjébe. Úgyis mindketten tudták, hogy igent fog mondani. 




komment: IGEN // nem

17 megjegyzés:

Becca írta...

Nagyon élveztem az új fejezetet, az meg különösen tetszik, ahogyan először Francist, most pedig Jame-et beleírtad a történetbe, igazán ötletes. Hannibal és Du Maurier viszonya pedig különösen tetszett, hiába vannak a sorozatban olyan "bensőséges" viszonyban egymással nekem mégsem jutott eddig eszembe, hogy akár egy párt is alkothatnának. :)

Reyklani írta...

Előre szólok, bár minden bizonnyal megszoktad már, hogy ez nem lesz egy szép, összeszedett vélemény. Igazából sosem az, de hát próbálkozni mindig lehet.
Tulajdonképpen csak annyit közölnék, hogy teljesen itt zsong az írás hangulata a fejemben és valahogy hasonló stílusban tolulnak a számra, jelen esetben a billentyűzetre, a szavak, bár nem hiszem, hogy érezni. Én azért mondom, hogy megint magaddal ragadtál és nem tudom jól elmondani, de gyszerre nehéz és mély és súlyos selyem tapintású.
Áh! Miért nem tudom normálisan elmondani, hogy megint megérintettél, elvarázsoltál és függővé tettél? Miért?!

Reisuto írta...

Első komment! ヘ( ̄ω ̄ヘ) Köszönöm szépen ^^ Nagyon szeretem a sorozatban Bedelia és a jó doktor dinamikáját, és bár a regényben nem szerepelnek együtt sokat, szerettem volna megőrizni Hannibal csökönyös ragaszkodását hozzá, aminek kedvéért szembemegy bizonyos konvekciókkal. Kíváncsi vagyok, a sorozatban mi fog kiderülni kettejükről :3

Reisuto írta...

Örülök, hogy így megragadott! (ノ´_ゝ`)ノ A hangulata igazából elég más, mint az eredetileg terveztem (ironikusabb, valahogy), de azt hiszem, egy írás akkor lehet jó, ha hagyod, hogy sodorjon, és feladod a terveidet. Remélem, azért a tudatalattim tudja, mit csinál.

Luca írta...

Az első fejezetben Will a színpadon, a másodikban meg a kifutón, én ebben a világban akarok élni. *_*
Olvasás közben nagyjából minden második sornál gondoltam azt, hogy "ezt kiemelem, hogy milyen jó", úgyhogy végül csak egyet MUSZÁJ külön kiírnom.
"- Minden attól függ, hogyan fogalmazza meg, és fogalmazni nem csak szavakkal lehet, hanem ruhákkal, tekintetekkel, gesztusokkal." Ez nagyon igaz, és olyan nehéz elhinni erről a Hannibalról, hogy gyilkos. Tökéletesen IC és tökéletesen pszichopata, köszönet érte.

Reisuto írta...

Megölelhetlek? (づ。◕‿‿◕。)づ Nagyon-nagyon szépen köszönöm! Mads játékában engem az nyűgözött le, hogy az (amúgy szintén zseniális) Sir Hopkins játékával szemben belőle nem sugárzik az a hideg gonoszság: tényleg olyan elbűvölő és sármos, hogy hiába látjuk újra és újra békésen mészárolgatni, mégis próbáljuk védeni és kifogásokat találni neki, vagy csak elfeledkezni a kellemes hobbijáról pár pillanatra, mert annyira szeretnivaló

Kamane Mitsuki írta...

Egy szóval leírva megnyerő. Nagyon tetszik a stílusod, kellemes, választékos, őszinte, szerethető, könnyed, vagyis pont ideális a történethez és a témához. A szereplők "beosztása" nagyon eredeti ötlet, elismerésem. Hihetetlen ügyességgel játszol a megfelelő érzelmekkel, hol egy kicsit szolidabban, néhol szinte csordulni hagyva őket. Már az indítás is megkapó volt, - a legeslegelejére gondolok - a kifejtés pedig csak tetőzi a várható cselekményt.
Úgy érzem, egy igen érdekfeszítő bonyodalom áll még előttünk, amit élvezet lesz boncolgatni. A további kis csurranó-cseppenő részletekre szomjazva, az ember öntudatlanul is a végkifejleten agyal. "Hogyan juthatunk el odáig?", "Mi késztette erre Hannibalt?", "Will miért bízott meg benne?" és egyéb apróságok, amit a teljesség igénye nélkül is nehéz lenne felsorolni.
Köszönöm az élményt, várom a folytatást.

Reisuto írta...

Szia itt, és nagyon-nagyon szépen köszönöm a részletes kritikát 。◕‿◕。 Remélem, a történet majd sikerrel megválaszolhatja a föltett kérdéseket, és újabbakat is felvet. Még egyszer köszönöm!

Mary Wolf írta...

A szavaknak erejük van... És ez milyen igaz :D Hatással volt rám minden egyes betű, miközben olvastam! *.* Egy ponton tudok azonosulni Willel, amikor leírta a rossz tulajdonságait, akkor nagyon átéreztem az érzéseit.Kicsit sajnálom, mert Hannibal kihasználja. Hannibalt meg utálom, amiért ilyen és közben mégsem tudom igazán utálni, mert nem lehet . Na ezt most jól megaszontam XD Freddie Lounds egy hihetetlenül idegesítő karakter alapból szóval, remélem hogy majd jól elintézed valamelyik fejezetben :D Tudom nagyon jól, hogy normális kritikát érdemelnél, de sajnos tőlem csak ennyire futja :S

Reisuto írta...

Minden egyes kritika áldás és örömünnep és szivárványon átugráló kiskutyák ☆ Ezekkel a karakterekkel meg öröm dolgozni (bár nagy kihívás). Freddie nálam nem szerepel közvetlenül, szóval nem akarom bántani (főleg mivel a könyvekben nagyon megszerettem a karakterét /bár ott férfi/ - idegesít persze, és az ember úgy lelökné a lépcsőn (mint Will), de na).
Hanni meg egy rohadék.
Köszönöm a kommentet!

Hannibal írta...

Szóval, én is megérkeztem.:D
Az előző fejezethez nem írtam kritikát, mert:
- Én nem hittem egy ilyen AU létezésében
- Szomorú hétköznapjaimat depresszióban tengetem, levegőt is kész fájdalom vennem
DE! Ahogyan olvastam a fejezetet, hát csak "hűűű" meg "hááá" ja és "Hannibalnak miért kell ennyire rosszfiúnak lennie?! És én ezt miért bocsátom meg?!" Szóval, lerohadhat akár a kezem is, de tőlem kapsz kritikát! (vagy vmi olyasmit^.^)
Két kedvenc részem: 1. Hannibal megállt vele szemben, fejét enyhén félrehajtva. A térdeik majdnem összeértek. Will megpróbált elhúzódni, aztán ráébredt, hogy nem zavarja igazán. <--- Kezdődik a baj!
2. - Hannibal hívott – motyogta Will, és nyugtalanul a szekrény szárnyaiba kapaszkodott -, azt mondta, van egy meglepetése. Santa Monicába repülünk. – Szívott egyet az orrán, aztán kelletlenül beismerte: - Nem tudom, mit vegyek fel. <--- Istenem, milyen cuki^^
Én teljesen Will párti vagyok, amióta csak megláttam a sorozatban és istenem, ez kellene bele, de nagyooon. És nálad is annyira érzem ezt az őrületet, ami őt jellemzi, hogy teljesen kész vagyok tőle. És indie-t énekel! Jóságosuramatyuskám *-*
Hannibal... Hmm, hmm. Hannibal.<3
Abigaillel nem vagyok jóba. Már a sorozatban sem voltam. Egyszerűen nem, és bár te egy kicsit feloldottad az ellenszenvemet, még mindig nem szeretem. (azért kicsit sajnáltam mikor a kedvenc főgonoszunk elkaszálta)
Freddie-t meg nem tudom, hogy lehet szeretni. Annak a nőnek nincs bőr a pofáján. Szerintem anélkül született. És te ezt nagyon jól ábrázolod.
Lényegében(???) ennyi. Sajnálom, hogy nem tudtam értelmes kritikát írni, sose ment és sosem fogom megtanulni.
*visszavonul a sötét sarokba*

Morgen írta...

Hát jujj. Ez valami mesés. Tudom, hogy az előző fejezetnél is elmondtam, mennyire csodálatosanfantasztikus, de muszáj újra meg újra tudatnom. Kis Huncut Hannibal, meglepetés kirándulás, desszert, hotelszoba... Ez bizony céltudatos udvarlás. Nem akarok tudni róla, hogy meg fogja ölni Willt.
A te Abigailedet jobban szeretem. Bár, biztosan azért, mert neki van talán a legkevesebb köze a sorozatbeli karakteréhez, és ott nagyon-nagyon sajnáltam szegényt. Az mondjuk vicces, hogy Will neveli, nevelgeti, mint egy kis paradicsomot.
Ja, és még egy pozitívum: továbbra is mozivászonra kívánkozik!

Reisuto írta...

Sziaitt~ o3o Töredelmesen bevallom, én nem vagyok benne biztos, hogy a leírás alapján el akarnám olvasni ezt a történetet, sőt, legfeljebb mi-a-fasz-bajod-van katasztrófaturizmus szintjén. Tiszteletem, hálám és megbecsülésem mindenkinek, aki bele mer vágni. A kiemelésekért külön is.
[A depresszióból mihamarábbi kilábalást kívánok! D:]
Abigail karakterével gondban voltam - a múltja megváltoztatásával túl sok minden borult vele kapcsolatban, annyira az "apja lánya", és a Willel való dinamizmusában is fontos szerepe volt annak, hogy az új "apuka" (az egyik) aki megölte a régit. Próbáltam azért megtartani pár fő vonását (manipulatív, és ez nagyobb problémát okoz, mint azt felismeri; teljesen kihasználja a hatást, amit Willre gyakorol; szeret a középpontba kerülni, bármi áron; tökéletes eszköz Hannibal kezében) [ezeknek inkább a későbbiekben lesz jelentősége].
Freddie pedig - annyira tipikusan és gátlástalanul ÚJSÁGÍRÓ csupa nagybetűkkel; és amíg tökéletesen kielégíti a sztereotípiáinkat, mégis tartogat meglepetéseket. Egyszerűen túl jó játékos ahhoz, hogy utáljam - egy igazi túlélő (amíg közbe nem szól a Vörös Sárkány), és még ő a legnormálisabb a sok pszichopata között. Szeretem, hogy átlátja a valóságot és a maga képére tudja formálni, történetmozgató erőként pedig brutálisan jó :D Nagyon várom a lépéseit a második évadban, és pofátlanul hasznos fanfic-írásnál.
És ne menj a sarokba mert szeretem a kritikáidat (○゜ε^○)

Reisuto írta...

Haddszeretlek (づ ̄ ³ ̄)づ
Ha egy pillanatra nem figyelünk oda, Hannibal már rózsaszirmokat hint egy pezsgőfürdőbe.
NEM tudtam ellenállni nevelőapuka!Willnek. NEM. Remélem, nem fogjátok úgy érezni, hogy homlokegyenest fut a kánonnak, de NEM. (majdnem) APUKA. WILL. Nagyon szerettem a Vörös Sárkányban is ahogy próbálja valahogy felnevelni Willyt és tökéletesen felsül és (Istenem all the feelz), szóval szerettem volna megmutatni ezt az oldalát is.

Mozifilm hmm. Vajon mennyire kell megzsarolnom és elrabolnom hozzá Fancy Dancyt?

Doctor Tacchan írta...

♥ ZENE. Azok a zenék. *nyáladzik, mármint KONKRÉTAN nyáladzik* Hurts - Silver Lining! Silver Lining básszus, ezért most annyira szeretlek! ouo IMÁDOM~~~

Habár minden folytatásos törénetednél ezt gondolom, de tényleg, igaz hogy ez egyre jobb. ;w;

Akkor most a kedvenc részeim. :3

"- Híresek vagyunk – mondta -, de ha nem viselkedünk úgy, mintha tényleg híresek lennénk, semmi értelme, és senki nem fogja elhinni nekünk."

"félresöpörve egy böhöm kupac könyvet"

"- Lista. Egy lista bőven elég. Az első öt, amire gondol.
Őrült. Felesleges. Alkalmatlan. Nélkülözhető.
Hannibal átvette tőle a noteszt, és kifejezéstelen arccal végigolvasta.
- Nagyon jó.
Will hátradőlt a székben és hintázni kezdett. Hannibal gondosan kalligrafált betűkkel mindegyik pont mellé írt valamit, egy gyors mozdulattal kitépte az oldalt, és Will felé nyújtotta.
Titokzatos. Különös. Páratlan. Elhivatott. Egyedi.
- Minden attól függ, hogyan fogalmazza meg, és fogalmazni nem csak szavakkal lehet, hanem ruhákkal, tekintetekkel, gesztusokkal.
- Ezek azért nem éppen szinonimák.
- Nem. Ezek asszociációk.
Will összehajtotta a listát, és elgondolkozva az állához ütögette.
- Ön így lát engem, ahogy leírt?
- Igen. A maga listájával együtt. De ezek csak szavak. A jelentésük korlátozott. – Félrehajtotta a fejét. – Feleslegesnek és nélkülözhetőnek érzi magát, vagy valaki más éreztette önnel, hogy az?
- Egyik sem. Az életemet végignézve egyszerűen arra a következtetésre jutottam, hogy valami nincs rendben velem."

"- Az igazi tükör a tekintetük – mosolygott -, amikor látják, hogy gyönyörű vagy. A fényedtől elvakulnak, és már nem tudnak mást, mint visszatükrözni a ragyogást."

yay meg még egy csomó ;)



Reisuto írta...

Örülök, hogy tetszik a fanmix (ღ˘⌣˘ღ)És a kiemeléseket, mind mindig, most is köszönöm o3o Remélem, a későbbiekben sem fog csalódást okozni a történet *aggódva pislog a dokumentum felé* Kicsit nagy fába vágtam a fejszémet.

Kamane Mitsuki írta...

Kérdésekből sosem elég, a válaszokat pedig már nagyon várom.
Bár, ez nem igaz. Hiszem még nagyobb erőpróba a kedves írónő által elhagyott apró nyomokból összeállítani a történetet, vállalkozni a lehetetlenre, összerakni a tökéletes gyilkos munkáját.
Hannibal valóban zseniális elme, és a terve maga a mestermű.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS