a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. július 16.

Író: művész vagy mesterember?

Ez a cím: elcsépelt vagy csak simán szörnyű? Rendben, tehát az utóbbi időben - jobbára akaratom ellenére - rengeteg tippet olvastam különféle íróktól (profiktól és amatőröktől), hogy mégis, hogyan kéne írni: szigorú szabályok mentén vagy az ihlet önfeledt mámorában.

Mindenki író, és senki sem az, kivéve a halottakat

A főkérdés megválaszolásával az elsőszámú problémám az, hogy őszintén szólva fogalmam sincs, mit jelent maga az "író" szó, és láthatóan nem vagyok egyedül a problémával. A magyar értelmező kéziszótár például ezt a (véleményem szerint hibás, de legalábbis irdatlanul elavult) definíciót adja:

  • "ÍRÓ Művészet: Professzionális szerző, aki hivatásszerűen hoz létre szépirodalmi szövegeket, nem verses műveket: például elbeszéléseket, regényeket, filmforgatókönyveket, drámai szövegeket."

A meghatározás szerint a ponyvák szerzői, mint a halhatatlan Agatha Christie vagy Arthur Conan Doyle, nem írók, sőt, senki sem az, amíg egy kiadó rá nem bólint busa fejével. És rendben - ez elég bevett dolog, ha valaki nekiáll kardoskodni, hogy Ő Bizony Író, akkor a legegyszerűbb dolog hozzávágni, hogy van-e kiadott műve, és ha nincs (többnyire nincs) akkor tusé. Mert a profi írónak van kiadója. Ez idáig oké. De mindenki író-e, akit valaha kiadattak? A szakácskönyvek szerzői, vagy az "Én, a szexmániás" írója? [Azon a könyvön az életben nem fogom túltenni magam. Ingerem van még a könyv szót is idézőjelbe tenni.] Nyilván nem. A kiadót azért használjunk annak felmérésére, hogy valaki író-e, mert az íróiság kulcsa a szöveg minőségében látszik megnyilvánulni (meg abban, hogy ők nem hoznak létre ilyen szószerkezeteket.) A szótári meghatározás ezt akarja kifejezni a "szépirodalmi" szóval, és erre hivatkozik az ember, amikor kijelenti, hogy az Ulpius háznak inkább munkatársai vannak, mint írói. Az író tehát a jó író, és a rossz író nem író.

A jó írót nem feltétlenül adatják ki. És rengetegszer kiadják a rossz író könyveit. 

Tehát úgy látszik, a vitában az utókor dönt, mint mindig, a győztesek írják a történelmet: rengeteg zseniális alkotás veszett el örökre asztalfiókokban, kandallók tüzében és elektronikus lomtárakban, és szármos fércmű ül a könyvesboltok polcain. 
Amikor még ifjú voltam és bohó és persze, kurvára frusztrált, utáltam könyvesboltba járni. Amióta csak írni tudtam, író akartam lenni, és ahogy végigmentem egy-egy bolt csarnokain, semmi mást nem láttam, mint konkurenciát; fojtogatott annak a tudata, hogyha valaha is kiadják a hülye kis könyvemet, amit én évekig dédelgettem és pofoztam és kismilliószor vízbefojtottam, csak, hogy visszahozzam a halottaiból - ha ezt kiadják, csak egy lesz a polcon ülő végtelen számú kötet közül, egy félresikerült borítóval, egy semmitmondó névvel és remélhetőleg egy tűrhető címmel; de pontosan tudtam, hogy én magam sem venném meg. 
A könyvtárban pedig morbid békét éreztem, mert az ott lévők többségével nem kellett versenyeznem: ők már nyertek, és legyőztek engem nagyon régen.
(Az íróiság esszenciáját sokáig az arroganciában láttam. Aztán felnőttem.)

Nem, tényleg, mindenki ír.

Az irodalmi szféra átalakulóban van, egyre terjed a self-publishing és a POD (Print on Demand), és a szerzői kiadás a reneszánszát éri: a kiadók, ha csak nem kapnak észbe úgy nagyon hamar, végleg kiszorulhatnak az alkotás folyamatából, és mindenki, aki írónak tartja magát, író is lesz - legfeljebb jobban vagy rosszabbul (vagy egyáltalán nem) kereső. 

Ennek ellenére (vagy pont emiatt?) nem szeretem magamat írónak hívni. Annyiban igaz, hogy "mit csinál az író - ír", és hát én írok, de ki a fene nem.* Szóval nem én vagyok az, akinek meg kéne írni ezt a cikket (eszmefuttatást), de én vagyok az, aki megteszi, mert érdekel, ti mit szóltok majd hozzá.

* ugyanakkor nem tudok nem írni, de ezzel sem vagyok egyedül.

Az egész fránya EMBERISÉG ÍR...

...és ez egyszerre kétségbe ejtő és csodálatos. A nyelvészet jelenlegi állása és legjobb tudomásom szerint az emberi nyelvet az állatitól elsősorban a kreativitás különbözteti meg: szőrös kis barátaikkal ellentétben képesek vagyunk elhatárolni a jelent, a múltat és a jövőt, tudunk elvont dolgokról beszélni és hát - tudunk hazudni. 

Olyan, mintha az egész kommunikációs rendszerünk arra épülne, hogy sztorizunk. Tehát sztorizunk. Istenekről, szerelmekről, sosem volt alakokról és arról a mammuról, amit a múltkorjában ejtettünk, és talán nem egészen volt akkora, mint egy hegy, de úgy jobban hangzik. 

A meggyőződésem (pláne a Der Himmel über Berlin ihletett megtekintése óta), hogy mindenkiben él egy külön világ, a legutolsó paraj himpellérben is (hogy szépen fejezzem ki magam), epikus történetek zajlanak mindannyiunkban, és nem csak a saját életünkről és nem csak arról, amit ismerünk. A legtöbbünk el akarja majd mesélni. És sokan le fogjuk írni. 

Az emberiséget néha úgy látom, mint társszerzők tömegét, akivel együtt dolgozunk a saját életrajzunkon (ti. történelem - a maga csúsztatásaival, betoldásaival és orbitális hazugságaival, kitépett oldalaival és letagadott mondataival). A modern irodalom felfogása szerint pedig emellett a szerzők tömege még külön megalkot egy hipertextet, regények, novellák, versek és drámák és levelek irdatlan és megúszhatatlan összességét. Tényleg lehetetlen szabadulni tőle, mert ha egyszer hallottuk, olvastuk vagy láttuk, onnantól már a részünk - és emiatt talán lehetetlen bármi igazán eredetit alkotni, hiszen ebből a keretből képtelenség kitörni.

... írni is fogunk. 

De hogyan fogunk írni? A retekhosszú bevezető után végre úgy tűnik, elértünk a lényeges kérdéshez: az író, legyen profi vagy amatőr, publikált vagy sem, jó vagy rossz: hogyan írjon? (feltéve, hogy profi, publikált és jó író szeretne lenni; amennyiben nem, úgy édesmindegy.) 

Lelkes bloggerektől a szépirodalmi szakikik és az íróistenekig mindenki tanácsokat osztogat, és ahogy észrevettem, ezek lényegében két csoportra oszthatóak: 

  1. Az író mesterember kell, hogy legyen, tudatosan megszerkesztett történettel
  2. Az író művész kell, hogy legyen, és a történet csak így asdfghjklééááoh magától 

Nézzük a pro- és kontrát. 







Az író mesterember

Elsőnek rohadtul utáltam, ha bárki azzal vádolta az irodalmat, hogy a művészeten kívül bármihez is köze van. Aztán ráébredtem, mennyire pontos is az angol playwright kifejezés, melyet az Írók Írójára, Sir Saint William Shakespeare-re is használtak és használnak, és melynek jelentése: színdarabgyártó.

Ha tetszik, ha nem, az irodalmi műveket (darabokat) csináljuk. És néha oda kell nekik sózni a kalapáccsal. 

Fontos észrevétel, hogy az összes professzionális író halálosan szerelmes a szerkesztőjébe. (Chuck Palahniuk Láthatatlan szörnyek című korszakalkotó zseniális és felülmúlhatatlan gyöngyszemében könyvében köszöni meg szerkesztőjének, amiért rendre visszaadta neki a kéziratot azzal a megjegyzéssel, hogy "ez még nem elég jó".)

Tehát, egy könyvet meg kell írni. Aztán meg kell írni megint. És újra. És megint és megint és megint. Addig, ameddig jó nem lesz. A megfelelő szavakat kell üvegcserepekként összeilleszteni, hogy elkészíthessük a tökéletes mozaikot. (És tilos ilyen elcsépelt mozaik-hasonlatokat használni, de értitek.)

Ha már a tilosoknál tartunk: a legtöbben ennek mentén alakítják ki a mesterember-író szabályrendjét. Az angolok azt mondják, ne használjunk jelzőket, a magyar irodalom arra tanít, hogy úgy kerüljük a szóismétlést, mint a pestist, mindenki egyetért a mutasd-ne-csak-mondd szabályban, és hogy ne írjunk hosszú mondatokat, mindig az egyszerűbb szót írjuk le, utáljuk a kliséket együtt és erőst', és ha idegen szó vagy szakkifejezés jön velünk szembe, írtsuk ki irmagostul. 

Ez már csak azért is szuper mert a legtöbb valamirevaló könyv rendre megszegi azeket a szabályokat, amiket az iskolában és különböző írófórumokon gondosan belénkplántálnak. (Próbáld meg azt mondani Jókainak, hogy ne használjon idegen szavakat. Próbáld. Meg.)

Tehát, ha úgy döntünk, hogy márpedig mi megmunkáljuk a' írásunkat e' mint annakarengye', akkor nagyon ügyelnünk kell rá, milyen szabályokat tartunk be.


A legtöbben arra bátorítanak, hogy alakítsunk ki saját szabályrendszert.

Én is ezt vallom. Az ars poeticám az, hogy mennyire utálom hangosan visszaolvasni egy egytől tízig terjedő skálán, amit leírtam. Általában tíz, de aztán megnézem, tehetek-e ellene valamit. 

Professzinális íróink egyetértenek még abban, hogy munkák sorsa a szerkesztésben dől el és teljesedik ki és születik meg és oh la la szerkesztés. És persze, hogy igazuk van, de mindenki utál szerkeszteni, és szerkesztő nélkül nehéz is, ráadásul nagyon időigényes: a történet egyszeri visszaolvasása és javítása még csak bétázás. 

Egy nagyon érdekes gondolat, amivel találkoztam, és ami még ide köthető, az Stephen King munkamódszere, aki azt mondja:

  • "Az amatőr leül és várja a múzsát. A profik szépen dolgozni mennek."

King úr felkel teszem azt reggel hétkor, és folyamatosan ír délig. És utána lehet, hogy kitörli az egészet, de ír. (És King urat senkinek sem kell bemutatni, szóval valamit tud.) 

Ez teljesen logikusnak tűnik: "az író - ír", tehát a legjobb, amit az ember fia-lánya-apraja-nagyja tehet az az, hogy leül és ír, és legfeljebb nem néz közben a monitorra. Töredelmesen bevallom, hogy én is ezt csinálom. Nem megy olyan jól, mint Kingnek, de legalább megpróbálom. 

Továbbá. A tudatos szerkesztés nem csak a hibák kiküszübölését jelenti, hanem egy előzetes tervet, egy vázlatot, egy ívet. Én azt vettem észre magamon, hogyha már a történet címét tudom előre, az egy jó pont, és ha el tudom mondani magamnak, ha csak egy fél mondatban is, mi az a hangulat, amit meg akarok ragadni. Sosem ülök neki egy regénynek, ha nem tudom az elejét és a végét, a közepe pedig jön magától. (Hogy ennek a módszernek mi a végeredménye, az döntsétek el ti, de így legalább haladok minimum napi tíz oldalt, ha szakítok rá időt.)

Elmesélek egy történetet ellenpéldaként is (hát ez - ez nem egy objektív cikk most.) Egyszer régen találkoztam egy lánnyal egy nyári napon, és a levegőnek körteillata volt, a szoknyám pedig örvénylett a szélben a bokám körül, mert akkor még nem ismertem fel, hogy a maxiszoknya nekem némileg előnytelenül áll. A lány a fűben ült, vörös haja volt és felémnyújtott egy füzetet, ugyanis töredelmesen bevallottam neki, hogy én így hát így történeteket írni így néha így igen hát mindig szóval igen hát fanficeket de azért hát na, és ő pedig cserébe elárulta, hogy egy cipőben járunk, és bár most nem tud mutatni magától semmit, itt van nála a vázlatfüzete. Érdeklődve lapoztam bele.
Oké, tehát én a mai napig tartok vázlatfüzetet. Az én vázlatfüzetemben gondosan kalligrafált és vaksötétben felrótt félsorok vannak, mondatok és szókapcsolatok vagy akár csak egy kulcsszó, tétova rajzok meg telerótt oldalak vegyesen, újságkivágások vagy cselekményvázlazok, idővonal és nevek.
Egy hasonlóan és kellemesen kusza, kócos kis noteszre számítottam, aztán lenéztem a spriálfüzet lapjaira.
És majdnem felsikítottam.
Pontról-pontra szedve, sűrűn egymás alatt, ott állt a regény teljes cselekménye, mint egy forgatókönyvben: a párbeszédek helyei, a szereplők pontos, precízen megfogalmazott gondolatai és összegyömöszölt érzelmeik, minden történés, hang és gesztus. Az írás metódusa pusztán annyit jelentett a lány számára, hogy ezt a durva vázlatot úgy-ahogy feltöltötte. A karakterei nem élő szereplők voltak, hanem a báboknál is kevesebbek. (Plot twist: egy, a maga körében őrülten népszerű fanficíróról beszélünk, akinek a nevét pont azért nem említem, mert a legtöbben biztosan ismeritek.) 
Számomra ez a módszer döbbenetes volt és ijesztő, és úgy éreztem, hogy a történetein sem segített. Sőt. Sőt. (Nem szeretek kolleginát kritizálni, még névtelenül sem, de egyszerűen megrázó volt később elolvasni a munkáit.)

Az író művész 

Olvasóként az elragadtatott történeteket szeretem a leginkább. Amatőr íróként (íróféleségként... a fenébe, mit jelent ez a szó?) - na, a lényeg, hogy úgy szeretek írni, ha a sorok csak folynak és fogalmam sincs, mi lesz a következő sorban vagy akár a következő oldalon, ha a saját szavaim szétrombolják a terveimet, és meglepnek és becsapnak és túlhatnak rajtam. Nem szeretek jelen lenni, amikor írok, nem szeretem tudni, mit csinálok, a legjobb, ha közben néma vagyok és süket, és majd felébredek a szerkesztésnél.

Ennek természetesen van egy súlyos hátulütője is. Először is, a profi írók közül feltűnően senki nem dolgozik kizárólag így. Másodszor, most a legszívesebben megmutatnám a régi munkáimat intő példaként, de kicsit ööö, megsemmisítettem őket, mert hát borzalmasak.

A legtöbben úgyis biztos találkoztunk már ilyen fanfictionnel (főleg magyaroknál - angolszász területen ez nem divat.) Az író elkezd dagonyázni a saját szavaiban. Fürdik bennük. Pancsol. A történet pedig szépen belefullad. 
Olyan ez, mint egy rossz szerelmi film: látod, hogy az író aztán rohadtul bele van zúgva ebbe a történetbe, de azt nem érted, nem tudod, miért: mert nem mutatja meg. (És részemről utálom látni az írót olvasás közben. Engem nem ő érdekel, hanem a története. Erről elég hosszan tudnék szenvelegni, de ez egy elég szubjektív véleményem.)
A másik véglet pont a fennen említett angoszász szokás, amelyben az írás pusztán dokumentáció, olyan, mint egy kitűnően megfogalmazott iskolai dolgozat: és ez és ez és ez történt ebben a sorrendben, miközben ő azt érezte és azt gondolta és azt mondta hogy hogy hogy. 






A legnagyobb és legteljesebb epifánia is megkívánja a szerkesztést, és szerintem az írótársadalomnak itt kéne szigorú tekintetét a költőkre vetni mert ők, na ők aztán rohadtul tudják, mit csinálnak, a költők tudják, hogyan kell írni, jobban, mint az írók: az őket feltépő, szétszakító és leigázó gondolatokat és érzelmeket is sorokba és strófákba és esetleg ritmusba és rímekbe kényszerítik, vagy azoknak a vákuumába, hiányába, ha nem is veszik észre, a versük mindenképpen szerkesztett lesz, a szabadvers és a slam-poetry is.

Az író egy különös állatfaj 

Mesterember és művész. Behatározhatatlan, megfoghatatlan, különleges és semmilyen szó-szobrász, és ott liheg minden utcasarkon. Cserna-Szabó András találó megfogalmazásában:

  • "Nincs az az elismerés, ami az írót, ezt a hiú dögöt kielégítené. Nincs az a seggnyalás, ami után ez a nyughatatlan, önimádó jószág elégedetten hátradőlne." 

Az idézet rávilágít arra, amit én az "író" meghatározásában a legfontosabbnak tartok, és amit John Green némileg kedvesebben fogalmaz meg Cserna-Szabónál:

  • "Books belong to their readers" - "A könyvek az olvasóikhoz tartoznak."

Szerintem - végeredményben - az olvasó teszi az írót íróvá. 
Az a szöveg él, amit olvasnak, az a történet él, amit továbbmesélnek egymásnak. 
Az írói az olvasói által lesz író, mert ők megjelölik őt a mesélőjüknek és meghallgatják, amit mondani akar. 

Szóval köszönöm, hogy elolvastátok ezt a cikket (vagy átfutottatok rajta),
 és ezzel értelmet adtatok neki; 
és köszönök minden alkalmat, amikor elolvastátok valamelyik történetemet, 
mert ezzel tettek 
(publikálatlan, 
amatőr,
 gyakorló, 
fűzfaágról
 szakajtott, 
de 
büszke) íróvá.




22 megjegyzés:

Doctor Tacchan írta...

Miért nem tudok értelmes választ írni? Zseni vagy, na. Ezt így megírni.
(TÉNYLEG ZSENI VAGY)
Más: az utolsó sorokban tteljesen olyan, mintha elbúcsúznál. o.o

Reisuto írta...

mert hajnal háromkor írtam, lementettem a vázlatokhoz és mentem aludni ;3; Örülök, hogy tetszett, köszönöm, hogy elolvastad!

Green Sphinx írta...

Tudom, hogy azt szereted a legjobban, ha egy történet csak átsuhan rajtad, és nem is vagy jelen a megírásánál. Én ettől egyenesen rettegek. Ha egy történetet képes vagyok úgy megírni, hogy egyszer sem akadok meg, egyszer sem kell elgondolkodnom, vajon ez a mondat ideillő-e és egyáltalán nem kellene-e kitörölnöm az egészet, akkor általában valami baj van vagy velem, vagy a történettel. Próbáltam, őszintén próbáltam, de pár sor után muszáj volt visszatekernem és újra átolvasnom amit írtam. És volt mit javítanom rajta, annyi szent. Valószínűleg ez a tapasztalatlanságom hibája, vagy egyszerűen lusta vagyok a szerkesztéshez. Nem szeretek megszabadulni a soraimtól, éppen ezért olvasok mindig vissza, mert ha a szerkesztéskor ébredek rá, hogy az egyik ötletben alapból van egy hiba, és azzal a hibával öt oldalt rontottam el, annak nem nagyon szoktam örülni.

Sokat töprengek azon, hogy én igazából szeretek-e írni. Folyamatosan attól félek, hogy az írás a szokásommá vált, és csak kötelességből csinálom. Mégis élvezem, amikor valami meglepő és váratlan ötletem támad, amiről tudom, hogy meglepheti az olvasót. És élvezem továbbgondolni és történetet alkotni belőle. Hatni akarok másokra, és valamiféle reakciót akarok kicsikarni belőlük: legyen az sírás, nevetés, levegőbe öklözés, asztalra csapás vagy csupán egy gondolat. Egyet kell értenem veled, az írót az olvasók teszik íróvá, és a könyv az olvasókhoz tartozik.

Én alapvetően a mesterember vagyok, de nem mindent tervezek előle. A leírásokat, a karakterek érzelmeit szerintem lehetetlen előre kigondolni/lejegyzetelni, néha pedig egyenesen elkanyarodom az eredeti történettől és azt írom, ami éppen eszembe jut. Ezt én is imádom.

Zsanett írta...

Imádom a cikkeidet *3*
Most pedig megpróbálok valami értelmeset összehozni. Nagyon érdekes kérdést vetettél fel, hogy ki író ki nem, és hogy miért, mitől író az író, és egyáltalán mi az?
"A magyar értelmező kéziszótár például ezt a (véleményem szerint hibás, de legalábbis irdatlanul elavult) definíciót adja:

"ÍRÓ Művészet: Professzionális szerző, aki hivatásszerűen hoz létre szépirodalmi szövegeket, nem verses műveket: például elbeszéléseket, regényeket, filmforgatókönyveket, drámai szövegeket."

Nem és nem és nem. Egyet értek veled, ez egy elavult megfogalmazás. És már ott kezdődik a dolog, hogy mindennek a jelentése is változik az idővel. Lehet hogy 100, vagy 50 évvel ezelőtt xy még ezt jelentette, de ma már egészen mást. A jól megszokotthoz meg nem merünk hozzányúlni, mert az "szentségtörés" (Jó ez lehet túlzás, de nekem egy eléggé begyepesedett magyar tanárom volt, aki két-három éve minden évben elmondja hogy na majd most nyugdíjba megy. És hát na VELE aztán vitatkozhatsz mert eléggé makacs.)

Mert hát író. Mit is jelent ez igazából? Mert mindenki ír, igaz nem mindegy mit. És valaki akkor is lehet író, ha csak 1-2 ember olvassa a munkáit, vagy egy kisebb csoport, vagy az egész világ? Szerintem az is író, aki nem mutatja meg a munkáit. Igaz nem híres, lehet el sem ismerik, de író. Mert egy olvasója biztosan van, és ha csak saját maga szereti az írásait, én azt mondom ő már író. (azt nem hogy jó vagy rossz-e, ahhoz valóban több ember kell, hogy eldöntse) És nem mindegy, hogy mit ír valaki. Mert valóban, a szakácskönyv (és az ilyenek) szerzője szerintem sem író. És szerintem is mindegy, hogy kit adtak ki, vagy kit nem, mert aki igazán jól ír az fennmarad.

"A jó írót nem feltétlenül adatják ki. És rengetegszer kiadják a rossz író könyveit. " Ó igen, az örök probléma. Ráadásul vannak olyan kiadók, akik olyan baromságokkal tele lévő könyvet kiadnak hogy sikítva kiszaladnék a könyvesboltból mikor beleolvasok egy olyanba. Mondok példát: anyum vett egy szakácskönyvet és mindent a recept szerint csinált, és nem lett jó a süti. (Nem egy mesterszakács, de tud főzni.) És akkor ez most kinek a hibája is? Másik eset: a családunk női tagjai nagyon szeretnek pszichológiai könyveket olvasni. Egyszer olvastam egy ilyen könyvet, és a könyvben önmagának mondott ellent a szerző és rengeteg hülyeséggel volt tele. Igaz, hogy főleg az ilyen típusú könyvekkel van a legtöbb probléma, mert senki sem tudja mi az igazán helyes a szellemi téren, de ezzel is alátámasztom, hogy attól hogy valakit kiadnak, még EGYÁLTALÁN nem biztos hogy jó a könyve, sőt az sem hogy ő író-e egyáltalán. Bárki össze tud dobni pár emelkedett mondatot, és kitölteni a maradék helyet minimalista képekkel (ejj de utáltam ezt a könyvet, ráadásul állandóan önmagát ismételgette, na jó itt hagyom abba )

"Amikor még ifjú voltam és bohó és persze, kurvára frusztrált.." Ezen nagyot nevettem :D Egyébként én imádom a könyvesboltot. Egy egész hetet el tudnék ott tölteni csak azzal, hogy járkálok és nézelődöm.
"a kiadók, ha csak nem kapnak észbe úgy nagyon hamar, végleg kiszorulhatnak az alkotás folyamatából, és mindenki, aki írónak tartja magát, író is lesz" Egyetértően bólogattam végig amíg olvastam a cikkedet.

Zsanett írta...

"A meggyőződésem (pláne a Der Himmel über Berlin ihletett megtekintése óta), hogy mindenkiben él egy külön világ, a legutolsó paraj himpellérben is (hogy szépen fejezzem ki magam), epikus történetek zajlanak mindannyiunkban, és nem csak a saját életünkről és nem csak arról, amit ismerünk." Én is így vagyok ezzel, mert mindenkinek van egy saját világa, és minél jobban megfigyelek egy embert, annál több mindent látok meg ebből a világból. Nem tudom meg mondani, hogy a többi ember világa milyen, de megnyugtat a tudat, hogy nem tartanak hülyének, vagy antiszociálisnak, ha azt mondom, hogy van egy saját világom. (a legtöbben) És egyelek meg ez már olyan régen megfogalmazódott bennem, de csak ennyi, ott volt de nem mondtam, nem mertem, és te meg csak így tök lazán felrakod a világnak. *Megölellek jó? Akkor is ha nem jó.*
"(ti. történelem - a maga csúsztatásaival, betoldásaival és orbitális hazugságaival, kitépett oldalaival és letagadott mondataival)." Arrgh töri, drága töri. Most írnék ide még egy monológot, de még csak a cikk felénél sem vagyok úgy hogy inkább nem.
"Az író mesterember kell, hogy legyen, tudatosan megszerkesztett történettel
Az író művész kell, hogy legyen, és a történet csak így asdfghjklééááoh magától" Igazából én mindig is az aranyközépút elvét vallom. Ha a kettő között maradsz abból sosem jöhetsz ki rosszul (vagy csak ritkán). De ahogy már megírtad, szerintem is mindenkinek megvan a maga folyamata, úgy ahogy az életben, vagy bármiben amit csinál. Ha nem úgy csinálja ahogy neki jó azt nem fogja élvezni, és valószínű, hogy nem is lesz jó a végeredmény. Az alkotás folyamata egy olyan dolog, amit (szerintem) nem lehet irányítani.
"Az angolok azt mondják, ne használjunk jelzőket, a magyar irodalom arra tanít, hogy úgy kerüljük a szóismétlést, mint a pestist, mindenki egyetért a mutasd-ne-csak-mondd szabályban, és hogy ne írjunk hosszú mondatokat, mindig az egyszerűbb szót írjuk le, utáljuk a kliséket együtt és erőst', és ha idegen szó vagy szakkifejezés jön velünk szembe, írtsuk ki irmagostul." és megint csak nem. Ha neked úgy tetszik akkor legyen a történetben jelző, vagy szóismétlés, vagy idegen szó. (Vagy bonyolult szó, nem tudom de én mindig is imádtam a bonyolult szavakkal ékesített mondatokat. Különlegesebbé tették, szóval szerintem csak nyugodtan (amíg értelmezhető addig) használni. És arra is sok példa volt már, hogy egy klisé köré épült a történet, de olyan jól meg volt írva, hogy nem érdekelte az olvasót. (szerelmi történeteknél sokat tapasztalom)
"A legtöbben úgyis biztos találkoztunk már ilyen fanfictionnel (főleg magyaroknál - angolszász területen ez nem divat.) Az író elkezd dagonyázni a saját szavaiban. Fürdik bennük. Pancsol. A történet pedig szépen belefullad." Ó igen, nagyon de nagyon nem szeretem az ilyet, mert se eleje se vége és amikor elolvastad rájössz, hogy még ha volt is valami története, igazából nem történt(!) semmi, csak jöttek a nagy szavak és is ki is fullt az egész. És annyira feldühít, hogy már öt perce folyamatosan azt olvasom hogy X mennnyire naagyon szeretteee y-t.
"látod, hogy az író aztán rohadtul bele van zúgva ebbe a történetbe, de azt nem érted, nem tudod, miért:" na igen.

Zsanett írta...

"John Green :Books belong to their readers" Ez a lényeg. És olvastam valahol, hogy az az igazán jó író, aki azért ír, hogy átadja az élményt az olvasónak. A másik idézetre pedig azt mondom, hogy bár nem írok, de én még SOHA nem voltam teljesen elégedett egy rajzommal sem, és valószínűleg nem is leszek, mert ahogy fejlődök az idővel, egyre jobban és jobban megy, mindig tudok jobbat. És ezért ha valamit abban a pillanatban áttörésnek tartok egy vagy két hét múlva már csak egy jó rajz lesz ami nem tökéletes. Mert ezen már tudnék javítani, meg ezen is meg ezen is, szóval sosem lesz tökéletes. semmi.

És amúgy ezt a véleményt, amit itt írok már egy órája, nem tartom jogosnak mert én nem írok. Eddig mindig úgy voltam vele, hogy én olvasok. pont. De ahogy itt leírtad ezt az egészet, késztetést érzek rá, hogy én is alkossak valamit, ami tetszik valakinek. Ha nem is elsőre vagy másodikra, de szeretnék próbálkozni.
"Az amatőr leül és várja a múzsát. A profik szépen dolgozni mennek."
És itt mélyen elszégyellem magam amiért egész eddig, egész egy és fél hónapja csak tespedek.
Holnap első dolgom lesz alkotni, és majd egyszer, valamikor amikor elég erőt érzek magamban írok is valamit, amit kiteszek :) Köszönöm a cikket.

Ui: Hogy csinálod, hogy mindig ezeket az érzéseket váltod ki belőlem a cikkeiddel? Mindig dühös leszek, és előtör belőlem a vágy hogy most CSINÁLNI fogok valamit! És komolyan, a cikkeid alatt megtanultam értelmes (vagy legalább is összeszedett) kritikát írni, hosszan, és úgy hogy ne vesszek el a közepén. És némileg jobban kifejezni azt amit mondani akarok. Szóval ezt is köszönöm.

"Én, a szexmániás" írója? [Azon a könyvön az életben nem fogom túltenni magam. Ingerem van még a könyv szót is idézőjelbe tenni.] (Még sosem hallottam erről a könyvről, miért akasztott ki ennyire?)

Ez volt életem leghosszabb kommentje. Te jó ég.

Reisuto írta...

Ó, az ember suhanás közben is visszaolvassa a mondatait újra és újra és újra, csak egyszerűen anélkül, hogy felfognád, hogy ez hozzád tartozik és te írtad, egyszerűen csak ízlelgeted, amíg elég édes vagy elég keserű nem lesz. Az eredményeket látva a világon semmi baj nincs a te tudatosabb módszereddel, hidd el :3 Az idegesség viszont a kreativitás gyilkosa (két napja nem tudok hozzányúlni a Revü...-höz, mert egyre biztosabban érzem, hogy az utolsó fejezetet gépelem, és nem akarom, hogy vége legyen.)


Azt érdemes csinálni - és csak azt - amit szeretsz és ami örömet ad, de nem hiszem, hogy ez a kettő olyan tiszta érzés lenne; és az alkotásnak mindig része a pusztítás is, tehát (szerintem) az íráshoz rengeteg harag is kell és elkeseredettség. Nehéz kérdés.

Reisuto írta...

Jaj de szép hosszú komment - nagyon szépen köszönöm, érdekes volt elolvasni ;u;

"És arra is sok példa volt már, hogy egy klisé köré épült a történet, de olyan jól meg volt írva, hogy nem érdekelte az olvasót." - én személy szerint kifejezetten szeretem azt csinálni, hogy fogok egy orbitális klisét, és megnézem, mit lehet kihozni belőle; sőt, elég sok kedvenc könyvem magja és lecsupaszított lényege hangzik közhelynek - az számít, mit építesz köré.

Nem gondolom, hogy a véleményed irreveláns lenne, csak mert nem írsz: olvasó vagy, és őszintén úgy gondolom, hogy az irodalomban nekik van a legnagyobb hatalmuk. Ráadásul magad is alkotsz a rajzaiddal (és azt már láttad hogy én meg mennyire BRUTÁLISAN nem tudok rajzolni, szóval mindenki másban jó... és cserében valami másban nagyon rossz. :D [ezzel nem az írástól akarom elvenni a kedved - jó a fogalmazókészséged, szerintem izgalmas lenne látni, mire vagy képes!])

Az, hogy sose legyél elégedett a munkáddal, szerintem a siker kulcsa. (Mozart nem értene velem egyet, de így jártunk). Ha nekem akkor is tetszik a történet, amikor ide felrakom, akkor rögtön tudom, hogy valami baj van. Látnom kell a gyengébb és az erősebb részeit, tudnom kell, hogy többre is képes vagyok és hinnem kell, hogy legközelebb jobb lesz; újra és újra meg kell ugranom a lécet, amíg még van erőm elrugaszkodni, és mindig magasabb és magasabb célokat kell kitűznöm. Azt hiszem, egyedül így van értelme, akkor is, ha cseszett nehéz.

Az "Én, a szexmániás"-nak guglizz utána és megérted :D Nem, nem olvastam ki. De amennyit láttam belőle az egy életre elég volt. Pesten minden ki van vele plakátolva, az évtized botránykönyveként hirdetik. Ulpius.

p.s. Ha tudom hogy ilyen lelkesítően hatnak a szónoklataim, legközelebb írok egy tárcanovellát arról hogy miért feltétlenül szükséges az emberiség és a kulrúta előrehaladásának szempontjából, hogy frissen sütött pitéket küldjön mindenki a lakcímemre, hátha bejön. :D

Morgen írta...

Szerintem neked cikkeket kéne írnod. Ne érts félre, a történetek is zseniálisak, de a cikkeid...! Annyira egyedi a hangvételük, és nagyon jól meg tudod fogalmazni - esetünkben a mai feltörekvő, fiatal palánták problémáit. Azt kell mondjam, tökéletesen egyetértek. Én inkább azok közé tartozom, akik senkinek nem mutatják meg az írásaikat, sőt, még a barátaim elől is dugdosom őket. Ha bárki közelít, egy szempillantás alatt el is rejtem a füzetet az előzetesen kigondolt, marhára rafinált terv alapján. A legrosszabb pedig, hogy nekem ez így jó. Néha komolyan azt hiszem, velem van valami komoly probléma, ugyanis rengeteg embert ismerek, akik nagyon durván eldicsekszenek azzal, hogy írnak. Sajnos olvastam is ezeket a műveket...
Egyébként ez volt a kedvenc részem:
"Az író művész kell, hogy legyen, és a történet csak így asdfghjklééááoh magától"
Ezzel be is fejezem, mert vagy ott lyukadok ki, hogy magamat analizálom, vagy ott, hogy a te zsenialitásodat magasztalom.

waywardHedgehog írta...

És elveszett a hozzászólásom, de nem baj, mert azt muszáj megírnom, hogy az ilyenek miatt is szeretek most már a blogra járni. Még ilyet, bármikor!:)
Egyébként nagyjából egyetértek veled. Sokat gondolkoztunk tollforgató barátosnéval hasonlókon, és nagyjából ugyanitt lyukadtunk ki. A végső gondolatod irodalomtudományból ismerős, ami pont ezek miatt volt az egyik kedvenc (töltelék)tárgyam, szóval...:)
Másrészt: amit írtál, a vázlatfüzetről. Én a Másik Lány módszerét biza többször is próbáltam, és csúfosan kudarcot vallva tértem vissza a nem picit absztrakt kivitelezésű vázlatoláshoz. Ami átláthatatlan, hosszútávon káoszt eredményez, mégis a lehető leginkább magától értetődőbb. Pedig belegondolva lehetne eredményes, Balzac-ról például abszolút el tudom képzelni, hogy hasonló módszerrel dolgozott. Simán lehet ez is olyasmi, ami az ember egyéniségétől függ, és hat a stílusára.
Harmadrészt a szabályokról: nekem mindig az egyik HP-könyvben olvasottak jutnak eszembe, hogy csak óvatosan hágjuk/lépjük át. De azért lépjük~ Mármint, a legtöbb író, akit isteni piedesztálra emeltem magamban, azért érdemelte ki az elfogult rajongásomat, mert valamivel kiemelkedett a többi közül. Egyedi. Ha mind betartanák a szabályokat, hova tűnnének a kedvencek? (Lö drámai klisé-kérdés függ a levegőben.)
Ez az "Én, a szexmániás" amúgy számomra az utolsó strigula volt, ami eredményes elődeivel együtt elérte, hogy a metróablakban reklámozottságra úgy tekintsek, mint a legnagyobb gyalázat és elrettentés, ami könyvet érhet.
Nem tudom, mi mást is akartam még írni, pedig biztos volt valami. Ja, igen: gondoltál már rá, hogy valamilyen magazinnak is írj cikkeket?:) Akár netes, valamelyik színvonalasabb, passz. De szívesen olvasnánk, szerintem mondhatom többünk nevében.:)

Chu~, polaris

Reisuto írta...

Érdekelne az önanalízis és őszintén szólva, az írásaid is - de teljesen megértem, hogy az ember szívesebben dugja néha az asztalfiókba, amit alkotott. Hihetetlenül nagy a nyomás, és a 21. század obszesszíven közösségi életformájában kikerülhetetlen, hogy ha azt mondod, "író vagyok", azzal azt jelentsd ki, "az író közösség tagja vagyok", és tudd, hogy rögtön több ezer vagy akár milliós tömeggel kezdnek összehasonlítani. Nekem az segített rengeteget, hogy megpróbáltam (és a mai napig próbálom) nem másokhoz, hanem magamhoz mérni magamat, ami talán nagyon sablonos, de nagyon hatásos. Már csak a blog korábbi bejegyzéseihez lapozva is látom, hogy mennyit fejlődtem egy év vagy akár csak pár hónap alatt, és ez rengeteg erőt ad, mert tudom, hogy előre haladok. Szerintem néha talán megéri egymás mellé tenni azokat a rejtegetett műveket és átolvasni őket - nem, mintha a kritikusod lennél vagy az olvasód lennél, hanem mint a teremtője azoknak a munkáknak, és elnézni, hogyan éltek tovább és hogy cseperedtek fel. :3

Reisuto írta...

A blogspot kommentelésnek egyetlen szabálya van, és az ez: ctrl+a & crl+c MINDEN. hozzászólás. elküldése. előtt. Nekem még a válaszaimat is benyeli, aztán meg anyázhatok a szabad égre.
Nagyon megtisztelsz azzal, hogy érdemesnek tartasz egy szélesebb körű publikációra is, de azon túl hogy baromi gyáva vagyok és nem merek túllépni az amatőr blogom komfortzónáján, azon kívül még pluszban baromi gyáva vagyok, és nincs cikkírói képesítésem. Az pedig rengeteg fegyelemet kíván. Az, hogy arról, ami eszembe jut, rantelek pár oldalon át nem ér fel annak a kihívásához, hogy egy megadott témához megadott szókeretben megadott időn belül dolgozzak, és szerintem nem is tudnám (színvonalasan) teljesíteni. Egyelőre jó ez így, merész nagy álomnak pedig megmarad egy saját könyv (e- vagy hagyományos kiadónál publikálandó) megjelentetése még mielőtt lediplomázok. Van két évem (juhhú?)

Lianne H. írta...

Áldom a napot, amikor rábukkantam a blogodra, ami így visszagondolva elég vicces, mert emlékeim szerint a Sherlock-Watson páros okozta szexuális frusztráltságomat akartam levezetni olvasás segítségével, és nem gondoltam volna, hogy majd az írói lét kérdésén is merenghetek.
Amit te csinálsz, az egyszerűen zseniális!
"Nincs az az elismerés, ami az írót, ezt a hiú dögöt kielégítené. Nincs az a seggnyalás, ami után ez a nyughatatlan, önimádó jószág elégedetten hátradőlne."
Azért próbálkozni lehet, na... :)

"Annyiban igaz, hogy "mit csinál az író - ír", és hát én írok, de ki a fene nem.*
* ugyanakkor nem tudok nem írni, de ezzel sem vagyok egyedül."
Na igen, megpróbálhatnék szenvedni az öndefiníciómmal, hogy mit is csinálok tulajdonképpen, mert ha elkap a hév, akkor képes vagyok azt mondani magamnak, hogy márpedig én író vagyok, máskor meg "hátőizé írogatok ezt-azt", az viszont biztos, hogy nem tudok nem írni. Ha nem írom le azt, ami adott alkalommal a fejemben zakatol, akkor úgy érzem, a saját mentális egészségemet (feltéve, ha van egyáltalán olyanom) veszélyeztetem, mert a való életben is szétcsúszom írás nélkül. Úgy tűnik, ha már nincs semmi káros szenvedélyem, valami függőség mégiscsak kell.
Úgyhogy írok, és blog formájában publikálom, aztán amíg van aki olvassa, addig folytatom lelkesen.

"Az ars poeticám az, hogy mennyire utálom hangosan visszaolvasni egy egytől tízig terjedő skálán, amit leírtam. Általában tíz, de aztán megnézem, tehetek-e ellene valamit."
Ezt azt hiszem én is alkalmazni fogom, már régebben is elhatároztam a dolgot, hogy felolvasom magamnak, vagy másoknak, de néhány oldal után mindig alábbhagy a lelkesedésem. Na de majd mostantól!

Nagyon szívesen olvasnék még tőled írással kapcsolatos témákban! :)

Reisuto írta...

Nagyon szépen köszönöm ヽ(*゚ー゚*)ノ

És egyetértek azzal, hogy az írás durván addiktív. Egy teljesen terméketlen nap után is képes vagyok felkelni és a vaksötétben sorokat kaparni egy füzet lapjaira. Néha fogalmam sincs, miért csinálom, mit akarok elérni vele vagy van-e egyáltalán értelme, de tényleg nem tudom nem csinálni, pedig rengetegszer föl akartam már adni.

Reyklani írta...

Esküszöm erre az elején még volt egy értelmes és normális válaszkezdeményem, de aztán elbarangoltam és mire visszatértem, elfelejtettem, hogy mit is akartam. Úgyhogy most kezdem előről. Igazából fáradt vagyok már egy cseppet, szóval nézd el a ködösebb részeket.
Szóval mostanában döbbentem rá, hogy pontosan mit is takar az, hogy írónak lenni. Mármint annak a valakinek, aki leül, megfogja a tollát, írógépét, billentyűzetét és alkot valamit. Az egyserűség kedvéért, hívjuk amatőr írónak, vagy kezdeménynek, mert már én is belekeveredtem. Visszaérve a fősodorba, egyik nap, miközben csak úgy voltam el a semmibe, rájötem, hogy micsoda felelősség is ez. Mert szerintem egy író egy világot mutat be. VAgy ezt a világot, hogy ő milyennek látja. És ez nagy felelősséggel jár, mert amikor kézbeveszed és elolvasod te is fejlődsz, gyarapodsz általa. Én azt vettem észre, hogy minél több könyvet olvasok, annál szélesebb lesz a látóköröm és több szemszögből is meg tudok mvizsgálni egy helzetet. ez persze néha igazán bosszantó, de azért jó, hogy nem csak egy nézőpontom van.Bár a világot így sem lehet megérteni, de hát próbálkozni mindig lehet.
Szóval felelősség, mert ha nem olyan képet adsz, vagy nem hiszed el, hogy az a kép, amit adsz az jó, vagy tetszik szóval nem érezni benne azt, hogy azt örömmel alkottad, akkor fújhatjuk az egészet. És persze ettől még nem lesz valaki híres, de legalább akkor is adott valamit. Megcsinálta. Hátra ugyan nem dőlhet, mert hát ki képes arra, hogy hátradöljön, mikor nem is biztos, hogy látják mások is a munkáját, de valamit akkor is hozzátette a világhoz. Tehát oda akarok kilyukadni, amit már te is melítettél, hogy egy író nem a publikálástól lesz író, hanem attól, ha úgy adja át a benne élő világot, hogy ne őt magát, hanem azt lássuk, amit át akar adni.
Nah ez szép kacifántos lett, és még az sem biztos, hogy én értem.
Na de igen, visszatérve a cikkedhez, vagyis ahhoz a gondolatsorhoz, amit elindított bennem, mert köze nem igen van hozzá (megint). Ha tehetném és ha sok pénzem lenne én létrehoznék egy kiadót, ami valóban a rejtett tehetségekkel foglalkozik és istápolja, tereli és kiadatja őket. Rohadt nagy szükség lenne egy ilyenre, mert egész egyszerűen gyalázat, hogy minden utolsó, mondvacsinált, és-nem-részletezem-mert-a-nyomdafesték-lekopik-milyen botránysztárocskák adják ki a seggem lyukát se érdeklő életüket (bocsánat a kifejezésért. Nem szokásom káromkodni, de ez mindig kihoz a sodromból). És ezt nevezik könyvnek.
Aki pedig valóban tehetséges az megy a süllyesztőbe.
Na de ezt sürgősen abbahagyom, mert elemegyek rossz irányba.
Nekem megvan az a furcsa szokásom, hogy először leírom füzetbe, és aztán gépelem át, ami persze fárasztó, viszont valami okból kifolyólag működőképes. Jah és előszeretettel játszom a leír-áthúz, leír-áthúz játékot, mert tollal dolgozok, és akkor jövök rá, hogy amit leírtam az valójában bűnrtossz, mikor már késő. Ezért aztán oldalak vannak áthúzva ikszekkel. A másik meg az, hogy nekem a füzetem gyakorlatilag kódolva van, mert azt emberfia el nem olvassa rajtam kívül, így aztán nem kell attól félnem, hogy bárki is meglátja az aktuális feces kirohanásaimat. Némelyiket én se szívesen olvasom vissza, mert nagyon Úrsiten ez miért? hatású. Tehát a jegyzetfüzet eléggé egyén függő holmi.
Magáról a folyamatról én csak annyit mondanék el, hogy valóságos sztárallűröket fejlesztettem ki hozzá. Képes vagyok órákig azon keseregni, hogy elég jó-e, vicces-e, szomorú-e, megfelelő-e és izé. Persze miután csak leírtam, mert közbe valahogy tetszik. Ebből vagy aztán az lesz, hogy kuka, vagy a net, mert tényleg csak hisztizek. Ezt nem tudom, hogyan vagy mikor fejlődött ki bennem, de remélem nyugodt mértékre csökkentem, ahogy a féltékenykedésemet. Volt egy korszakom amikor mindegy mit vettem kézbe, elsárgultam az irigységtől.
A cikked pedig megint jól sikerült, megint nem ragaszkodtam hozzá szervesen, és remélem azért nem untattlaka halálra. (én néha szoktam magamat. Bár ez nehéz kérdés. Néha túl sok a hang a fejemben)

Reisuto írta...

"Úgy adja át a benne élő világot, hogy ne őt magát, hanem azt lássuk, amit át akar adni." - ezt annyiban vitatnám, hogy vannak lebilincselő önéletrajzi, vagy önéletrajzi ihletésű munkák; fanfiction esetén viszont tényleg baromi zavaró.

Sok alapítványi kiadó jött már létre mentsük-meg-a-kallódó-tehetségeket jelszóval, de a probléma az, hogyha a kiadóban ugyanaz az x számú személy dönti el, hogy melyik kallódó tehetség valóban tehetséges és melyik nem, akkor ugyanott tartunk, mint a sima kiadónál: egy szűk közösség mércéje szerint kapjuk a kilóra mért irodalmat. Én személy szerint a self publishingban látom a jövőt: ott az író csinál mindent, marketingtől a borítóig, neki kell olvasókat toboroznia és bevonzania a saját körét. (Persze itt elcsúszhat a dolog azon, hogy aki jó író, de rossz PRos, az megint sehol nem tart; viszont aki jó író és el is tudja adni magát, az baromi jól jár, már csak anyagilag is - a self publishing 90-100%-ot hoz, a hagyományos kiadás 15-20%-ot.)

A vázlatfüzetes írást én személy szerint azért szerettem/szeretem, mert a szóismétléseket könnyebb kiszúrni, és jobban átlátható cselekményhálót lehet szerkeszteni regényekhez például; a hátrányának azt tartom, hogy amíg az ember ott átolvassa, kihúzza, átírja, letisztázza, aztán begépeli, átolvassa, tisztázza, szerkeszti - a végére többnyire már baromi mesterkélt lesz. (A gépes szerkesztésnél az ember vagy három oldalt töröl egészben, vagy csak három szót, legalábbis én ezt vettem észre magamon)

Kamane Mitsuki írta...

Igazán kellemesre sikerült ez a nem túlzottan objektív cikk. Valójában a szubjektivitás nem ment a rovására, sőt! Azt hiszem, ha nem csempészhetted volna bele az egyéniséged, a véleményed, úgy önmagadat mindenestől a sorok közé, nem is lett volna az igazi.

Az írók problémája szerintem lényegében kb. a kőkorszakból fakad. Bár akkor még nem létezett a modern értelemben vett "írás", de valahol el kellett kezdeniük a dolgot. Egyszer valaki elmesélt a másiknak valamit, ezt ő érdekesnek találta, erre az ötletgazda fogta magát és levéste. Ennyi. Ha ő nem író, akkor ki az? Van ötlete, közönsége - még, ha csak egy emberről is van szó.
Nyilván sokan kezdenek el belső késztetésből írni, de azt hiszem a legtöbbeknek (a legtöbbünknek) szüksége van egy kis ösztönzésre. Csak pár szóra, hogy amit csinál, talán nem égetnivalóan rossz, lehet mégsem érdemes mindenestől kitörölni. Elfogadja magában, hogy ez a késztetés beteljesíthető, hogy képes megalkotni valamit. Lehet ez eltervezett, vagy akár spontán, nem számít.

Régen egy szép levelet megfogalmazni, majd gyöngybetűkkel lekörmölni, már majdnem az írás művészetét súrolta. Gondos tervezést, precizitást igényelt. Persze, ez mára már majdnem kihalóban van, lesüllyedtünk az írásjelek nélküli chat és az automatikus helyesírás ellenőrző szintjére - tisztelet a kivételnek. DE még így is, igaz ami igaz, mindenki ír, csak nem tűnik fel nekik. Ez alapvetően nem baj, csak sokszor az sem veszik észre, hogy szükségük van az írásra. Mi is lenne velünk betűk nélkül? Valahogy, nem lenne az igazi.

Az írás miértje és hogyanja mindig érdekes kérdéseket vet fel, kiváltképp ha ezeket összekapcsolva vizsgálgatjuk. Szerény személyem is vázlatolást használ, de annak több fajtáját, és azoknak a felét legalább a fejében tartja. Hosszabb történetek esetén szeretem lerajzolni a szereplőket, megálmodni a helyszíneket, lejegyezni a háttértörténeteket és kapcsolatrendszereket, valamint alaposan kigondolni a fordulópontokat. Ezekre szépen rásimul a karakterfejlődés, majd maga a történet. Nálam. Néha.
Persze sokszor írok "hirtelen felindulásból", mikor igyekszem megragadni az adott pillanatot, vagy egy éppen szikraszerűen fellobbanó történetet a fejemben. Ezek sokszor kaotikusabbak, allegorikusabbak és tömve vannak a kihagyhatatlan szimbólumokkal, néha egy-két groteszk vagy irreális szókapcsolatot is sikerül beletűzni. Ezek pont ezért szépek. Nem tökéletesek, kicsit karcosabb a felület, tüskésebbek a szavak, homályosabbak a részletek. Szerkesztgetés nélkül előfordulhat, hogy a stílus kedvelőinek is nehezebben érthetőek, de érzésem szerint egy ínyencebb, elgondolkodtatóbb falatért ez megbocsátható.

Az írás mivolta és besorolása szerintem örök rejtély marad, mint ahogy a művészet és a munka elhatárolása is nehéz kérdés. Minden korban, sok-sok ember másképp alkotott róla véleményt, talán újítást is hozva a szemléletben.


Szerintem.
Író az, aki ír, azért ír, mert írni akar, azért akar írni, hogy azt mások elolvashassák, nem csak a művét, gyakran magában az íróban is olvasva ezáltal. Alkotni akar, az alkotás élményéért, vagy azért, hogy azt mondják, amit csinál, az jó. Így egy közvetítő, az alkotás által megmutathassa magát. Érezheti ezt küldetésnek, hivatásnak, művészetnek, száraz munkának, önismeretnek, szórakozásnak, hobbinak, feladatnak, elragadtatásnak, elszakadásnak vagy bármi másnak, valami oka mindig van. ÉS ez teszi az írót íróvá.
Szerintem.

Raistlin írta...

Jobban megfogalmaztad a végén, mint szegény magyar értelmező kéziszótár, az biztos :D

Érdekes viszont, hogy anno a könyvnyomtatás megjelenését is devalválódásnak tartották, úgy érezték, értéket vesztenek, hiszen a kéziratok addig egyediek voltak, ritkák, felolvasták és egymásnak adogatták őket, az olvasó viszonya az írott szöveggel intim volt, gyönyörű és különleges; és végül a könyv mégis győzött, és ugyanúgy megtalálta ezeket a formákat egyedi és szépséges kiadásokkal, kalligráfiai mesterremekekkel; szerintem most egyszerűen egy ugyanilyen korszakváltás küszöbén állunk. A könyv, mint műtárgy, akárcsak a kézirat, meg fog maradni, de az e-book, a digitális szöveg átveszi a főszerepet - és biztos vagyok benne, hogy most is megtaláljuk a módját, hogyan legyen művészi, hogyan legyen intim, hogyan legyen egyedi. A nyelvet pedig nem kell félteni. Nem vész el, csak átalakul.

Kamane Mitsuki írta...

A nyelv szerintem sem vész el, legalábbis jó kezekben biztosan nem.

Manton Jager írta...

Asszem Jókai mondta, de lehet, h Karinthy, vagy Mikszáth, vagy vmi külföldni, de persze, az is lehet, h álmodtam... A lényeg, h az első, amit egy írónak meg kell tanulni, az a TÖRLÉS. És ez olyan alapigazság, minthogy reggel felkel a nap...
...
Naná, h én a mai napig képtelen vagyok rá, csak mikor már nagyon szúrja a szemem, h valami rossz, de akkor is vérzik a szívem, mert hát szeretem minden betűmet... najó, egy idő után annyira nem,d e akkoris...
De az érzés ismerős, amikor pofánb@sz, h csesssze+, ezt én írtam... Én tudok ilyet??!:O És oylankor mindig rájövök, h jah, a jelek szerint tudok.

Mondjuk az is igaz, hogy most, két évvel később is röhögök a saját vicceimen - vagyis a szereplőim viccein - és hát... férfiasan bevallom, még mindig vannak részletek, amik ennyi idő távlatából is úgy beszippantanak, hogy olyan érdeklődéssel olvasom, mintha nem tudnám kívülről az egész szöveget... (igen. OLVASOM. Mert szoktam ám visszaolvasni magamat is! Az baj...?

Raistlin írta...

Szerintem az a legfontosabb, hogy az ember újra és újra és újra visszaolvassa az írásait, mert így látod, mennyit fejlődtél és hol tartasz; és ha van, amit el tudsz olvasni úgy, mint egy idegen, hogy meglepjen vagy felnevess, vagy pont hogy a homlokod ráncold, hogy "miezaszar" - az a legjobb, mert abból tanulsz a legtöbbet, akkor tudod igazán megítélni, mennyire vagy jó vagy éppen rossz.

A törlés stratégiája pedig fájó igazság: sorok, oldalak, vagy akár egy egész regény is odaveszhet, de akkor a legközelebbi már - remélhetőleg - jobb lesz.

Brigitta Pósa írta...

Szia!
Mindig gondban voltam a megnevezésekkel, nem csak az íróknál, de bármely más művészeti ágnál is. Például osztálytársam rajzol - mindig - és olyan nagyképűséggel képes magát művésznek nevezni, hogy az fáj. Mert nem tartom annak. Nem rajzol olyan jól, hogy azt mondjam; igen, barátom, te igazi művész vagy. Egyáltalán nem is tudom, mi kell ahhoz, hogy valakit "felcímkézhessünk". Évek óta írok, már akkor is írtam, mikor még fel sem tűnt, hogy mit csinálok. De még mindig képtelen vagyok írónak nevezni magam, még mindig zavarban vagyok, ha a környezetem rádöbben arra, hogy írok. Csak nyökögök, hogy hát igen, van néhány történetem, írogatok néha, mindig, folyton akkor is, mikor éppen nem, megmutatom-e, nem, nem fogom, ne is álmodozz róla! Aztán végül arra a döntésre jutottam, hogy nevezzen mindenki annak, aminek akar. Ha írónak tartanak az tök jó, ha nem...akkor nem, én attól még írni fogok, mert nincs az a felsőbb hatalom, amiért én ezt abba hagyom. A kiadók számomra már nem mérvadók, főleg mostanában. Olyan könyveket képesek kiadni, hogy csak kamillázok és felháborodva hápogok, hogy; mi ez a szar, miért és hogyan?! Ennél én jobban írok, miért kell ilyen az embereknek?! Szóval én magam is csak azt tartom írónak, akit elismerek és szeretek. Például John Green számomra író, és van egy csomó blogger, akik számomra írók, de van rengeteg olyan alkotó, akik; hát nem, ne akard nekem bemesélni, hogy te író vagy, mert szebbet produkálok, mikor a gyomrom nem bírja tovább a két üveg alkoholos italt és visszajön minden! Neked csak szerencséd volt, de ennyi!
Aztán meg persze ott van maga a folyamat, mikor vért izzadunk, sírunk, őrjöngünk, aztán rettegünk. Én körülbelül fél éve vezetek vázlat füzetet, mióta egy nagyon kedves barátnőm bepillantást engedett az övébe és úgy gondoltam, hogy nekem is kell egy ilyen. Szóval azóta firkálgatok. Ötleteket, tartalmakat, idézeteket, szavakat, ami csak eszembe jut és segíthet a későbbiekben - pont valamelyik nap lapozgattam benne és olyan találtam, hogy zseninek neveztem magam, mert valamit sikerült kiötletelnem. Aztán persze a felét sem írtam meg, de legalább meg vannak.
Nálam ez általában úgy van, hogy a végét tudom csak. Csak azt tudom, hogy ez vagy az megfog halni és milyen szép is lesz az, és a másik pedig összejön a harmadikkal és boldogan élnek, míg meg nem halnak, de aztán persze meghalnak, ha olyan kedvem van. A többi jön magától. Az elejét kitalálom, a közepénél pedig hagyom, hogy általam megírja saját magát a történet. Aztán vagy jó vagy nem. Majd kiderül, majd más eldönti, én úgysem leszek vele maradéktalanul elégedett, ha máskor nem, majd két hónap múlva rájövök, hogy ezt meg ezt máshogy kellett volna, de már mindegy, az olvasóimnak úgyis tetszett. Amíg sikerül átadnom az érzelmeket, megnevettetnem vagy megríkatnom az olvasót addig jó vagyok.
Szóval tényleg bonyolult dolog ez az írás, amit szerintem nem lehet szabályokba skatulyázni, az ember előbb-utóbb úgyis rájön, hogy mikor és hogy tud a legjobban írni.
Xoxo.Bri.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS