a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. július 25.

"Csak arról írj, amit ismersz..."

...avagy ha arra vágysz, hogy egy fűnyírót szuszakoljak az orrlyukadba, mondd ezt nekem mosolyogva. Újabb, nem valami objektív és némileg szigorú hangvételű cikk a tapasztalat és a kutatómunka szükségességéről a fanfiction-irodalomban.



"Csak arról írj, amit ismersz", mondja valaki baromi komolyan, és tegyük fel, valamiért szót fogadunk neki: szóval mától nincs sci-fi, mert egyikünknek se volt szerencséje utazni az időben és idegen bolygókat látni, nincs fantasy, mert egyikünk se találkozott tündékkel és törpökkel, történelmi műveket csak a századik életévének betöltésével írhat az ember, a romantikus regények hódítók hőzöngéseivé vállnak, és mind leülünk megírni kínosan őszinte életrajzunkat.

Ez egy olyan világ, amiben nem szeretnék élni.

Az irodalom mindig is a fantáziáról szólt (sőt, Karinthy azt mondaná, a hazugságokról); és valljuk be, még a legpontosabb történelmi dokumentumban is szárnyal a szerző képzelete olykor.

Erre hivatkozva ki lehet jelenti, hogy az ember azt ír, amit akar; ami persze igaz, csak így jó eséllyel a munka olvashatatlan (de minimum elég rossz) lesz. 

A cikk témája természetesen a fanfiction-irodalom, továbbra is. A fanfictionnél nincsenek esztétikai elvárások, szabályok: az olvasók legfőbb és sokszor egyetlen igénye, hogy a karakterek felismerhetőek legyenek, a cselekménynek pedig nem feltétlenül kell léteznie, amíg a szereplők hajlandóak gondolkozni egy kicsit, vagy csókolózni. Vagy...
Emiatt a különösen is oldott szabály- és elvárásrendszer miatt (meg amúgy is) senki sem szabhatja meg, hogyan kellfanfictiont írni. Aki azt állítja, hogy tudja, hogyan kell, az vagy hazudik, vagy túl sokat ivott. "Azt írsz, amit akarsz" - ez a fanfiction-írás aranyszabálya a "csak arról írj, amit ismersz" elhibázott esztétikája mellett.

És szerintem mindkettő ugyanolyan megtévesztő szabály. Egy rosszul kiöntött érme két oldala, egy hasonlóan rossz és ráadásul kirívóan közhelyes metaforával élve. Két ponttal összefoglalva ezt és a cikk további, beláthatatlanul és feleslegesen hosszú tartalmát:
  • kérlek, menjetek fel a Google-ra.
  • kérlek, ne töltsetek tizenöt percnél több időt a Google-n.
Az ismeretlenben kalandozva - és reménytelenül eltévedve

Sokan mondják (akik közül a legtöbben már halottak, mert módszeresen lemészároltam őket, legalábbis gondolatban) - szóval sokan mondják, hogy az ember nem írhat romantikus regényt, ha még nem volt/éppen nem szerelmes, szüzek nem foghatnak erotikus írásokba (aki nem szűz, az meg biztos kurva és egyáltalán ne fogjon bele semmibe), és ha nem vagy meleg, ne írj melegekről (ami meg külön humoros, mert slasht többségében nők írnak, és az ő vonzalmuk a saját nemükhöz miben garantálja, hogy hirtelen jobban meg fogják érteni, mit érezhet két férfi egymás iránt?). Ez szerintem detto ugyanaz, mint a "nem vagy dinó, ne írj dinókról" című történet. 

Ugyanakkor. 








Kínos hasonlatunkat tovább folytatva, miután megvádolt írónk bődülten visszavág, hogy "márpedig írhatok dinókról, ha szeretnék, mert arról írok, amiről akarok" - ezután mit várunk el tőle, hogy mit tegyen? Ha egy kezdő slash-íróról lenne szó, aki nem dinókról ír (hála Istennek) nyilván csak megnyitna egy Word-dokumentumot, és egyvégtében leírna egy tíz-tizenöt oldalas történetet, amit utána rögtön publikálna is. A Velociraptorok véres násza képzeletbeli szerzőjétől viszont elvárnánk, hogy minimum nézze meg a Jurassic Parkot, olvassa vissza a bioszjegyzeteit, sőt, szívesen vennénk, ha elmenne egy könyvtárba vagy múzeumba, és beszélne egy szakértővel a témában (kezeket fel, ha nem.) - Lehet, hogy csak én reagálom túl, de az az érzésem, hogy egy könyv állapotú könyv (borító, lapok, gerincen a kiadó büszke címere) szerzőjétől elvárjuk, hogy legalább egy kicsit értsen a témához, amibe belefog: ha sci-fit ír, nem kell űrhajósnak lennie, de legyen tájékozott Vonnegut és Asimov munkáiban, tudjon pár alapvető fizikai törvényt; ismerje a területét. 



A fanfiction-íróval szemben viszont valamiért nincsenek ilyen elvárásaink. 
Feltesszük persze, hogy olvasott már ő is slasht, és mást nem is várunk tőle... hát a történet meg szar. Sem az író, sem az olvasó nem érti, hogy miért, de nem jó. 
A főhős lányosan rinyál, fejezethosszú kríziseken megy át a szexuális beállítottságát illetően, az erotikus jelenet anatómiailag és biológiailag egyaránt és ugyanannyira kínosan inkorrekt, zuhog az eső egy felhőtlen éjszakán, egy szereplő átlag három orgazmust él meg egy óra alatt, öt mérföld távolság gyalog fél óra alatt megtehető kellő akaraterővel, a munkahelyéről az ember akkor hiányzik, amikor akar, pénze ugyanúgy lesz, nem kell fürödnie és vécére mennie, a reggeli csók fogmosás nélkül is romantikus és kellemes, sírunk, de taknyunk nincs, csak az nem veszi fel a telefont, aki halott, senkit nem érdekel az internet, minden nap történik valami, és huszonnégy órán belül csakis egy hangulatot vagyunk képesek megélni, a gondolataink pedig a legnagyobb pánikban is követhetőek és rendszerezettek a könnyebb megértés kedvéért, és szeretünk olyan dolgokról beszélni, amikből tökéletesen hiányzik bármiféle új információ és szó volt már róla az életünk folytán feltehetőleg, de talán az olvasó nem tudja, hogy édesanyánk rákos és a bátyánk öt éve halt meg autóbalesetben,
szóval nem árt felhívni rá a figyelmet.

Az író, aki csak az olvasmány/filmélményei alapján ír, gyakran esik ilyen hibába; aki ezt azzal próbálja kiküszübölni, hogy a saját élményeit próbálja hozzácsapni a fichez, sűrűn és menthetetlenül átcsap blogolásba, és vagy nyúlékony, angstos és irodalmi monológokat ír különböző exeihez, vagy pedig a karakter annyira karakterhűtlen (sic) lesz, amennyire az emberileg (kitalált karakterileg, no) lehetséges.
Mindannyian elkövettük már ezeket a hibákat. 
Semmi baj nincs azzal, ha elkövettük ezeket a hibákat.
Ígérjük meg egymásnak, hogy soha többé nem követjük el ezeket a hibákat. 

Én az alapvető problémát ebben az általános, tipikus és jobbára elkerülhetetlen hibában (valaki remélem rovátkázza, hányszor írom le ezt a szót) - szóval úgy gondolom, hogy ez sok gyakorlással, némi tapasztalattal és egy kis ~~kutatómunkával~~ kikerülhető. Hadd mutassak egy feleslegesen hosszú, részletes és talán kicsit sértő példát.

Írj arról, amit ismersz. Ne csak arról írj, amit ismersz. Ne írj arról, amiről dunsztod sincs.

Thomas Harris a Hannibal-tetralógia szerzője. Eredeti foglalkozását tekintve bűnügyi újságíró. Első könyve a sorozatban a Vörös sárkány volt: világsiker, bestseller, letehetetlen, kalandos, fordulatos, fantasztikus regény. A Vörös sárkány megírásában egyértelműen segítségére volt eredeti szakmája: pontról-pontra végig tudott követni egy izgalmas nyomozást fesztelen, némileg hatásvadász, de nagyon is megkapó stílusban. A regényben gyakran szerepeltette a médiát: kaptunk egy törtető újságírót, megismertük, a sajtó hogyan fogadta a gyilkos "Fogtündér" újabb és újabb fogásait, váltakozott a nézőpont: hol Will Graham, hol Francis Dolarhyde, Hol Egy Látszólag Random És Perceken Belül Halott Szereplő cselekedeteit követtük nyomon - az olvasó maga is riporter lett, betekintést nyertünk hőseink magánéletébe, láttuk őket nyilvános szerepléseink során, megtudtuk pár titkukat, de rengeteg mindenre csak nyomokat, utalásokat, elejtett megjegyzéseket kaptunk. Összefoglalva, a regény működött, és egy tökéletes példa az ismerős/ismeretlen mennyei összhangjára.



Aztán jött a második rész - A bárányok hallgatnak. A filmverzió miatt ez ismertebb, de tagadhatatlanul gyengébb, mint a Vörös sárkány. És sokat lehet tanulni abból, hogy miért. Harris elkezdett az ismeretlenben kutakodni: bár továbbra is egy nyomozást követünk végig, a média szerepét korlátozta, a nézőpontváltás ritkább, és ami a legfontosabb - és legnagyobb hiba - a főszereplőnk egy fiatal nő, Clarice Starling. Harris a gerincét kitörte, annyira próbált azonolsulni Clarice-al: bemutatta annak a nehézségeit, mennyire nehéz nőként érvényesülni a férfiak világában. Clarice-t rengeteg megaláztatás éri, és tehetsége ellenére sem ismerik el sehol, a szépsége és az ügyessége is inkább a hátrányára van, mert emiatt csak irigy lenézést kap.
A probléma az volt, hogy Harrisnek fogalma sem volt róla, milyen nőnek lenni. És nem azért, mert középkorú férfi - a világirodalom atyjai számos fantasztikus női karakter teremtettek, és az írónők is rendre állnak elő zseniális férfiakkal -, Harris férfi, oké, de nem az a férfi, aki tényleg jól tudna mozgatni egy női karaktert. [Nem vádolom, félreértés ne essék - én egyáltalán nem tudok női karaktereket írni, negyedannyira sem, mint ő. Ezért írok slasht.] Szóval Clarice egy elképesztően maszkulin világban mozog: az áldozatokon kívül ő az egyetlen női szereplő, akinek megismerhetjük az érzéseit vagy a gondolatait.
Nehéz volt azonosulni vele, de könnyű volt együttérezni - az író is puszta empátiával terelte végig a regény folyamán; ha fel is ismerte gyengeségét, nem korrigálta. Az ismerős-ismeretlen viszonya kezd meginogni.

És aztán jött a harmadik kötet (és ígérem, ITT releváns lesz azoknak is, akik pont leszarják a Hannibalt és mindent, aminek köze van hozzá) - és a harmadik kötetben borult minden. Harris végleg szakított szakterületével, és megpróbált átigazolni a pszichológiához - és belebukott. Nagyon, nagyon. Nagyon. Csúnyán. 
Szegény fickón látszik (és a jegyzetekből ki is derül), hogy hülyére kutatta magát: rengeteg könyvet elolvasott, rengeteg szakértővel beszélt, és ennek eredményeképpen - a könyv a Wikipédia egy szürreális kivonata lett. Rájött végre arra is, hogy nem tud azonosulni női főhősével, így elkezdte kívülről mutatni őt, ahogy ő látja, ahogy a világ látja - egyszerű tárgyként. Clarice a Mary Suek Mary Sue-ja lett, egy kőkemény szexbomba, akit minden egyes szereplő meg akar dugni, a motivációi és a gondolatai nem érdeklik se az olvasót, se az írót, se bárkit. Azonosulhatunk vele, vagy egy hiperintelligens kannibállal (gyakorlatilag lehetetlen), esetleg egy bosszúszomjas pedofil ronccsal (a fene sem akar). A regény színhelye Európa szeretne lenni, csak Harris soha nem élt Európában, és bár nagyon utána járt, nagyon nem érzett rá, milyenek az olasz/flamand mindennapok. A regény hiteltelensége miatt élvezhetetlen. 



Aki NEM olvasta, ugyanezzel a jelenséggel találkozhatott a Neveletlen hercegnő naplója című sorozatban: van egy nézőpontunk, és vagy imádod neveletlen hercegnőnket, vagy addig akarod ütni egy gránittömbbel, ameddig még van benne élet. A regény itt is a Google közreműködésével jött létre: Meg Cabot nagyon szerette volna tudni, hogy működik egy monarchia, hogyan élnek az arisztokraták, milyen Európa kultúrája, hogy áll a környezetvédelem, mit tud elérni a tudomány - és nagyon nem sikerült rájönnie.

Összefoglalva ezt a részt: Thomas Harris és Meg Cabot valószínűtlen kettőse bemutatta, hogyan lehet bomba biztosan tönkrevágni a saját (amúgy jól induló) munkádat azzal, ha túlságosan is belemerülsz a kutakodásba. Ez volt a "ne töltsetek többet tizenöt percnél a Google-n" szegmens.

To google or not to google, that is the question

Az elrettentő példák után az ember szívesen vonná le azt a következtetést, hogy oké, ha profi írók is pofára zuhannak (személyes vélemény) a túl sok és túlzott kutatómunka hatására, akkor a legegyszerűbb, ha mindent magunktól okoskodunk ki: józan paraszti ésszel elkerüljük a fennen részletezett slash-kliséket, a történetünk színhelye egy mindenki által ismert világváros lesz, és akkor majd minden jön magától.

Azt leszámítva, hogy nem.

Esküszöm, a Google nem fizetett, hogy promotáljam őket, de GOOGLE.

Nem állítom, hogy megtaláltam a Szent Grált, de állítom, hogy a módszer működik: mivel valljuk be, egy slash fanfictionben jó eséllyel nem igazán lesz hangsúlyos cselekmény (nem egy olyan részletes horror/krimi, mint Harris munkái, sem egy olyan végestelenül hosszú regényfolyam, mint Cabot sorozata) - a fanfiction célja (az esetek legnagyobb százalékában, tisztelet a kivételnek) hogy összeboronáljuk a két karaktert, úgy, ahogy a rohadt könyv/sorozat/film nem volt hajlandó. Ehhez pedig alapvetően nem kell más, mint a két szereplő ismerete: láttuk/olvastuk az eredeti történetet, fontolgattuk egy kicsit, leültünk írni. Nem állítom, hogy tudni kell a választott karakter születési évszámát fejből vagy képesnek kell lennünk bármikor kiguglizni azt, nem állítom, hogy pszichológia szeminárumokon kell részt vennünk, hogy hathatósan kielemezhessük motivációt, nem mondom, hogy interjúkat kell olvasni a színészekkel/szerzőkkel, hogy ők hogy látják az adott szereplőt (bár nem árthat). 


Amit viszont mondani akartam ezzel az egész cikkel, az az a baráti jó tanács, hogy azért legyen tálcán a Google.

Miért? Baromi egyszerű.
Van a két szereplő. A és B rohadtul szeretik egymást. Ezt elő lehet adni hitelesen (bárki bármit mond) ha fiú vagy, ha lány, ha szingli, ha nem, ha hetero, ha nem - egy kis empátia, beleérzés és voilá, slash á lá mode.
Amiért viszont indokoltnak tartom a Google vagy egyéb alternatív kutatómunka közreműködését, az az, hogy ezt a két karaktert egy hiteles világba kell beleoktrojálni (amelyből például nem zökkentenek ki ilyen váratlan szavak.)


Be akarjuk mutatni A és B szerelmét. Azt akarjuk, hogy el lehessen hinni A és B szerelmét. És ezért ha A és B egy fantasy világban ismerkednek meg, akkor el kell hitetni az olvasóval, hogy léteznek sárkányok és sellők és vérmágusok és csodák - és ami nagyon fontos, nem azt kell elhitetni velük, hogy az író ismeri a sárkányok, a sellők, a vérmágusok és a csodák mikéntjét-fonákját, mert akkor lementünk Wikipédiába á la Harris&co. 

A világnak, amit felépítünk köréjük - akkor is, ha ez a való világ - meg kell, hogy legyenek a saját szabályai, amik következetesek és logikusak (a groteszk esetén pedig következetlenül logikátlanok). Akár csak a filmforgatásnál, stabilnak kell lenni a díszletnek (a stílusnak, a környezetnek) és a színészi játéknak (a karakterábrázolásnak), hogy a történet működhessen. 

Ehhez pedig kell az a kicseszett Google. 



Ez a legjobban Chuck Palahniuk, Brett Easton Ellis és (egy újabb valószínűtlen páros kedvéért) Sue Townsend "A 13 és 3/4-ed éves Adrian Mole naplója" munkáiban látszik [vagy akár a fotón mellékelt 500 days of Summer c. filmben is]. A történeteik zavartalanul haladnak előre, és sosem kapunk semmiről több információt, mint amire szükségünk van, mégis számtalan olyan információt kapunk, amire valójában egyáltalán nincs szükségünk, de hitelessé, élővé teszik a regényt. [Ők persze a Google-nál valószínűleg szofisztikáltabb módszereket használtak, de mi most nem a Pulitzer-díjért megyünk, hanem hárommal több kommentért.]

A módszer a gyakorlatban 

Amikor elkezdtem Mayával az And it's hard to learn, and it's hard to love regényen dolgozni, nem olvastam még tőle korábban semmit, így nem lehettem benne biztos, hogy tényleg tudok-e majd együtt működni vele, de tudtam, hogy jól döntöttem, amikor láttam, hogy Alaszka állat- és növényvilágát guglizza órák közben és az éves középhőmérséklet térképet bámulja november hónapra vonatkozólag hogy megtudja, a kurva hidegen belül mennyire van kurva hideg. Utálni fog érte, hogy őt állítom példának, de szerintem a Google tényleg erre kell egy írónak - és erre mindenképpen használnia kell. (Szerintem. Én szoktam.)

Az ember elküldheti John Watsont egy elegáns boltba vásárolni, és elmondhatja, hogy egy drága öltönyt vett.
Az ember elküldheti John Watsont a Gieves & Hawkes üzletbe vásárolni, és elmondhatja, hogy vett egy Ascot-szabású háromrészes öltönyt.
Az emer elküldheti Dr. John Hamish Watsont a Savile Raw-i Gieves & Hawkes üzletbe vásárolni, ahová a királyi család is rendszeresen betér, és elmondhatja, hogy vett egy Ascot-szabású háromrészes öltönyt, ami a viktoriánus korban jött divatba, és American Express kártyával fizetett, ami nagyon praktikus és népszerű.

Én a középső megoldásra szavazok.



* * *

Lábjegyzet, Avagy Ki A Picsa Vagyok Én Hogy Thomas Harris És Meg Cabot Munkáit Oltogassam És Bárkinek Beszóljak Hogyan Kell Írni: én vagyok a boldogtalan olvasó, és ahogy azt az előző cikkben leírtam, szerintem bármiféle irodalmi kérdésben mindig az olvasóé az utolsó szó. Szerintem Harris harmadik kötetét és a Neveletlen hercegnő sorozatot egy az egyben a fentebb taglalt probléma miatt nem élveztem (vagy azért nem élveztem mert a kurva anyámat, a cikk olvasója szabadon dönthet.) Relevánsabb lett volna valóban, ha példának fanfictionöket hozok és nem publikált írók munkáit (akiket sokan a publikáció puszta ténye miatt szentnek és sérthetetlennek mondanának) - de szerintem senki sem látná szívesen a munkáit ellenpéldaként.

Ahogy azt a cikk elején is leírtam, nem hiszem, hogy nekem bármiféle "szaktekintélyem" vagy "szavazati jogom" van irodalmi kérdésekben - itt is egyszerű szerény olvasóként mondhatom, hogy szívesebben ülök neki olyan fanficnek, amihez ki volt nyitva a Google. Vagy egy könyv. Vagy egyéni fejünk tudásának mérhetetlen tárháza. Vagy át tudtunk kiabálni a szobába egy random szakinak. Fene tudja. Ha el tudom hinni, amiről írsz, akkor működik, és ennyi.

37 megjegyzés:

Valerin írta...

Jó reggelt!:) Milyen szép is egy ilyen hosszú és szép cikket olvasni ébredés után.

Egyetértek azzal, hogy ne mondják már mindig nekem, hogy arról írjak, amit már megtapasztaltam. Mert biztos Rowling is a Roxfortba járt, ugye? Én jelenleg is dolgozom egy nagyobb regényen, amibe belevettem ezt a problémát is, és büszkén állíthatom, hogy a Google a barátom közben. Sok dologra rákerestem, pedig ez nem egy fanfic, mégis szükségem volt rá. Például megnéztem, hogyan kell lőni, és kerestem pár fegyvertípust is.:)

A Hannibal harmadik kötetére 10/9,5-et adtam, míg az első két részre kivétel nélkül tízet, ebből is látszik, hogy az utolsóban én is csalódtam. Nem értettem, minek hozta be a nőt, aki tökéletes, meg okos, szép, ja, és persze még a kannibál is kedveli. Pff...

Viszont a Neveletlen hercegnő naplóját imádtam, bár minél többet olvasom vissza, annál inkább bugyutának tűnik, de hát ilyen is kell néha. Számomra például a romantikus vagy a hétköznapi dolgok a regényben háttérbe szorították az uralkodást, így fel sem tűnt, mit írt rosszul, vagy mit írt túl a nő. Michael annyira elvette az eszem, hogy...:)

Kicsit vitatkoznom kell azzal, hogy "Az író, aki csak az olvasmány/filmélményei alapján ír, gyakran esik ilyen hibába; aki ezt azzal próbálja kiküszöbölni, hogy a saját élményeit próbálja hozzácsapni a fichez, sűrűn és menthetetlenül átcsap blogolásba", mert én pontosan ezt teszem jelenleg. Összeolvasztom a kitalált dolgokat azzal, amit valóban megtapasztaltam, és ami valóban itt van körülöttem. Még nem mutattam meg senkinek a regényt, de január vagy február magasságában már tudok nyilatkozni arról, milyen lett a fogadtatás.:)

Amit a magát festegető srác képe mellé írtál, azt nem igazán értettem. Egy konkrét slash-írásban csalódtál ennyire? Az engem is zavarni szokott, ha teljesen elfelejtenek enni/inni/akármi, csak a másiknak élnek, bla, bla. És persze, ha megjelenítik a tipikus kliséket, hogy az egyik meleg a férfiasan meleg sportot nézek/borotválkozom/nagyon-kemény-vagyok, a másik meg az imádok-főzni/színes-ruhákat-viselek/affektálva-beszélek típus. Magyarul jelent meg Katona André könyve, a Mennyi időnk van?, és nagyon szépen belebukott ebbe a próbálkozásba.

Alapból kevés m/m párosítású könyv jelenik/jelenhet meg, pláne magyarul, és akkor egy ilyen könyvet adunk ki a kezünkből?? Na, ő sem nézett ennek utána. Vagy a Szürke ötven nemtommije, amit mindenki ajnároz, és már Te is kifejtetted, hogy az írónő semmit nem olvashatott el abban a témában.

Szóval, egyetértek azzal, hogy kutassunk kicsit, mielőtt leülünk írni, de a valóság és a képzelet násza nem olyan rossz dolog. Nagyon szívesen olvasnék például Tőled is egy saját novellát/regényt, saját szereplőkkel. Mert tudom, hogy amelyik fandomba belekezdesz, az arannyá válik a kezeid között, de kíváncsi lennék, hogyan boldogulnál teljesen "egyedül".

Köszönjük szépen a cikket!:)

Doctor Tatienne írta...

Lebuktál, hogy olvastad a Neveletlen hercegnőt. Lebuktam, hogy én is. Bár én kb. tíz évesen olvastam először, szóval akkor még én sem igazán tudhattam hogy működnek a monarchiák, de pl. mostmár nem is igazán szeretem azt a sorozatot.

"Sokan mondják (akik közül a legtöbben már halottak, mert módszeresen lemészároltam őket, legalábbis gondolatban) - szóval sokan mondják, hogy az ember nem írhat romantikus regényt, ha még nem volt/éppen nem szerelmes, szüzek nem foghatnak erotikus írásokba (aki nem szűz, az meg biztos kurva és egyáltalán ne fogjon bele semmibe), és ha nem vagy meleg, ne írj melegekről " Ezen már én is gondolkodtam, és ha igaz lenne hogy akkor ezmegaz ne írhasson ezmegazt, akkor nekem abszolúte semmi jogom nemlenne írni semmit.

"Az ember elküldheti John Watsont a Gieves & Hawkes üzletbe vásárolni, és elmondhatja, hogy vett egy Ascot-szabású háromrészes öltönyt." És tényleg! :D Néha én is /néha/ [úgy értem NÉHA] utanaguglizok bizonyos dolgoknak, de lehet hogy többet kéne, mert én kevesebbett guglizok utána, mint amennyire minimálisan kéne, és ezért nem tudom hogy milyen boltok vannak Londonban, de msotmár hátha! :3

(És én még azt hittem régebben, hogy te jefből tudod, hogy milyen boltok vannak Londonbvan meg ilyenek mert ott voltál vagy valami deamikor mondtad hogy nem voltál Londonban akkor hoppá.)

Azt hiszem, itt az ideje, hogy utánaguglizzak a londoni boltoknak (és egyebeknek.) :D



Raistlin írta...

Jó reggelt, valaki szoktasson le arról, hogy hajnal háromkor klaviatúra közelben legyek.

Kicsit tényleg szigorú voltam a Neveletlenkével - azt hiszem, túl idősen vagy túl magas elvárásokkal ültem neki, de rettenetesen felbosszantott, amikor viszaolvastam.

A szépítkezős kép mellé a slash-ficek hibahalmazait próbáltam összesűríteni (az olvasmányélményeim és pár saját, régi és megbánt hibám alapján).

Fanfictionnél szerintem gyakran (nem feltétlenül mindig, de a legtöbbször) kínos, ha észreveszem, hogy a szerző nem csak önéletrajzi elemekből merít, hanem konkrétan a saját múltját, érzéseit, világnézetét vetíti egy adott karakterre: itt (számomra) elveszíti a hitelességét, kizökkenek; először is emiatt a karakter nagyon gyakran nagyon feminim lesz, másodszor pedig az író kilép a történetmesélői szerepéből. Kiadatott munkánál ez azért nem probléma, mert a szerzőt az olvasó nem ismeri, így nem tudja "rajtakapni"; elkezdhet gyanakodni, de megmarad a távolság.
A modern irodalomelemzés a szerzőt teljesen leválasztja a munkájától: nem törődik az életrajzzal, az a történelemre tartozik, nem érdekli, Shakespeare kihez írta a szonettjeit, férfi volt-e, nő, kitalált alak: a szöveget önmagában vizsgálja. Én (személy szerint) ezt egy nagyon jó megközelítésnek tartom - a szöveget önmagában szeretem látni. Ha az író újra és újra emlékeztet rá, akarva vagy akaratlanul, hogy ő jelen van, azzal számomra (!) elveszíti a hitelességét.

Van egy kötetre való versem meg két saját regényem, de várok a kiadatással (self-publishinget szeretnék, emberbarátabb és szabadabb). Az egyikbe természetesen én is használtam fel önéletrajzi elemeket - ez elkerülhetetlen, és mint fentebb is mondtam, saját munka esetén nem tartom hibának azt sem, ha teszem azt saját magadról mintázol egy karaktert (én ezt nem csinálom mondjuk, annyira nem vagyok érdekes); de ha egy már adott és létező karakterre vetíted rá a saját tulajdonságait, az ő már adott életébe akarod a saját életedet beleszőni, az (nekem) visszás. Nem minden esetben, de az esetek többségében. Szerintem. Vitatható vélemény, és örülök is, ha vitatják :D

Raistlin írta...

Félreértés ne essék, a Neveletlen hercegnő TÖKÉLETES olvasmány, amikor az ember 11-14 éves, na de utána elkezd baromi kínos lenni (elsősorban a háborús propaganda miatt... de azt már nem vettem bele a cikkbe).

A guglival meg tényleg csínyán: ha túl sok olyan információt szuszakolsz bele, amit neked is úgy kellett kikeresned valahonnan, elidegeníted az olvasót. Izgalmas móka kitapasztalni, és szerintem minden író megtalálja azt az arányt, amit még szeret kutakodni :3

Reyklani írta...

A Googleval való kapcsolatom néha viharos, de momentán egész jól megvagyunk. Mivel rengeteget segített a szakdogánál ezért úgy érzem, hogy megérdemel némi bizalmat. Bár így írás közben nem szoktam használni, de egyre jobban kéne. Főleg ami a sci-fi tudástáramat illeti, na az bőven bővítésre szorul.
Én néha felteszem magamban a kérdés, hogy én megírhatom -e ezt meg ezt, mert hát mégis, de aztán rájövök, hogy ez hülyeség, mert van olyan dolog, hogy fantázia, meg könyvtár, meg gugli.
Egyszer megpróbáltam magamat beleírni egy novellába. Egész egyszerűen nem sikerült, mert alig írtam két oldalt és a fejemet fogtam, hogy ez valami pocsék így. Tényleg szörnyű volt, szét is téptem, pedig szokásom megőrizni minden vicik-vacak papírlapot. Persze nem mondom, néhány tulajdonságomat ráruházom egyikre-másikra, de akkor sem magamról mintázom. Remélem, hogy tényleg sikerült elkerülnöm Mary Suet. Valamint ammásik hibát, hogy a szereplők nem esznek, isznak, alszanak stb... vagyis nem élnek valós életet, csak léteznek, mint valami éteri lények. Sajnos ebben nem vagyok biztos.
Az életemből, mint a piros pöttyös könyvek és más szerelmi regények elkötelezett utálója, vagyis most már annyira nem, de tizenvalahány évesen elszánt gyűlölet fűtött ezek iránt, így nekem kimaradt a Neveletlen hercegnő. A Szürke ötven árnyalata meg nem igazán érdekel, tehát ezekhez nem tudok mit hozzáfűzni.
szerintem a lényeg, hogy valahogy megmaradjunk az arany középúton és igazodjunk a saját világunk, vagy a már megalkotott világ keretei közé. persze éljenek a crossoverek, de azért azoknak is megvan a maga szabálykönyve. Szóval csak ésszel.
Különben én rájöttem, hogy a fanficírás ehhez nagyon nagy segítség. Hiszen ha megtanulsz egy már elképzelt karaktert hitelesen mozgatni a saját történeteid kerete között, akkor egy saját karakter sem okozhat gondot. Amúgy még mindig könnyebben dolgozom saját karakterekkel, mert róluk tudom, hogy én mit akarok belőlük kihozni, milyennek szántam őket, de azért egy már meglévő karaktert mozgatni nem kis feladat. (Hogy az elején mekkora megvetés élt bennem a fanfic társadalom ellen, arról ne beszéljünk. Már elmúlt)
Hát nem tudom, hogy ez mennyiben kapcsolódott a cikkhez (valószínüleg semmiben), de azért megirtam. :)

HardCandy írta...

a felgyújtott tvájlájt könyvön hatalmasat nevettem :D *thumbs up*
totálisan egyetértek egyébként, én állandóan guglizok mindent, de MINDENT, több kevesebb sikerrel, khm. oké, néha már átesek a palánkon, de inkább több, mint kevesebb, szerintem. mert azon túl, hogy az olvasó nem fogja kellőképpen élvezi az adott irományt, az író sem fogja, ha nem tud otthonosan mozogni az ő kis felépített világában. mert ahogy mondtad, meg lehet írni sokféleképpen ugyan azt, de kutatómunka sokszor elengedhetetlen.
"A fanfiction-íróval szemben viszont valamiért nincsenek ilyen elvárásaink. " de, nekem van, nagyon nagyon van. a ficnek is igényesnek kell lennie, szerintem kell, hogy az ember utánanézzen, mit is ír le valójában. viszont azért az sem jó, ha csak az összegyűjtött infók alapján dolgozunk, kell bele a mi képzeletünk is, szol a kettőt szépen vegyítve kell - szerintem - felépíteni a sztorit.
tetszett a cikked, és remélem sokan elolvassák, akik még nem ismerkedtek meg közelebbről a google csodáival ;)

Raistlin írta...

Köszönöm a kommentet - csak egyetérteni tudok. A fanfic egy színes és izgalmas jelenség az irodalomban, és méltatlanul lenézett. Tényleg rengeteg munka van vele, és legalább annyi kreativitást kíván (alkalmasint többet is) mint egy eredeti történet. Az irodalomban századokig nem volt elvárás az eredetiség, és Shakespeare-t például senki nem vádolta azért, hogy gyakorlatilag fanficeket írt...

Raistlin írta...

üdítő látvány testnek s léleknek
és igen, taps, ováció s hála a mértékletességnek, amit baromi nehéz megtalálni.
és oké - tényleg jó, ha az embernek vannak elvárásai egy fanficcel szemben, de szerintem nem így indulunk. amikor 11 évesen elkezdtem harry potter ficeket olvasni, tulajdonképpen semmi mást nem akartam, mint harryről és a barátairól olvasni, amíg meg nem jelenik a következő könyv, mert hiányoztak, és szerettem volna addig valami izgalmasat és sötétet olvasni [és erre mivel volt tele a merengő? pornóval. szomorú gyerekkorom vége és örök riadalmam, ó.]
köszönöm a kommentet! :3

Dragda írta...

Háttérmunka ügyben Nora Robertset hoznám fel. Az a csaj bármilyen témába mászik bele, tökéletesen adja vissza a regényekben, és nincs agyon-kutatott-szaga. Asztalos munka? Hajó ácsolás? Tűzoltás? Gyújtogatási nyomozás? Hegedű? Gyermekszínészet? Ház felújítás?
A nő zseni. A kikutatott téma tökéletesen belesimul a történetbe, a főszál - naná, hogy szerelem - mellé. Az egyensúly egyik fele.

A nemkutatáshoz pedig Vavyan Fable-t hoznám. Adott szakember, az adott témában lel hibát őt olvasván.. De a regény mégis működik. Az egyensúly másik fele. ^^

(Máskérdés, hogy Lőrincz L. László az, aki ki tud borítani a nepáli dolgaival. Túl sok, pláne az utóbbi évek könyveit nézve. Tipikus agyonkutatott dolog.)

Fanfic ügyben én azt szeretem, ha van egy kis utánajárás. Volt, hogy a hajam téptem, hogy a "Piskóta nem is úgy készül!", pedig az a legegyszerűbb sütialap. De az is ki tud akasztani, ha egy meglévő univerzumot rosszul használnak fel, még ha alternatív történetről is van szó. (Itt főleg az adott világot mozgató fizikai dolgokra gondolok.) Szóval... egyensúly. ^^

Köszönöm az újabb cikket :)

Lidércke írta...

Leszek akkor én az ördög ügyvédje, vagy inkább ügyvédnője. :)
Azzal nyilván egyetértek veled, hogy nem kell (és nem is lehet) minden témában szakértőnek lennünk, amiről írni szeretnénk. A gugli tényleg tökéletes megoldás azokra az esetekre, amikor hirtelen kell hihetően előadnunk, hogy az egyik szereplőnket gyerekkora óta megszállottan érdekli a mikológia, a másik meg minden szabad idejét a szőrösorrú vombat megmentésének szenteli. (Az megint más kérdés, hogy ezzel csak az átlag olvasónak teszem hihetővé, egy szakértőnek már valószínűleg nem, de hát magára vessen, aki ennyire szívén viseli a szőrösorrú vombat megmentését, ugye.)
Teljesen más viszont az érzelmek és karakterek hitelessége: ennek szerintem kifejezetten jót tud tenni egyrészt a kor, másrészt a megélt élmények mennyiség és milyensége (a kettő általában összefüggésben van, de nem mindig). A fanficben az a jó, hogy mivel az olvasóközönség is többnyire tinédzserekből-fiatal felnőttekből áll, nem feltétlenül jelent hátrányt a fenekünkön lévő tojáshéj.
(Igaz, nem tudom, mások hogy vannak vele, de csuktam már be nagyon hirtelen ablakot amiatt, mert éreztem, hogy az írónak korából kifolyólag(?) fogalma sincs arról, amiről beszél.)
Viszont tényleg nem szeretném csak a korra kihegyezni ezt az egészet, hiszen írhat egy tizenöt éves is megdöbbentő realitással az erotikus vonzalomról, és egy harminc éves is lehet fájdalmasan, bosszantóan naiv és lapos. Valamilyen szinten biztos a saját élményanyag számít, és hogy milyen mélységben éli át az ember azt, ami vele történik, és ennek nem feltétlenül van köze a korhoz, csak az általános tapasztalat az, hogy mégsem teljesen függetleníthető tőle. (És ugye jól érzem, hogy körbeértem?)
Szóval személyes meglátásom szerint ha jól akarok írni (mindegy, hogy "csak" fanficet, vagy saját műveket), akkor törekednem kell arra, hogy minél több mindent lássak, átéljek, képes legyek átérezni, mert a jó író szerintem egyrészt szavakkal, másrészt lélekkel dolgozik: nem csak a szókincsem kell gazdagítanom.
Ezt az élményanyagot persze - ahogyan te is írtad, és nagyon is egyetértek veled - nem lehet, nem jó egy az egyben lefordítani a művekben konkrét történésekké, szereplőkké(főként fanfic esetében). Nem erre való. Én inkább egyfajta üzemanyaghoz hasonlítanám: az alkotás folyamán égéssel átalakul, és lehet, hogy egy-két elem (számomra, és azok számára, akik ismernek) felismerhető marad, a végeredmény mégis egységes és harmonikus kell, hogy legyen, hogy sehol ne lógjak ki belőle ÉN.

(Így visszaolvasva talán nem is vagyok annyira az ördög ügyvédje. Mindenesetre még egy feltartott hüvelykujj a lángoló tvájlájtnak. :) )

Al írta...

Tudod, mindig kicsit paranoiásan állok neki az ilyen cikkeid olvasásának, mindig várom hogy magamra ismerjek a negatív oldalon, de szerencsére többnyire csak réges-régi önmagamat látom, aki igen, konkrétan fogta a személyes érzéseit és a karakterre erőszakolta, viszont szerencsére ebből már az is látszik, hogy annak az időszaknak vége. Hogy az irány, amibe most haladok, jobb-e avagy neadjisten még rosszabb, egyelőre rejtély, de ez most nem is számít. Ami számít, az az, hogy most konkrétan az ebben a cikkben megfogalmazott problémával küzdök, egy AUn dolgozom, sosem írtam még a fandomban, viszont több zseniális munkát is olvastam benne, szóval adott egy alap lámpaláz, emellett szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy bizony itt most kötelező jelleggel kutatást kell végeznem különben akkora hűharusnya lesz a végeredmény, hogy jaj. És akkor jöttek a kétségek, hogy kutatni, de hol? És mennyit? Szóval a lényeg az az, hogy ez most nekem nagyon jól jött és köszönöm! Ó, és az első képen nagyon jót nevettem :D
((((((Az utolsóhoz meg annyit fűznék hozzá, merthogy van egy nagyon gondosan elrejtett Azirafael oldalam, hogy kicsit túlzás azért felgyújtani szegény Tvájlájtot, egyrészt mert igen fárasztó lehetett legépelni azt a sok betűt, másrészt szegény fáááák :"D)))))))

P.S. Alig várom a szombatot :3

Raistlin írta...

Nora Robertstől soha semmit nem olvastam, de az a kijelentése, hogy "I can fix bad writing; I can't fix a blan page", megváltoztatta az életemet.

És igen - nagyon kizökkentő tud lenni már egy elcseszett süti is, de az író nem mindig tudhatja, a közönsége mennyire felkészült, és mennyire kész lebuktatni őt.

Én köszönöm a kommentet :3

Raistlin írta...

"Személyes meglátásom szerint ha jól akarok írni /.../ akkor törekednem kell arra, hogy minél több mindent lássak, átéljek, képes legyek átérezni, mert a jó író szerintem egyrészt szavakkal, másrészt lélekkel dolgozik: nem csak a szókincsem kell gazdagítanom." - amit te leírsz (és köszönöm, hogy leírtad! :3) az egy egyfajta író-életstílus, és bevallom, ezzel némileg hadilábon állok. Egyrészt: vonzónak tűnik az ötlet, hogy mindent felfedezzek, megismerjek, amit csak lehet: a látóköröm tágítása biztosan nem fog a káromra várni, a tudásom, a tapasztalataim a segítségemre lesznek az életben épp úgy, mint az alkotásban. Másrészt viszont - ez nem feltétlenül vonatkoztatható minden esetre. Személy példaként: engem szexuálisan nem vonz a férfi test; a blogon mégis 260+ történetben próbáltam azonosulni ezzel. Nekem nagyon rossz tapasztalataim vannak, de ezt nem akarom a karaktereimre erőltetni. Katolikusként a világnézetem és az erkölcsi rendszerem is elég szigorú, ezen a "szűrőn" át látoma mindennapjaimat, befolyásolja a tapasztalataimat - de ezt sem akarom a karakterekre vetíteni, függetlenek tőlem. Rengeteg mindenben tehát radikálisan különbözök tőlük, és így bármiféle saját tapasztalat, amit az életemből felhasználhatok, az olyan apróság, hogy mit tudom én, "ja, én is égettem már meg a kezemet, baromira fáj ám" - olyan apróság, amire a televízió vagy az olvasás is megtaníthat, nem kell megélnem. Ez egy új kor. Digitális. Közösségi. Az élmény sokszor csak egy bejegyzés Facebookon. Nehéz ezt kezelni, nehéz ezt közvetíteni. Nincsenek is róla válaszaim, csak rengeteg kérdésem.
Amiről a cikkben írtam (írni akartam) az az olyan egyértelmű (és szerintem egyértelműen zavaró) helyzet, amikor érzed, hogy az egyik karakter nő; hogy az író magát látta John helyett, és Sherlock is inkább Benedict Cumberbatch. Van erre egy külön műfaj (/reader, /OC, satöbbi), ami oké, de amikor ezt megpróbálják Johnlockként eladni, az már nekem (!) kicsit visszás.

Raistlin írta...

Te is jössz szombaton!? Mikorholmiértnemtudtam úristen tök ciki lesz eltévedni szerinted hogyan lehet eljutni a Lánchíd budai hídfőjéig tömegközlekedéssel hello

khm

Ha ez megnyugtat, én meg mindig félek, hogy úgy tűnik, hogy piedesztálról prédikálok, pedig csak a saját sanyarú tapasztalataim és az általános hajnal-három életjelenség indít ilyenek összeszösszentésére

A Tvájlájtért meg már elég fát leöltek, ennek a kötetnek legalább annyi értelme volt, hogy egy kis melegséget lopott az emberek szívéve (amikor látták hogyan ég a rohadék)

HardCandy írta...

"tényleg jó, ha az embernek vannak elvárásai egy fanficcel szemben, de szerintem nem így indulunk" - persze, ez így van, az első ficeim annyira borzalmasak voltak, hogy sírok, ha olvasom. de azért a ficek terén is kell az alaposság, igényesség, persze nyilván a fiatalabbak efölött még elnéznek.
ah, a merengő pedig azt hiszem mindannyiunk megrontója volt :D sokszor eltűnődtem már, hogy anno anyukám tudta volna, hogy miket olvas az egy szem lánya a HP történetek címszó alatt... hm...

Zsanett írta...

OFF. Megjegyzem itt, nem a vendégkönyvben, mert lusta vagyok :) Lesz chat valamikor?
És ma találtam ezt a videót, és iszonyat jó, kukkantsd meg: https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=YrrtY8mHd1A

Most pedig a cikk-ről (Yay még egy cikk:) És amúgy a mellékelt képek gyönyörűek) :
"kérlek, menjetek fel a Google-ra.
kérlek, ne töltsetek tizenöt percnél több időt a Google-n." Teljesen egyetértek, és nagyon jól megfogalmaztad a kutató munka fontosságát, szükségességét, és azt hogy a jóból is megárt a sok. Aranyközépút a legjobb megoldás.

"sokan mondják, hogy az ember nem írhat romantikus regényt, ha még nem volt/éppen nem szerelmes, szüzek nem foghatnak erotikus írásokba (aki nem szűz, az meg biztos kurva és egyáltalán ne fogjon bele semmibe), és ha nem vagy meleg, ne írj melegekről ..." Hű, de szívből utálom mikor valaki ilyet mond. Főleg az olyan mondatokat, hogy "te nem értheted ezt, még sosem csináltad." Mert egyáltalán nincs igazuk. Attól még hogy pl. sosem csónakáztam, tudom hogy kell és mi merre hány méter. És ez az érzelmekre is igaz, attól még hogy sosem törték össze a szíved, még ha nem is pontosan de tudod miről van szó és ezt leírhatod hitelesen.

" Ha egy kezdő slash-íróról lenne szó, aki nem dinókról ír (hála Istennek) nyilván csak megnyitna egy Word-dokumentumot, és egyvégtében leírna egy tíz-tizenöt oldalas történetet, amit utána rögtön publikálna is. A Velociraptorok véres násza képzeletbeli szerzőjétől viszont elvárnánk, hogy minimum nézze meg a Jurassic Parkot... A szerzőtől elvárjuk, hogy legalább egy kicsit értsen a témához, amibe belefog."

"A főhős lányosan rinyál, fejezethosszú kríziseken megy át a szexuális beállítottságát illetően, az erotikus jelenet anatómiailag és biológiailag egyaránt és ugyanannyira kínosan inkorrekt, zuhog az eső egy felhőtlen éjszakán, egy szereplő átlag három orgazmust él meg egy óra alatt, öt mérföld távolság gyalog fél óra alatt megtehető kellő akaraterővel... a gondolataink pedig a legnagyobb pánikban is követhetőek és rendszerezettek a könnyebb megértés kedvéért, és szeretünk olyan dolgokról beszélni, amikből tökéletesen hiányzik bármiféle új információ és szó volt már róla az életünk folytán, de talán az olvasó nem tudja."
Jó ég, mennyi fic-et hagytam már abba amiatt, hogy kiestem a történetből. Volt már olyan, hogy kb ilyen anatómiai leírással találkoztam: A tarkóját csókolta előröl. Szóval olyan helyzeteket írtak le, hogy kapkodtam a fejem, hogy mi van?? Vagy például az ártatlan főhősünk éppen hogy csak bevallja szerelmének érzéseit, máris akcióznak minden előkészület nélkül(!!) Ami azért elég durva ha belegondolunk, ráadásul hogy lehet az, hogy csak megvallják egymásnak érzéseiket, de már is az ágyban vannak? Hát igen, az ilyen fic-eknél általában csak a testiség a lényeg, és az ilyen fic-ekben szokott a főszereplő hosszú oldalakat rinyálni az elején, hogy vajon miért is tetszik neki egy másik pasi.
És a másik amit nagyon utálok, és ami miatt megy a kurzorom a legtöbbször az x-re, az a szóhasználat és az ooc karakterek. Vannak olyan szavak, amik totál nem illenek a szövegkörnyezetbe, de valamiért(?) (az író nem akart szót ismételni nem tudom) oda kerülnek. Pl. vulgáris kijelentések egy könnyed nyári fluff-ba (Nem úgy, hogy vicces lenne) Vagy például az erős kifejezések. Én a finom utalások híve vagyok, és amikor úgy irják le az egész jelenetet, mintha a biológia tankönyvemből olvasnám az eléggé elveszi a kedvem.
És itt megjegyzem, hogy nálad Reisu...Raistlin még sosem fordult elő ilyesmi. Egyszer sem estem ki a sztoriból az ooc karakterek, az oda nem illő szavak, vagy a megmagyarázhatatlan történések/helyzetek miatt szóval köszönetet szeretnék mondani, amiért ilyen jó fic-eket írsz, hogy élvezet olvasni.

Zsanett írta...

"Van a két szereplő. A és B rohadtul szeretik egymást. Ezt elő lehet adni hitelesen ha fiú vagy, ha lány, ha szingli, ha nem, ha hetero, ha nem - egy kis empátia, beleérzés és voilá, slash á lá mode. Amiért viszont indokoltnak tartom a Google vagy egyéb alternatív kutatómunka közreműködését, az az, hogy ezt a két karaktert egy hiteles világba kell beleoktrojálni (amelyből például nem zökkentenek ki ilyen váratlan szavak.)" Röviden. Tömören. Igazad van.
"Amikor elkezdtem Mayával az And it's hard to learn, and it's hard to love regényen dolgozni, nem olvastam még tőle korábban semmit, így nem lehettem benne biztos, hogy tényleg tudok-e majd együtt működni vele, de tudtam, hogy jól döntöttem, amikor láttam, hogy Alaszka állat- és növényvilágát guglizza órák közben és az éves középhőmérséklet térképet bámulja november hónapra vonatkozólag hogy megtudja, a kurva hidegen belül mennyire van kurva hideg."
Nem is gondoltam bele eddig, hogy igazából az eddigi fic-eidhez is jó sok kutatómunka kellet. Elismerésem tényleg, a hiteles világokért. (És itt most abba is hagyom az istenítésed, mert könnyen meg lehet szokni, és akkor nem lesz olyan különleges a dícséret :)
Ui: Minden Twillight trilógia kötetet tűzre kéne vetni, mert mikor elolvastam a breaking down-t a nyaraláson (még nem tudtam mire vállalkoztam) utána végig depressziós voltam, olyan nyomasztó volt a hangulat. Szóval a könyv szépen elcseszte a nyaralásom, amit az kárpótol, hogy egyik este ráraktam egy doboz friss (vizes) cseresznyét, amit aztán álmomban ráborítottam. Így most már ronda is, nem csak rossz. (Éljenek a szép hosszú kommentek)

Raistlin írta...

Szeretem én a szép hosszú kommenteket ^^
A chat lassította az oldalt, és zavaró volt olvasás közben, szóval nem hiszem, hogy feltelepítem megint. Cserébe minden létező platformon elérhető vagyok.
És wo-hoo, előzetes! Nem vagyok nagy crossover-fan, de ezt zseniálisan összevágták ;u;
Légy boldog és áldott, amiért a régi írásaimat nem olvastad (hint: szánalmasan pocsékok voltak évekig, de így olvashatatlanul bitang baromi überrosszak, Krisztus)
Sok gyakorlat, kín, könny, keserv, és most legalább nem utálok minden sort amit leírok (nagyon), és egyre gyorsabban és eredményesebben tudok kutakodni. Egyébként a leghosszabb kutatómunkát az Életre-halálra kívánta meg, arra három napig készültem dokumentumfilmekkel, számtalan Wikipédia-jegyzettel és rengeteg Google-val, aztán meg csak ötven oldal tömény fluff. :D De szerettétek, és az a lényeg ^^

waywardHedgehog írta...

Furcsa, de nekem ez TH könyveiben abszolút nem tűnt fel. Mondjuk, olvastam is vagy nyolc éve, és örültem, hogy a cselekményt tudom követni, de akkor is. Szörnyű, mikor a nyilvánvaló nem böki ki az ember szemét, holott mindenki másnak igen. Vagy lehet csak annyira bevadított az előző részekkel, hogy már vak voltam rá? Passz.
Igazából elsőre a többire így hirtelen nem akartam mást írni, mert szerintem ez az egyik kedvenc cikkem tőled, plusz a leghasznosabb nyílegyenesben. Súlyos önvizsgálatra, majd azt követő masszív önsajnálatra késztetett.xD De a lényeg, hogy részemről profitáltam belőle, köszönöm.:'D>.<
Az apró betűs részhez meg annyit, szerintem nem merülne fel senkiben, hogy megmondósat játszol, nem olyan a hangvétel, szóval~^^
A Velociraptorok véres nászára azért mindig várni fogok, reménybeli folytatással egyetemben. (Perodactylusok parádés világrajövetele, azaz Hogyan mondjuk el T-Rex kedvesünknek, hogy megcsaltuk, na, na?)

chu~, polaris

Fekete Retek írta...

Ne haragudj, de szerintem ebben a témában egy csomó dolgot nem látsz teljes egészében. Bár a fő kérdésfelvetésed, miszerint kell-e (és kell) és mennyi kutatómunka kell egy íráshoz tényleg érdekes, de szerintem ezt csak nagyjából lehet megállapítani, és főként ezt az író alkata határozza meg.
Először is, tényleg óriási közhely az, hogy ha valamit nem élsz meg, akkor nem tudsz írni róla, mert általában a romantikus történeteknél, legyen szó slashről vagy sima heteró románcról, egy társadalmilag meghatározott toposzhoz nyúlik vissza, mert maga a szerelem érzése baromira megfoghatatlan szerintem. Nyilván egy csomó oldalról meg lehet ezt közelíteni, pl. a Twilightban az első szerelem érzését teszi örökkévalóvá azzal, hogy kiszemelt halhatatlan, de valahogy ennek a körbejárása is véges, mert a gondolkodásunkat a nyelvünk behatárolja.
A TH-s részt illetően nem tudok egészében nyilatkozni, mert én csak a Bárányokat olvastam, viszont nem éreztem azt, hogy Clarice-szal, mint női karakterrel baj lenne a megformáltságában. Nem könnyű vele azonosulni, mert azon felül, hogy szívügye Buffalo Bill elfogása, alapvetően egy nagyon céltudatos, és már-már törtető nőről van szó, akiből hiányzik az irodalomban szokásos "megkérdőjelezemmag" attitűd... de tényleg vannak ilyen emberek, csak nem barátkozom velük. Nem hiszem, hogy a kutatás léte/nem léte itt befolyásolta a könyveinek a minőségét, inkább úgy érzem, kifogyott az igazán ütős ötletekből, és csak egyetlen ütőkártyája maradt, az maga Hannibál személye.
Én érteni vélem, hogy mi a bajod, különösen amikor a való élet hitelesség kérdőjeleződik meg rengeteg sztoriban (végtelen nyálrománcfluff), de azt meg viszont el kell fogadni, hogy ez egyfajta életkori sajátosság (amiben sokan benne ragadnak), és ez nem más, mint anyáink romantikus füzete/fekete tőr testvériség/szürke ötven árnyalata. A díszlet mindig kicsit más (mondjuk két pasi), de azért teheti meg az író, hogy blőd faszságokat írjon le, mert maguknak az olvasóknak sincs igénye erre.

Most így olvasgattam az írástechnikával kapcsolatos cikkeidet, és szerintem pont ebben nagyon sarkalatosan fogalmaztál, és ez pont egy olyan írói hiba (a túlírás és a kutatás hiánya is), amiről végül is érdemes beszélni, csak valahogy nekem a példák, amiket felhoztál nem is tudom... nem illettek össze.

Raistlin írta...

No igen - ez az a téma, amiről nem cikket kellett volna írnom, hanem blogbejegyzést vagy sima rantot (gyakorlatilag ez az, szóval a "cikk" szót túlzás használni rá, de nem tudom hová címkézni). Az, hogy konkrét fanficekből nem hozhattam fel témát, eléggé megköti a kezem, meg az is, hogy ez a téma egyszerűen nagyobb, mint én, és ha valaha valaki valamikor bármi értelemset akar írni róla, akkor nem egyedül kéne ülni egy laptop előtt, hanem azt csinálni, amiről a cikk is szól: kutatómunkát. Módszeresen végigkérdezgetni írókat és olvasókat, ők mennyire tarják zavarónak a problémát, milyen módszerek vannak, ésatöbbi.
Tehát igen. Cikknek gyenge. Valószínűleg véleménynek is, mert (szokás szerint) kicsit túl csökönyös és harcias vagyok ebben a kérdésben. A mentségemre szóljon, hogy a téma üldözni kezdett: tudod, vannak napok, hogy egyszerűen az egész univerzum ugyanazzal a témával zaklat, ezt látod a net minden sarkában, erről beszélnek IRL is, a tévéből is ez folyik már, és akkor eleged lesz és leülsz rantelni róla hajnalban.
Talán valóban szerencsésebb lett volna a kérdést onnan megközelíteni, hogy olvasóként miért vagyunk ilyen igénytelenek, elvárás-mentesek és megbocsátóak, ha fanfictionről van szó...

Raistlin írta...

A nosztalgia mindent megszépít - és lehet, csak én voltam túl szigorú, túl nagy elvárásokkal; azért régi is a könyv (viszonylag), a harmadik kötet '99-es, más volt az irodalmi szféra, ráadásul szegény Harris egy olyan zsánert teremtett/divatosított a munkáival, ami aztán túlnőtt rajta. [A negyedik kötetet például azért írta meg, mert az MGM odament hozzá, hogy "csinálni fogunk egy horrofilmet Hannibal gyerekkoráról, veled vagy nélküled", szóval nem volt más választása, mint pár hónap alatt sietve összebaszni valami naaaagyon ijesztőt a pici Hannibalról, és így legalább pénzt kapott érte, ha a jogai már nincsenek meg. Ijesztő látni, de szegény embertől tényleg elvették ezt a történetet, ezt a karaktert - Will és Clarice jogai sem nála vannak. Szóval igazából sajnálom szegényt, mert az első kötet tényleg zseniális - csak annyira jó lett, hogy az szerintem őt is meglepte, és utána egyszerűen nem tudott mit kezdeni a hírnévvel, az ötleteivel és a szereplőivel.]

Ha pedig felfedezni véltél valamilyen saját hibát a cikkben, sose aggódj: a hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük.

A hangvételt én kicsit megmondósnak érzem, de örülök, ha ez nem látszik. Hajnal háromkor többnyire lekopik rólam a jómodor.

Wounded írta...

Vitathatatlan, hogy azok a történetek (legyen az fanfiction, vagy saját ötletű szerzemény) általában jobbak, amikben az író megtapasztalta a témát, vagy legalábbis alaposan utána nézett. Viszont, megszabni valakinek, hogy egy adott fandomról és a benne szereplő karakterekről hogyan írjon, nem lehet, akár végzett az illető kutatómunkát, akár nem.
Én nagyon szeretem a fanfictionöket és utálom, amikor azt látom, hogy az író teljesen elvesztette a fonalat a karakterek és a történetformálás terén, csakhogy nem igazán lehet ezzel mit kezdeni. Vagyis lehet, írok neki egy kommentet, amire vagy válaszol, vagy nem, és, ha válaszol is, benne van a pakliban, hogy elküld a fenébe. Egyetlen olyan fanfiction íróval, sőt semmilyen más íróval nem találkoztam még, aki egy építő jellegű kritika hatására úgy döntött volna, hogy változtat a történetén. A legtöbb esetben mindig találtak valamilyen kifogást arra, hogy a komment írójának miért nincs igaza, ha egyáltalán vették a fáradságot, hogy reagáljanak valamit. A kifogás, pedig szinte mindig az volt, hogy ő (mármint az író) olyannak látja a karaktert, ahogy az írásában szerepel. Ezzel kb megint ott vagyunk, ahol a part szakad, mert hiába győzködöm, hogy márpedig az a karakter a büdös életbe nem csinálná meg azt, amit ő ott begépelt, nem különösebben fogja érdekelni egy noname emberke véleménye, vagy azt mondja, hogy „bocs, de ez egy fanfiction, ami, mint, ahogy a nevében is szerepel, kitalált dolgokról szól”.
A másik érvágója ennek az egész ’legyünk hűek a fandomhoz’-dolognak, amikor az író nemes egyszerűséggel kiteszi a történet elejére a jellemzőkhöz, hogy ’OOC’. Nem is kell, hogy beleolvass az írásba, ő már jelzi neked, hogy bizony nem volt karakterű és, ha te ezt később szóvá teszed, takarózhat, hogy ő előre szólt, te bajod, ha nem vetted figyelembe.
A tartalmi mélységgel kapcsolatban… Ez megint egy olyan dolog, amiről oldalakon keresztül lehet vitatkozni az íróval. Ő azt akarta, hogy pl. Sherlock és John dugjanak. Megtörtént? Megtörtént. Az, hogy ő ezt képes volt egy oldalban random módon lezavarni, megint csak az én problémám, nem az övé. Én, mint olvasó, elvártam volna, hogy legyen annak a dugásnak előzménye, amiben kifejti, hogy a karakterek milyen lelki vívódásokon esnek át, amíg eljutnak a felismerésig, hogy szeretik a másikat, de, ha ő erre nem akart időt és energiát pazarolni, akkor koptathatom én a billentyűzetet, tesz rá magasról. Vagy, éppen átesik a ló túloldalára és 35 fejezeten keresztül elemezgeti a karakterek érzéseit, lefutva 25-ször ugyanazokat a köröket, mire eljut az ágyjelenetig.
Na, most, te ezzel mit kezdenél? Mi van, ha pl. én, az olvasó, értelmeztem félre a karaktert és olyasmiről próbálom meggyőzni az írót, ami hülyeség? Mert, bizony előfordulhat, hogy két ember nem ugyanúgy lát egy figurát.

Értem, hogy mi a gondod azzal, hogy sok író nem végez kutatómunkát, nem néz utána a karaktereknek, de senki nem kényszeríthető arra, hogy egy bizonyos szisztéma szerint írjon, ha ő nem akar. Ugyanez vonatkozik a saját ötletű történetekre is. Az, hogy ki mennyire igényesen, vagy épp hanyagul dolgozik írás közben, az adott egyéntől függ.

Raistlin írta...

Félreértés ne essék - én ezekkel a cikkekkel (amik tényleg nem cikkek, hanem tömény blogolások, és pontosan annyira komolyan vehetőek) szóval ezekkel az akármikkel nem íróakadémiát akarok nyitni: én sem hiszem, hogy bárkinek joga van megmondani, ki mit hogyan írjon - ha visszahoznánk Jókai Mórt a halottaiból, még őt sem hatalmazná fel a sikere és a tehetsége, hogy valaki másnak megmondja, mit csináljon, hiszen ahogy mondod, ez egyénileg variálódik.
Ugyanakkor, a módszer, aminek a szükségességére itt megpróbáltam felhívni a figyeltem, nem azonos azzal, hogy mit tudom én, "ne használj háromnál több jelzőt egy mondatban"; szerintem a kutatás is annyira egyénileg variálódik, annyira az író személyiségéhez simul (vagy éppen, lepattan róla), mint ahány író van, de mégis könnyű elfeledkezni erről. Ha valaki úgy dönt, hogy márpedig ő nem igényel utánajárást, a szíve joga, ez is meghatározza majd a munkáit.



Egy nagyon érdekes problémát vetsz fel a kommentedben: a létezik-e-építő-jellegű-kritika-és-van-e-értelme engem is foglalkoztat. Amikor negatív kritikát kapok (akkor pezsgőt bontok mert valamiért most már divat hogy vagy hanyatt esik az olvasó valamitől, vagy nem mond semmit, és nem érzem, hogy ebből tanulnék) - szóval amikor negatív kritikát kapok, én is zsigerből védekezem. Úgy érzem, az a feladatom, hogy megvédjem a történetemet, a gondolataim, hogy magam is lássam, mennyire védhető, mennyire áll gyenge lábakon az érvelésem (a fenti cikk esetében például: nagyon). És szerintem ez fontos. Fontos, mert tanulok belőle. Fentebb egy tömör bekezdésen át védtem a cikket, az előző kommentben is megpróbáltam, de igen, látom, hogy ambivalens, túl erős hangvétellel, kifejtetlen ötletekkel, nem világos, mit szerettem volna mondani vala, nincs jól megszerkesztve, nem elég összeszedett, és eleve, egy elég hogy mondjam, intim témába, a munkamódszertanba tenyerel bele. Nem oldana meg semmit, ha törölném a cikket, átírni már késő, amit tehetek, az az, hogy megnézem, mennyire védhető, és megígérem magamnak, hogy hajnal háromkor nem publikálok többet, és minimum alszok egyet a szómenésemre.
Ehhez viszont szükségem van építő jellegű kritikákra, szükségem van a kommentekre, amik igenis kihívnak a jégre, ha hülyeséget csinálok. Hidd el, jó esetben az író érzi, ha elcseszett valamit, de ha csupa jó kommentet kap, akkor az ő igényei is csökkennek, azt mondja, "simán megcsinálhatom, hogy feldobok ide egy cikket hajnal háromkor átolvasás nélkül, ha valamit elcsesztem, majd utólag kimagyarázom"; és ahogy az én igényeim csökkentek ennek kapcsán, ugyanígy el tudom képzelni, hogy a te kommentedben kiemelt névtelen és fiktív Johnlock-írónk azt mondja, "megírom ezt a PWP-t, fog rá jönni tíz pozitív komment, akik örülnek, hogy dugnak a szereplők végre, és nem kell megmagyaráznom, és ha valaki nekem jön, hogy agyatlan pornó, akkor majd mondom, hogy hát van egy ilyen műfaj, és törődjön bele".

Raistlin írta...

Lehet, hogy ez egy merész kijelentés, de szerintem az olvasó felelőssége (igen nagy arányban), hogy mit hoz ki az írókból - ilyen netes írófórumokon, ficblogokon és társain mindenképpen. Az, hogy az író és az olvasó között egy ilyen szokatlanul intim viszony jön létre, legalább annyira lehet hasznos, mint káros. Rengeteget számítanak a visszajelzések. Az író ezekre fog támaszkodni. És szerintem ha nem kap (nem kapunk) néha egy felhívást, hogy "na azért álljon már meg a menet, EZ MI VOLT?", akkor ellustulunk és elkényelmesedünk, igényesség, maximalizmus vagy bármi ide-oda, mert ha (erősen fogalmazva) arra ovációt kap valaki, hogy a homlokával lefejeli a billentyűzetet, miért írna jobban? Miért akarna E.L. James vagy Stephanie Meyer bármi igényeset írni, ha bestsellerként fogy a könyvük? Ilyenkor baromi nehéz önkritikát gyakorolni, és az író függ az építő jellegű kommentektől. Nekem rengeteget számítanak. Védekezem, persze, de hetek múlva is az eszembe fog jutni, mérlegelem, mennyit tanulhatok belőle, miben volt igaza, miben nem, hogyan változtathatnék. (Oké persze én mondjuk hajlamos vagyok magamra venni totál marhaságokat is, de ez egyéni szociális probléma.)

Wounded írta...

"én sem hiszem, hogy bárkinek joga van megmondani, ki mit hogyan írjon"

Elhiszem, hogy így van, csak ez az egész téma pont azért kényes, mert, nem létezik rá olyan megoldás, ami mindenkinek jó lenne, így végső soron, akárhogy is fogalmazol, nem tudsz semleges maradni, mert olyan nincs, hogy egyszerre értesz egyet mind a két oldallal, ugyanakkor ellenzed is, amit gondolnak.
Abban maximálisan egyetértek, hogy az olvasóknak kellene következetesebbnek lenni és igenis megírni, ha egy történet tartalmilag sántít. Persze, ehhez az is kell, hogy magának az olvasónak legyen annyi tapasztalata és tudása, hogy egyáltalán észrevegye, ha valami gond van az adott írással, mert, amit mondjuk egy idősebb azonnal kiszúr, azt lehet, hogy egy 12-13 éves észre sem veszi, vagy nem feltételezné, hogy a valóságban nem úgy van, ahogy az író papírra vetette.

Fekete Retek írta...

Értem a problémád lényegét, meg nincs semmi gond azzal, hogy kiírtad magaddal, csak azért mondtam, hogy szerintem most a rossz végét fogtad meg a dolognak: egyszerre akartál nagyon sok mindent mondani, és az eredmény egy indulatból írt, csapongó valami lett, amikor valójában a te gondolkodásod nagyon reflektív is tud lenni, amiért én szeretem a cikk jellegű írásaidat olvasni.
Egyrészt felveted a kutatómunka kérdését, és hirtelen a karakteralkotásnál kötünk ki, ami két, különféle probléma összemosása, ami azért került itt egybe, mert ugyanúgy fos eredményhez vezet.

River írta...

Hinnye cikkecske, hol is kezdjelek.
Kezdésnek talán a csinifiú melletti halmazból emelnék ki egyet, ami félig vicces, félig komoly, mindenesetre többet gondolkodtam már rajta, mint amennyit megér. Regények tucatjait olvastam, ahol a helyes, csinos, teljesen normális karakterek, bocsánat az alpári fogalmazásért, de egész egyszerűen =nem szarnak=. Heteket, hónapokat, esetleg éveket követünk nyomon, szinte napi pontossággal az életútjukon, és nem, és csak nem, és hogy nem robbannak fel? Persze, ez csak egy kiemelt, és eltúlzott részlet, és naná, hogy én sem szeretnék oldalak hosszú részletezést olvasni valaki problémás gyomorműködéséről, de valamilyen szinten ezek tesznek minket emberré, a karaktereket meg élővé. _Nem_ a vécére járás, hanem a mindennapos apróságok. Persze, az arányokra itt sem árt figyelni, de ezek nélkül nekem 2D marad egy szereplő.

Ami még nem jelenti azt, hogy élvezhetetlen az írás vagy a regény maga, mert ettől lehet az évezred legizgalmasabb történetszövése, de nekem egyszerűen nem kapcsolódik a való élethez. Megint a félreértések elkerülése végett, itt eszemben sincs a fantasy-sci-fi dolgokra vonatkoztatni, azok is lehetnek vér-elevenek. Csak na. Értitek.

Szeretem amúgy ezeket a cikekket, bejegyzéseket, blogolásokat, hívjuk őket bárhogy- mert elgondolkodtatnak. Elolvastam a cikket, majd elmentem szilvás pitét sütni, és miközben egyesével ütögettem a tojásokat a tésztába, ezen agyaltam. Most pedig leültem, és leírom, amire jutottam. Meg remélem, hogy közben nem ég oda a süti. :D

Itt van ez a x komment. Még nem olvastam el mindet, de el fogom, mert megéri, minden egyes vélemény. Hosszú, végiggondolt dolgok ezek, és ilyenkor elönt az öröm, hogy igen: gondolkodni kell, tapasztalatokat, érzéseket megosztani, mert az mozdít mindenkit előre. És ha nagyon idealista lennék, azt mondanám, hogy kis lépésekben, de a világot is.
Egyikünk sem profi, senki sem tökéletes, a legtöbben fényévekre vagyunk a szakmaiságtól (de ezt most nem pejoratív értelemben), a falvédőről is épp lekeveredtünk valahogy, keresek még közhelyeket, de asszem hirtelen csak ennyit találtam arra, hogy senkinek sincs joga bírálni, és itt nem is az megy, hanem kötetlen, egymást építő megnyilvánulások.
és
ez
szép.

A neveletlen hercegnővel én az optimális 12-13 éves korban találkoztam, markáns emléket hagyott bennem, hogy az első csóknál meg kell emelni az egyik lábat. Ezt akkoriban baromi komolyan vettem. Ja, meg valamelyik kötetben kihajítottak egy érett padlizsánt egy panelból (…ugye az ez a könyv volt?) ami aztán szétrobbant a betonon. Jól titkolt vágyam ezt egyszer elkövetni. :D Összességében jókor, jó helyen, szerettem.

Kutatás és szájhúzás szempontjából abszolút középen áll Tomas Harris negyedik kötete, amit itt nem láttam felsorolva: a Hannibal ébredése. Az egész könyvben úgy voltam, hogy két oldal „úristen, ez csak így történhetett”, majd két oldal „na nee, micsoda kliségyáros már”, aztán ismét a megrökönyödött, brutális elképzelés, kedvenc zseni sorozatgyilkosunknak nem is lehetett más élete, más indítékai.

Végül hoznék egy példát arra, ami számomra – kutatómunka területén- aranymetszés. A néni Anne Rice, aki (a shounenai/yaoi animékkel karöltve) ellopta zsenge, idillikus gyermekkorom. Nála szerintem harmonikusan passzolnak a szerelmi szálak és a történelem.
Akár egy köteten belül is – Amadeo színektől lobogó Itáliája, Andrej keserű és vad orosz sztyeppéi, végül Armand zsibongó Franciaországa nekem hiteles. Bár az is igaz, hogy néhol Anne stílusa a Watson-példa harmadik, túlburjánzó elemének felel meg. Meg a fene tudja, négy éve olvastam, most már lehet, nem tetszene annyira.

Szóval köszi a gondolkodtatást. Kérünk még cikkeket a jövőben is, hogy ne tunyuljunk el ;xx

Raistlin írta...

Juj, köszönöm a szép hosszú kommentet ^^ A Risingot azért hagytam ki, mert csak szinopszist olvastam/beszélgettem a bátyámmal róla aki ismeri, és ennyi elég volt ahhoz, hogy teljesen elmenjen az életkedvem a kötettől - aztán kiderült, hogy Harris azért írta, mert az MGM odament hozzá, hogy "csinálni akarunk egy filmet Hannibal gyerekkoráról, veled vagy nélküled" és azt mondta hogy basszátokmeg velem és valami durva szoros határidőre kellett megírnia és kiadatnia, és ööö. Remélem, ezért olyan, amilyen. Már a harmadik kötetben is elkezdte persze boncolgatni a gyerekkorát, és bevallom, nekem ez nagyon nem tetszik - kiveri a horror-elem fogsorát egy Freud feliratú ütővel. Azon túl, hogy (puszta laikusként, de) a freudi pszichológiát teljesen röhejesnek tartom, a problémám az egész Hannibal Rising/fiatal Hannibal történettel az, hogy megpróbálta racionalizálni a hősét. Nem csak indítékot adott neki, hanem mentségeket is, és ez szerintem rengeteget levett Hannibal sötét, sátáni, kiismerhetetlen erejéből: kivette a borzongást a thrillerből, kiölte a titkokat a karakterből. A legalapvetőbb félelem az ismeretlentől való félelem, és onnantól, hogy megismerted az ellenségedet, nincs mitől félnek. A harmadik kötet még csak elemlámpával botorkált a sejtelmes sötétben, a negyedik meg felcsapott egy kibaszott reflektort.
És persze, érdekes a történet és szép, a durva túlzásaival, sarkításaival, következetlenségeivel együtt is, de nem szeretem pátyolgatni a főhőst, ha csak nem Lokiról van szó. A Hannibal-karakter szerintem azon áll vagy bukik, hogy a nézőnek/olvasónak nem szabad empatizálni vele (kivéve Willnek, ugye): hiszen minden aspektusában szimpatikus - művelt, bölcs, jóképű, karizmatikus, tehetséges, az egyetlen, ami szörnyű benne, az a kannibalizmusa. Ha ennek adunk egy szép és jó okot, hogy a kishúga miatti bosszúból kapott rá az ízére, akkor... mi marad? Nem lehet félni attól, amit sajnálunk. És így a teljes tertralógia borul, mert kizuhan a saját műfajából, új pozícióba löki az olvasót, minden karaktert átértelmez, a dolgok kiforulnak és a feje tetejükre állnak: és ez jó is lehetne, de ebben az esetben minimum visszás... legalábbis szerintem. Sokaknak meg a Rising a kedvence. Fullerék biztosan változtatni fognak rajta, mert a világháborús éra a modernizálás miatt már nem játszik, és bár Roberotsra és Lady Murasakira és Mischára voltak célzások (mind az interjúkban, mind a sorozatban: a fametszetek, a törött teáscsésza, a "sorry I couldn't protect you in this life" rész) - szóval ezek mellett Mads például finoman kijelentette, hogy ő a negyedik kötetről nem vett tudomást, amikor megformálta a karaktert.

River írta...


Teljesen igaz, hogy az ismeretlentől félünk a legjobban - de még ha csontig le is analizáljuk, Hannibal Lecterben szerintem akkor is maradnak sötét, feltárhatatlan területek, behatárolhatatlan dolgok, ott marad az a megérthetetlen idegenség ami mindenhogy végigfut az ember gerincén.

Nekem pont az volt a pofon a gyerekkoráról készült könyvben, hogy bár valamennyire biztosan kódolva van, de *közhely ON* a legmegátalkodottabb sorozatgyilkos sem születik annak, és hogy bizony, Hannibalnak is voltak emberi vonásai, csak megtanulta elnémítani őket, mert az élet azt mutatta, hogy nem hasznosak. Számomra ez még borzasztóbbá teszi az egészet – úgy vagyok vele, hogy a természetfelettinél sokkal félelmetesebbnek tartom az emberi/pszichés szintre hozott dolgokat. A rádöbbenést, hogy nem kell a gonoszért a titokban, remegő kézikamerával a temetők sírboltjaiban kutatni, itt él közöttünk, jól szabott emberbőrben. Az összes rohadt sorozatgyilkos. Mind.

A racionalizálással egyetértek, az indítékkal is nagy részben, a mentséggel azonban nem- az nincs, és nem is létezhet arra, amit művel. A pátyolgatással kapcsolatban pedig talán csak annyit, hogy gyerekkorában még erősen jelen van- nem tagadom, hogy néhol majdnem letettem a könyvet, mert nem akartam, hogy ez a világháborúnyi rossz megtörténjen egy tizenpár éves gyerekkel.

Aztán idővel leszokik róla az ember, elidegeníti magadtól, és ahogy körvonalazódik az igazi jelleme, azon kapja magát, hogy tart (de még csodálja), végül fél tőle. Amit és ahogy felépített a felnőtt életében, az színtiszta kegyetlen zsenialitás- a felnőtt Hannibal minden, csak nem pátyolgatnivaló. Valószínűleg ő is volt az első, aki takarékra zárta magában a gyerekkori emlékeket. (bár csak tippelek, mert nekem meg a harmadik kötetet nem sikerült elolvasnom-még.) Van egy szintű megértés, ami szerintem még a rejtélyesség megszűnése nélkül is létezhet, és én egyelőre ezt érzem. Aztán lehet, a Hannibal után meggondolom magam.

Mads meg akárhonnan is veszi vagy nem veszi az ihletet,
kegggyetlen jó, amit csinál. *alélt szívecskék*


Manton Jager írta...

Az utolsó emlékezetes gúglizásom az a 2019-es holdjárás volt augusztus 27-én... ott egy kicsit azért megkérdeztem magam, mi a fenét művelek:D

Raistlin írta...

close enough :D

PanDóra írta...

(Csak zárójelben: Lőrincz L. László orientalista, neki a keletezés szakmai ártalom, nem google - mondom ezt úgy, hogy még nem olvastam tőle, szóval elhiszem, hogy attól még kiborító lehet...;)

Falschheit írta...

Az érdekelne hogy ha háborús történetet szeretnék írni mi a legfontosabb? Tudom hogy fontos az utána olvasás és az ebben a témában írt regények és beszámolók ismerete,de mitől lehet élethűen ábrázolni hogy mi zajlik éppen a főhősben? mivel nem akarom lemásolni pl." A nyugaton a helyzet változatlan" főszereplőjének érzelem világát. Magamtól viszont nem tudom/hiszem hogy képes lennék beleélni és felfogni hogy mit élhet át az ember amikor a fronton van. A másik problémám az élethű környezet ábrázolás. Tudom ha ez a kettő nem megy nincs is értelme belekezdeni bármilyen történetbe.Na, megvagyok lőve de most túlteszem ezen magam és hozzád fordulok. Mondjuk ha egy esetét a folyóparton le próbálok írni mindig a részlétekbe bonyolódok(a nád susogása,a tücskök szerenádja, a vízcsobogás)és akkor túlságosan hosszú lesz és elveszik benne a cselekmény és az érzelem világ. Próbáltam leegyszerűsítve de akkor meg túl semmit mondó lett a táj és aminek jelentősége kellet volna hogy legyen a karakter(ek) miatt(a főhős gyermekkori szobája ami rámutat és beengedést nyújt abba hogy milyen is volt anno régen amikor még nem rontotta meg a háború)semmit mondó lett. Vagy csak egyszerűen nem lehet összekapcsolni a főhőssel. Jó lenne néhány tanács.

Raistlin írta...

Szia Falscheit :3 Háborús történetekhez egy meglepően egyszerű tanácsom van: nézz háborús filmeket. A dokumentumfilmek a regényedhez nem annyira hasznosak - inkább játékfilmeket ajánlok, mint mondjuk a Hosszú jegyesség [verduni vérszivattyú], a Zongorista [zsidóság helyzete], a Chrisopher and his kind [melegek a náci Berlinben], a Deep Blue Sea [londoni szerelmespár vergődése a blokád alatt], klasszikusok, mint Ryan közlegény megmentése, Schindler listája, Casabalanca, esküszöm, akár még a Becstelen Brigantik is jöhet [nácik, zsidóság]: a minőségibb filmek nagyon odafigyelnek, hogy korhű legyen minden kosztüm és díszlet, és így valóban látod majd magad előtt a kort (ami, mivel szereted a leírásokat, nagyon fontos). Mivel utánaolvastál már a témának, el fogod tudni választani a giccset a valóságtól, már megvan az a háttérismeret, ami segít érzelmezni a látottakat.


Könyvből a 22-es csapdája mutatja be gyomorbavágóan hitelesen a második világháborús amerikai katonák lelkiállapotát, de írott forrásoknál tényleg kockázatos, hogy akarva-akaratlanul is belelophatod a soraidba a szavaikat.


A leírásoktól pedig ne félj! Ezek teszik valóságossá a regényedet, és akkor is, ha nem tűnik fontosnak a nád susogása, ezek teremtik meg az atmoszférát. És egy történelmi regény esetében ezt tartom a legfontosabbnak: legyen kézzel tapintható, eleven, lélegző. Ehhez néha igenis ki kell emelned apróságokat, amiknek semmi köze a korképhez vagy a főszálhoz - érezze úgy az olvasó, hogy ott van, hogy végig tudná húzni az ujjait a sás hegyes levelén. Ha ezekkel megteremted a regény valóságát, sokkal könnyebben merülnek majd alá a fontosabb részekben is.


Nem kell félned a témádtól. Mérd fel az olvasóközönségedet - mennyit tudnak a témáról, mennyit várnak el tőled? Nagy valószínűséggel ők is filmek és történelemórák útján ismerik csak a korszakot. Támaszkodhatsz a háttértudásokra, nem kell mindent részletekbe menően megmagyaráznod, és törekednek kell rá, hogy valami újat mond, mint az idáig megírt és leforgatott történeted. Legyenek érdekesek a főszereplők - részvétet kell ébresztened irántuk, szóval el kell érned, hogy törődjünk velük. Adj nekik hobbikat, apró kis szokásokat, jellegzetes gesztusokat és beszédstílust, hibákat, hagyd őket beszélni, gondolkozni és érezni. Egy jól megalkotott karakter a fél vállán elvisz bármilyen könyvet. Sok sikert! ^^

Falschheit írta...

Köszi::) és sokra tartom a tanácsodat.Nagyon tetszettek az írásaid.
Hihetetlen hogy mennyi érzelmet tudsz belevinni néhány oldalnyi szövegbe. Eddig Sok történetet olvastam sok témában de azt vettem észre hogy a legtöbb történet a hálószobában ér véget. Nem baj mert jól megszerkesztett ,megírt történetnél nem kell tovább vinni és bonyolítani,de néha jó lenne ha tovább vinné a szálakat, hogy tényleg meglehessen ismerni a szereplőket. Nem akarom hogy én is ebbe a hibába essek hogy az első hálószobás jelenet után lezárom a történetet mikor még nem bontakozott ki eléggé. Lehet hogy csak ez csak engem zavar. Csak nagyon idegesítő ha egy csomó megválaszolatlan kérdés ötlik fel benne, amire a történet nem tér ki. Huu és még valami, ellehet hagyni szereplőket? PL. az első részben fontos mellékszereplő de aztán érdektelenné válik a történet folyamán és nem érdemes több figyelemre. Történni kell vele valaminek(halál,baleset,költözés)vagy csak egyszerűen ellehet fellejteni úgy hogy nem történik vele semmi, él vígan ahogy van.

Raistlin írta...

Köszönöm szépen :3


A slash fanfictionnél "műfaji ártalom", hogy a történet célja és csúcspontja az ágyjelenet; ha nem ilyet írsz, eleve megszabadulsz a klisés elvárástól, sőt: még ha ebben a műfajban mozogsz is, ha nem az az egyetlen esemény, hogy a két szereplő hogyan vergődik egymás körül, a katarzis sem az ő kapcsolatuk beteljesedése lesz.


A szereplőkezelésnél szintén gondolhatsz a filmekre: vannak "epizódszereplők", akik felbukkannak és eltűnnek és nem tudjuk, mi lett velük, mert nem számít. Arra figyelj csak, hogy ha túl sok szereplő sétál le- és fel látszólag céltalanul, az olyan érzetet kelt, mint amikor túl sokan vannak a színpadon vagy túl sok cameoszerep van egy filmen belül. Nem kell végigkövetned semmilyen mellékszereplő életét, de jókor legyenek jó helyen és csak annyira ismerjük meg őket, amennyire az szükséges.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS