a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. június 30.

Revü a kegyetlenségről





1.


Egy jó interjú hossza három és fél perc, valamivel rövidebb, mint egy popsláger. Pontosan ennyi van hátra Will Graham életéből. Hannibal még egy stoppert is beállított neki, és most együtt figyelik a kéken pergő számokat.
A kamera Willt mutatja, ahogy fejjel lefelé lóg le a hotelszoba franciaágyáról, a hajában fehéren derengő virágok. Mandula illatát érzi és keserű dohányét, Hannibal a sarokba húzott bőrfotelben cigarettázik. Mindenhol tükörparavánok és kamerák. Will könnyei a fülébe csorognak, pedig Hannibal megmondta neki, hogy ne sírjon.
- Ha visszapörgethetné az eseményeket – érkezik az első kérdés -, mit tenne másként?
Will felnéz, Hannibal kézikamerájába bámulva. Úgyis ennek a felvételeit fogja használni. Autentikusabb. A kép élesít, Hannibal a kijelzőt nézi és Will mégis magán érzi a tekintetét.
- Ha visszapörgethetném az eseményeket – mondja (egy interjú során mindig el kell ismételni a feltett kérdést, és ez az utolsó – tehát profin kell csinálnia) -, ha bármit megváltoztathatnék, akkor én ölném meg magát. Mondhatom ezt? Mondhatom, hogy maga ölt meg engem?
- Biztosíthatom, ha bármi problematikusat mond, azt utólag kiszerkesztem. Nagyon jól csinálja, Will. Képes lenne embert ölni?
Will beharapja a száját. A kamera szuperplánban mutatja: hús. fogak. A szeme következik: kék. éles.
- Nem lennék képes embert ölni – motyogja Will, akit Hannibal olyan pózban fektetett fel az ágyra, mint a keresztre feszített Krisztust: mert ez az imidzs kell, az áldozat, a mártír -, de magát meg tudnám ölni. Rrrengetegszer elképzeltem.
- Hogyan képzeli el ezt a gyilkosságot?
Will lehunyja a szemét.
- Az első napon ölném meg. Amikor megláttam, amikor krizantémot hozott nekem. Akkor önnek még fájna…nekem pedig még nem… - A szemei felnyílnak, a kamera lencséjén keresztül egyenesen Hannibalra, a közönségre, a világra, kétmillió YouTube feliratkozóra meredve. –Pontosan a szívére céloznék, és bang.


Egy évvel korábban
MetLife Stadium, NJ


Will a színpadon állt. Will gyűlölt a színpadon állni, de imádott énekelni. Ez az egész életét végtelenül kényelmetlenné és végtelenül sikeressé tette. Mindig megkérte a technikusokat (Alanán keresztül), hogy annyi fényt irányítsanak rá, amennyijük csak van, amennyit csak találni lehet ötszáz méteres körzetben. A reflektorok elvakították, és nem látta tőlük a közönséget. Ha elég hangosra állította a fülest, akkor nem is igazán hallotta őket. A mikrofonhoz közel hajolva énekelt, a szemeit lehunyva. Jersey-ben négy hatalmas vászon követte minden mozdulatát, ahogy ujjai köré tekeri a kábelt, ahogy félresöpörte a homlokából csapzott, izzadt fürtjeit. Szűk farmert viselt egy egyszerű fehér pólóval, a homlokát rózsák övezték. Kesernyés, puha hangja volt, törékeny és félelmetesen gyönyörű, érzelmes, könyörgő, kissé rekedt. Torokból és szívből énekelt, elfúló lélegzettel, és a koncert végére már egész testében remegett, a szám közepén a kis asztalkához sétált, vizet öntött az arcába és marokra nyelte az aszpirint, és közben a közönség énekelt, az egész sportaréna, Will pedig lekuporodott a színpad közepén, lábait felhúzva, és csak dúdolta, dúdolta a refrént. 










Itt kezdődött.
És itt ment tönkre minden.


Három nappal később
Hotel Blastoff, NJ

Will magában káromkodva vágott át a hotel folyosóján, kopogtatott a 66-os szoba ajtaján, majd a választ meg sem várva benyitott.
Mr. Hannibal Lecter bizonyára előre felhívta a portát, hogy megérdeklődje a tapéta színét: azzal tökéletesen harmonizáló, ezüstös-kék öltönyt viselt vajsárga nyakkendővel és barna cipővel, a karjában krizantémcsokrot dajkált. A franciaaablaknál állt, amikor Will rárontott; elsőnek meglepettnek tűnt, aztán nagyon, nagyon elégedettnek.
- Mr. Lecter? – lihegte Will, és a sarkával belökte az ajtót. A férfi kimérten bólintott.
- Mr. Graham. Kérem, bocsásson meg, későbbre vártam. Foglaljon helyet. Frissítőt?
Will legyintett, és ledobta magát a legközelebbi fotelbe. A szobát ugyanaz a műviktoriánus elegancia lepte be, mint az övét, ugyanazok a fehér bútorok és martezüst tükrök. Megdörgölte az állát és az orrára tolta a szemüvegét; csak akkor vette észre a csokrot, amit Hannibal felé nyújtott. Zavartan átvette, és biccentett. A férfi, még mindig mosolyogva, leült vele szemben, lábait keresztbe dobva. Nagyon vékony lábai voltak, és finom, elegáns keze. Minden ablakot nyitva tartott, és emiatt úgy tűnt, hidegség árad belőle, körüllengi a száraz tengeri szél.
- Tudnia kell, hogy én ezzel nem értek egyet – jelentette ki Will, szívott az orrán és körbenézett. Hannibal halkan és üresen felnevetett.
- Mr Crawfrod mégis jónak látta, hogy alkalmazzon engem.
- Jack ezt nem érti.
- A menedzsereként bizonyára felelősségének érzi…
- Szóval maga PR menedzser? – vágott a szavába Will, és egy pillanatra szembenézett vele. Hannibal rezzenéstelenül meredt rá, gondosan kitartott mosollyal.
- Sajtós vagyok, igen.
- És nem amerikai.
- Származásomat tekintve nem, de az utóbbi időben itt éltem.
- Hová valósi?
- Litvániában születtem.
- Litvánia. – Will felszusszant. – És ott dolgozott is? Ott kezdte a karrierét?
- Igen, így van.
- Soha egy litván bandáról sem hallottam. – Rávágott a karfára. Puha por szállt fel. Will követte a tekintetével a szemcséket. – Ön szerint ez mit árul el a munkájáról?
- Egyről hallania kellett.
- A Žavesys. Az az ön műve volt?
Hannibal bólintott.
- Én hoztam őket Amerikába, igen.
- És a frontember… Kęstutis… most börtönben van, nem?
- Sajnálatos eset.
- Megölte a szeretőjét, vagy mi. Kivágta a tüdejét, pedig még élt. Tele voltak vele a lapok. Ön ezt sikerként könyvelte el?
- Nem volt közöm hozzá.
- Ah, értem. – Will hátradőlt a fotelben. – Nem számít, most már mindenki ismeri a nevét. Nekem is ezt szánja? Világhírnevet.
- Mr. Crawford többek között ezért alkalmazott, de… nos, azt hiszem, mindketten érezzük a problémát.
- Mi a probléma? – Will széttárta a karjait. Hannibal végigmérte, aztán szolidan elkezdett a telefonjával matatni. – Ó! Tehát velem van a baj, mi?
- Mit visel, Will?
- Szórakozik velem?
- El tudná mondani?
Will lenézett magára.
- Bakancsot. Farmert. Flanelinggel. A színe piros. És dzseki. Meg a szemüveg. Miért, mire számított? Gyerünk már, ön szakmabéli. Tudja, hogy hétköznaponként nem rohangálok virágkoszorúval. Tudja.
- Nem említett tervezőt. Gondolkozott azon, hogy szponzorokat szerezzen?
- Nem. Figyeljen… én megmondtam, hogy nem érdekel.
- A virágokat hol vásárolja?
- Nem tudom – Alana veszi őket. Egy asszisztense, de az ő ötlete volt. Ez a védjegyünk. Virágkoszorúk és friss indie hangzás. Ennyi.
- Meséljen az együttes tagjairól. – Hannibal félretette a telefonját. Will a karfába markolt és keményen a szájára harapott.
- Még az újságírók is veszik a fáradtságot, hogy legalább leguglizzák…
- Egy újságíró miatt vagyunk itt, Will.
- Nem érdekel. Teszek Freddie Loundsra és a hülye magazinjára. Aztán irkál rólam, amit akar.
- És ön nem fog „visszairkálni?”
Will csöndben maradt. Hannibal előre hajolt ültében, a kezeit összekulcsolva. Az arca kérlelhetetlenül komoly volt, lassan és puhán beszélt. Nehéz volt nem ránézni.
- A Will + The Girls elképesztően népszerű feminista körökben. Itt a feminista blogokról beszélünk, amiket tizenévesek vezetnek. Nem valami komolyan vehető tömeg, de rengetegen vannak. Ez a rajongóbázisának az alapja, Mr. Graham. A tweetjével megalázta őket.
- Freddie Kibaszott Loundsot aláztam meg.
- Ha ezekkel a szavakkal illette volna, nem lenne probléma. Ünnepelnék a visszavágásáért. De ön egy nemileg nagyon is pejoratív főnevet használt. Hogy ilyet írt egy nőnek – pont ön – ez kavarta a botrányt.
Will ismét szívott az orrán. Szerette volna megkérni Mr. Lectert, hogy ismételje el azt a csúnya-csúnya szót, szerette volna hallani, ahogy kiejti azon a civilizált hülye száján, picsa, mondja csak ki és dögöljön bele.
- Mr. Crawford úgy látta jónak, hogy innentől felügyeljem és megtervezzem az ön nyilvános szerepléseit, legyen szó internetes kommentekről vagy fellépésekről. Most pedig meséljen az együttes tagjairól.
Will egy darabig dacosan hallgatott, aztán elunta és fáradtan felnézett.
- Alanáról akar hallani, mi? Igen. Igaz. Tényleg együtt voltunk. Egyetemi románc. Együtt alapítottuk a The Girls-t. Az ő ötlete volt. Szerette, ahogy énekelek. Azt gondolta, jót tenne nekem, ha szerepelnék. Fél éve szakítottunk. Ezúttal végleg. Tudom, hogy Freddie az évtized szakításáról beszélt, de el kell keserítsem, közös megegyezés alapján történt, és, és szóval tudtuk, hogy ez lesz. Rendben vagyunk. Barátok maradunk. Az együttes nem megy szét. Minden oké.
- Miss Bloom a basszusgitáros.
- Abigail vokálozik. Ő szuper lány. Alana unokahúga. Elektromos gitár. Nem tudom, ööö. Gyakorlatilag együtt neveltük. Hát főleg én. Ha nem kérdezi meg, érdeklődöm-e iránta szexuálisan, nem tépem le az arcát. Csak most lett tizenkilenc. Gusztustalan, amiket írnak rólunk. – Will keze ökölbe rándult. Picsa Freddie Lounds.
- Jár iskolába?
- Igen, figyeltem rá. Ezért turnézunk nyáron, főleg. Velünk lakik Virginiában. Hát, már csak velem.
- Saját gyereke nincs.
- Szeretnék, de nincs. – Gondolatban hálát adott az égnek, amiért Mr Lecter értette Abigailt. Még Alanával is veszekedtek miatta. Ő nem a lányunk, és pláne nem a te lányod! Nem teheted ezt vele.
- A dobosuk Miss Katz.
- Beverly haver. Kicsit idegesítő, de az. Nem nagyon tudom, mit mondjak róla. Ő is az egyetemről van.
- Ez alatt az FBI akadémiát érti.
- Nem mentem át a pszichikai alkalmasságin, szóval hamar feladtam. Sosem lehettem volna nyomozó. Beverly majd szeretné befejezni. Most az együttes az első. Georgia beugró tag. Hegedű, zongora. Ő a legjobb barátom. – Az egyetlen barátom, tette hozzá gondolatban. – De nincs mindig velünk. A Buffet Froid-ban is játszik. Biztos ismeri. Darkwave. Szóval ez a The Girls.
Hannibal enyhén félrehajtotta a fejét.
- A saját nevét soha nem teszi hozzá.
- Nagyképűen hangzik. Will + The Girls. Legalább annyit dolgoznak, mint én. Többet is.
- Elégedetlen a banda nevével, és azzal, ahogy a média a többi tagot kezeli. A leírásaiban elsősorban arra törekedett, hogy megvédje őket.
Will kelletlenül elismerte, hogy így van. Hannibal kihúzta magát.
- A segítségére lehetek, ha megengedi nekem, Mr. Graham. El tudom oszlatni a félreértéseket, és olyan képet közvetíthetek önről és az együttesről, amit helyesnek ítél. A jóváhagyásával. – Könnyedén felemelkedett, és kezet nyújtott. Will nyelt egyet és elfogadta a gesztust. Általában viszolygott az ilyesmitől, de Hannibal érintésében volt valami hűvös és megnyugtató. A tenyerét egy pillanatra Will kezére simította, és mélyen a szemébe nézett.
- Megengedi, hogy a keresztnevén szólítsam?
- Persze. Oké. Nekem oké.
- William, ugye?
- Csak Will. – Megpróbált mosolyogni. Meglepően jól sikerült. Kézbe vette a csokrot, és egyszerre csak zavarba jött megint. – Akkor ennyi lesz mára?
- Mára igen. Ha hozzájárul, Mr. Crawford majd megosztja velem az elérhetőségeit.
- Szuper. Rendben. Viszlát.
Úgy érezte, menekül. A folyosón beleszagolt a csokorba, és egy pillanatra bódultan megállt. Meztelennek érezte magát, csontig és velőig meztelennek. Nem emlékezett rá, mikor beszélt utoljára ennyit magáról, és szédülve, a fejét ingatva nekiindult.
A szobakártyát csak negyedszerre sikerült a leolvasóhoz illesztenie, az ujjai görcsösen remegtek. A csokrot előbb az asztalra dobta, majd elszégyellte magát, és kerített egy vázát. Beverly az este feljött egy pohár whiskeyre, és persze, nem állta meg szó nélkül:
- Sárga krizantém? Az titkos imádót jelent.
- Nem olyan titkos. A PR-os, akit Jack kirendelt mellém.
- Ó. Aha. Rendes?
Will körbehúzta az ujját a pohara szélén.
- Nem ezt a szót használnám rá. – Fintorgott. – Nem tudom.
- Adj neki egy esélyt. – Beverly hátravetette magát az ágyon, kis híján kilöttyintve az italt. – Jót tesz majd neked egy kis PR, mielőtt még Will Picsa Graham leszel. Milyen a fickó? Megnyerő?
- Hát az. Igen. Eléggé az. Olyan… - Tett egy mozdulatot a levegőben, aztán vállat vont és húzott a whiskeyből. – Srámos. Azt hiszem.
- Az jó. Akkor jól csinálja, amit csinál. Hagyd, hogy megoldja neked ezt a hülyeséget.
Will a pohár aljára bámult.
- Nem tudom, mit fog kérni cserébe – suttogta maga elé. Beverly egy darabig értetlenül hallgatott, aztán egy párnát hajított Will fejéhez.
- Pénzt – jelentette ki, és legurította az utolsó kortyot is.
Másnap reggel
A reggeli levegő még whiskeytől bűzlött, de volt ott egy másik illat is: sós, zsíros gyerekkori szag, drága férfikölnivel vegyülve. Will felkönyökölt az ágyban, szimatolt, majd hunyorgott. Mindig leeresztette a redőnyt, ha aludt, a szobában most viszont bántóan világos volt, és Hannibal az ágya mellett állt, kezében egy tálca reggelivel. Will hiábavaló kísérletet tett arra, hogy magára rángassa a bokája köré csavarodott nehéz takarót. Csak alsógatyát viselt és egy átizzadt pólót, és fáradt agyának egy cinikus része megjegyezte, hogy Mr. Lecter (Hannibal) ma talán nem kéri meg, hogy írja körül a megjelenését.
- Jó reggelt, Will.
- ’Reggelt. – Az öklével megdörgölte a szemét, aztán tehetetlenül ásított, a könyökhajlatába temetve az arcát. Hannibal letette a tálcát az éjjeliszekrényre, óvatosan odébb tolva a krizantém vázáját. A porcelán étkészlet dallamosan koccant, és Will egyszerre ráébredt, hogy napok óta csak energiaszeleteken él.
- Csirkeleves? – kérdezte, és rögtön kinyúlt érte. A tányér forró volt, óvatosan a térdére helyezte, és biccentett, amikor Hannibal átadta neki a kanalat.
- A kávét hogy issza?
- Dupla cukor, tejszín. De amúgy mindenhogy megiszom, ha kávé.
Figyelte, ahogy Hannibal két kockacukrot ejt a gőzölgő csészébe, aztán tejszínt önt belé egy kecses kis kancsóból. Nem tudta, hogy ezt tényleg csinálják. Neszkávéhoz volt szokva és műanyag tasakos tejpor-sűrítményhez. A sztár-élet rohadtul nem volt egyenlő a luxussal, és ezért valahol mélyen hálásnak érezte magát; azért is, hogy teljesen észrevétlenül lett világhíres. Egyszerűen csak megtörtént. Egyre nagyobb helyeken játszottak, és egyre több ember jött el. Egyszerűbb volt, ha így gondolt rá. Gyorskaja és gyors éjszakák. A mikrofon statikus sistergése a stúdióban.
- Jól aludt?
- ’Hja. – Will büszke volt magára, hogy már egy morgással is tudott hazudni. Hannibal átadta neki a kávéját, aztán ellenőrizte a telefonját.
- Mennyit? – kérdezte.
- Tessék?
- Hány órát aludt?
- Négyet.
- Ennyit szokott?
- Igen. Mindig.
- Próbálkozott már altatóval?
- Tizenöt különböző gyógyszert szedek. Csak háromra van receptem. Nem kell altató. – Belekortyolt a kávéba. Keserűbb volt, mint amit megszokott, valamiféle füstös, erős ízzel. Köhögött. Hannibal fél kezét a zsebébe süllyesztve állt, az iPhone-ra meredve.
- Talán bölcs dolog lenne felkeresni egy orvost.
- Nem érek rá. De esetleg foglalhat nekem egy időpontot. -  Nem akart durva lenni, de fáradt volt és utálta a témát. Hannibal kihúzott magának egy széket az ágy mellé, a telefonját pedig gondosan az éjjeliszekrényre helyezte. A széle tökéletesen párhuzamos volt a falap szélével.
- Meséljen a turnéról.
- Még mindig nem olvasott utána? – Will kényszeredetten mosolygott. Szerette volna, ha a viselkedése csak egy rossz vicc lenne. Az élete már így is az volt. Hannibal udvariasan nevetett. Szabálytalan fogai voltak. Ilyet is ritkán látni a keleti parton. Will egy kicsit szánalmasan érezte magát emiatt, de valahogy megkönnyebbült.
- Magam is csak négy órát aludtam, szokásommal ellentétben, hogy sikerüljön felzárkóznom. Nem ezért kérdezem. Azt szeretném tudni, önnek mit jelent a This Is My Design.
- Megélhetést. Kaját. – Fészkelődött. – Ez a turné utolsó része. New England, meg a part. A lemezt promotáljuk. Jól fogy, a letöltések ellenére is. Mindenhol teltház van.
- Videoklipet még nem forgattak.
- Nem. Nem szeretem a klipeket. Van egy koncertfelvétel a Shadow Suspended On Dust-ra.
- Miért pont a This Is My Design lett az album címe?
- Mert erről szól. – Will félretette az üres tányért és csészét, és kis híján elejtette az utóbbit. Hannibal óvatosan kiszedte a kezéből. Összemosolyogtak, és Will végre magára húzta a takarót. – Elképzelem az életeket, amikről énekelek. Halott már tőlünk valamit?
- Természetesen. Amikor Mr. Crawford felkeresett az állással, nem hívtam vissza és nem mondtam igent, amíg végig nem hallgattam az összes albumukat.
- Órákig várakoztatta Jacket? Maga egy bátor ember. – Lenézett a kezére. – Meglep, hogy ezután elvállalta a munkát. Nem tűnik olyan fickónak, aki az ilyen zenét élvezi. Valami klasszikusabbat, talán. Bocsánatot kérnék a sztereotípiáért, de tudom, hogy igazam van. Szóval, mi vette rá? Nem vagyunk egy Žavesys, és én pláne nem vagyok kontratenor.
- De kitűnő szövegíró. – Hannibal egyenesen rá nézett, ami arra kényszerítette Willt, hogy meredten csak az ujjait bámulja. Megint remegett a keze. – Képes azonosulni a közönségével, akkor is, ha nem keresi velük a kapcsolatot. Az a fajta örök szerelem, csalódás, bánat és harag, amiről a legtöbb dal szól, nem valós érzelmeken alapul. Toposzok toposza, még ha személyes tapasztalat is áll mögötte. Ön egy új nyelvet teremtett a gondolatainak.
- Nem vagyok olyan jó. Egyáltalán nem vagyok olyan jó. Látta már a rímeimet?
- Önnek igazából nincsen szüksége rímekre, Will.
- Maga szerint képeztetnem kéne a hangomat?
- Rontana az eredetiségén. Hibát követ el azzal, hogy egy olyan világ elvárásaihoz próbál felérni, amelynek nem része. Alkotás közben nem látja a normáikat. Most miért hivatkozik rájuk?
- Mert… - Valami megakadt a torkában. Nyelt egyet. – Mert maga ahhoz a világhoz tartozik. Kívülre. Én… próbáljuk kinn tartani a lapokból, de nem vagyok jól. Autizmus. Asperger. Nem tudom. Ezek a dalok, az összes, rémálmok, amik felszakadnak a torkomból, és a világba sikítom. De mire odáig érek, hogy ordítsak, már csak suttogni tudok. Nincs hangom. Nincs hangom elmondani, úgyhogy énekelek. Ennyi az egész. – Egyszerre tudatosult benne, hogy sírni fog, hogy másodperceken belül elbőgi magát a sajtósa előtt, és egy reszkető lélegzettel kidörzsölte a makacs könnyeket a szeméből. – Bocsánat… - szipogta. Hannibal átnyújtott neki egy illatosított zsebkendőt.
- Ön átlagon felüli érzékenységgel és empátiával rendelkezik, Will. Ezt jobban ki kell használnunk. A rémálmai zaja mögött feltáratlan melódiák szólnak. Meg fogjuk találni őket, Will. És akkor az egész világ hallja majd őket.


Egy héttel később
Dove stadion, NYC

Will törökülésben ült az aréna színpadán, és a messzeségbe nyúló, üres teret nézte: egy kolosszeum pódiumán érezte magát, egy ismeretlen vadállat ketrecének sötétjébe meredve.
- Hányan lesznek? – kérdezte.
Alana lependítette az A-húrt. Tisztán szólt, és Will gyomrában remegett, durván lüktetve, mint egy lassuló szív.
- Teltház.
Will kiengedte a levegőt.
- Gyerünk, lássuk a boldog arcodat – szólt rá Georgia. Megpengette a hegedű A-húrját, majd végighúzta rajta a vonót. Mindig együtt hangoltak, és ezzel mindig vérig sértették a technikusokat.
- Lááá. Nem, megtisztelnek, tényleg; csak nem értem, hogy nincs jobb dolguk csütörtök este.
Alana nevetett. A hajában gyöngyvirágok. Will szívébe egy pillanatra beléhasított az a tompa, lassú, régi fájás, hogy mennyire gyönyörű, hogy még mindig mennyire gyönyörű. Örökre az lesz.
Fiatalok voltak és virágokat fűztek egymás hajába a campus udvarán egy koranyári napon, Will egyesével tépdeste le a pitypangok sárga szirmait, szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, és végül csak a szára maradt; Alana elvette tőle, kettétépte és azt suttogta, „szeret, szeret, szeret”.

- Könnyebb lesz – mosolygott Alana, szinte könyörögve, és Will próbált visszamosolyogni. – Hannibal erre nem mondott valamit?
Ennyit a mosolyról. Will gyanakodva Georgiára kapta a tekintetét, majd ismét Alanára nézett (nem a szemébe: egy kényelmesen semleges pontra valahol a válla fölött), és azt motyogta:
- Jack mondta?
- Mit?
- Hogy együtt dolgozunk. Hogy ööö, találta nekem. – Ez szörnyen idiótán hangzott. Alana lependített még egy húrt, a fogását figyelve.
- Nem, találkoztam vele.
- Mikor?
- Beugrott bemutatkozni. Hidd el, jó kezekben leszel nála.
- Te is kaptál csokoládét? – szólt közbe Georgia.
- Bon-bont, igen.
- Heh. Pedig már azt hittem, különleges vagyok.
- Szóval most már az egész együttes sajtósa, vagy mi? – szólt közbe Will, és kényelmetlenül fészkelődött.
- A tiéd. Csak udvarias. Nézd – tényleg elbűvölő embernek látszik, és hidd el, Jack nagyon utána ment a fickónak, tudod, milyen. Gondolom, te talán nem tartod… - Alana kereste a szavakat – etikusnak, hogy legyen egy kreált imidzsed, talán… ha úgy gondolsz erre a személyiségre, amit segít megalkotni, mint egy üvegfalra… könnyebb lesz mögüle énekelni.
Will ismét a sötétség felé fordult. Nemsokára kezek és sikolyok feltartózhatatlan végtelensége lesz.
- Ha üvegfal mögül énekelek – mondta -, a hangom nem hallatszik tisztán.
Alana lependített egy újabb húrt, Georgia pedig kitartotta a H-t.
- Mindenfélét elmondok neki – folytatta Will.
- Az jó, nem?
- Olyanokat is, amiket nem akarok.
Alana megrázta a fejét.
- Szerintem hívjuk be Abigailt meg Beverlyt – jegyezte meg Georgia. – Mi megvagyunk. Fel a fejjel, Will.
Will bólintott, és felkászálódott. A csontjaiig zsibbadt volt.  

Másnap


- Minden rendben?
Will sírni tudott volna a fáradtságtól, és a feje négynegyedes ritmusban lüktetett.
- Persze.
A homlokát a kocsi ablaküvegének szorította, és lezárta izzó szemeit. Hannibal autója puhán siklott az úton, doromboló motorral, és Will félálomban azt fontolgatna, udvariatlanság lenne-e elaludnia.
- Will? Megérkeztünk.
Felriadt. Úgy érezte, egy percet sem pihent, de a felhőkarcolók, a fények és a tömeg eltűnt: egy külvárosi parkolóban álltak, egy lakókocsipark mellett. Will talpra kecmergett, majd bizonytalan léptekkel megindult Hannibal nyomában a földúton. A férfi könnyedén sétált, az ujjai között morzsolgatva egy kulcscsomót. Will hunyorogva próbált emlékezni, mi a fenét keresnek itt. Valami interjú. Freddie Loundsnak. Hannibal valahogy, feltehetőleg sötét mágia segítségével, rávette, hogy videóra vegye és előre küldje a kérdéseit.; egyáltalán, hogy szóba álljon Willel. Will válaszait külön rögzítik, továbbítják, aztán Tattle-ék az egészet összevágják egy exkluzív videointerjúvá.
- Ez egy divatos megoldás – magyarázta Hannibal -, személyes és közvetlen, ráadásul nem kell egy szobában tartózkodnia a hölggyel.
- Van az amikor csak mailben küldik a kérdéseket, és én csak írok egy válaszlevelet.
- Előfordult már önnel, hogy a válaszait pontosan olyan formában látta viszont, ahogy megírta őket?
Will hallgatott.
- Erről van szó.

A bérelt lakókocsi meglepően tiszta volt, fehér díványokkal, tiszta függönyökkel és liliomokkal az ablakban. A liliomokon még dolgozott egy kisebb csapat virágkötő. Hannibal puhán felemelte az egyik szálat, és megszimatolta.
- Tökéletes.
Három reflektor világította meg a sarokkanapét, ami előtt egy laptop zúgott a dohányzóasztal oltárán. Will tompán bámulta, aztán Hannibal egy vállfára akasztott pólót nyomott a kezébe egy indigó nadrággal.
- Ezeket vegye föl. A fürdőszobát jobb kéz felől találja.
Will a vállfára nézett, aztán lebámult magára. A jelek szerint tíz teljesen fölösleges percet töltött el a reggeléből azzal, hogy választékosan felöltötte a kedvenc flanelingét az interjúra.
A nadrágnak egész jó anyaga volt, de a pólót egyszerűen nem értette. Megnézte a márkajelzést a címkén, de semmit nem mondott neki. Fekete volt, valami okkult, nonfiguratív mintával, és túl hosszúnak tűnt. Az ujjaival párszor átszántotta a haját, és arcot mosott. Pont végzett, mire rajtaütött egy sminkes és egy fodrász, akik együttes erővel visszataszították őt a hajnal hatos, vekkerrel paktáló állapotába. Aztán ők is eltűntek, és Hanniballal kettesben maradtak a lakókocsiban.
- Az operatőr késik? – kérdezte Will, és óvatosan leült a sarokkanapéra, a gép elé.
- Úgy gondoltam, webkamerával rögzítjük a válaszait.
Will egy darabig hallgatott.
- Szájfényt raktak rám.
Hannibal, aki addig a laptop beállításaival bajlódott, vetett rá egy megértő pillantást.
- Nézze, Will. Ön kiváló előadóművész, de egyedül ezt az oldalát mutatta a közönsége felé. A kapcsolata velük így formális, feszült; diszharmonikus.
- Nem létező.
- Az amerikaiak szeretik a fiú-a-szomszédból illúzióját. Hovatovább, mi ezt egy kis csavarral fogjuk alkalmazni most. A felvételt nem szerettem volna szállodában vagy nyilvános helyen rögzíteni: el kell hinniük, hogy ez az ön lakókocsija, akkor is, ha tudják, hogy nincs így. A beszélgetésének Freddie Loundsszal és a rajongókkal olyannak kell tűnnie, mintha átugrottak volna magához egy kávéra. Bepillantást enged a hétköznapjaiba. Érzik, hogy ez mértéktelenül különbözik az ő hétköznapjaiktól, de minden jel másra mutat. Tűnjön úgy, mintha éppen csak leült volna a gép elé. Éreztesse velük, hogy megbízhatnak önben, hogy ismerik magát, de még sem kerülhetnek közel egymáshoz soha. – A kezébe adott egy karcsú papírpoharat. – Víz van benne. Úgy igya, mintha cappucino lenne. 


Egy hét múlva
Capture hotel


Will valahogy abba az illúzióba ringatta magát, hogy megpróbáltatásai PR-ügyben véget értek a Lounds-interjúval – ami élből százezres nézettséget szerezett és legalább annyi kommentet, amikből Abigail best of felolvasó-estet tartott.
- „Ok tudom, hogy tök jó amiket mond meg minden” – olvasta a hotelszoba ágyán hasalva, zoknis lábait lóbálva –„de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy de beletúrnék a hajába, bocs…” Ikszdé és harminchat lájk.
- Megteheti – horkantott Will, ahogy leült az ágy szélére egy tál popcornnal. – De amennyi lakkot rám fújtak, ott maradna a keze.
Abigail fintorgott.
- A pólód nagyon népszerű. Egyébként tényleg jól áll, gyakrabban kéne feketét hordanod. Jame ötlete volt?
- Ki az a Jame? – Will megpróbálta kényelmesen bevackolni magát a párnák közé. A nagyképernyős tévén a Lángoló Mississippi főcíme virított kimerevítve.
- Hannibal stylistja. Izé, a stylist, aki Hanniballal dolgozik néha.
- Honnan ismered Hannibalt?
- Ööö, honnan ne ismerném? – A táblagépen továbbgördített pár megjegyzést.
- Neked is vitt csokoládét? 
- Virágot.
- És ahhoz minek kellett stlylist?
- Az a fotózáshoz kell.
- Milyen fotózáshoz? – Abigail nem válaszolt, szóval Will kissé erélyesebben megismételte a kérdést. Abigail összerázkódott, és a válla fölül rá nézett.
- Nem tudom. A fotózás. Neked nem mondta?
- Nem – mondta Will vészjósló türelemmel -, nekem nem mondott semmit.
Abigail visszafordult a géphez.
- Most tárgyal. De a Vogue-nak menne. „Pezsdítő nyár a Will + The Girls-el”, vagy mi. Jame nekik dolgozik, többek között.
- Én erről miért nem tudok?
- Nem tudom. Ne nézzük a filmet?
- Fotózás, nem interjú? Biztos?
- Aha. De neked külön. Nekünk meg strandos.
Will egy kicsit hallgatott.
- Szóval fürdőruhás?
- Will!
- Nem engedem, hogy bikiniben pózolj valami magazinnak…
- Will, ez a Vogue, nem a Playboy! Jézus. Lazíts már. – Kinyúlt a távkapcsolóért, és elindította a filmet.


Will gondosan megvárta, amíg Abigail szokásához híven elalszik a mozi felénél, óvatosan betakargatta, aztán kiment az erkélyre a telefonjával és egy üveg sörrel. Éjfél múlt, de pont nem érdekelte. Hannibal a harmadik csöngésre felvette.
- Jó estét, Will. Miben segíthetek?
Will visszatartotta a lélegzetét. Üvölteni akart, követelődzni és fenyegetőzni, de Hannibal hangja annyira nyugodt és türelmes volt, hogy egyszeriben elszégyellte magát. A korláton áthajolva lenézett a város pulzáló, zsongó fényeire. Könnyűnek érezte magát, szomorúnak és ostobának.
- Abigail mondott valamit egy fotózásról.
Kis csend a vonal végén.
- Azt hiszem, elnézést kell kérnem, de önnek nem akartam megemlíteni, amíg nem szolgálhatok pontos adatokkal. Most viszont megerősíthetem, hogy pénteken Francis Dolarhyde a rendelkezésünkre áll.
Willnek fogalma sem volt, ki az.
- És a lányok?
- Hat extra oldalon a divat részlegben, fürdőruhákat mutatnának be kisebb márkáktól. Önnel egy dupla plusz egy oldalas interjú lenne külön, amihez három színes fotót kérnek. A riporterhölgy a romantikus oldaláról szeretné megközelíteni, ehhez írna egy kétszáz szavas bevezetőt, majd tizenöt kérdés következik, amikre ön legfeljebb ötven szavas válaszokkal szolgálhat.
Will feje zsongott a számoktól. A homlokához szorította a sörösüveget, és még egyszer a mélybe bámult. Huszonhárom emelet és gúnyosan szólongató szél.
- Mit kéne csinálnom pénteken?
- Francis akkor készít el magáról egy sorozatot. Kiválasztjuk a három legjobb képet, és csatoljuk hozzá a válaszait a kérdésekre.
- Miről fog kérdezni? Ez nem egy divatmagazin?
Rövid csönd ismét.
- Ez az interjú az „álompasik 2013” rovatban jelenik majd meg.
- Aha.
- A kérdéseket már megkaptam e-mailben, éppen ellenőrzöm őket.
- Mi van azzal, hogy nem bízik az e-mailes interjúkban?
- Ön viszont szereti őket, nem? – Úgy hallatszott, Hannibal mosolyog. Will vigyorogva bólogatott.
- Jobbak, mint a… többi.
- Ha benne maradunk a szókeretben, nem lehet probléma. Szeretném, ha a válaszaiban nyers és irodalmi lenne, de erről majd idővel beszélünk. Most a legjobban tenné, ha lepihenne.
- A nyers meg az irodalmi, az nem ellentmondásos?
- Nos, azt szeretném, ha ellentmondásos lenne.
Will felnevetett.
Kedvelem magát.
Fogalma sem volt, mi történik körülötte, és úgy tűnt, Hannibal az egyetlen, aki képes megérteni és képes uralni az eseményeket, Hannibal volt a korlát közte és egy elkerülhetetlen zuhanás között.


- Mit tart élete legnagyobb kudarcának?
- Életem legnagyobb kudarca, hogy elkezdtem bízni magában.


Francis Dolarhyde magas volt, izmos, drámai szőke hajjal és éles vonásokkal. Vörös lencséjű napszemüveget viselt és katonai szabású zakót.
- Üdvözlöm, Mr. Graham. Nagy… nagyon örülök, hogy találkoztunk, régóta figyelemmel… követem az együttest.  Mr. Lecter. – Kissé selypített, de határozott kézfogása volt. Hannibal mosolyogva biccentett felé, aztán Will vállára simította a kezét és finoman előre tessékelte.
- Megcsináltam a… kellékeket, amiket mondott, Mr. Lecter. Azt gondolom, rendben fog menni.
- Kit küldtek a magazintól?
- Nem ööö, nem ismerem a hölgyet.
Hannibal arcán átsuhant valami.
- Egy újoncot?
- Nem tudom. – Francis a kulcsokkal babrált, aztán beléptek a stúdió épületébe. Will a fejét hátraszegve bámult a plafonra. Fehér folyosókon vágtak át. A hatos ajtó előtt egy fiatal és unott lány várakozott, pasztellkék kosztümben. Köszönt és bemutatkozott, de a neve egyáltalán nem volt ismerős Willnek. Ami rosszabb, Hannibalnak sem. Amíg Francis és a segédjei felállították a reflektorokat, fojtott hangon vitatkoztak az öltözőben, Will pedig zavartan gombolta magára azt a fehér inget, amit a nő a kezébe adott.
- Az összes farmernadrág koptatott? – kérdezte Hannibal, ahogy az ujjait áthúzta a gördülő állvány fogasai között.
- Ez a Mango tavaszi-nyári kollekciója, ebből kell választanom. Ideadná, amelyiket pont fogja? Köszönöm. És ne nagyon turkáljon köztük, jó?
A nadrág derékban bő volt, a combjairól meg majd lerobbant. A nő beléfűzött egy övet, belegyűrte az inget, aztán kiment. Hannibal Will elé lépett.
- Bocsánat – mondta, kifűzte az övét, félredobta, felhajtotta az ing ujját, és legombolt két gombot.
A fodrász olyan göndör és olyan kemény fürtöket csinált Willnek, amit egy görög márványszobor is megirigyelt volna, a sminkes viszont szerencsére nem dolgozott rajta sokáig. Amint végzett, Hannibal Will álla alá nyúlt, és felszegte a fejét.
- Ha nem haragszik, talán az alapozót kissé jobban el kéne dolgozni a borostánál. Így természetellenes.
Szakáll, akarta mondani Will, nem borosta, szakáll.
Francis behozott egy hajpántot, amin egy pár gidaagancs volt halvány tearózsákkal, és Hanniballal együttes erővel ráapplikálták. Will igazából már régen túljutott azon a ponton, hogy tiltakozzon vagy kifogásai legyenek, úgyhogy csak annyit kérdezet fáradtan:
- Miért pont agancs?
- A szarvas motívuma igen gyakran visszatér a dalaiban – magyarázta Hannibal. Willnek ez idáig fel sem tűnt.
Kint leültették egy antik bőrszékre, szemből, fehér háttér előtt: Hannibal elrendezte a karjait a háttámlán.
- Hajtsa föléjük a fejét – mondta. – Ne rájuk, csak föléjük. Úgy. Nagyon jó.
Ekkor lekapcsolták a lámpákat, és csak a reflektorok őrfényei izzottak sárgán és fenyegetően. Asszisztens-árnyékok suhantak át előtte, és Francis emelt hangon utasításokat osztogatott:
- Feljebb a méhrácsot. – Villanás.
- Hét pont egy.
- Sok lesz. Kettővel alatta. – Villanás.
- Öt pont tizenhárom.
- Elfogadjuk. Softbox. – Villanás.
- Négyesen.
- Rendben. Hajfény. Főfény egy. Főfény kettő.
Will lehunyta a szemét, aztán a szemhéja alatt pulzálni kezdett valami. Felnézett. Egy hosszúkás, görbe fénysávot kapcsoltak fel előtte, ami hidegen világított.
- Ezt borok és parfümök fotózásánál…bevett alkalmazni – magyarázta Francis. – De  így kapunk egy fehér csíkot a pupillában, és határozottabb a profil. Idenézne?
- Ha kényelmetlen a kamerába néznie – vágott közbe Hannibal -, nem ragaszkodunk hozzá. Csak találjon egy fix pontot a tekintetével.
Will megkereste őt a sötétben, és tompán rámosolygott. Az első fotó erről a szelíd és rémült mosolyról készült. Még kétszázötven másikat vettek fel, de végül ez került a cikk főoldalára.


  első fejezet | második fejezet  | harmadik fejezet | negyedik fejezet | ötödik fejezet | utolsó fejezet 
egyben elérhetőek a revü... címke alatt 
hozzászólok: IGEN // nem

32 megjegyzés:

Morgen írta...

Hű, ez így hajnali egykor nagyon-nagyon jól esett! Egész végig csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire meghallgatnám, ahogy Will énekel, miközben ott ücsörög a színpad közepén törökülésben, lehunyt szemekkel. Hannibal, egy igazi gentleman :D Örülök, hogy beleírtad az Alana-Will szálat, nagyon szeretem őket, de azért várom, mi lesz Hannival meg Willel.
Annyira filmszerűen írod le a dolgokat, tökéletesen vizualizálni tudtam mindent, tökéletes.
Várom a második fejezetet! :)

Becca írta...

Bevallom, mikor először hallottam erről a történetről még kicsit vegyes érzelmeim voltak, mert egyszerűen nem tudtam ezt az egészet így elképzelni. De elolvasva ezt a fejezetet belátom, hogy ez zseniális és nagyon várom a folytatását, mert nagyon kíváncsi lettem, hogy mi lesz itt Will és Hannibal között. Na meg persze érdekel Will karrierjének alakulása is. :D

Reyklani írta...

Igazából én még tegnap éjfél körül akartam véleményt irni, de aztán rájöttem, hogy túl zavaros és katyvaszos és ezért mára halasztottam.
Imádom a kezdést, ami ugye egyben a vége is, mert most rágom a körmöm hogy vajn hogyan jutnak el idáig?
Jah meg az a kedvenc részem, amikor Will fejére szarvasagancsot tesznek. Az nagyon, nagyon megfogott az egészben, benne volt az a szürrealista vonulat, amit olyannyira preferálok.
Igen, teljesen filmszerű az egész, és egész éjjel, talán még álmomban is, azon filóztam milyen dalokat énekelhet Will (őszintén szólva irtam egyet, hirtelen felindulásból, de vegyesek az érzelmeim vele kapcsolatban)
Összeségében nagyon, nagyon jó, ahogy árad belőle az a fülledt, nyomott hangulat, tudod, mint nyári estéken, amikor közeleg a vihar, és az elektromos töltés már-már kézzelfogható és nem bírsz egy helyben ülni.
Úgyhogy csak így tovább!

Luca írta...

Gyakorlatilag alvajártam egész délelőtt, de ez most felébresztett. (De azért még nem tudok összefüggően fogalmazni.) Kegyetlenül jó lett, a karakterek, az utalások a sorozatra, és imádom a zenekar ötletét. Éneklő Will, jaj <3
"Életem legnagyobb kudarca, hogy elkezdtem bízni magában." És én még azt hittem, nem tudom jobban sajnálni ezt a szerencsétlen embert. Annyira történhetne már valami jó is vele. :( Akár a sorozatban, akár a ficekben.
*tűkön ülve vár a második fejezetre*

Reisuto írta...

Első komment! °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖° Nagyon szépen köszönöm ಥ‿ಥ "Annyira filmszerűen írod le a dolgokat, tökéletesen vizualizálni tudtam mindent, tökéletes. " -- főleg ennek örültem, mert minden írópalánta titkon dédelgetett álma, hogy sunyiban mozifilmet csináljon a fejében pergő képekből. Nagyon-nagyon örülök, hogy úgy érzed, sikerült átadnom ❁

Reisuto írta...

A történet Meriék konyhájában kezdődött valamikor hajnal kettő körül egy különösen fárasztó nap és túl sok Lana Del Rey után, amikor post-it cédulákon rajzolgattunk egymásnak Hannibalos karikatúrákat, és már egyikünk sem emlékszik pontosan, melyikünk kezdett el előbb virágkoszorús Willeket rajzolni mikrofonnal - az együttes nevével biztos hogy ő állt elő, utána leüvöltöttük egymás haját az ötleteinkkel, utána röhögtünk, aztán ő aludt én meg ébren bámultam a plafont és legjobb szándékom ellenére volt egy regény a fejemben. Amikor átküldtem neki az első vázlatot, jól ki is akadt, hogy "ez egy VIDÁM AU volt, nem emlékszel!? VIDÁM" - bár szeretem a kihívásokat, őszintén bevallom, fogalmam sincs, én nekikezdenék-e ennek a leírás alapján; valószínűleg nem, szóval őszinte köszönetem mindannyiótoknak, aki nem futott el sikítva :D

Reisuto írta...

Köszönöm szépen (;゙°´ω°´) A sorozat képi világa egy valóságos áldás egy ilyen AUnál - a dalt pedig futok is megolvasni. :3

Reisuto írta...

Nagyon-nagyon szépen köszönöm! (/^▽^)/ Annyira örülök, hogy tetszik ♫ Egyszer már csak sikerül fluffot is írnom. Egyszer.

Al írta...

Uramatyám. ((Tudom, ezer éve nem kommenteltem, szégyen reám, pedig akartam én sokszor, csak nem mindig tudom melyik fiókommal szoktam. Namindegyennyitrólamésabénakifogásaimról.))
Ez. Egyszerűen. Zseniális. Bevallom, kissé kételkedve fogadtam ennek az AUnak az ötletét amikor először olvastam róla, valahogy összeegyeztethetetlennek (micsoda szó!) tűnt a sorozat és a karakterek világával, de basszus, neked még ezt is elhittem, minden egyes pillanatát. Annyira karakterben tartod Willt, hogy az elképesztő, egész végig csak ültem itt és néha már nem bírtam és fel kellett kiáltanom: IGEN! Mert IGEN, pontosan ezt tenné, mondaná adott helyzetben! Szegény családom, talán végre lemondtak rólam.
Szóval huh. És azt is imádom, hogy hiába a sok édes pillanat, már az elején érzékelteted hova fogunk kilyukadni, nincs zsákbamacska. Csúnya vége lesz, én szerintem sírni fogok, de már most köszönöm, mert tudom hogy élvezni fogom. Ennek így van értelme? :"D
A lényeg, hogy hajrááá, alig várom a második fejezetet, csak így tovább!

Reisuto írta...

A blogspot kommentelő rendszere egy külön és ihletett, lázas rémálom (ノಠ益ಠ)ノ Őszinte tiszteletem és hálám jár mindazoknak, akik egyáltalán átverekszik magukat rajta.
Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett, és hogy IC-nek találod Willt (remélem, sikerül végig így tartanom *szorít*)

Zsanett Szekeres írta...

Woow. A kezdés levett a lábamról. Bár ölni tudnék egy fluffért hannibal témában, de így is élvezni fogom az tuti. Nagyon tetszik a zenekar ötlete, és szinte láttam magam előtt Will-t, ahogy virággal a hajában énekel, meg úgy mindent. Kicsit depisebbre számítottam, de nagyon kellemes, és rejtélyes hangulata van a fic-nek. Egyszerűen nem tudom elképzelni, milyen dalai is lehetnek Will-nek.
"- Nem vagyok olyan jó. Egyáltalán nem vagyok olyan jó. Látta már a rímeimet?
- Önnek igazából nincsen szüksége rímekre, Will. "
Írj egy dalt. Lécci! Szeretném olvasni, hogy miről énekel Will.
És Hannibal is megvett magának. Az utalások is tetszettek. (szarvasok*.*) A hangulat pedig magával ragadott. Alig várom a folytatást. (Tényleg nem lesz Happy End a vége? T.T)

Reisuto írta...

A sajnos elmaradó happy endet igyekszem kompenzálni egy limonádés hangulattal (egy baljós... limonádés.. hangulattal... A fenyegető facsart citrom. uram irgalmazz.) - remélem, működni fog *nyel* Jó hír, hogy Will dalaiból többet is megismerünk majd, bár baromi költséghatékony módon a sorozatban/könyvben elhangzott költői sorait dolgoztam át egyszerűen énekelhető formába.
Nagyon örülök, hogy tetszik, és remélem, nem okozok majd csalódást.

Zsanett Szekeres írta...

jajj egyelek meg >v< Egyébként a ficed úgy hatott a képzeletemre mint egy seggberúgás, és én is írtam egy kis izét. Leírom ide mert tök rövid, és mert nincs értelme, de azért megmutatom, mert még is csak a ficed miatt írtam:

Sárga fények
Suhannak a szemem alatt.
Tudom mit tettél.
Az idő visszapörög,
Minden a helyén van.
Tudom, hogy tetted.
Aztán elindulok,
És én lépek a lábaddal.
Tudom ki vagy.
Eléggé nyegle, de azt tartottam szem előtt, hogy Will rímei nem a legjobbak. Most egy csomó ötlet zsong még a fejemben szóval köszönöm az ihletet. :)

Reisuto írta...

Annyira ügyesek vagytok már ;u; Nagyon tetszik a hullámzó ritmusa, az önmagába visszafutó, szinte rondós szerkezet - köszönöm, hogy megosztottad velem ^^

Becca írta...

Bízom már annyira benned és a kreativitásodban, hogy ne tudjon elriasztani akrámilyen kis leírás, legyen az bármilyen abszurd vagy lehetetlen. :D

Morgen írta...

Oh, csak most vettem észre, hogy kétszer írtam azt, tökéletes. Éljen a szóismétlés, yeah! Biztosan az is közrejátszott, hogy hajnalok hajnalán írtam. :D
Drukkolok a filmért. Simán el tudjuk intézni. Összefogunk és elraboljuk a két jómadarat. :D

Mary Wolf írta...

Milyen jól esik ezt így este elolvasni :D Teljesen felvillanyozott. Nagyon örültem, mikor megláttam, hogy felkerült az első rész. Ugrálni lett volna kedvem ^^ Remélem hogy a fic kifogja húzni egész nyáron és talán egy kicsit még tovább :P Várom a második fejezetet!

Reisuto írta...

Jaj, nagyon örülök, hogy tetszett! ( ̄ー ̄) Én a ficet olyan 100-120 oldalasra tippelem; ami viszont durván 4-5 fejezet csak sajnos (T⌓T) De remélem, a kurtasága ellenére is emlékezetes lesz majd *

уαмι. írta...

A nem térben vagy időben elrugaszkodott AU az ősi ellenségem, de már megszoktam, hogy ha Suci vág bele, az brutálisan jó lesz. A legszürreálisabb helyzetekbe tudod beilleszteni az alapanyagodat, a szereplőid egy pillanatig sem inognak meg, a cselekményed egyszerre egyedi és követi az eredeti vonalát. Zsenialitás. Töményen.
ÉS VÉGRE WILL LEPICSÁZTA FREDDIE LOUNDSOT, BONTSUNK PEZSGŐT
Azt a nőt nem bírom magamban hova tenni, egyik pillanatban agyonverném, a másikban meg megölelném. :/
Nagyon tetszik a hangulata, olyan, mintha a koncertek tündérporával szórnád be az egész cselekményt - azzal a bökkenővel, hogy az emberi szervezetre ártalmas, és lassan öl.
Köszönöm, hogy feldobod ezzel a regénnyel sivár kis nyaram. <3

Reisuto írta...

jaj yami köszönömköszönömköszönöm ésmégnyolcszor nohát ;u;
{Freddie, Freddie. Imádva gyűlöllek, de főleg imádlak, de főleg gyűlöllek. De imádlak.}
a sivár kis nyaradon pedig dobunk mi még, egyet se félj <3 party hard és városnézés, illetve annak a nézése, ahogy reménytelenül elveszek a városban és nem találok semmit és feladom és leereszkedem a Dunán mint egy dinnyehéj

Wounded írta...

Eddig érdekesen alakul, bár megmondom őszintén, nagyon nehezen tudom Hannibalt elképzelni PR menedzsernek. Szoktatnom kell még magam a gondolathoz. :D Szegény Will... Azt hiszem, ebben a ficben most még rosszabb lesz neki, mert ügynökként legalább valamilyen szinten hozzá van szokva az erőszakhoz, de énekesként aligha. Kíváncsi vagyok, hogy mi vezette oda Hannibalt, hogy meg akarja ölni Willt (már, persze, ha nem csak szimplán élvezetből teszi).

Reisuto írta...

No igen - ez a nagy kihívás az AUkban: a karakterek múltja és motivációja változik, így átalakul a személyiségük is - és emiatt vagy kínosan és indokolatlanul olyanok lesznek, mint az eredeti történetben, és emiatt nem illeszkednek az AU világába, vagy annyira másokká válnak, hogy ha a nevüket kicserélnénk, fel sem lehetne ismerni, melyik fandomból íródott a sztori. ~(>_<~)Mindent megteszek, hogy sikerüljön teremtenem egy bizonyos egyensúlyt: viszont mivel a történet Will szemszögéből mutatja az eseményeket, Hannibal igazi természete későn (túl későn) tárul csak fel, de természetesen a szemfüles és gyanakvó olvasó néha tetten érheti Hannibal mesterkedéseit. Bár az orvosi múltjától megfosztottam, maradt a kategoriálhatatlan szociopata/pszichopata személyiség és a kannibalizmus - ez mindenképpen hozzátartozik a karakterhez és nem tudom elválasztani tőle, akkor is, ha ebben a környezetben kevésbé nyilvánvaló. Hannibal itt elsősorban a kísérletező bábmester lesz - a többi már spoiler ^^

Valerin írta...

Szia! Felnéztem már az oldaladra, pedig nem jelezte nálam a rendszer, hogy van friss történet, mindegy is. Először azt hittem, csak ennyi az egész regény, de aztán megnyugodtam, hogy nem, folytatni fogod.

Most nagyon előtérbe került ez a Hannibal téma a sorozat miatt, én is most olvasom A vörös sárkányt, s a szünetben jöttem fel hozzád.:) Ezt az embert egyszerűen nem lehet nem szeretni, pedig mindenki tudja, mennyi szemétséget művelt. Nem vagyok olyan lány, aki azt hiszi, ő képes lenne megváltoztatni a gonosztevőt, egyszerűen csak lenyűgöz a zsenialitása. Főleg a sorozatban, és nem is tudom másként elképzelni a karaktert, csak azzal a színésszel. Pedig a könyvben és a filmekben is teljesen máshogy néz ki.

Szóval nagyon tetszett, de igazából az írásaid nagy részét imádom, úgyhogy ez nem újdonság. Tetszettek az apró "utalások" Will részéről. Arra értem, hogy észrevette Hannibált olyan értelemben is.:) További sok sikert kívánok, és várom a következőt.:)

Valerin írta...

Elnézést, ezt még ki kell emelnem, csak másodjára tűnt fel: Francis Dolarhyde!! Ismerem őt, ismerem! Hah, köszönöm. És bocs.:)

Reisuto írta...

Iiigen, az a blogger funkció nem működik valami mesésen, sőt-sőt.

A könyv az egyik legjobb krimi, amit valaha is olvastam, de olvasás közben nekem is végig Mads Mikkelsen, Anthony Hopkins és headcanon!Hannibal közt pinpongozott a fejem. A kedvencem nekem is a dán fenomén egyszerre emberi és földöntúli játéka, szóval a végére már csak-csak sikerült megoldani, hogy végig őt lássam :D

Köszönöm szépen a kommentet! :3

Doctor Tacchan írta...

Akárcsak Valerinnél, nekem sem jelezte a frisset! :c
De most végre megvan! *-*
Elsőnek is azt mondanám: jé, a te Willednek is virágai vannak owo
Csodálatos lett, és kissé sokkoló mint mindig, és Will, és az a hangulat juj, (a legjobb értelemben. mindig félek, hogy félreérthető a mondandóm), szóval nagyon tetszett, és huu. meg aw. meg minden, és Will! Megint nem tudok értelmesen fogalmazni, szóval inkább kiemelem a kedvenc részeimet, amiket ilyen vagy olyan okból nagyon megszerettem.

"- Nem lennék képes embert ölni – motyogja Will, akit Hannibal olyan pózban fektetett fel az ágyra, mint a keresztre feszített Krisztust: mert ez az imidzs kell, az áldozat, a mártír -, de magát meg tudnám ölni. Rrrengetegszer elképzeltem."

"Torokból és szívből énekelt, elfúló lélegzettel, és a koncert végére már egész testében remegett, a szám közepén a kis asztalkához sétált, vizet öntött az arcába és marokra nyelte az aszpirint, és közben a közönség énekelt, az egész sportaréna, Will pedig lekuporodott a színpad közepén, lábait felhúzva, és csak dúdolta, dúdolta a refrént."

"Egyszer próbálja meg MEGÉLNI, és nem csak DOKUMENTÁLNI."

"Ez a védjegyünk. Virágkoszorúk és friss indie hangzás. Ennyi."

"Will ismét szívott az orrán. Szerette volna megkérni Mr. Lectert, hogy ismételje el azt a csúnya-csúnya szót, szerette volna hallani, ahogy kiejti azon a civilizált hülye száján, picsa, mondja csak ki és dögöljön bele."

"- Sárga krizantém? Az titkos imádót jelent.
- Nem olyan titkos."

"Hannibal letette a tálcát az éjjeliszekrényre, óvatosan odébb tolva a krizantém vázáját. A porcelán étkészlet dallamosan koccant......" IGEN imádom a dallamosan koccanó porcelán étkészleteket. Khm.

"Will sírni tudott volna a fáradtságtól, és a feje négynegyedes ritmusban lüktetett."

"- A szarvas motívuma igen gyakran visszatér a dalaiban – magyarázta Hannibal. Willnek ez idáig fel sem tűnt."

"Az első fotó erről a szelíd és rémült mosolyról készült. Még kétszázötven másikat vettek fel, de végül ez került a cikk főoldalára."

Ez a fic eszembe juttatott egy képet, amit kb. egy hónapja láttam... szerintem te is láttad, de mindegy, nézd: http://study-in-the-solarsystem.tumblr.com/post/50723916504/foodtrucker-this-looks-like-the-cover-to-every (Egy élet volt, mire visszakerestem.)



Reisuto írta...

Köszönöm, hogy visszakerested, mert még nem láttam - szeretem az ilyen képeket ;u; A követő funkciót pedig rúgjuk arcon. Nagyon örülök, hogy végül mégis csak egymásra találtatok a történettel (külön és örök hála a kiemelésekért, mint mindig) - remélem, mindvégig szeretni fogjátok egymást :D

Mio írta...

Hajnali három van már, de őszintén szólva megérte idáig fent maradnom, hogy ezt elolvassam. Egyszerűen imádom, az egész megelevenedik előttem, ahogy körülírod az eseményeket... Mennyi ideig tart megírnod egy ilyen terjedelmű ficet, ha szabad kérdeznem? Én is elkezdem írni egy Hannibal témájú fictiont, de két nap alatt is csak egy fél Word-oldalnyit sikerült összehoznom eddig. Kicsit irigykedek a frappáns gondolataidra meg a szuper választékos szókincsedre :D

Reisuto írta...

KRISZTUSOM NE HARAGUDJ HOGY NEM VÁLASZOLTAM valamiért nem kaptam róla e-mail értesítést D: Rettenetesen szégyellem magam, tényleg ne haragudj.

Egy kétszáz oldalas regényt körülbelül egy hónapig írok - este szeretek dolgozni, hajnal három és reggel hét között (ami egy baromi szerencsétlen dolog, de így jártam) A ficeidet rögtön futok is meglesni!

River írta...

Jajjajaj. Tudom én, hogy hiba lesz ennek most nekiülni.
Küldöm a lelkem előre, égesd ki.

Az ötlet imádnivaló, bár egyelőre kicsit kívül tart, talán a stílus miatt, nem tudom, de nem rossz értelemben. Már most imádom, ahogy a megcsináltságot és a tudatos szakmaiságot kezeled; duplacsavarral: "el kell hinniük, hogy ez az ön lakókocsija, akkor is, ha tudják, hogy nincs így". Tudod, hogy mit tudunk, mit nem, mit vélünk tudni, és mind-mind kiforgatod. Elvetemülten hatásos. (kicsit az jut amúgy róla eszembe, amikor Tom Hiddleston PR-járól meséltél, megszerkesztett félisten, és kilóra faljuk. Will is ilyenné válik Hannibal gondos kezei alatt)

Dolarhyde és a fotózás plusz pont. A tweetek is, pofátlanul új és pofátlanul a mi korunk, ahogy belehelyezed őket a szövegbe. Annyira kilóg, hogy tökéletesen beleillik.

Ja! A kezdés is, miért, MIÉRT.
Jó lesz ez. Na megyek, olvasok, és igyekszem majd konstruktívkodni.

River írta...

Revü#3

„Romantikus nyári regény”.
Hát most ősz van és haldokol minden.

Will pedig lángol és őrjöng és megint mindenki sajnálja, de meg senki sem menti, Hannibal meg egy kanna szárazjég.
Mindez pedig tökéletesen belerobban a szexjelenetbe. Őszintén szólva tartottam tőle, hogy túl, nem is tudom, leíró jellegű lesz, mert ilyenkor mindig olyan vékony a határ a neutrális-naturális és a műpornó között. Az biztos volt, hogy a másodikba nem fogsz belecsúszni, az elsőben nem voltam biztos. Ellenben nagyon szép lett (hát szép, ja…), ahogy egy üvöltő pontban koncentrálódik minden, itt nincsenek összeérő bőrök, nyakbacsókolások; hanem közömbösen feltűrt nadrágok, és nyílt töréses romantikus álmok. És a felharapott sebek, úristen.

Rózsaszín szövegkiemelő jár még a következő részekre:
- Will és Alana háttértörténete: gyöngyvirág és mosópor és friss textilek és talán-boldogság.
- sötétség, csókbiztonság, és sötétség ismét.
- Kilenc darab halott menyasszony vérfoltokban, és az összes ilyen apró visszacsatolás, boncterem-műterem, Will a díszletagancsokon.
- és az érzés, amiért nem akarom továbbolvasni, de mégis fogom.

Raistlin írta...

úristenolvasod
°˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°
úristentetszikneked
☆*・゜゚・*\(^O^)/*・゜゚・*☆
nagyon köszönöm, mindent; a kritikáidat olvasva mindig az a fantasztikus és minden írófélét csábító érzésem van, mintha láthatnám az arcodat miközben olvasol [ami a kedvenc tevékenységem és ami miatt a barátaim megvetnek]. Nagyon hálás vagyok, amiért megosztod velem ezeket az apró rezdüléseket, és tényleg és őszintén köszönöm
le ne szokj róla (¬‿¬)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS