a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. június 17.

Fals fények


OTP7, második forduló, harmadik történet
Megadott téma:
Más stílusban
Fandom: Good Omens, kölcsönösen plátói Crowley & Azirafael
Stílus: glamrock (Meri javaslatára), teátrálisan közönyös félrepróza
Yami is beszállt az OTP7-be, kövessétek figyelemmel a blogját az újabb és az enyémeknél elvben lényegesen fluffosabb történetekért!

 

Azirafael előre tudta, hogy a hetvenes évek egy olyan korszak lesz, amire mindenki csak címszavakban emlékszik majd, állóképek sorozataként. Féltünk és ragyogtunk, fogják mesélni egymásnak. Szemkápráztatóan ragyogtunk.
A klub férfimosdójában csillámot vitt fel az arcára. Minél több csillámot viszel fel, annál kevésbé látszik, hogy sírtál, mondta neki a mellette álló, aki aztán eltűnt a füst- és lakkfelhőben. Azirafaelen női bunda volt, sál és selyeming, a körmeit kékre lakkozta. Megkapaszkodott a mosdókagyló szélében, amiről pattogott le a festék. A rozsda lusta vonalban csúszott a lefolyóba. Nem volt rajta szemüveg, és amennyit a világból látott, az őszintén megrémítette. Kint a konferanszié bemondta a következő banda nevét, és mindenki felsikoltott. Crowley ebben az őrjöngésben lépett be, rekedt és könyörgő ordításokat hozott magával, amik úgy lengték körbe, mint a parfümillat, a vállán tollak, hosszúak és feketék, a latex úgy ragyogott a bőrén, mint az olaj, kerek napszemüveget viselt és tépett, kócos volt a haja, szikrák ragyogtak benne csillagokként. Egyszerre megtorpant, csípőjét oldalra döntve, és affektáltan kérdezte, kezeit széttárva:
- Angyal, te vagy az?
A körmeit hegyesre reszelte. Azirafael visszafordult a tükör felé. Lassan letekerte a rúzsáról a kupakot, és előre hajolt, felvíve az első, gyöngyházszínű réteget. Crowley mellé állt és cigarettára gyújtott.
- Azt hittem, ők a mieink – szűrte a fogai között.
- Kik, a fiatalok? – Azirafael előhúzott a zsebéből egy gondosan összehajtogatott keszkenőt és ráharapott.
- Ez papírzsebkendővel kell csinálni. Vagy vécépapírral. A kezeddel, akár. – Crowley megmutatta, a hüvelykujjávval maszatolva el a rúzst. Azirafael üresen bámulta, aztán fojtottan suttogta:
- A fiatalok?
Crowley keze megpihent az arcán, épp csak az ujjbegyeivel érintve a száját, az állát.
- Hát, ennek a kornak a fiataljai, ők igen. Igen.
Azirafael hátralépett.
- Eleget vittetek már el – vetette oda -, ti, meg a háborúitok…
- Nem egészen – nem feltétlen – nem teljesen volt az csak a miénk, angyal. Meg kellett történnie. Hissszen tudod.
Azirafael nem válaszolt. A haját igazgatta, szöszke és reménytelenül göndör haját, ami a lehető legkevésbé volt autentikus. Crowley mindig komolyan vette az álruháit, és bosszantotta, amikor Azirafael, az idióta amatőr, órák, hetek és évek múlva is legfeljebb úgy tudott kinézni, mint egy korrajz karikatúrája. Nem adta át magát – nem sodródott – nem vált eggyé az emberiséggel, nem a bőrük alá bújt, hanem megpróbált a fejükkel gondolkozni, pedig az emberek – ők már nagyon régóta nem mertek gondolni semmire.
- Ssszóval. Glamrock. A tiétek?
- Mit gondolsz? Persze, hogy nem.
- A szexuális forradalom?
- Mit gondolsz?
- Akkor kreditelhetem?
- Felőlem.
- Akkor…
- Igen?
- Akkor mit keresel itt?
Azirafael szótlanul rámeredt, rövidlátó, mindentudó kék szemekkel, és Crowley nem állta valami sokáig a pillantását. Az orrára csúsztatta a napszemüvegét, és együtt hümögött a kinti zenével, a ritmust lekopogva az üres fém szappanadagolón.
- Menny és Pokol – motyogta Azirafael -, annyit harcoltunk a lelkekért, hogy elfelejtettünk az emberekért harcolni…
- Vigyázz.
- És nézz csak körül, ezek a fiatalok, ezek sosem voltak még ilyen szerelmesek és ilyen magányosak.
- Át tudom érezni – morogta Crowley, aztán ismét azt mondta: - Vigyázz. Ezek veszélyes gondolatok.
- De valakinek vigyázni kell rájuk, nem? – Azirafael visszafordult a tükör felé, egyenesen előre bámulva. – Valakinek meg kell csinálnia, hát nem? Már semmiben sem biztosak. Már tényleg, igazán egyedül vannak.
- Te is. Te is egyedül vagy. Akkor hogy fogod csinálni?
- Hát, nem vagyok teljesen egyedül, ugye? – Megnyálazta az ujját, és begöndörített egy tincset. Crowley ellökte magát a mosdókagylótól, és a falnak támaszkodott.
- Biztos vagy a parancsaidban? – kérdezte.
- Már nem igazán vannak parancsaim.
Egy darabig hallgattak. A glamrock – szóval nem igazán zene. Crowley mindig neonfényként gondolt rá: színes és ragyogó, aminek egy molylepke simán elhinne mindent. A zene fényként szüremlett át a küszöb alatt, és Crowley azt kívánta, bárcsak rávághatná az ajtót. Platformos cipője fekete csíkot húzott a linóleumon. A legtöbb fiatalból – a legtöbb emberből – ennyi maradt egy klubban töltött éjszaka után: a pusztítás apró és jelentéktelen nyomai. Ez pusztítóbb volt, mint a háborúk. A francba is, magára fogja vállalni. Sajnos nem csak a főnökei előtt.  A nyelvével kilökte a csikket a szájából, és nézte, ahogy a földre esik.
- Nem igazán a te dolgod, tudod. Törődni velük. Megmenteni a világot. Ezek.
- Akkor kié?
- Nem hiszem, hogy erre így ki lenne nevezve valaki, érted.
- Akkor éppenséggel lehet az én dolgom is. – Azirafael a válla felett ránézett, hűvösen és közönyösen. Talán végre majd megint jön egy század, amiben nem lesz istenkáromlás mosolyognia. Crowley gyűlölte magát azért, mennyire várja ezt a kor.
- Megtennéd? Ha lenne rá lehetőséged.
- Ha lenne rá lehetőségem, igen. Te?
- Én? Én megteremteném a lehetőséget.
Azirafael bőgni tudott volna. Ha erről a korról majd beszélni fognak, Crowley-ról fognak beszélni: szétrobbanó tabukról, létbizonytalanságról, a rockballadák névtelen kedveséről, akinek a monogramját vécéajtókba kaparod bicskákkal, aki lázasan gyönyörű volt, fenyegető és elérhetetlen, a sikerszagú és nem létező jövő, aki az álmaidat öltötte magára álruhának. Amit Crowley képviselt, annak feltétlenül hamisnak és múlandónak kellett lennie, mert különben… abba Azirafael nem mert belegondolni

11 megjegyzés:

Reyklani írta...

Szóval nem igazán tudok normális véleményt mondani, még annyira se mint máskor, mert a hőség az agyamat a retardált rajongóig olvasztotta, viszont ehhez muszáj valamit mondanom, mert valamit kell. És ha nem teszem meg, akkor az egész hangulata el fog veszni, annak ellenére, hogy mindig itt lesz, olvashatóan.
Ez afféle belső kényszer, talán, de az egész maga annyira elgondolkodtató és HŰHA!, hogy muszáj.
Szóval: Óóóó!
meg
Áááá!
És mihelyt helyreállnak az áramköreim elmondom, hogy megindító, gondolatokra inspiráló, és valamit-tenni-kéne hatású és....és...és tetszett.
Nagyon.
Köszönet érte.

Reisuto írta...

Én köszönöm :3

Tinuviel írta...

Sajnos nem tudok eleget erről a zenei korszakról, de zseniális ötletlen tartom, hogy erre építettél egy ficcet. Rékerestem yt-n, ha szégyen ha nem, hogy pontosan milyen zenék is tartoznak ide, szóval egy best of glamrock válogatást hallgatva olvastam. : ) Volt ebben a ficcben valami megfoghatatlan kiábrándultság, amit én imádtam. Nagyon tetszett! Gratulálok!

Reisuto írta...

Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett (o;TωT)o És sose szégyen a YT - a legtöbbet én is a Velvet Goldmine-ból tudom(Ewan McGregor játssza David Bowie-t és egy cameo erejéig feltűnik Brian Molko is *u*)

уαмι. írta...

ÉLJEN A GLAMROCK
ÉLJEN A PLÁTÓI SZENVEDÉS
ÉLJEN SUCI
Amióta benne vagy a Hannibal fandomban én meg még (na megint: MÉG) nem, sajnos alig tudtam újat olvasni tőled - ennek a ficnek a puszta jelenléte felvillanyozott, bár a közöny füstje marja a szemem és egy egészen picit készülök megfulladni.
Fantasztikus hangulata van, nagyon működik az, amit csinálsz. Lehet, hogy éles váltás és merész döntés volt, de cseszettül bevált.
Jesszus, imádom minden szavát. ;u;

Reisuto írta...

Nem látom a te frissítéseidet *követelődzve az arcába hajol* (yamit nékünk sokat)
Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett o(≧▽≦)o .。.:*☆ (stíllel szikrákat szór) és hisztérikus kacajjal, tárt karokkal és könnycserzette arccal várlak a Hannibal-fandomba. <3

Doctor Tacchan írta...

IMÁDOM. Édes istenem, hát... ez... úristen. ♥u♥ A nyitómondat nagyon tetszik... "a hetvenes évek egy olyan korszak lesz, amire mindenki csak címszavakban emlékszik majd, állóképek sorozataként" Meg a legvégén: "Ha erről a korról majd beszélni fognak, Crowley-ról fognak beszélni: szétrobbanó tabukról, létbizonytalanságról, a rockballadák névtelen kedveséről, akinek a monogramját vécéajtókba kaparod bicskákkal, aki lázasan gyönyörű volt, fenyegető és elérhetetlen, a sikerszagú és nem létező jövő, aki az álmaidat öltötte magára álruhának." Meg a párbeszédek, természetesen.

A kép honnan van? :O Valahonnan baromi ismerős. >.<

Pont ma írtam meg én is a "más stílusban"-t... tudtam, hogy rosszul fogom értelmezni, és ezek után biztos is. owo xDD


Reisuto írta...

Köszönöm szépen ♥ (a kiemeléseket meg mindig és külön és pláne) A kép a "The Ballad of Maxwell Demon"-ból van: http://youtu.be/4hz_5IF69_k
És amúgy nincs olyan, hogy "rossz értelmezés", ez csak egy játék, amit ráadásul nem is én találtam ki, ne aggódj ^^

Doctor Tacchan írta...

Háát-hát. :D

Jaj és akkor I caaame down like water, for the aage of solaaar love

Green Sphinx írta...

Ó, Azirafael. Hiába Crowley a "nem annyira bukott, inkább tétován leszálló Angyal" (bocsáss meg a fordításért, ilyenkor nem sokra megyek az angol kötettel), egy szintén "bukott" Azirafaelt nézni hihetetlenül elszomorító ;_;

A címért azért jár egy nagy pluszpont, és ez az egész glamrock nagyon elgondolkodtatott. Utána néztem, és ez a galaxis színű cucc eléggé megfogott, a zenéjéből már eddig is ismertem, bár nem nagyon szerettem. Ilyenkor annyira irigyellek a történelemtudásodért, én tuti nem tudnék Crowleraphaelt írni, épp ezért. Te viszont nagyon tudsz. És hihetetlenül örültem, amikor megláttam ezt a frisst, szóval megéri róluk írni, hidd el! <3

Reisuto írta...

Jaj, köszönöm szépen ;u; HISZTÉRIKUSAN szeretek róluk írni [még mindig agyalok a kihívásodon], de ők egyszerűen annyira... tökéletes egységet alkotnak, hogy az instans démon-angyal tragédiájukon kívül nehéz bármiféle más feszültséget, drámát teremteni neki, és az ember lánya ennek még örül is és inkább hagyja őket együtt és boldogan...

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS