a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. május 19.

Így halt meg agapé és filia


Az előző cikk példátlan  és mellesleg cefetül meglepő népszerűségén nekibuzdulva e heti témánk a muszájhajó-járvány, mely a baráti szeretet korai és fájdalmas halálát okozta. Egy perces néma csend.

Ha az "agapé" és "filia" szavak hallatán ingered támadt arra, hogy OC-ként képzeld el őket, lehetőleg csinos férfiemberek formájában, majd shippelni kezdd őket, akkor sajnálattal kell közölnöm, hogy muszájhajó-járványban szenvedsz te is. A kór a slash-rajongók körében gyakori: legkönnyebben felismerhető tünete a szemet beborító rózsaszín hályog, melyen keresztül minden fiktív és egy féltucat valós legény melegnek látszik. 

Kényszerszerelem

Halott Adonisz, aki zavarbaejtően hasonlít Tom Hiddlestonra
Egyszer volt, hol nem volt, az ősember baromira beverte a lábát valahová, elkáromkodta magát, és megszületett a nyelv. Az ember - innentől fogva - történeteket mesél. Mindenről beszél, ami körülveszi őt, és egy kicsit is érdekes: a tűzről, és hogy hogyan lett, a Napról, és hogy micsoda vagy kicsoda is ő, az éjszakáról, és a szörnyekről, amik benne osonnak. És ahogy egyre több mindent tudtunk meg a világról, egyre kevesebb mesénk lett, de van egy téma - egy csupa nagybetűs TÉMA - ami természetéből adódóan minden koron átível, örökre megmagyarázhatatlan és mindenkit érdekel, és ez pedig a szerelem. 
És ezért a szerelemről - amióta csak el tudtuk makogni azokat az első szavakat egy elfeledett anyanyelven - folyton beszélünk. Évezredek teltek el, és még mindig erről van szó, és akkor a huszonegyedik század kiábrándult, cinikus embere, ahogy hátradől a metrón egy meg nem nevezett magyar kiadó legújabb plakátját bámulva üveges tekintettel, felteszi magának a kérdést, hogy: komolyan tudunk még erről újat mondani
Lehet, hogy nem; de muszáj lesz. A történeteink, hercegnőtől a királyfiig, Rómeótól Júliáig, Sherlocktól Johnig, mind erről szólnak. Úgy tűnik, ha tetszik, ha nem, ez érdekel minket, ezt akarjuk, sőt, ezt várjuk el: felcsapva egy könyvet, bekapcsolva a tévét, megnyitva egy internetablakot, ha meglátunk két potenciális egyedet,  akik akár egymásba is szerethetnének, és a történet még sem így végződik, akkor sérve érezzük magunkat, elárulva és becsapva. 
És itt kezd csúnya lenni a dolog. 
Nem azért, mert a szerelemmel bármi baj lenne - azzal van baj, hogy túl sokat várunk el tőle.
Szerelem egy népszerű hollywoodi színész, akihez sosem kerülhetünk közel, de aki a vágyaink tárgya, és már minden kurva filmben egyedül őt akarjuk látni. Szerelem nem a szerelmünk, hanem kamaszos ábrándjaink testet öltése, nem szeretjük, nem tiszteljük, hanem rajongunk érte, és nem nyugszunk, amíg kvázi meg nem erőszakoljuk. 
Azt mondtuk egymásnak, hogy ő a legfontosabb az életben, hogy ő nélküle nincs értelme semminek, és ha ad nekünk valamit, akkor több kell és még több és egyre több: nem elég sem ígéret sem sokat ígérő pillantás, szerelem nincs, amíg szex nincs, és a szex után sosincsenek másnapok, szerelem már nem több, mint egy hosszan kitartott orgazmus, szerelem egyetlen neve erosz. Pedig három neve volt. Az egyik agapé, az önzetlen, felebaráti, bibliai (isteni) szeretet ideál, ami csak ad és ad és ad, míg erosz  csak megszerez és megszerez és megszerez; középen áll filia. Filia a szeretet. Filia spontán, lelkes, és filia - filia a legerősebb. Róla nem beszél senki. 

Szóval beszéljünk filiáról eme drámai bevezető után!

A cikk témája és központi kérdése az, miért vagyunk képtelenek bármiféle, elsősorban a televízió által bemutatott kapcsolatot élvezni és értékelni, ha az nem szerelmi viszony. Példaképpen ismét az oldalon szereplő sorozatok nem-romantikus kapcsolatait fogom felhasználni, és megkísérelem bemutatni, mennyire izgalmasak, lenyűgözőek és sokszínűek szexuális feszültség és romantikus töltet nélkül is, utána pedig rituális öngyilkosságot hajtok végre, amiért ennek ellenére mégis képtelen vagyok róluk ficeket írni. Igyekszem a példákat megint úgy bemutatni, hogy érthető és élvezhető legyen azoknak is, akik az adott sorozatot nem követik.

Végre van egy indokom áradozni a Winchester-testvérekről

Exhumálni mindig öröm

Lehet, hogy nem nézed a Supernaturalt, és lehet, hogy nem is fogod soha, de egyvalamit hadd áruljak el vele kapcsolatban azért: hé, csináltak egy kibaszott sorozatot filiáról.
A Supnat - az első három évadon át - a családról szól. Nincs olyan romantikus szál, ami egy epizódnál tovább bírná, és senkit nem is érdekel, mert az, ami Winchesteréknél megy, egyszerűen sokkal izgalmasabb, és ez már szinte zavarba ejtő, mert olyan baromi szokatlan. Mint arról az előző cikkben is szó volt, voltak, akik ezt a forradalmi felállást képtelenek voltak feldolgozni, és elkezdtek egy romantikus viszonyt feltételezni a tesók között, a cikkben viszont én erről nem fogok írni, és abból indulok ki, hogy Dean (a kék felsőben) és Sam (a fehérben) egy egyszerű testvérpár, és mégis lehetett róluk csinálni egy egész sorozatot. 






Mi tehát a Supernatural sikerének kulcsa? Először is, gondolom, a merészsége. Sam a negyedik évadra szerez magának egy bájos démon barátnőt, Dean körül meg elkezd körözni egy gyanúsan khm, érdeklődő angyal (Castiel), de a sorozat még ezzel együtt is megőrizte eredeti üzenetet: a család a legerősebb kötelék. 
Az egy fintor volt? Jól láttam, hogy fintorogtál? Oké, teljesen megértem. Ha a Disney-mesék ezt az üzenetet nem szuszakolta le egy vécépumpával a torkunkon százszor, akkor egyszer sem, és mégis napi szinten összebalhézunk édesapáinkkal és kedves szülő anyáinkkal a családi ebéd felett holmi mosatlan tányérok és szétszórt cipők ügyében, és egyáltalán nem érezzük az egész család-dolgot olyan magasztosnak, amikről könnybe fúlva lehetne énekelni órákon át, sőt. 
A Supnat-formula zsenialitása abban rejlik, hogy tökéletesen tisztában van vele, hogy a családtagjainkat a legtöbbször szívesen megfojtanánk egy mokkáskanálnyi vízben, de ha bárki más próbálna kezet emelni rájuk, akkor átváltunk transformers-üzemmódba és az írmagját is kipusztítjuk annak a rohadéknak három generációra visszamenőleg. 

"We keep each other human"
Dean és Sam kapcsolata nem harmonikus. Dean sosem fejezte be a középiskolát, helyette inkább szörnyekre vadászik, iszik és nőzik, megélhetésből hitelkártyát hamisít és autót lop, előbb kettéfűrészel és aztán kérdez, valamint előbb gyújtaná magára a Metallica-kollekcióját, minthogy az érzéseiről beszéljen. Sam ezzel szemben jogi hallgató a Stanford-egyetemen, csupa szív és törődés és aggodalom, és az elképzelése a Mennyországról az, hogy van egy kutyája, pizzát eszik és tévét néz. Különbözőbbek nem is lehetnének, és ez nem is a Ying-Yang tipikus este: nem egészítik ki egymást, sőt, drasztikusan különböző értékrendjük és világnézetük állandó konfliktushoz vezet.

Valamint, Dean és Sam kapcsolata nem normális. Sam nulla, Dean pedig négy éves volt, amikor az édesanyjuk egy démoni átok keretében szörnyethalt és a házuk leégett. Édesapjuk, John arra tette fel az életét, hogy levadássza a felesége haláláért felelős Azazelt, és közben az útjába kerülő minden szellemet és egyéb változatos szörnyszülöttet halomba mészárolt. A fiúknak sosem volt gyerekkora: előbb tanultak meg lőni, mint írni, és John Winchester vendettája miatt városról-városra vándoroltak egy elkerülhetetlen alliteráció áldozataként, w-v-v-v. Dean, minden alfahímsége ellenére is így afféle anya-figura lett Sam szemében, aki gondoskodik róla, ragaszkodik hozzá és nem hagyja felnőni. Dean agyontörődő és védelmező magatartása sikeresen tönkretette mindkettejük életét nyolc évadra előremenően, hiszen egészségtelenül ko-dependens viszonyuk mindkettejüket megfosztja annak az esélyétől is, hogy valaha normális életet éljenek. A "családi vállalkozás" keretében folytatják a szörnyhajszát, és véletlenül beindítják az apokalipszist.

Hogy a fenébe tud ezzel azonosulni az a néző, akinek édesanyja nem kapott lángra a plafonra szögezve? 

Látszólag sehogy: a Winchester-fiúk háttértörténete kétségkívül és kirívóan egyedi, és senki nem kívánja magának. A sorozat itt csavar egyet a Disney-tanulságon, és kiegészíti a tételmondatot: a család a legerősebb kötelék - és a család nem ér véget a vérrel. 
Sam és Dean nem csak testvérek, hanem egyben legjobb barátok is. Ezzel pedig már lényegesen egyszerűbb azonosulni. Két testvér, két barát, aki gondolkodás nélkül meghalna egymásért, akik fél szavakból és néma csöndből is értik egymást, és akik mégis úgy veszekednek folyton, mint egy öreg házaspár: akik minden különbözőségük ellenére és azokkal együtt is egyszerűen csak őszintén, mélyen és igazán szeretik egymást, akár démonvér-függő médium sátánporhüvely az egyik, akár pokolban sínylődő alkoholista arkangyalkard a másik. De itt egy kicsit elkalandoztam.

A sorozat a legsötétebb és legkomorabb pillanatába is mer belecsempészni valami fájóan emberit, és amikor elszabadul a pokol - szó szerint - akkor is érezteti velünk, hogy a Winchester fiúk szeretete és kitartása képes megmenteni és egyben tartani a világot. Az a mély bizalom és hűség, amit egy ilyen kapcsolat megkíván, olyan ideál, amiért (a néző is úgy érzi) érdemes küzdeni. És itt megtörténik az azonosulás: nem egy szerelmespár eroszát irigyeljük és állítjuk magunk elé példaként, hanem Winchesterék filiájára próbálunk törekedni a valós életünkben is - és ez egy sokkal elérhetőbb, reálisabb cél, mint amit egy romantikus kapcsolata mutat.






Ó Azok A Megható Testvéri Pillanatok melléklet samwinchters gifsetjén: 
  1.  Sam megkísérli visszaszerezni a zsebpénzét, amit Dean fájdalomdíjként begyűjtött tőle, és nem szándékszik visszaszolgáltatni belátható időn belül. Profi birkózást láthatunk.
  2. Tandembiciklizés egy különös átok keretében 
  3. Testvéri ölelés; Sam mosolya egy megható Clogate-reklámból 
  4. Halál utáni visszaemlékezés egy július negyedikére, avagy Dean elképzelése a Mennyről
  5. A fiúknak életükben először pár óráig szerencséjük van, mielőtt ismét súlyos életveszélybe kerülnének és Sam tragikusan elhagyná fél pár cipőjét egy csatornában
  6.  Fantasy szerepjáték könnyed kikapcsolódásként, Dean haja először és utoljára hosszabb, mint Samé
És akkor ott vannak a teljesen diszfunkcionális testvéri kapcsolatok

Winchesterék kapcsolata szívbe markoló, irigylésre méltó és gyönyörű: a néző mégis egysíkúnak érezheti, hiszen a konfliktus és a feloldás túl szabályosan és kiszámíthatóan követi egymást. A (csonka) harmóniában nincs jelen olyan dinamika, mint a káoszban.

És itt nagyon szeretnék Lokiról és Thorról beszélni, de őket sajnos véresre shipelem, meg amúgy is csak fogadott tesók, értitek, szóval mielőtt bekopogunk Holmesék ajtaján, ugorjunk át inkább Westerosba.

Tudom, hogy a sorozatot nem nézitek annyian, szóval megpróbálok tényleg érthetően írni. Ismerkedjetek meg Lannisterékkel:

A szimpatikus törpe neve Tyrion, a szakállas lovag uraság Jamie, a kisasszony pedig Cersei Lannister. Westeros legbefolyásosabb és leggazdagabb családjának sarjai, és wahhaaa vérfertőzés wahaaa.
Oké. Tehát  amit tudnotok kell, az az, hogy Jamie és Cersei ikertestvérek és szeretők. Titokban még pár szemi-pszichopata porontyuk is van, és kétségbeesetten szerelmesek egymásba, legalábbis voltak, amíg ez lassan ki nem üresedett... erosz kipipálva. Három testvér, egy tragikus szerelmi szállal súlyosbítva, és mégis, a jelenetek Tyrion és Cersei között (akik csak úgy simán, spontán és szűziesen testvérek) sokkal izgalmasabbak és feszültebbek, mint Cersei és Jamie jelenetei. Miért? Ó, imádott diszharmónia...


A videó egy lenyűgöző jelenetet mutat be: Tywin Lannister (Cersei, Tyrion és Jamie édesapja) összehívja a tanácsot. Öt szék áll a hosszú asztal mentén: a kémek kopasz mesterét félrelöki a szakállas kincstárnok, de mindketten egyszerre ülnek le, az öreg pappal együtt: hiába rivalizálnak, egyenlőek. Tyrion mozdulatlanul áll csak, nővére érkezését várja. Cersei késik, ezzel fejezve ki fölényét, aztán pedig megragadja az egyik széket, és a tanács döbbenetére (némileg esetlenül) édesapja mellé húzza: a gesztus bizalmas, de alázatos, mégis egyértelművé teszi, hogy feljebbvalónak tekinti magát a tanács többi tagjánál. Mindenki Tyrionra néz, és ő nemes egyszerűséggel az asztalfőre húzza saját székét - ezzel egyenrangúvá téve magát édesapjával, és kifejezve fölényét mindenki más fölött.
A másfél perces jelenet néma csöndben zajlik: nincs dialógus, sem a hangulatot fokozó zene, és ezt a sorozat megengedheti magának - a karakterek dinamikája miatt. Cersei és Tyrion viszonya vibrálóan izgalmassá teszi sakkjátszmájukat.

Ez lenne tehát a kulcs? Úgy tűnik, a rivalizálás érdekesebb erosznál és fíliánál is: de ha megmaradunk ennél a koncepciónál, csak egy bosszú-drámát kapunk, a gyűlölet pedig önmagában - a szeretet nélkül - egysíkúvá válhat. Erre tökéletes példa Sherlock és Mycroft viszonya a különböző feldolgozásokban.

Mama!Mycroft és Mrs!Dean

Arthur Conan Doyle eredeti Holmes történeteiben Sherlock és Mycroft kapcsolatát viktoriánus idill lengi be: Mycroft, az idősebb testvér, épp olyan, mint Sherlock, csak persze, még okosabb és még befolyásosabb, és kölcsönösen, oda-vissza imádják egymást. Aztán pedig jött a BBC-féle feldolgozás Cumberbatch!Sherlockkal és Gatiss!Mycrofttal, és hirtelen mintha csak Lannisteréket látnánk a képernyőn. Mi történt? Eltelt egy évszázad - és a testvérek közötti hét év korkülönbség hirtelen mérvadóvá vált. 
A Holmes és Winchester testvérek drámai megvilágításban
A viktoriánus korban teljesen szokványosnak számított egy ilyen generációs szakadék: kevesebben élték meg a felnőttkort, így a testvérek gyakran találhatták magukat abban a helyzetben, hogy a legidősebb és a legfiatalabb túlélő között akár húsz év is meghúzódhatott. A huszonegyedik században viszont már kirívónak számít korkülönbségük, és Mycroft hirtelen (valószínűleg akarata ellenére) anya-szerepben találja magát - ismerős valahonnan? Bizony, ez megint a Winchester-formula, és a két testvérpár között számos párhuzamot találhatunk. 









A legnyilvánvalóbb Dean és Mycroft mostohasága: csak helyettesítik szüleiket, hiszen Winchesterék édesapjáról és Holmesék édesanyjáról tudjuk, hogy életben vannak, a családfői szerep az övék: a gyereknevelés viszont valahogy mindkét esetben úgy tűnik, a mindenkori bátyóra hárult. Ehhez sem Sherlock, sem Sam nem tud alkalmazkodni: mindkét öcsike intelligens, önálló és lázadó természet súlyos anya/apakompexussal, akiknek életéből hiányzik egy mintaadó modell. Míg gyerekkorunkban a szüleink istenek, a testvéreinket akkor is egyenlő félként kezeljük, ha ők gondoskodnak rólunk. Sam és Sherlock a kezdettől fogva látják Dean és Mycroft hibáit: nem helyeslik az életmódjukat, nem akarják elkövetni az ő hibáikat, ezért fellázadnak ellenük vagy elhidegülnek tőlük, ahogy felnőnek. A tragédia (a csavar) abban rejlik, hogy sem Dean, sem Mycroft nem tud kilépni a szerepéből, egész életükben az volt a feladatok, hogy gondot viseljenek öccseikre, és nem ismerik fel, mikor nincs szükség a segítségükre többé. Túlzott ragaszkodásuk kiegyenlítetlen hierarchiát teremt köztük és testvéreik között, ami a konfliktus forrásává válik. 
A drámához pedig - bármilyen drámához, bármilyen történethez -konfliktus kell. 

A tündérmesék véget érnek

 A szerelmi történetek így végződnek: "és boldogan éltek, amíg meg nem haltak." Halál vagy boldogság: nem végződhetnek másképpen, hiszen idealizált világukból hiányzik a konfliktus, nincs miről mesélni tovább. 

A szappanoperák megkísérlik bemutatni, mi történik a happily-ever-after után, de ez a próbálkozás káoszba fut: féltékenykedés, megcsalás, állandó viták és félreértések kellenek ahhoz, hogy a viszonyt izgalmassá tegyék: ami a való életben olyan jól működik, a vásznon unalmas és érdektelen.

A slash-fanfictionöknél is típushiba, hogy a klimax után (ami a szó szerinti orgazmus) a történetet rohamtempóban le kell zárni, hiszen már elérte a csúcspontját, és innentől a dráma íve csak lefelé vezet. A szerzők ekkor néha kétségbeesetten megpróbálnak valamiféle bonyodalmat illeszteni a cselekménybe, de annak kerete ezt többnyire nem bírja el: ha a két főhős közötti legfőbb és egyedüli érzelem erosz, akkor a konfliktus mindenképpen erőltetetten és feleslegesen hat, feloldása pedig csak a klimax újbóli ismétlése.

A megoldás kézenfekvő: átemelni a Holmes, Winchester és Lannister testvérpároktól ellesett dinamikát egy romantikus viszonyba.

gunmettle rajza


Vagy az alapkonfliktus egyszerűen az hogy te úgy sráckorod óta kannibál vagy és sikeres és zseniális és magányos és úgy vonzod az embereket mint láng a lepkét és elemészted őket és akkor jön a semmiből ez a figura ez a Will Graham nevű aki pont olyan mint te csak a törvény másik oldalán és azt hitted ez csak egy vékony határ de igazából egy kibaszott szakadék és ő az egyetlen ember aki megérhet ő az egyetlen élő ember aki tudja rólad ki vagy és milyen vagy akkor is ha nem fogja fel mert ha felfogná akkor gyűlölne és undorodna tőled de most hajlandó a barátod lenni hajlandó átvállalni az őrületed most ott van és veled van és szeretnéd hogy közelebb kerüljön de akkor el kéne pusztítanod amit valahol akarsz is de valahol nem mintha életedből először fognád fel a halált nemlétként és majd meg kell ölnöd őt de most fogalmad sincs mi lenne utána és ez megijeszt mert ilyen soha nem történt még azt kívánod bárcsak egyszerűen megszállhatnád bárcsak magaddal ránthatnád de az sem lenne más mint egy tökéletes gyilkosság Will Graham ahogy felzabálja az őrülete végleg a te oldaladon.

De ez egy speciális eset.

Összegezve,

megkíséreltem bemutatni, hogyan működik és hogyan nem működik fília: hiszen a személyes (olvasói) véleményem az, hogy egy szerelmi történet csak akkor lehet izgalmas és hiteles, ha valóban a szerelemről, a szeretetről szól (mindhárom nevén) egy nagy kalap káosszal.


És ti mit gondoltok? Ha van kedvetek vitatkozni, vagy támadt egy-két ötletetek a cikk (oké - eszmefuttatás) [oké - rant] {oké - blogbejegyzés}  olvasása alatt, légy szíves osszátok meg velem komment formájában, mert őszintén érdekel ☆




34 megjegyzés:

Reyklani írta...

Nah, akkor kezdem én, mert éljen a szólásszabadság! Előljáróban csak annyit, hogy sárgán féltékeny vagyok rád, amiért így össze tudod foglalni a gondolataidat. Zárójel bezárva.
Az első ami felmerült bennem a cikk olvastán az Vavyan Fable neve, és a Halkirálynő-sorozata. Ő úgy ragadja meg a szerelmet, hogy mind a három név képviseltetve vagyon. Nekem Denisa és Belloq az álompár.
Most megpróbálkozom valami ideillővel, de előre félek, hogy nem alkot majd vele szerves egységet.
Én úgy látom, hogy az emberiség legnagyobb, bár nem az egyetlen, problémája az agyoncsépeltség. Mindenből nagyobbat, hangosabbat, szenvedélyesebbet, lángolóbbat, lévén alaposan fel lett emelve az ingerküszöbünk. Lásd Hannibál. Kisebb-nagyobb sikolyokkal, undorodó felkiáltásokkal, héba-hóba elkapott fejekkel nézzük végig, pedig ez nem biztos, hogy egészséges. De mit lehesen tenni a gyártóknak? A vértől tocsogó zombifilmeken már szemük se rebben a nézőknek, olyannyira hozzászoktunk a vérhez. Félreértsé ne essék, tudom,hogy az említett sorozat a tudatunkkal játszik el, a pszichológián van a hangsúly, ezért is érdekel főleg, csak a merész kamerállások miatt hoztam fel példaként.
Szóval a hétköznapi, csendes, lassú dolgok egyenlővé váltak az unalmassal, és ez kihat a fanficekre is. Hiszen ha nem borulnak legalább egyszer egymás karjaiba, az már nem is szerelem, vagy nem kapcsolat, anélkül nincs történés. Lefogadom, hogy felgyorsult életvitelünk is szerepet játszik ebben, hiszen minden most és azonnal kell, nem szabad várni, mert akkor lemaradsz mindenről.
Pedig a szerelem nemcsak lepedőakrobatika, a szeretet nem egyenlő a szexel, csak ez valahogy útközben elfelejtődött, és nem kell mindenkit egyből gerincre vágni az írásban sem. ezt némi bűntudattal mondom, mert szegény Murdochot és Creptly tizedest összeboronáltam egy csók erejéig.
Igazából azt hiszem valahol elfelejtettük, hogy a szeretetnek rengeteg formája van, és ez nem mindig nyilvánvaló. Nekem is van egy öcsém, irtózatosakat tudunk veszekedni, de próbálja csak meg valaki bántani! De ezt már te is említetted.
A szeretet táplálék. Lelki táplálék, ergo nem hellyetesítheti a szilárd ételt, de szükséges ahhoz, hogy épek maradjunk.

Reyklani írta...

Ez benne van a szó szerkezetében: szer-etet. Szer ami etet. Táplál. Életben tart. Ám ahogy egyre kevesebb igazi érzelmet élünk eg, mert a média, a plakátok, a reklámok azt sújkolják belénk, hogy aki gyenge, vagyis fel meri vállalni a könnyeit, mosolyát, szenvedését, az gyenge és irány a Tajgetosz. Csakhogy az embernek szüksége van a szeretet, az érzelmekre, különben elsorvad, hát máshogy veszi magához. Filmekben, sorozatokban, könyvekben, színházban. Amíg ezekben egészséges mértékben vannak elosztva az érzelmek, ahogy az étrendben a gyümölcsök, zöldségek, húsok, édességek, addig minden rendben van, egészségesek maradunk. Csakhogy vannak a túlcukrozott, túl tömény, túlságosan műanyag filmek, sorozatok, amik tönkreteszik a mértékjelzőnket, és lelkileg ugyanazt a hatást érik el, mint a gyorskaják. Aztán elöbb-utóbb jelez a vészjelzőnk, hogy elég, nem kell több, ilyenkor megpróbálunk váltani. Csakhogy időközben elvesztettük az eredeti arányokat, és ezt pótoljuk a mértéktelen összeborulássokkal, majd csodálkozunk, hogy miért nem működik, amikor igazán olyanra sikerült, mintha vászonon peregne. Épp ezért. Mert olyan lett.
Nincs semmi baj a rajongással, az erosszal, amíg tudjuk, hogy nem egyedül van, ott létezik még filia és agapé is. De hát miből főzzön szerencsétlen, ha nem abból a tudásból, amit innen-onnan felcsipegetett? Meg lehet ugyan tanítani, valamennyi idő latt, de ahhoz, hogy igazán felismerje, nem mindig szükséges, hogy történjen valami, anélkül is az érzelmek milliónyi változatát lehet leírni, belső szándékra, akaratra van szükség, amiből szintén kevés akad. Hiszen jobb készen kapott kaját kifőzni, mint saját magunknak megfőzni. A lustaságunk rabszolgái letünk, megelégszünk a készen kapottal, és azt adjuk tovább az írásainkban.
Persze minden általánosítás veszélyes, így akinek nem inge ne vegye gatyára. Hál Istennek akadnak olyan sorozatok, filmek, könyvek amik fittyet hánynak az elvárásoknak, és olyan érzelmeket közvetítenek, ami segít helyrebilleni lelkileg.
És ehhez néha szükség van egy kis csípőspaprikára, vagy valami erősebbre, hiszen a változatosság gyönyörködtet. Csak vigyázni kell, hogy ne akarjunk azon megélni.
Összegezve tehát, a szeretet is sokféle, akár az érzelmek, és figyelni kell arra, hogy ne csak a testünket, de a lelkünket is egészségesen tápláljuk.
Őh, ez valahol, valamikor kapcsolatban állt a bejegyzéseddel, csak a végén elragadott ez a képzettársítás. Vigasztaljon a tudat, hoogy nekem ez jutott eszembe az írásodról, hogy néhány ficcíró lelki gyomorgörcsbántalmakban szenved, csak senki nem árulta el nekik.

Valerin írta...

Helló.:) Csodaszép bejegyzés lett, csak gratulálni tudok hozzá. És persze egyetértek.

A Supernatural esetében értékelem a srácok testvéri szeretetét, de sajnos én már alapból úgy kezdtem el nézni a sorozatot, hogy csak Castiel érdekelt, ő pedig felkapott és magával vitt. Azóta sem ereszt.

A Trónok harcánál sem vagyok teljesen képben, igen tudtam, hogy két testvér szerető is egyben, és hát utálom őket, ennyi.

Sherlock és Mycroft - szeretés van, mindenféle formában. Mycroft bármikor lehetne a bátyám, minden egyes szavát törvénynek tekinteném, nyilván azért, mert nem vagyok olyan okos, mint Sherlock.

A Hannibált most kezdtem, hagyjuk.

Nem tudom, mennyire kapcsolható ide, de nekem a Testvérek című sorozat jutott eszembe. Itt persze nem csak fiúkról van szó, de gyönyörűen megfigyelhető a testvéri kötelék. Néha annyira megharagszanak egymásra, hogy nem beszélnek, máskor meg a betegágy mellett virrasztanak, vagy vesét adnak a másiknak.

Elsősorban én is a szerelmi történetre figyelek, hiszen nem tagadhatjuk, hogy a legtöbb film/sorozat/akármi erről szól, ez van a középpontban, a testvéri szeretet/gyűlölet meg mellékes. Ha jól meg van csinálva, szívesen nézem.

Bűbájos boszorkák! Na, itt aztán valóban a testvéri szeretet áll a középpontban, és a szerelmi szál a mellékes. Persze ők lányok, de szerintem ugyan olyan jó példa.

Ha én és a nővérem szerepelnénk egy ilyen sorozatban, mindenki minket nézne. Szinte minden alkalom vitába torkollik, amikor egy szobába kerülünk, és nem tudok ellene mit tenni. Egyáltalán nem olyan, mint Dean vagy Mycroft, de mégis hasonlít valahogy. Mert védelmez, utat mutat, nekem meg nem kell a segítsége. Jézusom, ez tényleg tipikus. Még hogy nem lázadok... totálisan de.

Köszönöm a cikket, érdekes volt és elgondolkodtató, főleg annak, akinek van testvére.:)

Off: Nem tudom, miért kellene írnod egy-egy sorozat aktuális részéről. Persze megértem, miért szeretnéd, de én személy szerint a ficeidért járok ide. Néha nagyon türelmetlen is vagyok.:) Remélem, nem bántottalak meg vele, és végül is, a te döntésed lesz.

Léna Radonvszki írta...

Szia!
Már egy ideje követem az írásaidat, de eddig nem gondoltam, nem akartam bármilyen reakciót írni. Ez azonban egy más fajta megnyilvánulásod volt és én önkéntelenül elgondolkodtam rajta.
Személy szerint nem szeretem a nyálas, romantikus, amerikai vígjátékokat, ahol a túlzott szeretet, szerelem vagy éppen a gyűlölet ölt (szó szerint)testet. Ez maradjon meg azoknak akik nem szeretnek gondolkodni.
A gondolkodós krimik, thrillerek azok, amik vonzanak. Hogy a témába vágjon itt szeretném felhozni példának A bárányok hallgatnak című filmet. Sokan nem szeretik, ódzkodnak tőle pedig szerintem jó példa az ilyen fajta szerelem nélküli szeretetre. Két idegen találkozik. Az egyik magányos (akármit is állítanak róla), börtönben van és nem igazán próbálja megértetni magát a környezetével. A másik is egyedül van, de érdeklődő, kíváncsi és próbálja megfejteni Hannibal gondolkodását. Lefoglalják egymás gondolatait és önkéntelenül közelebb kerülnek egymáshoz. Hannibal tanítja a nőt, próbálja rá vezetni a megoldásra, a nő pedig megpróbál segíteni neki. A végén, bár a nő még mindig tart tőle, de mégsem árulja el Hannibalt. A férfi pedig a szökése után felveszi a kapcsolatot vele, de miért? Kérdem én. Hiszen semmi nem köti (látszólag) össze őket. Talán a kölcsönös tisztelet, szeretet, a másik megértése az, ami ilyen köteléket tud létre hozni. De ez csak egy szélsőséges példa.
Úgy vélem sokféle szerelem, szeretet létezik nem csak az a három, amit említettél. A tányércsapkodós, a mindent feláldozós, a hisztizős, az egyenrangú, az elnyomó,a nyitott. Talán mindenkinek van egy sajátja, amit csak ő tud bemutatni.
Léna

Hannibal írta...

Heló! *félszeg integetés*
Nos, személy szerint engem meghatnak az olyan kötelékek, amik a családról, barátságról szólnak, nem pedig a halálos szerelemről, bármit megteszek érted alapon, mert éppen annyira tragikus tud lenni egy családi dráma is, mint a Titanic.
Ami Holmsékat illeti, nekem mindig mosolyra görbül a szám, amikor a két okosabbnál-okosabb egyén a képernyőn van, mert mindig tudnak olyan mondani, amire megcsóválom a fejemet és csak annyit mondok: Titkoljátok csak, de szeretitek egymást.;)
A Winchester tesók pedig, megállajózaneszemde, imádom őket, ami kettejük között van az egyszerre szívszorító és vicces is. Néha úgy bolondoznak mint két ötéves gyerek, máskor pedig úgy veszekednek mint két hisztis anyóka, de ennek ellenére tűzbe raknák/rakták a kezüket egymásért és ez példamutató. És szerintem ez tényleg nagyon szép, hogy már meghaltak egymásért, és újra megtennék, de valljuk be: ilyen az életben nem történne meg két testvérpár között. I mean például én ennek a felét se tettem volna meg a bátyámért. Ha Sam helyébe kellene képzelnem magamat, akkor a bátyám már régen nem élne. And I regret nothing. Nekem irreális Sam és Dean kapcsolata, ennek ellenére maximális fokon tudok élvezni minden testvéries egymásra borulást. *-* Mindig sikerül meghatniuk. (8x23 Óh a szívem!)
És egy kérdés, ha nem pofátlanság: Neked van testvéred Reisuto és ha igen, milyen vele/velük a kapcsolatod?
Hannibal

Reisuto írta...

Köszönöm szépen a hosszú gondolatmenetet :3 Egyébként azzal, önmagában, hogy a fanfiction mint műfaj, egyedül eroszra hajt, és hogy a többi médiumtól se igen érkezik más, nekem aztán semmi bajom - csak az szomorít el, hogy a valóság és a fantázia összemosódásánál az ember egy veszélyesen és elkeseredetten üres, szerettelen világban találhatja magát. (Valahogy kicsit komolyabb lett a hangvétele ennek a bejegyzésnek, mint terveztem...)

Reisuto írta...

*védelmezve átkarolja Jamie-t és Cersei-t* Shhh hidd el, nagyon szerethetőek, ha az ember megismeri őket - zseniálisan komplex karakter mindkettő, én személy szerint a hajtépésig rajongok értük (oké... mondjuk kábé mindenkiér abban a sorozatban/könyvszériában) (így mindig csak az olyanokat ölik/erőszakolják/kínozzák meg akiket szeretek... mert mindenkit szeretek.)

Nagyon köszönöm a felhozott példákat - egyiket se nézem, de úgy nagyjából (fogjuk rá) képben vagyok azért, hogy mi történik (nagggyjából), és tényleg remekül illusztrálják filia dinamikáját o3o

OFF: Teljesen megértem az aggodalmamat, én is sikítani szoktam, amikor elkezdek járni egy webhelyre valamiért erre BAMM témát vált. De a fő profilt mindig a fanficek fogják képzeni, próbálom tartani a 90% fanfic 10% egyéb arányt; tehát nem az aktuális epizódokat követném végig (arra amúgy se lenne időm és rengeteg helyet foglalna), csak most a Hannibal évadnyitójáról és az SPN évadzárójáról is támadt pár gondolatom, és ha titeket is érdekel, akkor ide írom meg, és nem a macskámat próbálom győzködni. Nem hiszem, hogy hagyományt csinálok belőle, ahogy a cikkekből sem - de most így vizsgaidőszakvíz idején lényegesen könnyebb ilyen frisst hozni, mint történetet, mert ahhoz ihlet kéne meg ilyenek, és nem az hogy nyolc órányi tanulás után agyatlanul bezuhanok a laptop elé és püfölöm a klaviatúrát a homlokommal :D

Reisuto írta...

Szia Léna - örülök, hogy végül kedvet kaptál a kommentelésre! o3o
A bárányok hallgatnak egy zseniális példa - én az újabb Hannibal sorozatból hoztam példát a végére (nem tudom, azt figyelemmel követed-e) és ugye érdekes, hogy a képlet ott is ugyanez: Hannibal meglepően protektív egy égből pottyant idegen iránt. (És a kapcsolatukat lehet romantikusan, bromanceként vagy pszichológiai esettanulmánynak is értelmezni, de mindenképpen lenyűgöző.)

A szeretetnek valóban számtalan arca van, és - őszintén szólva - hülyeség felcímkézni, de az elemzés kedvéért csak rávetemedtem. (A keresztény teológia használja ezt a három [naná hogy három] főkategóriát).

Reisuto írta...

Szia Hani~~
*jelentkezik* van bátyám, és gondolkodás nélkül meghalnék érte. Ami lehet hogy fura - nem vagyunk egy olyan poszterre való testvérpár, utoljára talán... öt éve öleltük meg egymást? Két évvel idősebb nálam, detektívként dolgozik, és ezért baromi ritkán látom, mert látástól vakulásig szolgálatban van, és amikor hazaesik, vagy annyi ereje van csak, hogy leszíjazza a pisztolyt és arccal előre elboruljon, vagy épp gyűlöl mindent és mindenkit. Amit viszont csodálatosnak tartok (és amiért mindig hálás leszek az égnek) az az, hogy ha hetekig nem is beszéltünk, tudja, hogy beállíthat hozzám hajnal háromkor is, és elkezdhet dumálni akármiről, mert én figyelni fogok. A Trónok Harcába ő rángatott bele, szóval néha csak az epizódokról dumálunk órákig, de mindent félbehagyok érte, ha éppen írok, ha éppen tanulok, mert imádok minden percet, amit vele tölthetek. Ami különös, mert őszintén szólva elég nagy tapló a drágám - masszívan homofób és kissé soviniszta férfiállat, és néha olyan kommenteket enged meg magának, amiért mindenki mást arcon csapnék egy serpenyővel, de amikor ő mondja, akkor csak vállat vonok. Nem értek egyet a világnézetével, de tökéletesen elfogadom, mert hozzá tartozik. Nem is lehetnénk különbözőbbek (és rengeteg dolgot nem tud rólam - például nem igazán tudja hogy én ööö, szoktam írni.) és mégis itt van köztünk ez a kötelék, hogyha ő ugrik, én is ugrom. Ami azért is külön fura, mert rajta kívül még NÉGY testvérem van (sokan vagyunk): két kisfiúval /a mosothaapám ágáról/ együtt élek (12-14 év korkülönbséggel.../ és van egy húgom meg egy öcsém is apai ágról, de őket életemben háromszor láttam. A féltestvéreimmel kapcsolatban egyáltalán nem érzem a vér szavát. Olyanok, mintha idegenek lennének, pedig a fele alommal egy fedél alatt élek idestova kilenc éve, és az érzelmi kötődésem feléjük semmivel sem intenzívebb, mint amit a család mikrósütője iránt érzek (leszámítva hogy a mikrósütő lényegesen kevesebb zajt csap) - a bátyámért pedig tényleg fel tudnám áldozni az életemet és biztos vagyok benne, 100%-ig, hogy ő is így tenne.

Hannibal írta...

Óh, most újból ellágyult a szívem.:D És detektív? Uram atyám, az milyen menő munka mááár *-* Amúgy meg ez megható, hogy így szeretitek egymást, talán majd mi is kinőjük a testvéremmel a háborúskodást. Mellesleg az öt év hagyján, nekünk 7 és fél. Szégyen, de számolom.

meso írta...

Annyira jó volt olvasni ezt a cikket/eszmefuttatást tőled, megsimogattad a lelkemet és megnyugodtam, hogy vannak még érző és normálisan gondolkodó emberek. Szeretem, ahogy végtelenül összeszedetten tudsz (áradozni) véleményt formálni:)

A Trónok Harca volt az ami határozottan megtanította nekem, hogy az emberek egyáltalán nem feketék és fehérek, hanem határozottan szürkék. Mindegyiknek meg van a maga indoka,érzése,elképzelése,élete és ahogyan ezeket ütköztetik, azt élvezet olvasni és nézni is:) és a francba, hogy mindegyik főbb karakterért tudok izgulni és aztán végső soron majdnem mindegyiket kinyírják. Tyrion <3

Winchesterék meg amióta nézem őket fogva tartanak és sehogy se eresztenek. Mert amit, te is írtál, hogy ami köztük van az tényleg testvéri. Nem szerelem, hanem határozott szeretet. Olyan jó vissza-vissza térni hozzájuk, újból nézni egy-egy részt.(és már érzem, hogy szeptemberig ez párszor még megfog történni:D) Mindkettővel együtt tudok érezni, mert van három bátyóm, meg egy öcsém, uh ja a testvéri kötelék az egy nem egyszerű dolog. De annyira sokszínű és baromi sokat lehet belőle tanulni, amiért hálás vagyok ezeknek az őrülteknek, akikkel egy fedél alatt lakom:)

A Hannibált meg még nem tudom normálisan feldolgozni, mert mindenki hülyének néz, hogy én ezt nézem és, hogy ez érdekel, uh eddig még nem beszéltem róla még komolyabban senkivel, uh nagyon tetszett az az "egy" mondatod:D

Szeretek olyan történeteket nézni, olvasni ahol nem csak úgy ukmukfuk összejönnek minden alap nélkül, mert az úgy jó. És mostanában újra olvastam/néztem egykét dolgot és megállapítottam, hogy régen mennyivel egyszerűbben mondtam rá egy szerelmi történetere hogy ez jó. Vicces észrevenni, hogy mennyit változik az ember lánya:D
baromi cukik a winchesteres képek:D és minden további jókat neked

Zsanett Szekeres írta...

Kényszerszerelem.
Jajj igen, rengetegszer találkozom vele, gyakorlatilag a csapból is ez folyik. Sajnos sokszor kezdtem bele egypár fic-be, és hagytam abba a közepénél, mert rájöttem hogy ez csak arról fog szólni, hogy hű de vágynak egymásra és aztán lefekszenek -.-.
A gépek, a munka, a tanulás és egyéb elfoglaltságaink rengeteg stresszel járnak (amit másokon vezetünk le), és sok időt elvesznek a kapcsolatok építésétől. Ezért is lehet rengeteg a szexuálisan frusztrált ember. Akik pedig élvezettel fogyasztják a kényszerszerelmet. Hiszen a valóságban nem kapják meg amit akarnak. De így ahogy Reyklani is mondta ,,vannak túlságosan műanyag filmek, sorozatok, amik tönkreteszik a mértékjelzőnket. Aztán előbb-utóbb jelez a vészjelzőnk, hogy elég, nem kell több, ilyenkor megpróbálunk váltani. Csakhogy időközben elvesztettük az eredeti arányokat." Nem értékeljük sem a szerelemet, sem a barátságot, sem a családi köteléket. Pedig ezek a leggyönyörűbb dolgok az emberi kapcsolatokban.

Testvéri szeretet.
Nagyon szép a Supnat-os példa, hiszen majdnem az egész show erről szól. A két Winchester bármit megtenne a másikért (és meg is tesz). Én, mint hugica, átélem kettejük helyzetét. A legtöbb szemétkedést a tesómtól kaptam, és még is tűzbe tenném érte a kezem. Én sosem shippel-tem a Winchest-et, bár tényleg volt egy kis vibrálás, amiből a sorozatban is viccet csináltak, de csak ennyi. Nincs mögötte vágy, vagy szerelem. Egyszerű testvéri szeretet. Ami sokkal bensőségesebb kapcsolat. Nem kell ennél több.
Tyrion, Jamie, és Cersei kapcsolata valóban érdekes. (Mondjuk a Jamie/Cersei szerelmi szálat már az elején sem szerettem. Meg őket magukat se.) Tyrion és Cersei harca sokkal izgalmasabb. De nekem maga Tyrion személye adja az igazi izgalom forrást. Sosem tudnám megmondani mit tervez éppen, vagy mit fog tenni, ki mellé áll. És végig valahogy (szerintem) a Jó oldalon marad.
Én Robb-ot és John-t néztem volna inkább a képernyőn. Ugye ők csak fél testvérek, de még is erős és különleges kapcsolat van közöttük. Mycroft-ról és Sherlock-ról csak annyit, hogy mindig szomorkodom amiatt, hogy a BBC-feldolgozásban nem olyan jó a kapcsolatuk, mint az eredeti műben. (Mycroft-ért fáj a szívem).

Szerelem, barátság.
Szomorúan tapasztalom, hogy a szerelmet sok helyen csak vágy-ként kezelik. Pedig a szerelemnek nem csak ötven árnyalata van. Annyira sokszínű, és annyi féle van, hogy le se lehetne írni. Lassú és óvatos, nem pedig rögtön bele a közepébe. Aki kényszeresen vágyik rá nem azt fogja kapni amit szeretne. Én is élvezettel nézem, ha valakik között működik a kémia, de ez nem muszáj, hogy konkrét tettekben megnyilvánuljon.

A barátság néha többet ér, mint a szerelem. Nem csak fellángolás, hanem komolyan kiépített kapcsolat, amit nehéz lerombolni. És sokkal jobban meg kéne becsülni. Mondok példát.
Volt egy fiú, aki szerelmet vallott nekem, de én nemet mondtam. (nekem is tetszett, de nem voltam szerelmes) Azóta viszont nagyon jó barátok lettünk. És ennek sokkal jobban örülök, mintha össze jöttünk volna. A szerelmünknek szeretnénk megfelelni, a legjobbat kihozni magunkból (ami jó), de a barátokkal abszolút önmagunk lehetünk. És a barátságnak is rengeteg fajtája van. Mondhatni nincs két egyforma a világom. És ez (szerintem) jobb alap, mint az egyszerű fellángolás. (A szépen kidolgozott szerelem ábrázolással nincs semmi bajom.) Összegezve: lassítani kéne, és értékelni ami van.

Ui: Agapról, eroszról, filiaról még sosem hallottam. Honnan valók? Milyen vallásból, vagy mitológiából? (Jó ég! Hajnali 1-kor összehoztam egy értelmes kommentet, megyek aludni.)

Reisuto írta...

Jaj, nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett (◡‿◡✿)[Anyának is hajlamos vagyok retorikailag tökéletesen szerkesztett beszédben előadni, miért nem nekem kell felmosni] {a legtöbb ismerősömnek az agyára megyek ezzel}

A Trónok Harca tényleg aggasztóan zseniális: biztos, hogy a teljes fantasy-irodalmat most tökön rúgta egy emberöltőre, és a többi író most nem tud majd mást, mint összegörnyedve letérdelni. Amit kicsit bánok az az, hogy a könyv meglepő feminista fordulatait eléggé letompították a sorozatban [pedig alapvetően szerintem a sorozat sikerült jobban]. Egyrészt egy zseniális fogás, hogy lehet úgy is nézni, hogy "höhö csöcsök höhö belek höhö Havas Jon", és úgy is hogy "az epikus fantasy két pólusa Daenerys szála és Jon Snow-é, és ez mintegy szimmetrikusan körbeöleli Westerost, aminek reálpolitikai küzdelme és karakterei megteremtették azt az anti-fantasy vákuumot, melyről GRRM elhíresült: és egy különös önkritika keretében úgy tűnik, GRRM mégis el fogja pusztítani eme ellen-fantasy birodalmat"; másrészt meg kicsit aggasztó, mert amikor például a bátyámmal beszélek róla, olyan, mintha nem ugyanazt a sorozatot néznénk :D

A Vinyó-fivérek tönkretesznek engem is *szomorú fejcsóválás*, és akkor a Hanniballal vigasztalódom, ami körül én is óvatosan tipegek csak, mert még nem teljesen értem, merre tart, mit üzen.

A történet-ízlésről meg... hallod. A mai napig találok bekönyvjelzőzve olyan botrányosan fos történeteket amiről csak remélni merem hogy véletlen kerültek oda.

Reisuto írta...

Elsőnek az ui-ra: agapé, erosz és filia a keresztény teológiában szerepelnek :) Az újszövetséget ugye görög nyelven jegyezték le, amiben létezik ez a három szó - és az apostolok nagyon ügyeltek rá, hogy Jézus arámi nyelven elhangzott beszédeit hogyan fordítsák át - például a szeresd-felebarátod-mint-tenmagad az agapé, mert lehetetlen lenne mindenkit filiával szeretni. (spoiler: az erosz. na, az elég ritkán szerepel.)

Jensen és Jared abban az átkozott helyzetben van, hogy zseniális a kémiájuk, de a köztük lévő intenzitás a való életben is testvéri, baráti: és ez nyilvánvaló, leszámítva, ha eleve úgy ülünk le a tévé elé, hogy ha nincs erosz a képernyőn, akkor nem is fog érdekelni minket, és ezért muszáj összeborolnáni őket. (Egyébként nem akarom emiatt elítélni Wincest-shipperéket: akikkel találkoztam, azok mind baromi rendesek voltak, és tökre nem utáltak ki a Destiel miatt, még egy kis oldalba könyökölős tréfálkozás is megy a két oldal között, ami szerintem zseniális. Amikor beléptem a fandomba, azt hittem, ágyuval fognak lődözni egymásra, erre meg tiszteletteljes csend honol.)

Jamie szerintem a harmadik évad végére igenis szimpatikus lesz még neked is! (^v^) Bár a szerelmem nekem is Tyrion - GRRM-nek is ő a kedvence, remélem, nem henteli le...

Az, hogy a barátságnak nem alakult ki legalább akkora kultusza, mint a szerelemnek, engem is meglep. Persze, van egy társadalmi elvárás, hogy legyenek barátaid, erre épít az egész Facebook és milliókat kaszál, ott van az öribari-karkötők hada meg minden, de MIÉRT NINCS BARÁTI ESKÜVŐ??? Amikor szépen felöltöztök és ott az egész család meg a közös barátaitok és megfogadjátok hogy örökké barátok lesztek. Engem elég rosszul érint, hogy anyáék gyanakodni kezdnek, ha túl sokat lógok valakivel, és nevetségesnek tartják, hogy az öribarimat szeretném lakótársnak. Négy párkapcsolaton vagyok túl, volt, ami egy évig tartott, volt, ami két hónapig, voltam halálosan szerelmes és voltam csak megszédülve egy kicsit - és az összes kapcsolatomnál fontosabb a barátság, ami Meri és köztem van. Mert a szerelmi viszonyok jöttek és mentek, csúnya véget értek, nem szívesen gondolok rájuk vissza, és Meri meg itt van az életeben stabilan és tántoríthatatlanul és mindig számíthatok rá - mégis, mindenki előbb akar a szerelmi életemről tudni, hogy van-e valakim, tetszik-e épp valaki, ezek az "izgi" kérdések, és az valahogy senkit nem érdekel, hogy egy olyan baráttal áldott meg az ég, aki tényleg a másik felem. Ha valamilyen sötét csoda folytán nem tart ki örökké, akkor is sokkal meghatározóbb lesz, mint az, hogy két hónapig randiztam egy szaktársammal amíg rá nem jöttem hogy bocs mégse, mert Merivel örökre megváltoztattuk egymást.
Egyedül az ad reményt, hogy az írók és költők életrajzában bár felsorolják a szerelmi viszonyokat mert azok tuti ihletforrások (ööö... nem.), megemlítik mindig a nagy barátságokat is, főleg, ha egymással haverkodnak. Talán rászoknak arra is, hogy elkezdjék a mai médiaszemélyiségeknél is kiemelni, ki kivel van jóban (a színészeknél már indult egy ilyen trend) - és a fene tudja, ez talán eljuthat odáig, hogy rájövünk, ki az, akire akkor is számíthatunk, amikor utolsó hülyegyerek módján egyszerűen csak bőgni akarunk, és ki az, aki akkor is velünk marad, amikor a legrosszabb oldalunkat is látta már.

JayH írta...

Szia!

Kellet ez az írás, jót tett, megint összeszedted a gondolataimat :D Igazából csak a Supernaturalt ismerem, de a többiről szóló gondolataidat is teljesen értettem. Testvérek, barátság. Igazából nemrég újra végignéztem az Odaátot az ötödik végéig, és engem már valahogy zavar ez a békétlenség, hogy mindig van valami nagy vita, ami egy időre elszakítja a fivéreket, néha akár fizikálisan is, mint amikor külön utakon jártak mert Dean igent akart mondani Mihálynak, persze aztán újra együtt folytatták de így is annyira lehetett érezni, hogy épp nincsenek teljesen kibékülve egymással, és ez mindig felbukkan. Oké értem én nincs folytonos békesség egy családban sem, de a sorozatban számomra úgy tűnik, hogy a készítők a két végletet használják fel, vagy nagy összeborulás van, vagy megint nem bíznak egymásban. És ez zavar, oké legyenek viták, kellenek, anélkül nem lenne igazi, csak ne a két véglet legyen, mert ez megterhelő a léleknek. Számomra legalábbis az. Mindenesetre én nem akarnék többet a testvéri szeretetnél, mint amire néhány fanfiction-író vágyik. Nem hiszem, hogy kellene ennél több és nem értem, hogy erre miért van szüksége valakinek.

Nekem két testvérem is van, illetve volt. A húgommal megtudnánk folytani egymást, és többször úgy érzem, hogy inkább utálom mint szeretem. Nagyon különbözőek vagyunk és hát én vagyok a középső gyerek, aki általában háttérbe szorul, ha jön a kistesó. Nekem meg csak három év jutott amikor csak velem foglalkoztak úgy igazán, aztán jött a húgi, és az ellentétek. Amik még most sem múltak el, pedig már egyikünk sem él otthon igazán. És hetente ha kétszer háromszor találkozunk. Ennek ellenére azt hiszem én is feláldoznám érte az életem érte.
A bátyámmal kilenc év van köztünk, nem mélyült a kapcsolatunk és úgy érzem, hogy nem is ismertem, mert nem volt rá időnk, hogy ez megtörténhessen. De mindig felnéztem rá, és istenítettem, úgy hittem, hogy hibátlan és tévedhetetlen. Persze ez nem így volt, de hát egy gyerek nem lát annyira a dolgok mögé. Most úgy gondolom, ha, nem hal meg 2001-ben akkor most ő lenne a legjobb tesó a világon! Vele sokkal jobban megértettük egymást, mint a húgommal valaha is fogjuk. És érte biztosan feláldoznám az életemet. Ami a furcsa, hogy csak féltestvérek voltunk, az édesapánk nem közös. És mikor megtudtam, hogy ez így van semmit nem változtatott a hozzá való kötődésemben, sőt még talán erősödött is. Ha már testvérek, én az unokanővéreimre is testvérként tekintek, persze van rokoni kapcsolat, de nem együtt nőttünk fel, 20 év van közöttünk, mégis úgy tekintek rájuk mintha együtt nőttünk volna fel. És igen értük és a barátaimért hamarabb feláldoznám magamat, mint bármelyik szerelemért... és ennyit akartam :)

Green Sphinx írta...

*sóhajt* Most jöttem rá, hogy mennyire rég olvastam tőled bármit is. Talán csak nekem tűnik úgy, de szerintem rengeteget változott a stílusod. Egyszerűen képtelen vagyok megmagyarázni de más, nagyon más. Érződik rajta, hogy még mindig te vagy, de OMG csak három lehúzásos rész van összesen az egész szövegben, lehet ehhez nem vagyok hozzászokva.

A Lannister testvérekről kivételesen én is hallottam, nemrég kaptam egy igen lelkes és ehhez meglepően hasonló beszámolót róluk. Viszont azt nem tudtam, hogy Cersei és Jamie jelenetei tényleg ennyire izgalmasak. Megnéztem a videót, és hihetetlen, hogy abba a két perces játékba mennyi mindent belesűrítettek. Szomorú belegondolni, hogy nem mindenki (khm) tudja megfelelő módon értelmezni a jelenetet. Gyönyörű, hogy ennyi minden rejlik pár mozdulat mögött, de borzalmas lehet, ha erre az ember lánya nem jön rá. Ezért (is) tűnik nekem a Trónok harca "ijesztőnek", mert ha én éppenséggel nem tudok megérteni egy fontos jelenetet, akkor egy egész stratégia homályossá válhat.

Azt még szeretném elmondani, hogy nagyon aranyos, ahogyan magyarázol a cikkben az egyes fandomok laikusainak (ez sem volt magyarul), jól esett :D És külön piros pont jár érte, hogy bár a cikk bizonyos pontjain megtehetted volna, nem kanyarodtál el egy hosszú és érzelmes szónoklatra a Destielről. (Ami egyébként jó, csak mist Samékre koncentrálunk)

Mycroft és Sherlock kapcsolata pedig számomra tud olyan izgalmas lenni, mint John és Sherlocké. A Holmes tesók viselkedése az oka annak, hogy nekem a Scandal in Belgravia a kedvenc részem. Egyszerűen zseniálisan van felépítve, és talán az a rész foglalkozik a legtöbbet kettejükkel. És még egy kis happy end is van, nem úgy, mint a Reichenbachba. Ott egy pillanatra meggyűlöltem Mycroftot, pedig igazából teljesen logikus lépésnek tartottam, hogy egy személyt fel kell áldozni egy országért, még ha az a személy az édestestvéred is. És mégis, mégis valahol érthetetlen, hiszen Sherlock még mindig többet jelent neki, mint egész Nagy-Britannia.

U.i.: tényleg rég olvastam tőled. van rá esély, hogy valamikor a közeljövőben tudj válaszlevelet írni? tudom, hogy vizsgaidőszak, de hiányzol, na.

Reisuto írta...

Mindenek előtt is: őszinte részvétem a bátyádért :( Elképzelni sem tudom, milyen lehet elveszíteni valakit, aki ennyire közel állt hozzád.

Aztán pedig: köszönöm szépen a kommentet! ☆ Winchesterék meg csak megbékélnek már (forrón ajánlom) - Dean hatalmas jellemfejlődésen ment át egy évad alatt, és már kiduzzogta magát miért-nem-kerestél témakörben... szóval reménykedjünk. Az írók ebben az évadban sokkal összeszedettebbnek tűntek, és elvileg a tizes évad az utolsó - tehát végre tudják, milyen időtartományban mozognak, és talán nem csapnak el/húznak el mindent. Ámen.

Reisuto írta...

Te
én
minden reggel arra virradok hogy
"ez lesz a nap hogy végre írok egy válaszlevelet az én Greenymnek"
aztán estére csak arra vagyok képes hogy a nyálamat csorgassam a klaviatúrára (ami nem tett jót neki mert újabban azt csinálja hogy elkezdi törölni a sorokat MIKÖZBEN ÍROK MI A FENE EZ MEGÁTKOZOTT VALAMI HATER HOGY NE TUDJAK ÍRNI TÖBBET?? BOSZORKÁNYSÁG SE PÉNZEM SE IDŐM SZERVÍZRE)

A stílusom remélem a javamra változott - hál'Istennek mindig változik, és mindig remélem, hogy kiforrottabb irányba *nyel*

(UGYE HOGY AZ A SZÉKES JELENET GAME OF THRONES ÉRTED)

Nagyon kíváncsi vagyok, a harmadik évad mit fog kezdeni a Mycroft/Sherlock szállal - vajon Sherlock itt is értesíteni fogja Mycroftot a túléléséről és beavatja a tervébe, mint a kánonban? Én arra fogadnék, hogy nem... ami egy csodás reunionnal járna :D

JayH írta...

Kívánom, hogy ne is kelljen megtudnod. De túléltem, elfogadtam és majd újra találkozunk, ha itt az idő :) Én legalábbis bízom benne.

Hát én is nagyon ajánlom a készítőknek, hogy véégre összeszedjék magukat és összedobjanak egy jó befejezést, ha már 10 évad lesz a vége :)

DoctorTacchan írta...

Szia! Ne hidd azt, hogy azért nem írtam addig a cikkedhez, mert nem olvastam/nem tetszik vagy ilyesmi. Épp ellenkezőleg. Vagy ötvenszer elolvastam, elemeztem, átgondoltam (a hozzászólásokat is), és a helyzet az, hogy baromi nagy hatással van most rám. Már az előző cikked is, de ez most más.
Megpróbálok érthetően, szépen fogalmazni (közel sem olyan szépen, mint te), és kerülni az „asdfghjkl” meg hasonló kijelentéseket, amik néha nagyszerűen kifejezik a véleményemet, de azért na.
Már előre látom, hogy a múltkori esethez hasonlóan, most is totál másról kezdek majd el pofázni, mint amiről a cikk szólt. Előre is elnézést.
Szóval akkor a családról.
Nekem nincs testvérem. (most várom a megütközött tekinteteket, amiket mindig kapok, de nem értem miért) Ezért baromira nem tudom átérezni, hogy milyen a testvéri szeretet. Sajnálom, de ez van. Unokatestvéreim vannak, de őket alig ismerem. Khm, szóval család. Erről a témáról én soha (értsd: amióta beszélni tudok) nem szerettem beszélni. Egyszerűen rosszul voltam, amikor olyan témákat dobtak fel a suliban a tanárok osztályfőnöki/etika/stb. órákon, hogy A Család Fontossága és Családi Kapcsolatok. Ne érts félre, szó sincs arról, hogy ne szeretném őket, vagy ilyesmi. De nekem ez a téma baromi kényelmetlen. Az volt mindig is. Például amikor az osztályom arról beszél, hogy kinek a testvére mit mikor merre miért kivel mennyire hogyan csinált, akkor én mindig csak nézek előre, arcomon kiábrándult vigyorral, mert fogalmam sincs, hogy milyen az, ha az embernek testvérei vannak. És bár sok ilyen ember van a világon, de ez engem akkor… frusztrál. De aztán kicsit rendbe jött minden, amikor a téma a Szülőkre és Nagyszülőkre terelődött. Mostanra már ettől is a hideg ráz. Az egyik nagyapám azelőtt halt meg, mielőtt még megszülettem, így őt ugyebár nem ismerhettem meg. A másik pedig két éve. Ő… nagyon messze lakott tőlünk, és nem is igen találkoztunk, de határozottan szerettem. Talán mert olyan egyszerű ember volt, és olyan nagyszerűen megélt mindig is, ha kellett teljesen egyedül. Tudod, én most… én rohadt szarul érzem magam, amikor be kell mutatkozni, vagy kérdeznek valamit, vagy egy sima adategyeztetési lapot kell kitölteni a suliban. Ez azért van, mert az anyukám három éve meghalt, és én akkor még nagyon kicsi voltam, és soha nem beszéltem róla senkinek. A mai napig egy csomóan nem tudják (közeli ismerőseim se – mármint például a sulira gondolok), mert rohadtul utálom kimondani, mert akkor jönnek a sajnálkozó tekintetek, meg az álszenteskedő „fogadd őszinte részvétemet”, ami úgy hazugság, ahogy van. Mert aki nem élt meg ilyesmit, az nem érezhet őszinte részvétet. Apának egy ideje van új barátnője, két kisgyerekkel. És nagyon, ismétlem nagyon nem szeretem őket. És most nem arról van szó, hogy ne legyen apa boldog, mert örülnék, ha _másmilyen_ barátnője lenne. Mert ez a nő… szóval szörnyű, és tudom, hogy nem szeret engem, (én se őt), és… szóval ez most egy másik téma. A családomról tehát nem szoktam, és nem szeretek beszélni, és itt is most mondtam el a gondolataimat a legőszintébben és legelőször.
*mély sóhaj*
Mielőtt még a barátságról szólnék: észrevettem a válaszodat Reyklanihoz. Egy része így kezdődik, mutatom: „Egyébként azzal, önmagában, hogy a fanfiction mint műfaj, egyedül eroszra hajt…” Igen, sajnos ezt én is észrevettem már. Nem minden esetben van így, de nagyon sokszor. Persze vannak, akik ezt szeretik, és vannak jól megírt történetek, de én nem szeretem őket. Mint ahogy már te is és mások is említették, az úgy szép egy kapcsolatban, ha tényleg ott van a szeretet mind a három fajtája.

TÚLLÉPTEM A BETŰSZÁMOT, MINDJÁRT FOLYTATOM.

DoctorTacchan írta...

Tehát most a barátságról.
Zsanett írta: „A barátság néha többet ér, mint a szerelem. Nem csak fellángolás, hanem komolyan kiépített kapcsolat, amit nehéz lerombolni. És sokkal jobban meg kéne becsülni.” Mennyire igaz! Azt írtad, hogy a legjobb barátodat, Merit szeretnéd lakótársadnak. Hát ez hatalmas, mert én meg az enyémet. Az olyan jó lenne. Akkor most beszélek is róla.
Ha Johnosan akarnék fogalmazni, azt mondhatnám neki: I was so alone, and I owe you so much. Ez annyira igaz. Mielőtt nem ismertem őt, tényleg baromi magányos voltam. Volt egy-két barátom, de igazából nem volt komoly barátság, nem foglalkoztak velem, én se foglalkoztam nagyon senkivel. Tudod, én… hogy is mondjam. Számomra baromira ingerszegény a környezet, amiben élek. Pontosan ugyanolyan minden nap, minimális változással. Az iskola. Amit gyűlölök. (Nem ide tartozik, hogy miért…) Szerencsére már csak egy hónapom van itt, aztán mehetek vagánykodni… másik iskolába. Ami már csak annyival is jobb lesz, hogy messze van tőlem, és már odajutni érdekes lesz. Na… most fogok csapongani a témákban, érzem. Rohadtul nem fog idetartozni, de a végén… majd mégis. Amikor egészen kicsi voltam, folyton el akartam menni Szibériába túlélni. Egy-két évre. Gépfegyverrel. Visszagondolva ez most vicces, de akkor nagyon komolyan gondoltam. És még most is lenne hozzá kedvem. Aztán meg folyton katona, meg űrhajós akartam lenni. Most művészeti suliba megyek, de még mindig nem tettem le ezektől _teljesen._ Most sem vagyok kimondottan szociális, de régebben még rosszabb voltam. Nagyon vágytam valami társaságra magam köré, de elviselni már nem tudtam. Féltékenyen néztem az egymással boldogon beszélgető barátnőket, de ha arra került a sor, hogy menjek oda hozzájuk, csak hülyén bámultam. Képtelen voltam normálisan kommunikálni az emberekkel. Ennek ellenére, hogy nem voltam közéjük való, valamit mindig is tenni akartam az emberkért. Szerettem volna (szeretnék? Talán még jelen idő kell?) szuperhős lenni. Mint mondjuk… Pókember. Aki éjszaka mindenkit megment, aztán meg nappal simán elvegyül a tömegben, és baromira nem akarja, hogy ünnepeljék, csak azt akarja tudni, hogy valamit tett. Teltek az évek, és nyíltabb lettem a külvilág felé, de még nem eléggé. Úgy egy éve kezdtek el a fontos dolgok. Addig kicsit olyan voltam, mint John a Study In Pink elején. Nem volt velem senki, és a világ körülöttem nem volt elég, nem tudtam mit kezdeni magammal. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal, és ha eszembe jut, hogy mennyire akartam katonáskodni, akkor el is mondhatom, hogy tényleg hiányzott a harctér, amiről rengeteget olvastam is, tanultam is, és _nagyon_ szeretném megismerni. De ezt most hagyjuk, lehet hülyének nézni miatta. Az én legeslegjobb barátomat tulajdonképpen a neten ismertem meg. Minden úgy kezdődött, hogy mutatott egy haikut (tudod, ilyen japán stílusú vers), amit ő írt. És utána elkezdtünk beszélgetni. És utána is. Ennek úgy egy éve. Ami így nem hangzik sok időnek. Tényleg, egyáltalán nem sok idő. De nekem mindennél fontosabb. Azóta már személyes találkozásról is gondoskodtunk, Istennek legyen hála – pedig nem vagyok vallásos.

MEGINT SOKAT ÍRTAM, FOLYT. KÖV.

DoctorTacchan írta...

Kinga a legjobb barátom, és több annál. Bárki másnál jobban ismer (a _családtagjaimnál is!_), és ő volt az első, aki úgy fogadott el, ahogy vagyok… mielőtt még bárki más tette volna. Simán szeret úgyis, hogy tudja, hogy milyen egy hisztis, makacs, unalmas, és illemtudással egyáltalán nem rendelkező ember vagyok. Nekem rengeteg szar balhém volt már, és ő mindig meghallgatott, vigasztalt, és amikor brutálisan összevesztem valakivel (szörnyű vita volt), akkor bizony jól letolt engem, és jobb tanácsokat adott, mint bárki más adott volna. És tudom, hogy rohadt álmos volt, de képes volt két órán át vigasztalni engem telefonon át éjjel, amikor én a fürdőszobába zárkózva sírtam. Amióta őt ismerem, még mindig vannak hősködős-katonás gondolataim, de… nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, de már képes vagyok a jelenben élni úgy, hogy nem arra gondolok folyamatosan, hogy „mi lesz majd egyszer a jövőben, amikor majd ez meg az lesz…” Minden nap tudok vele beszélni. Ha nem, rádobok egy sms-t… ha nem válaszol, tudom, hogy nincs pénz a mobilján, de már az is megnyugvással tölt el, hogy üzenhettem neki. A környezetem továbbra is nagyon ingerszegény, de ő ezt el tudja velem feledtetni. Nem ismerjük egymást régóta, de viszont nagyon jól. Tudom, hogy soha az életben nem fog magamra hagyni. Ő tette engem jobb emberré. Hála neki, már jobban viselkedek az emberekkel, könnyebben megnyílok mások előtt. Ha ő nincs, most neked sem tudom ilyen őszintén megírni a véleményem. Mindig is tele volt a fejem gondolatokkal. Ő vett rá, hogy igenis, írjak történeteket. „Írd meg, drága Watsonom” – mondta, amikor az első sztorim ötletével előálltam. És megírtam. Már vagy harminc másik követte. Ja, igen, alkalmanként Watsonnak szólít, és olyankor én meg elkezdem őt „Holmesozni”, és így belegondolva nagyon is igaz. Kicsit tényleg olyanok vagyunk, mint John és Sherlock… főleg azok a párbeszédeink. De ismét komolyra fordítva a szót, tényleg mindent neki köszönhetek. Amiért a legjobban becsülöm, hogy négy év van köztünk, és ő már akkor is komolyan vett, amikor még tavaly egy kis… szóval kis hülyegyerek voltam. Még most is az vagyok néha. Többet tud rólam, mint én magam. Komolyan. Kell nekünk egy olyan barátság-esküvő, amit kitaláltál. Nagyon jó ötlet.
Habár ő mindig itt van mellettem, és mindig itt is lesz, természetesen szükségem van más társaságra is… rajta kívül még két jó barátom van (egy fiú, és még Kingán kívül egy lány), de én, mert én lehetetlen ember vagyok, mindig elkezdek csodálni embereket, akiket nagyon szeretnék megismerni, mert nem ismerem őket. Szeretnék velük összebarátkozni, de valószínűleg ők nem akarnak velem. Lenyűgöznek valamivel, amit csinálnak. Vagy a puszta jellemükkel, vagy szimplán azzal, hogy miképp gondolkodnak a világról… az egyik ilyen, bevallom, te vagy, Reisuto.
Mint már azt párszor tettem, ezt a véleményt is tegnap este írtam meg a Wordön. Ha ott írok, valahogy mindig jobban jön az ihlet. Több, mint két óra hosszán keresztül írtam. Néha el is sírtam magam (van ez így…), megnéztem pár vidám Johnlock videót, elolvastam pár zseniális fanficet, de most, mikor ezeket a záró sorokat írom (este. Ami nekem most este van, de mikor olvasod már nappal lesz, illetve lehet, hogy este, de mindenképpen 22.-e), szóval baromi megtört vagyok, és egy kicsit túl sok érzelem jött át egyszerre… mindenesetre köszönöm a gondolatébresztő cikket. Így visszaolvasva, a megjegyzésemnek SEMMI KÖZE sincs a cikkedhez, és magamról pofáztam két oldalon át. Mást már nem egészen tudok mondani, csak azt, hogy tényleg gratulálok neked. Remélem, írsz majd még ilyen cikkeket, mert imádom őket. Minden jót neked, puszi!

alzeid6 írta...

Helló~
Csak szólni szerettem volna, hogy van egy tartalmi elírásod, hiszen Pycelle mester, vagyis tudós, nem pedig septon, ahogy írtad ("az öreg pappal együtt"). Mellesleg szeretném megdícsérni és megköszönni ezeket az írásaidat, rendkívül tartalmasak és érdekesek. Bár nem mindig tudok egyetérteni veled, örömmel olvasnák még több ilyent. Hajrá!

Ui: Lusta disznó vagyok kritikát írni, pedig a legtöbb írásod olvasom, követem. Bocsánat érte~

Reisuto írta...

Drága Tacchan, te ✿ Nagyon bátor volt tőled, hogy ilyen nyíltan és őszintén tudtál beszélni magadról - és csak nyugodtan. Ez egy kicsi blog, magunk vagyunk, figyelek rátok, és ez itt a kibeszélő-szekció. Minden véleményt elolvasok, mindet átgondolom, és igyekszek mindegyikre válaszolni. ("Ne hidd azt, hogy azért nem írtam addig a cikkedhez, mert nem olvastam/nem tetszik" - ehhez még azt azért hozzáfűzném, hogy kifejezetten örülni szoktam a negatív kritikáknak, mert abból tanul az ember, és hogy őszintén meglep, hogy ti tényleg időt szántok rá, hogy végigolvassátok a billentyűzetborulásaimat - én jószerivel egyáltalán nem olvasok gépen, de legalábbis nem magyarul.)

Megértem, ha nem akarsz beszélni a családi helyzetedről. Én is leszoktam róla, mert mindenki ledöbbent, hogy "mennyire tragikus!" - aztán meg megismerek valakit, akinek még több rossz kijutott. Vagy éppenséggel, még több jó. A család csak a kilövőállomás, a pályaudvar: biztos löketet kell adjon, de a célt már egyedül érjük el. Ahogy telnek az évek, egyre kevesebb embert fog érdekelni a családod, szerencsére. A tanítónéni még viziteket tesz, hogy minden rendben van-e otthon, az egyetemi professzor pedig csak azt kérdezi, hogyan betűzik a vezetéknevedet.

Én nekem egy emelt töri érettségi elég volt hozzá, hogy teljesen és totálisan kiábránduljak nem csak a most vívott, hanem az összes valaha volt és valószínűleg eljövendő háborúból - de ha te tudsz hinni bennük, ha te látsz bennük valami célt vagy akármit, akkor szerintem mindenképpen küzdened kell ezért az álomért. (A Nemzetbiztonsági Egyetemről csupa jót hallok és a bátyámnak is vannak katonabarátai, akiknek nagyon bevált ez a hivatás - az idegenlégióba nőket tudtommal még mindig nem engednek, de itthon a nemzetőrséghez lehet csatlakozni (és tényleg szolgálni a hazát - jószerivel gyilkosságmentesen.))

Kinga zseniális lánynak hangzik, nagyon örülök, hogy megtaláltátok egymást ღ Tényleg ez a legnagyobb ajándék a világon.

És nem leszek olyan bunkó, hogy az utolsó részre ne reagáljak, akkor is, ha talán kissé kegyetlennek fog hangzani (remélem, nem), de tartozom annyival, hogy teljesen őszinte legyek: van egy olyan politikám, hogy olvasókkal nem kötök mély, személyes barátságot - ennek az az oka, hogy rossz tapasztalataim vannak... és ahogy mondod, a legtöbben rendelkeznek egy ilyen nagy ideállal rólam, aztán rájönnek, hogy nem vagyok olyan mély és fennkölt és vicces és kellemes társaság, mint ők azt gondolták, én pedig végignézem, hogy valaki, aki igenis fontos nekem, pofára esik miattam, mert nem tudtam felérni az elvárásaihoz, és látom, ahogy összezúzódnak, és akkor nem nagyon marad más választásom, mint hogy adjak egy kegyelemdöfést és utáljam magam nagyon, nagyon, nagyon hosszan. Szóval igen. Bármikor szívesen meghallgatlak téged/titeket, mert őszintén érdekel, mi van veletek, szívesen elmondok magamról is bármit, benne vagyok meetekben, de a legyünk-öribariknak sajnos sírás a vége, hidd el. (Az egyetlen kivétel pont Meri volt mondjuk - de ő úgy lett a legjobb barátom, hogy az arcomba mondta, hogy "ez a fejezet sablonos volt és erőltetett; tudsz te ennél jobbat is", és akkor voltam vagy durván 15-16(?) és nehezen bírtam a negatív kritikát, de aztán elkezdtünk beszélgetni és... azóta is húz azért hogy "melegpornót" írok, de tudom, hogy tetszik neki, és boldogság vagyon :D)

Még egyszer nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem “ヽ(´▽`)ノ” És rengeteg kitartást - nagyon lelkes, energikus lány vagy, tudom, hogy bármit szeretnél, azt el tudod érni. :3

Reisuto írta...

ÉS VALÓBAN
istenem, köszönöm, hogy szóltál ✧ Következő bejelentkezésnél javítom.

u.i. Pont annak örülök a legjobban, ha nem értetek egyet, mert abból lesznek az izgalmas dolgok.

u.i.2.: Keblemre, testvér. Én, mivel olvasás közben végig dumálok az íróval, nemes egyszerűséggel állandóan elfelejtek kritikát írni, mert úgy érzem, már "megbeszéltük" a dolgokat.

Wounded írta...

Na, ez megint egy érdekes téma. :) Az én véleményem az, hogy az emberek (legalábbis egy részük) azért kreálnak romantikus kapcsolatot két barát, vagy testvér között, mert unják a hétköznapi szerelmes párok sémáját és vágynak valami újra, extrémre, ami nem fordul elő minden második filmben, sorozatban, vagy regényben. Olyan ez, mint a tiltott gyümölcs, ami, mint tudjuk, mindig édesebb. :)
A barátság és a testvéri szeretet, azért csak másodlagos, mert a szerelem úgy lett beállítva az idők folyamán, mint a legfontosabb dolog a világon. Elég csak bekapcsolni a tv-t, vagy a rádiót. A csapból is az folyik, hogy a "szerelem mindent legyőz", "a szerelem halhatatlan", a "leg-leg érzés a világon" és hasonló közhelyek. Ezért, pedig leginkább a szórakoztatóipar a felelős. Rájöttek, hogy a szerelem felhasználásával baromi jól lehet keresni és, mivel a nők többsége (a pasik nem annyira) vevő a romantikus filmekre, zenékre, könyvekre, ezért orrba-szájba elkezdték ezeket gyártani. Minőségtől függetlenül az elmúlt évtizedekben annyi féle romantikus történetet kaptunk a képünkbe, hogy, bár maga a téma még mindig érdekel minket, az, ahogy tálalják, már kevésbé. Na, most sokan erre nem azt mondják, hogy "oké, akkor nem nézek romantikus filmeket, nem olvasok romantikus könyveket, hiszen unom őket", hanem megpróbálnak olyan történeteket keresni, amik ugyan a szerelemről szólnak, de eltérnek a sablontól. Ekkor jönnek képbe a shippek, vagy az olyan regények, ahol egy vámpír, vérfarkas, zombi stb beleszeret egy emberbe és, viszont és, mivel ilyet a hétköznapi életben nem lehet látni, ezért újszerűen hat. És, igen, a szex is szerves része lett a romantikus történeteknek, hiszen magától értetődőnek tekintjük, hogy, ha szerelmesek vagyunk valakibe, azzal le akarunk feküdni. Persze, van egy pont, ahol a fogyasztónak ebből is elege lesz. Szerintem a legtöbb shipperrel előfordult már, hogy valamelyik kedvenc párosát, akit egy időben imádott, lassan megunt, vagy, ha nem is unt meg végleg, egy időre hanyagolt, amíg újra fel nem támadt iránta az érdeklődése.
Egyébként, addig szerintem nincs gond ezzel az egésszel, amíg az ember a helyén tudja kezelni (mármint a rajongást bizonyos shippek iránt). Azt ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy ebben az esetben óriási lehet a szakadék a valóság és a képzelet között.

Reisuto írta...

Nagyon szépen összefoglaltál mindent, ami a cikkből kimaradt [több szem többet lát - köszönöm a kommentet!] és csak hevesen bólogatni tudok. A slashnek a vonzerejét szerintem is az adja, hogy ott van benne egy instant különcködés (hiszen a szokványos médiában látott meleg párok a) baromi ritkák b) egyetlen jellemzőjük hogy Ő Egy Meleg Pár és Úgy Is Viselkednek Mint Egy Meleg Pár - ami megint baromi unalmas) ; másrészt pedig egy készen kapott tragédia á la Rómeó és Júlia, hiszen a legelfogadóbb környezetben is ott kísérti párocskánkat az, hogy a társadalom nem fogja befogadni őket. Shipelni tehát öröm; és a problémát én is csak ott látom, hogy sokszor nem arra megy rá a hajókázás, hogy a két szereplő szereti egymást, hanem hogy a) a két szereplő meg akarja b*szni egymást (ami egy teljesen természetes, ösztönös emberi érzelem, de amikor ezt romanticizálják, az elég bajos...) b) a két szereplő meleg. nem egymást szeretik, hanem egyszerűen M E L E G E K. és ennek már eléggé fétis-szaga van (ami, szintén, nem baj, mindenkinek a magánügye, de nem szeretem, ha leerőltetik a torkomon és úgy tesznek, mintha baromi oké lenne az, hogy a regény/fic világában hirtelen minden a feje tetejére áll és már az a "ciki" ha valaki hetero mert MINDEN SZEREPLŐ MELEG, nem bi, nem kíváncsi, nem simán szerelmes, hanem felcímkézetten és visszavonhatatlanul buzeráns.)

És bár elég hosszan taglaltam azt, mennyire káros képet közvetít a média a szerelemről, őszintén szólva nagyon hamar beleunnék egy hibátlan profilba. Engem sokkal jobban vonzanak a diszfunkcinális párkapcsolatok, ezekről is szeretek írni - a szereplőim világnézetével a legtöbbször homlokegyenest nem értek egyet, de pont ezért izgalmas. Viszont én személy szerint meg sem próbálom ideálisként beállítani mondjuk a Demenciában bemutatott Johnlock-viszonyt, ahogy a Greetings Series cukorrománcából sem teremtenék iskolapéldát. Ahogy mondod, a lényeg az, hogy lehessen tudni, érezni a határt a valóság és a fikció között. (Ha már Johnlockék... gondolom félszáz novella után mondanom sem kell, mennyire imádom a párost, de a Sherlock-fandom most az egész szériából olyan szinten kiábrándított, hogy azt elmondani nem bírom. A fogamat összeszorítva várom a harmadik évadot, hátha az visszaadja a régi és boldog és önfeledt lelkesedésemet, és addig igyekszem ignorálni a teljes rajongótábort úgy, ahogy van *mély sóhaj*)

Wounded írta...

Örülök, ha sikerült valami plusz dolgot hozzáadnom a témához. :)

"de nem szeretem, ha leerőltetik a torkomon és úgy tesznek, mintha baromi oké lenne az, hogy a regény/fic világában hirtelen minden a feje tetejére áll és már az a "ciki" ha valaki hetero mert MINDEN SZEREPLŐ MELEG"

Ezzel én is maximálisan egyet tudok érteni. Nem azért kéne egy shippet szeretni, mert lehet velük homoerotikus történeteket írni, hanem, mert a tagjai érdekesek együtt. A szex csak egy plusz dolog, amit bele lehet venni, de nem ennek kellene a középpontban állni. Én pl. sokszor eljátszok a gondolattal, hogy milyen lenne, ha egy férfiakból álló ship egyik tagja nő lenne, mert az is lehet érdekes és izgalmas. Szóval, nem feltétlenül arra kellene helyezni a hangsúlyt, hogy a karakterek milyen neműek.

Dragda írta...

Köszönöm a cikket. És mivel láttam, hogy mások is bátran leírták gondolataikat, gondoltam én is. Akkormár.

Testvér dologról: Van énnekem egy Húgom. pedig anyámék fiút akartak, mondjuk helyettem is azt vártak, szóval mindegy. Ő nekem sokáig Öcsihugi volt. És olyan furcsa, tegnapig azt hittem, hogy látványosan féltékenykedtem rá kiskorunkban, mivelhát a kicsi kapta a legtöbb figyelmet a szülőktől. Aztán megejtettük a szokásos heti telefonbeszélgetést a Keresztanyámmal (Jóapám nagynénje, sokat nyaraltunk nála, míg gimisek nem lettünk.), és ő felvilágosított, hogy mennyire is óvtam a Prücsköt, mennyire anyáskodtam felette. Ami meglepő, mert hát sose volt kifejezetten jó a viszonyunk, azután változott a helyzet, hogy elhagytuk mindketten az átkos kamaszkort. Összefogtunk a szülői terror ellen, végre volt közös témánk, hiába csak 3 év a korkülönbség, addig az nem nagyon volt. Lényeg, hogy ez az új infó az anyáskodó énemről elgondolkodtatott. Hiszen ez egy önmagának ellentmondó evolúciós ösztön, gondoskodni a kisebb testvéredről. (Meg kell jegyeznem túl sok genetikával és öröklött szociális viselkedéssel kapcsolatos könyvet olvastam, ez az egyik heppem. A genetika.) Hiszen az emberi lény fő célja védeni/továbbadni a génállományát, és ha a vakszerencse úgy hozza egyetlen közös géned sincs a testvéreddel. Akkor meg minek védeni? De mégis ott van az aggodalom, a féltés, a szeretet, hogy nevelni próbálod, ha úgy látod a szülő semmit sem ér/ért. Az egyik legcsodálatosabb emberi kapcsolat.
Plusz a cikked arra is ráébresztett, hogy mi kicsit olyanok vagyunk, mint Dean és Sam. Ha kell tűzbe megyek érte, bárki ellenében. Még Jóanyám ellen is, ami ismerve a családi állapotunkat, ritka nagy teljesítmény. (Zsarnok mutter szindróma :D )(GoT-ról most nem nyilatkoznék, vészesen le vagyok maradva, nyárra van elspájzolva a drága.)

Barátságról: Azt kell mondjam sok barátom van, vannak barátfélék, de csak egyetlen igazi Barátom van. Na vele tuti megcsinálnánk a BarátLagzit. (Micsoda ötlet! Miért nem védeted le?) 15 évesek voltunk mikor összegabalyodtunk egy koliban, pedig... Különböző gimibe is jártunk, más érdeklődéssel, más családi háttérrel, ráadásul 200 km-rel arrébb lakott, min én. Mondjuk ez a táv mára csökkent kicsit. És mégis... Nincs rá jobb szavam, ő a falkatársam. Összebújva alszunk, ha tehetjük, ha a másik egy légtérben van szeretjük meg-megérinteni őt. Ez már rég nem barátság. Ez valami sokkal több és szebb dolog, amire nincs magyarázat, nincs semmi. Ő a támogatóm, a seggberúgó emberem, a hátországom, ha az kell, őmiatta élek még. Ha ő nincs rég alulról szagolnám az orgonát. :/ (Újabb fekete pont a lump énemhez.) Sok szarból kirángatott már, és viszont. Szeretetünk egymás iránt nem leírható, pedig hajaj, hányszor összevesztünk már halálosan, kitagadva a másikat. Mégis... ő a falkám. És ez a szó mindent leír vele kapcsolatban.

Szerelem és barátság együtt: Na ez a kényes téma. Két barátságomból is alakult már ki szerelmi viszony. Mindkettő kátyúra futott. A fiút ott el is vesztettem egy életre, mi már többet értelmesen nem fogunk beszélni egymással, túl nagy sebeket okoztunk a másiknak. A lánnyal le tudtunk ülni, megbeszélni mindent, és azóta is, ő és a családja jelenti nekem a második számú menedéket az életben. Azóta nem is tűröm, hogy egy barát és köztem felszikrázzanak a dolgok, kapom elő azonnal a poroltót. "Ha a macska egyszer megégeti magát a forró kályhán, az többet a hidegre sem ül le." (Nem szó szerinti idézet Fable nénitől.)

Ui: Köszönöm. Köszönöm mégegyszer a cikket, sok mindenre rádöbbentett, sok mindent mesélt nekem magamról. És ez az igazán szép az írásban. :)
Ui2: Nyári Mondoconra jössz? Kéne megint egy közös fotózás :D (Ezúttal térdficamos barátosné nélkül persze)

Reisuto írta...

Köszönöm hogy megosztottad a történetedet, és a te hátországodnak is nagy taps (ez a metafora nagyon-nagyon tetszik). Én személy szerint nagyon nem hiszek a legyünk-barátokban, nekem sosem működött, de öröm látni, ha másnak igen *u*

Conra csak akkor megyek, ha hívnak fotózni, de a mostani nyaram elég zűrös lesz, és rajtad kívül még nem kerestek meg cosplayerek - mikor lesz a rendezvény? (megpróbáltam leguglizni de valamit elcsűrtem)

Dragda írta...

Július 20-án, és ez már fix, program-szervezőktől kaptam infót ^^
Majd beszélek a csapattal, hogy egyáltalán jönnek e, és akkor sikítunk neked egy nagyot. ^^

(Az illető lánnyal nagyon, de nagyon sokat küzdöttünk azért, hogy megmentsük a barátságunk. Eszméletlen nehéz volt, de muszáj volt érte megküzdeni, hiszen az igazán jó barátság sok mindent megér. Szóismétlésben király vagyok, azt hiszem. És csakis azért működött, mert ő is nagyon akarta a megmentést. Nagyon sok minden áll a másikon is, egyedül az ember beleszakadhat, ha a másik tojik rá. Sajnos ez az esetek 99,9%-ban így történik. *sóhaj* Az emberek olyan könnyen elengedik egymás kezét.)

Lilian Kyle írta...

No és ez után kellett nekem a háromféle szeretetről (erósz, filia és agapé) beadandót írni... Remélem azért nem néz teljesen reménytelennek a kedves tanárúr.. :D
De imádtam ezt a cikkedet is :) Csupa jót hozol az ember életébe :3

Névtelen írta...

Feltűnt, hogy több mint három éve írtad ezt a cikket, de most annyira akarok reagálni rá valamit – nagyon. Természetesen nem kell válaszolnod rá, főleg, mert főként HP fices és fantasy regényes analógiáim vannak, ilyeneket meg Te – tudtommal – ritkán olvasol.

Szóval: a fanficek nagy része egy (slash) ship köré épül. És ezek is az olvasottabbak. Miért? Ha nem romantikus-erotikus történetet akarsz nézni/olvasni, akkor ott az eredeti + a világirodalom. Általában ezek úgy is jobbak. Ha viszont valami romantikusra vágysz, várnak a fanfictionoldalak: nem kell több száz oldalig arra várnod, hogy megismerd a szereplőket és a közöttük lévő viszonyrendszert, hanem azonnal kezdődik a romantikus történet – egy bonyolult, de a rajongók által jól ismert alapfelállással. Plusz jó slashsel regényben főszereplők között még nem találkoztam.

Hogy ne csak romantikus shipek legyenek, a Harry Potter fanfom feltalálta a Severitust: ahol Piton, a szemét bájitaltantanár és Harry között apa-fia kapcsolat alakul ki (a vérségi kapcsolat többé-kevésbé mellékes, de néhányan a valódi vérkötelék nélküli kapcsolatot szimpla Piton&Harry mentorficnek hívják – ízlés dolga). A magyar fandom túl szűk ahhoz, hogy néhány kedvelt ficírónál többet neveljen ki ebben a kategóriában, de Enahma (kétezres évek eleje) és Lilyanjudyth (kétezer-tíz körül, máig aktív) fanficeit ritkán (sohasem) hagyják ki a felsorolásból. Lilyanjudyth szinte összes Severitusában van Pitonnak (egy) testvére, aki ellensúlyozza a tizedik történetre már megkopottá váló kapcsolatfejlődési elemeket, sőt, néha Harry is (mostoha)testvéréül kapja Dracót, a szőke görény mardekárost. Enahma legismertebb művében, a Boldog napok a pokolban-trilógiában Piton életének legfőbb mozgatórugója a csaknem húsz éve halott testvére.

Enahma, miután otthagyta a fanficeket, Raana Raas néven megírta karakterközpontú társadalmi sci-fi – családregényét, a négykötetes Csodaidőket. Amiben a főszereplőknek vannak szerelmei, házastársai – de sohasem ez lesz a fő szál. Az első kötetben egy egyre kevésbé működőképes fiú-apa kapcsolatnak, majd egy egyre reményteljesebb apa-lánya kapcsolatnak lehetünk szemtanúi. Emelett barátságok szövődnek és fennmaradnak ideig-óráig a háború viharában. És a meleg karakterek nagyon szimpatikusak, a meleg pár pedig igen életszerű házasságban él.

Folyt. köv

Névtelen írta...

Görgey Etelka (alias Raana Raas alias Enahma) mellett pedig szeretném megemlíteni Robin Hobbot, a (nagyon-nagyon) karakterközpontú fantasy (egyenlőre koronázatlan) királynőjét. Magyarul eddig két trilógiája jelent meg, a Látnok és az Élőhajók, a harmadik – Tawny Man címűnek – pedig olvastam a német fordítását. A Látnok és Tawny Man egy országban játszódik, és főszereplője Fitz, a trónörökös Lovag herceg fattya. Fitz nem emlékszik anyjára, apjával egyszer sem találkozott. A gyerek kétségbeesetten vágyik az elfogadásra, szeretetre, apára, és legnagyobb értéket számára a furcsa mentorai és apja habókos felesége korántsem feltétlen szeretete jelentik. Megismerkedik a szerelemmel Molly képviseletében, de királya és népe mellett dönt, lányát más férfi oltalmazza, egyetlen szerelmét más férfi öleli. Fitz megmenti népét, viszont farkastestvérén és különös barátján, az udvari bolond-próféta Bolondon kívül csak a magány marad társául. Tizenöt év múlva kicsalogatják kunyhójából, ahol gyerekneveléssel próbálkozott. Visszatér a korona szolgálatába. De magánya fokozódik: elveszíti farkas-társát és összeveszik a Bolonddal. A második trilógia végére viszont végre kijutnak neki a boldog házasévek szerelmével.

A legsokrétűbb talán Fitz és a rejtélyes Bolond kapcsolata. A Bolond egy különös népből származó prófétának vallja magát, és homályos jóslatai egytől-egyig valóra is válnak. De ezen kívül nem tudunk róla semmit. A Látnok-trilógiában az ugye, férfi vagy? kérdésre kitérő választ adott. Az Élőhajókban női szerepet játszott, segítéget nyújtott a hogyan-álcázhatja-magát-egy-nő-férfinak–kérdésben, és bevallotta, hogy szereti Fitzet. A Tawny Manben visszatér Fitzhez. És kiderül, hogy szereti. Fitz nem tudja magát elképzelni egy férfi ágyában, és igencsak zavarja, hogy az égvilágon semmit nem tud a barátjáról – az egyetlen emberről akiben megbízott. (A Bolond feltehetően férfi.) Sok-sok baj után Fitz kénytelen szembesülni azzal, hogy a Bolond nem ember (így talán a nem-dolognak sincs értelme). A trilógia végén a Bolond elbúcsúzik Fitztől, és azt mondja, hogy a szeretetének nem szab korlátokat – nem akarja csupán szexualitásra vagy szerelemre degradálni. Fitz pedig visszatér a gyerekkori szerelméhez, Mollyhoz, és sikeresen nem figyel a Bolond hiányára.

A legidegesítőbb ebben az, hogy Fitz a Látnok-trilógia végére bevallja magának, hogy Molly csak egy gyerekkori szerelem volt, maga a gyermekkor ártatlansága, de úgy igazából nem illenek össze. A Tawny Manben elismeri, hogy Molly jobb férjet választott nála, és hogy a Bolond az egyetlen a világon, akiben megbízik, valamint a furcsa próféta és Fitz egy lelken osztoznak.

Molly férje meghal, igazából csak a Bolond állhatna Molly és Fitz közé, de ő prófétai indíttatásból kivonul Fitz életéből, pedig eddig minél közelebb akart kerülni hozzá. És a Drága prófétai indíttatása az, hogy éppen nem látott semmilyen jóslatot, és neki amúgy is halottnak kellene lennie. Ez most akkor önzetlen szerelem-szeretet vagy az írónő nem merte vállalni ezt a slash kapcsolatot? (És a kevésbé nyálas happy endinget.)

(És még imádom: Egri csillagok: Török Bálint és Gergely, Ivanhoe: Cedric és szolgái, A fekete város: Görgey Pál és lánya, A három testőr!!!, stb.)

Olyan nagy öröm egy váratlan jó szülői, testvéri vagy baráti szeretet-ábrázolás!

Viktória



(U. i.: Kissé összeszedetlen lett. És én ezt nem olvasom át még egyszer, az elgépelésekért meg elnézést kérek.)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS