a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. március 31.

A kristálytükör meghasadt


hunpolaris kérésére megpróbáltam belesűríteni egy szerelmi drámát egy Harry Potter/Supernatural crossoverbe, aminek az eredménye egy elég furcsán szerkesztett, de létező fanfiction lett.



Az eredeti kérés, amit a felismerhetetlenségig átvariáltam: "Dean és Sam már sokadik éve járnak a Roxfortba, mikor Sam egy idő után megelégeli a libákat, akivel Dean magától lepaktál, és úgy dönt, a bátyját itt az idő bemutatnia a "komoly kapcsolat" intézményének. Persze, fogalma sincs, hogy pont ezzel az ártatlan próbálkozással tesz keresztbe a lehetőségnek. Vagy hogy szépen összekuszálja majd Dean és „a weird hollóhátas srác” gondosan titkolt, és még számukra sem teljesen átlátható kapcsolatát… Castielnek ugyanis már eddig is majdnem borult a bili; hiszen nem elég, hogy nem vállalhatják fel nyíltan a kapcsolatuk, Deant állandóan mással látja, plusz nyílt titok, hogy az idősebb Winchester apja nyomdokaiba akar lépni, és a RAVASZ után az auror pályát választani. Azon belül is az elvadult varázslényekre specializálódott Vadász kasztot, ami még kevésbé életbiztosítás... Nem lesz hát sem ideje, sem lehetősége túl sokat látni Cast. Utóbbi pedig zűrös családja és múltja miatt inkább azt venné szívesen, ha egyszer az életben felhagyhatna a hozzá közel állók életéért való 7/24 aggódással. Akkor van-e egyáltalán értelme kettejüknek? És mit szól ehhez Dean?"




A KRISTÁLYTÜKÖR MEGHASADT


- Mi lenne, ha egyszer tennél egy kivételt, és olyasvalakivel járnál, akit még kedvelsz is? – szegezte neki a kérdést Sam a Nagyteremben, Dean pedig hálából az ölébe bűvölte a béna sütőtöklevét egy pálcapöccentéssel.
- Kedvelem Hannabellt, a járás szót pedig már senki nem használja. Túl sok brit ragadt rád Sammy, porold le.
- Dean – fogta könyörgőre Sam -, ennek hamarosan vége lesz.
- Ennek a beszélgetésnek?
- Nem vagy vicces. Nem, ennek. A csereévünknek, a kviddicsnek, a Roxfortnak, a kamaszkornak, a…
- …világnak…
- Mindkettőnknek fel kell nőnie. Előbb-utóbb mindenkinek fel kell nőnie.
- Valahányszor ezt mondja valaki, egy Pán Péter meghal. – Eltolta maga elől a tányérját, és leporolta a tenyerét. – Sam, végeztem. Nem fogom ezt veled a Griffendél szent asztalánál megbeszélni, vagy ööö, bármikor. – Rávillantott egy olvatag vigyort, a hajába túrt, majd a hóna alá csapta a seprűjét, és ment.
- Nem Hannabell a neve – kiáltotta utána Sam. – Csak hogy tudd!
- Leszarom! – kiabált vissza Dean, és Félig Fejnélküli Nicken átzuhanva karambolozott egy maroknyi hugrabugos gólyával. 


Dean – bizonyos bébiszarvasokkal ellentétben – nem volt maradéktalanul elragadtatva a Roxforttól, de ezt gondosan titokban tartotta. Hiányoztak neki az Államok: muglikat menteni, feketemágusokat vadászni – a családi vállalkozás. Anya halála óta mindig úton voltak, megküzdve Amerika legsötétebb kultuszaival, olyan lényekkel viaskodva, amikről a britek beszélni sem mertek. Lord Voldemort rettegésben tartotta Európát, az újvilág varázslói viszont hatalmasabb és gonoszabb erőkkel harcoltak az indián sámánok ideje óta. A Sárgaszemű, aki hamuvá porlasztotta Mary Winchestert és vérmágiával átkozta meg legkisebb fiát, már halott volt, de utolsó erejével egy olyan portált nyitott meg, amin keresztül elátkozott lelkek ezrei özönlöttek elő... és John akkor találta ki, hogy a fiúknak jobb helye lesz Skóciában.
- Egy jó RAVASZ-al – mondta Deannek, miközben hopp-port szórt a motel kandallójába -, azonnal az aurorok közé léphetsz, és több hasznodat veszem. Vigyázz Samre.
Sam tizenhárom éves volt, és nem igazán értette, mi történik körülötte. Dean mindent elkövetett, hogy ne értse.
Heti rendszerességgel írt leveleket apának; a legutóbb már Rivallót küldött.
Soha nem érkezett válasz. 


A kviddicspályát finom, áttetsző köd lepte be. Dean mélyen belélegezte a friss fű és az eső illatát. Gyorsan átöltözött a gyakorlótalárjába, és kivonszolta az öltözőből a nehéz faládát a próbalabdákkal. Bár a magasságért úgy általában nem rajongott különösebben, szerette, ahogy a süvítő szél kimossa a gondolatokat a fejéből, szerette a tömeg morajlását és a diadalt, amikor a csikeszre markolva egy napra hős lehetett. A közös edzésig még órák voltak hátra, de a magángyakorlatnak megvolt a maga hangulata. Hátravetett fejjel figyelte, ahogy a csikesz cikázva az ég felé surran, aztán elakadt a lélegzete.
Az egyik pózna tetején Castiel ült, és békésen olvasgatott.
Elfojtott egy káromkodást, és a lába közé kapta az ébenfa Impala'67-et, aztán felfelé rántva a nyelét elrugaszkodott a talajtól. Castiel, az az idióta, még csak észre sem vette. A talár félig lecsúszott a válláról, a hollóhátas nyakkendőjét fordítva vette fel, és rezzenéstelen arccal bújta a számmisztika tankönyvét, amíg Dean ki nem verte a kezéből.
- 'A szart csinálsz itt?
- Tanultam – bámult Castiel a lefelé szállingózó kötet után, aztán felemelte az ujjait. - Vingardium leviosa. A klubhelységben túl nagy a zaj ilyenkor, nem tudok koncentrálni. Még a rúnaismeret beadandóm sincs kész.
- Mikorra kell?
- Jövőhétre.
- Stréber. Jössz?
Castiel kimérten bólintott, és ellökte magát a póznától. A szeme azúr fénnyel felizzott, és szárnyak törtek elő a hátából, feketék, mint az éjszaka. Levitorlázott a könyvéért, a hóna alá csapta, aztán várta, hogy Dean beérje.
Castiel a legfurcsább szerzet volt, akivel Dean valaha is találkozott. Pálca nélkül varázsolt, nem volt humora, tizenhét éves korára olyan szintre fejlesztette az animágiát, hogy kibaszottul repült, anélkül, hogy teljesen át kellett volna változnia hollóvá, és valamiért törődött Deannel, az első pillanattól fogva, amikor prefektusi kötelességének eleget téve fogadta őket a King's Cross pályaudvaron, és csak végigmérte őt azokkal a méregkék szemekkel, és azt mondta: „feldúltnak látszol; kire haragszol így?”
- Megtörtént, amitől tartottam – suhant mellé Dean -, Sam végleg becsavarodott.
- Ó. Ez sajnálatos, de előfordul. A Szent Mungóban seperc alatt...
- Nem úgy, seggfej. Hanem hogy így nekem jön, hogy miért nincs komoly párkapcsolatom, vagy mi.
- Ah. - Castiel egy nagyobb szárnycsapással előre lendült.
- Érted, tiszta hülye a kölyök. Mármint mi köze van hozzá?
- Mégis csak az öcséd; felteszem, aggódik érted.
- Az aggódás az én feladatköröm, kösz. Meg mintha megengedhetném magamnak, érted, a „komoly párkapcsolatot.” Mintha nem húznánk vissza az Államokba, amint vége ennek az egész hülyeségnek, mintha nem lenne ott elég dolgom, mintha megengedhetném magamnak, hogy...
- Igen. Értem.
- Cas, ne csináld. - Szenvedve bámult rá. - Ne legyél már csaj.
- Semmi baj. - Castiel rávigyorgott, széles, hamis, elrontott vigyorral.


A nyitott párkapcsolat eleinte működött. És eleinte nem nyitott párkapcsolat volt; Dean csak simán félrekefélt, mert a gondolat, hogy tartozzon valakihez, hogy valakit őszintén érdekeljen, hogy szeressék, halálra rémítette. Castielt csókolni az első alkalommal, a Tiltott Rengeteg peremén éjjel, csodálatos volt, egészen addig a pillanatig, amíg elhajolva, a szemébe nézve, meg nem látta azt a mély és őszinte ragaszkodást, a rajongó izzást, amit sosem fog kiérdemelni, és a szégyen át nem marta magát a lelkén. Két fiú, együtt, mindenképpen átkozott, de Európában másmilyenek voltak a dolgok, szabadabbak, nyitottabbak, és volt olyan hülye, hogy elhiggye, hogy megúszhatja: hogy csak szórakozik a stréber mentorával, hogy ez nem kerül semmibe és nem fog fájni, és aztán minden éjjel szétzúzta magát Castiel szorításában. Belészeretett, menthetetlenül és hiába, és ezen semelyik lány nem tudott változtatni. Castiel, amikor rajtakapta őt a Szükség Szobájában vagy a Púpos boszorka szobra mögött vagy az Északi toronyban valakivel, nem szólt semmit, és ez volt a legrosszabb, az az engesztelhetetlen bánat és végtelen megbocsátás a szemében és a mozdulatban, ahogy félrefordul és elsétál, ahogy nézi, hogyan eteti az egyiket a Nagyterem asztalánál és csókolja meg a másikat a kviddicspályán levetett mezben a győzelem után, hogyan rántja őket az ölébe és hogyan csúszik a keze a szoknyájuk alá. Egyéjszakás kalandok, persze – hazugság. A kaland Castiel volt, a lányok pedig csak unalmat, reputációt, biztonságot és önutálatot jelentettek. 
 

- Minden rendben van? - suttogta Castiel az éjjel, ahogy egy ócska láthatatlanná tévő köpönyeg alatt feküdtek a Griffendél klubhelyiségében, a kandalló előtt, és Dean nem válaszolt, csak magához húzta és megcsókolta, egyszer, kétszer, háromszor és ezerszer.
- Dean?
- Minden oké, Cas.
- Nekem nem tudsz hazudni. Nekem nem kell hazudnod.
Az ujjai végigsimítottak a derekán, a hátán, a tarkóját cirógatták, és Dean csak megrázta a fejét, keményen lefogta Castiel csípőjét, fölé hajolt és belé hatolt, és várta, hogy a gyönyör vihara elmosson minden gondolatot, de Castiel tekintete végig rajta függött, törődően és mindentudóan. 




- Mikor mondod meg neki? - kérdezte Sam egy roxmortsi hétvégén, ahogy a Weasley Varázsvicc Vállalat kirakatát bámulták, és Dean a zsebében lévő galleonokat forgatva próbálta kiszámolni, mennyi esélye van megvásárolni az öccsének a Futótűz Fantáziát.
- Kinek és mit?
- Casnek. - Sam megkocogtatta az üveget, aztán Dean felé fordult. - Szereted, nem?
- Sammy, Merlin seggére, ha fele ennyit törődnél a saját viszonyaiddal, már nem lennél szűz! - Megcsípte az arcát, de Sam durcásan ellökte a karját.
- De igaz, ugye? Hogy...
- Figyelj. - Dean lehajolt hozzá, és a vállára téve a kezét komolyan bámult rá. - Sokkal, de sokkal fontosabb dolgom van, mint hogy éppen ki van a nadrágomban, és ha Cas egy közölük-
- Tudom, hogy Cas nem csak egy közülük, és nem, nincs fontosabb dolgod, még nincs, és én csak szeretném, ha egy pillanatra nem játszanál sorkatonaságot és megpróbálnád élvezni...
- Mit? Hogy itt vagyunk a halál faszán, miközben apa fél kézzel szkanderozik a pokollal? Mellette lenne a helyünk, Sammy, egy család vagyunk, és csak ez számít, semmi más.


Apa halálhírét egy szürke kuvik hozta meg, fekete pecsétes pergamenen. Dean lángra lobbantotta a cafatjaira tépett levelet, aztán berámolt egy bőröndbe, és ment. Nem köszönt el senkitől, csak Samnek hagyott egy levelet.
Maradj a Roxfortban, írta. Nyáron találkozunk.



Nem jutott messzire. Alig lépte át a birtok határát, már jöttek is: áramló, sűrű, fekete ködként, gonoszan süvítettek körülötte, számtalanul voltak, egy egész légió. A bőröndjét elhajítva pálcát rántott, és üvöltve szórta átkait.
- Exorcizamus! Vörös szikrák robbantak, az iskolai talár csapzottan lobogott körülötte, az ingét vér festette át, amikor egy Pokolkutya csaholva nekirontott és ledöntötte a lábáról. A földön feküdve sem engedte el a pálcáját, és ahogy körülvette őt a démonok gúnyos dementor-hidege, arra gondolt, hogy az apja biztosan nem így halt meg – hogy John biztosan nem érezte azt a félelmet, ami az ő torkát elszorította.
-
Aspicio! - kiáltotta rekedten, és megpróbált talpra állni, vicsorogva és karmolva küzdötte át magát az éjfekete tömegen, és egyszerre vakító fény gyúlt, hófehér hő söpört át rajtuk, és a démonok mind sikoltottak, mert Castiel ott állt, kiterjesztett szárnyakkal, a kezét előre nyújtva.
-
Ergo draco maledicte et omnis legio diabolica – kántálta -, adjuramus te!
A fény megnőtt, végül már mindent betöltött, és Dean magasan sípoló hangot hallott, aztán elveszítette az eszméletét.


A gyengélkedőn tért magához. Sam az ágya szélére borulva aludt, könnymaszatos arccal, nehezen lélegezve, és Castiel is ott ült, egyenes háttal, nyugodtan.
- Tudod – mondta üres hangon – szerintem egy idióta vagy.
- Szerintem meg nem kérdeztelek – suttogta Dean rekedten. - Honnan tudtad, hogy-
- Kérlek. - Megköszörülte a torkát. - Szívesen, mellesleg.
- Nem kértem a segítségedet.
- De szükséged volt rá.
- Meg is halhattál volna!
- Ahogy te is!
Egymásra bámultak. Dean feje fájdalmasan lüktetett, és minden csontja égett. Sam nyugtalanul megrázkódott álmában, mire Dean csitítóan végigsimított a hátán, a hülye hajába túrt, és Sam elégedetten morogva a tenyerébe simult.
- Csodálatos ember vagy, Dean – suttogta Castiel. - Nem kell egyedül cipelned minden terhét. Én itt vagyok melletted. Vigyázok rád.
Nekem kéne vigyáznom rád, akarta mondani Dean. Nekem kéne vigyázni Sammyre, és nekem kellett volna vigyáznom az apámra, és ő most halott. Elszúrtam, nem érted?  Nem tudott megszólalni; a könnyek elszorították a torkát, de gyűlölte a gondolatot, hogy Castiel sírni lássa. Egy hűvös érintést érzett a homlokán.
- Nem a te hibád. Ha szeretnéd, veled tartok Amerikába. Sam tökéletes biztonságban lesz Roxfortban, biztos vagyok benne, hogy örömmel végezné itt a tanulmányait. Meggyászoljuk és megbosszuljuk édesapádat.
- Nem kell... nem... Cas, te sosem akartál auror lenni, te sosem akartad ezt. Te valami kibaszott szép életet érdemelsz. Nem ezt. Nem engem.
- De csak téged akarlak.
Visszahúzta a kezét. Dean lehunyta a szemét.
- Majd megbeszéljük – motyogta -, de előbb őszintén meg kell válaszolnod egy kérdést.
- Rendben.
- Angyal vagy, ugye? – szűrte a fogai közül. - Egy rohadt angyal.

27 megjegyzés:

Dragda írta...

*nyüszít a gyönyörűségtől*

Sophie írta...

Ez valami nagyon jó volt. Imádom a Destielt minden formában, örülök, hogy ezt megírtad. * most nem tud többet mondani,még a hatása alatt van* Megyek elolvasom még egyszer.
Puszi

HardCandy írta...

"Merlin seggére" *.* hát most ez a legértelmesebb reakció, amit ki tudok préselni magamból :D Nagyon jóó lett, és annyira szép - de hát nem is vártam mást :). Ah, kis drágáim, most szívesen megszuttyongatnám őket.

Reisuto írta...

*gügyög az örömségtől*

Reisuto írta...

Én meg őszintén örülök, hogy tetszik ;u; Köszönöm szépen~!

Reisuto írta...

Egy perces néma csend Merlin seggének.







Köszönöm <3

Pie Kinga írta...

http://25.media.tumblr.com/ad4e2ba8c490496732fccedfc4e5db53/tumblr_mkkk7jLTVO1qh1fhmo1_500.gif


Az elején az "ébenfa Impala'67" nagyon ütött. Akkorát röhögtem. A végére meg már majdnem elbőgtem magam. Imádom a Harry Potter világát és keresztezni Supnattal fenomenális ötlet volt! Gratuu! :) Nagyon tetszett. :')

És vicces, de Deant a Roxfortban máshogy nem is lehetne elképzelni. Meg voltak a tipikus mondatok a "családi vállalkozás", muglikat menteni, feketemágusokat vadászni. Egyszerűen zseniális!! Nekem az ilyen kis apróságok tették nagyszerűvé!! :) (és most elolvasom még egyszer.... :D)

Reisuto írta...

Juj, nagyon örülök, hogy így tetszett ;u; A HP tényleg kiváló AU-alapanyag, de az SPN-el magamtól soha nem kereszteztem volna, mert...
mert..
na szóval híresen nagyon hülyeségeket szoktam álmodni, és még amikor friss voltam a sorozatban, azt álmodtam, hogy Sammel a Roxfortba jártunk (ő Griffendéles, én Mardekáros) és pont megbeszéltük, hogy járni fogunk (becsületünkre legyen mondva, angolul), és tök elkezdtem örülni magamnak, hogy hurrá, de jó, összejöttem Sammel, menő, és akkor úgy tíz percre rá rajtakaptam hogy három emberrel csal meg - egyszerre. És a barátaim ilyen tök együttérzőek voltak, én meg így nekiálltam hogy "hát van ez így, nem vagyok egy tökéletes grilfriend material, megértem", de este Sam meg a haverjai kijöttek a toronyhoz és mi kimásztunk és a többiek mentek partizni, én meg Sam meg kiálltunk egy meredély szélére és néztük ahogy a köd felzabálja a fenyőket és Sam csapongva csacsogott nekem meg marokra szorította a szívemet a fájdalom hogy teljesen úgy viselkedik, mintha csak barátok lennénk, mintha mindig csak azok lettünk volna, és hát úgy kell nekem.
És akkor felriadtam egy hatalmas WTF-re és vagy két napig nem tudtam folytatni a sorozatot mert még mindig haragudtam Samre.

Pie Kinga írta...

ezek után elhiszem hogy nem akartál magadtól ilyen történetet írni. XD amúgy mikor elkezdtem Supnatot nézni nekem is voltak durva álmaim .... kár hogy már a felére nem emlékszek. :'(

Doctor Tacchan írta...

Hű! Habár nem én kértem, de el kell mondjam; nagyon örülök ennek a ficnek.
A HP gyakorlatilag életem első tíz évét jelenti. A Supnat pedig korábban az álmatlan péntek éjszakákat, most meg azt, hogy NYÁRON SÜRGŐSEN MEG KELL NÉZNEM A TOVÁBBI EPIZÓDOKAT.
Tehát, akkor a szokásos szakkifejezésemmel élve: asdfghjkl. *u*
<3

Becca írta...

Régi HP fanatikus énem táncot járt, mikor megláttam, hogy mihez van szerencsém. Aztán a végére a SPN/Destiel függő énem szinte elhalálozott a gyönyörtől, de nem bánom. Varázslatos volt ez a fic (szó szerint :D) és mint mindig olyan gyönyörű és magával ragadó. Nem is értem, hogy miért döbbenek meg újra meg újra azon, hogy akármihez fogsz az biztos, hogy fantasztikus lesz. Ismételten minden elismerésem a tiéd.

hunpolaris írta...

Ezzz.<3 – extázisban búg, avagy bee a fangirl mode on –
Cseppet sem számítottam rá, hogy megírod, mert én ilyen pesszimista penészvirág vagyok, aztán tegnap (ma) éjjel skype közben sikollyal ébresztettem a fél szomszédságot óceánon innen és túl, mert megláttam, hogy „úristenúristenMerlinyay”, megtörtént.
A HP-univerzumnak mindig is különleges helye lesz nálam, az SPN meg az SPN, szóval egy percig sem kételkedtem, hogy csodás lesz - de azért valahogy így is sikerült felülmúlnod a várakozásaimat.:3 Minden egyes sora tökéletes lett, és nagyon tetszett, hogy Sam igenis átlátott Deanen, hogy Dean igenis dühkezelési problémás kis szeretetbogyó, hogy Castielnek hollószárnyai vannak, hogy Impaa’67, hogy „- Valahányszor ezt mondja valaki, egy Pán Péter meghal.”, és úgy általában az egész. John halálánál meg a Weasley Varázsvicc Vállalatnál már keményen nekiszomorodtam, aztán Castiel jött, látott, és győzött, és most itt ülök vigyorogva, szerintem még jó sokáig. Köszönöm szépen, és legyen legalább ennyire jó húsvétod~ *_*

Zsanett Szekeres írta...

Már 5 perce itt próbálkozom a komment írással de egyszerűen még mindig nem jön össze mert ez annyira asdfgh hogy... hogy csak na! (látod, még mindig nem megy) És megint beleszerettem Cas karakterébe és az egész történetbe. (regényt kéne írnod belőle olyan jó) Az ébenfa Impala'67-en nagyot derültem és a szívem is megszakadt szegény Cas-ért, hogy mindig végignézi ahogy Dean másnak udvarol:( szegény pici angyalkánk. És örök hála hunpolaris-nak hogy eszébe jutott ilyesmi :D

Reisuto írta...

köszönöm~! (●⌒∇⌒●)

Reisuto írta...

Nagyon sokat jelent nekem, hogy így tetszik ಥ‿ಥ Őszintén köszönöm (és boldog mishapokalipszist :D)

Reisuto írta...

Meglepetééés~! (avagy ki gondolta volna, hogy pont a Destiel történetre fogok lecsapni másodkézből..! csodák napja ez.)
Ha ez megnyugtat, én is meglepődtem, hogy milyen hamar mennyire belehergeltem magam, még az egyik poros HP kötetet is lemartam a polcról, szóval én köszönöm a szép kihívást, pár önfeledt percre megint a kilencedik emeleti régi-régi panelünk átmeneti paplanja alatt kucorogtam a bátyámmal és hallgattuk, ahogy anya képtelen kiejteni az angol neveket. <3 Jó nyúlt~

Reisuto írta...

Ha Isten is úgy akarja, jön még Destielre dér, csak figyelj! :D

Reisuto írta...

most nem hallom mit mondasz mert szerelmesen bámulok az ikonodra és vinnyogok

Reyklani írta...

A Hp fandom nekem is jelent volt az életemben, de olyan nagyon töményen, hogy egyik karácsonyra csupa ilyen cuccot kaptam: naptár, az a drazsé, és épphogy a seprű hiányzott. Szóval értékelem ezt a felét, meg a másikat is, mert jó lett. Alkottál na, te szívem kalácsába a mazsola.
Az Impala67 mellett én sem tudok szó nélkül elmenni. Meg a szörnyek. Különösen a Pokolkutya fogott meg, és kénytelen vagyok arra gondolni, hogy vagy te vagy Sherlock, vagy nagyon különleges képességeid vannak, mert egyik, korábbi félbehagyott regényemben szerepelnek szörnyek pont ezen a néven. És szíven ütött, hogy viszontláttam.
A leírások megint arattak, ahogy a párbeszédek is. Hogy tudsz ilyen jó párbeszédeket irni? Úgy, hogy zesni vagy, tudom. Köszönet a történetért :)
( A captha nincs tekintettel a szemüvegesekre)

Pie Kinga írta...

Jajj de aranyos vaaagy! (végre rávettem magam hogy beállítsak vmit. úgy tűnik jó képet választottam. XD) :D

Reisuto írta...

A Pokolkutya az angolszász folklórban különösen népszerű szörnyike és így a sorozatnak is visszatérő szereplője, nagyon ajánlom a "Crossroad Blues" epizódor (02x08)ha érdekel a téma :) És köszönöm szépen!
u.i. a captcha az igazi szörnyeteg.

Green Sphinx írta...

Eddig küzdöttem magammal, hogy elolvassam-e vagy sem. Végül én nyertem, és nem bántam meg ;D Ami nagyon tetszett benne, azt a többiek már mind idézték, de hadd öleljelek meg a latin mondatért, iszonyatos örömet okozott, hogy "jé, ezt még értem is!"
Minden annyira hiteles, a rivalló, az animágia, a kviddics, hihetetlen. A történet némely pontján megálltam, és többször is eldöntöttem, hogy égőáldozattal fogok tisztelegni a fantáziád előtt. A varázsigék, az Impala és a már említett latin mondat, istenem, hogy vagy te képes erre? Imádlak és irigyellek, te nő.

Lilian Kyle írta...

Ó, te jó Merlin! Hogy van az, hogy ha nem nézek be hozzád egy kis ideig, máris lehetetlenül jó dolgokat művelsz? (Nem mintha amúgy nem, csak ilyenkor újrafelismerem a tehetségedet.)

A bagoly életmódomat tekintve, ha alvás előtt olvasok, mindig szerzel nekem egy jó érzéssel való elalvást (értelmes embereknek reggelt?). A mondanivalóm lényege csupán annyi lenne, hogy abszolút hitelesnek éreztem a sztorit és szinte láttam magam előtt, hogy Dean és Cas elbújnak a Szükség Szobájában - csak, hogy együtt legyenek és persze, hogy Castiel tanulhasson a jövő havi vizsgáira :)

Reisuto írta...

Nagyon örülök, mert neked szurkoltam o3o
(Ne tudd meg, én mit össze nem szenvedtem a latinnal - oké, hogy a sorozatban is használt ördögűző rituálét vettem alapul, és hogy van egy durván negyven majdnemszavas latin szókincsem/angolból könnyű kitalálni, de amikor így nekiáll az ember, hogy de ez tuti azt jelenti és biztos jól van-e ragozva és nem-e azt ordítják hogy "A SÜLTCSIRKE KEDVEMRE VALÓ", akkor... az bonyolult tud lenni.)

Reisuto írta...

Nagyon örülök, hogy tetszett ;u; És köszönöm szépen. (Direkt kilesem, mikor lankad a figyelmetek, és akkor lesújtok.)

Tinuviel írta...

Nagyon szeretem a crossovereket, pláne akkor ha kér ilyen fandomot gyúrnak össze. Az a kép, ahogy Cas a póznán ücsörög, és olvasgat, annyira Cas, hogy ha rágondolok, már mosolyognom kell. Nagyon tetszett, szerintem újraolvasom még párszor.

Reisuto írta...

ANNYIRA ÖRÜLÖK HOGY KÜLÖN KIEMELTED AZT A JELENETET
nagyon alattomosan lepacsiztam magammal amikor megjelent a lelki szemeim előtt és csak azért írtam meg az egész ficet hogy azt beleírhassam hahaha
Köszönömköszönöm <3

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS