a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. február 18.

And it's hard to learn, and it's hard to love


Dean Winchester az alaszkai Pulvinarium egyetem dékánja, amin ő van a legjobban meglepődve. Sürgősen szereznie kell egy új irodalomprofesszort, és Castiel Milton a legígéretesebb jelentkező. Castiel, aki rózsaszín biciklivel jár munkába, aki a fiúvécében szeret ebédelni, aki fél tucat nyelvet beszél, de többnyire egy szót sem ért abból, amit mondnak neki, aki vagy zseni, vagy őrült, és akibe Dean menthetetlenül és legrosszabb szándéka ellenére halálosan belezúg.
Romkom/miaszar Supernatural AU regény, Dean/Castiel a Maya&Raistlin szerződuótól.
FIGYELEM: a történet sajnos befejezetlen, az utolsó fejezet csak vázlatban készült el; [itt olvashatsz erről bővebben]

AND IT'S HARD TO LEARN, AND IT'S HARD TO LOVE




AKKOR


Aznap éjjel egy magángyűjteménybe törnek be. Sammy az ajtóban toporog, egy kloroformos rongyot szorongat az öklében, a vállán puska csüng: majdnem akkora, mint ő. A frufruja alól félénken pislog ki, szinte elveszik a leörökölt pulóverekben, amiket Dean hagyományozott rá. Dean - ő az asztalnál áll, amin törékeny, betegségszagú fóliánsok hevernek, a kezében fényképezőgép, és próbál nem remegni, hogy éles legyen a kép, de valamit mindig elront.
- Gyerünk! - mondja apa, elemlámpával a szájában, csak annyit érteni,
gyrnk, Dean bólint, beharapja az ajkait és visszanyeli a hülye, tehetetlen könnyeket, katt, a vaku, katt, katt, katt, apa sietve átpörgeti a kódexeket, áthajítja a válla felett, ami nem kell, a poros kötetek nehéz dobbanással esnek a padlóra. Dean üres arckifejezéssel bámulja a fóliánst, a vér-far-kas, betűzi, és Sam hirtelen felsikolt, egy apró, elesett kis hang a torokban.
- Jönnek - nyöszörgi, és apa az ablak felé biccent, a hóna alá vág annyi könyvet, amennyit csak bír, Dean felmarkolja a fóliánsokat, és akkor futnak, lerántja Sam válláról a puskát, a tussal bezúzza az üveget. A szirénák vijjognak, csúszik a tetőcserép a lábuk alatt és az udvarban, mélyen, kutyák csaholnak. Dean félig cibálja, félig cipeli Samet, egy ugrás, landolnak a füvön, és rohannak, ágak tépik az arcukat. Apát nem látják már sehol, de Dean tudja, hogy ott lesz, ott fog várni rájuk az autónál. Kerülőúton cikáznak, átlendülnek a kerítésen, végigvágtatnak a dús sövény sánca mentén, az erdő felé. Az Impala egy tisztáson parkol, a motorja már búg, apa kiüvölt:
- Nálad van?
Dean sietve bólint, és felcsapja a csomagtartót, felemeli a titkos rekeszt: tele van könyvekkel. Előgyűri a zsebéből a papírt és behajítja, aztán a hátsó ülésre vágódik, Sam mellé. Száguldanak végig a földúton, sár fröcsköl fel, aztán a sztrádára érnek és elered az eső. Apa bekapcsolja a rádiót, és tétován végigsimít az anyósülésre tornyozott könyvkupacon.
- Utálok én állni az ajtónál - suttogja Sam. - Nem is tudok lőni.
- Olvasni se, de ha megtanulsz, akkor majd én leszek a puskával, jó? - mondja Dean, és megpaskolja a hátát. Sam álmosan nekidől, szinte ráborul, a vállába fúrja az arcát és a pólójába markol.
- Taníts meg - motyogja. Dean vigasztalóan a hajába túr.
- Pár hónap múlva már iskolás leszel. Ha előre elmondok mindent, unni fogod. Én is unom.


MOST

Bicikli. Régi típusú. Rózsaszín.
Valaha piros lehetett, de a színe elkerülhetetlenül vesztett az élénkségéből az évek során, amelyekből feltehetően többet megélt, mint az utasa.
Az udvaron lézengő diákok rémülten figyelték, ahogy a férfi átlendítette a lábát a bicikli ülésén, elegánsan földet ért, majd miután nem találta a biciklitárolót, a legközelebbi biztos pont felé vette az irányt; egy fekete autó felé, ami egyedül állt a parkoló közepén, és nekitámasztotta a biciklit. Körbenézett, de nem tudatosult benne, hogy a diákok elborzadva meredtek rá, csak az, hogy valamiért a figyelem középpontjába került. Szégyenlősen elmosolyodott, és produkált valami biccentés-félét, azután megigazította a nyakkendőjén a csomót – egyébként fordítva volt megkötve, de ez a tény elkerülte a figyelmét – és elsietett a főépület irányába.
Sosem volt még ennyire izgatott, és ez őt is meglepte; nem egészen egy hónappal azelőtt még Paraguayban kutatott  - és került összetűzésbe többízben egy hisztériázó tapírral.
Belépett az előcsarnokba, és a hirtelen hűvös levegő arcon csapta. Zsebre tette a kezét, topogott egy kicsit, megigazította a zakóját, begombolta, majd újra ki, felemelte a bal kezét, hogy ránézzen az órájára, aztán rájött, hogy még Jeruzsálemben elcserélte egy macskára.
Körbenézett. A csarnok meglehetősen nagy volt, és csupa márvány, mint egy bálterem, három főbejárattal egymás mellett, amiből csekély tapasztalatai szerint kettőt zárva tartottak. Az ajtókkal szemben indult a felfelé a főlépcső, mellette kevésbé impozáns módon vezetett le kettő az alagsorba. Ott nem égtek lámpák, és alig lehetett néhány méternél messzebb látni, de hívogatóan nyugodtnak és csendesnek tűnt. Castiel ellenállhatatlan késztetés érzett, hogy felderítse a pincerészt; tudásszagot érzett. Elindult a lépcső felé, de összerezzent, amikor a lift halkan kattogva elindult. Elfordult a sötét folyosótól, és inkább a falhoz szorított automatát vette szemügyre. Átforgatta a zsebeit apró után kutatva, de csak egy bankjegyet talált, úgyhogy a szemöldökét ráncolva félbehajtotta a papírt, hogy az kényelmesen beférjen a lyukba. A lift csendesen csengetve jelezte, hogy valaki a földszintre érkezett, de ő csak akkor nézett fel, amikor üdvözölték.
- Hagyja a francba, azt a gépet úgyis csak a diákok megmérgezésére használjuk.


Cas-ti-el Mil-ton valószínűleg az egyetlen olyan álláskereső professzor volt, aki kötött sapkát és sálat viselt a Mellékelt Fotón, kétségbeesetten hunyorogva át egy közepes méretű hóviharon.
Dean a kezében tartott önéletrajz fölül Megre nézett. Meg Masters egyenesen a titkárnők poklából érkezett; most is éppen rágózott, és a magassarkúját lerúgva valami színes női magazint olvasgatott összegömbölyödve. Utóirat: Castiel Milton volt a legjobb és a jelek szerint az egyetlen irodalmár, akit képes volt találni.
- Meeeg – dalolta Dean, és fenyegetően meglebegtette a papírköteget. – Ezt a tagot csak a csinos pofijáért akarod felvetetni, Meg.
A titkárnő fújt egy rózsaszín buborékot.
- Olvassa el. El sem olvasta.
- Tudod, miért nem? Mert ez tíz oldal. Nyilvánvalóan túlképzett.
- Aha. És az aulában várja magát.
- Ezt nem teheted velem. Csak azt mondtam, találj egy embert az üresedésünkre, pár kurva szemeszterre. Ennyit kértem. És mit kapok? Stephen Hawkingot!
- Beszéljen vele. Csekkoltam a CV-t. Minden, amit leír, igaz.
- Ebből látszik, hogy nincs üzleti érzéke.
Dean még egyszer megnézte a fényképet, aztán sóhajtott és felmarkolta a papírköteget. Az ajtóból visszafordult.
- Szóval szerinted tud valamit.
- És minden alkalommal nézni fogom, ahogy lehajol a tolláért.
Dean úgy döntött, ezen a kommentáron most erkölcsileg felülemelkedik. A liftben átfutotta az önéletrajzot. Becsületére legyen mondva, csak egyszer ejtette el, ötször káromkodott és semmit sem vert szét; ez sokkal kellemesebb reakciónak számított, mint amit a legtöbb olvasójából kiváltott.

A Pulvinarium egyetem főépülete valami orosz acélmágnás neoklasszicista kéjvillája volt valamikor, de aztán úgy adódott, hogy a fickónak nyomtalanul el kellett tűnnie Amerikából, és a minibirtok állami kézre került. Gyorsan felhúztak rá pár konszolidált áleurópai téglaépületet, parkosították, kinevezték műemléknek és egyetemnek, és átköltöztették ide a bölcsészkart abból a rogyadozó üvegkockából, ahol odáig székelt.  Az újdonat-új antik épület meglehetősen impresszív előcsarnokában egy meglehetősen lerobbant kávéautomata állt, amibe Castiel éppen papírpénzt próbált gyömöszölni. Dean még egyszer ellenőrizte a fotóját.
Sajnos tényleg ő volt az.
- Hagyja a francba, azt a gépet úgyis csak a diákok megmérgezésére használjuk.
Castiel sokkolóan kék szemei rémülten elkerekedtek. Egy pillanatra még a haja is ijedtnek tűnt.
- Ez egy poén akart lenni. Dean Winchester, BTK dékán. - Megköszörülte a torkát. - Ha követ az irodámba, a titkárnőm
szívesen készít magának egy kávét.
- Igazából teát szerettem volna – mondta Castiel olyan hangsúllyal, mintha egy komoly félreértést sietne tisztázni. Mély, érdes hangja volt. Zavartan megnyalta a száját, Dean erőltetetten vigyorgott.
- Óhajtana mellé egy állást is? Jöjjön. – Széles gesztussal előre intette. Castiel ment pár lépést, aztán egyszerre megtorpant.
- Nem tudom, merre. Először járok itt.
- Csak kövessen.
A liftút a negyedikre soha nem tűnt még ilyen hosszúnak. Castiel kétségbeesetten kapaszkodott kopott bőrtáskájába, mintha azt remélné, a súlya a talajon tartja. A fickónak olyan illata volt, mintha tetőtől-talpig bekente volna magát mézzel. És borsmentával. Dean azon merengett, jó teafűhöz méltóan felengedne-e, ha leforrázná.
Az irodába érve gáláns mozdulattal egy székre intett, ő pedig a főnökfotelébe huppant, felmarta az asztalára készített kávét, és megpördült. A szoba egyik fala üvegből készült, így pompás kilátás nyílt a fagyott hegyekre és a felhőkarcolókra, amik kifejezetten aprónak és szerencsétlennek tűntek a tövükben. A szerencsétlen dolgokról beszélve, Castiel csak állt ott, és úgy nézett körbe, mint aki a vészkijáratot keresi.
- Foglaljon helyet - utasította Dean jól artikuláltan, és felcsapta az életrajzot. - Cö-cö-cö... szóval beszél angolul - nyilván, de köszönöm, hogy külön megemlítette... franciául, spanyolul, olaszul, németül, izlandiul, gaelül, velsziül, szanszkritul... ezt így mondják? És mi az a nyungwe?
- Mozambikban beszélik - felelte kimérten, és lassan leereszkedett a székre. Egy darabig szinte elbűvölten figyelte a csábítóan gőzölgő teásbögrét az asztalon, de nem nyúlt hozzá.
- Tudja, aki ennyi nyelvet ért, az általában egyiket sem érti igazán.
- Felsoroltam a nyelvvizsgá...
- Igen, persze - szakította félbe Dean, és lapozott. - Szóval Cambridge-en végzett, ott lett professzor, aztán hoppá, off.
- Erhm.
- Sokat utazgat.
- Így igaz.
- Most épp honnan jön?
- Paraguayban voltam egy misszión. Indián gyerekeket tanítottam angolra, és ők cserébe megosztották velem őseik történeteit.
- Pontosan mi a kutatási területe?
- Keresem Istent – vágta rá Castiel lelkesen.
Dean diszkréten félrenyelte a kávéját.
- A teológiai tanszék egy városrésszel odább van – jegyezte meg, és félrerakta a bögrét. Castiel a tekintetével követte a mozdulatot, és értetlenül ráncolta a homlokát.
- Azt ajánlja, hogy keressem fel…?
- Nem, én azt ajánlom, hogy magyarázza el, mért egy nyelvész térítő kezébe adjak egy irodalomelméleti munkát.
Castiel félrehajtotta a fejét, és meredten bámult Deanre.
- Irodalmár vagyok – közölte fensőbbségesen, vagy egy terccel mélyebb hangon, és kihúzta magát ültében. Szorosan a szék karfájára markolt, és kissé előre hajolva folytatta: - A szakterületem az elfeledett teremtésmítoszok és pogány himnuszok gyűjtése, rendszerezése és analízise. Ez a kutatótevékenységemhez tartozik. Mint tanár, képes vagyok felkészíteni a BA és MA hallgatókat a vizsgáikra, és átadni nekik a diplomájukhoz és életükhöz szükséges tudást. Ezt tettem Cambridge-ben és a Sorbonne vendégelőadójaként. Tartok továbbképzéseket oktatók számára, felszólalok nemzetközi szakkonferenciákon, tankönyveket írok, szerkesztek és fordítok…
- És itt le is állhat, Wikipédia. – Hátradőlt a főnökfotelben, ami erre barátságosan megnyikordult. – Gondolom, tisztában van vele, hogy a Pulvinarium egyetem csak hatodik az amerikai ranglistán.
- Igen.
Egy darabig hallgattak.
- Nem engedhetjük meg magunknak a zseniket – folytatta aztán Dean. – Nem tudjuk megfizetni.
- Á! – Castiel egy megkönnyebbült mosollyal biccentett. – Ezt a kinti hölgy is mondta. Nem kérek semmiféle bónuszt.
- Ugye érti, hogy ez úgy működik, hogy én minden rohadt nyelvvizsgája meg címe meg kitüntetése után fizetek? Tudja, ár-érték arányban. A képzettségének megfelelően.
- De épp az imént említette, hogy csak mint irodalomprofesszor tartana rám igényt. Ha egy szót sem szólok urduul, beleférek a költségvetésébe.
- Nem hiszem, hogy megoldható. – Egy reményei szerint együttérző fintor kíséretében vállat vont. Castiel meg se rezdült. – Oké, rendben, vallja be: magának ez miért éri meg? Bárhová felvehetnék.
- Vizsgálni szeretném az eszkimó törzsek genezis-elméletét. Alaszkába kellett jönnöm.
Farkasszemet néztek. Végül Dean volt az, aki először félrefordult.
- Adok magának egy esélyt, egyet, világos? – dörmögte az asztallapnak. – Erre a szemeszterre. Aztán ha nem lesz katasztrófa, még tárgyalunk.
- Tehát próbaidőszak.
- Ha az úgy jobban tetszik.
- Ötletes megoldásnak tartom.
- Természetesen van pár feltételem.
- Hallgatom.
Dean felnézett, csak hogy ellenőrizze, még mindig bámulja-e, aztán a figyelmét a tolla felé fordította. Szórakozottan odébb gurította.
- Először is, Casnek fogom szólítani.
- Értem. Dean.
- Mr. Winchester.
- Akkor Mr. Milton?
- Nem. Cas.
- Tehát Dean.
- Tudod mit? Csak írd alá.
Felépöckölte a tollat, aztán a bal felső fiókból kirántott egy szerződést, és eléterítette. Félkönyökre támaszkodva figyelte, ahogy Castiel gondosan átolvassa az első oldalt, majd az ujjait megnyálazva lapoz.
- Hogyan élted túl a dzsungelben? – dünnyögte.
- Macsétával és szúnyogriasztóval. – Lefirkantott valamit, aztán visszacsúsztatta a lapot Dean elé. Ő üres arckifejezéssel bámulta.
- A teljes nevedet írd alá. A Cas csak nekem van, mert spórolok a szóvégekkel. Időt nyerek vele, érted.
- Értem, Dean.
- A legtöbben Mr. Winchesternek szólítanak.
- Engem pedig Castielnek.
- Hagyjuk.
- Mi a többi feltétel?
- Megtalálod a papír hátoldalán.
Castiel megfordította, és gyorsan átfutotta.
- Miért nem használhatok színes krétát?
- Mert ez különbözteti meg az egyetemet az óvódától. Egyéb kérdés, nincs? Szuper! Ne felejts el résztvenni a balesetvédelmi oktatáson, lebilincselő. Holnap már be is cuccolhatsz, a 401-es szobát kapod, legyél itt mondjuk durván nyolcra.
- Egymás mellett lesz az irodánk?
- A tiéd valamivel kisebb - Dean egy atyai kamumosollyal az ajtó felé intett, és merő érdeklődésből lecsekkolta a távozó fertályat. - Ha már úgy is kint vagy, be tudnád küldeni a titkárnőmet? - kérdezte félrehajtott fejjel, Castiel pedig zavartan bólintott.
- Akkor a holnapi viszont látásra... Dean.
- Aha. Csá veled, Cas.
Meg valósággal berobbant, és lemarta az asztalról a szerződés fénymásolatát.
- Sikerült? A miénk? Megtarthatjuk?
- Úgy fest.
- Mi lett a neve?
- Cas.
- Cas? Az szar. Én Clarence-nek fogom hívni. - Meg kirúgta magának a széket, és beléhuppant. - Sőt, terjeszteni fogom, és majd mindenki jól kinézi magát a béna beceneve miatt. Évről-évre rosszabbakat talál ki.
- Épp most tettem neked egy bazi nagy szívességet, szóval tökre nem érdemlem meg a szánalmas bosszúdat. - Dean fenyegetően felébökött a tollával, Meg viszont csak vállat vont.
- Azért vette fel, mert szuper. Megnézte a 10/10-es fenekét is?
- Meg, Meg, meg.
- És?
- 10/10.
A titkárnő köhögött, valahogy úgy, hogy hapcibuzihapci.
- Hetero - korrigált Dean -, szépérzékkel.
- Jó duma. Majd terjesztem a buzogány ismerőseim között.
- Fogd be, és munkára.


Castiel kissé zavarodottan toporgott az iroda előtt, mert bár önmagát engedte ki, olyan érzése volt mintha bevágták volna mögötte az ajtót.
Dean Winchesterrel szemben ülni olyan volt, mint középiskolába járni.
Sejtette, hogy valószínűleg lemaradt valami globális poénról a kutatás évei alatt, amit mindenki ért rajta kívül, és Dean folyamatosan gúnyolta,  és gúnyolni is fogja ezért. Nem érte meglepetésként és nem is zavarta, de a vadonban és elmaradott vidékeken töltött idő alatt elszokott a civilizált emberektől, és biztos volt benne, hogy ez tisztán látszódott rajta. Gyanította, hogy a beilleszkedése nem fog simán menni, és ha már élcelődtek vele, örült, hogy legalább stílusosan tették. A stílussal tud kezdeni valamit. És különben is, mit számít egy kis kellemetlenség, ha a munkájáról van szó?
A biciklijére már sokkal magabiztosabban ült fel, és a diákok megrökönyödött bámulása sem zavarta annyira. Mire hazaért, szinte már vidám volt.
A lakás a negyediken volt, tetőtéri, kicsi, nagyon félkész, csodás. Castiel átlépett a vödrön, amit a festők hagytak nála,  és még további négyen, amit ő szándékozott felhasználni. Tervei voltak, és amikor körbenézett, már a kész belsőt látta, nem a ládák és zacskók egymásra dobált halmazát. El is botlott egy dobozban, amire korábban gondosan felírta, hogy „Vigyázat, törékeny” és lefejelte a mandala-mintázatú szőttesét, ami összetekerve hevert a nappaliban. Nyögve kihúzta a hasa alól a táskáját, és átbotladozott a csatatérre hasonlító szobán, kikerülte a középen álló, minden közül kimagasló csomagot, és lezuhant a számítógép előtti asztalra. Maga a gép ősrégi volt, és amikor Castiel megnyomta a bekapcsoló gombot, hangos hörgésekkel és recsegéssel tiltakozott, de végül megadta magát és jelezte, hogy a Windows 98 üzemkész. Castiel kedvesen megpaskolta a gépház tetejét, mire a képernyő egy pillanatra elsötétült,  hogy aztán visszatérjen a sárgának egészen elképzelhetetlen árnyalataiban pompázva.
Mielőtt Castiel bármit is tehetett volna, egy ablak ugrott fel a tálcáról, torz pittyenés hangzott fel, és ő szembe találta magát testvére vigyorgó fejével.
- Helló tesó! Már vártam mikor lépsz fel, percenként csekkoltam, az őrületbe kergettem a srácokat...
- Állásinterjún voltam.
- Tudom, mondtad, de azt hittem hamarabb visszaérsz...
- Délután volt.
- Rájöttem, zsenikém! Na mondd, mi a szitu, ne várakoztasd meg a királynőt.
Castiel szemöldökráncolva próbált értelmet keresni a másik szavaiban, sikertelenül.
- Gabriel, a királynőnek...
- Ne akadj fenn apróságokon. Hallgatlak. Pillanat.
A kép megbillent, Gabe feje helyett már csak a mellkasa látszott, aztán részben egy lakás belseje, néhány ismeretlen ember, egy folyosó, a zene halkult, egy ajtó csukódott, majd Gabriel ismét megjelent a képben.
- Nnna, most.
- Hol vagy?
- Valami házibuli, Kali egyik haverja. Gyors a net.
Kacsintott. Castiel hunyorított. A számítógép felhördült.
- Amint tudok, veszek neked egy laptopot és küldöm - sóhajtott Gabriel.
- Nekem...
- Csitt. És most az interjúról.
- Megkaptam az állást. Próbaidőn vagyok.
- Te? Próba...mi? Hát hülyék ezek?!
- Nos, mivel Dean szerint túlképzett vagyok...
- Dean?
- A dékán.
- És már tegeződtök is.
- Úgy sejtem, ez valamiféle szokás errefelé. Tehát a túlképzettségem miatt nehézségekbe ütközne a fizetésem, és nem éri meg az egyetemnek, de sikerült megegyezésre jutnunk.
- Mennyire alkudtad le a saját fizetésed? – Nem mondta hogy „te szánalmas hülye”, de a vigyorában benne volt. Castiel komoly maradt.
- Továbbra sem beszélem meg veled az anyagi helyzetemet.
- Ahogy gondolod. Azért ha gáz van, szólj. Más. Megvan már a Teremtő?
- Gabriel, ez nem vicc. A kutatásaim komoly teológiai és...
- Tudom, hogy meg fogod váltani a világot öcsi, sose volt kétséges; számomra nem. De miért éppen Alaszka?
Gabriel keservesen megfizetett a kérdéséért, mert Castiel hosszasan kezdte magyarázni az eszkimó nép teremtéstörténeteinek fontosságát és elhanyagoltságát, és Gabe hiába próbálta ismét személyesebb mederbe terelni a beszélgetést, a következő két óra Milton professzor előadásává vált.
- És van, aki ezért képes fizetni.

Másnap reggel Castiel egy doboznyi kacattal és kétannyi lelkesedéssel állt a 401-es előtt.
- Fortes fortuna adiuvat - bíztatta magát.
- Rossz jelszó! - kiáltott ki egy nyugodt hang, és Castiel zavartan hátratántorodott.
Egy ideális világban az ajtók nem beszélnek.  
Egy ideális világban nem nyitják ki a beszélő ajtókat köpcös kis emberkék.
- Dr Fergus Crowley. Maga a Milton? Rokona
a Miltonnak?
- Nem. Nem hiszem. Örvendek.
- Szintén. Szóval, kollegák lettünk, mi?
Castiel röviden bólintott, és óvatosan átlépte a küszöböt. Az iroda valóban szűkösebb volt, mint a dékáni birodalom, de az antik tapéta, a tömörfa bútorok és a faltól-falig könyvespolcok barátságossá tették. Castiel az ablaknak tolt üres asztalra huppantotta a dobozát, és kegyeletteljes óvatossággal előemelt belőle egy hibiszkuszt. Crowley felvont szemöldökkel figyelte, ahogy egy cserép ciklámen és egy helyes kis bonsai is helyet talál, aztán tüntetően megköszörülte a torkát. Castiel előzuttyantott egy írógépet.
- Kisállatot nem hozott?
- Kellett volna?
- Igen. Előírás - felelte Crowley faarccal. - Sajnos Cerberos ma gyengélkedik, így nem jöhetett... az ég szerelmére, mit gondol?
- Hogy ez egy meglehetősen különös szabály, de azt hiszem, eleget tudok tenni a feltételeinek a későbbiekben.
Crowley fáradtan legyintett, kirúgta a székét és leroskadt az asztalához.
- Mivel érdemeltem ki ezt... - dünnyögte, és felcsapta a laptopját. Castiel egy darabig némán és tanácstalanul figyelte, aztán elkezdte kiszortírozni és ABC szerint rendezni a könyveit. Már egész a W betűig jutott, amikor hirtelen tarkón találta valami; mintha moszkitó csípte volna meg. Riadtan megperdült, és egy papírrepülő hullott a lábához. Dean vigyorogva állt az ajtóban.
- Azok ott a kurzusaid. Van egy bevezető előadásod a gólyáknak hétfőn és csütörtökön, meg összesen hét BA szemináriumod. MA-t majd kapsz, ha jó leszel.
Castiel óvatosan lehajolt a papírrepülőért, felemelte, és gondosan tanulmányozni kezdte.
- Ki kell hajtani - segített Dean.
- Ez egy nagyon jó repülő - mondta Cas, és próbaképpen elhajította. - Jól repül.
Dean követte a tekintetével, aztán egy értetlen vigyorral előre lépett, és zsebre vágta a kezét.
- Aha. Szuper.
- Tényleg szuper. - Castiel elkapta, és elhajította megint.
- Szóval, mióta nem láttál papírrepülőt?
- Nem emlékszem.
Dean nevetett, aztán hirtelen rájött, hogy Castiel nem viccel. Az arcán az iszonynak és az elszántságnak egy igen sajátságos elegye jelent meg, aztán felpattant az íróasztal szélére.
- Így nem engedhetlek a kölykök közé - mondta bizalmasan közel hajolva, és egy mozdulattal kiszakított egy lapot a legközelebbi könyvből. Castiel alig hallhatóan felnyögött. Egy első kiadásos Wordsworth volt. - Először félbe kell hajtani, aztán rá a két csücsköt, aztán megint rá, körömmel le, megint fél, szárny egy, szárny kettő; menni fog? Csináld utánam.
Castiel az ajkaiba harapva tépett magának egy lapot, és a szakadó papír hangjára összerázkódott. Dean szélesen elvigyorodott.
- Kapitány, ó kapitányom!
- Whitman?
- Robin Williams. Gyerünk, csináld. Legközelebbre már helikoptert kell. A Pulvinarium már csak ilyen rohamosan fejlődő szar.
Castiel az élére hajtotta a papírt. Nem tűnt bonyolultnak; egyáltalán nem értette, miért remeg a keze. Valami ismét tarkón találta; egy blokkból eszkábált gém volt. Crowley lassú mozdulattal leengedte a kezét, és ártatlanul vigyorgott. 


Néhány órával később már bőszen kerekezett hazafelé, Dean papírrepülőjével a kabátja zsebében. A dékán jó fél órát töltött az irodában Cast tanítgatva, de a látszólag tökéletes repülők vidám szabadesésben értek földet minden egyes próbálkozásnál. A tizedik kényszerleszállásnál Crowley már lelkesen tapsolt, és be akart mutatni egy kétujjas fütyülést is, de egy halkan elmorgott “Fogd be, Fergus” megállította.
Dean akkor adta fel végleg, amikor Cas felvetette, hogy megpróbálhatnák a helikopter-hajtogatást is, hátha az jobban repül majd. Crowley csúnyán felröhögött, Dean mormolt néhány keresetlen szót, azután Cas kezébe nyomta a kurzuslistás repülőt, és elhagyta a termet. Castiel értetlenül babrált az egyetlen repülésképes darabbal, aztán elindult Dean után, de Crowley kajánul vigyorogva figyelte minden mozdulatát, ezért inkább a kurzusai felé fordította a figyelmét. Óvatosan kisimította a papírt, a tartalmát átmásolta a noteszébe, majd a hajtásvonalak mentén visszahajtogatta repülővé. Elmosolyodott, és megcélozta Crowley kopaszodó fejét.
A repülő rövid spirált leírva zuhant Castiel lába elé.
- Azért ehhez már tehetség kell.
Később sem tudott Deannel beszélni. Mire befejezte a pakolást és rendbe tette a növényeit, a dékán már elhagyta az épületet Miss Masters –
Meg –  szerint. Bár a titkárnő többször is nyomatékosan felajánlotta, hogy főz egy adag kávét és megvárhatják együtt Deant, Castiel felváltva megköszönve és finoman visszautasítva a kedvességet kioldalgott az ajtón.
  Gyorsan kontrafékezett és felugratott a járdára, hogy kikerüljön egy andalogva kukázó jávorszarvast. Az állat bánatosan ránézett, aztán visszadugta a fejét a konténerbe. Az útszakaszon még négy másik patás túrta a szemetet; Castiel sóhajtott, megfordította a biciklit, és behajtott egy merőleges utcába, hogy kerülővel menjen haza.
Az út nyílegyenesen futott a hegyek felé a klasszikus és modern épületek sorfala között. Castiel lefékezett, és egy percig csak nézte. A látvány hasonló volt, mint Dean irodájából, de a földön állva a hegyek még hatalmasabbnak tűntek. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is meg tudná szokni ezt a kilátást; hogy bárki is hozzá tudna szokni. Még úgy sem, hogy minden nap azt látja az irodájából.
Magában mosolyogva újra elindult, végig az emelkedőn, a hegyek felé. Rádöbbent, hogy mindössze két útvonalat ismer a városban; egyet a reptértől a lakásáig, és egyet a lakástól az egyetemig. Kutatólelkét sértette ez az állapot.
Ahogy közeledett a hegy felé, az emelkedő lassan, de biztosan egyre meredekebb lett, bal felől ritkultak a házak, megbújtak a fák között, a jobb oldalon külvárosi kockaépületek váltották fel a lakóházakat. Castiel egyik lábát a járdaszegélynek támasztva megállt, hogy kifújja magát, és vágyakozva nézett a kis ligetre az út túloldalán, távolabb a rezervátumra, de végül megrázta a fejét, és befordult egy keresztutcán. A túrázás még várhat, majd ha felkészültebb lesz. Talán el is vihetne magával valakit.
Elgondolkozott, hogy Dean vajon járt-e már a hegyekben; elhatározta, hogy a következő találkozásuk alkalmával megkérdezi és elnézést is kér, bármit is tett, ami miatt Dean csak úgy kiviharzott az irodából.
Akár piknikezhetnének is. Igen, ez jó ötlet, mindenesetre csábítóbban hangzik, mint egy túra. “Eljössz velem hegyet mászni?” helyett “Van kedved piknikezni?”  - sokkal jobb. Persze, a hegymászás maradna, de némi körettel. Köret... köret... körte... pite? Ha olyan létezik egyáltalán, akkor csinálhatna azt. Teával. A tea mindent jobbá tesz.
Visszafelé lejtett az út. Órákon át tekergett céltalanul a városban, egyszer frontálisan ütközött az aszfalttal, hála egy rosszul illeszkedő csatornafedélnek, és csak késő este esett haza egy receptkönyvvel gyarapodva.


Mória egészen hasonlított Mordorra. Márvány, igazi hamisított görög oszlopok, nagy belmagasság, széles folyosók, üresség. A szorgalmi időszak kezdetéig, persze. A levegő volt más, Móriában régiség-, Mordorban hidegszag.
- A megérzéseim azt súgják, hogy engem keres.
Dean meg mert volna esküdni rá, hogy a folyosó egy pillanattal korábban még üres volt, de mire a hang irányába fordult, minden kétséget kizáróan ott állt a szakállas, izompólós, nadrágtartós jelenség, egyik kezében dobozos vérnarancslével. Hunyorogva rágcsált egy szívószálat.

- Lafitte professzor, még el sem kezdődött a tanév, és maga máris kint van a koporsójából? Le vagyok nyűgözve!

Benny hangosan szörcsögve szívott a vérnarancsléből, Dean pedig az ajtóra mutatott.


- Egy dupla eszpresszót és egy americanot kérünk, az eszpresszót forrón, mint a pokol.
A pincérnő felvonta a szemöldökét, és a tekintete ugrált a két férfi között. Bennynek egy megrágott szívószál volt a füle mögött.
- Van, aki forrón szereti.
Dean hátradőlt a széken, és kacsintott.
- Úgy, vagy sehogy.
A nő elmosolyodott és eltipegett a rendelésükkel. Benny, aki eddig némán figyelte a kis közjátékot, az asztalra könyökölt, felhívva magára Dean figyelmét.
- A titkárnője szaglászik utánam - dörmögte.
- A titkárnőm a munkáját végzi, ellentétben magával.
- Tökéletesen végzem a munkámat.
- Négy szemináruim és két előadás helyett egyetlen szemináriumot írt ki.
- Figyeljen, ez igazán nem...
- Három fős limittel.
Farkasszemet néztek.
- Mert annál több idiótát nem tudok egyszerre elviselni egy teremben.
- Időpont és tereminformáció nélkül.
Dean, a szemkontaktust fenntartva lenyúlt a táskájához, és előhúzta belőle a laptopját. Kicsapta az asztalra, bepötyögte a jelszót és Benny felé fordította. A férfi sértetten meredt rá.
- Ez kínzás.
-
Ez munkavégzés.
Benny sóhajtott, és fellépett az egyetemi honlapra. Közben a pincérnő visszakopogott hozzájuk, és lepakolta eléjük a csészéket, aztán Deanre mosolygott, és lassan a kávéja mellé csúsztatott egy kis fehér szalvettát. Benny krákogott; a nő összerezzent, elhadarta, hogy szóljanak ha bármi egyébre szükségük lenne, és elsietett. Dean vigyorogva figyelte, ahogy Benny áthajolt az asztalon és elmarta előle a szalvettát, megfordította és újra lenyomta az asztallapra.
- Utálom, amikor ezt csinálja.
Dean vállat vont, visszaszerezte a cetlit és a farmerja zsebébe dugta.
- Utálom, amikor azt nem csinálja – biccentett a laptop felé, aztán rosszat sejtve megfogta és maga felé fordította. Egy rosszalló pillantás kíséretében visszalökte Bennynek és a kávéjáért nyúlt.
- A limit még mindig tizenöt fő, minimum.
- Magának is nyolc.
- Nekem nyolc. Majd ha dékán lesz, akár hatosat is csinálhat.
- Bardburynek tíz.
Dean tett egy céltalan mozdulatot a kezével, és Benny feje mellett kibámult az ablakon. Egy pillanatra azt hitte, hogy egy ismerőst látott elsuhanni kint, de csak idegen, szürke arcok voltak. Visszanézett Bennyre, aki ismét a kurzusainak szentelte a figyelmét.
- Charlie ugyanazt a tíz női hallgatót viszi végig az évfolyamokon, akik az első félévben túlélték a gyakorlatát, az más. Egyébként is, ő Frank részlege...
- Devereaux meg a maga részlege.
- Remélem, ez a fejében jobban hangzott, mint kimondva.
- Szóval három...
- ... négy....
- Négy szeminárium. Tizenötös limit. És a két előadás.
- Uhuuum. – Dean összehúzott szemmel figyelte az utcát, megfontoltan bólintott és belekortyolt a kávéba. A szemöldöke a homlokára szaladt, amikor Castiel besuhant a képbe balról, és követte a tekintetével, amíg eltekert a kávéház előtt.
- Este elmehetnénk inni. Péntek van – vetette fel Benny. Ütött egy entert és elégedetten hátradőlt.
- Estére más programom van. – Oda sem nézve előhúzta a szalvettát a zsebéből, meglengette, aztán visszagyűrte. – Az egy évfolyamon lévő gyakorlatok véletlenül sem ütik a kötelező előadást, ugye?
Benny elmormolt egy klasszikus azték átkot, és visszalépett a profiljába. Dean letette a kávéját, és önelégülten mosolygott.
- Ne felejtsen el mindenhová időpontot és helyszínt is megadni...
Az origamibajnok irodalmár visszatért, ezúttal jobb oldalról repülve át a színen. Dean horkantott; annyira egyértelmű, hogy képes és bringával közlekedik. Benny felnézett, követte Dean tekintetét, de Castiel már eltűnt.
- Az új irodalom prof. Már harmadszorra teker el előttünk.
- Nahát.
- Csak erre a szemeszterre.
- Természetesen.
- Életképtelen a fickó.
Mintha csak meg akarná erősíteni Dean szavait, Cas ismét megjelent, ezúttal lassan tekerve, az arcán egy hatalmas horzsolással és koszfoltokkal a kabátján.  Dean félrenyelte a kávét és levegőért kapkodva köhögni kezdett; erre Benny is odanézett, aztán vissza Deanre, megint a vánszorgó biciklisre kint, Dean, Cas, Dean, és a hüvelykujjával mutatott a háta mögé hitetlenkedve.
- Ezt?
Dean kelletlenül nyögött és felhúzta a vállait. Benny egy hajtásra lenyelte a kihűlt americanóját és lecsapta a csészét az asztalra.
- Teljesen megőrült? Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyunk az Államok, de még az állam legjobb egyeteme sem, de ez azért már túlzás, ez, ez – továbbra is az utca felé bökdösött az ujjával, bár Castiel ez alkalommal is továbbgurult - , ez... egy vicc.
- Velem fog kicseszni a csattanó.
- Csak egy szemeszter - Kijelentés volt, nem kérdés.
- Csak egy.
- Végülis – Benny is megvonta a vállát – amióta maga a dékán...
- Na.
- Gondoljon bele: a heti három titkárnő Masters előtt, a teljes első parkoló „dékáni privilégium”...
- Nana.
- ...az épületek átnevezése Gyűrűk Ura helyszínekre. Melyik idióta...
- Ne személyeskedjünk.
- Ne is.
Mindketten a szájukhoz emelték a csészéiket, csak, hogy rájöjjenek, hogy üresek. Benny elfintorodott, és közelebb hajolt Deanhez.
- Komolyan nem talált jobbat?
Dean hátradobta magát, és hintázni kezdett a széken.
- Volt egy másik, amikor már tudtuk, hogy Daphne terhes, akkor vettem fel Anniet helyettesnek, hát nem ő is elkapta a babalázt...
- Hawkins gyereket vár?
- Ezt mondtam.
- Magától?
- Nem!... tudom. Lényegtelen. Most Castiel Miltonunk van. Meg szerint 10/10, szerintem meg eredetiek a papírjai, mert amilyen szerencsétlen, képtelen lett volna bármit is hamisítani, és ami a legjobb, hogy biztosan nem lesz terhes.
Benny elfojtott egy vigyort.
- Ne becsülje alá magát.


„I, I know, how I feel when I'm around you,
I don't know, how I feel when I'm around you,
Around you,”
Dean az Impala ablakából félig kilógva kormányozta az autót a parkolóba, miközben a hangfalból ordított a System of a Down Roulette-je. A másod- és többedéves hallgatók gyakorlottan ugrottak el az útjából, hátra sem nézve, a gólyák viszont ijedten rohangásztak az Impala körül. Dean unottan figyelte őket, és rekedten énekelt együtt a zenével. Keresztben állva elfoglalt három parkolóhelyet, feltekerte az ablakokat, kiszáll,t és továbbra is dudorászva bezárta a kocsit. Az irodáig a fél egyetem jóreggeltjeit fogadhatta, mintha bárki is komolyan gondolta volna, hogy a hétfő reggel lehet .
Meget az ajtó berúgásával köszöntötte; a titkárnő ijedten felugrott a számítógép elől, és levert egyet az asztalán sorakozó irathalmok közül. Dühösen sziszegve hajolt le, hogy összeszedje a papírokat.

- Normális emberek a kilincset is igénybe szokták venni az ajtó kinyitásához, tudja.

Dean ajakbiggyesztve vette szemügyre az előteret. Az iratokkal együtt leborult egy kis, cukorkákkal teli kerámiatál is, és a tartalma a szoba legkülönbözőbb pontjaiba gurult szét.

- Nagyobb rendet is tarthatnál.

- Tudja mit? Maga meg...
Dean felemelte a kezét, hogy csendre intse, és bevonult a belső irodába, majd bevágta maga mögött az üvegajtót, és elfordította a zárat. Meg erőltetetten elmosolyodott, és a szabad kezével beintett a főnöke hátának. Dean, mintha megérezte volna, megfordult, és ismét kidugta a fejét az ajtón.
- Kedves lenne tőled, ha felajánlanád, hogy főzöl egy kávét.
- Feldughatja magának a kedvességemet.
Összeszedte a maradék lapokat a padlóról és Dean kezébe nyomta, mielőtt az újra becsukhatta volna az ajtót. Dékáni fintort kapott cserébe.
- Írja alá - magyarázta. - A nevével. A pontozott vonalon. Alul.
- Mindegyiket?
- Mindegyiket. Aztán kap kávét.
Dean nyögve visszadobta a stócot Meg asztalára, dzsekijét a kanapéra dobta, vadászott egy tollat a Pulvinarium feliratú fémdobozból, és gyors egymásutánban szignózta a lapokat. Meg beindította az ipari kávégépüket, aztán folytatta a cukorkák összeszedését.
- Meg...
- Nem.
- De Meg, te tudod, milyen az aláírásom....
- Azért tartjuk, hogy dedikálja a papírokat, az én munkakörömbe a kávéfőzés tartozik és a jelek szerint a rendrakás is, hát csak írogasson szorgalmasan.
Dean megvetően szusszantott és szórakozottan újra a Roulettet kezdte dudorászni.
- Valamelyik vadállat összekarcolta az Impalát.
- Melyik?
-
Valamelyik. Szombat reggel vettem csak észre, és egész hétvégén próbáltam helyrehozni, de újra kellene festeni, fényezni, lecserélni a gumikat...
- Kapott egy csomó szórólapot, ott van az asztalon, nézze meg, hátha talál valami jó ajánlatot.
- Majd átnézem, de előbb elküldöm az izéket Bobbynak....- Felnézett az aláírásból és körbepillantott. A homlokán újabb ráncok jelentek meg. - ... amiket természetesen lent hagytam az autóban. Meg, hamisítsd alá a többit. És tartsd melegen a kávémat. És ha bárki keres, mondd, hogy meghaltam. És mindjárt jövök.
A dzsekijét sem vette fel, csak kirohant, és bevágta maga mögött az ajtót. Az arckifejezése gyilkos volt, a tekintete pedig maga a halál, de ez nem akadályozta az egyre nagyobb tömegben érkező diákokat a köszöngetésben. Dean elhatározta, hogy a következő „Jó reggelt!”-re válaszolni is fog; sikeresen sokkolt egy csapat gólyát és nem hivatalosan kirúgott egy felsőbbévest; ezután tiszta és diákmentes út vezetett az Impaláig... aminek nekitámasztva várta egy régi, ocsmány, rózsaszín bicikli.
Tett egy tétova lépést a szentségtörés helyszíne felé.
Bicikli.
A maradék métereket csaknem futva tette meg, és senki sem volt olyan őrült, hogy az útjába álljon. Megragadta az ülést, és a földre lökte a biciklit.

Jimmy.

Sárga, kézzel írt betűkkel virított a fémvázon a név. Dean gyorsan végiggondolta, hogy van-e Jim, James, vagy Jimmy  az ismerősei között, olyan, aki képes lenne a nevével ellátott cangát az Impala mellett hagyni, de amikor nem jutott közelebb az elkövetőhöz, dühében belerúgott a biciklibe, aztán megtaposta a hátsó kerekét.
Lehunyta a szemét, beletúrt a hajába, és vett egy mély levegőt. Körülötte a diákok megszeppenve figyelték minden mozdulatát; rájuk vicsorgott, ők szétrebbentek. Dean kinyitotta a kocsi ajtaját, kikapta belőle a dossziét és visszasietett az épületbe.
Kávét.


Dean az asztal szélén ülve végighordozta a tekintetét az MA hallgatók bizonytalan csoportján.
- A beadandót tehát másfeles sorközzel kérem, sorkizárt és inches margó, MLA bibliogárfia - olvasta a kezéből tartott papírlapról. Illetve, meggyőgyőzen imitálta az olvasást: valójában egy polírozó-hirdetést tanulmányozott, és azon merengett, hagyja-e elcsábítani magát.
- Elnézést - lendült egy addig szorgalmasan körmölő kéz a levegőbe -, az pontosan mekkora? Az inch.
- Mérd le a barátod farkát - vetette oda Dean, aztán az asztalra vágta a fecnit, és előre hajolt ültében, ujjait összekulcsolva. - Na jó, figyeljetek ide. Nem, ezt most nem kell leírni. Tudjátok, mit akarok? - A tenyerébe öklözött. - Hát olyan beadandót, ami ordít velem, mint egy kurva rivalló a Harry Potterból! Ne tudjak szabadulni a soraiktól, és amikor este, félálomban olvasom a kanapén egy zsírjába dermedt hamburger meg három sör társaságában, azt akarom, hogy érdekeljen, és ne csak a mosóporreklámnál érdekeljen jobban, hanem a sorozatomnál is, a kajámnál is, értik, az életemnél is jobban! Adjatok valami olyat a kezembe, amit nem a slozin akarok majd elolvasni és amire nem karcolok karót két perc után. Most pedig azt akarom, hogy hajítsatok félre mindent, tépjetek magtoknak egy papírt, és írjatok egy címet meg egy hanyag vázlatot, és ha a szeminárium végén nem tudok felállni a padlóról, akkor ti nyertetek. - Körbenézett még egyszer, aztán elkiáltotta magát: - Rajta! - és összecsapta a tenyerét.
A hallgatók, mintegy vezényszóra, rögtön nekiláttak, Dean pedig elégedetten biccentett. Aztán fészkelődött kicsit. Majd kopogott az asztalon. Néha tapsolt. Ellenőrizte az időt a telefonján, aztán a TNT-t dobolta a combjain. A katonai fegyelemnek a szemináriumain kétségkívül megvoltak az előnyei... és a hátrányai. Agónikus unalmában végül előrángatott egy bonyolult táblázatot az iratai alól, és lustán belelesett. Az órarend szerint Cas éppen Vasudvardban esett át a tűzkeresztségen. Elvigyorodott, aztán újra csekkolta az időt. Csak meg kéne nézni, hogy boldogul a boldogtalan állatja az első előadásával; dékáni kötelességek, meg minden szar.
- Rögtön jövök, csak így tovább - biccentett a csoportnak, aztán kiviharzott. Az utat a liftig futva tette meg.
Néha eszébe jutott, hogy utál tanítani.
Az öklével rávert a hívógombra, aztán zsebretett kézzel várt.


Vasudvardot, Mordor nagyelőadóját a néhai magánuszodából alakították ki, és Dean őszintén remélte, hogy erre soha, senki nem fog rájönni, az üvegtető és a múlhatatlan klórszag ellenére sem. A magas mennyezetet görnyedt, robosztus szobrok tartották, a megalomániás orosz művészet remekbefaragott példányai: testes nők, akik könnyed mosollyal cipelték a fejükön a plafont, és görnyedő, izmos férfiak.
Dean megállt az ajtóban, és a félfának támaszkodva felmérte a terepet: az összes sor tömve volt. Elfojtott egy gúnyos horkantást: ilyenre is csak az elsőévesek képesek. Castiel a katedrán állt, és őszintén szólva úgy festett, mintha valamelyik gólya véletlenül föltévedt volna az emelvényre. Valamilyen különös megfontolásból világosszürke farmert viselt kék-fehér kockás inggel, azúr zakóval és egy illő sállal: igazából egész elegáns is lehetett volna a maga vintázs módján, ha nem úgy aggatja magára a ruhákat, mint félkezű butikos egy próbababára. A haja reménytelenül kócos, az arcán véraláfutás kéklett. De a hangja... a hangja mindent betöltött.
- És ehhez most a segítségüket kérem - zengett a hangfalakból, mélyen és érdesen. - Ha a mű címe “Godot-ra várva”, mit gondolnak, kicsoda vagy micsoda lehet ez a Godot? Mondják az első dolgot, ami az eszükbe jut, beszéljenek arról, amit várnak, amit mindannyian várunk! Kisasszony a sárga kardigánban?
- Isten...? - motyogta a hallgató, és zavartan körbenézett. Mindenki rábámult, aztán visszafordultak Castielhez, aki lassan bólogatott.
- Egy klasszikus megközelítés... remek elemzési alap. - A táblára írt kalligrafikus GODOT felirat mellé odabiggyesztette: ISTEN. - Még ötletek? Úriember a második sorban, hosszú hajjal?
- Talán valami általánosabb...megváltás?  
- Kiváló. Még!
- Remény! - kiáltotta be valaki.
- Egy jobb élet! - hallatszott a hátsó sorból, és a terem egyszeriben felzúdult.
- Szerelem!
- Szabadság!
- Változás?
- Sors!
- Halál!
- Új élet!
- Esély...
Castiel hosszú, szálkás betűkkel jegyzetelt, a kréta porzott és kopogott, és amikor már nem maradt helye, kirúgta a széket, ráállt, és úgy írt tovább, felnyújtózva.
- Beteljesületlen vágyak!
- Régi ismerős?
- Szerelem volt már?
- Az óra vége! - ordított egy fiú, és a termen végighömpölygött a bűntudatos röhögés.
- Ez egy nagyon érdekes szempont - bólintott Castiel elgondolkozva, és felírta azt is. Csend lett, feszült és várakozásteljes, ő pedig bizonytalanul lekászálódott a székről, hátrált pár lépést, és felnézett a táblára. Tele volt.
- Beckett ír származású - mondta, olyan halkan, mintha csak magához beszélne. - Az ír “godeo” jelentése “mindörökké”. A művet viszont franciául írta, ahol a “godillot” annyit tesz: “bakancs”, igen, a bakancs motívuma állandóan visszatér... de nem örülnék, ha ez lenne a megoldás...
Ismét szembefordult a hallgatósággal, és az egyik lány felemelte a kezét:
- Szóval kicsoda ez a Godot?
Castiel hunyorogva a távolba meredt.
- Nem tudjuk, és ez szörnyű... és ez csodálatos... - hirtelen megrázta a fejét, és sürgető mozdulatot tett: - Álljanak fel, gyerünk! Így. Érzik? Ez a testhelyzet csupa várakozás, tettrekész, de néha mégis tehetetlen, a mozgás, az akció, a
színház ellentéte... egy út szélén állunk, egy kiszáradt, kehes fánál (leülhetnek), a táskánkból előkerül egy fehérrépa: ez a föld utolsó termése, és eljön a Nagy Harag Napja, az apokalipszis előtt vagyunk egyetlen másodperccel, és nem történik semmi... Godot megígérte, hogy jönni fog. Üzenet küldött, a postásfiút... a latin “angelus” szó jelentése “hírnök”... ha Godot Isten, akkor íme, elküldte most az ő angyalát, de ez az angyal sosem látta őt, nem tud róla semmit, csak hogy van, hogy egyszer majd talán érkezik, de nem ma... ez az univerzumunk. Ez Beckett univerzuma. Ez az abszurd apokalipszise. A világ vége, vagy a purgatórium...
Deannek őszintén szólva fogalma sem volt, miről beszél, de valahogy mégis értette. A lélegzetét visszafojtva hallgatta, a tekintetével követte és gondosan regisztrálta minden mozdulatát, de képtelen volt elemezni. Castiel jelenléte átjárta az egész előadótermet, komolyan magyarázott, lassan, és Dean a szavai nyomán gondolatok nélkül elmerengett valamin, ami hatalmas volt és felfoghatatlan. Egyszerre arra riadt, hogy a hallgatók tapsolnak, Castiel pedig rémülten és értetlenül néz körbe, aztán bizonytalanul meghajol.
- Aztakurva... - motyogta Dean, és tudta, hogy már nincs értelme ellenőrizni az óráját. Rohant megint, a liftet sem várta meg, kettesével szedte a lépcsőfokokat felfelé, és végig káromkodott. - Szart, szart, szart, szart - ismételte, de már azt sem tudta, mire érti.
Két diákja az íróasztalára helyezte a vázlatát és lelépett, a többi tizenhárom még mindig ott várt. Remélte, hogy valamelyikük kérdőre vonja majd, hogy mégis mi tartott ennyi ideig, és ő azt fogja felelni: “megnéztem magamnak ezt a Milton figurát; nem teljesen komplett, de karizmatikus, mint a rohadtélet”, és vigyorog hozzá; de senki nem mondott semmit. Elengedte őket, aztán visszaoldalgott az irodájába.
Szédült.



következő fejezet >>
komment: igen // nem


22 megjegyzés:

River írta...

YAY, REGÉNYKE! OwO

Lassan, de annál biztosabban elkoptatom a fantasztikus szót, és rokonait. De most komolyan. LOTR helyszínek, badass dékán, igazi, ösztönösen tehetséges 'Robbie'(n) Williams irodalomtanár, és Godot. [ha legközelebb Ionesco lesz, küldök csokit.]
Azok a referenciák. És a jellemrajzok, pajkos kis visszakacsintások az eredetire. Énénén legszívesebben ide masolnám az egészet, nem tudom eldönteni, mi és hol a legzseniálisabb. De azért az mégis hogyan mutatna. Szóval csak csendben lapulva várom az új részt. =3

meso írta...

mééééééég:D szóval ez volt az első gondolatom, miután végig olvastam. aztán meg az, hogy egyszerüen megint nem találok normális szavakat az írásotokra. ésésés azt kívánom, hogy én es odajárhassak és az összes bolondot hallgathassam, Deant azért mert csak, Cast azért mert csak és Bennyit azért mert csak:D no jó szóval megint kedvet kaptam az irodalomhoz és köszönöm, hogy feldobtad az estémet, minden jókat

Valerin írta...

*taps taps taps*

KÖSZÖNÖM!

*taps taps taps*

Reisuto írta...

Egyáltalán nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar ilyen lelkes kritikákat kapunk, és most egyszerűen csak így... 〜( ̄▽ ̄〜)
A kiemelésekért meg külön és örök hála! ☆ Annyira köszönjük! (^v^)

Reisuto írta...

Hogy egyelek már meg (*^3^)/~☆ Nagyon szépen köszönjük; a felvételi jelentkezésed valahogy elkallódhatott Meg asztalán, és félek, papírrepülőként végezte, de-de lehet, hogy meglesz, csak arra figyelj, hogy Benny szemináriumra két évre előre foglalj helyet, Castielhez lehetetlen beférni, Dean pedig összesen két szemináriumot vezet, és azokat is ellógja...

Reisuto írta...

Hadd köszönjük meg ezzel a hűvös eleganciájú robottánccal ヾ(⌐■_■)ノ♪ (meg egy sikítós öleléssel, de az már csak suttyomban jár)

Becca írta...

Mit is mondhatnék. Régóta gondolkoztam én is hasonlón, de nekem sosem jött össze, de úgy érzem most már nem is szükséges. Te egyébként is sokkal jobban összehoztad, mint amennyire én képes lettem volna, szóval most is (mint mindig) minden elismerésem a tied. (és persze Mayáé is) :)

Reisuto írta...

Nagyon örülünk, hogy tetszik, és köszönjük szépen! <3

Dragda írta...

Elkezdtem kigyűjteni a kedvenc szavaimat, mondataimat, hogy na majd a kritikában az égig magasztallak titeket. De rájöttem, hogy technikailag az egész fejezetet ide rakhatnám. De mégis... tapííííííííííííííír! Imádom őket! Annyira rondák, hogy már szépek! Nyámi!

Le vagyok nyűgözve, és ha nem lennéék beteg, akkor is tuti a padlón lennék az élménytől. Köszönöm. <3 Basszuskulcs, IMÁDLAK TITEKET!

Reisuto írta...

Köszönjük szépen~! ☆ミ(o*・ω・)ノ [A tapír Maya vívmánya :D] A következp fejezet már javában készül...éppen mellettem. A folyosón. Nagyon gépel. Érzem, hogy jó lesz.

Márk Éva írta...

Regény!!!
Ez egy ismételten diadalittas üvöltés volt, és egy gratuláció.Igazából nekem a Gyűrűk Urás húzás tetszett nagyon, meg a jávorszarvasok, és a papírrepülős rész. Na az kifejezetten.
Meg persze az összes többi, úgyhogy gratulálok nektek. Igazából ebből nem lesz vélemény, csak egy megjegyzés, hogy nagyon jóra sikeredett és remélem minél elöbb kapjuk a folytatást.
Jah és megkönnyebültem, hogy nemcsak a mi egyetemünkön van káosz és tombolda. És, hogy ott is úgy működik a szervezés.
Mégegyszer gratulálok, köszönöm és remélem, hogy továbbra is ilyen eredményes lesz a közös munkátok. Nagy cuppanós és bébifóka, mindkettőtöknek!

alzeid6 írta...

Helló~
Elég sokat olvasom az írásaidat, de kritikát írni mindig is lusta voltam. Viszont ha egyszer már írok, el kell mondanom, hogy ezt, amit alkottatok, valami állati jó, betegre röhögtem magamat rajta, erre így szükségem volt a körülöttem dúló káoszban.
És miután ez így ma szembejött velem, értelmes kritika-írás ide vagy oda, elhatároztam, hogy ezt meg kell mutatnom neked:
http://d24w6bsrhbeh9d.cloudfront.net/photo/6649385_700b.jpg
További jó alkotást nektek és sok sikert az anglisztikához!

Reisuto írta...

Nagyon szépen köszönjük a szurkolást, gőzerővel készül(ne a következő fejezet ha nem utaztam volna el a hétvégére) (^ω^)

Reisuto írta...

Nagyon köszönöm (köszönjük), hogy mindennek ellenére ide most írtál, kell a kritika, mint egy falat kenyér ✿ A képért pedig külön hála, akárcsak minden jókívánságért!

hunpolaris írta...

Az a pillanat, amikor megláttam, mennyi friss van, mióta legutoljára olvastam itt, minimum hatcsillagos. Igazából pont angoloznom kellene gőzerővel, de valahogy ez után nem bánok semmit.:'D Annyira eltaláltátok a karaktereket, hogy nagyon, imádtam őket, külön köszönet Meg és Benny maradandó alakításáért a sorok közt, hihetetlenül szórakoztatóak, mégis önmaguk maradtak.:) És az az utalások, és Cas meg a bringája, és még sokáig sorolhatnám a kedvenceimet. akkor már élen Crowley-val, remélem őt is látjuk még.*-*
A Gyűrűk Ura elnevezések vittek mindent, szívesen járnék ide még Casék nélkül is - de amíg erre nincs lehetőség, addig az olvasásuk pont bearanyozza a napomat, köszönöm.^-^

Chu~, pol

Reisuto írta...

Jajistenkém, már hiányoltalak (v^_^)v Annyira örülök, hogy tetszik~~ nagyon-nagyon szépen köszönjük, Mayából sietve kirugdosom a második fejezetet ღ [azt mondtad, karakterhű, AZT MONDTAD, KARAKTERHŰ, ezaz-ezaz-ezazzzz]

Filian írta...

Mert mintha csak miattam döcögne a szekér, tee ˘^˘
aztmondtahogykarakterhű *-*

уαмι. írta...

Ssszóval, ide is megérkeztem, szóljanak a fanfárok, hogy végre rávettem a lusta fejem, hogy írjak.
Nagyon szeretlek titeket ezért a regényért. Mármint úgy... nagyon.
A karaktereitek tökéletesek, imádom, ahogy mindenki pontosan oda illik, ahová tettétek és olyan karakterhű marad, amilyen csak lehet. Deanen és a Gyűrűk Ura helyszíneken sírtam, Castiel óráira tuti belógnék még akkor is, ha csak takarítónő lennék, ja, és mindenekfelett egy akarok lenni Charlie 10 hallgatója közül.
Szeretem a hangulatát, ezt a kínos, pörgős, ahogy-esik-úgy-puffan egyetemi légkört, egyszerre tele hajtással és lógással, egyet előre és kettőt vissza.
Sokáig folytathatnám, de találkozzunk a második fejezetnél. xx

Raistlin írta...

yami írt kritikát (ΦωΦ)
ANNYIRA ÖRÜLÖK HOGY TETSZIK HOGY EL SE TUDOD KÉPZELNI
pedig elég jó a fantáziád
DE MÉG ÚGY SE
U FEEL MEH

*huggles*

Kamane Mitsuki írta...

Első Destiel alkotás amit olvastam, és meg kell mondanom, tetszik. (Azt hiszem, egyre több nekem szokatlan újdonságba kezdek itt bele, de nem bánom. Eddig jó a felhozatal.)

Zseniálisan el tudjátok kapni a karaktereket. Az a rózsaszín bicikli, a nevetséges sapka, a kellemesen kiakasztó életrajz, az idegen nyelvek, a neoklasszicista - vagymittoménmilyen - épület, a jávorszarvasok ayz út szélén, a keresetlen szavakkal megfogalmazott piknik felhős gondolata, a szakácskönyv a leendő pitéhez, az ügyetlen papírrepülők, a szétguruló cukorkák, a kávéházi pultoslány és a telefonszáma... és most felsorolhatnám még a fél részt. Vagyis, ha még nem lett volna egyértelmű, megfogtatok. Azt hiszem, lelkesen fogok nekiesni a folytatásnak is.
-----
Fura, írói kérdés következik. Hogyan osztjátok fel egymás között az írást? Csak úgy kíváncsiságból... mert olyan szép, egységes az egész, így nem tudtam meghatározni a részeket.

Raistlin írta...

MITSUKI, nagyon-nagyon örülünk, hogy tetszik! ^^ És feltetted a millió dolláros kérdést, juhú! :D
...őszintén szólva a mai napig azon gondolkozom, hogyan csináljuk. A jeleneteket együtt találjuk ki, ami még könnyű, mert kartársak vagyunk az egyetemen és gyakorlatilag minden nap találkozunk: élőszóban pedig jelentősen könnyebb egymás szavába vágva, lelkesen gesztikulálva és asztalcsapkodva ötletelni. Egy Google Docs fájlunk van: a fejezet elejére többnyire felírom címszavakban a történések baromi rövid kronológiai vázlatát, ahogy megbeszéltük, és ilyenkor leszkanderozzuk, hogy ki melyik jelenetet írja. [Eredetileg úgy volt, hogy ő írja Castiel nézőpontját, én meg Dean-ét. Ez durván két oldalig működött.] Kiismertük, ki milyen "típusú" jelenetekkel ügyesebb [Maya zseniális a mellékszereplőkkel, az állatokkal és a poénos részekkel, a dráma meg a lelkizés többnyire nekem jut] A stílusomat megpróbáltam hozzáigazítani az övéhez, és folyamatosan belejavítunk egymás munkájába. Ő nem olyan pofátlan, mint én, hogy betoldjon sorokat, egyszerűen csak kijelöli, amit rossznak érez, és házi feladatnak kapom meg a javítást.


A probléma összesen az, hogy neki van élete és lassan, megfontoltan dolgozik, napok vagy hetek gondos munkájával lesz meg egy jelenet, én meg utána menetrendszerűen artblockot kapok és egy szót nem tudok írni napokig, aztán mire szegény kimegy egy kávéért és visszatér, már három oldalt teleírtam és még huszonöt van a fejemben.


A profi munka mellett pedig a dokumentum tele van anyázásokkal, esdeklő bocsánatkérésekkel a késésekért és vagy fél tucat paródiaátirattal, amit egyszer kéne publikálnunk is, mert nincs is annál szebb, mint amikor hulla álmosan odavánszorgok a dokumentumhoz és észreveszem, hogy Maya AZ ÖSSZES JELENETBE BELESZERKESZTETTE CROWLEYT csak mert futólag megemlítettem hogy régen szerepelt, valamint hagyott nekem pár gifet... szóval jól szórakozunk. Túlságosan is jól.

Kamane Mitsuki írta...

Millió dolláros kérdés, ez az~

Köszönöm, hogy megosztottad velem, nagyon érdekes mások tapasztalatát ilyen téren visszaolvasni. A poénos, kifigurázott részekből egy kis szösszenetet összeszedni érdekes dolog lenne. Én sokszor így is sírva röhögök rajta, szóval nagyon stílusos lett.
A munkamegosztásotok zseniális, mert tényleg nem lehet észrevenni a határokat, és annyira egész az egész, hogy az már egész. Oké, mindegy, érted~

Egyszer már nekem is volt szerencsém közös alkotáshoz, egy rövidebb (9-15 oldal, betűtípustól függően)történet képében. Hát, mit mondjak, nekünk se ártott volna néha egy értelmes munkarend. De nagyon szórakoztató volt. Mit össze szenvedtünk hónapokon át minden péntek délután... Régi, szép idők.

Köszi még egyszer~ és sok hajrá a továbbiakban is.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS