a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2012. december 1.

kismet OFF!



Sam és Dean egy olcsó kaliforniai albérlet reményében összecuccolnak az orvostanhallgató Castiellel és szabadbölcsész unokaöccsével, Balthazarral. Buzi cowboyok a könyvtárban, csirke a hűtőszekrényben (sajnos még él), állandó parti a nappaliban (csak, ha Dean mondjuk használni szeretné vagy ilyesmi), Gabriel a lakás legváratlanabb pontjain, és persze: szerelem, mindenhol.




PROLÓGUS

Augusztus 29.

- Dean Winchester. Ketten vagy?
- Ő az öcsém, Sam.
- Jó napot!
- Hmm. - Az ingatlanügynök (bizonyos Crowley) rosszalló pillantással meredt maga elé, aztán felfirkantott valamit a mappájába.
- Valami ööö... gond van?
- Megoldjuk. - Simulékony vigyorral, szélesen gesztikulált az ajtó felé. - Fáradjatok beljebb!
Dean kategorikus gyűlölete az ingatlanügynökök faja felé újabb szintet lépett. Bizalmatlanul körbepislogott, aztán a zsebébe süllyesztve a kezét biccentett Samnek, hogy induljon ő előre. Sam legalább boldognak tűnt, és hát, ez volt a lényeg.
A ház tényleg jól nézett ki; sokkal jobban, mint a lakókocsijuk, mindenesetre. Tipikus vidéki amerikai vityilló volt, tornáccal, magas homlokzattal, fehér gerendákkal és zöld ablaktáblákkal, amiket fakóra szívott a kaliforniai nap. Szinte bocsánatkérően húzódott meg a pálmafák között, mint akinek fogalma sincs, mit keres itt; legalább olyan elveszetten kansasi volt, mint a Winchester-fiúk, és Dean (rosszabbik szándéka ellenére) rögtön megkedvelte.
Ahogy belépett, só, öreg fa és forralt bor illata csapta meg az orrát, és szinte szédülten fordult körbe.
- Itt rögtön balra van a konyha – intett Crowley, és belökött egy nyekergő western-ajtót. - Minden igazi tölgy és fenyő. - A pult középen futott végig, a mennyezetről pedig különféle lábasok lógtak le. - Nagyon világos meg minden. Gondolom, úgyse fogtok főzőcskézni, szóval menjünk tovább. A fürdőszoba jobbra, tus és vécé, nem összekeverni a kettőt. Ez az előszoba, oldalt gardrób, és itt a nappali. Tágas, fényes, a kanapé pedig közveszélyesen és kéjesen komfortos. Dohányzóasztal, kandalló, zongora, ami kell, a szőnyegért nem vállalok felelősséget, de van. A franciaablakon át lehet kimenni a kertbe, de előbb ajánlott kinyitni. Ne nézzetek rám így, volt egy bérlő aki... na mindegy. És most jön a hálószoba.
Dean akkor beadta a derekát.
- Basszus, ez de rohadt kényelmesnek néz ki – sóhajtotta, ahogy belépett. Három ágy volt, az egyik a sarokban, a másik kettő az ablakok alatt húzta meg magát. Dean lehuppant a legközelebbire, az pedig kényelmesen rugózni kezdett.
- Ez itt a bökkenő. - Crowley a tollával megütögette a homlokát, és Samre sandított. - Három főre hirdettem meg, és kettőt már lestoppolt egy szabadbölcsész meg egy orvostanhallgató. Angolok, unokatesók. Amúgy rendes srácok. Talán le lehetne velük dumálni. Ha négyen vagytok, akkor csak száz dollár lenne fejenként, mindennel együtt.
- Mindennel együtt?
- Minndennell eggyütt – ejtette Crowley jól artikuláltan, és felvonta a szemöldökét. A fivérek összenéztek.
- Ötvennel olcsóbb, mint a másik hely – mondta Sam reménykedve. Dean megrázta a fejét.
- Igen, de a másik hely sokkal nagyobb. A padlás nem játszik?
- Egy üzlet bérli, festéket tartanak ott. Vagy hullákat. Sose néztem. A szerződés nem vonatkozik rá úgy sem, de figyeljetek, mi lenne, ha megkérdezném Castielt, hogy megoldható-e a négyesfogat? A kanapé kihajtható, talán lejátszhatjátok, hogy mikor ki alszik ott. Esküszöm, nagyon kényelmes. Egy pillanat türelmeteket kérem – ezzel kifordult a szobából. 
- Kit hívnak Castielnek? - dörmögte Dean, és körbenézett még egyszer. - Oké, tényleg nagyon vagány. Ha nem lennénk egymás seggében...
- Ez van a legközelebb az egyetemhez. Spórolnánk a benzinnel is.
- Na igen, de figyelj, ez kábé akkora, mint egy panel...
- Egy tágasabb panel.
- És mi van azzal, amit a reggel néztünk?
- Ott van az a parás öregúr a nyakunkba lakótársnak.
- Oké, ő tényleg parás volt, de saját hálószobával.
- Ezek egyetemisták, Dean, a korunkbeliek, tuti nem lesz belőle gáz, ha felhozunk pár havert, vagy piálunk vagy ilyesmi.
- És ha leszedált seggfejek?
Sam megköszörülte a torkát, és a sarokágyra mutatott. Az éjjeliszekrényen egy vizipia állt, mellette egy CKM és egy Biblia.
- Jó. A bölcsész a barátunk.
- Jó hírek! - tért vissza Crowley, és lecsapta a mobil tetejét. - Castiel szívesen alszik a kanapén. Akkor? Szerződünk?

Augusztus 30.

Hajnal három volt, és a harcos Nokia teli torokból üvöltötte a Carry on my wayward sont. Dean felriadt és bezuhant az ágy és a hűtőszekrény közé, majd káromkodva odébbrúgta az egyik dobozt.
- Mi'szaz? - motyogta Sam, és a fejére húzta a hálózsákot.
- Keresnek. - Dean megköszörülte a torkát, és a padlón tapogatózott a mobiljáért, amikor pedig végre meglett, hunyorogva a kijelzőre meredt. Ismeretlen szám. - Informatív... halló?
- Dean?
- Egen. - Fáradtan a tenyerébe támasztotta a homlokát. - Miben segíthetek?
- Igazából én szeretnék segíteni. Dean Winchester, ugye?
- Kijjaz? - ásított Sam. Dean eltartotta magától a telefont.
- Nemt'om. Pornós hangja van.
- Nő?
- Pasi.
- Ejha.
- Hahó, ott vagy még? - hallatszódott a készülékből. - Castiel vagyok, az ümm, új lakótársatok.
- Hello. Castiel. Igen. Vétel. Hajnal három van. Ég a ház?
- Miért égne? Figyelj, holnap... illetve már ma, ugye? Szóval mikor költöznétek át? Mert arra gondoltam, hogyha meglennétek vele nyolcig, akkor nekem csak kilencre kell a műtőben lenni, és Balthazarnak van kocsija, tehát segíthetnénk a dobozokkal, de ha mondjuk délre jöttök, akkor Balthazar úgy is ki tud menni elétek, mert még csak regisztrációs hete van, ami azt jelenti, hogy négykor kell bemennie a hökre, de én addigra pont végzek, és csak fél nyolckor megyek karitászra, tehát ahogy nektek kényelmes. Csináltam puszedlit.
- Puszedlit.
- Kipróbáltam az új sütőt. Nem baj, ugye? Nem vagytok allergiások rá, vagy ilyesmi?
Dean ismét eltartotta magától a telefont.
- Az akcentusa olyan tiszta, mint a desztilált víz – morogta, Sam pedig a párnájába röhögött.
- Hahó? Dean?
- Igen, itt vagyok. Figyelj... idáig csomagoltunk, meg miszar, majd ööö, amúgy majd a lakókocsival megyünk.
- Ó! Van egy lakókocsitok? Nahát! Mint a filmekben.
- Hát pont eladtuk a lakbér miatt, de addig még a miénk hogy átcuccoljunk vele, érted, szóval kösz, de... kösz de tökre... tökre hiába keltettél fel, Cas.
- Aludtál?
- Igen. Szoktam.
- Ne haragudj. Akkor majd, nos, holnap. Igazán örülök, hogy beszéltünk, Dean.
- Aha. Szuper. Csá. - A Nokiát nekihajította a mosogatónak, és a térdére hajtva a fejét felnyögött.
- Próbálj meg pihenni – ásított Sam, és a másik oldalára fordult. Az aluminiumfalak ijedten felnyikordultak.
- Majd azokban az ágyakban, haver... mind a háromban...
- Amúgy jó fej?
- Ki? A brit buzeráns, aki felriaszt a puszedlijával? Ja. Öribarim lesz. Kuss és alvás, Sammy.

Egy álomtalan éjszaka és egy hosszas pakoljunk-e-az-Imaplába-nem-nem-soha veszekedés után

Balthazar pontosan olyan brit és pontosan olyan homokos volt, mint azt Dean jó előre elképzelte magának. (A képzeletében a két fogalom amúgy is szinonimaként szerepelt.)
- Fiúk – dorombolta a srác, és szélesre tárva a karjait megingott kissé. - Miért nem hívtatok? Gyertek be, van söröm, rendes, normális, ír söröm, nem ez a szar, amit ti isztok. A munka várhat! - Kezet nyújtott. Puha bőre és erős szorítása volt. - Balthazar Divine. Hess be!
Engedelmesen követték a nappaliba, és némán belesüppedtek a kanapéba.
- Ha mázlink van, csak metroszexuális – szűrte a fogai közt Sam, amíg lakótársuk kiperdült a konyhába és visszatért három barna üveggel.
- Beszéljük meg a legfontosabb szabályokat, fiúkák. Látjátok ezt a sálat a nyakamban? Amíg ott látjátok, addig nincs semmi baj, de ha a kilincsen függ, akkor á-á, mert nővel vagyok.
A testvérek titokban összekoccintották az öklüket.
- Ez a szerelem és szenvedély szent sálja – folytatta Balthazar áhitatosan, aztán az arcához szorította és mélyen beszívta az illatát. Akkor és ott vált teljesen és visszavonhatatlanul egyértelművé, hogy valami mást is szív. - Na de ne csak én csacsogjak! A gülüszemű azt mondta, hogy jogászkodsz, igaz, Samuel?
- Sam. Most kezdem a Stanfordot. - Nyelt egyet, aztán megpróbálkozott egy bíztató vigyorral.
- És Dean? Te mi jóban sántikálsz?
- Autókat szerelek. - Vállat vont. - Valakinek azt is kell.
Balthazar kurtán bólintott, és beállt egy kisebb, de annál kínosabb csend.
- Aztán... Amerika? - kérdezte végül Sam, és a kezét tördelte.
- Tessék?
- Hát hogy miért... ide.
- Ó, tudod te, hogy jó hely, mindenki tudja, és hát istenem, Kalifornia, mármint, Kaliforna, srácok! Ki kellett próbálnom. - Rövid ritmust dobolt a karfán. - Amúgy Cassie ötlete volt. Mármint hogy jót tenne nekem a levegőváltozás, és hát ide nyertem végül csereévet, ő meg jött utánam, tudjátok, hogy ne csináljak semmi hülyeséget. Ő már csak ilyen rendes arc. Amúgy a legkisebb tüncimókus a családban, mármint azon az ágon.  Van egy szakajtó testvére, és a bátyjai eléggé balhéztak, értitek.
Nem értették, de nagyon próbáltak úgy tenni. Még az újabb kínkuss beállta előtt szerencsére kaparászást hallottak az ajtón. Dean unottan odafordult, aztán összerázkódott, ahogy berúgták a bejáratot. Castiel a hóna alatt két dobozzal és a szájában egy bőrtáskával állt ott, aztán botladozva belépett. Riadtan körbenézett, aztán éteri-kék szemei megállapodtak Deanen, és elmosolyodott, már amennyire a táskától tudott, majd átadta neki a D. – TANKÖNYVEK feliratú dobozt (amiben suttyomban pornómagazinok voltak), Sam pedig az S. - TÉNYLEG TANKÖNYVEK jelzésűt kapta.
- Már itthon is vagy? Drágáim, ismerkedjetek meg a kedvenc kuzinommal, ő itt Castiel Ga...
- Ö'vvendek – mordult fel a férfi, fenyegető pillantással sújtva Balthazart, majd visszafordult a fivérek felé, és a táskát gyorsan a hóna alá vágva kihúzta magát. (Még így is alacsony volt, mármint a többi langalétához képest.) - Kimegyek a többiért is.
- Ja, kösz, nem kell – vigyorgott rá Sam, mire ő hirtelen felé fordult.
- Nem jelent problémát – közölte szárazon, és sarkon perdült.
- Höh! - Dean hosszan utána bámult, és felvonta a szemöldökét. - Mindig ilyen?
Balthazar fanyar arccal húzott a söréből.
- Ilyenebb.
kismet OFF!


Szeptember 7.

Dean és Sam a hátsó kertben üldögéltek. A kert aggasztóan ronda volt. Megfáradt pálmafák dőltek a kőkerítésnek, a borostyán bizonytalan kacsokkal kapaszkodott előre, az egzotikus virágok pedig úgy döntöttek, nem hajlandóak megélni ezen az éghajlaton. Középtájt volt egy gödör, fekete fóliával befedve, amibe téglákat hajigáltak, és ami talán egy minimedence akart lenni, mielőtt meggondolta magát. A fű vadul és alattomosan nőtt – közel egy hét telt el, de egyikőjük sem találta meg a fűnyírót. Nem keresték valami lelkiismeretesen, de legalább megpróbálták.
A tornác viszont kellemes volt a csíkos kempingágyakkal és az üvegasztalkával, amin némi rizikóval pont elfért egy karton sör. A lába billegett, de amióta kitámasztották Balthazar Szanszkrit kapdelőjével, tizenkettőből csak egy üveg végezte a földön.
- Szóval, benyomások? - kérdezte Dean, és nagyot húzott a Guiness-ből. Sam megvonta a vállát.
- Nem tudom. Nem hajítottak rögtön a mély vízbe, szóval majd meglátjuk. A professzorok jó fejek, és nem az összes hallgató teljesen pszichopata.
- Merev seggek? Apuci kedvencei?
- Van itt minden.
- Csajok?
- Elszórtan, de láttam egy-két szimpatikusabbat is.
-  Ne felejtsd el, az én ágyam...
- A te ágyad, igen.
- Kizárólagosan. - Hátradőlt, és felhunyorgott a derült, koraesti égboltra. Elgondolkozva mondta: - Szerintem akkor hozd ide őket, ha Dr. Szexi nincs itthon.
- Ki, Castiel? Mert?
- Mert meglátják, és akkor annyi. Szerintem ő olyan, hogy besétál valahova, és mondja, hogy „szívsebész vagyok”, és a nők máris hozzávágják a bugyijukat.
- Kardiológus? Máris szakosodott?
- Szerintem idősebb, mint aminek kinéz.
- Mondjuk a borosta azért... - tűnődött Sam, és megsimogatta az állát, aztán Dean-hez fordult. - Szerinted szexi? - vigyorgott.
- Nemt'om, srác vagyok, honnan tudjam? De a csajok erre a típusra gerjednek, nem? Hű, komoly, férfias, de bazi kék szemekkel meg azzal a kisfiús nemtommivel, mindennel.
- Biztos van valami barátnője Angliában.
- Aha. Ja. Erre nem gondoltam.
- Neked amúgy hogy megy az álláskeresés? Akadt valami?
Dean legyintett, és kényelmetlenül fészkelődött.
- Amelyik műhely visszajelzett, az tele van. De majd csak lesz valami. Két hónapig még simán húzzuk, meg ott vannak a megtakarítások, és az ösztöndíj. Te ne törődj semmivel, Sammy. Te csak tanulj. Érted csinálom az egészet. - Vállon veregette, aztán a keze ott maradt. Sam szégyellősen elmosolyodott, pont úgy, mint kölyökkorában, és leszegte a fejét. Ezek az érzelmes, testvéries pillanatok általában a biztos előjelei voltak annak, hogy Castiel másodperceken belül beállít. Az időérzéke legalább olyan rossz volt, mint Balthazaré, és úgy tűnt, ez alkalommal összehangolták.
- Csináltam limonádét – bukkant fel Castiel, és a fatálcát gondosan a sörök tetejére helyezte. Balthazar egy színes szívószálon csámcsogva lépkedett mögötte, aztán nagyot nyújtózott.
- Gyönyörű ez az este! Baromi ronda a kert.
Castiel előhúzott egy szalvétát a mellényzsebéből, és gondosan megtörölte a kezét.
- Lenyírom a füvet, ha megtaláljuk a fűnyírót.
- Ha elég nagyra nő, nekimehetünk macsétával – vetette fel Dean. - Szabadalmaztatott módszer.
Castiel elismerően nézett rá, Balthazar viszont tiltakozva rázta a fejét.
- A koncepcióval van a bajom. Ha bármivé alakíthatnátok, mit kezdenétek vele? Én csinálnék belőle egy hedonista gyönyörkertet. Háremhölgyek mindenhol. Gondoljátok el. Bikiniben.
- Vagy csinálhatnánk egy tavat, sziklakerttel – vetette közbe Castiel. - Akkor lennének csiborjaink.
- Csiborjaink? - kérdezte Sam, Balthazar pedig vigyorogva megpaskolta unokatestvére arcát.
- Szereti nézni a bogarakat a szerencsétlen. Te mit kezdenél a kerttel, Sam?
- Nem tudom. Tarthatnánk kutyát.
- Azok hűséges jószágok – bólogatott Castiel, Dean pedig felmordult.
- Nincs kutya!
- A te álomkerted milyen, drágám?
- Nekem mindegy. De én itt szoktam szerelni, meg Sam is ki tud ülni ide tanulni.
- Miért nem szerelsz a garázsban?
- A garázsban ott áll két autó. A tied egy hete.
- Mert nem tudok kiállni, amíg benn állsz az Impalával.
- Akkor szólj rám, ember!
- Lehet, hogy a garázsban van a fűnyíró – motyogta maga elé Castiel, és vágyakozva átnézett a válla felett.
- Azt mondom, osszuk fel négy részre! - csapta össze a tenyerét Balthazar, Dean pedig gúnyosan felhorkantott.
- Az jó lenne! A csajaid jöhetnek hozzám autót mosni, de megnézem, mi lesz, ha Sam kutyája áttör a gyönyörkertedbe Cas lényeivel együtt!
- Túl kicsi, hogy felosszuk – értett egyet Castiel, aztán elindult a garázs felé.


Szeptember 13.


Frissen őrült kávé és feketetea illata töltötte meg a kora hajnali levegőt. Castiel a csípőjével puhán belökte a hálószoba ajtaját, és egy csurig telt bögrével a kezében a békésen szunnyadó Balthazarhoz lopakodott.
DEAN: kezdődik!
A Winchester testvérek összelopkodták az összes párnát a házból, és most igazságtalanul kényelmes ágyaikban heverve írogattak egymásnak Androidon. Egy koppanásszerű hang jelezte, hogy Sam megkapta az üzenetet, aztán elfoglalták szokásos, alig feltűnő nézőpozíciójukat a járulékos semleges arccal.
- Ébredj, Balthazar – suttogta Castiel, és az éjjeliszekrényre tette a bögrét, ügyesen elhajolva unokafivére vak karcsapási elöl. - Szemináriumod van.
-  Haggyáaludnom!
- Nem kéne többet hiányoznod.
- Ész’eseveszik – dünnyögte Balthazar, és a fal felé fordult. - Ma nem megy, Cassie. Nemvagyokjól.
- Aha. - A férfi finoman felvonta a szemöldökét, de az arca máskülönben olyan semleges és nyugodt volt, mint mindig. Balthazar fél szemét kinyitva gyorsan végigmérte, aztán sértetten közölte:
- Téllegnemvagyokjól.
- Szeretnéd, hogy megvizsgáljalak?
- Eszedbesejusson. Az alváshiánytól, attól vagyok én rosszul. Jajdenagyonrosszulvagyok. Húzzel. Kávéthagyditt.
- Fel kell kelned.
- Te ezt nem értheted!
SAM: igaza van. te már láttad aludni cast?
DEAN: nem. de van az a flanelpizsamája + a drágán kinéző köntös
SAM: enni se szokott
DEAN: de főzni igen

Az üzenetek láncolata ismét megszakadt, és egy darabig némán meredtek a kijelzőre. (Balthazar közben már a padlóra csúszva agonizált.)
Kétségtelen, Castiel szeretett főzni. Talán tudott is, de egyik lakótárs sem értett egyet abban, hogy mennyire. Deant személy szerint az őrületbe kergette azzal, hogy képes volt a barbecue-nak félretett csirkét tejben megfőzni és zsályával ízesíteni á la Jamie Oliver, aztán rizst és salátát készítve hozzá négy adagra porciózta, felcímkézte és a hűtő gondjaira bízta, egyetlen szó nélkül. És ez így ment minden nap: a közösen megvásárolt hozzávalókból alattomosan rittyentett valami bonyolult ételkölteményt, és Deannek egyszerűen nem volt szíve rászólni, hogy a kajapénzt részéről inkább hamburgerre fordítaná. Sam méltatta azért, hogy maga süti a kenyeret és ügyel a helyes táplálkozásra, aztán hosszú perceken át bámulta a sütőtöklevest a fridzsiderben és azt motyogta maga elé, hogy „erős vagy, Sammy”. Balthazar szeretettel beszélt a reggeli pirítósról és az esti édességekről, ebédidőben viszont hosszú órákra eltűnt, és amikor hazaért, látványosan kidobott pár papírtányért a kukába.
SAM: egyszer mondjuk rajtakaptam egy pizzával
DEAN: pont azzal?
SAM: aha, tévézett és ette
DEAN: akkor még se vámpír. kár.
- Szállj már le rólam! – vonyított Balthazar az ágy alól. – Nincs jobb dolgod, ember?
- Ha egy újabb órát mulasztasz, megvonják az ösztöndíjadat, és mehetsz haza.
- Nem megyek haza! Itt maradok! És ez egy szabad ország!
- Zöldkártyád van? – kiabált oda Dean, és szélesen vigyorgott. Balthazar hozzávágott egy párnát.
- Főállású álláskeresőnek lenni könnyű, baz’meg, én meg hülyére tanulom magam, és hol a hála!? A gondolataim meg fogják váltani a világot. Értelmiségi vagyok. Pihennem kell! De tudjátok mit? Már mindegy. Már minden mindegy. – Megragadta a kávéját, odébb lökte a földön guggoló Castielt, és sértetten elviharzott.
SAM: mai szappanopera 10/10
SAM: szerinted?
DEAN: főállású álláskereső a faszom
SAM: azt prostitúciónak hívják


A ház furcsán üresnek tűnt Sam nélkül. Dean fel-alá sétált a nappaliban, elunta, és a kanapéra heveredett, aztán úgy döntött, borotválkozik egy jót.
Castielt ott találta a fürdőszobában: épp a zuhanytálcát sikálta, komoly arccal, könyékig feltűrt kardigánban. A mobiljáról egy Florence + the Machine szám szólt. Dean egy darabig az ajtófélfának dőlve figyelte, aztán azt mondta:
- Tudod, nem kell ám ezt csinálnod.
Castiel felnézett rá, aztán visszafordult a munkájához.
- Mire gondolsz?
- A takarításra. Ha csak nincs tisztaságmániád.
- Nincs tisztaságmániám.
- Vagy kényszercselekvés. Ilyesmi.
- Csak takarítok.
Dean karba fonta a kezét.
- Igen. És mindig csak te takarítasz. Mindannyian nagyfiúk vagyunk már, el tudunk pakolni magunk után, hidd el, te meg folyton mosogatsz, meg söpörsz, és az oké, hogy kimosod a mi ruháinkat is, de muszáj kiteregetned, meg összehajtogatnod, meg beletenned a szekrénybe? Tőlem Balthazarral játszhatod a dedót, meg az odáig oké, ha segíteni akarsz, de ez már sok.
Castiel kicsavarta a szivacsot, és azt motyogta:
- Én vagyok a rangidős.
- Ja, elég idős vagy hozzá, hogy szülői felügyelet nélkül bekaphasd a faszomat. Mennyi vagy, Matuzsálem?
- Huszonnégy.
Dean felhorkant.
- Üdv a klubban!
- Mi a baj? Nem láttalak még ilyen zaklatottnak. Bántott, amit Balthazar mondott a reggel?
- Meg a kurva anyád! – Az ajtóba öklözött, aztán kivonult a kertbe edzeni.

Amikor bűnbánóan visszasomfordált, Castiel a nappaliban ült, és nehéz, rongyos könyveket rakosgatott különböző kupacokba. A dohányzóasztal elesetten nyöszörgött a súly alatt.
- Héj. – Megköszörülte a torkát. - Mit csinálsz?
- Balthazar ezeket még Cambridge-ben kölcsönözte ki. Megpróbálom visszajuttatni postán. – Mélyet sóhajtott, és barna csomagolópapírba tekert pár vastag kötetet. Olló, cellux, kenderzsineg. Dean zsebre tett kézzel figyelte, ahogy lendületesen felírja a címet. Cirádás, apró betűi voltak. – Arra gondoltam, hogy ma beiratkozom az egyetemi könyvtárba a gyakorlatom után.
- Ühüm.
- Ha kell neked onnan valami, csak szólj.
- Lehetne, hogy nem csináljuk ezt?
- Most mit?
- Ezt a diplomás-leszek szarságot. Hogy mennyire értelmiségiek vagytok. Felfogtam, oké? Nem kell folyton leerőltetnetek a torkomon, hogy mennyire előttetek a jövő meg minden.
- Azt hiszem, félreérted. – Castiel lerakta a tollat, és közelebb lépett hozzá. Dean automatikusan hátrált, de ő finoman megragadta a csuklóját. – Tudnod kell, hogy szerintem csodálatos, amit csinálsz. Soha nem láttam még olyan gyönyörű kocsit, mint a te Impalád. Látszik, hogy szeretettel és hozzáértéssel viseled a gondját. Szerintem kiváló szakember lehetsz, és nagyon becsülöm, hogy hajlandó vagy ilyen áldozatot hozni az öcsédért, és dolgozni, amíg ő tanul. Nem sok testvér lenne képes erre. Ti kivételesek vagytok. – Félrebiccentett fejjel bámult rá, Dean pedig zavartan elvigyorodott.
- Jó. Oké. Kösz. Ööö, elengedsz?
- Persze. Hogyne. Bocsánat.
Dean hátralépett, és megdörzsölte a kezét. Castiel szinte ábrándozva folytatta:
- Vagy harmadszorra olvasod újra azt a Jesse James-es könyvet. A katalógusban kalandregények is vannak, szóval gondoltam, talán érdekelhet.
- Ja? Ööö. Igen. Ha van valami vadnyugatos. Vagy amiben démonok vannak.
Castiel komolyan bólintott.
- Utána nézek.
- A könyveinket majd Bobby utánunk küldi. Ő… ő olyan, mintha az apánk lenne. Volt, hogy nála laktunk.
- Értem.
- A lényeg, hogy most tényleg kifogytam. Sam is csak a tankönyveit hozta el, és azokból egy szót sem értek. – Bizonytalanul felnevetett, Castiel pedig halványan elmosolyodott.
- A legjobb lesz, ha indulok.
- Persze. Igen. Kösz. Tényleg. És bocs hogy… tudod.
- Semmi baj.
- Csak agyfaszom van.
- Erről a betegségről még nem hallottam. Olyasmi, mint a migrén?
- Nem, ez egy kifejezés.
- Ó. Kulturális különbségek.
- Hát igen.
- Tényleg megyek.
- Persze.
Nem mozdult. Dean még utoljára rávigyorgott, aztán kimenekült a kertbe.

Szeptember 15.


- Nem tudom nem észrevenni, hogy te A Könyvet olvasod – somolygott Balthazar. Dean beszamárfülezte, hol tart, és a borítóra meredt.
- Annie Prolux „Közel s távol - wyomingi történetek”. Mér, ez ilyen híres?
- Hol tartasz? – vigyorgott a férfi, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. Dean kifújta a levegőt, és csekkolta a tartalomjegyzéket.
- Az utolsó novellánál. „Brokeback Mountain – Túl a barátságon.”
Balthazar nem bírta tovább. Vinnyogó, harsány, kárörömtől torzult röhögéssel összegörnyedt és a térdét a homlokának szorítva, zihálva kérdezte:
- Ezt… ezt hozta Cassie a könyvtárból? Ezt tudta hozni?
- Most miért? – kérdezte Dean sértetten. – Volt benne egy sztori egy megnyúzott marháról, ami az országúton kísért. Tök jó volt. Meg a stílus is nagyon tetszik. Ezt hallgasd… - Helyezkedett egy kicsit a fotelben, megköszörülte a torkát, aztán vidám estimese tónusban olvasni kezdett: - „’Bőven lefagy a segged, mire kialszik a tűz. A sátorban már csak jobb.’ ’Én aztán nem érzek semmit se’, mondta, de azért bemászott a ponyva alá.”
- És pont itt tartasz – lehelte Balthazar áhítatosan.
- Kuss már! Az a szitu, hogy a srácok elmentek cowboykodni a hegyekbe. Na szóval, „bemászott a ponyva alá, lerúgta a csizmáját, és egy darabig elhortyogott magában a pokrócon, de aztán felriasztotta Jacket a vacogásával. ’Az Isten szerelmére, hagyd abba a cidrázást és gyere ide. Elég nagy a hálózsák kettőnknek is’, morogta Jack idegesen, az alvástól rekedtes hangon. A hálózsák tényleg elég nagy volt, meleg is, puha is, és nagyban hozzájárult kapcsolatuk elmélyítéséhez. Ellis elég nyakas volt akár kerítésjavításról vagy pénzügyekről volt szó, és így azt sem tűrte csak úgy, amikor Jack megragadta a kezét és merev farkára szorította-aaa-aahh?!”
Balthazar talpra pattant és boldogan tapsolt, aztán kitépte a könyvet Dean ujjai közül.
- „Ennis úgy rántotta el a kezét, mint aki tűzbe nyúlt” – zengte teátrálisan, míg Dean szitkokkal és apróbb berendezési tárgyakkal bombázta. – „Letérdelt és kicsatolta az övét, letolta a nadrágját, négykézlábra taszította Jacket és egy kis olaj meg némi nyál segítségével beléhatolt…”
- Srácok, mi van itt? – hajolt be Sam a verandáról, a füle mögött egy ceruza, a hóna alatt a jegyzetei. Egy alattomos távkapcsoló homlokon találta Balthazart, és Dean kimarta a kezéből a könyvet.
- Erről soha többé nem beszélünk! – ordította fülig vörösödve, becsapta, aztán a zongora tetejére hajította.
- Ez nem a Túl a barátságon?
- Sammy, te ezt miért tudod?
- Heath Ledger játszotta a főszerepet a filmben – motyogta maga elé. – Tudod. Joker.
- Te végignézted?
- Miatta elkezdtem. Eddig a jelenetig jutottam.
- Srácok – rötyögött Balthazar -, ha érdekel titeket, mi lett a vége, szívesen elmesélem!
- Erről soha többet nem beszélünk! – ismételte meg Dean, és a nyomaték kedvéért odébb rúgta az asztalt.
Az univerzum egészen este tízig vette komolyan a fenyegetését, amikor is Castiel visszajött az ételosztásról, és gyengéden felemelte a kötetet.
- Nocsak, már ki is olvastad?
Dean egy pillanatra elszakadt a Super Bowl ismétléstől, aztán elhalóan felnyögött.
- Igen. Kösz.
- Milyennek találtad?
- Tetszett. A vége nem. – Egy maroknyi popcornt tömött a szájába, Castiel pedig elgondolkozva végighúzta a mutatóujját a gerincen.
- Lehet, hogy én is elolvasom. Azt hiszem, benne hagytál egy szamárfület. – Felcsapta a könyvet, kiegyengette a gyűrődést, aztán egy pillanatra ledermedt. – jé… „merev farkára szorította…”
- Na jó, tudod mit? Kuss! Ez irodalom. És ha két haver meg akarja döngetni egymást, akkor megtehetik, mert ez egy ilyen ország, és ha nem tetszik, akkor menj homofóbnak Oklahomába! Itt azt csinálnak a buzi cowboyok, amit akarnak!
- Ez becsülendő – biccentett Castiel, és a kezében fogva a könyvet a konyha felé indult, aztán menet közben hirtelen meggondolta magát, és gyorsan letette a kandallópárkányra. Bizonytalanul Deanre pillantott, ő pedig gyorsan elkapta a tekintetét.
- Nem végig melegpornó – motyogta. – Én nem olvasok olyat.
- A fülszöveg szerint Pulitzer-díjas a szerző.
- Jó neki.
- Témaváltás?
- Ne kérdezz rá direktbe, csak hívd fel a figyelmemet a vacsorára a hűtőben.
- Van vacsora a hűtőben.
- Tényleg? Szuper!


Október 19.

Dean a zsebébe süllyesztette a kocsikulcsot, és körbenézett.
- Ezt a szerelmespárt ismerem – bökött Castiel és Balthazar kettősére -, azt nem.
- Ő a barátnőm, Jess.
A szőke lány gyorsan felpattant Sam öléből. Testhezálló Hulkos pólót és farmershortot viselt.
- Hello, Dean! Örülök, hogy végre találkoztunk.
- Szia Jess. Dean Winchester. Nem is tudtam, hogy jössz. – Vetett egy vádló pillantást Samre a lány válla fölött, aki védekezően feltartotta a kezét. Jess adott neki három puszit. Olyan illata volt, mint a vattacukornak és mint Sam arcszeszének.
- Bocs, hogy csak így betörtem, a koleszban elment a wifi. Letöltjük a Prometheust, és rendelünk pizzát.
- Ja, nem gáz. A Prometheus, az gáz. Megnéztük Sammel kertmoziban, egy istencsapása volt.
- Én is láttam már, de Sammel még nem. Az egyik kedvenc filmem.
Dean nyelt egyet.
- A Nyolcadik utas a halál tényleg király volt. Ez ööö… nem. Bocs.
- Semmi baj. Sam mondta, hogy nem vagy ilyen sci-fis.
Kínosan vigyorogtak egymásra. Balthazar felnyögött a háttérben, és ez végre indokot adott Deannek, hogy félrefordulhasson.
- Muszáj itt buzulnotok? Éppen beégek Sam csaja előtt, ez életem nagy pillanata!
- A masszázs nem buzis! – tartotta fel a mutatóujját Balthazar. – Komolyan ki kéne próbálnod. Cassie-nek aranykeze van.
Aranykezű Castiel fintorogva körözött a tenyerével Balthazar vállán. Időről-időre az ölében fekvő jegyzethalomba pillantott.
- Kösz, inkább nem.
- Megengedtem neki, hogy hazahozza azt a hullát, ha cserébe rendbemasszázsolja a kurva vállam. Tisztára be van akadva.
- Hogy micsoda?
- Szerintem meghúztam…
- Milyen hullát!?
- Nem hulla – motyogta Castiel. – Nem egy egész hulla, csak egy torzó.
- Ez legális?
- Igen. Operálok.
- Hol fogjuk tartani?
- Az én hűtőládámban – jelentkezett Balthazar, aztán fészkelődött egy kicsit. – Kicsit lejjebb, Cassie. Ott-ott, igen-igen.
- Isten hozott a családban – fordult vissza Jess felé, aki a zavartan felnevetett. Sam, a Nap Hőse, felpattant és összeütötte a tenyerét.
- Ki éhes? – vigyorgott. – Együnk valamit!
- Rendeljük meg a pizzát! – Jess félénken belékapaszkodott, Sam pedig gyors puszit nyomott a homlokára.
- Rendeljetek ünnepi adagot, bejeltennivalóm van. – Dean körbenézett. Sajnos mindenki rá figyelt. Utálta ezt az érzést. – Ööö, lett munkám.
- Ez tényleg remek hír – bólintott Castiel, Sam pedig berántotta a Nagyölelésbe.
- Basszus, Dean, és ez még miért nincs az üzenőfalamon vagy valami?
- Mert nekem van életem, kockafej! Amúgy csak egy ilyen átmeneti izé. Besegítek egy építkezésnél.
- Azt hittem, autószerelő vagy – vonta fel a szemöldökét Balthazar. – Van hozzá képesítésed?
- Lemalterozni pár kurva téglát? Van.
- Bontsunk pezsgőt! – Sam eltolta magától, és fültől-fülig vigyorral bámult rá. – Basszus, ember! Te vagy a kedvenc bátyám, tényleg.
Dean halványan rámosolygott, és megveregette a jessmentes vállát.
- Szerintem nincs itthon pezsgő – tűnődött Castiel. – Azt hiszem, elugrom a boltba.
- Megyek veled. – Dean felkapta Castiel ballonkabátját, ami a zongoraszéken hevert, és felé hajította.
- Igazán nem kell. Ez a te ünnepi pezsgőd.
- Lazán átbasszák a boltban az angol fejedet. Gyere. Mindjárt jövünk, srácok.

Egy darabig szótlanul baktattak egymás mellett a parti ösvényen, zsebre dugott kézzel. Az óceán lustán nyújtózott a ködbe, az esti szél felkavarta a homokot és a pálmafák lombját rezegtette.
- Minden rendben? – kérdezte Castiel. Dean odébb rúgott egy kavicsot, és megrázta a fejét. – Ha ez bánt, szerintem Jessica igenis kedvel téged.
- Nem, csak… nem.
- Tehát Sammel van a gond?
- Nem sok közöd van hozzá.
- Persze. Elnézést.
Dean a szeme sarkából rásandított, aztán megesett rajta a szíve.
- Kettejükkel van a gond – vallotta be, aztán a félreértések elkerülése végett hozzátette: - Mármint nem mintha ő lenne az első barátnője vagy ilyesmi, de érted. Ez most tényleg komoly.
- Nekem is úgy tűnik.
- Meg lestalkoltam a csajt Facebookon, és tökéletesen összeillenek – folytatta Dean belelendülve. -  Ugyanazt a béna zenét hallgatják, nézik a nerd filmjeiket meg olvassák azt a csomó hülye képregényt, amiket én még csak meg sem tudok különböztetni egymástól, és akkor itt van az, hogy régen mi szerettük mindig ugyanazt, a hamburger volt a kedvenc kajánk és a Fanta a kedvenc italunk és a velociraptor a kedvenc dinónk, most meg olyan, mintha nem is ismerném. A saját öcsémet. Aki a kibaszott mindenem. – Halkan felnevetett.
- Ami köztetek van, az igazán különleges, és senki nem veheti el tőletek – mondta Castiel komolyan. - Az én testvéreim nem ilyenek. Szerencsések vagytok. Áldottak. Nem az ilyen dolgok kötnek össze két embert, Dean, mint a filmek meg a könyvek. Nem igazán. Ami számít, az legyen azonos.
- És szerinted mi az, ami számít?
- Például ez. – Castiel körbemutatott. – A naplemente, amit úgy szeretsz nézni, és a hosszú tengerparti séták, amikor a hullámokat hallgatod. Ezek nekem is fontosak, az alkonyat és az óceán. Azt hiszem, ez titokban barátokká tesz minket.
Dean gyengéden elmosolyodott.
- Nem csak titokban. – Megveregette a vállát. – Tényleg barátok vagyunk.
- Ennek igazán örülök. – Felnézett rá. A szeme kékebb volt, mint az esteledő égbolt és az azúr vizek, és Dean egy pillanatra elveszett a tekintetében, aztán Castiel félrefordult, és maga elé meredt. – Sammel befejezitek egymás mondatait, sőt, egymás gondolatait. Apróságnak tűnik, de ugyanazzal a mozdulattal ültök le a kanapéra, és ugyanúgy alszotok, és van az a nézésetek... egyszerűen ti vagytok a Winchesterek. Ketten a világ ellen.
- Olyan hamar nőtt fel, tudod. Az egyik pillanatban még tiszta béna és beleesik a konténerbe fogócska közben, most pedig egyetemre jár, és teljesen bele van zúgva ebbe a csajba, és nem tudom… nem tudom. – Összébb húzta magán a dzsekit. – Egész életünkben úton voltunk. Végig. Mindig éppen mentünk valahová, és most meg elméletileg megérkeztünk, és én csak egy másodpercre álltam meg, ő pedig futott tovább és elrohant mellettem. Egy házban lakunk, egy kibaszott házban, nekem pedig munkám van. Mikor történt ez? Mintha valamit elszalasztottam volna, mintha lekéstem volna valamit, ami pedig fontos volt.
Castiel megtorpant, Dean pedig felnézett. Az italbolt előtt álltak. Bementek, és vettek két üveg pezsgőt. Hazafelé nem beszéltek.


Október 31.

- Hé, ööö, el tudnád kérni Castől a sztetoszkópját?
Dean leállította a filmet, amit éppen nézett, és a laptopja fölül a kezét tördelő Samre meredt. Kimérten vett egy darab chipset az ölében pihenő tálból, ráharapott, aztán tele szájjal kérdezte:
- Mer téged mi gátol meg benne?
- Egy kicsit félek tőle, és szerintem rád hallgat.
- Félsz tőle?
- Ne felejtsd el, hogy én végignéztem, mit művelt azzal a torzóval. – Megdörzsölte a homlokát, aztán bepróbálkozott egy könyörgő vigyorral – Deeean.
- Jól van, jól van. De amúgy rendes srác. Sokat mosolyog.
- Csak akkor mosolyog, ha veled beszél.
- Szart. Ezt még végignézem.
- Ööö, sürgős lenne.
- Mer mér lenne sürgős?
- Tudod, van ez a halloweeni parti.
- Amire én is megyek, hja. – Büszkén megpendítette a sarkantyúját. A cowboyjelmez további kiegészítői még az ágyán hevertek, de a westerncsizmát megelőlegezte magának.
- Na, Jess kitalálta, hogy nővérke akar lenni, és hogy akkor én legyek orvos.
- Nem mondtad neki, hogy Te Meg Jaj A Halloween?
- Nem akarok ünneprontó lenni, és elé kell mennem a kollégiumba, és akkor meg jó lenne, ha már nálam lenne a cucc. Az Impalát…
- …nem viheted el. De a sztetoszkópra rákérdezek. – Lehajtotta a laptop fedelét, és ráérősen kiballagott a nappaliba. Castiel három bögrényi kávé között ült reménytelenül kócosan, a tankönyvei pedig befedték a padló teljes felületét öt méteres körzetben.
- Hello, miért nem a kanapén vagy?
- Balthazar üzekedett rajta – motyogta, aztán némileg mániákus pillantással felnézett rá. – Mit szeretnél?
- Kölcsönkérni a sztetoszkópodat Samnek a halloweeni partira, mert neki puncija van és egyedül nem meri.
- A táskámban találod. Köpenyt sikerült szereznie? Van egy csoporttársam, aki körülbelül olyan magas, mint ő, rákérdezhetek.
- Kösz, az jó lenne. Amúgy ööö… Cas?
- Tessék?
- Te nem jössz? A partiba. Be tudlak juttatni.
Castiel megrázta a fejét, aztán reményvesztetten rebegte:
- Tanulnom kell.
- Ugyan már. Ez Halloween! Balthazar teljesen odáig volt érte, hogy az Államokban halloweenezhet. Öt kertipartiba hívatta meg magát.
- Tudom, dicsekedett vele. Az én családom nem igazán szokta megtartani ezt az ünnepet.
- Aztán ki nem szarja le? A világ másik végén vannak.
- Nagyon köszönöm, Dean, de azt hiszem, ezt most talán inkább kihagynám.
- Te tudod. – Megvonta a vállát, és grimaszolt.

Hajnal ötkor esett haza. Castiel menet közben bázist vert az egyik fotelen, a kávésbögrék mellett pedig üres red bullos dobozok jelentek meg.
- ’Stét! – Dean megpöckölte a kalapját, és lerogyott a kanapéra. A lábát feldobta a dohányzóasztalra.
- Milyen volt?
- Már majdnem józan vagyok. Csomót ittam. Sörpipa, érted. Egyetemisták. Add össze a kettőt. Őrjöngtem, táncoltam, hülyültem, azt hiszem, el is törtem valamit. Volt két csaj, egy angyalka-krampusz páros, nem semmi leszbishowt nyomattak. Aztán megdugtam őket. Csak kétszer nyitottak ránk. Bunyóztam egy zombival, de csak hülyültünk, és beleestem a medencébe, és tapiztam valami sellőt. Szóval jó volt.
- Még sem tűnsz valami vidámnak.
Dean fintorgott, és lerúgta a csizmáját.
- Tudod, mindig hülyeségnek tartottam azt a kifejezést, hogy valakinek röntgenszemei vannak, mert ne már, de neked szerintem tényleg. Nem, tényleg nem vagyok boldog. Tudod, csak úgy éreztem, hogy baromira semmi keresnivalóm ott, pedig én voltam a buli lelke. Csak aztán az ember tök egyedül érzi magát. És iszik. – Hátrahajtotta a fejét, és mélyet sóhajtva lehunyta a szemét. Hallotta, ahogy Castiel félreteszi a jegyzeteit, és az egyik bögre megadóan felborul.
- Meséld el, milyen volt Sammel utazgatni.
- Aha, és ez hogy jön ide?
- Akkor boldog voltál, nem?
- Mmm. Elég hosszú sztori.
- Meséld el, ami eszedbe jut.
- Tényleg érdekel?
Castiel előre görnyedve ült a kötött kardigánjában, a kezeit úgy kulcsolta össze, mint aki imádkozik, és olyan átható figyelemmel fordult felé, amit Dean még soha nem tapasztalt. Elismerése jeléül a fejébe nyomta a cowboykalapját, aztán kényelmesen hátradőlt, és összefűzte az ujjait a tarkóján.  
- Mississippiben azzal szórakoztunk, hogy krokodil van a vízben – mondta lassan. - Minden hülye farönknél ordibálni kezdtünk, hogy „vigyázz, krokodil!”, és az egyik tényleg egy krokodil volt. Akkor nagyon beszartunk.  Volt olyan is, hogy prérifarkasok elől futottunk a sivatagban, mármint hogy tényleg. Washington D.C.-ben rámutattam a Fehérházra és azt mondtam Samnek, hogy ott fogunk lakni. Tizenkettő voltam vagy mennyi. Mondtam, hogy mindig paintball-bajnokság lesz, és a kupolában lesz tüzijátékfellövő állomásunk meg csillagvizsgálónk. Kansasben voltunk, amikor jött egy barom nagy hurrikán, és apa nem volt ott, és csak paradicsomkonzerv volt a bunkerben, és nem volt konzervnyitónk, és Sam meg bőgött, mert akkoriban a roxforti behívólevelét várta, és félt, hogy a bagoly nem jut el hozzá ilyen időben.
- Mi történt édesapátokkal?
- Meghalt. Elesett a háborúban. Akkor beültünk Sammel az Impalába, és csak mentünk. Tudod, valahogy olyan, mintha ez az egész kurva nagy ország az otthonom lenne.
- Nem hiszem. Neked Sam az otthonod. Sam és az az autó.
- És most egyikkőjüket éppen elveszítem, mi? – Dean szívott egyet az orrán, aztán keserűen felnevetett. – Túl sokat ittam, össze-vissza dumálok. Büdös is vagyok. Megyek, zuhanyzom, aztán lefekszem.
Castiel levette a cowboykalapot, és felé nyújtotta.
- Csak akkor veszem el, ha megígéred, hogy majd eljössz velem valahová inni – mondta Dean szigorúan. – És akkor te fogsz faszságokat mesélni a családodról.
- Megígérem; de a családomról hidd el, nem akarsz hallani.
Dean átvette a kalapot, és megpörgette az ujja körül.
- Pedig igen. Még a vezetéknevedet sem tudom, meg semmi.
- Gangwuce.
- Hogy mi van?
- Gangwuce – ismételte Castiel, és szégyenkezve leszegte a fejét. – A vezetéknevem. Azt jelenti, „Szent Csütörtök.” Óangolul.
- Castiel Gangwuce.
- Igen.
- Ez igazából egész menő. Mármint illik hozzád. Olyan… furcsa.
- Furcsa vagyok?
- Hát, nem vagy átlagos.
- Szent Csütörtök volt a nap, amikor Krisztus megalapította az eukarisztiát, és alázata jeléül megmosta tanítványai lábát.
- Arra célzol, hogy tényleg fürdenem kéne? – Dean megszagolta a zokniját, és fintorgott. Castiel fáradtan nevetett. – Értek én a szóból, nem kell már jópofizni. Amúgy apropó, te vagy az a szemétláda, aki titokban az én tusfürdőmet használja?
- Melyik a te tusfürdőd?
- Az Axe. – Felvonta a szemöldökét. – „Még az angyalok is bűnbe esnek.”
- Nem. Nem használtam.
- Mázlid. – Felebaráti szeretettel Castiel vállába öklözött, aztán elment fürdeni. Kábán letusolt, majd csábító illatharmóniában és egy szál törülközőben próbálta magát elvonszolni az ágyáig. Castiel közben hortyogva elaludt a fotelben, az ölében egy anatómiai lexikonnal. Dean megszánta, és betakargatta a saját pokrócával.
- Egyszer még eljössz velem inni, Gangwuce – suttogta, és az ujját aggodalmasan végighúzta a férfi szeme alatti karikákon. – Kalapot adtál rá.


November 21.


Jess egyre gyakoribb jelenséggé vált a háznál, Castiel pedig egyre ritkábbá. A vizsgák közeledtével eluralkodott a légkörben az általános pánik és agónia, és Dean nagyon élvezte, hogy neki más dolga sincs, mint padlót laminálni. Aztán találni egy stabil állást, mert az építkezés túlságosan is jó ütembe haladt, és a francba is, kellett a pénz.
Az avart gereblyézte az udvaron, amikor Castiel előszédelgett a félregombolt pizsamájában, hóna alatt újsággal, háromnapos borostával, és kétségbeesetten bámult a reggeli égboltra.
- Hello! Hogy vagy?
- Az aortagyök aneurysmája miatt Cabrol-féle eljárást kellett csinálnom – lehelte. – Marfan-szindrómás volt szegény. És te hogy vagy?
- Gereblyézősen.
Castiel biccentett, és leheveredett az egyik kempingágyra. Percekig nem mutatott életjelet, aztán hirtelen azt kérdezte:
- Mire gondolsz most?
Dean megtámasztotta az állát a gereblye nyelén, és hümmögött. A szeme sarkából végigmérte Castielt.
- Azt hiszem, arra, hogy titokban azért irigyellek titeket.
- Ez érdekes. Miért?
- Ott van nálad az az újság, például.
- Kéred? Még nem fejeztem be a keresztrejtvényt.
- Nem, nem az. Az újságok mindig tele vannak katasztrófákkal. – A lábával odébb rúgott egy avarkupacot. – Valaki mindig meghal. Balesetet szenved. Háborúk és forradalmak törnek ki, országok gazdasága omlik össze, ezek a szarok. És akkor itt vagyok én. És nem csinálok semmit. Te meg emberek életét mented meg ezzel az orvos-cuccal meg a hajléktalanszállós önkénteskedéseddel, és Sammy meg Jess ártatlanokat fognak kidumálni a börtönből.
- Te pedig megjavítod a kocsijukat. – Dean erre felnevetett, de Castiel csökönyös nyugalommal folytatta: - Ez fontos. Amúgy sem az a lényeg, mi a szakmád. Te jobbá teszed a körülötted élők életét.
- Tényleg? Nem tűnt fel.
- Az enyémet jobbá tetted.
- Te haver vagy. Nem számít.
- De igen. Számít. Dean… nem kell a válladon hordoznod az egész világot. Összeroppannál.
- Tudom, hogy nem kéne. De nem tudom elérni, hogy ne érdekeljen.
- Túl szigorú vagy magadhoz. Jó ember vagy, hidd el.
- Nem, Cas. Az a helyzet, hogy nem hiszem el.  
- Cassie, vonszold be a segged! – hajolt ki az ajtón Balthazar, a szájában a fogkeféje. – Rachel keres skype-on.
- Tíz perc.
- Megöl.
- Öt.
Balthazar szemforgatva beleveszett a ház homályába, Castiel pedig törődötten felsóhajtott.
- Rachel a barátnőd, vagy mi?
- A nővérem. Az egyik.
- Sosem meséltél a családodról, pedig halloweenkor tökre megígérted. – Dean hagyta eldőlni a gereblyét, aztán végigvetette magát az egyik kempingágyon. – Gyerünk. Az adósod vagyok.
Castiel kényelmetlenül hallgatott, aztán a nappali felé tekintett és megadóan vállat vont.
- Azt szeretnék, hogy náluk karácsonyozzak.
- De te nem akarod.
- Egyáltalán nem. Ha olyan laza lennék, mint te, elküldeném őket a kurva anyjukba. – Egy pillanatra elgondolkozott. – Vagyis anyánkba. Ami nem lenne szép, mert tisztességes asszony volt, Isten nyugosztalja.
- Hogyan halt meg?
- Hogy a világra hozott. Azt hiszem, a többiek ezt sosem bocsátották meg nekem. – Lesütötte a tekintetét. - Hét testvérem van, Anna, Raphael, Rachel, Uriel, Zacariah, Michael és Lucifer.
- Ne már, hogy Lucifer.
- Lucien, de így becézzük. Éppen börtönben van.
- Ó.
- Michael is, pedig csak próbálta leállítani. Túlzásba vitte. Kis híján megölte.
- Aha. Ööö. És… apád? Vele jóban vagytok?
- Aznap hagyta el a családot, amikor megszülettem. Raphael kezébe adott, aztán sarkon fordult és ment. Soha többé nem láttuk. A többiek mindig azt mondták, hogy remek ember volt. Lelkész és művész. Gyönyörű szobrokat faragott. Sokat kertészkedett. Mindenki szerette, én pedig úgy imádtam, mint egy istent. Olyan volt, mint egy mesehős. Sokáig elhitettem magammal, hogyha jól viselkedem, akkor vissza fog térni. Hogy rajtam múlik. De végül nem tehettem semmit. – Átkarolta magát, és a távolba meredt. Dean egy darabig kifejezéstelen arccal figyelte, aztán azt mondta:
- Jó nagy seggfej volt, ha csak úgy otthagyott téged. Nulla napos voltál, baszd meg.
- Próbáltam megkeresni. Azt hiszem, még mindig nem adtam fel; pedig sokkal egyszerűbb lenne.
- Gyere már! – üvöltött ki Balthazar. – Hiába mondom neki, hogy a pasiddal lelkizel a kertben, nem fogja be!
Castiel szeretettel elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
- Balthazar és Gabriel Divine. Ők egy teljesen másik történet. Egy vidámabb. Jövök!

December 24.

Sam a Kétségbeesés Köntösében állt a szekrénye előtt, és halkan nyöszörgött.
- Azt sem tudom eldönteni, milyen alsógatyát vegyek, ember!
- Mert Jess szülei szerinted meg fogják nézni az alsógatyádat?
Dean az ágyában hevert, élvezve a szabadságát és Sam öltözködési kálváriáját. Pacmant játszott a mobilján, és lustán szopogatott egy odaégett mézeskalácsot. Sam egy rövidebb ecc-pecc-kimehetsz után határozott mozdulattal előrántott egy fekete szaténalsót.
- Az szerintem Balthazaré.
- Miért tartja a hülye cuccait az én fiókomban? Most kezdhetem előröl! – Leguggolt, és hevesen válogatni kezdett. – Emlékszel, amikor a karácsony még egyszerű volt? Ismétléseket néztünk a tévén, kakaót ittunk és fennmaradhattunk éjfélig, hogy gyúrjunk a szilveszterre. – Kirángatott egy kockás boxert, és fél lábon ugrálva magára húzta. – Meg az első karácsony Bobbynál? Életem legjobb vizipisztolycsatája volt. Most meg? A barátnőm szüleivel vacsorázom, pont, mint azokban a filmekben, amiket mindig adnak ilyenkor, és velük karácsonyozom, és miért?
- Felnőttél, Sammy. Ilyen az élet. Tudnod kell, hogy büszke vagyok rád, kivéve, ha azt a nadrágot komolyan felveszed.
- Ez egy teljesen jó nadrág. – Leakasztott két flanelinget, és elgondolkozva bámulta őket. – Ezt a kéket szereti rajtam.
- És te mit szeretsz rajta?
- Hogy puha.
- Jessen.
- Hogy ő is puha. - Elkezdte legombolni az inget a vállfáról. – Hogy érted?
- Hát, remek csaj. De te tényleg teljesen belé vagy esve. Érted, csak azt kérdezem, hogy ööö… milyen…? Milyen érzés.
- Nem tudom. Jó. Nagyon jó. Szeretem, ahogy nevet, ahogy kiejti a nevemet, meg ahogy a haját csavargatja, és ahogy jár, mert tök jól jár. – Megigazgatta a gallérját, és sunyi mosollyal hozzátette: - Meg vannak bizonyos testrészei.
- A legtöbb nőnek vannak.
- De ő más. Mármint ez benne a legjobb. Hogy ő egyszerűen… hogy én még ilyen csajjal nem találkoztam. Soha. Szóval nem akarok beégni a szülei előtt. Kölcsön adod az…
- Nem. Az öreglány nem felejti el, amikor leszóltad, hogy retroroncs.
- Csak jobb lenne kocsival odavinni nekik a lányukat, mint busszal, érted.
- Sam, legyél önmagad. Az a lényeg. És akkor szeretni fognak, mert téged nem lehet nem... – elnyelte a mondat végét, Sam pedig sűrűn pislogva odafordult hozzá.
- Kösz – vigyorgott, Dean pedig magához intette, átölelte, és megveregette a hátát.
- Szóval tökre nem leszel itt karácsonykor? – motyogta a vállába.
- Hát úgy huszonhatodikán este fogok előbukkanni, szerintem.
- Akkor csukd be a szemed.
Sam engedelmeskedett. Kotorászást, papírzörgést, elfojtott káromkodást hallott, aztán egy könnyű csomagot érzett a kezében.
- Boldog előkarácsonyt, Rómeó.
Kibontotta, és mindent elkövetett, hogy ne kezdjen el artikulálatlanul üvölteni.
- Ez egy fénnnykarrrd! – kiáltotta szolidan, és megnyomta a bekapcsológombot. – Pjuuum-wumm!
- Már untam, hogy folyton leversz kő-papír-ollóban, innentől a vitáinkat lézerkard-párbajban döntjük el, magamnak is vettem egyet.
- Ez nagyon király!
- Nagyon nerd.
- Várj, várj, én is készültem valamivel! – A szekrényéhez rohant, és a válla fölött áthajigálva pár pulóvert kutatni kezdett. Dean a nyaklánca köré fonta az ujjait és megszorította. – Emlékszel arra a bárra Rhode Islandben, ahol céldobással nyertél egy lámát?
- Ja, igen. Ugye nem hoztad el azt a hülye állatot? Nem véletlenül hagytam ott az országút mentén.
- Az egy nagyon jófej láma volt, de nem. Nem azt hoztam. – Előhúzott egy kerek csomagot, és vigyorgott.
- Egy dartstábla?
- A dartstábla.
- Pontosan ez hiányzott az életemből! Ugye legálisan szerezted?
- Elcseréltem a lámára. Gondoltam, hogy majd örülni fogsz neki.
- És milyen igazad volt. – Rávigyorgott a táblára, aztán gyorsan az ajtóra akasztotta. – Dartsozni fogok az ágyból egész huszonötödikén.
- Hiányozni fogsz – mosolygott Sam, Dean pedig visszamosolygott rá, aztán megköszörülte a torkát.
- Ha elkésel, az nem jó pont.
- Ja persze, igen, indulok. Máris. Szerinted hány zoknit illene vinnem…?

Dean testvériesen segített kirugdosni Sam táskáját a nappaliba.  Nevezett nappali fényárban és ínycsiklandó sültek illatában úszott, Castiel pedig a szőnyegen hevert egy fenyővel, és baltával gyepálta a törzsét. Amikor meglátta a belépő Winchestereket, megtörölte a homlokát és zavartan a fa felé intett.
- Próbálom belefaragni az állványba.
- Azt nem így kell. Mindjárt segítek, csak kézbesítem Sam seggét a barátnőjének.
- Ha a reptér felé lakik a csaj, akkor Samuel barátunk bepattanhat hozzám – hajolt be Balthazar az ajtón. – Cassie, fél órája zuhanyozom a rohadt pulykát, és semmi változás, add fel.
- Sosem adom fel – morogta Castiel megszállottan, és a fürdőszobába rohant.
- Megköszönöm, ha kiviszel – köszörülte meg a torkát Sam.
- Az ott nálad egy kibaszott fénykard?
- Deantől kaptam.
- Tesó, kiviszlek. Érzékeny búcsú megvolt? Akkor hajrá.
- Csak ügyesen, Sammy! – integetett Dean. – Te vagy a hősöm.
Sam vigyorogva tisztelgett, és követte Balthazart a Rolls-Royce-hoz. Dean egy darabig utánuk bámult, aztán felkapta a baltát és nekiesett a fenyőnek. Castiel egy konyharuhát szorongatva hamarosan visszatért, és büszkén körbenézett.
- Egész csinos lett.
- Hogy volt időd feldíszíteni az egész kurva házat?
- Korán keltem. Ha sikerül elkészülnöm a pulykával, akkor lesz az is. Balthazar szerint jó lett a puding. Rögtön megtalálta benne a pennyt.
- Ő amúgy hová megy?
- Dublinba, Gabriellel.
- Akkor, édes kettes?
Castiel nem válaszolt. A könyvespolchoz lépdelt, és lábujjhegyre állva megigazgatta a fényfüzéreket. A mennyezetről magyallombok lógtak, apró mécsesek pislákoltak az asztalon és még egy csuhébetlehem is helyet kapott a televízió tetején. A dekoráció összességében kellemes volt, otthonos és meglepően ízléses, Deant valahogy mégis rossz érzés fogta el. Valami nem stimmelt, talán az igyekezet, ahogy Castiel próbált mindennel elkészülni, mintha csak sietne valahová.
- Londonba mész, ugye?
- Igen. Két órán belül megérkezik a taxim.
- És...?
- És?
- Miért?
Castiel szinte bűnbánó arccal nézett rá, és idegesen babrált az egyik izzóval. Véletlenül kicsavarta, mire az összes fény kihunyt.
- Raphael ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyek az istentiszteleten.
- Nemrég még azt mondtad, hogy tök nem akarsz menni.
- Nem volt más választásom.
- Mindig van választásod. – Dean mélyen a szemébe nézett, Castiel pedig elkapta a tekintetét.
- Szerinted nem hoztam bölcs döntést, ugye?
- Figyelj, ha el akarod cseszni a karácsonyod a hülye családoddal, akkor tőlem aztán hajrá. Csak azt nem értem, hogy akkor minek puccoltad ki így a házat. Gyakorlatilag egyikünk se lesz itthon.
- De igen. Te igen.
- Á, szerintem leugrom Bobbyhoz. Inkább.
- Mindegy. Amikor hazajövünk, majd ünnepi látvány fogad. Az jó lesz, nem? Leviheted a pulykát Bobbyhoz, de mondjuk szerintem eláll a hűtőben.
- Segíts felállítani a fát.
- Ó, persze.
Egész szép példány volt, bár Castiel messze túlbecsülte a nappali belmagasságát, így a teteje humorosan elhajlott a plafonon, ráadásul valami olyan fixa ideában élt, hogy ő bizony lombhullató növény, és a tűlevelek szinte megállás nélkül potyogtak róla.
- Alá kellett volna tennünk egy terítőt – tűnődött Castiel, aztán megrázta a fejét és kiment a létráért. Együttes erővel nekiálltak angyalhajjal és áttetsző üveggömbökkel feldíszíteni a fát, és Dean egyszer csak azon kapta magát, hogy megkérdezi:
- Te hiszel Istenben?
- Természetesen.
- Csak, mert az apád lelkész, a testvéreid pedig inkvizítorok?
- Hiszek Istenben a fenyő illatáért, a bor ízéért és az elevenen lüktető szív látványáért, ami feltárul a szikém alatt. De tudod, néha azért elgondolkozom.
- Például min?
Castiel különös műgonddal felakasztott egy csillogó hópehelydíszt a felsőbb ágak egyikére, aztán megkapaszkodott a létra szélében. Dean hátravetett fejjel bámult rá.
- Ha én teremtenék egy ilyen gyönyörű univerzumot, képtelen lennék hátrahagyni; és bár ez a deista szemlélet ellenkezik a vallásommal, félek, hogy a Teremtő már elhagyta ezt a világot. Alszik, halott, vagy csak elkószált, elment és itt elfelejtett minket, mint az apáink. Minden reggel hálát mondok és minden éjszaka könyörgöm, de mintha bezárult volna az égbolt, olyan elérhetetlenül messze van, pedig gyerekkoromban ha csak kinyújtottam a kezem, azt hittem, meg tudom ragadni a felhőket. Te éreztél már így?
- Szóval a karácsony az nálad… ez az egész Jézuska-baba cuccos?
- Nem ezen a napon született, de ekkor emlékszünk rá. Tudod, a baj csak az… van ez a mondás, hogy az életed egy sztráda, és te csak mész az autóval.
- Ezzel tudok azonosulni.
Castiel gyengéden rámosolygott, és felakasztott egy újabb hópelyhet.
- Azt mondják, meg kell kérdezned magadtól, ki ül a volánnál, te, vagy Jézus? Vagy csak az anyósülésen kucorog? Vagy hátul? Tudod, nekem az az érzésem, hogy az én Jézusom egy leszakadt plató után rohan, és próbál visszamászni, de nem fog neki sikerülni, mert tövig nyomom a gázpedált.
- Ha ez megnyugtat, én szerintem elgázoltam Jézust.
Castiel felnevetett, Dean pedig dúdolni kezdte a Personal Jesus-t a Depeche Mode-tól. Amikor végeztek, megálltak egymás mellett és csípőre dobott kézzel végigmérték mesterművüket.
- Ferde – jelentette ki Dean. – Teljesen ferde.
- Gyökereset kellett volna vennünk, akkor kiültethetnénk a kertbe. Ez már a vesztét érzi.
- Azért nem teljesen rossz.
- Határozottan nem.
- A díszekkel meg mindennel. Így már olyan, mint… mint… basszus Cas, feldíszítettünk egy gerincsérves zöld sündisznót.
- Ne bántsd.

December 26.

Dean nem tudta, mit keres a Palo Alto repülőtéren egy Castiel feliratú táblával. A legtöbb ember azt hitte, árul valamit. A londoni gép természetesen késett, így viszont a szemtanúja lehetett egy fenséges naplementének. Teljesen belefeledkezett a látványba, míg végül egy meglepett kiáltás kizökkentette.
- Dean!?
Castiel egy kerekes bőrönddel és egy sporttáskával megpakolva állt a váróban, kötött sapkában és szürke posztókabátban, olyan reménytelenül angolan, hogy Deannek nevetnie kellett.
- Emigránsokat gyűjtök, nem láttál egyet véletlenül?
- Nem, nem hiszem.
- Rád célzok. Add ide a bőröndöt és nyomás.
- Én nem vagyok emigráns. Teljesen legálisan…
- Hagyjuk. Látod, tök elfelejtettem, hogy nincs humorérzéked.
Amikor kiértek a parkolóba, Castiel megszabadult a sáljától és az ujjatlan kesztyűjétől.
- Nem számítottam rá, hogy Kaliforniában továbbra is ilyen meleg lesz.
- Meleg? – háborgott Dean, amíg a csomagtartóba gyömöszölte a sporttáskát. – Direkt a te kedvedért még havazott is, és ez neked meleg?
- Londonban vihar van.
- Ott mindig vihar van, nem? Pattanj be. – A táblát a hátsó ülésre hajította, Castiel pedig kényelmesen elhelyezkedett, és lelkiismeretesen becsatolta magát. Dean beindította az autót, aztán felé fordult. – Van számodra valamim. Csukd be szemed, nyisd ki szád, meglepetés vár terád.
- Biztos vagy benne, hogy…
- Meglepetés! – Dean hirtelen mozdulattal a fogai közé nyomott egy lapos csomagot.
- Auuhhköffmiez?
- Bontsd ki, és kiderül. – Be sem fejezte a mondatot, Castiel már le is hántotta a hóemberes díszpapírt, aztán teli szívből felnevetett.
- Nahát! Egy válogatás CD!
- Rendes amerikai szarokkal.
- Én rendes brit szarokkal csináltam neked… - Szégyenkezve kihúzott a kabátja belső zsebéből egy szalaggal átkötött mixet. – Kellemes ünnepeket, Dean.
- Most mondd, hogy nem jár egy kerékre az agyunk.
Castielben volt annyi szépérzék, hogy tracklistet is csinált. Arctic Monkeys, The Decemberist, Muse, Placebo és társaik – az alternatív rock hallgathatóbb hulláma. Pár név kellemesen ismerős volt az MTV Rocksról, szóval Dean gyorsan be is lökte az albumot a lemezjátszóba, és hamarosan feldübörgött a Franz Ferdinandtól a Take Me Out. Az album felénél Deannek az a gondolata támadt, hogy Az Angol Szerelmes Számok Meglepően Tűrhetőek Sőt, de amikor oldalra fordult, hogy felfedezését megossza útitársával is, Castielt mély jet-leges álomban találta. Puhán elmosolyodott, és megigazgatta a visszapillantó-tükröt. Akkor vette észre a zúzódásokat Castiel nyakán, ami elővillant a kétségbeejtően jófiús garbóból: a véraláfutás halvány kék és dühödt vörös volt, ami egy ponton zöldessárgába fakult.
- Baszd meg – motyogta maga elé. – Mondd, hogy leestél a lépcsőn.
Sajnos elég rendőri jelentést látott már ahhoz, hogy felismerje a fojtogatás nyomait. Olyan erősen szorította a volánt, hogy az szinte már fájt. Castiel békésen hortyogott, és akkor sem kelt fel, amikor megérkeztek. Dean a kocsiban maradt vele, amíg a lemez körbeforgott egyszer, kétszer, háromszor, hát nem tudod? kérdezem, nem tudom, azt feleled, szabadíts ki, mondom, aztán óvatosan megbökte az orrát. Sam arra általában felébredt.
- Hé, el fogod aludni a vállad.
- Mmm.
- Feküdhetsz az én ágyamba, de ez itt nem lesz jó.
- Appersze… - Vakon a kilincs után tapogatózott, aztán nagyot ásítva kérdezte: - A cuccaim…?
- Szarni bele, utánad viszem. – Dean felé hajította a kulcsot, de Castielnek persze nem sikerült elkapnia. Lehajolt érte, aztán álmosan mosolyogva motyogta:
- Kösztényleg. Te egy nagyon jó ember vagy.  – Valahogy eltámolygott az ajtóig, aztán eltűnt szem elől. Dean majdnem elvágódott a bakancsán, amikor az előszobába rugdosta a bőröndöket. Csendben benyitott a hálószobába: Castiel ruhástul végigdőlt az ágyon, és a párnát szorosan átölelve motyorászott magában. A nyugalmát az sem zavarta meg, amikor Sam két órával később banzáj-ordítással berobbant a házba.
- Halkabban! – hadonászott felé Dean. – Cas alszik.
- Castiel alszik?
- Időeltolódás meg családi cuccok.
- Ezt látnom kell. – Sam átvágott a nappalin, gyorsan belesett a hálószobába, aztán áradó mosollyal visszafordult. – Így érezhette magát az az ember, aki először látott unikornist. 
- Jó-jó, hagyd pihenni és meséld el, mi volt Jessnél, de a szaftos részek nélkül.
- Hát szaftos részek, azok nem voltak. – Vett magának egy narancsot az ünnepi tálból, feldobta a levegőbe, aztán a fotelbe heveredve hámozni kezdte. – A szülei kinyitottak nekem egy vendégágyat a nappaliban, én meg azt hittem, hogy hülyülnek és röhögni kezdtem, és akkor kiderült, hogy komolyan gondolták, és a vendégség hátralévő részében úgy kellett tennem, mint aki simán baromi vicces bútordarabnak tartja a futont, és nem megrontotta a lányukat meg ilyesmi.
- Ne már, hogy szűz volt!
- Nem is, de érted.
Hajnalig beszélgettek, amikor Castiel átsuhant előttük, mint valami jelenés, és tábort vert a fürdőszobában. Negyed óra múlva előkerült, és azt állította, hogy mennie kell vizsgázni, de nem találja a szmokingját. Sam és Dean együttes erővel kinyitották neki a kanapét, bebugyolálták egy takaróba, megeskették, hogy nem megy sehová, aztán eldugták a kulcsát a lisztesbödönbe. Mire ők is ágyba kerültek, már megvirradt, és Dean káromkodva fúrta az arcát a párnájába. A huzatnak olyan illata volt, mint a friss, ropogós almának, a fák kérgének és az óceánnak: Castiel illata. Dean mélyen belélegezte, és megnyugodott.

December 31.

 - Oké, tudnom kell, hová rejtetted a hullát.
Castiel felnézett az iPadjéből, és értetlenül meredt Deanre.
- Nem értem, mire célzol.
- Balthazar. Nem láttam egy ideje.
- Ó. Ő él… nagyon is él. Gabriellel átugrottak Las Vegasba.
- Mi a fenét keresnek ott?
- Pénzt. Úgy volt, hogy kaszinóznak, aztán tegnap hajnalban Balthazar felhívott, hogy elvette feleségül Lady Gagát és nagyon boldogok, majd reggel is rámcsörgött, hogy a nő mégsem az, akinek mondja magát, és elválnak, és hogy sajnálja, hogy mindig szégyent hoz a családra, és hogy szeret.
Dean cöcögött, és visszafordult a tévé felé.
- Tipikus.
- Szerintem ez nagyon kedves volt tőle, bár felteszem, részeg. Azért elgondolkoztatott… tudod, már nyár óta itt vagyok az Államokban, és én még nem csináltam semmi igazán amerikai dolgot, leszámítva azt az almáspitét.
- Amiért mélyen és örökre szeretni foglak. Nagyon finom lett.
- Köszönöm. – A hangja furán elcsuklott.
- Amúgy mire gondolsz azzal, hogy „igazán amerikai dolog”? Te is mennél Vegasba?
Castiel megköszörülte a torkát.
- Érdekes lenne, de nem feltétlenül erre céloztam. Nem tudom. Valami olyasmit szeretnék csinálni, amit a filmekben látni. Egy hazafutást, mondjuk. Bár nem tudok baseballozni. Mindegy. Felejtsd el. – Visszafordult az iPad felé, amit Dean (egy kisebb akrobata-mutatvány keretében) kihúzott a kezéből.
- Ma megyünk inni – mondta, és fejbekoccintotta a tablettel. – Rendes, tökig amerikai kocsmába, és akkor egy életre elfelejted azokat a béna pubokat, ahol a fajtád lötyög.
- Azt hittem, Sammel üdvözlöd az Újévet.
- Jesszel szilveszterezik, én meg pár haverral, jó buli lesz.
- Ki kell öltözni? – kérdezte Castiel óvatosan. Dean alaposan végigmérte. A zoknija lyukas volt a nagylábujjánál, a farmerén lisztfoltok éktelenkedtek, a V-kivágású kasmírpulóver valamikor talán indigó lehetett, az ingre pedig ráfért volna egy vasalás.
- Á, jó vagy így.

A kocsma tömve volt, szerencsére nagyrészt alulöltözött lányokkal. Dean kényelmesen hátradőlt a boxban, és körbenézett. A falon trófeák és retro reklámplakátok függtek, a levegő nehéz volt az alkohol és a cigaretta szagától. Castiel a derekát kihúzva, tenyerét a térdén nyugtatva ült, kínosan fegyelmezetten, és növekvő pánikkal meredt az asztalon sorakozó poharakra.
- Elsőnek lenyalod a sót a kezedről – magyarázta Jo. –Aztán jöhet a tequila húzóra, aztán citrom.
- Hogy érted, hogy „húzóra”?
- Hogy egyetlen húzásra. Tudod. Rögtön megiszod.
- Persze, ha golden tequilát kérsz – vetette közbe Ash -, akkor fahéjat és narancsot használsz.
- Csak összezavarod – morogta Dean, aztán Castielhez fordult. – Nyald meg a kezed.
- Nem a sót kell lenyalnom róla?
- De valahogy meg kell tapadnia, érted.
Castiel különös műgonddal végighúzta a nyelve hegyét a csuklóján, és közben egy pillanatra sem engedte el a tekintetét.
- Így?
- Tényleg nem bonyolult. Khm, hé, Jo, megnyalod az én kezem?
A lány feltartotta a középső ujját, Dean pedig erőltetetten vigyorogva vállat volt.
- Akkor háromra!
Castiel olyan képet vágott, mint akivel ciánt itatnak.
- A whiskey sokkal kellemesebb volt, a brandy pedig összehasonlíthatatlanul jobban ízlett. – Előhúzott egy szalvétát, és gondosan megtörölte a száját. Dean félkönyökre támaszkodva figyelte.
- Azt hittem, eddigre már négykézláb fogsz mászkálni az asztalok alatt.
- Tehát le akartál itatni?
- Vicces lett volna.
- Ahhoz korábban kell felkelned. – Felvonta a szemöldökét, és gátlástalanul felhajtotta Dean maradék sörét.
- Srácok, ha befejeztétek a flörtölést, nem rendelünk pizzát? – vetette fel Jo. – Mindjárt éjfél, és nem akarok éhen veszni addig, pláne, ha igaz ez a világvége-dolog.
- Szerinted szállítanak ilyenkor pizzát? – tűnődött Dean, mire Ash felcsapta a laptopját.
- Rögtön nézem.
- De aztán ne valami tengeri herkentyűs szart találj nekünk, hé.
- Egyszer ettem egy nagyon kiváló spenótos pizzát – kezdte Castiel, Dean pedig befogta a száját.
Végül sonka-gomba-extrasajt mellett döntöttek. Éjfél előtt egy perccel érkezett meg: addigra már az egész kocsma az asztalokon és a székeken állt, és a visszaszámlálást nézték az óriáskivetítőn, hangosan skandálva a számokat. Castiel lelkiismeretesen rendezni próbálta a számlát, amíg pezsgők pukkantak és az általános sikoltozás és ordibálás mellett felcsendült az Auld Lang Syne. A pizzafutár ezt a pillanatot találta alkalmasnak arra, hogy magához húzza és megcsókolja.
- BÚÉK – vigyorgott a srác, és Dean döbbenten nézte, ahogy Castiel magához rántja azt a bunkó kölyköt, lesmárolja, és ezután még van képe vigyorogva azt lihegni:
- BÚÉK.
Ki kellett rohannia az udvarra. Nekitámaszkodott egy csenevész fának, és megpróbált hányni. Szörnyen érezte magát, és egy idő után tudatosult bele, hogy ez nem valami alkoholmámoros rosszullét vagy váratlan klausztrofóbikus roham, hanem tehetetlen, görcsös féltékenység és harag.
- Dean, minden rendben?
Castiel félrebiccentett fejjel megállt mellette, magát átkarolva.
- Csak szarul vagyok – mondta, aztán kiegyenesedett és megtörölte az arcát. – Ember, ez az este… indítsunk haza.
Bármin is ment keresztül éppen, nem értette, és nem is akarta megérteni. Castiel eltámogatta egy taxihoz. Mindketten hallgattak, és Dean csak nézte, ahogy az elsuhanó lámpák fényei fel-felragyognak Castiel üres tekintetében.
Otthon, ahogy a kulcsokkal babrált, a válla felett hátravetve megkérdezte:
- Egyébként mi volt ez?
- Micsoda?
- Te, meg a pizzasrác. Eléggé lesmároltátok egymást.
- Ó. Ez Amerikában így szokás, nem? Éjfélkor megcsókolod a melletted állót. Az egész kocsma…
- Igen, tudom, hogy az egész kocsma csinálta – vágta rá Dean. – De nem, ez nem valami kibaszott néphagyomány, és tudod mit, buzikám? Hát én is ott álltam melletted. – Belökte az ajtót. Castiel utána kapott, és kétségbeesetten kiáltotta:
- Dean...!
- Dean! – visszhangozta Balthazar, és magához ölelte. – Mikor is láttalak utoljára, tavaly? Hadd mutassam be a testvéremet, a dicső Gabriel Divine-t.
- Alásszolgája – bukkant elő egy feltűnően macskaképű srác, és megszorította a kezét. – Hé Cassie, mi a baj?
Castiel úgy nézett ki, mint aki menten elbőgi magát.
- Örvendek – biccentett Dean. - Megyek, alszok, bocs.


Január 1.

Álmában Castiellel egy tisztáson hevernek, és Castiel azt mondja, hogy a talpalatnyi erdő körülöttük Anglia, és valamiért teljesen logikusnak tűnik, hogy csak ennyi legyen egy ország: fűzfalombok és zúgó szél. Érzi, ahogy a fűszálak remegnek körülötte, a bóbiták feje kéken izzik, és Castiel kinyúl a nap felé, az ujjai közt átdereng a fény. Dean felé fordul és megcsókolja, Castiel ajkai megadóan nyílnak szét, érzi a hőjét és még több kell, fölé hengeredik és a vállába markolva suttogja:
- Senki más, megértetted, Cas? Senki más!
Castiel bólint, majd újabb csókért hajol, könyörgő-kék tekintet és a kezek vasakarata, amik a pólója alá csúsznak, végig a gerince ívén, és ez az egyetlen érintés a húsában és a csontjaiban rezonál, begörbíti a hátát, mert akarja még-még, Castiel érdes tenyere a bőrén és puha szája a nyakának szorulva, ahogy lassan belé kóstol, Dean pedig felnyög, a hang elesett, szánalmas és követelődző, és felriad rá.
Ott feküdt az ágyában, a csípőjét a matracnak szorítva, a keze az alsógatyájába csúsztatva.
- Bármit is álmodtál, meséld el – vigyorgott rá Gabriel, ő pedig lerugdosta magáról a takarót és elküldte az anyjába. – Ugyan már haver, ez természetes.
- Aha, az – mondta Dean, és arra gondolt, hogy ez végül is egy jó kifogás. A történtek után teljesen érthető, hogy homoerotikus fantáziálgatásba kezd a lakótársáról, a tudatalattija bizonyára így dolgozza fel a tegnapi eseményeket, ráadásul valószínűleg másnapos is. Várta a szokásos fejfájást, de nem érzett semmit, csak szorítást a gyomrában és a szíve lüktetését.
- Reggel mind kanosak vagyunk. Nem minden reggel, de sűrűn.
- Újabb orvostanhallgató, vagy magadtól vagy ilyen geci okos?
- Média, ha érdekel.  Részedről taplólógia, ha nem tévedek?
- Hol van Cas?
- Castiel? Nem tudom. Talán a padláson.
Nem volt a padláson.
- Te komolyan vetted, amikor azt mondtam, hogy a padláson van? – nevetett Gabriel, amikor Dean számon kérte. – Mi ő, valami kibaszott madár? Inkább mutass be engem a kávéfőzőnek, oké?
Castiel a konyhában volt, és már elkészítette a reggelijüket. Dean elvett egy pirítóst a tálcáról, a hűtőnek dőlve beleharapott, aztán teli szájjal rámosolygott.
- F’nnom.
Castiel bátortalanul visszamosolygott, és onnantól minden olyan volt, mint régen.
Úgy durván huszonnégy óráig.


Január 2.


- Komolyan mondom – magyarázta Dean, amíg Castiel a God Save The Queen gyémántjubileumos kötényében mosogatott – ha vassal mész egy tündérnek, azt nem élik túl.
- Nem látom be, miért akarnék bántani egy tündért – morfondírozott Castiel, és átadott Deannek egy újabb tányért. Ő áttörölte egy konyharuhával, és az egyre emelkedő torony tetejére helyezte.
- Szemét kis köcsögök is tudnak lenni. Amúgy ne vedd túl komolyan. Mármint ne próbáld meg racionálisan átgondolni, érted, ez csak fantasy. De a fantasyban halhatatlanok a szemetek, nem sebezhetetlenek. És ezért jó a vas. Meg a só.
- A só.
- Ha kiszórod eléjük, meg kell számolniuk az összes szemet.
- Te miért tudsz erről ennyit?
- Én is ezt kérdezem magamtól.
- Azt hittem, a mákot kell megszámolniuk.
- Nem. A sót. Biztos, hogy a sót. Vagy cukorral is lehet.
- Ha én tündér lennék, inkább megenném a cukrot.
- Az a krém – mondta Dean komolyan. – A krémet szeretik. Gerjednek rá. Olyan nekik, mint az alkohol.
- Ez egyre szomorúbb.
- Ismerd be, hogy csak fáj az igazság. Ezek tények. Mitológiai tények, de tények.
Castiel felvonta a szemöldökét, aztán a tenyeréből Dean arcába fújta a habot. Ő elejtette a kezében tartott bögrét, és káromkodott.
A következő pillanatban csókolóztak.  
Dean nem tudta, hogyan történt, és abban sem volt biztos, hogy éppen megtörténik, de pont nem törődött vele, ahogy Castiel nyirkos ujjai a hajába markoltak, és érezte a tarkóján lecsorduló vizet, ahogy a nyelve a sima fogaknak feszült és Castiel elnyitotta az ajkait, hogy utat engedjen neki. A mosogatónak szorultak, a csapból gőzölögve zubogott elő a víz, Castiel rekedten felnyögött és a hang megakadt a torkán, amikor Dean előrébb tolta a csípőjét és a fenekébe markolt. A szilánkok csikorogtak a talpuk alatt, a csók forró volt és lehetetlenül mély, és Dean életében először érezte magát teljes egésznek.
- Meg foglak baszni – morogta és Castiel fülébe harapott, akinek erre fennakadt a lélegzete, és végigkarmolt Dean hátán, megkapaszkodva a póló anyagában, a kezében gyűrögette, ahogy szorosabban összesimultak és zihálva, fuldokolva ismét egymás ajkainak estek.
Sam gyakran megszólta azért, hogy összekeveri a pornót a valósággal.
A pornófilmekben általában ezen a ponton határozottan nem állít be két középrészeg unokatestvér, legfeljebb az igen speciális fajtákban, amiket többnyire messzire elkerült. Még idejében szétrebbentek, Castiel gyorsan visszafordult a tányérokhoz, Dean pedig a bögre szilánkjait szedegette.
Ez a bögre volt a heteroszexualitásom, gondolta, és kihajította a kukába.
A testvérek hangosan gajdolva átvágtak az előszobán, Gabriel pedig bekúszott a konyhába.
- A seggemben titkok vannak – súgta sejtelmesen, aztán elemelt egy sütit az asztalról és hátrafelé menetben kilopódzott.
Dean és Castiel összenéztek.
- Mikor húznak el? – szűrte Dean a fogai között.
- Fogalmam sincs – suttogta Castiel. – Meg kéne ismerkedned Gabriellel, igazán rendes srác. Néha.
- Baszd meg magad.
- Azt hittem, te fogsz eng… ó. Ó.
- Tüntesd el őket. Utána.

- Figyeljetek – hajolt be a nappaliba Castiel -, nem úgy volt, hogy mentek valahová?
- Úristen, ugye nem Gyűrűk Ura maratont tartotok? – nézett át a válla felett Dean.
Balthazar a tévét és a laptopot próbálta összeszinkronizálni – a képernyőn A Két Torony felirat ragyogott fenyegetően. Gabriel lustán csámcsogott a sütijén, nagyot nyelt, aztán azt mondta:
- Nem hiszi el nekem, hogy a Gimlinek meg a Szilszakállnak tök ugyanaz a hangja.
- Mer’ nem az. – Balthazar megnyomott pár gombot. - Jó a kép?
- Jó a kép. Tökugyanaz. Ugyanaz a színész, érted.
- De nem, de nem. Várj, odatekerek. Van hang?
- Ti Gyűrűk Urát néztek – ismételte Dean lassan. – Azt a kibaszott kilenc órás filmet.
- Rendezői verzió.
Dean beleöklözött az ajtófélfába, Castiel pedig előre lépett.
- Nem lehetne hogy… valahol… ahová mentek… - kezdte kínban, Gabriel pedig leintette.
- A Golden Gate hidat akarjuk megnézni San Franciscóban meg az Alcatrazt, de előbb még nyerek tíz dollárt ettől a süket marhától.
Dean a küszöbre rogyott.
- Miért nincs hang? Dean, segítenél? Te vagy a műszaki mittudomén.
- Persze. Nektek bármit.
Egy ideig némán figyelték, ahogy Dean a kábelekkel babrál.
- Hé, Cassie. Cassie? Castiel! – Gabriel meglóbálta az arca előtt a tenyerét. – Hahó, mi van a hűtőben?
- Hideg.
- Van valami, amit meg is ehetek?
- Csinálok rizottót. – Feltápászkodott, és elvonszolta magát a konyháig. Egy darabig hallották, ahogy csörömpöl az edényekkel, aztán visszatért egy húsvágó bárddal. – Van valaki, aki nem szereti az olívabogyót? – kérdezte fenyegetően. Nem kapott választ, szóval kurtán biccentett. – Szuper. – Sarkon perdült és mogorván elviharzott megint. Dean szenvedve bámult utána.
- Jé, hát ennek baja van – duruzsolta Balthazar. – Nem most kéne erkölcsileg támogatnunk?
- Ne, most az enteket nézzed azt’ fizess. Nézd, az a Trufa, ő a kedvencem.
- Gab, ezt minden kurva alkalommal elmondod, amikor megnézzük ezt a rohadt filmet, és baromsokszor láttuk.
- Meg a Pippin.
- Fogd be!
- Hallod? Burárum.
- Tényleg. Burárum. Tekerj oda, ahol a Gimli van.
- Várj, a Helm-szurdokot, azt nézzük már meg. Az tök jó.
- Jaj, az tényleg tök jó!
Dean az ölébe húzott egy díszpárnát, és ráharapott a csücskére.

Castiel végre-valahára bezárta utánuk az ajtót, aztán a homlokát a fának koccintotta párszor, és elkeseredetten nyöszörgött, szorosan markolva a kilincset.
- Sajnálom, Dean. Sejtelmem sem volt róla, hogy pont most támad kedvük… - Érezte, ahogy egy sál a nyaka köré hurkolódik. Dean a szó legszorosabb értelmében behurcolta a nappaliba, aztán nekidöntötte a hálószoba ajtajának. Kisimította a haját a homlokából, és szinte hitetlenkedve bámult rá, mielőtt megcsókolta. Castiel egészen átengedte magát a pillanatnak, és mintegy félálomba bódulva húzta ki a sálat Dean tenyeréből, amikor elhajolt. A puha kasmírt a kilincsre kötözte, Dean pedig éhesen leste minden mozdulatát.
- Basszus, hogy imádlak – suttogta, és sietve a nyakába csókolt. – Mondtam már, hogy imádlak?
Szinte átzuhantak a küszöbön, aztán az ágyra estek. Dean lerángatta magáról a pólót, aztán elkezdte végiggombolni Castiel ingét, mígnem a felénél elunta, és egyszerűen leszaggatta róla; végignyalt a hasán, aztán türelmetlenül visszatért az ajkaihoz. Szorosan összefeszültek, és Dean vad ritmusban mozgatni kezdte a csípőjét.
- Ez hogy tetszik, he? – kérdezte, ahogy a nyelvét végigfuttatta Castiel állán, ő pedig csak tehetetlenül felnyögött, és szorosan lehunyta a szemét. Dean ismét megcsókolta: a borostája karcolta az arcát; szokatlan volt, de valahol veszettül jó, egyszerűen megőrült érte, ahogy Castiel teste hullámzott alatta, ez az idegenül inas, masszív férfitest, megőrült az illatáért, ami egészen betöltötte minden érzékét, a mély, rekedt, fülledt kiáltásaiért és a kezéért, ami a derekába mart, irányítva a mozdulatait. Letolta róla a farmert térdig, hogy jobban érezze, a legszívesebben egészen levetkőztette volna, de úgy érezte, nincs ideje, egyre száguldottak valami felé, és Castiel már szinte üvöltött, elnyújtva, hosszan, egyre az ő nevét ismételgetve, Dean, Dean, aztán pedig azt:
- Dean, azt hiszem, azt hiszem, én…
- Gyere – zihálta, ahogy fokozta a tempót -, kérlek, gyere!
Castiel körmei a hátába szántottak, hátravetett fejjel felordított, egész testében megfeszülve, és akkor végre felnyitotta a szemét, egyenesen Deanre meredve. Ő rávigyorgott, és végigsimított az arcán, a mutatóujjával végigkövetve a szemöldöke ívét.
- Tökéletes vagy. Mondták már neked, hogy tökéletes vagy?
- Nem – nyögte Castiel becsületesen, és a karját átvetette a homlokán.
- Minden oké? Meg ne fulladj nekem.
- Jól vagyok. Csak nem kapok levegőt. – Feltápászkodott, és lenézett magára. Dean ekkor vette észre, hogy még mindig a derekán ül, és megpróbált lemászni róla, de Castiel megragadta a karját. – Maradj. Én jövök.
- Micsoda?
Magyarázat helyett Castiel szétfeszítette a térdeit, és előre hajolt. Dean elfojtva egy hálás káromkodást a hátára zuhant, aztán felkönyökölt. Castiel a combjai közt térdelt, és a fogával lehúzta a sliccét.
A hátára két fekete szárnyat tetováltak.
A minta a lapockáktól egész a derekáig futott, és Dean fennakadt lélegzettel figyelte, ahogy a tintatollak együtt mozognak az izmok minden rezdülésével, mintha elő akarnának törni a hús alól, aztán megérezte Castiel nyelvének óvatos cirógatását az alsónadrág anyagán keresztül, és végigkarmolt a lepedőn.
- Baszd meg – szűrte a fogai közt -, csak csináld! – Előre nyúlt, és a hajába markolt.
Castiel engedelmesen kigombolta a boxert.
Dean egy pillanatra sem tudta levenni róla a szemeit.
Hallotta a saját légzését, ami szinte már hisztérikus volt, a szíve pedig olyan hevesen lüktetett, mintha ki akarna szakadni a bordái közül. Próbálta stabilan tartani a csípőjét, de az egész teste remegett, a verejték végigcsorgott a hátán és a mellkasán.
- A fogaddal vigyázz – mondta egy számára teljesen ismeretlen hangon, ami mintha kívülről szólt volna, aztán már képtelen volt a szavakra. Amikor érezte, hogy nem bírja tovább, figyelmeztetően beletépett a nyirkos, fekete tincsekbe, de Castiel csak még elszántabban folytatta tovább. Érezte, hogy a tagjaiból kiszáll minden erő, de mégis legyőzhetetlennek érezte magát; halhatatlannak és örökkévalónak.
Filmszakadás.
Ilyen még sosem történt vele, de elveszített pár másodpercet. Amikor magához tért, Castiel ott hevert mellette a hasára gördülve, és azzal a delejezően intenzív pillantással fixírozta, amivel mindig.
- Szeretem a szeplőidet – mondta.
- Ők is téged – lihegte Dean. – Baszd meg, szárnyak?
- Hmm. Még a lázadó korszakomból.
Dean végigsimított rajtuk; Castiel elégedetten morogva tűrte.
- Illenek hozzád.
- Köszönöm.
Egy kicsit hallgattak. Nyugodt, álmos csend volt, Castiel szuszogásával és Dean egyre halkuló zihálásával.
- Lehet, le kéne tusolnom. Félek, kissé… nos…
- Aha, ahogy érzed.
- Mielőtt még hazaállít valaki.
- Ühümm. – Castiel feltápászkodott, mire gyorsan utána kapott: - Várj, várj, várj! - Lehúzta magához, és megcsókolta, aztán összetámasztotta a homlokukat. Nagyon szeretett volna mondani valamit, csak nem tudta pontosan, mit. Végigsimított az arcán, és bizonytalanul rámosolygott. Castiel válasz-mosolya olyan örömteli és bátortalan volt, mint mindig. – Most mehetsz.
Hallgatta, ahogy felzubog a víz a csövekben, és várta, hogy végre úgy istenigazából rátörjön a Nagy Homoszexuális Krízis: de csak hevert a hátán, és vigyorgott.

Késő este volt, vagy kora hajnal – nézőpont kérdése, de a lényeg, hogy már mindenki aludt, Balthazar és Gabriel testvériesen összepréselődve, Sam pedig egy tankönyvvel az arcában. Dean éberen feküdt, és a plafont bámulta. A szeme előtt narancssárga pontok táncoltak a sötétben, az agyában pedig újra és újra ugyanaz a képsor pergett le, amit a közelgő álom némileg átalakított, így Castiel és ő a fene tudja, miért, egy műtőasztalon estek egymásnak, és Castielnek valódi szárnyai voltak. A lepedőbe markolva arra gondolt, hogy alig pár órája még együtt hevertek ebben az ágyban, most pedig külön-külön virrasztanak. Biztos volt benne, hogy Castiel nem alszik, és remélte, hogy legalább olyan pocsékul érzi magát, mint ő, elvégre úgy lenne igazságos.
Akarta megint.
Akarta újra és újra, akarta teljesen, akarta minden elképzelhető módon; nem tudott másra gondolni, olyan volt, mintha Castiel minden érintésre a bőrére égett volna, és végül káromkodva lerúgta magáról a takarót. Botladozva átvágott a sötét szobán, kóválygó fejjel, szomjasan és az elviselhetetlenségig felajzva.
A nappaliban nem égtek fények, a hold tétova pislákolása szűrődött csak be a verandáról, és Dean egy pillanatra elbizonytalanodott, ahogy megállt a kanapé mellett. Hallotta Castiel békés, egyenletes lélegzését, a fejében viszont még mindig hallotta a kiáltásait és a nyögéseit, tehát úgy döntött, felébreszti, fel kell ébresztenie.
- Cas… - mormolta, és finoman megrázta a vállát. – Cas – ismételte valamivel nyomatékosabban, és a fenekére csapott. A férfi hirtelen felült, és lefejelte Dean állát.
- Arrgh!
- Neharagudj… megleptél… - Megdörgölte a szemét, és álmosan kérdezte: - Valami gond van? Nem tudsz aludni? – A kezét a térdére simította, és bíztatóan megszorította.
- Akarlak – suttogta, és a sötétben megkereste az ajkait. Vágyakozva végigsimított rajtuk a hüvelykujjával, Castiel pedig belesimult a tenyerébe.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - motyogta.
- Aha. Szóval miért nem?
- Nem hiszem, hogy ez a módja annak, hogy Sam megtudja.
- Samnek soha nem kell megtudnia! – vágta rá Dean ingerülten, és elhúzta a kezét.
- Gondold át. Kérlek. Három másik ember van abban a szobában. Ha csak az egyikük…
- Igen, tudom. És nem, nem akarom átgondolni. Ha átgondolom, belekattanok. Mindketten kibaszott pasik vagyunk.
- Dean… - Újabb vigasztaló érintés: ezúttal a haját cirógatta. Dean abban a pillanatban gyűlölte, hogy pár mozdulattal képes őt elcsitítani, mert nem akart megnyugodni. Őrjöngeni akart. Castielt akarta. Semmit nem lehetett. – Ez teljesen te--
- Kösz, értem. Igen, hurrá a melegeknek, annyira senki sem faszfej, hogy most cseszegesse őket, illetve a fél kontinens nyilvánvalóan igen, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy más dolog tisztában lenni azzal, hogy de tök oké a buzuljbuzulj, és más dolog, ha csinálod. Érted, Cas. Vaginák. Vaginák. Most mit csinálsz?
- A masszázs segít megnyugodnod.
- Te csak ne masszázsolj itt engem!
- Pánikrohamod van.
Neked meg farkad, gondolta, de annyi józanság még volt benne, hogy ezt ne mondja ki. Engedelmesen leült a kanapé szélére, és hagyta, hogy Castiel végigropogtassa a csontjait. Pont, amikor kezdett kellemes lenni, Gabriel kitámolygott a mosdóba, visszafelé jövet pedig megkérdezte, beszállhat-e. Dean átadta a helyét, jó éjszakát kívánt és elment lefeküdni. Magához ölelte a párnáját, és valahol a félálom peremén eszébe jutott, hogy lehet, hogy szerelmes Castielbe.

Január 3.

Castiel végre sorra került a fürdőszobában, és beállt a pezsdítő vízsugár alá. Szerette a napot egy frissítő zuhannyal kezdeni, akkor is, ha bőven dél lett, mire ő meg az átkozott előzékenysége eljutottak odáig. Úgy számolta, még van egy bő háromnegyed órája indulásig, és akkor kettőkor levizsgázik… valahogy.
Amikor felvette ezt az időpontot, még úgy tervezte, hogy a szilvesztert és a rákövetkezendő napokat majd csendes önsajnálattal tölti. Mosolygott, és a tenyerébe csurgatott egy keveset Dean tusfürdőjéből.
A ház körül már mindent elintézett: teát főzött az ikreknek és kávét Winchesteréknek, mindenkinek csomagolt szendvicset, meglocsolta a tetszhalott muskátlit az ablakban és felaprította a tűzifára valót. Éppen azon merengett, van-e értelme befűteni tizenegy fokhoz, amikor Dean berúgta az ajtót, aztán kulcsra zárta maga után. A pólóját és a mobilját a mosdókagylóba hajította – utóbbiról némileg céltudatosan és teljes hangerőn üvöltött a Hysteria a Muse-tól. Ahogy volt, nadrágban és zokniban belépett a zuhany alá, és a falnak szorította Castielt.
- ’Reggelt – mondta, és a vállába csókolt.
Mert most akarom, most akarom, add nekem a szíved és a lelked, nem őrültem meg, csak készen állok – ez az utolsó esélyem, hogy elveszítsem a kontrolt.

Fél órával később Castiel remegő kézzel töltött magának egy kis teát. Balthazar a konyhapulton ülve figyelte.
- Most már együtt is fürdötök meg minden?
- Nem, csak bejött fogat mosni amíg én tusoltam. – Vállat vont. – Függöny. – Bár az ital még forró volt és ízetlen, gyorsan húzott belőle. Balthazar kifejezéstelen arccal bámulta.
- Bevigyelek kocsival?
- Igen, azt megköszönném.
Több-kevesebb sikerrel felöltözködött. Dean segített neki megigazítani a nyakkendőjét, és lopva összemosolyogtak.
- Sok sikert.
- Köszönöm.
Balthazar már az autóban ült, türelmetlenül dobolva a volánon. Megvárta, amíg Castiel becsatolja a biztonsági övet, aztán felhangosította a rádiót és kilencven fokban kifarolt.
- Mi a fenét csinálsz!? – üvöltötte, aztán rájött, hogy ahhoz is túl ideges, hogy üvöltsön. Rátaposott a gázpedálra.
- Túl gyorsan mész.
- Te is! Fogmosás, mi? Komolyan? Meg zene, mert akkor nem hallatszik? Tényleg ilyen hülyének nézel?
- Nem tudom, mire célzol. Az igazat mondtam.
- Elpirulsz, amikor hazudsz – vetette oda Balthazar. – Mint egy kibaszott szűz. Dean tudta, hogy szűz vagy, amikor felkent a csempére?
- Figyelj…
- Te figyelj! Hülyeséget csinálsz, és baromira meg fogod bánni. Azt hiszed, nem ismerem ezeket a Dean Winchestereket? Mármint minden tiszteletem a srácé… se. Lehet, hogy haver, meg a rohadt lakótársunk, de attól még egy, egy… hogy mondjam. Kihasznál. Röhögve.
- Nem fogok pont tőled erkölcsi prédikációt elfogadni, köszönöm – mondta Castiel, vészjósló nyugalommal. Balthazar gyorsan ellenőrizte az arckifejezését a visszapillantótükörben: látszólag közönyösen kibámult az ablakon, de a keze már ökölbe rándult.
- Ez nem erkölcsi prédikáció – kezdte óvatosan -, ez az életed, és éppen elbaszod, oké, nem az életed, de mondjuk a csereéved, na. Ha olyan alak lennél, mint én, vagy mint Dean? Sima ügy! De azt sem tudod, mit vállalsz, ő pedig rohadtul nem törődik vele. Figyelj, szerinted én miről beszélek a sráccal? Csajok, csajok, csajok. Talán annyira nem gátlástalan, mint én, de elég nyilvánvaló, mit akar ettől az egész kis viszonytól. Ő úgy nyomja, mint én, érted? Zsinórban. És most te vagy a nagykaland, mert épp egy nullának érzi magát amiatt, hogy Samnek minden összejön, kapcsolat, karrier, ő meg egy nagy senki, de túlságosan bele van bolondulva az öccsébe ahhoz, hogy tényleg irigykedjen, ahogy az szokás, apakomplexus, neked magyarázom? Kettő az egyben, most egy kicsit abajgathat téged és paralel csinálhat valami újat és nagyot és hűhát, de ha azt hiszed, hogy te az a sztori leszel, amit majd könnyes szemmel mesél az unokáinak, hogy „ó, egyszer szerettem én egy férfit…”, akkor tévedsz, mert te az a sztori leszel, ami felelsz-vagy-mersz közben jön föl egy hülye kertipartin, mint a „legbetegebb dolog amit valaha csináltam”, és akkor azt fogja mondani, „csináltam már sráccal – a lakótársam volt, megraktam párszor, aztán visszahúzott Angliába”. De ha engem kérdezel, nem is fog várni addig.
- Nem ismered Deant. – Castiel az ablaküvegnek támasztotta a homlokát és lehunyta a szemét, jelezve, hogy részéről lezárult a beszélgetés.
- Figyelj… Cassie. Hé. Nem akarlak én bántani, de ő bántani fog. Ne hidd, hogy te majd megváltoztatod, csak mert-
- Eszem ágában sincs megváltoztatni őt. Csak azt mondom, hogy nem ismered.
Balthazar kényelmetlenül fészkelődött, és lassított egy piros lámpánál.
- Mert te igen?
- Még nem egészen, de törekszem rá. És ha még egy rossz szót szólsz rá, elintézek neked egy csigolyatörést. – Komolyan ránézett. – Tudod, hogy képes vagyok rá.
- Tudom, hogy lazán lezúznál, ha összebalhéznánk – sóhajtott Balthazar, és tovább hajtott -, de ez nem jelenti azt, hogy képes lennél rá. Sosem bántanál. Nem egy hülye fiú miatt. Kérlek.
- Sajnálom. – Egy darabig a bólogató kutyát figyelte a műszerfalon. – Reméltem, hogyha fenyegetőzök, akkor meggátolhatlak abban, hogy ilyeneket mondj.
- Igen Cassie, nagyon ügyes voltál. Egészen meggyőző.
- Menj a francba! – Oldalba könyökölte, mire Balthazar rácsapott a kezére. Erőtlenül összevigyorogtak.
- De komolyan. Cassie, nézd… túlságosan is megbízol az emberekben. Az összes egy szemétláda. Erre gondolj. Egyszerűen csak túl jó vagy, és ebből indulsz ki.
- Nem vagyok jó. 
- Meghasad a szívem, retardált kuzinkám. Itt balra?
- Igen. Balra.

Január 24.


- Átmentünk, kapjátok be! – tört be a házba Sam, a hóna alatt Jesszel. – Héj Dean, kérdezd meg, hogy miből!
- Miből? – vigyorgott Dean, és elkapta a felé hajított indexet.
- Mindenből! Winchester & Moore ügyvédi iroda, itt jövünk!
- A legfelsőbb bíróságig meg sem állunk! – tódított Jess, és Sam végre letette a földre. Mindketten feltűnően vizesek voltak.
- Én leszek az új elnök! First Lady, szabad egy táncra?
Lassúzni kezdtek.
- Miért vagytok feltűnően vizesek? – kérdezte Dean, és átpörgette az ujjai közt a leckefüzetet. Nem volt benne biztos, melyik oldalt kell nézni.
- Azt mondtuk, ha átmegyünk, beugrunk a szökőkútba. És mit csináltunk, Dean? Na mit csináltunk?
- Átmentetek.
- Átmentünk! – Sam a levegőbe bokszolt, aztán feltartott kezekkel elindult a nappali felé, és végigvetődött a kanapén; jelen esetben Gabriel, Balthazar és Castiel ölén, akik szorosan egymás mellett ültek és teáztak. – Átmentem – vigyorgott rájuk.
- Én dékáni engedéllyel felvehetek még egy etika utóvizsgát – ragyogott Balthazar, és koccintott a testvérével.
- Én pedig offolom az egyetemet.
- Csak hiszed, hogy megúszhatod – világosította fel Castiel, Gabriel pedig élesen kiköpött (egyenest kuzinja teájába).
- Nem szólhatsz bele!
- Ma van Dean születésnapja – suttogta Sam bizalmasan. – Jessé is.
- Tudom – mormolta Castiel. – Van puncstorta és almáspite vaníliafagylalttal a hűtőben, a muffinoknak még kell három perc.
- Ezért tartunk. Hé Dean, Dean, Dean! – felpattant, és utána futott. (Dean az „almáspite” szó hallatán automatikusan elindult a hűtőszekrény felé.) – Dean, legyen a szokásos program, hogy elmegyünk a Wallmartba is csakazért, veszünk mirelittortát meg mályvacukrot és paranormális kamuvideókat nézünk a YouTube-on, vagy tökre eljössz velünk Anaheimba mert meglepetés, boldog szülinapot?
- Beégethettél volna mindenki előtt azzal, hogy simán Disneylandet mondasz, mert nyilván oda megyünk, de te nem tetted, és ezért vagy te a kedvenc öcsém. – Magához ölelte, és meglapogatta a hátát.
- Még sosem voltunk Disneylandben.
- Még sosem voltunk Disneylandben! – ismételte Dean ordítva, és behajolt a nappaliba. – Nem szoktunk oda menni, de hát, egyszer mindennek eljön az ideje. – Kacsintott. – Ki nem jön?
- Aki elmúlt öt éves? – kérdezte Gabriel, és megvetően horkantott.
- Ő tegnap volt – magyarázta Balthazar. – Meg múlthéten. Meg akkor, amikor a véletlen tűzeset történt.
- Véletlen tűzeset volt. Nem volt ráírva, hogy nem lehet felgyújtani.
- Ki fognak toloncolni az országból.
- Ahhoz előbb el kell kapniuk.

- Utálom a dzseki-napszemüveg időt – morogta Dean, és becsapta az Impala ajtaját. – Cseszett identitászavaros időjárás. Mindenki megvan? Lily-Marshall hátul az alkalmi Barneyval?
Balthazar intett, hogy indulhatnak, Dean pedig belökte a lemezjátszóba a karácsonyi ajándékalbumot, aztán Castielhez fordult.  
- Mától egy darabig idősebb vagyok.
- Nem, én már azóta huszonöt vagyok. – Megigazgatta az aviátorszemüvegét, és önelégülten vigyorgott.
- A kurva anyád, azt hogy?
- Hogy volt már a születésnapom.
- Nem vettem észre. Hogy nem vettem észre?
- A családom nem ünnepl-
- Jaj, ez megint a családom-nem-ünnepli duma? Mik vagytok ki, kikúrt jehovások? Mikor volt, egyelek meg?
- Október harmincegyedikén.
- Na, ez sok mindent megmagyaráz.
- Én felköszöntöttelek – kiabált előre Balthazar. – Megkaptad az sms-t, ugye?
- Szerintem nem angolul írtad, de köszönöm.
- Meg Gabriel is elküldte a részvétnyilvánítását. Nem?
- Rendben, akkor helyesbítek. A közvetlen testvéreim számára az egy szomorú évforduló.
- Mert számomra nem? Anyád meghal – nővére/énanyám kiakad, iszikiszik, belehal, és most Raphael a kibaszott gyámom még egy évig. Tudod, mit fogok kérni szülinapomra? Hogy te vegyél a szárnyaid alá. Tessék szépen gyámolítani! Nem érdekel, Gabriel mit mond.
- Gabriel a testvéred? – próbálta megmenteni a társalgást Jess.
- Az ikertestvérem, aha.
- Ahhoz képest nem hasonlítotok… - merengett el Dean.
- Mert kétpetéjűek vagyunk, azért.
- Azt nem a virágok csinálják?
- Az a kétlaki – segítette ki Sam.
- Nem-nem, most bevallom. Virág vagyok. Egy szende szélben ingadozó pongyolapitypang.

- Ha lopunk magunknak egy gyereket, akkor nem gáz, hogy itt vagyunk – vetette fel Dean, ahogy a kísértetkastély felé hömpölyögtek a tömeggel. Castiel nevetett, és ő nem bírta megállni, hogy ne karoljon belé. Még mindig nem egészen tudta elhinni, hogy ez a kócos hajú, kardigánjával és feltűrt ingujjával gondosan elemistának álcázott férfiember itt az övé, de úgy döntött, hogy ő a kedvenc szülinapi ajándéka.
Disneyland pedig egy szoros második.
- Csináljuk azt, hogy fölfelé, amikor nem ijesztő, végig sikítunk – vetette fel Balthazar a hullámvasúton -, lefelé meg kussolunk? Gabriellel mindig azt csináljuk.
- És még mindig elhiszitek, hogy poén? – morogta Dean, aki elfehéredett ujjakkal kapaszkodott a korlátba. Castiel kérdő tekintetére azt motyogta: - Lehet, hogy tériszonyom vaaaaAaaAAAAaaahh-hha-haaaaaan!
A megrázó élmény után letelepedtek a legközelebbi büfé teraszára, és nézték, ahogy Sam és Jess a Hupikék Törpikékkel fotózkodik. Castiel iPodjáról hallgatták a Behind Blue Eyes-t, és békésen kérődztek egy-egy hamburgeren.
- Ez egész finom – jelentette ki Castiel. – Sőt, ami azt illeti, fenséges.
- De már ettél hamburgert, ugye?
- Ilyet még nem. Van valamiféle különleges zamata, a zsömle igazán puha, az uborka és a saláta ropogós, a hús jól átsült, a kecsapnak tényleg paradicsomíze van, a majonéz puha, és az illata mennyei… ó Dean, annyira sajnálom.
- Mit?
Castiel együttérzően megszorította a kezét, és a napszemüveg pereme fölül bocsánatkérően meredt rá.
- Azt hiszem, jobban kedvelem, mint téged.
- Hát ide is eljutottunk. Megpróbáltál elsütni egy poént. Gratulálok.
- Nem, Dean. Ez halálosan komoly.
Farkasszemet néztek.
- Ha előbb röhögöd el magad – szűrte a fogai között Dean -, akkor megehetem a tiedet is.
- Csak szeretnéd. Nem szoktam röhögni.
- Mondja a csiklandós csődtömeg.
- Az nem ér.
- Farkastörvények uralkodnak, nincsenek szabályok.
- Dean?
- Hm?
- Amit mi most csinálunk, arra mondják azt az amerikaiak, hogy eye-fuck?
- Igen. Pontosan.
- Meglehetősen élvezetesnek találom.
- Ha előbb mész el, megehetem a hamburgered.

Február 15.

DEAN: hé sammy ma is túlórázom :P ne várj meg
SAM: ember PÉNTEK van
DEAN: aha szívás mi?
SAM: rebecca blacket fogok hallgatni amíg haza nem érsz
DEAN: szuicid ringyó, az vagy
SAM: seggfej
DEAN: kösz h emlékeztetsz: seggfej is vagy
SAM: b+

Dean rávigyorgott a mobiljára, aztán a farzsebébe süllyesztette. Leparkolta az Impalát a Hotel Aria előtt, és szokás szerint felvette a portáról a 41-es szoba kulcsát. Amikor belépett, sültkrumpli illatát érezte, és elégedetten sóhajtott. Éjszakánként száz dollár, de megérte: kedves, eldugott kis szálloda volt, hat kilométernyire a háztól, diszkrét személyzettel és egy hatalmas ággyal. A falra egy fekete fát festettek, aminek izzó-levelei némileg groteszk mód, de kétségkívül hangulatosan világítottak. Ében bútorok, fehér szőnyeg és egy, a minikonyhában szorgoskodó Castiel: Dean úgy érezte, el tudna itt élni. Örökké.
A földre dobta a táskáját Castiel cuccai mellé, mögé osont és hátulról átölelte.
- Mit csinálsz?
- Hoztam Whoopert elvitelre a Burger Kingből. Milyen napod volt?
- Betettük az ablakokat. Jó hír: az egyik fickó azt mondja, hogy lehet van egy ismerőse, aki tudna nekem egy helyet egy garázsban. Hétfőn találkozom vele. Kérek krumplit.
- Ez nagyszerű! – Castiel a fagylaltba mártogatta a hasábburgonyát.
- Mit művelsz? Tönkreteszed!
- Csak kóstold meg. Ááá.
Házasok vagyunk, suhant át Dean agyán, ahogy hagyta, hogy Castiel megetesse. Munka után idejövök, kajálunk, dumálunk és dugunk.
Arra jutott, hogy sztereotípiái szerint ez utóbbit a házasok még sem szokták olyan sűrűn, tehát a függetlenségének megőrzése érdekében minél hamarabb ágyban kell tudnia Castielt, hát ennek megfelelően is cselekedett. Szerette, hogy vele őszinte lehetett szex közben, nem kellett édes kis semmiségeket suttognia, könyörögnie és utasítgatnia: Castiel pontosan tudta, mire van szüksége, mintha csak olvasna a gondolataiban, és mindig megadta neki, amire vágyott. Egyetlen tekintetből megértették egymást, és Deant néha megrendítették azok a mélységek, amiket a kék szemekben látott. Castiel mindig úgy nézett rá, mintha ő lenne a leglenyűgözőbb dolog a világmindenségben, és mintha újra és újra elcsodálkozna ezen. Törődés, bizalom, hála és vágy sugárzott minden mozdulatából, olyan dolgok, amikre Dean érdemtelennek tartotta magát. Aznap minden csók lassú és puha volt. Castiel lustán cirógatta a vállát, a hasát és a mellkasát, az ujjbegyeit épp hogy csak hozzáérintve a felhevült bőrhöz, és félrehajtott fejjel figyelte, ahogy Dean megvonaglik az érintésére.
- Ma szeretnék kipróbálni valamit – mondta, a hangja mélyebb és nehezebb, mint általában. – Lehet?
- Arra gondolsz, hogy felvennéd az orvosköpenyt, én meg a csizmát, és…
- Nem.
Dean remélte, hogy egyszer majd megérti a célzást.
- Mesélj.
- Kimondva nagyon… sajátságosan hangzik.
- Akkor csak súgd a fülembe.
Castiel megrázta a fejét, és zavartan félrenézett. A keze bizonytalan köröket írt le Dean hasán.
- Talán nem lenne olyan különös, ha latinul mondanám.
- Nem beszélek latinul.
- Ó. Persze.
- Figyelj, csak csináld, és majd sikítok, ha nem tetszik. – Elvigyorodott. – Vagy ha tetszik.
- Magas fokú együttműködést kíván.
- A tied vagyok.
Castiel hanyattfeküdt, és enyhén széttárta a lábait.
- Ez idáig eléggé hasonlít ahhoz, amit csinálni szoktunk – mosolygott Dean, és fölé mászott. Gyors csókot váltottak, aztán Castiel közelebb vonta, és finoman a fülébe harapott.
- Emlékszel arra, amit a születésnapodon csináltunk a padláson?
- Szerintem még felvételem is van róla valahol.
- Lehetne, hogy… ismét…?
- Várj, ahhoz helyet kell cserélnünk…
- Nem – vágta rá Castiel, aztán az alsó ajkába harapva felnézett rá. Dean diadalmasan felkiáltott.
- Azt akarod, hogy lovagoljalak meg!
- Mondtam, hogy idiótán hangzik!
- Nem, cowboy. Ígéretesen hangzik.
- Tehát nem bánod?
- Hogy most én leszek a csaj? Ó, nem.
Castiel éhesen figyelte, ahogy elhelyezkedik rajta. Dean összefűzte az ujjaikat és mélyen a szemébe nézett.  Soha de soha nem akarta elengedni a kezét, soha de soha nem akarta elengedni a tekintetét. Ez valami félelmetesen új és egészen csodálatos érzés volt.

Március 6.

Az élete – ami lassan valóban egészen életszerűvé vált – gyanúsan rendben ment. Végre olyan munkája volt, amit szeretett, és minden rabolt perc Castiellel maga volt a kibaszott Éden. Hátradőlt, és várta az Isten haragját vagy a végítéletet. Egy darabig nem történt semmi. Aztán március hatodikán bekopogtatott Meg Masters.
- Hello. – A névtáblájára mutatott, és unottan mosolygott. A hangjából egészen letaglózó életundor sugárzott. – Castiel itthon van?
- Csak én vagyok ma itt, bocs.
- És te ki vagy?
- Dean Winchester. Cas lakótársa. Ha akarsz neki hagyni egy üzenetet…
- …akkor felhívom a telefonján. – Félrelökte az ajtóból, és céltudatosan elindult a nappali felé. – Hol szokott aludni?
- Tessék?
- Hol az ágya?
- A, ööö, kanapén alszik.
- Hmm. – Meg leült, és rugózott egy kicsit. – Túl kemény. Ki lehet nyitni?
- Bocs, de te valami stalker vagy vagy mi?
Meg örömtelenül felnevetetett.
- Úgy is mondhatjuk. A mentora.
- A mentora – ismételte Dean, és keresztbe fűzte a karját. Meg vállat vont.
- Tudod, ezen az egyetem nevű helyen, ahová néha betolja a csontos hátsóját, minden cserediáknak van egy. Segítünk nekik, meg minden. Nem csoda, hogy ezen a szaron nem tudja rendesen kialudni magát. A tegnapi előadáson megágyazott magának a hátsó sorban, és még arra sem kelt fel, amikor lázmérőket dugdostam az orrába. Aggódom érte. – Hátradőlt, és átölelt egy párnát.
- Szóval te is szívsebész vagy.
- Nővérke. De vannak közös óráink. Mikor jön haza?
- Ételosztáson van.
- Nem adtok enni a szerencsétlennek?
- Hajléktalanoknak főz. Úgy hétre lesz itthon.
Meg rosszallóan megcsóválta a fejét, és az ujjai köré csavarta az egyik díszrojtot.
- Megmondod neki, hogy beszélni akarok a fejével?
- Aha. Miről is?
- A párkapcsolatáról.
- Mert hajtasz rá, meg ilyenek? – Kihúzta magának a zongoraszéket, és felvette a vallató pozíciót. Meg ismét vállat vont.
- Minden lány arról álmodik, hogy mocskosságokat súgjanak a fülébe tiszta brit akcentussal, de Clarence homokosabb, mint a tengerpart, nem igazán értékelte az igyekezetemet. Pedig…! – horkantott, és végigmutatott magán.
- Javíts ki, de szerintem az úgy tökre a magánügye, ha együtt van valakivel. Romlott a teljesítménye, vagy mi?
- Á, nem. Rommá hajtja magát. Pont ezért aggódom. Meg a hülyeségei miatt. Elkezdett nyaggatni, hogy fel tudna-e venni még egy csereévet, és amikor mondtam, hogy kizárt, akkor meg arról kezdett el fantáziálni, hogy átiratkozik.
- És az ööö… lehetséges? – kérdezte Dean a lehető legközönyösebb hangján.
- Hát nem, amíg én élek.
- Már miért nem?
- Mert elszarja a tehetségét, azért. Nézd, a Stanford az csak a negyedik legjobb az Államokban; azért jött ide, mert a bölcsészkar viszont nagyon erős, és az unokatestvére vagy kije meg oda jár. Sima ügy. De ha már Amerikában akar maradni, akkor menjen Pennsylvaniába, vagy John Hopkinsra, vagy könyörgöm, Harvardra. A Harvard felajánlott neki egy ösztöndíjat, és erre visszadobta. Decemberben még tökre beszéltük, hogy ja igen, megpályázzuk, minden, januárban jön a levél, hogy aha, a világ legjobb orvosi egyeteme szívesen fizet neki azért, hogy náluk tanuljon, lécci-lécci, erre meg visszadobja, mert hogy jaj, most van valami, ami fontosabb, és hogy muszáj Kaliforniában maradnia! Seggfej! Legalább visszahúzna Oxfordba, lehet, hogy az csak második, de egy szoros második, és Angliában azért sokkal jobb helyzetben van az egészségügy, mint itt. Ha karriert akarna, persze, maradjon csak, de ez a hülye embereken akar segíteni, és azt itt egyszerűen nem hagyják, érted?
Dean csak bólintani tudott. A torkában és a mellkasában összeszorult valami. Meg félrehajította a párnát, és nekimelegedve folytatta:
- Ha megtalálom a rohadt pasiját, végzek rajta egy szabályos kasztrálást. Hogy lehet valaki ilyen önző segg? Castiel lehet, hogy baromi fárasztó, de egy jó orvos, egy lelkiismeretes orvos, és hát ez azért ritka. Nem irigylem, mert tönkre fogják tenni, de még évei lehettek volna, amíg korruptáldóik, inni kezd és meghal AIDS-ben!
- Állj-állj, egyáltalán honnan veszed, hogy van valakije?
- Ó Sherlock, komolyan? Egy házban élsz vele, és nem tűnt fel? Castiel boldog. Na léptem. Üzenem neki, hogy ha kell, másszon a te ágyadba, de aludjon. És bassza meg!
Ahogy jött, úgy távozott – félrelökte Gabrielt, aki éppen akkor lépett be a hóna alatt egy műanyag flamingóval.
- Whoa! Durci-cunci hová teper?
- Gabriel, te még mindig itt laksz?
- Többnyire. Segíts eltüzelni a flamingót, és ne, ne kérdezd meg. – Befogta Dean száját, és közel hajolva hozzá azt sziszegte: - Nem akarod tudni.

Március 9.

- Sammy?
- Egen?
- Sammy, te mit tennél, ha lenne ez a… csaj… szóval lenne egy csaj, akivel így tényleg megtaláltatok valamit. Aki így… BAMM! Szóval egy ilyen csaj. És így baromi jól elvagytok vele, és aztán kiderül, hogy ööö, elég komoly tervei vannak? De így titokban derül ki. Hogy veled akar maradni, és ezért beáldoz egy csomó mindent. Akkor mit tennél? Mármint ezt hogy lehet lereagálni?
Sam nem felelt semmit, csak kivette a sört Dean kezéből, és megnézte a címkéjét.
- Pedig csak nyolc százalék – dörmögte az orra alatt. A verandán ültek, és élvezték a napsütést meg a látványt, ahogy Balthazar tetszhalott állapotban hever a medencegödörben egy virágfüzérrel és egy légycsapóval. Remélték, hogyha felkel, legalább címszavakban ad valami magyarázatot.
- Én itt a lelkemet kiöntöm.
- Ki a csaj?
- Nemtom. Az egyik haver kérdezte a garázsnál. Hogy így vannak most az…asszonnyal… és akkor mi legyen.
- Hát figyelj – ez az ő bajuk, nem? De ha már témánál vagyunk, van valami, amiről beszélni szeretnék veled.
- Hajrá.
- Elég kínos.
- Kemény gyerek a Dean, kibírja.
Sam zavartan körbenézett, aztán előre hajolt a kempingágyon. A legkomolyabb (és következésképp, leginkább szarvasszerű) arckifejezésével bámult Deanre, aztán azt suttogta:
- Szerintem Castiel szerelmes beléd.
Dean nagyon meglepődött, és élesen nevetett.
- Mi van?
Sam idegesen fészkelődött.
- Ne érts félre. Nem akarom savazni a srácot, vagy ilyesmi. Nagyon bírom. De ezt meg kéne dumálnod vele, mert ennek csúnya vége lesz.
- Honnan veszed, hogy szerelmes belém?
- Látod? – Rábökött az orrára, Dean pedig kényszerűen bandzsított. – Ez a baj veled, hogy rólad így lepereg. Észre sem veszed. És akkor ő meg félreérti.
- Mit ért félre?
- Ahogy bánsz vele.
- Mert hogyan bánok vele? – Félrelökte Sam kezét, és szigorúan meredt rá. A gyomrában pánik lüktetett. – Gyerünk! Mondjad! Hogyan bánok én vele?
- Dean, Dean, ne húzd fel magad. Nem a te hibád, csak ő szerintem félreérti, amikor így ölelgeted, meg flörtölsz vele, meg hogy ennyit lógtok együtt, meg minden. Tudod, így „hamis illúzióba ringatja magát”, vagy mi.
- Cas nincs belém esve.
- Csak az nem látja, hogy odáig van érted, akinek nincs szemgolyója!
- Baráti ööö, tisztelet?
- Figyelj… az a mix, amit most mindig az Impalában hallgattunk, ugye, és én meglepődtem, hogy mit keres rajta a Spectrum a Florence-től meg ezek, és megkérdeztem, honnan van, és mondtad, hogy Castől kaptad…
- Karácsonyra – mondta Dean figyelmeztetően. – És én is adtam neki egy rockmixet, és azt szokta hallgatni.
- Hát ez az! Figyelj, az ő válogatásán csak szerelmes számok vannak. Rólatok. Csupa kellesz, kellesz, kellesz.
- Aha. Da Vinci kód. Tényleg itt tartunk?
- Meg ahogy rád néz. Mintha… nem is tudom. Figyelj, én csak nem szeretném, hogy bántsd. Mert neki sokat jelent.
- Én meg egy szadista állat vagyok.
- Dean.
- Csak túlreagálod, Sammy. Tehát bejövök egy olyan jóképű fickónak, mint Cas? – széttárta a kezét, és grimaszolt. – Részemről a megtiszteltetés!
- Komolyabban kéne venned. Figyelj, a srác a lelkét kiteszi érted…
- Tudom.
- Tudod, és tök alapnak veszed. Megköszönted neki egyáltalán valaha, hogy ugrik minden szavadra?
- Most mit vársz tőlem, jöjjek vele össze, vagy mi?
- Tudtam, hogy nem fogod érteni. – Sam megadóan sóhajtott, és pár karcsapással lehalászta az éppen (ezredszerre) újraolvasott Lovecraft novellásgyűjteményt az asztalról.
- De ööö, mit szólnál, ha összejönnénk?
- Felejtsd el, amit mondtam.
- Ha frankón összejönnénk.
- Dean. Olvasok.
- Mit gondolnál?
Sam a mellkasára fektette a könyvet, és valahogy megbántottan nézett rá.
- Csak azt kértem, hogy beszélj vele őszintén, ennyi.
- De tegyük fel, hogy…
- Oké, bementem.
Dean Winchester kevés dologtól félt úgy igazán.  Példának okáért, nem félt a haláltól – néha gondolt rá, hogy ez talán embertelenné teszi, de nem igazán törődött vele.
Ha valamitől rettegett, akkor az a magány volt. Talán azért, mert soha nem volt egyedül. Amikor az édesanyja bennégett abban a szörnyű tűzben, már a karjaiban fogta Samet, és amikor az apját lelőtték, együtt fogadták azt a tisztet, aki egyszerre csak megállt az ajtóban, átnyújtott egy borítékot, és azt mondta, „sajnálom. Értetek halt meg. A hazáért halt meg.” (A legszörnyűbb, hogy ez nem volt igaz: az olajért halt meg, de Dean erre soha nem akart gondolni.)
Mindig úton volt, így nem kötött barátságokat, tehát ha valakit végre közel engedett, azt megpróbálta igazán közel tartani. A család volt az eszménye: Bobby és Sam és az Impala.
Aztán jött Castiel.
Egy pillanatig sem hitte el, hogy majd csak úgy besorol negyediknek, és azt sem hitte, hogy képes lesz létrehozni neki egy új kategóriát. Megtanulta, hogy az életben mindennek ára van, és tudta, hogy fizetnie kell majd a boldogságukért, csak azt nem tudta, mivel.
Nem akarta elmondani Samnek, mi van köztük. Nem akarta látni a csalódást az arcán. Ő volt az idősebb testvér, a báty, akire Sammy mindig felnézett, néha valósággal bálványozta őt. Túl sok álmuk törött már szét ahhoz, hogy hagyjon lerombolódni egy mítoszt, túl sok mindenkit veszítettek el ahhoz, hogy megölje benne a Dean-ideált. Sam élete most tökéletes volt, és ennek mindenképpen így kellett maradnia. Dean egész végig ezért küzdött, mert ez adott értelmet a létezésének, ez volt az öröksége. Nem tartotta számon, mit áldozott fel érte, és tudta, hogy lassan itt az ideje, hogy visszalépjen, és engedje a fivérét a saját útján menni, tisztában volt vele, hogy ez a búcsúévük, és úgy érezte, a sors most egyetlen, végső áldozatot vár tőle, aminek a megtagadása szétzúzhat mindent, amit idáig elért. Nem kezdhet el most magára gondolni, nem kezdheti el most a főszerepet a saját életében, fenn kell tartania az illúziót és megteremtenie belőle a valóságot, Dean a jó öreg Dean kell, hogy maradjon, poénokkal, csajokkal, és egy közepesen elcseszett vegetációval, amit életnek neveznek, hiszen pontosan tudta, hogy ő az egyetlen biztos és változatlan pont Sam életében, ami most mindörökre megváltozik, és ha most hátralép, Sam senkibe sem tud megkapaszkodni, megnyeri a jövőjét és elveszíti a múltját.
Csak el kell engednie Castielt.
Úgy is el fog menni.
Nézte, ahogy a verandaajtó becsapódik Sam után, és igazán szörnyen érezte magát, fuldokolva a hazugságoktól, a megbánástól és a félelemtől, de még akkor, abban a pillanatban, ahogy a tehetetlenség könnyei elhomályosították a látását és a legszívesebben csak lerombolt volna mindent maga körül, akkor is tudta, hogy Castielről semmilyen körülmények között nem hajlandó lemondani, senkiért és semmiért. Egyszerűen képtelen rá.
Dean soha nem olvasta a Bibliát, bár nyilván ismert belőle pár történetet. Egyszer nekikezdett, de nem jutott tovább a Teremtésnél: ott viszont volt egy részlet, ami titokban, mélyen tetszett neki, ahogy Isten kifaragja Évát Ádám oldalbordájából.
Castiel a húsából és a csontjából vétetett, hozzá valónak teremtették, és ha bármit is megszab a sors, akkor az ez: ők egyek kell, hogy legyenek, mert szorosabb kötelék tartja őket össze, mint a vér.

Május 5.

Gabriel figyelte, ahogy Castiel elvágja a férccérnát.
- El fogod mondani, hogyan vágtad meg?
- Egy szavas válasz, N-el kezdődik, M-el végződik és középen egy E van. – Megrázta a kezét, és eltartotta magától. Hunyorogva nézte a varratott, Castiel apró, szabályos öltéseit és fintorgott. – Fáj.
- Pedig érzéstelenítettem.  – Elkezdett visszapakolni a felvágós bőrtáskájába. Gabriel kirúgta alóla a szék lábát.
- Fáj! – ismételte valamivel nyomatékosabban. Castiel megkapaszkodott az asztal szélében, így csak a térdét és az állát verte be, de azokat nagyon. Sötét tekintettel fixírozta unokatestvérét, aztán egy beletörődő sóhajjal a hűtőhöz sétált.
- Készítek egy jeges borogatást. – Amint kinyitotta az ajtót, egy rémült tyúk tört elő, ami hisztérikusan kotkodácsolva csapdosni kezdett a szárnyaival. Gabriel káromkodott, megragadta és visszahajította a helyére, aztán a hátát a fridzsidernek vetve sziszegte:
- Ha megzavarod Jeffersont, sosem lesznek friss tojásaink!
- Ez szerintem állatkínzásnak minősül – mondta Castiel lassan.
- Nem.
- És elég higiéniátlan.
- Leszarom.
- Tudod, az a baj, hogy ő is. – Castiel visszaállította a székét a helyére, leült, a kezébe fogta Gabriel tenyerét, és mélyen a szemébe nézett. – Gabriel.
- Nem rendeltem lelkifröccsöt.
- Mihez kezdesz az életeddel?
- Hö. Amit akarok. És azt is, amit nem.
- Nem mész vissza az egyetemre?
- Nem tudom. Szerintem nem.
- Angliába? Haza?
- Nem, nem, nem. Figyelj, ez nekem így oké. Érted? Van egy egész jó statisztamelóm Hollywoodban, és…
- Nem is mondtad.
- …és kaptam egy tisztességtelen ajánlatot, szóval szerintem jövő héten már veszem fel az elsőt, érted, „Gabriel Divine”, ezzel a névvel még Isten is a Casa Eroica sztárjának teremtett, állelúja.
- Őszintén aggódom érted.
- Őszintén teszek rá, mit gondolsz. Ez az én életem.
- Most jön az, hogyha akarod, tönkreteszed?
- Igen. – Vállat vont. – De nem hiszem, hogy tönkreteszem. Figyelj. Engem nem érdekel, van-e munkám, van-e biztos jövedelem meg jó végzettségem meg házam meg autóm, hé, ez csak biztosíték, én meg tudok vigyázni magamra. Nem akarok boldog lenni. Ha jól érzem magam, akkor oké, ha éppen nem, akkor nem. Ennyi. Nem akarok semmit. Nem akarom a semmit sem. Nem akarok a mának, a tegnapnak vagy a holnapnak élni, élni sem akarok, mármint nem ragaszkodom hozzá annyira, hogy ez bármiben meggátoljon. Azt csinálom, amit akarok, és nem felétlenül azt, amihez éppen kedvem van, vagy amiről tudom, hogy helyénvaló meg hogy jó ötlet. – Előre hajolt. – Ez a szabadság. És nem fogod megérteni soha.
- Sajnálom, de… - kezdte Castiel, amikor Sam homlokegyenest bezuhant a konyhába.
- Habeas Corpus, Habeas Corpus, Habeas Corpus – dúdolta. Fordítva vette fel a pólóját és a haját félretűzte valamivel, ami kísértetiesen emlékeztetett egy női hajcsattra. Egy olyasmire, amit Jess viselne. Egy olyan szolidabb, de azért kétségbevonhatatlanul Pukkás darabra. A frissen alakult lelkisegély önképzőkör tagjai némán figyelték, ahogy kinyitja a hűtőt. – Jefferson még mindig itt csövezik? Hello haver. – Kiragadott egy doboz tejet, nagyot húzott belőle, aztán szabályos ívben a mosogatóba köpött. – Basszus! Mi van ebben!?
- Ecet és vaníliaaroma – közölte Gabriel, és finoman felvonta a szemöldökét. – Szilvalével.
- De…de…miért?
- Loki’D! – Nyújtózott, aztán az asztalra csapva felállt. Az arckifejezéséből ítélve ezt utóbb megbánta. – Ne igyál már folyton a dobozból, oké, Jávorkám? – morogta kelletlenül, és sebzett tenyerét dédelgetve eloldalgott.
Sam egy darabig utána nézett, aztán grimaszolt, és kiengedte Jeffersont a hűtőből.
- Ezerhathetvenkilenc, ezerhathetvenkilenc, ezerhathetvenkilenc – közölte vele bizalmasan, aztán visszatért a tanulmányaihoz.
Castiel hátradőlt a székében.
Kicsattanóan normálisnak érezte magát.

Június 7.
Castiel kiteregette magát a motorháztetőre száradni. Nadrágja, nyitott inge még csurom víz volt, mint ahogy az a „te sem vagy olyan hülye, hogy ruhástul fuss az óceánba” című fogadás nyerteséhez illik. Dean fürdőshortban, a nyakába vetett törülközővel támaszkodott az autó oldalának, és próbálta elnéző mosolygásnak álcázni a tömény, kárörvendő gúnyt, ami kéjes örömmel járta át tagjait. A homokból forróság sugárzott, és roppant viharfelhők vonultak át felettük, amiket lilára és lobogó narancssárgára festett az alkonyat. Egy darabig csendben figyelték az eget (Dean fel-felröffenő nevetésétől és Castiel fölényes szipogásától eltekintve), aztán Castiel azt kérdezte:
- Ha bármelyik filmben szerepelhetnél, melyiket választanád?
- Az Ideglelést – vágta rá Dean, aztán mintegy mentegetőzve hozzáfűzte: - Ha azok a srácok nem olyan töketlenek, lazán lezúzzák a banyát. Csak mondom. És te?
- Hogy én? – Castiel elgondolkozott. A legtöbb emberrel ellentétben ő nem azért tett fel egy kérdést, hogy aztán megadhassa rá a saját válaszát. – Talán a Berlin felett az ég… azt nagyon szeretem.
- Soha nem hallottam róla.
- A hollywoodi remake az Angyalok városa.
- Ja az amikor az angyalcsávó belezúg az embercsajba azt’ elcsapja a kamion vagy mi?
- És béna a ballonkabátjuk – tette hozzá Castiel sértetten.
- Az eredetiben meg nem? Mármint heh… ballonkabátos angyalok. – Elgondolkozott, aztán gyanakodva végigmérte Castielt. – Szeretnél angyal lenni?
- Hát, jó lenne mindenre tudni a választ.
- Mindenre csak az lenne a válasz, hogy „nem”. Az angyalok nem rohannak fejest az óceánba, és nem nézik a naplementét a zavarbaejtően jóképű pasiikkal, akikkel…
- Tudod, mielőtt megismertelek, én sem gondoltam volna soha, hogy ilyesmiben részem lehet, az olyan pillanatokban, mint ez. – Összefűzte a karját a tarkóján, és hunyorogva a távolba meredt. – Hamarosan vissza kell térnem Angliába.
- Ééés most ölted meg a pillanatot. – Dean behajította a törülközőt az Impala ablakán, aztán Castielhez sétált és a lökhárítónak dőlve kényelmesen elhelyezkedett a lábai között. – Nem mész te sehová – közölte, és nyomatékosan ráharapott a térdére.
Castiel homályos tekintettel nézett fel rá.
- Dean…
- Ha csak megpróbálod, belehajigálom az összes teádat a Boston-öbölbe. Hidd el, megteszem. Ott fogok állni, aztán egyesével eregetem bele a filtereket. Ősi amerikai technika.
- Javíts ki, ha tévedek, de úgy hiszem a felmenőid ezt sokkal inkább az angolok távoltartására használták, mintsem…
- A teafullasztás a fajtád megfélemlítésére szabadalmaztatott hagyományos eszköz. – Végigsimított a combján, és érezte, hogy Castiel megremeg. Elmosolyodott. – Ezt szereted, mi? – suttogta. – A francba, ha most látnád magad…
- Más is láthat. Hátsó ülés? – Megpróbált feltápászkodni, de Dean vigyorogva visszadöntötte, és fölé mászott.
- Fél órája nem járt erre senki. Béna partszakasz. Hé, Cas… ígérd meg, hogy nem mész sehová, oké? – Megcsókolta. A szájának só- és életíze volt. – Ne gyere nekem a béna kifogásaiddal.
- Nézd…
- Ígérd meg.
- A tartózkodási engedélyem…
- Ha összeházasodunk, automatikusan megkapod az állampolgárságot. – Érezte, hogy Castiel megfeszül alatta. – Mi az?
- Kansasben tiltják a melegházasságot – suttogta szinte kétségbeesetten. Dean a hajába túrt, és összekoccintotta a homlokukat.
- Én pedig tökre nem kértelek meg. Csak mondom, hogy bármi van… az megoldható. Minden. Érted? Így vagy úgy. Exta buzisan vagy simán. Szóval…
- Ígérem! – szakította félbe Castiel, és végigkarmolt a hátán. – Ígérem… - suttogta valamivel lágyabban, és a nyakába csókolt.
- Azért ugye vágod, hogy nem kértelek meg, csak…
- Persze.
- Az opciók.
- Igen.
- Sok opció… haver, hol van már a lábad?!
- A válladon. Azt hiszem. Igen.  Baj?
- Cseszett hajlékony vagy – morogta Dean elégedetten. – Lehet, hogy mégis elveszlek feleségül. Hé, Cas… ez most tudod mi? Te, én, óceán, delfinek?
- Nem láttam delfineket.
- Ez a kibaszott Hawaii-Five-0 – vigyorgott.  Castiel erőltetetten viszonozta. – Ne már, hogy nem ismered! Azt hittem, meleg vagy. Tudod, abban vannak a gájl vizimentősök.
- Gájl vizimentősök – ismételte kötelességtudóan.
- Nagyon szar. Az összes részt láttam. Ha meglesz az utolsó vizsgád holnapután, lenyomunk egy évadot.
- Mindent el fogok követni a bukásomért.
- Kapd be, Cas.
- Ahogy óhajtod.

Június 13.

Átlagos délelőttnek indult. Jess és Sam a sikeres szemeszter örömére pizsamában kucorogtak a kanapén, Amnesiat játszottak és próbáltak nagyon profinak és nagyon közönyösnek tűnni, azokat a pillanatokat kompenzálandó, amikor Sam káromkodva elhajította a konzolt, Jess pedig sikítva a nyakába borult, úgy átlag fél óránként.
- Hogykinézel!? – nyögött fel Sam, és undorodva likvidálta az egyik szörnyszülöttet.
- Képzeld, ha még hang is lenne rajta… - nyöszörgött Jess.
Balthazar és Castiel úgy döntöttek, nincs is jobb alkalom egy négykezes paralel zongoraversenyre, így Händel műveiből adtak elő egy szabadkoncertet. Gabriel egy olasz halandzsa kamuáriát dalolt hozzá, a kezében tartott borospohárral, amit szeretett volna pusztán az énekével megrepeszteni.
Dean szerint komoly esélyei voltak. A fülére tapasztott kézzel, a könyökével lapozva olvasgatott egy Stephen King könyvet, és szinte megkönnyebbült, amikor csöngettek.
- Nyitom! Gabe, kuss, Cas, te ügyes vagy.
- Cappucino felicita per favore, pestra cossa mezzo pizzaa-aaa-aah...
Dean hozzávágta a Ragyogást, végigcsörtetett az előszobán és valósággal feltépte a bejárati ajtót. A látogatójuk megszeppenten hátraugrott. Szőke, tizenhárom év körüli fiúcska volt, kékszemű, valami sznob magániskola kétségbeejtő térdzokni-rövidnadrág-mellényke-kalap egyenruhájában. Dean együttérzően végigmérte.
- Jó napot kívánok, Alfred Samandriel Gangwuce vagyok, és a ööö, a nagybátyámat keresem, Castielt, hogy, hogy Castiel itt lakik-e. Ön Mr. Winchester?
- Aha, szevasz. Jó helyen jársz.
- Örvendek. – Alfie-nak meglepően határozott kézfogása volt. Zavartan megigazgatta a kalapját, és követte a házigazdát a nappaliba. A zene egykettőre elhalt, és a rokonok egy emberként kiáltottak fel:
- Alfie!
- Alfred?
- Al diavolo, gyermekem, donna Madonna! – Gabriel felkapta, és felemelte. – Hát te?
- Bocsánat, hogy késtem.
- Nem is tudtuk, hogy jössz. – Castiel átvette, és bénán megölelte.
- Nem? – kérdezte Alfie kétségbeesetten.
- Semmi baj – biztosította Balthazar. – Öröm a köbön, körbevezetünk az Államokban és…Cassie?
Castiel a szokottnál is komolyabb arccal hátralépett unokaöccsétől, aztán megragadta a csuklóját, és felgyűrte az ingujját. Alfie fájdalmasan felszisszent.
Az alkarján roncsolt, szenes seb.
- Basszus… -  suttogta Balthazar. – Hogy vetted észre?
- Mereven eltartotta magától a kezét. Még friss a sérülés. Minél hamarabb megfelelő orvosi ellátásban kell részesülnie.
- Nem lehet! – kiáltott fel Alfie, és ekkorra már minden tekintet rá szegeződött. Nyelt egyet, és a jobb lábára helyezte a testsúlyát. – Nem fáj. Rendben lesz. Azért jöttem, hogy segítsek csomagolni, Castiel. Az… Raphael azt mondta, ma jössz haza, és hogy segítenem kell. Hogy-hogy nem tudtad? – A hangja elcsuklott. Gabriel keze ökölbe rándult.
- Gyönyörű – szűrte a fogai között. – Michael börtönbe kerül? Remek, gyújtsuk fel a fiát!
- Baleset volt! – nyögte, mire Gabriel rákiáltott:
- Nekem ne mondd ezt! – Előre hajolt, és vészjóslóan halkan megismételte: - Nekem ne mondd ezt! Baleset, mi? Mint amikor vendégségben voltunk, és véletlenül leestem a lépcsőn, aha, akkor csúsztam meg, amikor Lucifer jött szembe, és úgy adódott, hogy lett egy nyílt lábszártörésem, mi? Meg amikor Balthazar rátaposott a saját ujjaira, vagy ahhoz mi a sztori, és mind eltörtek, és persze Uriel csak nézte, és nem tehetett semmiről? És amikor Cassie, nem is tudom, nyolc éves volt, és hajmosás közben valahogy ottmaradt a víz alatt, és Raphael csak tartotta a fejét, mert mondani talált valamit, és Balthazar berontott és valahogy sikerült kinyomni a tüdejéből vagy az egész kurva kádat, ilyen balesetre gondolsz?
- Elég! – Castiel hangja szinte vibrált a feszültségtől. Gabriel széttárta a kezét, és nevetett.
- Gyakoriak az ilyen balesetek a mi kicsi családunkban! – Hirtelen a megdöbbent Winchester pároshoz fordult, és mániákus mosollyal folytatta: - A parókia neve Mennyek Menedéke volt. Vicces nevük van ezeknek a régi angol házaknak, nem? Mennyek Menedéke. Egy kibaszott katonai kiképzőtábor!
- Pontosan – suttogta Castiel. – És ez most háború. Alfie, nem engedlek vissza; nem tűröm, hogy még egyszer kezet emeljenek rád. Mától Gabriel és Balthazar visel gondot rád. Nekem most van egy kis elintéznivalóm.
Nem nagyon tudtak mást tenni, mint hogy egyszerre bólintottak. Castiel kiviharzott a fürdőszobába.
- Ne félj – mosolygott Gabriel, és megpaskolta a vállát. – Igazi fenegyereket csinálunk belőled.
- Mi történik? – kérdezte Sam, Dean pedig beleöklözött a fotelbe, és Castiel után rohant. Kiütötte a kezéből a telefonját, és nekilökte a falnak.
- Ha most valami csak-oda jegyet foglalsz Londonba vagy valami ilyesmi szarság, én esküszöm, kibelezlek!
- Dean, nem érted.
- De értem! – Megragadta a vállainál fogva, és keményen megrázta. – Figyelj rám! Hé, Cas, velem vagy? Higgadj le, oké? Le kell higgadnod! Át kell gondolnod logikusan!
Castiel megrázta a fejét, és próbált kiszabadulni. Dean nem engedte.
- A családom, érted?
- Igen, és ne haragudj, de egy utolsó rohadék az összes, szóval miért is szaladsz vissza hozzájuk?
- Szembe kell néznem…
- Fogd be! Hé, nézd, semmi baj azzal, hogy Alfie itt marad, már így is menekülttábor ez a kurva ház, meg lesz hely, Sam összeuccol Jesszel a kollégiumban, megtanítom a kölyköt baseballozni, játszhatunk papás-mamást, én leszarom, de ezt most ne csináld, a kikúrt drámát, mert semmi szükség rá!
- Láttad a karját?
- Ezért nem akarom, hogy visszamenj! – A szorítása erősödött. – Amikor a múltkor náluk jártál, majdnem megfojtottak és hé, szerinted én, én nem tudok arról a vágásról a térdeden, meg az összes hülye hegről, he? Soha nem mesélted el, mi történt, mi volt valójában, mert ennyire nyilván nem bízol bennem…
- Dean…
- Kuss! Nem érdekel, nem érdekel semmi, csinálj, amit akarsz, de nem repülsz kibaszottul sehová, megértetted?
- De muszáj!
- Olyan nincs, a rohadt életbe, olyan nincs, hogy valamit muszáj!
- Ezt meg kell tennem! Nem tudod, milyen…
- Persze, hogy nem tudom! – Már üvöltött, és ahogy még egyszer megrázta Castielt, a feje a csempének csapódott. – Sosem mondtad el! Soha!
- A kötelességem…
- Kuss! Kuss, kuss, kuss, kuss!
- Mi folyik itt? – rontott be Sam. – Jézusom, Dean, megölöd!
- Ő öli meg magát! – kiabált, és tehetetlenül tűrte, hogy Sam szétválassza őket, hogy a karjait hátrafeszítve nyugtatgassa azon a hülye hangján a hülye hazugságaival, hogy „rendben van, rendben van, rendben van…”
Castiel pár pillanatig rá bámult, hevesen hullámzó mellkassal, aztán egyszerűen kisurrant.
- Gyáva! – ordított utána Dean. – Rohadt gyáva! Legalább hadd menjek veled, te szerencsétlen strici!
Sam maga felé fordította, és megragadta a vállát.
- Egészen pontosan mi van köztetek Casszel? – kérdezte hidegen, Dean pedig ellökte.
- Ne most! Ne most, baszd meg, ne te… te ne…
Sam kifejezéstelenül bámult rá, és Dean torkát kaparni kezdte valami, a legszívesebben csak bőgött volna, mint valami taknyos kölyök, mint Sammy, amikor még kicsi volt, teli torokból és elveszetten, de valakinek észnél kellett lennie ebben az egész rohadt káoszban. Zihálva állt, aztán hallotta, hogy csapódik a bejárati ajtó.
- Kurva élet! – kiáltott, és rohant. Sam utána kapott, de kitépte magát a kezéből.
Castiel olyan kényelmes tempóban és nyugodtan sétált, mintha teljesen rendben lenne, amit csinál, a béna oldaltáskájából, amiből mindenféle papírok meg ruhadarabok lógtak ki, előkotorta a slusszkulcsot, és már majdnem beszállt a Rolls-Royce-ba, amikor Deannek sikerült megállítania. Hátulról átkarolta, olyan szorosan, hogy ne tudja mozdítani a kezeit, és a vállába motyogta:
- Ha már csinálod, akkor legalább annyi legyen benned, hogy előttem teszed meg.
- Dean… - A hangja fáradt és reménytelen volt. Dean hátralépett.
- Kiviszlek az Impalával – mondta rekedten. – Vedd csak meg a szar jegyedet. Hagyd itt az országot, gyerünk. Hagyj itt engem.
Azt várta, hogy Castiel tiltakozni fog. Hogy veszekednek tovább, karmolva és üvöltve, de a férfi csak bólintott, és némán követte őt. Dean figyelte, ahogy leül, fegyelmezetten, üresen, mint egy katona, becsatolja magát és mereven előre néz. Beindította a motort. A lemezjátszó rögtön ordítani kezdte a legutóbbi dalt, ezért harcolunk, ha meghalunk, kezünket eloldozzák majd, ideges mozdulattal lekapcsolta, aztán Castielre nézett.
- Szeretném, ha tisztán látnád. Ha most elmész, nem akarom, hogy visszagyere.
- Tudom. – Szorosan lehunyta a szemét. – Elindulnál, kérlek?
- Szóval ennyi? Ennyi, mi?
- Majd megbeszéljük, ha mindketten lehiggadtunk, és rendeződtek a dolgok, és…
- Nem, Cas, baszd meg, nem. Most beszélünk utoljára, ha olyan segg vagy, hogy végigcsinálod, amikor megkérlek, amikor kibaszottul könyörgök, hogy ne tedd, mert hülyeség, mert kurvára semmi értelme, de te persze olyan makacs pöcs vagy, hogy…
- Nem bírom a konfliktust – hadarta Castiel, és rámarkolt a táskája szíjára. – Nem.
- Aha. Szuper. És utazol mennyi, tíz órát, hogy leüvöltsd a testvéreid haját, és rommáveresd magad. Értem a gondolatmenetedet.
- Kérlek, ne csináld ezt.
- Én kérlek téged, hogy… á baszd meg, felejtsd el. Ezt nem hiszem el. Nem hiszlek el.
Castiel hallgatott. Dean a szeme sarkából látta, hogy a vállai rázkódni kezdenek, aztán hallotta a fel-felcsukó zokogást.
Vezetett tovább.

Persze volt benne logika.
Castielnek tényleg vissza kellett mennie Londonba, hogy meghosszabbítsa a tartózkodási engedélyét, hogy rendezze a dolgait Oxforddal, hogy elintézze Alfie papírjait, és hogy – de ez persze csak egy opcionális lehetőség – hogy felvegye az örökségét, végleg kicuccoljon Mennyek Menedékéből, és aztán berendezze azt a garzont Massachusettsben, amit kibérelhetnének, amiről Dean már egy csomót álmodozott, vagy egyszerűen csak útra kelnek; tényleg nem volt értelme Kaliforniában maradni, most, hogy Sammy a saját lábára állt, és hogy két főre csak egy ágy jutott a házban.
Ez rendben lett volna. Ebben a vattacukor-verzióban Dean szintén vele megy Angliába, végigüli vele az összes rohadt hivatali órát (vagy végigállja – az angolok sokat állnak sorban, nem?), elkíséri a parókiára és lezúz bárkit, aki csak egy rossz szót is szól, megtanítja a helyes amerikai kiejtésre a Harvard interjújára, és minden rohadt tökéletes, hiszen nem is lehet másmilyen, ha együtt vannak, ő talán felcsap mentősnek, és akkor majd élete utolsó napján, ahogy öregen, de még mindig kellemesen sármosan ott fekszik Castiel mellett a halálos ágyán, azzal a tudattal hunyhatja le a szemét, hogy
könyékig van a keze a kurva biliben.
Fékezett.
A repülőtér közönyösen zsúfolt, világos és felcicomázott volt. A hőséget épp csak felkavarták a légkondicionálók, és szandálos turistacsaládok tülekedtek az italautomaták előtt.
- Vagy azzal a géppel mész, ami kábé most indul – nézett Dean a terminál óriástáblájára -, vagy ülünk itt két órát.
- Elérem – mondta Castiel határozottan, aztán felé fordult. Dean meg akarta ütni. Tiszta erőből szét akarta zúzni azt a csökönyös ábrázatát, össze akarta törni, mert lehetett volna még egy évük, vagy egy örökkévalóságuk, vagy még csak ez a nyár, vagy az a rohadt két óra, és most nulla percük volt, ahogy Castiel átölelte, és ő csak tűrte, ahogy megcsókolta, és nem viszonozta. Érezte a nedvességet az arcán, és nem tudta, a könnyek melyikőjükhöz tartoznak. – Viszlát, Dean.
- Ég veled, Castiel.
Valamiféle üres megelégedést érzett, ahogy a férfi szorításra egy pillanatra mindennél szorosabbá vált, miközben az erő elhagyta a testét és valósággal összecsuklott; aztán ő eltépte magát tőle, egyetlen lépés volt és a tökéletes, abszolút bosszú.

Végig reménykedett, hogy le fogja késni a gépet, még akkor is, amikor a váró ablakából figyelte, ahogy felszáll. Szinte azt kívánta, bárcsak lezuhanna, és akkor a roncsok közül még előrángathatná Castielt. Annyi mindent akart mondani neki; magában egyre beszélt hozzá.

Újra és újra körbehajtott a reptér körül. Biztos volt benne, hogy lesz valami városi legenda a biztonsági kamerák felvételén átsuhanó fekete Impaláról, amit a szívetörött férfi szelleme vezet, akit elhagyott a szerelme.
Aki hagyta, hogy elhagyják. Csak úgy, a semmi miatt.

Augusztus 29.

Sam letett elé egy üveg sört.
- Szarul nézel ki.
- Szarul is érzem magam.
- Ma egy olyan kettes szinten sajnállak egy tízes skálán.
- Kapd be.
Lepattintotta a kupakot, és ivott. És ivott és ivott és ivott és ivott.
Bobbynál húzta meg magát. Átmenetileg. Állandó jelleggel. Ami elég szánalmas volt, mint arra Bobby gyakran emlékeztette.
A kaliforniai házba egyszer sem ment vissza. Sam hozta el a dolgait. Nem akarta látni a Divine-ikreket, azokat a beszari hülyéket, akik simán lerendezhették volna az egész cirkuszt Castiel helyett. Valamikor július környékén állítólag Manhattanbe költöztek. Ezek szerint Casnek legalább rendben ment a papíros ügyintézés. Kibaszott hálelúja.
Ezerszer és ezeregyszer végigpörgette magában az egészet, és mindig arra a már-már derűsen kiborító megállapításra jutott, hogy a világon semmi de semmi értelme nem volt. Ha újrajátszhatná, rácsapna Cas vállára és röhögnének. Addig röhögnének amíg a tüdejük ki nem szárad és a torkuk fel nem szakad, mert ez baromi vicces, nem? Egyetlen nap, sőt, egyetlen óra alatt tönkre lehetett tenni mindent, amijük volt. Talán pontosan ennyit is ért. Talán ha ott maradnak a terminálban még két órát, akkor Castiel hazajön, és nem kapják meg a sorstól a kis tanulság-adagukat. Dean biztos volt benne, hogy Cas azért sietett, mert pontosan tudta, hogy még egy óra vagy még egy szó elég ahhoz, hogy megtörjön, hogy feladja, hogy belássa, hogy nincs igaza.
A történet ismétlésében nem volt olyan verzió, amiben Dean tévedett volna. Nem lehetett. Az ő fájdalomküszöbe is véges.
Nem mintha szenvedett volna, nem igazán. Ez egy kicsit őt is meglepte. Nem sírt, például. Nem kezdte el Cas ottmaradt pulóvereit szimatolni, nem nézte vissza a kétes tartalmú fotóikat a mobilján míg a közös számaikat hallgatta, nem nosztalgiázott az óceán partján heverve, amíg a hullámok elmossák az emlékeit, semmi ilyesmi.
Helyette talált egy jól fizető állást Kanasasben, illetve kettőt, mert rájött, hogy túl sok szabadideje van. Sokat járt el majdnem-otthonról, bevásárolni, csavarogni, szórakozni. Végül is, fiatal volt meg minden szar.
Utálta a gurulós bőröndök hangját az aszfalton.
Utálta az olyan férfiakat, akik jófiús pulóvereket meg oxfordcipőt viseltek. Vagy ballonkabátot.
Utálta az összes kórházas sorozatot.
Utálta a hotelszobák ágyneműinek illatát.
Utálta a gondosan elkészített reggeliket és a tápláló, finom ebédet.
Gyűlölte az álmait.
Volt egy, amelyik folyton visszatért. Ő és Cas, természetesen. Óceán. Futnak, felverik a vizet. Meztelenek. Cas hátán a tintaszárnyak. Futnak a nap felé. Cas úszni kezd. Nevetnek. „A túlparton találkozunk”, mondja Cas, és úszik. „Ez az óceán”, mondja ő neki, „nincs túlpart, az egy másik kontinens.” A hullámok elmossák a hangját. Az ár kidagad. Az ég és az óceán és Cas szeme pontosan ugyanolyan árnyalatú. Ő rájön, hogy fuldoklik. Csapkodva, levegőért kapkodva ébred.
Nem értette, miért nem keresték egymást.
Az első nap még nyilván. Ott volt az egész hülyeség. Ez a búcsú, vagy micsoda. És másnap és harmadnap és utána.
Aztán augusztus lett.
Castiel még egy kurva képeslapot sem küldött. Úgy tűnt, tökéletesen tiszteletben tartja Dean kívánságát. A rohadt stréber.
- Tudod, az egészben csak az bánt – mondta Sam ezredszerre, ahogy leült vele szemben, és húzott egyet a söréből -, hogy még csak el sem mondtad.
- Mert akkor talán tudtál volna segíteni.
- Mert akkor talán tudtam volna segíteni.
- Sammy, egy, nem, kettő, már mondtam. Egyszerűen csak vége lett. Egyikünk sem akarta, egyikünk sem vette észre, és akkor paff, annyi volt, és már mindegy. Nem éri meg foglalkozni vele. Nem ér annyit.
- Nem ér annyit – ismételte Sam, és az üres üveget a többi mellé tette. A fél asztalt ellepték. – Haver, egy roncs vagy.
- Nem, én roncsokat javítok. Tök jól megvagyok, Sam. Ha csak azért ugrottál át, hogy csesztess, akkor tudod, menj a francba.
- Dean. Ha sajnálni akarod magad, akkor az oké. Egy darabig. De ez már azért a legalja, érted? Próbálsz úgy tenni, mint akit nem érdekel, és képtelen vagy túllépni rajta. Elvesztetted a legfontosabb embert, csak mert…
- Te vagy a legfontosabb ember az életemben – vágta rá Dean. Sam furcsán mosolygott, és megveregette a vállát.
- Többé már nem.
- Te vagy az öcsém.
- Castielt meg kidobod a francba, csak mert a családi problémáit helyezte előbbre egyetlen pillanatra…
- Ne kezdd megint!
- Egomán seggfej vagy. Amit neked lehet, azt neki…
- Fogd már be.
- Csak azt áruld el, komolyan, végre, hogy mi ez az egész hiszti, amikor eddig tartana, hogy visszacsináljátok? – Csettintett.
Dean gúnyosan felnevetett, és áthajolt az asztalon.
- Tudod, biztos volt egy pillanat, amikor még ez volt – csettintett egyenesen Sam orra előtt, aki erre elhúzta a fejét -, de asszem, mindketten lekéstünk róla. Nem is arra vártunk, hogy a másik mit lép, hanem, hogy mi fog történni. És nem történt semmi. És akkor most hívjam fel, hogy „hé Cas! Te már túl vagy rajtam? Ha igen, nyomja meg a piros gombot…”
- Pontosan ezt kéne tenned, hercegnő – jött be Bobby, és ledobta magát a kanapéra. Lehúzta a bakancsát, és fáradtan körözött a lábával. – Tudod, két dolgot nem gondoltam volna Dean Winchesterről soha. Az egyik, hogy buzi. A másik, hogy gyáva. Csak az egyik miatt szégyellem magam. – Lehúzta a zokniját, gombócba gyűrte, aztán felordított: - Hívd fel!
- Szálljatok már le rólam!
- Egyet mondok neked, hülyegyerek. Nem semmi fickó lehet az, aki veled elfeledteti a nőket.
Hát – ez nem volt teljesen igaz. Voltak lányok. Mostanság. Fekete hajúak. Atletikusak. Szépek. Nem tudott a szemükbe nézni. Az egyikük egyenesen megkérdezte, kit próbál elfelejteni, miközben egy mosógépen csinálták alkalmi szerelőmeló címszó alatt. „Én az expasimat”, mondta a csaj. „Én is”, mondta ő. „Most duplán örülök, hogy van rajtad óvszer.” „Csak vicceltem.” „HA-HA-HA!”
- A szerelmi életem… a magánéletem tökre magánügy, oké? Ezért ez a neve.
- És azért szerelmi élet a neve – folytatta Sam -, mert igenis fontos. És nem dőlhetsz hátra, hogy nahát, így alakult.
- Már miért ne?
- Mert alakulhatott volna másként. Mert meg tudod változtatni.
- Aha. Szuper. Megyek, alszok. – Bizonytalanul felállt az asztaltól, és egy pillanatra megkapaszkodott a szélében. – Csajok, nyissatok ilyen betelefonálós műsort, vagy egy rovatot a kurva Cosmóban. Jó éjt.

Ismét ugyanaz az álom. A napsütés. Az óceán. A távolság. Az örvény. A kékség. Aztán folytatódik, de ezek már emlékek. Castiel a motorháztetőn. Szeretkeznek. A fém felforrósodik. A só íze és szaga. Buborékok. Víz alól, a tüdejéből. Felé szállnak, Castiel tenyeréből. Csókolóznak. Fuldokolnak. „Dean?” „Miben segíthetek?” „Igazából én szeretnék segíteni. Dean Winchester, ugye? Hahó? Ott vagy még? Viszlát, Dean.” „Ég veled, Castiel.”

Dean reggel, fogmosás közben egy új mondatot morzsolgatott a szájában. „Egy félreértés, amivel mindketten tisztában voltunk, és mégis hagytuk, hogy ott legyen, csak egy pillanata, aztán… mindig.” Ezt jó lenne elmondani Castielnek, olyan fontosnak tűnt valahogy, de ahogy újra és újra elismételte, már nem stimmelt. Talán túl mesterkélt volt, talán a nyelvtanával volt valami; talán csak a ténnyel, hogy ha teli torokból üvöltené, Cas akkor sem hallaná meg.
Elindult a roncstelepre. Élvezte, ahogy az Impala végiggördül ugyanazon a biztonságos, betonkemény, egyenes úton, amin mindig, ami olyan töretlenül és kiszámíthatóan vezet előre, előre, előre. Esett, és az ablaktörlők megnyugtató ritmusban söpörték félre a vizet, a fenyőfák nehéz hanggal zúgtak és minden megtelt a friss gyanta, az olaj és összességében, egy szebb jövő illatával.
Aztán Dean tövig nyomta a féket, és kis híján lesodródott az útról.
Castiel ott állt az egyik mérföldkőnél, sporttáskával a vállán, ragtapasszal az orrán, fehér szvetterben, és befáslizott kézzel stoppolt. Amikor meglátta, hogy Dean megáll, elvigyorodott, és a táskáját minden további nélkül a hátsó ülésre hajította.
- Hello, Dean – mondta olyan hangsúllyal, mint aki már régóta tervezi ezt a párbeszédet -, szabad egy körre?
- Komolyan ezt tudtad kitalálni?
Castiel bocsánatkérően vállat vont, és az anyósülésre huppant. Kínos odafigyeléssel becsatolta magát, aztán köhécselt.
Csönd.
- Hogy a francba találtál meg? – kérdezte végül Dean. Még mindig keresztben állt az úttesten.
- Erre jársz dolgozni, nem?
Castiel kirázta a vizet a hajából, és ujjaival párszor végigszántott a tollfekete tincseken.
- Te seggfejűek törzsébe tartozó utolsó genetikai hulladék – lehelte végül Dean, mire a férfi elgondolkozva végigmérte.
- Te meg hülye vagy.
Dean rámarkolt a kormányra, és óvatosan ismét beindította az autót. A motor feldorombolt, ő pedig megköszörülte a torkát.
- Merre?
- Én döntöm el?
- Te vagy a stoppos.
- Nem tudom. Legyen előre.
- Massachusettsben tök finom palacsintát készítenek.
- Menjünk Massachusettsbe.
Összenéztek.
Fél másodpercen belül csókolóztak, az Impala pedig kisiklott az út szélére, az oldalával szikrázva végigkaristolva a szalagkorlátot. Dean kivételesen nem igazán törődött vele, az egyik kezével átkarolta Castiel vállát, a másikkal igyekezett többé-kevésbé egyenesbe hozni az autót, mielőtt mindketten romantikusan szörnyethalnak.
- Tönkreteszel – morogta, és megcsókolta újra és újra és újra. – A kocsimat is tönkreteszed.
- Meg lehet javítani. Mindent meg lehet javítani. Nem?
Dean csettintett.


EPILÓGUS

két év múlva


Alfie a müzlistáljába kapaszkodva átbukdácsolt Gabriel elkeseredett halmán.
- Kali – nyöszörögte a férfi a kezében szorongatott maroktelefonba, amíg a hátára hengeredett. – Kali, vedd fel. Jó, oké, lehet, hogy nem volt teljesen igaz, hogy norvég rákenrollfenomén vagyok, de minden más, amit mondtam… talán leszámítva azt a dolgot az ír maffiával… meg a fegyvertartási engedélyemmel…
- Fetrengj egy kicsit balra – kiáltott ki Balthazar a konyhából, és egy bögrét törölgetve előlépett. – Ott még nem elég fényes a parketta.
- A könnyeimmel fogom felmosni. – Elhajította a telefont, és a tenyerébe temette az arcát. – Basszus, el tudod ezt hinni? Tényleg szeretem őt.
- Az elég kínos.
- Már miért lenne kínos?
- Ez nem az a nő aki a múltkor konyhakéssel rontott rád…?
- Melyik múltkor?
- Tegnap?
- Ja? Csak, mert nem voltam vele őszinte. De mától őszinte leszek. Elmondom neki, hogy meghúztam a…
- Ne a gyerek előtt. – sziszegte Balthazar, és hirtelen mindketten Alfie felé fordultak, majd kínosan széles vigyorokat villantottak felé.
- Meghúztam a bokámat – korrigált Gabriel. – Illetve a Kali bokáját, azért lenne mérges. Egy olyan bokát, amely valószínűleg vérrokonságban áll vele…
- Jött posta? – vágott közbe Balthazar. Alfie leguggolt a levélnyíláshoz, és a tálkáját félretéve kirángatott pár borítékot. A földre kuporodott, és elkezdte átválogatni őket.
- Gabriel bácsi, szerintem kaptál egy halálos fenyegetést.
- Géppel írták, vagy kézzel?
- Vérrel.
- Akkor ez valaki új – derült fel Gabriel, és hernyómászásban unokaöccséhez kúszott.
- Szerintem Kali – szűrte a fogai közt Baltahazar.
- Számlák, számlák, utolsó figyelmeztetés… ó! – Alfie arca egyszeriben felderült, és előhúzott egy szamárfüles fotót. Pislákoló csillagok ragyogtak rajta, a hátát pedig apró, lendületes betűkkel telerótták. – Újabb képeslap Castiel bácsitól!
- Most éppen hol vannak?
- Ez a kilátás a sátrukból – tolmácsolta Alfie, és gyorsan átfutotta a sorokat. – Ausztrália.
- Azon belül?
- Nem biztos benne. „A GPS térerő híján nem funkcionál. Próbáltunk találni egy benzinkutat, hogy vásároljunk egy térképet, de egyikünk sem emlékszik, mikor láttunk utoljára lakott települést. A motor lefulladt. Dean gyalog vágott neki a sivatagnak. Három napot volt távol, végül visszatért egy kanna benzinnel és egy kaktusszal. Azt mondja, nem akar beszélni róla. Bárcsak itt lennél…akkor téged küldtünk volna el benzinért…” – Felpillantott. – Ezt Dean írta. – „Bocsánat. Nagyon tetszene neked a hely. A homok olyan rózsaszín, mint a fölötte elterülő végtelen hajnali égbolt…homár. Dean! HOMÁR!!!!” – Felnézett a képeslapból, és mosolygott. – Jól vannak. Boldogok.




VÉGE


és mayának, tvikinek és nikinek még mindig durvahálás vagyok a támogatásért.
elkélt.

KOMMENT: IGEN // NEM



jegyzetek
minden előforduló idézet saját fordításban szerepel. az említett dalok elérhetőek [itt]
fogadjátok szerzői elnézéskérésemet a regény kezdeti szexista/melegugrató felhangjaiért. tinédzserfiúkról szól, akik megpróbálnak nagyon übermacsók lenni egymás előtt (ahogy a sorozatban is.)

47 megjegyzés:

Valerin írta...

Azt a rohadt élet... Erre megérte várni. Igen. Totál megérte.

Néhány helyen felnevettem - nincs itthon senki -, máskor meg majdnem elsírtam magam. Főleg ott, mikor Sam mondta Deannek, hogy ne bántsa meg Castielt.:(

Ez egy csodálatos történet volt, és le fogom menteni a gépemre, hogy olvasgathassam minden nap. Annyira tökéletesen sikerült áthelyezned őket egy másik világba, a Való Világba, hogy így még jobban is tetszett, mint maga a sorozat. A hülye testvérek, Cas Dr. Szexi, a bántalmazó család, az apa, aki lelépett, a szerelmes pillanatok, Dean szenvedése... Mind tökéletesen élethű volt. Ha nem hoztad volna össze őket a végén, szerintem megharagudtam volna. Dean amúgy meg egy hülye. Jó lenne, ha kevesebbet foglalkozna a testvérével, és többet saját magával, mert el kell fogadnia, hogy Sam felnőtt.

Istenem, hogy tudsz te az egyetem mellett ilyet alkotni? Gratulálok, és köszönöm. Nagyon köszönöm.

Zsanett Szekeres írta...

Ohh Te! Ennél jobban nem tudlak imádni! :D
Csak annyit mondanék hogy ez lehetetlenül jó volt, és hogy én komolyan szívből kívánom hogy sikeres legyél :D

Márk Éva írta...

Oké, én most megpróbálok valami nagyon érthető, nagyon szabatos, nagyon érthető véleményt mondani, de az a nagy helyzet, hogy amit mondhatnék már leírtam. Egyszer, kétszer, százszor, és egyik sem volt se összeszedett, se szabatos. Ez se az. Csupán próbálom a fejemben üvöltöző és a szőnyegen a csodálattól ide-oda hempergő énemet visszatartani attól, hogy a csillámos káosz rózsaszín tengerével árassza el a falat (végleg és letörölhetetlenül).
Elgondolkodtam, hogy megkérem a kezed, de aztán rájöttem, hogy vannak nálam esélyesebbek is, szóval maradok az elrablásnál. Összekötöm kezed-lábat, eltakarom a szemed, bekötöm a szád, kiviszlek a tengerhez, egy sziklához, szabadon engedlek, és miközben romantikusan fújja a szél a hajadat elregélem, hogy mennyire, mennyire, de mennyire imádom az alkotásaidat.
Azért csak sikerült fangörlködnöm jóvan.
Viszont ehhez nem tudok mit hozzászólni. Happy end, hurrá! Nem biztos, hogy élve átvészeltem volna ha nem jönnek össze.
Ez egy vélemény volt, van, lesz, én meg nézegetem még egy kicsit a képet és ábrándosan sóhajtgatok. Mert az jó.

Dragda írta...

Asszem belédszerettem, és ha nem lenne duplán foglalt szívem leszbikus fele... Tudod mit? Beveszlek harmadiknak :D

kellyvicious írta...

No. akkor most szín vallok: aztamurvamocskos (szabad fordítás: nagyon jó, nagyon-nagyon)
Szóval, én eddig csak 1-2 irományodat olvastam el, mert még vendégmunkás vagyok a birodalmadban. Megjegyzem azokat is befaltam, mert olyan murva jók voltak.
De ez.. ez.. eeeez.. nem, erre nincs megfelelő szó számomra. Őszintén megmondva minden ilyesminél egy büdös, szkeptikus kuki vagyok, mert magamban minden kicsi kakiba belekötök, mindig kritizálok. Nos, próbáltam most is, de.. csak egy dologba tudok: MIÉRT_ért_véget?
Imádom. Imádlak. Imádom, ahogy írsz, és amit. Most megfogtál, tiéd a lelkem, tessék, vidd, nem kérek semmit (de, hogy ÍRJ).
Baromi jó, nem, nem tudom abbahagyni, oltárod lesz nálam, stb. Ezt most szépen elteszem a könyvjelzőim közé, még a telefonomon is beteszem oda, és ha kaki kedvem lesz, újraolvasom, mint a kedvenc könyvem. Valószínű nem fogom tudni megunni.
Egyszerűen annyira jól sikerült az egész húzás az egyetemi élet felé, hogy fáj. Pfűűűűűűűűű.. mégakarokmégakarok. Most szerintem szegény blogodat árasztom el, minden elolvasok, és meghalok a gyönyörben.
Végtére is, ez az volt nem?
Komolyan volt egy pillanatom, amikor azt gondoltam magamban: tényleg ennyi volt? Már könnyezni akartam (igen, ezen, igen, lehet akárminek lesni :D), deee robbant a happy end, és boldog lettem. Nem szabadott volna máshogy véget érnie.
bwuhh.. most már elhallgatok, elrebegem megint, hogy imádlak, imádom, és te még nem is ismersz. ez a legszebb, muhaha.
írj még, írj. olvasni akarom. De most lelépek, magamhoz ölelem a takarom, és nyálazok újra és újra.
A Loki'D-ért pedig még külön imádva vagy :3

Zenda írta...

É-én...
Megérte ennyit várni, tényleg! Leiszonyodtam, hogy jó ég, ennyit írni..de csak habzsoltam a sorokat, nem mértem az időt, mennyi idő alatt olvastam el, de imádtam.
Felröhögtem, majdnem pityeregtem, ahogy Dean kétségbeeséségen sértegette Cass-t...

Reisuto írta...

Elég kemény menet volt - az Életre-halálra 50 oldal, ez 80, tehát pont húsz oldallal több, de még Sherlockék esküvői csinnadrattáját megírtam egy cirka este alatt, ez kábé =örökre= tartott; hiába találtam ki egy jelenetet, vagy a tanulás, vagy a tanulás hiánya miatt érzett pánikolás és a haldokló szociális életem feltámasztása annyira lefoglalt, hogy amint kinyitottam a Word-öt és elolvastam, mit írtam előző este/hajnalban csak annyit tudtam reagálni hogy "eeeöeee" - a köszönetnyilvánításban említett szurkolócsapat nélkül tényleg nem sikerült volna, és nekik is le kellett ültetniük egy kávéházba és rajzokkal zsarolniuk.

De most kész van, és szeretitek, és meséltem hogy nekem vannak a legjobb olvasóim? (◡‿◡✿)

[Néha gondolkozom azon hogy az ilyen hosszabb történetekből csinálok egy rendesen bekötött, alacsony példányszámú magánkiadást illusztrációkkal meg mindennel, de olyan drágán dolgoznak a könyvkötők, hogy sem nektek, sem nekem nem érné meg -- azért bilibe lóg a kezem meg minden]

Nagyon szépen köszönöm!

Reisuto írta...

Nagyon szépen köszönöm (v^_^)v [sors, nyiss nekem tért!]
/jó néha fantáziálok arról a maradj-otthon-regényt-írni ösztöndíjról, amiről csak azt tudom hogy =van= és hogy =de jó lenne=/

Reisuto írta...

A hajam ellentmond a gravitáció törvényeinek és súlyos identitászavarban szenved, de ez legalább elég jellegzetessé teszi ahhoz, hogy az egész anglisztika karról én voltam az első ember, akit mindenki meg tudott jegyezni.

Kell az a happy end, mint egy falat kenyér, pláne ebben a megveszekedett sorozatban, ami heti egyszer kitépi a szívemet és lehúzza a slozin.

p.s.: Dean. Amikor először láttam akkor így nekiálltam hogy "mit van úgy oda ezért a fickóért nem is helyes" aztán belenézett a kamerába és akkor "HOPPÁ".

Reisuto írta...

*csábos pillantás* Szia cica, nincs gazdám~~ づ ̄ ³ ̄)づ

Reisuto írta...

lemmeluvya5ever (ノ‥)ノ

Végetérés: ne is mondd. Tök jól lebeszéltem magammal, hogy akkor ez az utolsó nagyobb lélegzetvételű írásom februárig, erre DAN DAN DAN, máris azon gondolkozom, hogyan lehetne folytatni, hiszem Sammy és Jess nem kaptak elég szerepet, pedig milyen jó őket boldognak látni, és persze a manhattani Divine-lakásban is biztos zajlik az élet, Alfie-nak meg biztos adódnak humoros beilleszkedési problémái, már csak a totál őrült bácsikái miatt is, és ha Dean és Cas nem utazták körbe egész kurva Amerikát Massachussets előtt, akkor üssetek meg, és hol van Chuck (Chuck) (CHUCK!) [CHUCK SZERETLEK ÍRNI AKAROK RÓLAD] -- na, szóval nem tudom, mi lesz ebből, de minimum egy kiegészítőnovella sanszos, ha van rá igény, szóval majd egyszer
egyszer
mert szeretem ha a karakterek akiket máskülönben halomra gyilkolok kivételesen gusztustalanul boldogok. [szegény sztoriból így is kivágtam vagy húsz oldalnyi tömény 'MINDENKI ÖRÜL' tematikájú fillert][és mivel azt hittem a Loki'D-on csak én fogok röhögni, azt is kivágtam, aztán FÁKKDISZSIT alapon visszaírtam megint - nem bántam meg.]

Nagyon-nagyon köszönöm a lelkes biztatást, rengeteget jelent <3

Reisuto írta...

Én töredelmesen bevallom, hogy még mindig nem olvastam el egyben az egészet, szóval őszinte tiszteletem és hálám mindenkinek, aki velem ellentétben megtette.
És naaaa-haaa, végre írok valami nesztekdevidámat, erre megint pityeregtek itt össze-vissza, nemér, nem. Nem.

kellyvicious írta...

óó legyen folytatás, legyen! én kivárom, addig elrágcsálom, amit elém teszel, és meghalok az örömtől :3
Chuck. megrágom a fülét. ide vele!
[óó a nyers. ó az a húsz oldal. demeglesném]
ne viccelj, habzó szájú vagyok, és rögtön kiszúrtam, és megörültem. még tapsikoltam is. nem vagy egyedüüül :D

Szívesen, ami igaz, az igaz <3 [és még ingyen is van!]

Zsanett Szekeres írta...

Igen-Igen-Igen!! Folytatást még, látni akarom ahogy mindenki gusztustalanul boldog :D (Egyébként poén, nem poén én az "angyalok is bűnbe esnek" poénon is nevettem :D És a Loki'D-on is :D)

Valerin írta...

"Ez egy hosszú, kemény menet lesz." Azok a legjobbak végül is, nem? Tudod, még szerencse, hogy ezt a történetet csak tagnap délután olvastam, miután befejeztem a Merthuromat, és azt hittem, milyen csudajó, romantikus meg szexi lett az utolsó fejezet, és akkor Te csak így bedobsz egy ilyet...

Mi, többiek veled szemben csak a "futottak még" kategóriába tartozhatunk, de nem baj, tovább próbálkozom.

És titkon reménykedtem, hogy az egyik Florence + The Machine dal a No light, No light lesz, de így is köszönöm. A Muse egy jó ajánlás volt, és különben is szeretem, amikor telepakolod a történeteket ilyen meg olyan ajánlásokkal.

[Ne csak néha gondolkozz. Az egyetemen nincs lehetőség ilyenek kiadására? Mert nálunk például volt egy ilyen tehetséggondozó program, és megjelenhetett a novellám.:) Szóval csaj hajrá. És... én kinyomtattam. Ha hülyeség, ha nem, megtettem, mert a gépem mégsem lehet állandóan bekapcsolva, és így legalább csak előkapom, és olvasgatom. Szóval köszönet ezért]

Zenda írta...

De nem-nem-nem-nem, annyira imádtam, és arra a tömény húsz oldalra is igényt tartok a többiekkel együtt, megkapjuk grátisznak? ;D

Reisuto írta...

Soha ne hasonlítsd magad másokhoz - ha az irodalomnak csak akkor lenne létjogosultsága, ha jobbat írsz, mint az elődeid/kortársaid, akkor Shakespeare után mindenki letehette volna a pennát :D [én legalábbis ezzel szoktam magamat vigasztalni túlságosan is példaértékű olvasmányélményeim után]. Az számít, hogy magadból kihozd a tőled telhető legjobbat és hogy fejlődj; és bónuszpont, ha az olvasóid szeretik, amit csinálsz :D [úgy láttam elég népszerű a munkád Merengőn, szembe szokott jönni a főoldalon - ne haragudj hogy én nem olvastam el, nem vagyok nagy Merlines.]

Florence a fandom szerint a nr#1 Destiel-rajongó, olyan, mintha az összes számát róluk írná... a No light, no light nekem személy szerint viszont inkább egy post-Reichenbach Johnlock. :) Castiel fanmixének összeállításához nem akartam a saját zenei ízlésemet felhasználni, de
1. a headcanonom szerint modern brit alternatív rock/indie bandákat hallgat ebben az AU-ban
2. ha megnézzük, a sorozat készítői milyen zenei világot rendelnek az ő jeleneteihez, akkor lepacsizhatok magammal
3. azt akartam, hogy a dalszövegek és a számok hangulata illeszkedjenek a jelenetekhez, hozzájuk, ahhoz, hol tart éppen a kapcsolatuk; mivel a történet elsősorban Dean szemszögére koncentrál, Castiel gondolatairól sokszor csak ezeken a számokon keresztül értesülünk
4. ennyit erről

[a huncutságok és a csúnya beszéd miatt én nem adnám egyetemi könyvkötő kezébe, az biztos. gyáva egy tosz vagyok én. puszillak a nyomtatás miatt <3]

Reisuto írta...

szeretlek titeket <3

Reisuto írta...

A delete gomb bekebelezte őket; volt, amiről csak összegyűrt vázlatok vannak; és volt, amit le sem írtam. Kíméletlen vagyok a publikációra érdemtelennek tartott szösszenetekkel - még gondosan el is felejtem őket többnyire. Castiel és Dean első találkozása viszont az első verzióban például nagyon másképp alakult volna: az egész regényt prológus meg minden helyett in medias res azzal akartam kezdeni, hogy Dean próbálja elintézni Sam beiratkozását a Hallgatói Önkormányzatnál, de teljesen felőrli a bürokratikus papírmunka és az önkéntes HÖKös (Castiel) sincs éppen a segítségére a tömör és arrogáns útmutatásával amit valahogy mégis kedvesen ad elő, szóval Dean élből utálja, és aztán kiderül, hogy lakótársak; de ezt még egy slash romkomon belül is túlságosan logikátlannak, valótlannak tartottam, és bár volt benne pár poén, hosszú távon nem érte meg: először is, nem akartam az "és-eleinte-utálták-egymást-de-aztán-rájöttek-mennyi-közös-van-bennük" sablonnak dolgozni, másodszor pedig nem akartam hosszasan magyarázni, hogy hogy a bűnbe kerül egy cserediák HÖKbe, szóval hagytam.

Deannek volt egy jó egy oldalas monologizáló lelkizése a hoteljelenet után, de annyira elütött a regény alapvető struktúrájától, hogy zavarónak és hiteltelennek éreztem, romantikus szóvirágok és költészeti csuhajják ide vagy oda; Maya, akinek mindig átküldtem a részeket nézzed-meg-hogy-OOC-e olvasatra egyetértett abban, hogy Dean még magával sem beszél ilyen nyíltan az érzéseitől, szóval nemes egyszerűséggel kivágtam.

Gabriel az eredeti koncepcióban egyáltalán nem szerepelt volna a regényben, de aztán bepofátlankodta magát, és onnantól végig nyúzott, hogy róla írjak sokatsokatsokat, én meg próbáltam lerázni; Jess szerepeltetésére Maya beszélt rá még a legelején, eleinte nem akartam Samet "kiházasítani", de aztán rájöttem, hogy az egy remek alapkonfliktust teremthetne, szóval ő is maradt; így lecsökkent a tesók közös ökörködős jelenetinek tervezett száma/hangsúlya, de Dean elveszettsége sokkal érhetőbbé vált.

Vagy HÁROMSZOR próbáltam beleírni pár szemelvényt Castiel és a Divine ikrek gyerekkoráról, egyszer valami három oldalt töröltem vissza; a probléma az az, hogy nincsenek olyan lelkizős viszonyban, hogy egymásnak elmondják "ó emlékszel-e még arra midőn a réten rohanánk" alapon, valamint mindannyian elég érzékenyek a családi titkokra ahhoz, hogy ne adják elő hosszan valaki másnak; tehát bárkinek próbáltam a szájába adni egy édes kis monológot, mesterkéltnek és OOC-nek hatott; egy e/3 leírás pedig szintén nem illet a forgatókönyvszerű szerkezetbe.
Lehet, hogy a folytatásba be fog kerülni pár részlet, mert halálosan édes gyerekek lehettek, én meg gyenge szívű öregasszony vagyok.

Zenda írta...

Kár.. pedig jó lett volna elolvasni azt a reeeengeteg mindent, amit kitöröltél.
Mindent összevetve persze megértem a problémádat, és egyet is értek, hogy azért a karakterhűség megmaradjon (megjegyz.: az egész karakterhű volt, például tetszett, ahogy üzentek egymással Dean és Sam <--- na ez értelmes mondat volt), na de 3 OLDALT KITÖRÖLNI, egy egész bekezdést nincs szívem kitörölni, nemhogy három oldalt..
Te vagy a hősöm, annyira várom a folytatást, olvasni szeretném már nagyon!
ui.: lassan komolyan befejezem a Loki-s rajzodat, csak... kell hozzá a löket. *büdös lusta malac, de lassan nekilát, nem baj, ha nem színes?*

Reisuto írta...

Ideális esetben minden soron ott piroslik egy "100% IC" bélyeg, de a Supnattal nehéz dolgom van például a karakterek beszédének visszaadásával - angolul nézem angol felirattal, ötletem sincs, mi az elfogadott fordítás a "bitch!-jerk!" Winchester-párbajra, nem is beszélve az olyan szállóigékről mint a sonofabitch vagy friggingangels; szerintem az Androidos rész azért működött jól, mert angolban nagyon sarkalatosan hiányos mondatokban, szinte távirati stílusban beszélnek egymással a legtöbbször (hiszen összefoglalnak éppen egy hírt/eseményt; akció van és nem érnek rá dumálni; félszavakból is megértik egymást; és amerikaiak. rohadtul amerikaiak.) - a magyarban viszont ezt sokkal nehezebb visszaadni, szóval még kísérletezek vele [és igazából ezt az egész regényt egy párbeszédezős gyakorlásnak szántam, hogy összefér-e a Supnat fandom az én nonszensz vidulásaimmal, és át tudom-e adni a hangulatát].

Épp a napokban gondoltam rá hogy EMBER HOL AZ A RAJZ? jobban szeretem a fekete-fehér rajzokat, mint a színeseket, szóval idevele, gyerünkgyerünk!

hunpolaris írta...

Bár az AUkat alapvetően nem kedvelem, és Dean képe a post elején órákra le tudja kapcsolni az agyi funkcióimat, azért csak eljutottam idáig.
Őszintén, ingatlanügynök!Crowley szerintem egy gyufásdobozt is el tudna nekem passzolna garzonáron. A szerelem és szenvedély sála zseniális, ahogy Balthazar is. És Gabriel. És maga az egész, yay.
Dean, Cas, Sam, és a stílusod ebben a formában is verhetetlen, nagyon jókat vigyorogtam a történeten, és tetszett, ahogy az egész univerzumot olyan könnyeden beleépítetted ebbe az alternatív valóságba, mintha eleve ennek álmodták volna meg Kripke-ék is.
Ééés szerintem nem fogok törekedni valami átlátható és normális kritikára, csak végigrohanok a kedvenc részeimen, ezúton is bocsánat.>.<
„- Nemt'om, srác vagyok, honnan tudjam?” Muszáj megjegyeznem, hogy ez a kifogás annyira tökéletesen illett a helyére, ugyanakkor IRL nincs semmi, ami nevetségesebb és átlátszóbb lenne nála.:’D Kardiológus!Castiel bugyiszaggató vonzerejét tagadni pedig meggyőzően talán csak akkor lehetne, ha az ember nem csupán vak, de süket is.
„Frissen őrült kávé” Ha ez nem egy mentálisan megkérdőjelezhető állapotú kávéfajta – nem mintha nem tudnék szimpatizálni egy latte mad hatterrel, vagy ilyesmi -, akkor nem lehet, hogy „őrölt” akart lenni? Bocsánat, ha nekem nem jött át, és itt pofátlankodom a semmiért.>.<
Castiel és a főzési szokásai, Dean és Sam üzenetei, Balthazar kelési problémái… nem is tudom, mit tetszett jobban. Oké, mégis; Dean és a Túl a barátságon. Minden másra ott a Mastercard, de ez überelhetetlen.:’D
„régen mi szerettük mindig ugyanazt, a hamburger volt a kedvenc kajánk és a Fanta a kedvenc italunk és a velociraptor a kedvenc dinónk, most meg olyan, mintha nem is ismerném” Ilyenkor úgy megölelgetném Deant, hajj…T_T Meg máskor is, jó. De ilyenkor kétszer.
„és Sam meg bőgött, mert akkoriban a roxforti behívólevelét várta, és félt, hogy a bagoly nem jut el hozzá ilyen időben.” Meg Samet is, csoportos ölelés~
Az egyik kedvenc részem a karácsonyfa-díszítős volt. Hiába nem szeressem a karácsonyi hangulatú ficeket, Dean és Cas beszélgetése Jézusról meg, hogy ki ül a volánnál, na, az kiütéssel legyőzte az ellenérzéseimet.
Franz Ferdinand:D Az utalások. Az ikrek. Minden. (L)

Chu~, p

Reisuto írta...

Jaj de hát gyeregyeregyere (ノ´_ゝ`)ノ *ölel*
Nagyon-nagyon szépen köszönöm a sok-sok-sok-sok-soksoksok kiemelést, úgy örülök, hogy az ilyen apróságok is így bejöttek ;u;
Az őrült elírásnak indult de végül valamiért benne maradt *kéne szereznem egy szigorú bétát, mi?*

Na majd ha a valahára elkészül a borító, na majd akkor~~ vázlatot már láttam és szerelmes vagyok belé. Nem minthogyha nem tartoznék a mostani kép háremhölygei közé, de érted.

Még egyszer köszönöm, teljesen feldobtad a Hát Ma Is Tanulok Igen napomat <3

Fiametta írta...

imádom minden egyes billentyűleütésed, amit valaha erre a Szent Blogra feltettél
sajnálom, így hétfőn hajnali 1:34-kor ennyire voltam képes
de végigolvastam és tökéletes volt.
TÖKÉLETES.
talán majd holnap még idézgetek és rajongok neked ide egy kicsit
(de csak ha akarod)
jó?

Reisuto írta...

Jóóó ~ ;u; Őszintén szólva még mindig nem teljesen vagyok kibékülve ezzel a kisregénnyel, szóval nagyon érdekel, mi tetszett benne neked ^J^ Köszönöm a kedves kommentet~!

Lilian Kyle írta...

Annyira nem tudok semmit mondani, hogy csupán IMÁDLAK OwO *szivárványoscsillámnyáladz*

Szépen sorban minden egyes jelenet filmként jelent meg a szemeim előtt. Vártam, hogy esetleg Sam rájuknyit vagy valami ilyesmi, de amikor ő hívja fel Dean figyelmét arra, hogy Cas szerelmes belé, hát ott igazán végem volt. Na nem mintha nem az elejétől fogva lett volna végem, de ott igazán.
A kedvenc jelenetem pedig a mosogatós:
"- Baszd meg magad.
- Azt hittem, te fogsz eng… ó. Ó.
- Tüntesd el őket. Utána."
Nyüszítve próbáltam visszafogni a kitörni készülő nevetésvulkánt, a folytatásban egyre kevesebb sikerrel, de megoldottam.

És már megint egy egész napot elbujkáltam az oldaladon, de nagyon megérte, nagyon nagyon nagyon megérte :D

Reisuto írta...

Jaj, nagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy hagytál véleményt owo [Nem volt túl olcsó az a poén? :D kicsit féltem beletenni, de Casnél nehéz ellenállni az ilyesminek...]

resso írta...

Úristen, úgy örülök a blogodnak, olyan jó, hogy rátaláltam, jeee.
Tegnap elolvastam ezt a történetet, és nem igazán tudtam kinyögni semmit az asdasdgjgfhgfkldejóóó*_*-n kívül. ^^
Végig azért izgultam, hogy ne legyen a vége olyan szomorú, és úgy örülök, és úgy tetszett. Zseni vagy! :DD
Imádtam azokat az androidos beszélgetéseket, meg ezt a részt: "Ez a bögre volt a heteroszexualitásom, gondolta, és kihajította a kukába. " Ezen konkrétan felnevettem, mert jaaaajj... :DD

Reisuto írta...

Nagy-nagy szia itt! °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖° Örülök, hogy idetaláltál, és nagyon-nagyon-nagyon örülök, hogy így megszerettétek egymást kismettel o3o - külön köszönöm a kiemeléseket! :D Remélem, találsz majd még történeteket, amik így tetszenek majd :3

Letti írta...

[*feláll*: Hello, Letti vagyok, 5 éve masszív Muse fan. A Hysteria az egyik kedvencem (a sok közül), és mindig meg volt az a bizonyos hangulat, amit hozzá társítottam. Na, most ezt totálisan sikerült felülírni. Mostantól a Hysteria az a szám, ami alatt Dean felkeni a csempére Castiel-t :D]
Abszolút riszpekt, hogy akkor is megmarad a karakterhűség, amikor fogod a szereplőket, és bedobod őket egy teljesen más környezetbe. Valószínűleg ez az oka, hogy csak a te történeteidet olvasom, mert ha mérhetetlen elvonási tüneteim vannak (amik valószínűleg fognak még fokozódni mire a 9. évad elkezdődik), és mégis arra vetemedem, hogy elolvassak egy fanfiction-t, mindig csalódnom kell, hogy a szereplők mennyire nincsenek karakterben.
Gabriel-t és Balthazar-t itt is imádtam. Nagyon. Mert imádom őket. NAGYON.
Egyébként már ezzel megvettél kilóra:
„- Szeretem a szeplőidet.
- Ők is téged.”

Reisuto írta...

Hello, Reisuto vagyok. Tönkreteszem a kedvenc zeneszámaitokhoz tartozó asszociációkat 1992 óta. *leül*

Nagyon örülök, hogy elolvastad a kismetet és hogy így tetszett ;u; Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm, rettenetesen jól esett ez a komment! (⌒▽⌒)☆

AmyC írta...

Csak azért megnéztem a Prometheust, mert Sam és Jessica is... hát szörnyű. Vagyis annyira nem, de Dean álláspontján vagyok.

Reisuto írta...

Ne tudd meg. Én moziban láttam. Két óra és ezer forint az életemből, amit senki nem fog visszaadni.

Zsanett Szekeres írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Reisuto írta...

Minden kommentnek indiántánc formájában örvendek - nagyon szerettem írni ezt a történetet, és olyan jó, hogy ti is szeretitek ;u; Nagyon-nagyon szépen köszönöm!

Zsanett Szekeres írta...

Úgy voltam vele, hogy elolvasom az epilógust. Aztán elolvastam az egészet. Úgy voltam vele, hogy 11-kor alszok.
Még a kommenteket is elolvastam, és ne már hogy tök rövid komit kaptál tőlem. Igazából ez se lesz hosszú, mert telón vagyok és álmos. De azt most is muszály elmondanom, hogy imádtam azt a ficet *-* top kedlvenceim között van, és nagy jó lett! Na megyek és álombamosolygom magam. (az epilógus nagyon cuki lett :)
UI: bocsi, hogy kitöröltem a komit. De most, hogy elolvastam Megint (wow már több mint egy éve volt, hogy felraktad ) még annyit hozzátennék, hogy akkor most Cassie nem lett orvos?

Reisuto írta...

Cassie befejezte az orvosi egyetemet - Dean persze a palacsintára fogja, hogy Massachusetts-be mennek, de hoppá, véletlenül ott van a Harvard is: tehát elroadtripeznek odáig, Cas megszerzi a diplomáját, és mielőtt még praxisba lépne, körbeutazzák Amerikát :3 {bár erre csak egy fél mondatnyi utalás van a történetben, a headcanonom szerint Dean is belefog a nővérke-képzésbe, és onnantól együtt dolgoznak a kórházban.}

Destiel Winchester írta...

Hát ezt egyszerűen csak imádni lehet.:) Nem találok rá szavakat, nem megy, egyszerűen nem megy.:) Minden szót imádtam.:)

Raistlin írta...

DESTIEL WINCHESTER, én meg a nickneved imádom, szia itt :D Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett!

Nienor írta...

Ismét jelentkezek, csak hogy tudd, én voltam Destiel Winchester, aztán páran jelezték, hogy jobb lenne egy egyedibb név, szóval most már Nienor Winchester vagyok. :p (Bloggeren csak Nienor, szerencésre:p)

Most, hogy megint szóba került ez a történeted, nagyon kedvet kaptam hozzá. Alig várom, hogy legyen egy kis időm, és újra elolvassam. Ígérem ezúttal megpróbálok majd egy kerekebb véleményt megfogalmazni. A legutóbb elég később próbálkoztam ezzel, nem csoda, hogy az állapotom eléggé spechless volt :D

Nienor írta...

Ahogy ígértem, itt is vagyok. Huh, próbálom összeszedni a gondolataimat, és elmesélni neked azt, hogy miért IMÁDOM ezt a történetet. A választ egy szóban is meg tudnám fogalmazni: tökéletes. Minden egyszerűen csak tökéletes. Imádtam Dean szövegeit, a fájó sebeit, a kétségeit és a kiábrándultságát az életből, az önfeláldozós „mindent csak Sammyért” énjét, és úgy mindent, ahogy volt. A szavai, a gondolatai, a nyers és ösztönös, irányíthatatlan vágyát Cas iránt.

És Cas… Cas. Istenem, nem lehet nem szeretni ezt a figurát, akármilyen szerepben is látom viszont. Annyira imádnivaló volt minden szava, minden mozdulata, minden gesztusa, hogy egyszerűen én is beleszerettem. Újra, természetesen. :D Velük mosolyogtam, velük idegeskedtem, velük sóhajtottam fel, amikor összebújtak és velük szakadt meg a szívem, amikor Cas elrepült. Szinte magam előtt látom a reptér körül körző Impalát, és Cast, amint szembeszáll a testvéreivel. (És van Isten, a kedvenc Destiel videóm zenéje MOST szólalt meg a fülesben! :) Na jó, az egyik kedvencem, sok van.:) )

A történet hangulata lebilincselő, fojtogató, de olyan egyszerre jó és rossz értelemben fojtogató volt. Magával ragad, és nem bírod abbahagyni. Kb. akkor kezdtem el újraolvasni, amikor az előző komit írtam neked, de közben többször, aljas módon félbeszakított a család, és ne tudd meg, hogy mennyire tomboltam. Szabályosan őrjöngtem, hogy nem olvashatom tovább, pedig tudtam, hogy mikor mi jön, meg mi lesz velük, de annyira beszipkáztál most is ebbe a felejthetetlen Destiel világba, hogy szó szerint fájt a kényszerpihenő. Alássan jelentem, most már megnyugodtam. De annyira még sem, mert függő lettem, szóval ezúton szeretnélek megkérni arra, hogy MÉG MÉG MÉG ilyen Destiel regénykéket.:) Szorgalmas olvasód leszek, ígérem.:)

Nos, remélem sikerült szépen megfogalmaznom azt, és elmondani neked azt, hogy mit jelentett nekem ezt a történet és miért is voltam annyira speechless az előző kommentem során. Remélem ezen szösszenetemmel kiengeszteltelek.:)

Raistlin írta...

Nienor, dehogy haragudtam én a speechless kommentért o3o Nagyon sokat el tud árulni a csend, de nagyon örülök, hogy újraolvasás után is visszatértél kommentelni - az az igazi próba, hogy működik-e egy történet másodszorra, harmadszorra vagy negyedszerre - és annyia örülök, hogy neked működik :3 Szerettem írni nagyon, gondolkoztam anno egy folytatáson is, de az mindig nagy kockázat, és aggódom, hogy pár olvasónak tönkretenném ezzel a kismet OFF-ot. Mindenesetre nagyon várom, hogy legyen egy kis időm dolgozni a fiúkkal, mert az egyik kedvenc párosom, és mint azt te is tudod, nagyon hálás feladat velük dolgozni :D Köszönöm még egyszer!

Nienor írta...

Neeeeem! Nem csinálhatsz csak úgy olyat, hogy azt mondod, hogy gondolkozol folytatáson, és aztán jön a "de"! Te jó ég, nagyon felcsigáztál! Tudom én is, hogy mennyire kockázatos és nehéz második részt írni. De én nagyon kíváncsi lennék rá! :) Hogy mi történt velük X év múlva, hogy boldogulnak, mi lett velük, hogy zajlanak a mindennapjaik, esetleg szét-e szeded őket valami konfliktussal egy időre. Szigorúan csak egy kis időre.:)

Igazad van, nagyon jó velük dolgozni, én is szeretem, el se tudom mondani, hogy mennyire.:)

Szóóóóóval, én támogatom a folytatás ötletét.:)

Suzuki Aoi írta...

Szia! :)

Erre nem tudok mit mondani... Most találtam rá a történetre, és reggel nyolc óta ezt olvastam! Még a találkám is lemondtam miatta, és mit ne mondjak? Megérte, sőt! Imádom, eszméletlen! A vége felé, amikor Cas lelépett azt hittem, most egy olyan éjjelnek nézek elébe, hogy bőgök, dühöngök, újra bőgök, csapkodok, írok neked, sírok, majd újra elolvasom és csapkodok. De nem, hála istennek! Imádom, köszönöm, hogy olvashattam! Nagy jövő áll előtted ^^


Aoi

Névtelen írta...

Szia!
Az előbb fejeztem be, és meg kell mondjam, megérte eddig fent maradni érte :D Ez volt az utolsó Supernatural ficed, amit még nem olvastam. Nemrég fedeztem fel a blogod, és egyszerűen imádom az írásaidat. (Olvastam a cikkeidet is,van bármi, amit nem tudsz írni? :o) Tökéletes a stílusod, és annyira karakter hű amit írsz, le sem lehet tenni. Egy másik történeted annyiszor elolvastam,hogy azt kellemetlen lenne bevallani és sejtem, hogy ennek is ugyanaz lesz a sorsa.
Mivel nem tudom rendesen összeszedni a gondolataimat, csak annyit teszek hozzá, hogy te vagy a kedvenc magyar fanfic íróm, és hihetetlenül örülök,hogy megtaláltalak. ^^

Raistlin írta...

Istenem de totál tündér vagy (;u;) Nagyon-nagyon szépen köszönöm, ez most feldobta a napomat <3

Dragda írta...

Elveszett a Kismet OFF! 8tracks válogatás :'(
Dragda lenni nagyon szomorú és Dragda lenni nagyon sírós emiatt :(

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS