a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2012. december 3.

Cseszd meg, Pán Péter


Cukorromantikus, egyszerű kis novella a hátsó sorból, filozófiatörténet alatt. A professzor egyre sűrűbben néz erre.





-  Aggódom Dean miatt – közölte Castiel a szokásos, szenvetlen modorában, amin Samnek mosolyognia kellett.
- Hja. El sem tudom képzelni, miért.
Castiel előre lépett, és leszegett állal, az iróniára való duplanullás érzékenységével suttogta:
- Attól tartok, nagyon megviselték a történtek.
A fürdőszobából szalonképtelen hangok szörcsögtek elő némi káromkodással és alkalmankénti vízcsobogással aláfestve. Egy pillanatra mindketten odafordultak, aztán újból összenéztek.
- Értem, mire gondolsz.
- Ez nem fordulhat elő még egyszer. Ha az ellenségei hírét veszik…
- Igen. A magasság a gyengepontja.
Castiel félrebiccentette a fejét.
- Azt hittem, te vagy a gyengepontja.
- Hát, én is magas vagyok – vigyorgott Sam zavartan, aztán megköszörülte a torkát. Castiel még csak meg sem rezzent. – Oké, tehát a magasságos poénok csak akkor viccesek ha más süti el őket, jó. Ööö… figyelj. Nemt’om. Talán szerencsénk lesz, és legközelebb nem szabadul el egy kopogószellem az American Airlines-on. Talán. És Dean talán nem okádja le a sókört, és…
A mosdóból szánalmas nyöszörgés hallatszott. Sam odafordult megint, aztán hirtelen megragadta Castiel vállát.
- Segítened kell – szűrte a fogai között. – Bárhogy. Ha ezt a démonok megtudják, le sem jönnek a levegőből, és Deannek annyi.
- Az imént próbáltam erre magam is rávilágítani.
- Nincs valami… mojo-mifenéd erre? Hogy rárakod a kezed a homlokára, és akkor huss kettőt pislog, pilóta?
- Ez nem áll hatalmamban. – Hátrébb lépett, mire Sam észbe kapott és maga mellé ejtette a kezét. Castiel kihúzta magát, próbaképpen lábujjhegyre állt, aztán hintázni kezdett a sarkain. – Talán segíthetek – jegyezte meg mintegy mellékesen, és körbenézett a szobában. – A felelősséget viszont neked kell vállalnod.
- Jó.
- Akkor ezt tisztáztuk.
- Aha. Ööö. Mire készülsz?
Castiel válaszra nyitotta a száját, amikor Dean homlokegyenest kizuhant az ajtón, a szájában egy fogkefe. Kockás boxert és kinyúlt pólót viselt, és az ágy felé vonszolta magát.
- Ennél a pokol is jobb volt – morogta. – Vigyél vissza, Cas.
Castiel a homlokához érintette két ujját, mire Dean felkiáltott:
- Növessz már humorérzéket, Pókerarc!
A szálloda tetején álltak. Hűvös, bágyadt koraeste volt. Dean megborzongott.
- Alsógatyában vagyok – jegyezte meg komoran.
- Kölcsönadhatom a nadrágomat.
- Nem, az nem oldaná meg a problémát. Szóval? Valami gáz van? – Hirtelen aggodalmasnak tűnt, és bátortalanul megveregette Castiel vállát. – Minden oké, haver?
- Bízol bennem?
Dean elvigyorodott.
- Sért, hogy megkérdezed.
- Most talán meg akarsz ölelni.
- Valami „társadalmai érintkezés idiótáknak” könyvet olvasol újabban, vagy mi? – A vigyora egyre erőltetettebb lett, de hovatovább, engedelmeskedett. Megpaskolta Castiel hátát, és arra gondolt, talán lassan ideje lenne tisztázni, mégis mi van köztük. Addig is a lehető legtesósabb csontropogtatásban részesítette; Castiel mozdulatlanul, mereven állt, aztán Dean érezte a tenyere alatt, ahogy a ballonkabát végighasad. – Mi a szar? – motyogta.
Castiel hátából szárnyak törtek elő; éjfeketék, árnyékból szőttek. A tollak kócosan remegtek a szélben, és elnyelték a lenyugvó nap sugarait. A levegő elektromosság illatával telt meg, és Dean önkéntelenül hátralépett. Castiel visszarántotta, és azt mondta:
- Kapaszkodj. – Aztán elrugaszkodott.
Zuhanórajt volt.
Úgy tartotta a karjaiban, mint valami csajt, de a sikoltozás mértékét eltekintve ez végül is jogosnak tűnt, jogosnak, gondolta Dean, aztán nem gondolt semmire, csak arra a vörös pacára, amit ő fog képezni az aszfalton másodperceken belül. Már csak centikre voltak a talajtól, amikor Castiel hirtelen feltört, szédítő sebességgel, és a szél belekapott a szárnyaiba.
A tollak zúgtak, és az angyal szívverése felgyorsult, mint egy madáré; Dean a saját pulzusát is meglehetősen kritikusnak érezte.
- A kurva apád, és engedj el!
- Az nemkívánatos következményekkel járna.
- És ha valaki meglát, he? Ahogy itt szambázunk a város fe-
- Ne nézz le.
- Ótejóságoskurvaság... teaztabaszdmeg..
- Az emberi szem nem képes most érzékelni bennünket.
Nem látni – ez jó ötlet. Dean szorosan behunyta a szemét, és tíz körömmel kapaszkodott a ballonkabátba. Csontba tépő hideg volt, a levegő hasítóan tiszta – Castiel teste szinte forrónak tűnt. Különös mód azt vette észre, hogy a hatalmas szárnyak verdesése megnyugtatja; a hangban, ahogy maguk alá gyűrik a viharos szeleket, volt valami kifejezetten bíztató, puszta racionális alapon. Nem emlékeztetett az édesanyja tündérmeséire, ahol a pufók kis kerubok a felhőkön bukfenceztek és csilingelve szálldostak, de ami azt illeti, a kis rohadékokban nem is bízott volna – ebben a szeráfban viszont igen. Óvatosan, és remélte, alig feltűnően megérintette az egyik szárnyat. Azt várta, hogy szétfoszlik majd, mint a köd, vagy puha lesz, mint egy párna; amit érzett, az inak és csontok kemény munkája volt, éles tollak és nyers erő.
Részlet Castiel igazi valójából.
Tudta, hogy nem láthatja soha; tudta, mi lenne az ára. Ahogy viszont most óvatosan átkémlelt a válla felett, hirtelen elfogta annak az izgalma, hogy kivételesen vethet rá egy pillantást. Valahogy olyan letaglózóan fenséges volt. Ó, és egész jól elterelte a gondolatait az üvöltő mélységről alattuk.
Sajnos elég furcsa irányba kalandozott a fantáziája, és azon kapta magát, hogy megkérdezi:
- Érzed, ha megérintem?
- Természetesen.
- Poén.
Egy hegyi tó felett vitorláztak; Castiel olyan közel siklott a felszínhez, hogy szárnycsapásai finom permetet vertek fel. A cseppek felszikráztak, és Dean a vízbe mártotta az ujjait, fél kézzel még biztos-ami-biztos alapon Castiel vállába kapaszkodva.
- Ez király – vigyorgott. – Milyen gyorsan megyünk?
- Mindjárt elérjük a Mount McKinley ormát.
Dean úgy érezte, ezek után teljesen jogosan vergődött sikoltozva.
- Leteszel! Leteszel! Leteszel! Mount McKinley, baszdmeg? Az a hatezer méteres, amin mindig kipurcannak a hegymászók, na az? És én a pizsimben vagyok, cseszd meg?
Castiel ez utóbbit kérdésként értelmezte, tehát gyorsan végigmérte Deant, és bólintott.
- Tényleg a hálóöltözetedet viseled.
- Meg fogok fagyni! Ja nem, előbb megfulladok, mielőtt megfagynék – ennyi erővel kihajíthatnál a Merkúrra is!
- Bár az erővonalam megvéd téged a hipotermiától, azt hiszem, nem élnéd túl a légkör áttörését.
- Ó, tehát te így a csillagok között szoktál szállingózni, mi?
- Általában.
Dean erre nem tudott mit felelni, és átsöpört rajta a teljes, reményvesztett megadás.
Egyszerűen csak meg akart halni.
Castiel kedvesen belepottyantotta a hóba. Némileg dicstelen landolás volt, de Istennek hála (illetve hála Istennek már nem isten – mindegy), a hó kellemesen langyosnak érződött, legalábbis az angyal fél méteres körzetében.
- Ez az aurám hatósugara, legalábbis a porhüvelyem árnyékolásában. Maradj közel.
Dean engedelmesen megállt, és meztelen lábujjait megmozgatta a fagyott talajon. Elmosolyodott, aztán körbenézett. Ősi, roppant sziklák szaggatták át a felhők puha rétegeit. Minden fehérben izzott, de ez a tündöklés nem volt szembántó, csak végtelenül, már-már elviselhetetlenül tiszta. Dean úgy határozott, teljesen oké, hogy könnybe lábadnak a szemei. Nagyon kicsinek és tehetetlennek érezte magát, de ahogy kitárta a karját és ordított, és a visszhang felzúgott a durva ormokról, átjárta a felismerés, hogy az ura ennek a földnek, ezeknek a hegyeknek; hogy ez az ő bolygója. Az ő világa. És itt áll a tetején.
- Ó cseszd meg, Pán Péter – vigyorgott. – Kiragadtál az ablakon a pizsimben, és elhoztál Sohaországba.
- Attól tartok, elindítottál egy lavinát.
- Te is – fordult felé hirtelen. Castiel aggodalmasan komoly volt.
- Szó szerint értettem.
- Jahogy. Belehalunk?
- Nem.
- Belehal valaki más?
- Egy lélek sincs a közelben.
- Akkor mindegy.
Castiel szárnyára porhó szitált. Felborzolta a tollait, és pár csapással lerázogatta a jégkristályokat. Dean lenyűgözve figyelte, közben valahogy mégis röhögni akart, tiszta szívből és mániákusan.
- Köszönöm – vigyorgott.
- Meg akartam ezt mutatni neked. És azt olvastam valahol, hogy a sokkterápia nagyon hatásos.
- Pedig már pont meghatódtam.
- Elinduljunk vissza? Ha nem állsz készen ismét repülni, transzporttal is…
- Hagyd. Még itt akarok maradni. Egy kicsit. – Törökülésben a földre kuporodott, és a térdeire támaszkodva idült mosollyal pásztázta a panorámát. Castiel kimérten helyet foglalt mellette, és fölétartotta a szárnyait, hogy óvja a hótól. Dean szinte öntudatlanul húzta végig ujjait a tollak között; szárnyak, amik védik, szárnyak, amik átemelik a félelmein. Castiel.
Összenéztek.

13 megjegyzés:

Márk Éva írta...

Ó Istenem! "nagy sóhaj. Na jó, nagyon nagy sóhaj" Most képzeletben én is ott ülök mellettük és könnybe lábadt szemmel figyelem őket. Ez megér egy fagyhalált.
És a vége! Jajistenemnemtudommiértdenagyonbmegragadottazazegyszó. "vesz egy mély levegőt és elolvad"
Neked jót tesz az egyetem. Határozottan.

Valerin Lanz írta...

Kedves Castiel! Én is félek a repüléstől. Az ablakom nyitva áll. Várlak.

A filozófia története néhol érdekes tud lenni, néhol nem, megértem, hogy inkább írásba fojtottad bánatod. Régen volt már, mikor én hallgattam ugyan ezt az órát - édes elsős élet, hol vagy már? -, és a professzor az ötödiken tartotta az órát, valamint az egyik szemére nem látott.

Köszönöm Neked, és sok sikert a vizsgákhoz. Gondolok majd rátok a szünetben. Viszont ez még egy egyszerűbb dolog lesz, egy év múlva visszasírod.:)

Ut.: Mégis mi az, hogy egy "egyszerű kis novella"?? Tökéletes. Na. Meg ne halljam ezt még egyszer.

Reisuto írta...

Idillt az arcotokba STYÖPP *hajít* (/^▽^)/ És köszönöm~~

Reisuto írta...

Cas üzeni, hogy ma este kicsit elfoglalt, demajdegyszer.

A filóval nekem az a bajom, hogy
1) érdekel, de nem hétfő reggeles szinten
2) mindig kitalálom, hogy olyan könnyű lesz a vizsga hogy be se járok hanem helyette otthon készülök a többi, lényegesen bonyolultabb tantárgyamra, aztán rájövök hogy vanyek ötletem sincs =miből= lesz az a hűdekönnyű vizsga és a csoporttársaim úgy őrzik a jegyzeteiket mintha államtitok lenne és akkor na jó bemegyek és akkor nem történik semmi mármint elvileg Emmanuel Kantról van szó, gyakorlatilag ül a katedrán és a szabadságról filozofál, ami szép és jó és érdekes, de nohát.
Inkább megírtam a ficet hogy ne este kelljen lingvisztika helyett.

És egyszerű, meg picinyke, kéremszépen; és direkt, mert borzalmas lett volna, ha én itt nagyon nekiállok tájleírni meg lelkizni meg romantikzáni, remélem, ebben a hosszban, ebben az arányban és ezzel a visszafogott nyelvezettel még pont könnyed s kellemes. (Aztán eszembe jutnak a világuralmi terveim a Supnattal kapcsolatban és hogy ez mennyire nem az a novella amivel én csillagszórót csinálok az írói sziporkáimból, de egye fene, kellenek ezek is.)

Köszönöm szépen az olvasást/véleményezést~

Tinuviel írta...

Nagyon édes történet, mivel nekem is vizsgaidőszak van, nagyon jól esett így estére, egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy most pedagógia beadandót kéne írom gőzerővel. Szal köszönöm szépen. : )

(sok sikert a vizsgákhoz! :) )

Reisuto írta...

Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, és csak szorgosan azzal a beadandóval, valamint kéz- és lábtörést~!

Zenda írta...

Nincs. Semmi. Komment.
Namajdén.
*mély levegő, aztán sikít*
Tériszonyos vagyok. Nemkicsit. Ugye Cassie rajtam is segít? Nemérdekelhogynemelérhető.
Imádtam, és egyszerűen... nagyon tetszett. Nevettem, röhögtem és egyszerűen odavagyok, ahogy Castiel stílusát leírod.
Kedvenc részletemet nem idézettel emelem ki, hanem csak szimplán körbejelölgetem: amikor a tó felett szállnak és Dean belemártja a mancsát a vízbe. Odavagyok azért a részért. Meg vissza. ^^
"Cseszd meg, Pán Péter!" na igen.. khmm.

Reisuto írta...

Az avatarod kawaii-faktora kiütötte a biztosítékot, öt perc szünetet kérek.
*öt perc után*
Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy írtál *u* A remény hal meg utoljára, hátha kapható egy újabb sokkterápiára - vállalkozást is indíthatna az angyalom.

Zenda írta...

Szegénykém.
*öt perces néma csend*
Indítson, jól meggazdagodna a szentem belőle.

hunpolaris írta...

Supernatural. A bloodyromantic-on. És Destiel.
- pol csillámport szór és táncikál, a háttérben egy unikornis bámul rá hitetlenkedéssel vegyes helytelenítéssel. bezzeg az ő korában~ -

Szóval, ez még mindig picit túl szép ahhoz, hogy hozzá lehessen szokni, de én a kihívások embere vagyok, úgyhogy...*____*
Nagyon szeretem a stílusodat. Ez pedig egy nagyon meglepő, eredeti kijelentés. (...)
De tényleg. A Castieled nemes egyszerűséggel tökéletes. Deant én valahogy mindig kicsit morcosabbnak/angst-osabbnak szoktam meg/képzeltem el, ennek ellenére minden erőfeszítés nélkül tudok teljes lelkesedéssel rajongani a tiédért is, sőt.:) Ez a páros sosem lesz megunható, és plusz pont a Pán Péter vonulatért. Sohaország rulz~
Köszönöm, hogy olvashattam.

Chu~, polaris

Reisuto írta...

A szavazás és a kedvenc csoporttársam úgy döntött, hogy én márpedig Supnatot fogok írni, szóval gyorsan megnéztem a sorozatot, és azóta van két novella, egy drabble és egy kisregény *a főoldal felé int* és nem tudok leállni. De muszáj lesz, mert vizsgaidőszak. És még nem érzem úgy, hogy igazán megtaláltam a hangomat, jobban mondva, a sorozat hangját; de bízom benne, hogy menni fog, és hozzátok vághatok pár igazán jó munkát ;u; Örülök, hogy fluffolka tetszett, és nagyon köszönöm a kommentet!

Pie Kinga írta...

Remélem lesz ilyen jelenet a sorozatban. Pont úgy ahogy leírtad. :D Mellesleg imádom a stílusod, Castiel és Dean párbeszédei tökéletesek!! *_* A sztori maga is fantasztikus. Miért vagy ilyen jó író?? :D

Reisuto írta...

Te meg miért vagy ilyen kedves? *u* Köszönöm szépen, nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett - és én is szurkolok a kanonizálásért :Szárnyakat a népnek!

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS