a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2012. október 14.

Wanderlust


Zsemle azt hitte, megtalálta a világ legbizarrabb kihívását a Johnlock kinkmemében: "Sherlock egy unikornis. John egy tündér. Egymásba szeretnek." "Megírom", mondtam. "ÍRD MEG!", mondta ő. Megírtam.

WANDERLUST



Egyszer volt, hol nem volt, túl a forrongó Óperenciás tengeren és meghasadt üveghegyeken, élt egyszer egy tündér, John.
A szakavatatlan szemlélő talán manónak nézte volna, bár csak pár hüvelykkel volt alacsonyabb egy embernél. Egy zsupfedeles kunyhóban lakott Fergeteg Rengeteg szívében, aminek a kéménye szakadatlanul pöfékelt, és malma egyre hajtotta a vizet.
John mindig kora reggel megébredt, megmosta az arcát a csermelyben, nagyot nyújtózott, felöltötte messzelépő bocskorát, és útnak eredt. Virágról-virágra szökkent, hiszen súlya nem volt. A tarisznyájába gombát, almát és diót gyűjtött, amit aztán elvitt a sünöknek, a mókusoknak és a madaraknak, és minden teremtménynek, akik szívesen fogadták. Szinte az összesnek beszélte a nyelvét, és mindent elkövetett, hogy végre-valahára megtanuljon vaddisznóul és hernyóul, de egyelőre még gondjai akadtak a helyes igeragozással és a szenvedő szerkezettel.
Ha az állatokkal kipletykálta magát, elment meghallgatni a fecsegő, csacsogó virágokat és a mély hangú, lassú szavú fákat. Az egyik nyír azt mondta neki, hogy látott egy egyszarvút, de ő csak nevetett. Mindenki tudja, hogy a nyírfák csélcsapok, és folyton hazudnak.
- Pedig láttam – erősködött a fa, és durcásan le akarta rázni az ágáról. Ő erősen kapaszkodott.
- És mit csinált az az egyszarvú?
- Futott. Kérdezd meg a tölgyet.
- A tölgy már túl öreg. Csak álmodja a valóságot, és valósággá teszi az álmait. A régi unikornisukról mesélne, de ők már mind meghaltak, ha voltak egyáltalán.
John szerette a meséket, de nem hitt bennük. Egyszerű élete volt, napról-napra ugyanazokkal a feladatokkal, ugyanazokkal az örömökkel és ugyanazokkal a pillanatokkal, amikor a hegyek felé nézve azt érezte: ez talán nem elég. Aztán mindig megrázta a fejét, és azt mondta: „szerencsés vagyok”, és lekopogta ezt háromszor a térdén.
Akkor este viszont, ahogy hazafelé cserkészett és egy olyan dalt dúdolt, aminek már senki nem emlékezett a szövegére, figyelmes lett valamire. Elsőnek abban sem volt biztos, mire; hegyezte a füleit, szimatolt az orrával, aztán maga elé nézett, és ezüstös foltokat látott az avarban. Folyékonynak tűntek és sűrűnek, csillagszínük volt és halálszaguk. Megrémült, és futni kezdett, a legtöbb tündérrel ellentétben a veszély felé, és nem pedig el előle. A foltok apró tócsákká terebélyesedtek, és ő egyre gyorsabban rohant, aztán egyszeriben megtorpant.
Egy sebesült unikornis hevert a Villámsújtotta Fa tövében. Emberforma volt, épp, mint a történetekben, nyúlánk és erős, a homlokából pedig hosszú szarv meredt elő. Nehezen lélegzett, fekete felöltőjét megtépázták, harisnyája bepiszkolódott, fél csizmáját elhagyta. Ezüstös vére a szívéből és a szájából szivárgott. John odaröppent hozzá, de már nem volt eszméleténél.
Hazavitte magához.
Gyógynövényekkel borogatta a vágást a mellkasán, régi szavakat suttogott, aztán egy nagy tűt vett elő, és gyorsan összefércelte a sebet. Az unikornis erre felhorkant, de John szerencsére már pont végzett. Elharapta a cérnát, és biztatóan mosolygott.
Az egyszarvú felült az ágyban, fejét kábán lehorgasztva; a lábát nézte, és megmozgatta ujjait a foszlott harisnyában, aztán rosszallóan morgott valamit.
- Jó reggelt. Én John vagyok.
- Este van. Mi ez a hely? Te itt laksz?
- Ez itt Fergeteg Rengeteg.
- Messzire futottam, ugye? - dörmögte a vendég. Mélybársonyú hangja volt, mint az éjszakának, ezüstben derengő tekintete, mint a holdnak, és bőre sápadtan fénylett, mint a titkok. Talpra pattant és járkálni kezdett; hét lépéssel át is szelte a kunyhót.
- Hogy hívnak?
- Sherlock – vetette oda, aztán megtorpant, és panaszosan felmordult: - Fáj.
- Hát akkor feküdj vissza! Pihenned kell.
- Mondták már, hogy nagyon alulméretezett a fekhelyed?
- Nem, ugyanis úgy ácsoltam, hogy nekem pont jó legyen – hadarta sértetten. Elnézte, ahogy Sherlock összegömbölyödik és a dunyhák közé vackolódik, és elszégyellte magát. - Ne haragudj. Nem akartam durva lenni. Kérsz egy kis csipkebogyóteát?
- Ha nem tudnád, én nem iszom teát.
- Honnan tudnám? Még sosem találkoztam unikornissal. - Lesunyta a fülét. - Senki sem találkozott unikornissal, ami azt illeti.
- De felteszem, hallottál rólunk, és ha így van – márpedig így van -, tudnod kell, hogy én egyedül fénnyel táplálkozom.
- Hát... akkor kinyissam az ablakot?
- Ne fáradj. - A kezeit összekulcsolta a tarkóján, és lehunyta a szemét. - Nem maradok sokáig.
Másnap reggel még ott volt. Addig rugdalta a kandalló elé vackolódott John oldalát, amíg az hajlandó volt felébredni.
- Nocsak? Mi az?
- Hány mérföld ide a legközelebbi város?
- Város? Nem is tudom... három napi járóföld talán, kettő, ha gyorsan mész.
- Moriarty elvette a lovam életét, már nem vágtázhatok. Gyalogszerrel kell megtennem az utat. A legjobb lesz, ha elkísérsz egy darabon, mivel még koránt sem vagyok erőmnek teljében.
- A lovad? - motyogta John álmosan, feltápászkodott, és kidörgölte a szeméből az álmot. - Hogy érted, hogy a lovad?
- Táltos paripa volt, sötét szőrű és gyorsabb a fénynél. Mivel jelenlegi állapotamban hátas nélkül nem sokat érek, ezért kívánok élni a segítségeddel.
John a kondérhoz baktatott, teát mert magának egy bádogbögrébe, és elgondolkozva belekortyolt.
- A legtöbben azt hiszik, hogy az unikornisok lovak.
- Ostobák! - Sherlock ingerülten dobbantott a lábával, és fújtatott. - Lovasok vagyunk, a legjobbak ezen a földkergeségen, és olyan sebesen vágtatunk, hogy ló és ura egynek tűnnek, ezek a senkiháziak pedig azt feltételezik, hogy engem is az istállóban lenne ildomos elszállásolni – volt már erre példa. Ellenben, ha már témánál vagyunk, nem találtál egy lovaglópálcát és egy fél pár csizmát ott, ahol feküdtem? Elhagyhattam valahol.
- Elküldöm a rókát, hogy nézze meg – biccentett John, félretette az italát és az ablaktáblákat szélesre tárva felvonyított, aztán elégedetten összedörzsölve a kezét visszafordult vendégéhez. - Szóval! Azt mondod, kísérőre lenne szükséged?
- Csak reggel vagy agyalágyult, vagy ez az állapot az egész életedre kihat? - Sherlock sebtiben végigmérte. - Egyáltalán, miféle szerzet vagy te?
- Tündér, ha nem látnád.
- Én a Csillagtanyáktól jövök, ott a tündérek nevén a szél asszonyait ismerjük és a kutak leányait, karcsú szüzek, akiknek ködből szőtt testük lebeg a fények felett. Neked még csak szárnyad sincs.
- Nekem nem kell szárny, erdőtündér vagyok, nem holmi múzsa vagy pixi vagy ki tudja, mit gondolsz! - Mérgében olyan magasra emelkedett, hogy beverte a fejét a csillárba. A kobakját lapogatva visszaereszkedett a föld fölé. - Elvezethetlek a patakig, de onnan vissza kell fordulnom. Ősz van, és nekem el kell altatnom az erdőt.
- Hm. El tudott aludni eddig nélküled is, nem? Nem élsz itt olyan régóta.
- Ezt honnan tudod?
Sherlock egy fanyar mosollyal megvonta a vállát.
- Elég egyértelmű.
- Nem ismersz fel egy erdőtündért, ha találkozol vele, azt sem tudod, merre tartasz, de meg tudod mondani, mikor költöztem ide?
- Egy éve. Ó, visszatért a kutyád!
- Róka, nem kutya, és megharap, ha mást mondasz. - John a párkányon áthajolva kiemelte a ravaszdi állkapcsából a pálcát és a csizmát, és gazdája kezébe nyomta. Sherlock megigazgatta lovaglónadrágját, ezüstgombos felöltőjét leporolta, nyaksálját újrakötötte, majd olyan határozott léptekkel indult az ajtó felé, mint aki máris készen áll az indulásra.
- Várj, be kell csomagolnom!
- Mit? Csak azt ne mondd, hogy az erdőt.
- Magamat. A holmimat. Elkísérlek a városba.
- Igen, ezt javasoltam pár perce. Igazán figyelhetnél rám! Kinn leszek, ne várass sokáig. Hamar elunom magam. - A hóna alá csapta a pálcát, és ment.


John térdnadrágot, buggyos inget és hímzett mellénykét öltött, a vállára kurta köpenyt kanyarított, az arcára pedig széles mosolyt. Batyuját felkötötte egy botra, azt a vállának vetette, és kilibbent a házról. Sherlock a lépcsőn ült, és a kezét dajkálgatta.
- Belém mart az a bestia.
- Csak nem szemtelen voltál vele?
- Én? Szemtelen? Soha!
Összenevettek, majd John zavartan félrefordult.
- Akkor toronyiránt, keletnek. Van arrafelé egy kikötő is.
Sherlock biccentett, és nekiindult. A lába alatt recsegett az avar, és amerre mentek, a fák a széltől és az általános melankóliától nyögtek, zúgtak, egymás között összesúgtak. Pár kíváncsi állat néha hozzájuk csapódott, megszimatolták a látogatót, majd visszaszökelltek a sűrűbe, leszámítva egy nagyon ragaszkodó hollót, aki egész nap a vállán ült, majd elröppent, mikor rájuk alkonyodott. Sherlock szemei ismét világítani kezdtek a sötétben, a bőre pedig felderengett, John viszont mindultalan nekicsapódott egy kéretlen cserjének vagy alattomos ágnak, így előkotorta a lámpását a zsebéből (varázsmély zsebei voltak) és belecsalogatott pár szentjánosbogarat. Végre, ahogy elérkezett a boszorkányóra, Sherlock is elfáradt és se szó, se beszéd, lehuppant egy tisztás közepén.
- Itt letáborozunk.
John engedelmesen bólintott, tüzet csiholt és a vidám lángok elé kucorodva nyársra szúrt pár vadgesztenyét, amit út közben szedett, és megpirította őket. Sherlock rezzenéstelen arccal nézte, és magában motyogott. (Egész úton beszélt, de valami olyan nyelven, amit a tündérek nem ismernek – John csak a saját nevét értette ki néha.)
- Nincs itt valahol egy fogadó? Fürödnék.
- Ott a vízesés.
- Hideg.
- Ha végeztél, kicserélem a kötéseidet.
- Alig várom. - Sherlock grimaszolt, majd lustán nyújtózkodva talpra kecmergett, elfogadta a felé kínált szappant, és a sziklákhoz andalgott. John nagyon céltudatosan háttal ült neki, de ahogy telt az idő, nyugtalanabb lett és áttekingetett a válla fölött. Nem látott semmit, és ez aggasztotta. Mély sóhajjal visszafordult a vacsorájához és megpiszkálta a parazsat, amikor Sherlock anyaszült meztelenül elétoppant. John egy darabig csak bámulta, ahogy kényelmesen a tűz fölé tartja a ruháit, aztán végül megengedett magának holmi udvarias köhécselést.
- Nem veszed fel őket?
- Száradnak.
- De addig. Valamit. Felvenni. Egy...szalvétát?
- Nekem jó így. Mondtál valamit a kötéseimről.
John gyorsan bólintott, és a batyujából körömvirágot, fekete nadálytőt, árvácskát, papsajtmályvát, tisztesfüvet és mézszurokot vett elő. Sherlock sebeire fektette őket (Sherlock idegesen felhorkantott és egy ponton menekülőre fogta, de végül visszaoldalgott), aztán átkötözte őket.
Dolga végeztével ő is elosont fürdeni: bő fél órát gyalogolt folyásirány mentén, mire meg mert válni a nadrágjától. Amikor visszamerészkedett a táborhelyre, a tűz már csak pislákolt, Sherlock pedig nyirkos ruháiban hevert a toldozott-foldozott takaró alatt. John a földre kucorodott, összegömbölyödött és magára húzta a köpenyét. A távolban bagoly kuvikolt, csobogott a patak és zúgtak a lombok.
- John?
- Tessék?
- Fázom.
- Élesszem fel a tüzet?
- Nem jó azt őrizetlenül hagyni, amíg alszunk.
- Nem csoda, hogy fázol, ha visszavetted a vizes ruháidat.
- Te mondtad, hogy vegyek fel valamit.
- Igen de... na. Nem volt rajtad semmi.
- Te nem fázol?
- Én aztán nem.
- Akkor talán megoszthatnád velem.
- Micsodát?
- A meleget.
- És azt hogy gondoltad?
- Hát gyere ide.
John laposkúszásban odament.
- És most?
- Gyere. - Sherlock felemelte a takarót, és magához ölelte. John úgy döntött, hogy ez a helyzet végül is nem megalázó, és nincs rá semmi oka, hogy a zsebében maradt gesztenyékkel alaposan meghajigálja szegény unikornist: hiszen a farkaskölykök is így melengetik egymást télen, és ki tudja, az egyszarvúak miféle szerzetek.
- Kérdéseid vannak – dünnyögte Sherlock álmosan a tarkójába.
- Igen. Pár.
- Halljam.
- Azt mondtad, hogy nem... nem régóta élek Fergeteg Rengetegben.
- Mert így van.
- Honnan tudtad?
- A ház. Lépcsők vezetnek fel, és egy létra visz a padlásra; neked viszont a lábad soha nem érinti a földet, nincs szükséged ilyenekre – a küszöb is valaki más csizmája alatt kopott ki, aztán meg ott vannak a kampók a konyhában, amikre szalonnát meg kolbászt szokás akasztani, de te nyilvánvalóan nem eszel húst. Azt mondtad, az ágyadat magad faragtad, és még mindig olyan illata van, mint a frissen gyalult fának, ráadásul a padló alatta ugyanolyan színű, mint a ház bármely pontján. Az előző tulajdonos egy vadász volt, dél felé menekült, mint te, nem sokkal azelőtt hagyta el a kunyhót, hogy odaérkeztél.
- Elmenkültem... - ismételte John halkan, Sherlock pedig röviden bólintott, és fészkelődött kicsit.
- A válladat nyilvánvalóan számszeríjjal roncsolták szét. Ez egy olyan seb, amit te sem tudsz meggyógyítani. Látom a tartásodból, a szemedből és a kezeidből, hogy háború volt, csak azt nem tudom, kik harcoltak. Ismét az emberek jöttek?
- Nem. Tündérek. Tündér a tündér ellen. A lenkevárosiaknál felégtek a földek, megpróbálták bevenni Hajnalbástyát. Eleinte csak védtük magunkat. Aztán... aztán már nem.
- És te mégis ott voltál, amíg ott volt az utolsó szikla.
- Miért gondolod?
- Mert menekültél, de nem üldöztek. Te voltál az utolsó, és az emlékek elől kellett futnod.
- Nem volt igazságos háború.
- Egyik háború sem igazságos.
- Le kellett mosnom a vért.
- Nekem nem kell szabadkoznod.
John egy darabig hallgatott, aztán próbált úgy fordulni, hogy szembenézhessen Sherlockkal, de a férfi nem hagyta, szorosabban ölelte magához és egy nagy ásítással megjegyezte:
- Ne szökj el, már pont jó volt.
- Amiket elmondtál, ezeket senki sem tudja rólam. Nem mintha titok lenne, csak a legtöbben azt sem tudják, hogy létezem. A nevem nincs feljegyezve semmilyen történetben. Tehát tudsz valamit, amit senkinek nem kéne. Cserébe én is kérek valamit.
- Mi lenne az?
- A történetedet a történetemért.
- Jaj, ne. Ahhoz már túl fáradt vagyok, és nagyon hosszú.
- Tényleg igaz, hogy örökké éltek?
- Akkor nem haltunk volna ki. Ez csak azért tartja magát, mert a fény sebességével vágtázunk. Ha elég sebesen haladunk, egyszerűen elfutunk az idő elől. Nem nagy dolog.
- Milyen Csillagtanya? Úgy hallom, az égi vizek ott érnek össze a földi vizekkel, és a csillagok megmártóznak a tengerben. Hogy a fehér paloták falain folyamok zuhognak le a kavargó mélybe, és a teremtés dalait zúgják a sziklákat ostromló habok.
- Ó, igen. És egész nap csak vágtázok a gondolatpalotám folyosóin, és ha egy kis szerencsém van, sikerül legázolnom a bátyámat. Az ablakaink megvédenek a fulladástól, de semmi nem véd meg az unalomtól. A szférák ostoba locsogását hallgatom naphosszat, és örömünnep, ha valamelyik univerzum a távolban végre magába roskad. Legalábbis így volt.
- Mi történt?
- Jött egy démon. Most már muszáj aludnom, az első fénnyel indulni akarok.
- Minden unikornis ilyen?
- Milyen? Fáradt?
- Nem. - Próbált találni egy rendes szót, de Sherlockhoz nem illettek a rendes szavak. - Csodálatos.
A férfi halkan felnevetett, de nem válaszolt. Egy percen belül már mindketten aludtak.


Johnnak nevetséges álma volt, és még nevetségesebb reggele. Sherlock szakadatlanul bökdöste az orrával, hogy ugyan kelne már fel, és mivel nem volt hajlandó, egy kicsit megöklelte a szarvával.
- Csak egy kicsit! - szabadkozott, amikor John elsiratta életét és ifjúságát a fűben henteregve. - A karomon feküdtél.
- Fel is nyársalhattál volna!
- Ugyan kérlek, azt nem szoktam. Utoljára talán egy hete... na de ez tárgytalan. Készen állsz?
- Még nem is pirkad.
- Már zöld az ég alja. Fel! Mi a város neve?
- Hottokány - motyogta John, és összehúzta magát.
- Biztos, hogy város?
- Majd meglátod.
- Majd, majd, majd! Ha nem mozdulsz, akkor soha!
- Arra van – legyintett félvakon a semmibe, Sherlock pedig megragadta a karját, és gyengéden talpra cibálta.
- Nem lehet nehéz egy ilyen pihe testet vonszolni. Vannak egyáltalán csontjaid?
- Vannak. A homlokom mögött.


John egész reggel duzzogott, aztán viszont nyomasztani kezdte a csönd. A hátuk mögött hagyták Fergeteg Rengeteget, és a rétek puha neszezése baratságtálanaul némának tűnt az erdő zsibongása után.
- Nem tudsz valami nótát? - fordult Sherlockhoz.
- Parancsolsz?
- Dalolva mulathatnánk az időt.
- Hah – semmiképp.
- Nem szereted a zenét?
- Hogy szeretem-e? Imádom. De énekelni nem tudok.
- Hogyhogy? Nagyon szép hangod van!
- Szép hangom van?
- Hát... igen. Kellemes hallgatni, érted.
- Te sem találkoztál még szirénnel. Nem, én nem szoktam énekelni, de ha te attól jobban érzed magad, csak tessék.
- Nem zavar?
- Ha nálam lenne a hegedűm, még kísérnélek is.
John repertoárja egész napszálltáig kitartott, ám amikor meglátta a távolban derengeni Hottokány fényeit, elhallgatott. Sherlock követte a pillantását, és biccentett.
- Falu.
- Van főtere, meg egy katedrálisa is, és piaca: város.
- Tanyaközpont.
- Csillagtanya, ugye jól emlékszem?
- Mert a csillagok ott tanyáznak, de az egy ország. Ez meg egy ilyen...dolog. - Nagyot sóhajtva hátrasimította a haját a homlokából, és rosszindulatúan meredt maga elé, aztán eltökélte magát és csettintett. - Rendben. Változtass át.
- Hogy mit csináljak?
- Nem állíthatok be így, feltűnést keltenék. Változtass át valamivé. Ne... bármivé.
- Rendben, mi szeretnél lenni? - John megnyalta a száját, és elgondolkozva hümmögött. - Ló, mondjuk?
- Mi lenne, ha nem sértegetnél? - Az ujjáról lehúzott egy ezüstgyűrűt, melyen kék fényű gyémánt lobogott. John tenyerébe ejtette. - Zárj bele.
- Még sosem csináltam ilyesmit.
- Tündér vagy, mennie kell.
- De mi lesz, ha elrontom? Mi lesz, ha...
- John. - A tenyerébe vette az arcát, és mélyen a szemébe nézett. - Bízom benned.
- Miért...?
- Erre most nincs idő. Csináld!
John rálehelt a gyűrűre, aztán Sherlock homlokához, ajkához és szívéhez érintette. Az unikornis szertefoszlott, a gyémántban pedig ezüstös köd kavarodott fel. John az ujjára húzta és ökölbe szorította a kezét.


A város (város) elég nagy volt ahhoz, hogy eltévedjen benne, így amikor végre talált egy fogadót (a Vak Koboldhoz címezve), nem törődött sem a düledező falakkal, sem az áporodott szaggal és a rosszarcú társasággal, betért és foglalt egy szobát, valamint kéretett magának egy kis forralt bort. A tulaj, egy különösen rosszképű faun elé csúsztatta az italt egy csorba kupában, ő pedig lekuporodott a tűzhelyhez és csendben elkortyolgatta. Egy rossz zongorán pár részeges gnóm játszott, és a tetőgerendákon kuporgó macskák versenyt nyávogtak a billentyűkkel.
Johnban elkezdett derengeni a gyanú, hogy egy ivóba sikerült betérnie.
A szobája még neki is kicsinek tűnt, az ágy matracából kikandikált a szalma és az ablaktámlákat remegtette a szél, de legalább kandalló volt. Ismét ráfújt a gyűrűre, mire Sherlock köhögve materializálódott.
- Egy kocsma! - krákogott. - Egy közönséges lebuj! - Drámaian végigvetődött a rozoga fekhelyen, ami panaszosan megnyikordult alatta.
- Legalább tető van a fejünk felett! Megleszel itt, ugye?
- Én? Zsebmetszők és zsiványok között? Eszedbe se jusson sorsomra hagyni itt! Valakinek őriznie kell az ajtót!
- Túlreagálod. Rendben, hát... ma este még ellátom a sebeidet, aztán meg... nem tudom. Keletre egy kicsit kellemesebb. Majd kérek neked útbaigazítást, vagy...
- Még mit nem! Ezek mind hazugok, csak a vesztembe küldenének. - Magához karolta a párnát, aztán megszagolta és undorodva félredobta. John az ablakpárkányra tette a lámpását, és felhuppant mellé.
- Tudod, gondolkoztam. Ritka bizalmatlan szerzet vagy, de hozzám mégis olyan jóhiszeműen fordultál segítségért.
- Tudod, nem gondolkoztál. Szó sincs itt semmiféle jóhiszeműségről, még csak az kéne! Nem, nem. Egyszarvú vagyok. Hozzám egyedül a tiszta szívűek érhetnek, neked pedig meg se kottyant, hogy bevonszoltál a kunyhódba. Ha nem lennél ártatlan, a hús leolvadt volna a csontjaidról. Ezt sem tudod?
John lebámult a kezére.
- Az az alak, aki bántott téged, aki megsebesített... ő is hozzád ért, nem?
- Tüzes kampókkal és gonosz horgokkal. Lekötözve tartott egy várpincében. Moriarty ki akarta égetni a szívemet, hogy lakmározhasson belőle és örökké éljen. Démon és boszorkányúr! De már nincs többé – átszúrtam a homlokát – leromboltam a birodalmát – elmenekültem.
- Viszont?
- Viszont...?
- Még mindig futsz. Nem vagy biztos benne, hogy meghalt, ugye? Félsz, hogy a nyomodban van.
- Kisebb gondom is nagyobb nála – fintorgott Sherlock, és összefűzte a kezét a tarkóján. - Például az urak az ajtónk előtt. Ne engedd be őket.
- A fogadós vagyok! - kopogtattak.
- A fogadóst csak nem zárhatom ki a saját szobájából! - suttogta John, és repült ajtót nyitni. Egy egész kis csoport sereglett be rajta, torz törpék és vihogó goblinok, élükön a faunnal.
- Nagyon nagy gyűrű az egy ilyen kis tündérkének! - sipított az egyik goblin, és hosszú fehér ujjaival John keze után kapott, de a faun durván félrelökte.
- Odanézzetek! Az ott egy unikornis!
- Mit mondtam! - horkantott Sherlock, és fektében keresztbe dobta a lábát.
- Nyúzzuk meg! Nyúzzuk meg! Mennyi aranyat kapnánk a bőréért!
- Törjük le a szarvát!
- Szívjuk ki a vérét! Egy kicsinyke fioláért bármelyik varázsló egy vagyont fizet!
- A szeme kell, kristálynak!
- Egyetlen haja szála megvéd az öregségtől!
- Hol a lova? Hol a lova? Szaladj az istállóba, öld meg!
- Egyetlen ujjal sem érhettek hozzá! - csattant fel John, mire a faun felé perdült, és szélesen elvigyorodott.
- Ez sajnos így van! - A kandallóhoz pattant, és kiemelt egy nyársat. John se volt rest: lámpását a tűzbe vágta. Szilánkok sorjáztak szét, vérszín fények villantak, és a szentjánosbogarak lobogva kirajzottak, a támadók arcába szálltak, felgyújtották ruháikat. Az egész helység lángokban állt, John pedig megragadta Sherlock karját, és az ablakhoz rángatta.
- Erre, erre! Ugrás, futás!
Sherlock átnézett a válla felett, tekintete sötéten villant és elmosolyodott, aztán vetődött. Egy szénásszekér tetején puffant, szaladt, és elkötötte előle a lovat. Felrángatta John a pej mén nyergébe, megsarkantyúzta az állat oldalát és nagyon kiáltott:
- Gyia, gyia!
Úgy vágtattak, mint a szél. A város népe mind elősereglett, vödrökkel és kannákkal, kétségbeesetten ordibáltak, a füst pedig sűrűn belepte a tereket.
- Hm. Porig égettél értem egy fogadót. Köszönöm.
- Tündértűz volt, csak azt perzseli, aki kiérdemelte. A bogaraknak sem lesz bajuk... a csomagunkat viszont ott hagytam.
- Visszamenjünk érte?
John nevetett és megrázta a fejét. Átugratták a városfalat, és ködlepte szántóföldeken száguldottak át, port és sárt kavarva fel.
- Talán jobb lesz, ha ezentúl csak éjjel utazunk.
- Nocsak, utazunk?
- Túl veszélyes neked egyedül.
- Tudok vigyázni magadra.
- Megsérültél, nem ismered a vidéket és lassú vagy.
- Lassú, lassú? Ez neked lassú?
- Nem érzem, hogy a hátunk mögött hagytuk az időt, sőt, nekem úgy tetszik, előttünk vágtat, lassan hajnalba fut, de mi még mindig nem vagyunk a tengernél!
- Mégis mit vársz szegény lótól? A magamét gyermekkora óta neveltem: ugyanakkor jöttünk erre a világra, és ugyanakkor is kellett volna távoznunk. Ez a szerencsétlen pára menten kidöglik alólam. Gyerünk, a mindenedet! Már érezned kell a tenger szagát; én érzem – vigyél oda!
John olyat tett, amit soha nem gondolt volna magáról – elaludt a nyeregben.

Sirályok rikoltására ébredt. Egy mólón hevert, egy dobozban, Sherlock pedig a közelben horgonyzó hajókat tanulmányozta. A lovat nem látta sehol.
- Miért vagyok bedobozolva?
- Valahová tennem kellett téged.
- Egy ládányi mályvacukor közé, tényleg? Jaj! Mályva, mályva, hát persze! Papsajtmályva! Sherlock, a gyógynövények is bennégtek!
- A felfogóképességed egészen letaglóz. Nem kérek ebből az aggodalmas pillantásból, már jobban vagyok, meg amúgy is, bárhol tudsz ilyen gazokat szedni. Most viszont csitt! Gondolkozom.
- Min gondolkozol?
- Hogy melyik hajóval menjünk.
- A pénzünk is ott maradt.
- Tudom. Potyautazunk. Az a karakk fél órán belül indul. Maradj a dobozban. Feladjuk magunkat rakományként.
- Ez nekem egyáltalán nem tetszik – tiltakozott John, Sherlock pedig szépen rázárta a fedelet.


Amikor végre kikerült a dobozból, már bőven émelygett az édes szagoktól és megfogadta, hogy egész hátralévő életében csak sósat fog enni. Méltatlankodva porolgatta a nadrágját, aztán ledermedt és körbenézett.
A körötte imbolygó szoba pompás szőnyegeiből, kövér csillárjából, baldachinos ágyából és paravánjaiból semmi jót nem sejtett.
- Sherlock, nem tetszik ez nekem.
- Miért nem?
- Mert nagyon tetszik. Ez egy ilyen hercegi kabin.
- Aligha. Egy kalózhajón meglehetősen ritka jelenségnek számítana.
- Egy kalózhajón?!
- Pontosan. - Az egyszarvú kényelmesen végighevert az egyik pompás szófán, és lustán intett Johnnak, hogy foglaljon helyet. Ő zavartan belesüppedt egy halom puffba, és bizalamtlanul méregette a falakra akasztott fegyvereket és trófeákat. - Nem fognak zavarni minket, amíg el nem érjük Lótuszszépét. Ezt a szobát a kapitány szeretőjének tartják fenn, aki a berendezés alapján onnan származik.
- Figyelj, ezek kalózok. Ha valakik, akkor ők aztán tudják, hogy egyetlen porcikád értékesebb, mint a teljes rakomány!
- Ó, én kedvelem a kalózokat. Babonás népek, tisztában vannak vele, hogy aki kezet emel egy unikornisra, az örökre elátkozza magát.
- Rendben. Remek. Nincs valami hiedelmük a tündérekkel kapcsolatban? Nem érzem magam biztonságban.
- Ha nő lennél, kénytelen lennék hazudni, de a férfiakat nem szokták kihasználni.
- Sherlock. Mit csinálunk itt?
- Utazunk.
- Meddig?
- Ameddig csak akarunk.
- Mit fogok enni?
- Mályvacukrot.
- Nem!
- Ne hepciáskodj.
John kinyitotta a száját, hogy feleljen, de aztán csöndben maradt. Körbelebegett a kabinban párszor; mindennek szantálfa- és rózsaolaj illata volt, karcsú márványszobrok hajladoztak és az összes bútor hatalmas, furcsa és gyönyörű volt. Végül letelepedett az oroszlánlábú íróasztalhoz, és kiterített maga elé pár pergament. Sherlock belemélyedt valamilyen súlyos olvasmányba, ő pedig unalmában tintába mártotta a pávatollat, és kacskaringós vonalakat firkált.
Aztán írni kezdett.
Leszállt a szürkület, és John is leszállt a fedélközbe, hogy gyertyát, gyufát, élelmet és vizet kerítsen. Úgy-ahogy sikerrel is járt, és boldogan nyammogva pár bogyót, a földön görgetve egy vizeshordót, teljesen feltűnésmentesen visszatért a kabinba.
Sherlock az íróasztalon pihentette csizmás lábait, és unottan olvasgatta az ottfelejtett pergamenlapokat.
- „Kalandjaim Sherlockkal.” Az eredetileg felírt „Kalandjaim egy unikornissal” sokkal figyelemfelkeltőbb volt.
- Tedd csak le azt szépen! Magánügy. Kérem.
Az egyszarvú a feje fölé tartotta a papírokat.
- Nem „napló” volt ráírva, hanem az én nevem, jogomban állt elolvasni. Vagy nagyon rossz megfigyelő vagy, vagy beteges hazudozó. A fogadós esetet úgy írtad le, mintha valami hősi csatába keveredtünk volna.
- Ez csak egy történet. - Végre sikerült kikapnia a kezéből, és gyorsan a zsebébe gyűrte a lapokat. Sherlock karbafont kézzel hintázni kezdett.
- Ó, értem! Tehát egy történet. Akkor el tudnád mondani a végét?
- Tessék?
- Ha ez csak egy mese, amihez felhasználod a valós történéseket, akkor már tudnod kell, mi lesz a vége, hiszen csak kitaláció, nemede? Boldog befejezés lesz?
- Igen. Boldog. - Leült az asztal szélére, és furcsán üresen bámult maga elé. - Te hazatérsz a tieidhez, én meg megyek, és álomba dúdolom az erdőt.
- Annak az erdőnek semmi szüksége rád.
- Menj már! - morogta, és vállon taszajtotta. Sherlock hátrazuhant a székkel; az arca előbb meglepett volt, aztán, ahogy a válla a földnek ütődött, elgyötört, és kínjában felkiáltott. John rögtön ott termett mellette.
- Nem akartam, ne haragudj...
- Semmi baj, semmi bajom. Segíts felkelni.
John a kezét nyújtotta, és aztán nem is engedte el. Az ágyhoz húzta, szelíd erőszakkal a hátára fektette, és legombolta róla a felöltőt.
- Jól vagyok – bizonygatta Sherlock egészen addig a pillanatig, amíg észre nem vette, hogy az inget átáztatta ezüstös vére. - Csak egy karcolás? - próbálkozott újra, de John keményen összeszorított ajkakkal és eltökélt tekintettel kitárta az inget, aztán visszatartotta a lélegzetét. - Hát. Csúnya – kommentálta a sérült, és majdnem vállat vont, de felfedezte, hogy az már tényleg nagyon fáj.
- Sokkal csúnyább, mint amikor hazavittelek. Az egész kezelés nem ért semmit!
- Dehogynem. Amikor ápoltad, rendben volt.
- Most meg szenes.
Az égett sebből fekete csíkok futottak szét Sherlock mellkasán, mint az erek. A férfi felült, és eligazgatta a ruháit.
- Semmi bajom nem lesz.
- Rögtön partra kell szállnunk. Gyógynövényeket kell szereznem, a rakományok közt nem találtam semmit. Vagy elviszlek egy druidához. Vagy...
Sherlock befogta a száját, és mélyen a szemébe nézett.
- Vagy hallgatsz rám. Nem lesz semmi baj.
- Av én hivám. Megvöktelek.
- Ezt az ostobaságot felejtsd el! - Visszahúzta a kezét, és járkálni kezdett. - Aludni szeretnék, két holdtölte óta talpon vagyok. Az sós víz, vagy édes? Bármelyik megteszi jelen állapotomban. Találtam váltásruhákat, amíg elvoltál. Amikor azt mondom, találtam... mindegy is, van, amelyik a te méreted.
Sherlock egyre csacsogott, John viszont már régen nem figyelt oda.


- Mit csinálsz?
- Megágyazom.
- A kanapén?
- Megint fázol?
- És te megint nem?
Fáradtan összemosolyogtak, aztán John engedelmesen bemászott mellé. Az ágy kényeztetően puha volt, hatalmas, süppedős tollpárnákkal, brokát-, selyem- és szaténtakarókkal. John megpróbált elmerülni a békében és a kényelemben, de csak a torkában lüktető pánikot érezte.
- Sherlock? - suttogta a sötétségbe.
- Mmm?
- Amikor az egyszarvúakról beszéltünk, azt mondtad, kihaltatok, nem pedig azt, hogy te vagy az utolsó. A legapróbb kényelmetlenségre is panaszkodsz, de a sebed állapotába egyszerűen csak beletörődsz, pedig eszméletlenül fájhat. Haldokolsz, igaz?
- Nem is vagy te olyan reménytelenül ostoba.
John szorosan lehunyta a szemeit, és a takaró alatt megkereste Sherlock kezét, ami a vállát karolta át.
- Látni akartad a világot, mielőtt vége lesz?
- Mondhatjuk úgy is.
- Van valami, amit tehetek? Figyelj, Sherlock... nem fogsz egyedül meghalni, rendben? Ott leszek melletted.


Úgy tűnt, hamarabb teljesítheti az ígéretét, mint azt gondolta volna: másnap reggel ugyanis morcona matrózok ugrasztották ki az ágyból, és vasra verve taszigálták őket a fedélzetre. John még mindig kótyagosan hunyorgott a fényben, amikor a félszemű, félkarú, féllábú kapitány eléjük toppant.
- Azt hittem, potyautasaink vannak – recsegte -, de lám, kincset rejtett a hajó gyomra! Az unikornissal óvatosan! Egy darabban akarom eladni. - Kampókezével Sherlock álla alá nyúlt, és felszegte a fejét. - Fiatal, zsenge példány. Aranyba foglalhatnám, akkor sem lenne értékesebb.
- Jobban tenné, ha a nekem kijáró tisztelettel bánna velem.
A legénység durva hangon felröhögött. John negyvenkét martalócot számolt össze és vagy kétannyi görbe szablyát, villogó tőrt és hegyes szigonyt. A nap kegyetlenül tűzött, de a tengeri szél hideg volt és nyirkos. Köd ülte meg a mozdulatlan vízfelszínt, se közel, se távol nem látott szárazföldet.
- El vagyunk veszve – motyogta maga elé, mire a kapitány felé fordult, és rőt szakállába túrva hümmögött.
- Azért ha üzlet, legyen csak üzlet. Ezért a tündérkéért is jó pénzt megadnak Sóhajvölgyben, nem gondoljátok, fiúk? - Hurrogás volt a válasz. - Nem mai darab már, de megteszi. Helyes legényke, és látszik, hogy bírja a munkát. Imádják ott az ilyet.
- Megtiltom, hogy hozzáérjen - Sherlock nem emelte fel a hangját, de a tekintete fenyegető lánggal égett. A kapitány élesen kiköpött.
- Ugyan, mit tehetsz te? Csont vagy és gyémánt!
- Gondolkozzék. Túl sokba kerülök ahhoz, hogy bárki ki tudna fizetni, és az értem kapott ékkövek kiperegnek az ujjai közül. Bármelyik matróza átvágja a torkát álmában, hogy megszerezhessen engem, el sem jut velem a vásárhelyig. Feldarabolna? Próbálja meg: átkot hoz a fejére. A társam a védelmem alatt áll. Lássa be, hogy tehetetlen. A legbölcsebb, amit cselekedhet, hogy visszavezet a kurtizán kabinjába, és békét hagy nekünk; meg enni valamit, és gyújtóst a kandallóba, értelmes könyveket és gyógyító füveket.
- Tejben-vajban fürösszelek, míg te fenyegetsz?
- Fenyegetem? - Vállat vont. - Nem, az nem így néz ki. Csak azt követelem, ami jogosan megillet, és ha eleget tesz a feltételeimnek, busás jutalom ütheti a markát, amire pedig, ne tagadja, rászorul. Drága szeretőt tart: a hölgy kabinja versenyre kélhet bármely palotával, a vitorla viszont toldozott-foldozott, a legénység ruhája is kopott. Bármilyen zsákmányt szerez, azt elherdálja nőkre és italra. Ön szerint a társai meddig tűrik meg ezt? Akármibe lefogadom, hogy már szerveznek is egy csinos kis lázadást. Tudják, hogy nem olyan erős, mint azt mutatja, a lábát sem csatában vesztette el, cápatámadás, ugye? A keze pedig egy részeg baleset volt a baltával, tisztán látszik a vágás irányából. A szemének meghagyom a dicsőséget. Ön csak játssza ezt a szerepet, a kiejtéséből tudom, hogy nemesi származású, sokra vihette volna, de túlságosan nehéznek bizonyultak a mindennapi teendők, így elmenekült és megvetetté lett, de még mindig olyan talajvesztett, mint volt, nincs olyan ember, aki...
- Fogd be a pofád! - kiáltotta a kapitány, és kampós kezével képen törölte. John erre megpróbált belé rúgni, de fogvatartói vasmarokkal szorították. Sherlock csak mosolygott, aztán a mosoly vigyorba torzult, ahogy az arcához ért és lassan letörölte a vért. Tenyerét lefelé fordítva figyelte, ahogy egy kövér csepp a fedélzetre hullik.
Abban a pillanatban a hajó iszonyú erővel megrázkódott.
Olyan hangja volt, mint a zúduló köveknek, és egyszerre iszap és rothadó hínárok bűzét érezték.
- Nem... - suttogta a kapitány, és mint aki hirtelen egy rémálomban találja magát, lassan körbefordult. - A leviatán... - lehelte, és akkor iszonyú csápok törtek elő a tengerből, fényesek és feketék, mint a pióca teste, szívókorongjaikon fogak sorakoztak, mohón örvénylettek és derékbe törték a hajót. A fa recsegve ezer szilánkra hasadt, a kalózok teli torokból üvöltve próbáltak fedezéket találni az eleven pokolban. A hajó orra vészesen megemelkedett, és Sherlock lába alól kicsúszott a talaj.
- Gyere! - üvöltötte felé John; ő megpróbált felé rohanni, de a deszkák szétszakadtak és a mélybe zuhant. Vörös fény világította meg az eget, ahogy a legénység ágyúzni próbált. John egy pillanatra meglátta a szörnyeteg pofáját, hatalmas, tejfehér szemeit, amelyek vakon meredtek rá.
- Sherlock! - Az örvénylő víz fölé röppent, átcikázott a hajó szétrobbanó darabkái és a vonagló karok között, tekintetével lázasan kutatta a vértől mocskos habokat, és az árbócrúdba kapaszkodva megtalálta az unikornist. Megragadta a karját, amennyire csak bilincseitől tudta, és próbált minél magasabbra szállni vele, de a súlya folyton lehúzta.
- Nem tudtam, hogy tényleg működik... - hebegte Sherlock, valamiféle szent borzadással bámulva a leviatán pusztítását, amíg John el nem cibálta onnan.
- Bájos kis pajtásaid vannak, mit mondjak!
- Csak az átok vonzotta ide. Innen messziről százlábúra hasonlít.
- Nem megyünk közelebb, hogy megnézhesd megint!
Egyre nehezebbnek és nehezebbnek érezte, és így egyre alacsonyabban és alacsonyabban szállt a víz felett. Vesztére: amikor már úgy gondolta, biztonságos távolba kerültek, a tengerből ezúttal egy ostor csapódott elő, ami Sherlock bokájára hurkolódott. Mindketten lenéztek, egy szirén pedig nevetve felmeredt rájuk.
Aztán úszni kezdett.
John szája és orra megtelt sós vízzel, marta a szemét és a tüdejét, fuldokolva és félájultan kapaszkodott Sherlockba. A mélység hideg volt és fénytelen, és őt lassan az utolsó lélegzete is elhagyta, de ujjai még akkor is görcsösen markolták az unikornis karját.


- A frászt hoztad rá.
- Csak neked akartam köszönni! Egyébként honnét szerezted?
- Valami erdőből. Johnnak hívják.
- Olyan édes, hát nem? Meg tudnám zabálni.
- Eszedbe se jusson.
- Felébresszem?
- Ha lennél szíves.
John puha ajkakat érzett a száján, hegyes körmök a hajába markoltak. A szirén egy sóhajjal levegőt lehelt belé, és ő köhögve felült.
- Jó reggelt. - Ismét azok a vékony, hegyes fogak egy vigyorba meredve. - Irene vagyok.
A jelek szerint egy ajtón hánykolódtak a nyílt óceánon. John körbefordult, aztán a tekintete megtalálta Sherlockot. A férfi lustán hevert a deszkalapon, a tenyerével árnyékolva el szemeit. A bilincsektől úgy tűnt, időközben megszabadultak.
- Jól vagy?
- Kicsattanok. Irene régi ismerősöm. Vigyázz vele, valóságos férfifaló. Irene, drágám, szereznél nekünk egy hajót?
- Mindjárt dalolok nektek egyet, de előbb mesélj. Ezer éve nem láttalak.
- Tíz.
- Nyolc, szörnyű az időérzéked. - Kibontotta a kontyát, és hagyta, hogy hosszú haja elfedje a kebleit, aztán egy aranyfésűvel elkezdte kikefélni a loknikat. - Mi volt Moriartyval? A fivéred őrjöngött.
- Az volt a cél. Van róla valami hír?
- Csak pletykák. Egyesek szerint hajóra szállt, mások esküsznek, hogy látták északra lovagolni... a legtöbbek szerint odaveszett Csillagtanyával.
Sherlock üresen bámult maga elé.
- Nem ezt akartam.
- Remek. Akkor miért szöktél el egy boszorkányúrral?
- Nem elszöktem, elrabolt. Rendben, Rémvárba még magamtól mentem. Amikor a gondolatpalotába érkezett, mindenki azt hitte, csak egy kóbor varázsló... mindenki, engem leszámítva. Érdekelt, miket tudhat egy démon.
- Honnan ismerted fel? Nekem sejtelmem sem volt róla, miféle, amíg nem láttam a holttest szárnyait.
- Nem tűnt fel, hogy soha nem néz a szemedbe? Csalódást okozol. A tekintete mögött fekete tüzek égtek, aztán ott van az árnyéka.
- Az árnyéka?
- Ami magától mozog, igen. Moriarty csak ott állt Mycroft előtt, ártatlanul bazsalygott, hallgatta, ahogy az ostoba szónokol, és senki nem vette észre, hogy az árnyéka egy ponton elunta magát és járkálni kezdett a falon, görnyedten, leszegett vállakkal, és ahogy elhamvadtak a gyertyák, úgy nőtt egyre nagyobbra és nagyobbra, míg végül egyesült a sötétséggel.
Irene halkan nevetett, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Teljesen őrült vagy, hogy vele mentél.
- Mi lett a holttesttel?
- Aminek lennie kellett. Sót raktunk a nyelve alá, a szemeit lezártuk, a szárnyait eltörtük. - Bizonyítékképpen kihúzott egy fekete tollat a hajából, és megforgatta.
- Te mit kerestél ott?
- Téged.
- Remélem, levágtad a lábait.
- Természetesen. Valahol megnyugtat, hogy az ellenségeiddel még kegyetlenebbül bánsz, mint a barátaiddal. Teljesen szétroncsoltad a koponyáját.
- Nincsenek barátaim.
- Rossz hírek, John. - Irene felé fordult, és biggyesztett, aztán felvonta a szemöldökét. - Vagy ti ketten...? Mindig érdekelt, mi történik, ha egy unikornis elveszíti a szüzességét.
- További egyszarvúak születnek! - horkantott Sherlock, és a hasára hengeredett. Az ajtót egy pillanatra ellepte a víz. - Szerinted mégis hogy szaporodunk?
- Bevallom, ezen rengetegszer gondolkoztam.
- A szüzesség elvesztése nem egyenlő az ártatlanság elvesztésével.
- Én még sem tudok hozzád érni.
- Mert romlott nőszemély vagy.
- Hát nem kegyetlen? - Irene drámaian a mellette ücsörgő John vállára omlott, és halfarkával búsan csapott egyet. - Három ujjamat elveszítettem, csak hogy egyszer végigsimítsak azon a bájos pofin. - A jobbján valóban csak csonkok meredeztek. John megdöbbent, hogy nem vette észre idáig, de ami azt illeti, lassan úgy érezte, soha többé semmi nem lepi meg.
- Ne játszd meg magad, kedvesem – ásított Sherlock. - Van valami, amit nem mondasz el nekem.
- És mi lenne az?
- Gyerünk.
A szirén kihúzta magát megint, és lesütötte a pillantását. Gépiesen fésülte tovább a haját, aztán elakadt a mozdulatban.
- Emlékszel Moranra?
- Moran, Moran...
- Moriarty szeretője. A vadász.
- Aki komornyik?
- Meg minden. Eltűnt.
- Ez várható volt, azok után, hogy felgyújtottam az ura kastélyát. Gondolom, zsebrevágott pár ezüstneműt, aztán menekült, amerre látott.
- Nem, nem. Sebastian Morant egészen más fából faragták.
- Ugyan már. Csak egy ember.
- Igen... egy ifjú halandó, aki eladta a lelkét az ördögnek. Elég jól ismerem. A temetésen láttam utoljára. Tudod... én határozottan úgy emlékszem, hogy barna szeme volt.
- No és aztán?
- Legutoljára fekete volt. Üres és fekete, és csak nézte, ahogy máglyára hajítjuk Moriarty tetemét, aztán sarkon fordult és ment.
Sherlock elgondolkozva hallgatott. Irene megpróbálkozott egy bátorító mosollyal, és vállat vont:
- Talán rosszul láttam.
- Utánam jön, igaz?
- Igen. Úgy tűnik.
- Akkor menekülök tovább. John?
- Igen?
- Rendben vagy?
- Persze. Igen. Démonok.
- Irene, ha lennél olyan jó...
- Neked bármit. - Ismét kontyba tűzte a haját, és kényesen megköszörülte a torkát.
- John, fogd be a füled.
- Szükségtelen. Nem tudok magamhoz csalni olyan szívet, ami nem vándorol. - Ezzel dalolni kezdett.
Elsőnek csak torokmély dúdolás volt, ami felkavarta a hullámokat, és azok mélán visszazúgták a gyászos dallamot; aztán Irene egy áriába fogott, mely metszően hideg és tiszta volt, mint a téli szelek. A levegő belerezgett az énekbe, és ég és tenger együtt zengte tovább, míg úgy tűnt, az egész világ egyetlen szívszaggató melódia. John egész lényében vágyódni és sóvárogni kezdett valami után, amit nem ismert, mámorba szédülve kapaszkodott Sherlock kezébe. Úgy érezte, szólítja a végtelen mélység, hogy a habokba merülve maga is dallá lehetne, és csak lebegne, bukna, szállna, úszna örökre, csak le kell nyelnie a vizet, hogy a tüdeje hanggal telhessen meg, és akkor süllyedne és süllyedne és süllyedne, és utolsó lélegzete a mindenség kórusához járulna.
De ott volt Sherlock, és az ujjaikat összefűzve suttogott valamit a fülébe. „Álom”, mondta. „A szirének csak sikoltanak.” Elnehezült tudata nem fogta fel a szavait, de a hangja tisztább és hívogatóbb volt, mint a mindenen átrezgő ének.
A ködben egy kövér vitorlás tűnt fel, mely lomha evezőcsapásokkal siklott feléjük. Mikor már olyan közel ért, hogy a nyomdokvíz hullámaitól kis híján mind a tengerbe borultak, valaki leordított a fedélzetről:
- Követelem, hogy azonnal hagyja abba a delejezést! Kérem, ez albioni felségterület, szirének számára szigorúan tiltott! - Egy tricon kalapos, őszes úriember hajolt át a korláton, vállapjai aranylóan csillogtak, széles fehér szalag futott át mellkasán, kék kabátja makulátlan volt, és hevesen gesztikulálva a fülére mutogatott.
- Betömték viasszal? - motyogta maga elé Irene. - Milyen közönséges. - Aztán hangosan felkiáltott: - Nincs félnivalója, ha elárulja, kit tisztelhetek magában!
- Gregory Lestrade admirális, a Yard kapitánya! Teringettét, az ott egy unikornis? Mit keres itt?
- Napozok! - kiáltotta vissza Sherlock.
- Vörös fényeket láttunk. Bajba juthatott egy hajó errefelé, nem tudnak róla valamit?
- Arról a mentőakcióról már lekésett, engem és a társamat viszont igazán felvehetne a fedélzetre.
- Habasszonyokat nem szállítunk.
- A tündért. Irene marad.
- Ha nem teszi meg, amit kér, rágyújtok a kedvenc nótámra! - tódított a szirén, Sherlock pedig sértetten bámult rá.
- Tönkreteszed.
- Nem lenne szerencsés egy egyszarvút... - kezdte Lestrade admirális, aztán gondterhelten a tenyerébe temette az arcát. - Csillagtanyára tart?
- Ott már nincs számomra semmi. Csak vigyen, ahová megy, és én köszönetet mondok érte.
- Azért ugyan nem; ez egy rabszállító gálya, Sárkánykátrány felé tartunk. Talán megkockáztathatom, hogy Viharrivalló felé kerülök... egyszer ismertem egy unikornist... - Nyugtalan ritmust dobolt a korláton, aztán megrázta a fejét. - A hajó gyomrában rablók, gyilkosok és zsiványok vannak. Nem tudom, meddig tart a lánc és a vas ereje, ha meglátják magát.
- Hát tegyen róla, hogy ne lássanak meg. Akik legutóbb megpróbáltak eladni... - itt elhallgatott, ugyanis John figyelmeztetően oldalba könyökölte.
- Csak nem hagyhatom sorsára – mondta Lestrade inkább magának, mint nekik, aztán eltűnt.
- Idehívtál nekem egy rakás embert – szűrte Sherlock a fogai közül, és vádlóan meredt Irene-ra.
- Finom népek.
Kötélhágcsó loccsant a vízbe, aztán nyekergő csigákon leeresztettek egy csónakot, benne az aggodalmas admirálissal. Hozzájuk evezett, és a kezét nyújtotta, hogy beemelje őket. Sherlock hátrahőkölt, de ő megragadta a karját.
- Nyugalom. Nem esik bántódása.
Az unikornist jobban meggyőzte, hogy Lestrade-nek sem esett. John vonakodva beröppent, Irene pedig széles mosollyal integetett.
- A legközelebbi viszont látásra! És gratulálok!


A fedélzet szinte tündöklően tisztának tűnt a kalózhajó után.
- Anderson! - rikkantott Lestrade, és kettőt tapsolt. - Adja át a kormányt egy pillanatra Donovannek, és ide hozzám!
John némileg megilletődve figyelte, ahogy egy savanyú elsőtiszt katonásan hozzájuk kocogott, aztán a sarkait összecsapva vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.
- Parancs!
- Ezek az urak mától a vendégeink. Gondoskodj róla, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt, és szállásold el őket az én kabinomban.
- De hát uram...
- Én már úgyis állva alszom – legyintett, és Sherlockékhoz fordult. - Kapnak meleg ruhát, élelmet, és bármit, amit csak kérnek.
- Szükségem lenne gyógynövényekre. - John megpróbált olyan fegyelmezetten lebegni, ahogy csak tőle tellett.
- Természetesen. Írjon egy listát, és leküldjük Hoopernek.
- De uram – kotyogott közbe Anderson -, ez egy unikornis.
- Leléphet. Arra. Van egy utasítása, Sylvan.
- Persze. Kérem, kövessenek.
Lestrade kabinja barátságos, nett és fegyelmezett volt, akárcsak a tulajdonosa, öles könyvespolcokkal, egy halomnyi ládával, kerek ablakokkal, széles íróasztallal és keskeny ággyal. Anderson körbemutatott.
- Ez a kapitány lakosztálya. Ne nyúljanak semmihez. A viszont látásra. - Sarkon perdült, és ment. John zavartan nézett a becsapódó ajtóra, aztán megköszörülte a torkát.
- Rendben. Élünk. És most?
- Nincs más hátra, mint előre. - Sherlock a legközelebbi könyvespolchoz lépett, és gyorsan átvizsgálta a tartalmát. Egy kötetet kihúzott, átpörgetette az ujjai között, majd átdobta a válla felett, és egy következőt ragadott meg.
- Nem így képzeltem el egy rabszállító hajót – jegyezte meg a tündér, és a kályhához libbent. A ruhái még mindig nyirkosak és hidegek voltak, de esze ágában sem volt levenni őket, szóval csak kitárt karral megállt a lusta lángok előtt.
- Ez csak a fedélzet.
- Mit csinál egyáltalán egy ilyen?
- Az emberek mindig is acéllal őrizték a birodalmak békéjét.
- Hogy érzed? Mi biztonságban vagyunk?
- Úgy tűnik, igen. Ha nem, akkor pedig a pajtásunk itt úszkál a közelben.
- Zsong a fejem. Azt hiszem, lepihenek. Hosszú nap volt, és még koránt sincs vége.
- Mmm – biccentett Sherlock, és a földre kuporodva az ölébe húzott egy mappát. - Nohát, ez érdekes! „Bírósági feljegyzések az elítéltekről”.
John óvatosan a zsebébe nyúlt, és kitapogatta a saját történetét. Ronggyá ázott. „Pedig most lenne miről írni”, gondolta szomorúan, és a bánat egyszerre elhatalmasodott rajta, nem is értette, miért. „Csak pár buta pergamen”, bizonygatta magának, ahogy lehúzta a bocskorát és kiöntötte belőle a vizet.
Sherlock felé sandított.
Ostoba történetek, amiket jó lett volna újraolvasni otthon, Fergeteg Rengeteg avarában heverve, amikor Sherlock már ki tudja, hol jár. Olvasni és emlékezni. Olvasni, amíg szavakká nem kopik az egész. Csüggedten belerúgott a kályhába, éppen csak annyira, hogy egy kicsit fájjon, aztán végighevert az ágyra terített lópokrócon, és a karját átvetette a homlokán.
Sherlock a beáramló fényekben lapozgatta a fóliánsokat, alig pár lépésnyire, de úgy tűnt, nem is lehetne távolabb: Irene rádöbbentette, mennyi minden van, amit nem tud róla, és pontosan tisztában volt vele, hogy el fogja veszíteni, mielőtt kideríthetné.


Szapora kopogásra riadt fel. Nem emlékezett, mikor aludt el, de odakint még világos volt, Sherlock pedig pontosan ugyanabban a pózban üldögélt a padlón.
- A kapitány szeretné, ha a legénységgel vacsoráznának – kiáltotta be a szolgáló.
- A társam szívesen csatlakozik hozzá. John, megvagy?
- Persze... igen.
- Küldtek fel tiszta ruhát, meg még amit kértél. A szagok alapján az első fogás almaleves.
- Te biztosan nem csatlakozol?
- Nem lenne értelme.
Mire John magára könyörgött egy barna kantáros nadrágot és egy lenvászon inget, addigra a küldönc már eltűnt, így megpróbálta az orrára hagyatkozva meglelni az étkezőt. Sikerrel járt: egy hosszú asztalnál úgy húsz-huszonöt ember kapaszkodott a tányérjaikba. Szabadkozva helyet foglalt egy szimpatikus hölgy oldalán, aki csíkos ruhát viselt és virágokat fűztek a hajába.
- Hát megérkezett – mosolygott rá a kisasszony, és kezet nyújtott. - Sally Donovan ellentengernagy. A kapitányt sajnos lekötik a teendői, de gondoskodott róla, hogy önnek ne legyen hiánya levesben, lekvárban és befőttben. Bármit megkíván, vegyen csak nyugodtan. Jól tudom, hogy a tündérek nem fogyasztanak húst, igaz?
- Csak olyasmit eszünk, amit a természet szívesen ad: a lehulló bogyókat és gyümölcsöket.
- Ez egy nagyon bájos és bölcs szemlélet – bólintott Sally, és mézbort töltött neki. - Mondja csak, mit keres egy ilyen lehetetlen helyen egy unikornissal?
Johnnak nem tetszett, ahogy az utolsó szót ejtette, és a rövid, éles kacaj utána. Komoran meghúzta a kupáját, és a pereme fölül a nyílt és szelíd arcot tanulmányozta. Ez volt a baj az emberekkel: elsőre mindig olyan naivnak, törékenynek és ártatlannak tűntek. Halandóak, akik elfelejtették a varázslat szavait, és így félni kezdték a náluknál hatalmasabb erőket. Ravaszsággal próbálták kárpótolni, amit a teremtés nem adott meg nekik, és különös, gőzölgő masinákat készítettek.
- Kalandozunk.
- Ugye tudja, hogy az egyszarvúaknak nincsenek útitársaik? - A mosolya ezúttal együttérző volt, és édesebb, mint a bor.
- Hát, ennek úgy tűnik, van.
- Ezek mint álnok teremtmények. Csak kihasználja magát. Ön ápolja, igaz? A javasasszony említette, hogy gyógyfüveket kért. Amint felépült, bottal ütheti a nyomát.
- Miért ítélkezik róla ilyen elmarasztalóan? Hiszen nem is ismeri! - Johnnak valami azt súgta, hogy Donovan ellentengernagy véleményén egy személyes találkozás csak rontana.
- Tudja, ennek ahhoz van köze, amit a gyümölcsökről mondott. Várjon, megmagyarázom... a tündérek semminek nem ártanak, és a sebesülteket gyógyítják. Mi, emberek, találmányokon buzgolkodunk és katonáskodunk, a törpék bányásznak, a sárkányok a nap lángjait szítsák, hogy az melegítsen minket, az óriások a hegyeket hordozzák, minden lénynek megvan a maga szerepe ebben a világban, de kérdem én, mi haszna van egy unikornisnak? Mindenki olyan nagy tisztelettel beszél róluk, csak, mert gyönyörűek, ők pedig elzárkóznak a palotáikba, és semmit sem tesznek a birodalmakért.
- Sherlock a legbölcsebb lény, akit csak ismerek – vágott vissza John élesen, a nő pedig vállat vont, és két falat krumpli közt megjegyezte:
- Nyilván olyan bölcs, hogy dergoál neki csatlakozni hozzánk az asztalnál.
- Köszönöm, azt hiszem, jól laktam. - Eltolta maga elől a tányért, meghajolt mindenki felé, és méltósággal ellebegett. Donovan még utána kiáltott:
- Vigyázzon! Ezeknek nincsenek barátaik!
Végig dúlt-fúlt, amíg a kabinhoz ért. Sherlock már az ágyban olvasgatott, ezúttal egy pennával felfegyverkezve, és rövid megjegyzéseket biggyesztett a margóra. John megmosakodott, hálóinget öltött és előkészítette a kötéseket. Az egyszarvú a kezelés alatt sem tudott elszakadni kedvenc könyveitől, ami azzal a vitathatatlan előnnyel járt, hogy ezúttal legalább nem panaszkodott. A seb mélyebbnek tűnt és hamuszaga volt.
John elfújta a gyertyákat és összegömbölyödött. Hamarosan érezte Sherlock ragaszkodó ölelését, és a szemét lehunyva csak érezte közös lélegzetvételük megnyugtató ritmusát. A hajó deszkái recsegtek és nyikorogtak, a hullámok előre-hátra ringatták a kabint, és különös fények cikáztak az égen.
- Ébren vagy?
- Hmm?
- Nem hagy nyugodni az, amit Irene mondott. Ez az egész Moriarty-ügy sehogy se fér a fejembe.
- Ne törődj vele, nem a te dolgod. Jó éjszakát.
A gyomra nehéz lett, mint a kő, és lassan ráébredt, hogy fázik.


John másnap nem igazán tudott mit kezdeni magával. Délelőtt a fedélzeten csatangolt, és megpróbált szót érteni a Yard mellett elsuhanó delfinekkel, de nem sok sikerrel járt. Bárhogy korgott is a gyomra, nem sok kedve volt a többiekkel ebédelni, így végül visszatért a kabinba. Mindenütt fóliánsok hevertek, a beszökő szél halkan rezegtette őket. Sherlock különös ábrákat karcolt a falba: egy szívet, ami olyan élethű volt, hogy dobbanni látszott, és egy sötéten izzó szempárt. John megborzongott.
- Lestrade nem lesz elragadtatva.
- Parancsolsz?
- Ez még mindig az ő lakosztálya.
- Ah, igen. Természetesen. - A kezeit összetámasztva bámult a lángokba. - Ma velük vacsorázol?
- Gondolom.
- A múltkori nem volt valami kellemes, igaz?
- Az étel igen. A társalgás nem.
- Miről volt szó?
John csak vállat volt, és társa pillantását kerülve félresöpört pár könyvet lehuppant az ágy szélére.
- Ó – búgta Sherlock -, ezek szerint rólam! Szólj, ha el akarnak adni kilóra, szerintem a leviatán még itt lebzsel valahol.
- Csak az ellentengernagy mondta, hogy nektek... az unikornisoknak nincsenek barátaik.
- Donovan nem ostoba. Legalábbis ebben a kérdésben. - Kopogtattak, mire elkiáltotta magát: - Szabad!
Egy muskéta repült felé, és a feje felett a falba fúródott. Lestrade vigyorogva belépett, és megsuhogtatta a kard párját.
- Nem tetszik, hogy fegyvertelenül utaznak.
Sherlock kihúzta a vékony pengét a falból, és párszor meghajlította.
- Nem tudom kezelni. Amúgy is, ez úgy fest, mint valami fullánk.
- Akkor megtanítom, hogyan csípjen vele halálosat. Talpra! Ha közben eltalálom párszor, megérdemli. Micsoda rendetlenség! Ne felejtsek el szólni a cselédnek.
- Minden a helyén van – morogta Sherlock, és a hóna alá vágta a kardot. Vörös felöltőt viselt fehér nadrággal, puha nyaksállal és bőrkesztyűvel. Egyedül kopott lovaglócsizmái árulkodtak viszontagságos kalandjairól, máskülönben olyan kifogástalanul festett, mint bárki a legénységből – John leszámítva. Az ő méretéhez csak az egyik inasfiú parasztos öltözéke illett. Nem zavarta soha, mit hord, de most hirtelen bántani kezdte, hogy még ebben is különbözik Sherlocktól. Megrázta a fejét és utánuk eredt. Az egyszarvú fájdalmas arccal dörgölte a vállát, de amikor rákérdezett, minden rendben van-e, csak odébb hessentette.
A viadalra a fedélzeten került sor. John a korlátra ült, Anderson és Donovan pedig az ellentengernagy csipkeernyője alól figyelték, ahogy a két fél felveszi a küzdőállást, és suttogó megjegyzéseket váltottak.
Sherlock eleinte csapnivalóan rossz volt. Kapkodott, nem törődött a hárítással és többször leejtette a fegyverét. Anderson eltakarta a száját és kuncogni kezdett. John vetett rá egy lesújtó pillantást, aztán elrikkantotta magát:
- A szabad kezed legyen a hátad mögött, és oldalt állj! Próbáld meg kiütni a kezéből azt a fogpiszkálót!
Sherlock engedelmeskedett – és győzött. Lestrade nevetve felemelte a kardját a földről, és John felé nyújtotta:
- Ön jobb tanár, mint én! Nem láttam még olyan tündért, aki a hadviseléshez is ért.
- Addig örüljön. - Elvette a fegyvert, és elhelyezkedett. Sherlock valamiféle szórakozott bizonytalansággal méregette. - Ne az ellenfeled technikáját utánozd. Találd meg a saját mozdulataidat. Azt hiszem, valami nagyon elegánsat és könnyedet keresel. - Nyelt egyet. - Rajta!
Az acél élesen villant, a csupasz pengék egymásnak feszültek, Sherlock pedig elvigyorodott:
- Milyen?
- Nagyon jó.
Egész szürkületig vívtak, és mire a vörös nap végül a horizont alá bukott, Sherlock már valósággal táncolt a karddal, fürgén és puhán, mint a szél, csuklójának egyetlen mozdulatával hárította John kemény sújtásait, nevettek és tréfálkoztak, és ez így ment a harmadik és negyedik napon is.
Az ötödiken zuhogott az eső, és a kapitány nem engedte ki őket a fedélzetre. A hullámok vadul dobálták a lélekvesztőt, és Lestrade beterelte a csalódott párost a kabinjukba, és ha már ott volt, megpróbált valamennyire rendet rakni. Sherlock a kandalló előtti medvebőrre dobta magát, és egészen addig duzzogott, amíg Lestrade az orra alá nem dugott egy köteg papírt:
- Ez meg mi?
- Az észrevételeim annak a tolvajnak az ügyével kapcsolatban, akit elengedtek.
- Az észrevételei?
- „Nem kellett volna. Szeretettel, jómagam.” - Hirtelen felült. - Figyeljen, teljesen egyértelmű, hogy a kék karbunkulust egy liba gyomrában rejtette el. A napokban átnéztem a jegyzőkönyveket, és a legtöbb felmentésről könnyedén bebizonyítható, hogy...
Lestrade csendre intette, és magához húzta az egyik könyvet. Hümmögött, aztán egyetlen szó nélkül kisétált a szobából. John utána bámult, majd Sherlockhoz fordult.
- Tehát ezzel foglalatoskodtál?
- Mi mással?
- Sejtelmem sem volt róla. Mármint azt tudtam, hogy jól vág az eszed, de...
- Az unikornisokat az emberek előszeretettel használták igazságszolgáltatásra. Ha a vádlott hozzá tudott érni, ártatlannak mondták, ha nem, akkor meg elküldték Sárkánykátrány szénbányáiba meghalni. Van érzékünk a műfaj iránt.
- Én nem erről beszélek, Sherlock.
A férfi felvonta a szemöldökét.
- Hanem?
- Szerintem mindenki... téged is beleértve... szóval hibát követtek el azzal, hogy azt mondjátok, „azért tudja, mert egyszarvú.” Minden fajtársad ilyen volt, pontosan ilyen? Kötve hiszem.
- Nem értem.
- Te különleges vagy. Te, önmagadban, és önmagadért. - Érezte, hogy elpirul.
Lestrade egyszerre betoppant, kihúzta magának a széket, az asztalra könyökölt, aztán hadarni kezdett:
- Szeretném ha velünk jönne Londiniumba, a megjegyzései... a megjegyzései nagyon is figyelemreméltóak, hasznát vennénk; nem lenne mitől tartania, az angolok tisztelik a népét... Albion volt az eredeti hazájuk nem? Onnan vonultak Csillagtanyára, amikor az emberek megérkeztek, de ha nem jelentene problémát, igazán hálás lennék, ha a képességeit nálunk kamatoztatná.
Sherlock elvigyorodott.
- Egyezzünk ki abban, hogy meggondolom.
- Megbecsülnék magát – biccentett Lestrade, aztán felállt, röviden meghajolt, és távozott.
- Tényleg vele fogsz menni? - kérdezte John, Sherlock pedig vállat vont.
- Lehet.
Aznap este viszont a sebei rosszabbak voltak, mint valaha. A vágás a szíve felett szétnyílt, elszakítva a varratokat, és az eleven hús előcsillant az elfeketedett hegek közül.
- Nem akarok a tengeren meghalni – motyogta Sherlock, ahogy John férccérnát fűzött egy tűbe. - Egész izgalmas lenne Albionban, nem gondolod? Végre úgy érezhetném, hogy csinálok valamit, és köpnék rá, hogy az emberek kérésére tenném. Pátyolgasd csak őket te, én a munkámat végezném.
- Én?
- Te is jössz. Vagy nem?
- Nem tudtam, hogy örülnél neki.
- Örülnék neki? Ragaszkodom hozzá. Óvatosan! Egyébként úgyis mindegy; el sem érnénk a szigetekig, messze vannak, fenn északon. Legfeljebb a hamvaimat vihetnétek oda, temetni.
- Ahhoz nekem is lesz egy két szavam – morogta John, ahogy végzett az első öltéssel.
- Ugyan, mit mondasz a halálnak?
- Hogy nem engedem. Téged nem.
Magán érezte Sherlock tekintetét, de nem nézett fel, makacsul bámulta a sebet. A férfi az álla alá nyúlt, és maga felé fordította.
- Téged miért érdekel? - kérdezte üresen. - Neked semmi bajod nem származik a halálomból. Megtetted, ami tőled telt, anélkül is, hogy kértem volna, tehát ha bűntudatod lenne...
- Fogd be! Csak fogd be. És ne merészelj... ne merészeld feladni, megértetted?
Sherlock elengedte, és elgondolkozva bámult maga elé.
Az este, amikor már összebújva hevertek, és John félig-meddig aludt, óvatosan megbökdöste társát.
- Baj van? Túl szoros a kötés?
- Nem kockáztatok. Viharrivallóig megyünk. Reggel megmondom Lestrade-nek. Jó éjszakát.


A búcsúlakomán Sherlock is tiszteletét tette. Lestrade a jobbjára ültette, a javasasszonnyal szemben, aki egész végig aléltan bámulta. A szűk termet káprázatos illatok töltötték meg: ropogós, friss kenyér, puha vaj, méz, alma és fahéj, a jó bor kellemesen kesernyés szagával. A levegő forró volt, majdhogynem fülledt, nehéz a kandalló lobogó hőjétől. Élénk társalgás zajlott, főképp az utazást illetően; egyesek vihartól tartottak, mások szélcsendtől, és az egyik matróz váltig állította, hogy rossz irányba tartanak, hiszen a csillag, amelyet követtek, tegnap lehullott az égről.
John egy szőlőfürtöt csipegetett, és amikor meggyőződött róla, hogy senki sem látja, megpróbálta feldobni az egyik szemet és elkapni a szájával – Sherlock erre megrúgta az asztal alatt, és egy együtt érző mosollyal Lestrade felé biccentett.
A kapitány szólásra emelkedett, és megkocogtatta kristálypoharát.
- Szeretnék tósztot mondani vendégeink tiszteletére, akik legnagyobb bánatomra hamarosan elhagyják a Yard fedélzetét. Ittlétük valóban örömteli volt, hiszen alkalmam nyílt megismerkedni...
Sherlock egyre a teáskanalat bámulta, amit Lestrade félrerakott, és John kénytelen volt követni a pillantását. Ő nem vett észre rajta semmi különöset, furcsát vagy akár sokkolót, ami indokolta volna, Sherlock miért szökkent talpra hirtelen.
- Bocsássanak meg egy pillanatra – hebegte maga elé, cirádásan meghajolt, aztán huss, elviharzott. John jobb híján utána, míg szabadkozva mormogott valamit az orra alatt.
Sherlockot ott találta a falra karcolt ábrái előtt, ahogy pennát ránt és hegyes, görbe betűkkel a tapétára írja: SZERELEM, az eleven szív és a baljós szempár közé.
- Szerelem? - kérdezte John, Sherlock pedig megpördült. Egy pillanatra úgy tűnt, meglepődik, hogy társát is ott találja, aztán csak kurtán biccentett és intett, hogy foglaljon helyet. A karjait a háta mögött összefűzve fel-alá járkált.
- Ez tűnik az egyetlen logikus magyarázatnak, de még így sincs semmi értelme!
- Minek? Mit láttál a vacsorán, ami...
- Ostoba! Reggel és délben és este egy asztalnál ültél vele, és soha nem vetted észre? A kanál, John!
- Amivel felkavarta a bort, és megkocogtatta a pohár szélét?
- Gondolkozz - senki nem kavarja fel a bort! Nem, tett belé valamit, úgy, ahogy az orvosságot szokás, és meg is mondom, micsodát – az unikornis vérét. Hát nem látod? Minden egybevág! Túl fiatal hozzá, hogy a haja ezüstös legyen, és nem azért nem találtam el a vívógyakorlat alatt egyszer sem, mert olyan ügyetlen vagyok; hanem mert sebezhetetlen, a vér áldása óvja.
- Tehát, ööö... meg fog ölni?
- Dehogy is! Nem figyelsz? Az egyszarvú, akivel megismerkedett, önként adta neki a vérét, azért, hogy megóvja valamitől. És ez elvezet minket ide. - Megkocogtatta a tapétát. - Moran és Moriarty.
- Összejátszottak Lestrade-el?
- Az admirális ártatlan! Nem emlékszel? A helyzet hasonló. Moriarty démon, öröktől való, aki beleszeret egy halandóba, és életben akarja tartani. Hogyan teszi ezt? Brilliáns – kiégeti a szívemet, és neki adja. Látod hát?
- Azt hiszem, értem! Tehát, egy ismeretlen unikornis, aki talán az admirális kedvese volt, felkínálta neki a vérét, hogy megvédje; a boszorkányúr pedig a vadásznak akart halhatatlanságot adni, hogy mindig együtt lehessenek.
- Fel nem foghatom, miért nem láttam az első pillanattól fogva – bosszankodott Sherlock, és lerogyott John mellé a szófára, lábait hosszan kinyújtóztatva, és összevont szemöldökkel bámulta az ábrát.
- Ha minden következtetésedben biztos vagy...
- Teljesen egészében, hiszen egyedül így logikus. Igen?
- Akkor ööö.. mi zavar? Azt mondtad, nincs értelme.
Sherlock feltartotta három ujját. John rázta a fejét, hogy nem érti, mire az unikornis mélyet sóhajtott.
- A vér. A szív. A szarv. Ezeknek van varázsereje, és csak ezeknek. Minden más babonaság.
- Tehát?
- Ha az unikornis szarvát porrá morzsolod, szerelembe esel. - A feliratra bökött. - De hol van? Kinek a csontjából őrölték ezeket a románcokat?
John halkan felnevetett, és még a tenyerét is összecsapta. A férfi zavartan figyelte.
- Mi olyan mulatságos?
- Te bolond! A szerelem nem ott van – mutatott a homlokára -, hanem itt – a kezét Sherlock mellkasára simította, aztán mélyen a szemébe nézett. - Ezt nem tudod irányítani. Nincs rá semmiféle bűbáj vagy csodaszer és nincs olyan lény, akinek a hatalmában állna parancsolni neki.
- Azt hiszem, én ezt jobban tudom.
- Azt hiszem, hogy fogalmad sincs róla. Vágyat lehet kotyvasztani, de ilyen ragaszkodást nem: amikor meg akarod védeni azt, aki kedves neked, bármi áron.
Sherlock elgondolkozva megérintette John állát a hüvelykujjával. Lestrade ezt a pillanatot találta tökéletesnek arra, hogy aggódva berontson.
- Minden rendben?
- John rosszul lett.
- Ugye semmi komoly?
- Csak egy kis szédülés.
- Akkor rendben van. Készülődjenek. Narancssárga alkonyatunk volt, és semmiféle reménység nem űzhette el a vihart. A Yard nem mehet túl közel a parthoz, félek, zátonyra futnánk. Csónakkal viszem ki magukat, ha az úgy megfelel. Elég jól érzi magát hozzá, John? A hullámok nagyon szeszélyesek ma este.
- Minden rendben lesz.


Semmi nem volt rendben. John feje úgy kóválygott, mint a lélekvesztőjük. Viharrivalló, Fergeteg Rengeteggel ellentétben, méltó volt a nevére: sűrű, esővemhes felhők örvénylettek a szikár zátonyok felett, mennydörgés messze robaja hallatszott és a kikötőben horgonyzó hajók kísérteties nyikorgása. Lestrade egyesével kiemelte őket a mólóra, és ködlámpásával próbált utat mutatni.
- Arrafelé van egy olcsó fogadó, egy fél mérfölddel fel a hegynek pedig egy jó is.
- A kastély ura kicsoda? - intett Sherlock a bérc orma felé, a kapitány pedig megcsóválta a fejét.
- Én ugyan be nem kopogtatnék hozzá szállásért! Tengeri haramia, hitvány kalóz.
- Rőtszakállú, félkezű, féllábú, félszemű?
- Látom, már hallotta hírét. Nekem vissza kell indulnom, mielőtt a nyakamba szakad az eső. Csomagoltattam el önöknek mindent, amire szükségük lehet, csak találjanak tetőt a fejük fölé. Ég önökkel, uraim!
- A viszont látásra, kapitány!
Integettek, és nézték, ahogy a kis csónakot felzabálja a köd. Sherlock megköszörülte a torkát, és megigazgatta fekete útiköpenyét, vállán megrántotta a batyu szíját.
- Előre hát.
- Talán a közelebbi fogadót kéne megcélozunk. Már érzem a villámok szagát.
- Nem emlékszel, mi történt a legutóbbiban? A kastélyba megyünk. Az ura, szolgáival együtt, a tengerbe veszett; ott senki nem háborgat majd minket.
John tiltakozni akart, de aztán csak sóhajtott, és Sherlock nyomába eredt. A szél túl erős volt hozzá, hogy repüljön, a gyaloglás pedig hamar kifárasztotta. A meredek lejtők durva kövei felsebzették a talpát. Ahogy a kikötőváros fátyolos fényei elmaradtak mögöttük, többször is megbotlott a sötét úton. Nehezen tudott lépést tartani Sherlockkal, aki szokásához híven valósággal loholt, könnyű, hosszú léptekkel.
A szirteket szakadékok szelték át, amik fölött remegő, recsegő fahídak íveltek át. Nyolcon keltek már át, amikor a kilencedik hídfőjénél Sherlock hirtelen megragadta John kezét, és egy görnyedt fa mögé húzva csendre intette.
- Mi az?
- Lódobogás.
- Hát aztán?
- Hollókárogás.
- Baj az?
- Madarak, ilyen időben? A legelső napunkon, amikor útnak eredtünk, egy holló ült a vállamra. Akkor nem fogtam gyanút, mert azt hittem, megöltem az urukat. De ő él, és érkezésem híre most jut el hozzá. Tudja, merre járunk. Végig követett, és most közeledik.
- Irene azt mondta, eltemette – hadarta John, Sherlock pedig a szájára simította a tenyerét.
- Irene azt mondta, szerinte megszállta Morant.
Paták kopogtak át a híd jajongó deszkáin.
- Hallod már? Ugyan, milyen ló nem nyerít fel a szakadék felett, a vihar szemében? Milyen lovas torpan meg félúton?
- Fuss el. Én feltartóztatom.
- Ne légy ostoba. - Sherlock a fa sikamlós kérgébe kapaszkodott, és óvatosan kikandikált mögüle. John követte a példáját. - Az átkozott! Az az én lovam!
A ló (a néhai táltos paripa) ma már nem volt több, mint mozgó csontváz. Szellemlélegzete kék páraként kavargott elő orrából, bordái le-fel süllyedtek. Hátán fekete köpönyeges alak ült, a vállán számszeríj, oldalán kard. Csuklyás fejét feléjük fordította, mire Sherlock büszkén előlépdelt rejtekhelyükről.
- Jó estét! - kiáltotta, és karjait kitárva vigyorgott. - Hát ismét találkozunk! Fedd fel magad, hadd lássam az arcod, mielőtt megöllek megint!
A lovas lepattant a nyeregből, nehéz csizmái nagyot dobbantak a deszkákon. John a kardja markolatára fűzte a kezét, de amikor a férfi hátrahúzta kapucniját, úgy érezte, minden erő elszáll a végtagjaiból.
Moran fiatal, jóképű ember lehetett valamikor, még életében. Mostanra a hús lefoszlott állkapcsáról, és szörnyű vigyora csontfehéren villant elő a rohadó sebből, mely arcának bal felén húzódott végig. A jobb profil viszont még mindig üde volt, egy férfi minden unott, közömbös bájával. Sötét haja csatakosan tapadt a homlokába, szemei mélyebbek és sötétebbek voltak az éjszakánál, hátán pedig tört szárnyak meredeztek.
Sherlock önkéntelenül is hátralépett.
- Jó estét – mondta Moran két hangon, az egyik mély és vontatott, a másik dallamos és magasan csengő. - Hadd csináljunk illő megvilágítást az alkalomhoz! - Egyetlen intésére a felhők foszlányokra szakadtak, és a hold kétségbeesett, ezüst fénye a földre csorgott.
- Őrült vagy – sziszegte Sherlock. - Hogy jutott eszedbe, hogy kimérát készíts?
A férfi vigyorogva átölelte magát.
- Így együtt maradhatunk, örökkön-örökkön-örökké!
- Hulla lelked egy halandóba költöztetted, és most együtt rohadtok az idők végezetéig.
- Nem, ha felfaljuk végre a szívedet.
- Hozzá sem érhettek! - kiáltotta John, és pengét rántva előre lépett.
- Ebben van némi igazság – kuncogott a kiméra, és leoldotta a válláról az íjat, aztán a földre ejtette, és így tett a kardjával is.
- Hát megadjátok magatokat?
- Milyen naiv – hát nem édes? Ó, csak nem szeretjük a könnyű győzelmet. Ez a bosszú laktatóbb lesz, mint a te velőd, tündérke, és édesebb, mint a te szíved, egyszarvú.
- Johnnak ehhez semmi köze! - csattant fel Sherlock.
- Jaj, hát hogyne volna? Vagy nem jöttél rá? Tényleg nem? Csalódást okozol! - Levetette köpenyét, és bőrzekéje övéről két sarlót húzott elő. Élesen izzottak a fényben. - Amikor rád leltünk, azt hittük, valami tökéleteset találtunk, de nem vagy különb senki másnál. El fogunk pusztítani, és elpusztítjuk az egyetlent, aki megmenthetett volna. Mérkőzzetek meg velünk, ha mertek, vagy tegyetek egy szívességet, és vessétek le magatokat a szikla peremén! A szakadékban szétzúzódni nem lesz olyan fájdalmas, mint amikor mi szétszaggatunk titeket.
- Nagy szavak. Bátor szavak. Botor szavak. Mindig csak beszélsz és beszélsz, de minden ami elhagyja a szádat, hazugság! - Sherlock előre rohant, és kardja találkozott a sarló nehéz suhintásával. A hídfőnél ütköztek meg, John gyorsan a kiméra háta mögé került, de ő baljával hárította a szúrást.
Ketten voltak kettő ellen: Moran emberfeletti erővel küzdött, szinte oda sem kellett néznie, úgy védte csapásaikat. A temetők cementes szagát és csontmaró hidegét árasztotta, és amikor egy pillanatra elgyengült, lehívta a vihart az egekből.
Villámok sújtottak le mellettük, a szél bömbölve rázta a hidat, az eső kemény cseppekkel verte őket. Hiábavalónak tűnt Sherlock minden ravaszsága és John ereje, nem bírtak a röhögő ellenféllel. Küzdöttek mégis, mert mást nem tehettek, és a tündér egyre az unikornis pillantását kereste. Nem adhatod fel, egyetlen pillanatra sem, még csak gondoltban sem! - egyre ezt hajtogatta, mintha azt remélné, a másik valamiképp meghallja néma szavait. A görbe penge újra és újra a húsába tépett, az ő acélja viszont rendre célt tévesztett. Folyamatosan hátrálni kényszerült, a ló riadtan elszaladt és ő a hídfő felé közeledett. A lécek remegtek sebzett talpa alatt, és kényszerítette magát, hogy a kardot szilárdban tartsa a körülötte tomboló káoszban. Úgy tűnt, Moran és Moriarty irányított mindent, az éjszaka sötétjét és a csillagok fényét, a kegyetlen zivatart és az elevenen tekergő köteleket. Rajtunk nem uralkodhatnak.
Csak a vér dübörgését hallotta és a szikrázó pengék szakadatlan csattogását, suhanását. A levegő Moran körül mintha összesűrűsödött volna egyetlen áthatolhatatlan árnyékká. Sherlock nevét ismételgetve magában, mint egy imában, egyre küzdött, és mikor baljából minden erő elfogyott, jobb kezébe hajította a kardot.
Követhetetlenül gyors tánc volt a lassú viharban: Moran pörgött, forgott, fegyverének egyetlen érintésére sebek fakadtak, erek pattantak. John a szájában érezte a vér tompa ízét, amikor a sarló hegye átszántott az állkapcsán. Nehéz kortyokban, szédülve nyelte; Sherlock tekintete rásiklott, aztán gyűlölettől izzva vetült Moranra, és támadásai erősebbé, kapkodóbbá váltak.
- Bírok vele magam is, John! Fuss el!
- Nem! Nem érted, hogy nem!?
Moran teli torokból röhögött.
- Vakok, süketek, némák és bolondok! - hahotázott, hangszalagjai remegtek foszlott torkában. A páros pillantása összetalálkozott.
- Bízol bennem? - suttogta John.
- Mindhalálig – így Sherlock, és elhajította a kardját. Moran még akkor sem hallgatott el, amikor megragadta a karjait, és a korlátnak feszítette. - Most!
- Ha lezuhanunk, velünk hullasz te is!
- Most!John felszökkent, és puszta kézzel megérintette Moran homlokát, száját és mozdulatlan szívét. Sherlock elengedte a kiméra jobbját, mire ő lesújtani készült; a tündér az ajkaihoz vitte Sherlock ujjait, és a gyűrűre lehelt. A sarló csengve a földre hullott, előbb az egyik, majd a másik. Moran szája néma sikolyba dermedt, tagjai lebénultak: aztán a hús száz és száz árnyékhollóra szakadt, akik vijjogva, pengeszárnyakon szállva zúdultak a gyűrű gyémántjába. Egyetlen sóhajtásnyi hófehér lélegzet követte őket: egy emberi élet. Ahol a kiméra állt, már semmi nem volt, az ékkőben pedig fény és sötétség lüktetett. Sherlock lerántotta az ujjáról, és a mélyébe meredt.
- Most valóban együtt lesztek az idők végezetéig – suttogta, és a markába szorította a gyűrűt, aztán a korlátba kapaszkodva a szakadékba hajította. Lábai nem bírták tovább; összecsuklott, és a deszkákra gömbölyödve, köhögve nevetett. - John, vagy olvasol az elmémben, vagy egyek már a gondolataink is; a diadal ehhez képest mit sem ér.
A tündér letérdelt, és az ölébe vonta az unikornis fejét, hátrasimította a haját: a homloka lázban égett. Ezer sebtől szaggatottan, összegörnyedve hevert, olyasfajta remegés rázta, melynek köze sem volt az egyre hulló esőhöz és a hideghez. Ajkai elkékültek, fogai össze-összekoccantak, és tenyerét a mellkasára szorította.
-Itt vagyok – suttogta John üresen. - Itt vagyok.
- Persze, hogy itt vagy. Betartottad az ígéretedet. Írj majd a csatáról. Írj majd a remek kis tervünkről, ami végromlásába rántotta a démont.
- A terveinkről fogok írni. Emlékszel rájuk?
- Be fogjuk járni a világot – nevetett Sherlock, és belesimult a haját cirógató kezek érintésébe. - Veszünk egy hajót; vagy lophatunk is, annyi baj legyen. Velem jönnél, ugye? Túl hetedhét tengeren. Talán haramiákra vadásznánk, mint a Yard, talán felcsapnánk kalóznak, ahogy tetszik. Ellátogatunk Albionba, és ezer földre még. Annyi kalandunk lesz, hogy nem győzöd majd elmesélni, és olyan csodálatosak, hogy senki sem fogja elhinni őket. Néha azért hazatérünk majd, az erdőnkbe, és elpihenünk. Felmászok egy fára, olvasgatok, te pedig a teádat iszogatod mellettem. Így fogunk élni, amíg csak van bennünk egy szikrányi élet. Mit szólsz hozzá?
- Ha ennyire szép lesz, akkor azt akarom, hogy örökre tartson – motyogta John, rekedten a torkát fojtogató sírástól. Sherlock szemei lassan lezáródtak, ő pedig kétségbeesetten kapaszkodott belé, mintha itt tarthatná az érintésével, és úgy beszélt hozzá, mintha ébren tarthatná a szavaival. - Igazán ezt akarnád? Sherlock?
- A terv pontjai variálhatóak, egyetlen tényezőtől eltekintve: veled akarok lenni mindig, és ez így is lesz, szavamra mondom. Ismersz: makacs vagyok, önfejű, önző, egy valóságos átok. Ki nekem a halál, hogy elválasszon tőled? Nem állhat az utamba... nem... - Szava elhalkult, suttogásba foszlott. John dühödten a fekete fürtökbe markolt, és előre hajolt.
- Ajánlom is, vagy el sem temetlek! - zihálta, és szíve minden elkeseredett szerelmével megcsókolta, mélyen, könyörgőn és forrón. Sherlock egy utolsó lélegzettel viszonozta, tíz körömmel, ragaszkodva kapaszkodott belé. Testükön egyszeriben forróság söpört végig, lehunyt szemhéjuk mögött különös fény villant, aztán csend kondult.
- John? - lehelte Sherlock a csókba.
- Igen?
- Ez mindig ilyen?
- Nem, nem hiszem. - A tündér zavartan elhajolt, és lenézett társára, aztán a lélegzete fennakadt. Sherlock sértetlen volt, a bőre fénylett, szemei lobogtak, és ahogy a mellkasára szorította a kezét, érezte a szív kitartó, makacs lüktetését.
- Van egy jó hírem: pontosan ugyanannyira ostoba vagyok, mint te. - Sherlock ezzel felült, és kényesen megdörgölte a tarkóját. - Itt azért még fáj: de szerintem csak elaludtam.
- Mi történt?
- Moriarty átka miatt haldokoltam. Te pedig, nos, úgy néz ki, megtörted azt.
- Hogyan?
- Az igaz szerelem csókjával – dörmögte az unikornis zavartan, talpra pattant, leporolta a nadrágját, majd a kezét nyújtotta.
- És most? - hebegte John.
- Felsegítelek. Aztán pedig végigcsináljuk a listát. Na?
John valósággal a nyakába pattant. Sherlock mély sóhajjal átölelte.
- Rendben, azt hiszem, egy apró módosítást kell eszközölnöm. Most azonnal hazaviszlek. Tiszta seb vagy. Miért csak én tudok csodálatos módon meggyógyulni? Gyakorolnod kéne. Te lovak szégyene, ide hozzám! Felismered még a mestered hangját? Na azért! - A nyeregbe ültette Johnt, ő mögé pattant, és a kezébe kapta a kantárt. Egy gyors csókot lehelt kedvese vállára, és megsarkantyúzta a paripát, mire az produkált valami nyerítés-szerűt, és vágtába fogott.
A világ egyszeriben kitárult: egyetlen száguldó egész lett, az idő pedig felbomlott. Mint sebesen forgatott lapok, úgy pergett le előttük a táj és minden lény, aki valaha arra járt, a hangok morajjá olvadtak, melyből néha kivált egy-egy kiáltás, és olykor a képek is megmerevedtek. Látták a Yardot lassan úszni az éjszakai vizeken, és látták a mélyben szunnyadó leviatánt, aki jóllakottan terült el az iszapban. Irene gyöngyöket fűzött egy vörös szirén hajába, aki hátravetett fejjel nevetett. Egy hórihorgas, barnásderes unikornis Londinium ködtől gőzölgő utcáin sétált, kantárszáron vezete lovát, és bizonytalanul nézelődött, olykor a kezében tartott térképbe pillantva. Hottokány lakói új fogadót építettek, forgács illata töltötte meg a levegőt, aztán egyszeriben ott voltak Fergeteg Rengeteg határánál.
Éppen pirkadt, és a virradat puha fényei megcsillantak a havon. A lágy szél széthordta a fák virágait, a csermely pedig boldogan csivitelt. John elnevette magát.
- Látod! Nélkülem még azt sem tudja az erdő, milyen évszak van: szüksége van rám.
- Kénytelen lesz kompromisszumot kötni, ugyanis nekem is. - Könnyedén lepattant a nyeregből, aztán lesegítette John is, és kézen fogva vezette a kis házig. Minden úgy volt, ahogy hagyták: a teásbögre a párkányon, az ablak nyitva, még a tűz is kitartóan lobogott a kandallóban. Sherlock ledobta magát az ágyra, John pedig nevetve körbefordult:
- Otthon, otthon, édes otthon! Azt hiszem, felrakok főni egy kis levest. Nem is! Előbb a zsákokat kéne kipakolni, igaz? Várj, azt azért nem hiszem, hogy a söprésről gondoskodtak volna az állatok... persze, a sebek! Csak be kéne kötni. Hol a körömvirág? A mindenit, mennyi a teendő!
- Mind várhat egy kicsit – morogta Sherlock, és a karjánál fogva lehúzta magához. John megbotlott az ágy keretében, és a hátára esett. Az egyszarvú mosolyogva fölé térdelt. 




~ VÉGE ~  



hozzászólok: igen // nem




46 megjegyzés:

Zenda írta...

Most... egy gyönyörű mesét olvastam.
Soha nem volt még részem ilyenben.
Az egészet körbelengte a a meghittség, a szeretet érzése.
Aztán jött Moriarty és Moran... kicsit idegesen olvastam, féltem, mi lesz a vége.
Végigmosolyogtam a végét, hű!
Ezt kötelező olvasmányként fel kéne adni a gyerkőcöknek.
Gyönyörű volt. ♥

Csiti írta...

Ez elég elrugaszkodott volt, de mindenképpen pozitív értelemben :D És mystrade utalás yeyy! :D Ő volt ugye Londíniumban az unikornis, ugye? Szóval hobbit!John és tünde!Sherlock rulez xD

Reisuto írta...

De édes vagy már! ヽ(*≧ω≦)ノ Köszönöm szépen owo (titokban fantasy-írónak készülök. elvben.) És itt egy csodacsillag, ami az első kommentelőnek járt most: ☆

Reisuto írta...

Ezt az egész alapszituációt nem lehet vinnyogás és röhögés nélkül kibírni, szóval nagyon nehéz volt NEM műfajparódiát írni (helyenként nem is bírtam ki hogy ne tegyem meg :D)
Mystrade mindenütt bizony <3 Az ő kicsi háttérsztorijuk is megvan fejben, csak szegény szerkezet már nem bírta volna el; viszont talán ha egyszer nagyon elunom magam, megírom az ő történetüket is, bár az unikornis!Sherlocknál egy röhejesebben dolog van az egész világon - unikornis!Mycroft.

Fiametta írta...

Komolyan, először hatalmas baromságnak hangzott az egész, erre megírtad a legcsodálatosabb Sherlock fanfictiont, amit valaha a hátán hordozott a Föld.
Ahogy összefűzted a mitológiát és a szereplőket, a fájdalmat és a tiszta szerelemet, és és... *elakad* szóval zseniális.
Szeretlek, és még csak nem is szégyenlem.
Ja, és külön köszönöm a nagybetűs Happy Endet. Sok helyen éreztem azt, hogy hű, na MOST fog hirtelen minden angstba fordulni, de nem, mégiscsak kicsi pillangókkal a gyomromban fogok elaludni c:

Reisuto írta...

Tündérmeséhez még egy lerombolt mesevilágban is dukál a habos happy end (>V<) Nagyon-nagyon szépen köszönöm [énistéged], és jóéjszakát! :D

Nussy írta...

"Egy... szalvétát?"
Hát először is, hivatalosan is kijelenthetjük, hogy nem vagy százas. :D De nyilvánvalóan nagyon tetszett, és puha volt, meg édes. És visszavonom az előző kijelentésemet, itt igenis van cselekmény, csak úgy peregnek az események (talán azért, mert nem mindőjüket ölted meg rögtön...?).
És basszus, AKAROK egy unicornis-hajóskapitány!mystrade-et. Az életem szebb lenne tőle. Már ettől szebb lett.
Ismét köszönöm °3°

Reisuto írta...

[az a legjobb amikor
l a s s a n
halnak meg. mmmicsoda kísértés.]
Ismerek valakit aki nagyon jó Mystrade-eket ír *célozgatva néz rád és vonogatja a szemöldökét* Ha én csinálom, soha nem lesz kész és örökre rajtam marad az unikornisosjános-jelző.

Nussy írta...

Késő. Már rajtad maradt.

Reisuto írta...

*zokogva el*

уαмι. írta...

Ööö... nekem ebből azt hiszem, most rögtön fanartot kell rajzolnom. Igen.
[Jó, nyugi, nem rontok el egy ilyen gyönyörűséget.]

A társadalom minden bizonnyal jobban fejlődött volna, ha ilyen minőségű esti meséket kaptak volna a gyerekek. A mi generációnk még talán megmentheti a pusztulástól, én legalábbis most rögtön fogadom, hogy ha valaha gyerekem lesz, Sherlockon fogom szocializálni.

Még mindig imádom, hogy ennyire át tudod itatni a sztorikat az alapanyagoddal, olyan szinten passzol mindig minden, hogy az már szinte fáj. (Mystrade utalást vettem és szelíden követelem annak a kis lyuknak a befoltozását egy külön szösszenet formájában.)

Amúgy elértem a benned és a tehetségedben való bizalom azon szintjére, ahol már az alapelgondolást elolvasva sem gondoltam azt, hogy ez egy kurva nagy baromság lesz. A kezeid alatt minden meseszép lesz. ;u;
Naésazabefejezésteúristen. A "Haldokolsz, igaz?" kijelentés óta szerintem nem dobogott a szívem egészen a csókig.

Lilian Kyle írta...

Olyan gyönyörű!!! *.*
Egyszerűen elolvadok (bizonyítandó: amíg olvastam, szobatársam periodikusan ismételgette "jaj, de cuki vagy!") és csillogó cukormázzal vonom be a világot!
Annyira szép, hogy már lehetetlen és - nem mintha eddig nem, de most aztán végérvényesen és örökké - imádlak! Nagyon.
Köszönöm.

*ül a laptop előtt és boldogságkönnyeket csorgat, miközben idétlenül vigyorog*

Márk Éva írta...

Helló!
Na ez megint egy szaggatott véleménynyílvánítás lesz. Ne nagyon utálj, de már az is hatalmas megterhelést jelentett, hoy John-t tündérnek képzeljem el. Ugye csak nálam szerepelt a rózsaszín tüll és csillámos varázspálca? Ezt a következő mondatnál nagyon igyekeztem kiverni a fejemből, de az a helyzet, hoy ez menthetetlenül a fejembe vésődött. Sorry. És megpróbálok, nem mondatonkénti vélemnyt irni, de nem tudom lesz-e ekkora energiám.
Ezentúl én is a térdemen kopogom le a dolgokat.
Ez egy fura unikornis, de éljenek az újdonságok! Azok úgyis gyönyörködtetnek, és hogy is mondjam a "kapcsolatuk" is könnyebben működik ha mindketten humanoid. (Túlzottan élénk, és nem kifejezetten higénikus fantáziám pia után vágyik, hogy elfelejtse a felbukkanó képet. Nem, nem akarod látni)
Fotoszintetizál is! Környezetbarát Sherlock :)
A szalvéta neekm is a szívembe lopta magát. <3
"Úgy hallom, az égi vizek ott érnek össze a földi vizekkel, és a csillagok megmártóznak a tengerben. Hogy a fehér paloták falain folyamok zuhognak le a kavargó mélybe, és a teremtés dalait zúgják a sziklákat ostromló habok." Értékelem a gyönyörű leíásokat. Könnyeimet morzsolgattam ennek olvasattán.
"Tanyaközpont" Bevonult a szótáramba.
Bedobozolta Johnt! Jaj de vigyorogtam!
Bravó! Irene, mint szirén, tökéletes. Illik hozzá, úgyhogy még egy pirosponty.
Újabb röhögőgörcsa amgától sétáló árnyéknál. Látod, ez a rossz abban, hogyha paródiát nézel. eszedbe jut valami belőle egy komoly darabnál és lőttem a könnyeknek. ez esetben Drkula halott, de élvezi című filmről beszélek. Nézd meg, szerintem nem fogod megbánni. Abban is voltak járkáló árnyékok.
Lestrade, Lestrade, Lestrade! Éljen, köszönöm, ez most egy piros bálna.
És egy kis halacska Donovan és Anderson miatt.
Félkezű, féllábú, félszemű, férfi. Sziki-szökevény ezúttal.
Egy hatalmas, vrös csilámmal ragyogó kardszárnyú delfin az örök szerelm csókja miat. Nagyon szép, pedig most nem vagyok romantikus hangulatban. Fele-fele arányban bíztam a happy endben és a tragédiában, de végül örülök, hogy a boldogság nyert.
Szép mese volt, pont kellett egy ilyen botrányos nap után. Még a kedvem is megjött, és nem akarom megölni azt a gyíkot, aki tanárnak hívja magát.
Hát ez megint fura vélemény lett, de remélem kiveszed, hogy megmelengetted a szívemet, és a kezdeti nehézségek ellenére (csak egy picit fulladtam meg a tüllszoknya miatt. ez egyéni baj, majd kezeltetem) elnyerte tetszésemet. Remélem a medencényi guppi miatt sem haragszol, a leviatán miatt van minden.
Megint alkottál na, és megint vérzett a szívem, de úgy döntöttem, hogy abból a gyógyító csókból nekem is jár egy szemernyi. Ha más nem, a látvány igen.
Köszönöm, na.

Csiti írta...

Csatlakozom az unikornis!mystrade-et kívánókhoz :)

Reisuto írta...

IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN.
és nagyon-nagyon szépen köszönöm. és IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN. IGEN.

Shiina Kitsune írta...

Vagy én álltam be a gyógyszerektől, vagy te ettél varázs sütit, őszintén, nem tudom, de jó érzés. x'DD
Az elején néztem egy nagyot, hogy ezt mégis hogy a picsuba gondoltad, de mint mindig, most se csalódtam. :D unikornis!sherlock yesssss, ferde fantáziám egyik szüleménye végre papírra, azaz wordre, lett vetve. *-* És ne haragudj, de tündér!John csak úgy jelent meg előttem, mint egy pici pixie, nagy fülekkel és cuki Tinkerbell szárnyakkal... pedig próbáltam nem hülyén elképzelni, tényleg... x'DDDD A rőtszakállú kalóz pedig automatikusan Anderson lett... nem tudom, miért. :O
Ó, és a MorMor! ;w; Hormonoktól túlzaklatott kicsiny szívecském szimpatizált az örökkön-örökkön-örökké MorMorral... bár, lehet az is közre játszott, hogy szeretem a "zombikat". x'DDD
Ehhez foghatót se olvastam még, az is biztos! xD Reisuto, megölsz a fantáziáddal... *-* Egy szó, mint száz, csillagos ötös, mellé egy piros mosolygós fej, és egy "You're amazing, you're fantastic!" felirat.

Reisuto írta...

(◡‿◡✿)。.:*☆ Köszönöm! Két összekapaszkodós angsthullám között azért olyan jó ilyen habókos-habcsókos lebegésben kezetfogni ;u; Nagyon örülök, hogy tetszett! >u<

Reisuto írta...

Teljesen megértem a tütüs és egyéb rémálmokat, igazából amíg a buszon bamba tekintettel brainstormoltam a sztori felett, többször fennen felröffentem hogy "dehát UNIKORNIS" "TÜNDÉR" "UNIKORNIS".
A kinkmemében amúgy valami lelkes amerikai meg is írta a történetet, de nem merem elolvasni, nem és nem és nem. Boldog vagyok a fotoszintetizáló kalózherceg detektívunikornisommal és a nindzsatündérével, hogy a kimérazombidémon varázslóvadászboszorkányúrról már ne is beszéljünk. (És (s)irene. Mennyit filóztam, át tudom-e vinni a szójátékot magyarba, de a (sz)irén már nem ugyanaz.)

Reisuto írta...

Pedig ANNYIT szenvedtem John leírásával, de sajnos a tündér szó tényleg agyatlan képzeteket kelt. Részemről egy lebegő, csöpplábú hobbitban állapodtam meg magammal, de hosszú út volt, mire sikerült egy pillangószárnyak nélküli Martin Freemant vizualizálnom.
[Mekkora ötlet rőtszakáll!Anderson - a fene, hogy nem jutott eszembe. Az a baj mondjuk, hogy én bírom a fickót, és nem lett volna szívem kicsinálni.]

Ha Mystrade-ék kapnak kerettörténetet, akkor MorMorék is, egyem a lelküket. Sőt, ki mondta hogy nem tört ripityára a gyűrű, amikor Sherlock a szakadékba hajította? WANDERLUST 2 - MORMOR VISSZATÉR [nem. soha. de nagyon szórakoztató elképzelni hozzá egy bóvli hollywoodi előzetest.]

Nagyon szépen köszönöm!

Reisuto írta...

*a Muse-al együtt dúdolva* you will be... the deeaaath of meeee...

átgondolom, rendben?

Zsanett Szekeres írta...

Ó ez most a legjobbkor jött így fél 11 kor lefekvés előtt :)
Az elején azt hittem hogy vicces kis fluff lesz, de most aztán megleptél.
Ha ki kéne emelnem a kedvenc mondatom belinkelném az egész fic-et *.* Óóó és azok a tájleírások... És ezután majd mindig elképzelem tündér!John-t és Unikotnis!Sherlock-ot ha nézem a sorozatot XD Egyébként a történet egyszerűen briliáns,és misztikus és imádtam!! Most igazán a szívemhez szóltál, egyszerűen zseni vagy! ;*; *nagyölelést neked*(forever fantasy) Még ilyet mééég! Wanderlust 2-t nekünk! (*amúgy Massive Anagel vagyok :) trollblogger!)

Reisuto írta...

[hah nem csak én tartok két profilt véletlenül okéoké :D]
Te vagy az első és az egyetlen élő ember, akinek tetszenek a leírások amiket kierőszakolok magamból ;u; Köszönöm >u< [fantasy, fantasy everywhere]

Márk Éva írta...

Kikérem magamnak, nekem is tetszenek a leírásaid. Be is linkeltem. Pff.
És folytatást, naná, mert ez jó. Még mindig.
Jah és elképzeltem ahogy a buszon mindenki szent förmedvénnyel lesi márványszobor arcodat, míg a sztorit alakítgatod.

Rukiku írta...

Ez valami csodálatosfantasztikuszseniálismesés történet volt, köszönöm, hogy olvashattam, igazán remek, hogy elfogadtad a kihívást és megírtad.

[del]Most már én is fantasy au-t akarok írni D:[/del]

Green Sfinx írta...

Két nap. Az első történeted, amit két napig tartott elolvasnom. Két GYÖNYÖRŰSÉGES nap volt. Itt vagyok a harmadik napon, és nem is tudom mivel kezdjem.

Vagy mégis. A borító. Egyszer még nagyon csúnyán fogok csinálni, amiért nem tudod elfogadni a grafikusi tehetségedet. Imádtam ezt is, és a Scarlet's letterseset is. Szóval tehetséges vagy, ebben is <3

Na, az egyik fő problémám olvasás közben az nekem is az elképzelés volt. Johnt elég hamar el tudtam elképzelni, mint lebegő hobbitot, de Sherlock, úúú... Nehéz eset volt. Az elején még abszolút sima unikurnisként képzeltem el, mikor a felöltőjét gombolgatta akkor is. Amikor az ujjaival volt valami, már kételkedtem, és a képzavar végig megmaradt. Beletörődtem, hogy jó, ez sima Sherlock egy szarvval. De várj, a bőre az ezüstös. Meg a vére is. Nem sikerült elképzelni, pedig próbáltam T_T az a fajta, ami a borítón van, az egy sima szarvas SH, ugye? Mondjuk, hogy azt elfogadjuk.

A többi meg álomszép. *---* Ez a mystrade utalás jobb, mint bármilyen utalás a sorozatban, komolyan. Ha Sherlockot nézek sosem veszek észre semmit, és szidom magam, hogy nem is akarok észrevenni. I want to be fooled, mint abban a vagány fanvideóban. Itt viszont még én is észleltem az utalást, és egész nap pörögtem tőle, mint a búgócsiga. Hihetetlen.

És lám, ha Reisuto mesét ír, az is jó, mint a Gy.I.K vagy a Kisebbik rossz elve (ide végtelen szívecskék jönnek <3333). Én mindig is utáltam mesét írni, bár egy ilyen fantasys dologgal lehet elbírnék. De a varázsmese egy borzalom, nem szeretek a keretek között maradni, és leírni, hogy itt bizony három próba volt, és majd mindenki meglepődik ezen.

Apropó, az első részében abszolút Csipike=John hangulatom volt, gondolom ez is volt a célod :D Csak Csipike nélkül megvan az erdő, John nélkül nincs, is ebből látszik, kit szeret a világ és Greeny jobban. Khm.

Reisuto írta...

[írrrrrrrj, kell az mint egy falat kenyér!]

És én köszönöm a kommentet <3

Reisuto írta...

Én szerintem még mindig nem olvastam el egyben, pofátlanul hosszú.

Szerkesztési tehetség? Hol? *rémülten benéz az ágy alá* Elfogadható, de nagyon átlagos. Bármelyik tumblr grafika mellett elbújhatok, abban viszont segítenie kéne, hogy segítsen az olvasóknak elképzelnie a karaktereket, ha a leírásom befuccsol.

Pedig a leírásom ANNYIRA PRÓBÁLKOZOTT ;___; " Emberformavolt [EMBER], épp, mint a történetekben [ebben az univerzumban az unikornisuk szarvas humanoidok, na, na, na?], nyúlánk és erős, a homlokából pedig hosszú szarv meredt elő. Nehezen lélegzett, fekete felöltőjét megtépázták, harisnyája [harisnya, ló nem hord harisnyát, ez egy kétlábú!] bepiszkolódott, fél csizmáját [CSIZMA ÉRTITEK CSIZMA] elhagyta.", és utána még Johnnal is megkérdeztettem, de áhhh. A szavaknak hatalmuk van, és elmondhatja szegény író ezerszer, hogy "figyelj, a kanalak az én értelmezésemben apró, aranyszínű élőlények, akiknek viszont nyelük van", az olvasó egy KANALAT fog elképzelni nagyon
nagyon
nagyon kínosan sokáig.
Nem szeretek semmiféle félállatozást (tisztelet a kivételnek: sellők), szóval igen, Sherlock Á Lá Borító.

Amióta író akarok lenni (öt éves korom óta), azt hittem, fantasysztorikat fogok írni. Az első regényemet kilenc évesen "Jack, az elf" címen írtam. És AZÓTA is írom. És egyszer már elég tűrhető lesz ahhoz, hogy hozzávágjam egy kiadóhoz, legalábbis remélem. Jelenleg úgy hét-nyolc hazsnálhatatlan kézirat létezik meg egy teljes katyvag fejben *a homlokára bök*, de amint kitalálok valamit, valaki más megírja és kiadatja és milliókat keres vele én meg kezdhetem előröl. Khm.

Csipike forever.

Susie Lupin írta...

Engem eleinte csak a fandom tartott vissza az elolvasástól, mert alig ismerem, de a leírás meggyőzött, mert imádom a meséket meg a fantasyt. :3 (Nem szoktak zavarni ezek a keresztezések, és látom magam előtt Sherlockot unikornisként, meg Johnt is tündérként - elvégre nem csak lány tündérek vannak és nem kell feltétlen, hogy szárnyuk legyen.) És ezt is imádtam, nem is tudom kiemelni, melyik részét a legjobban. <33 Én nagyon szeretem a leírásaidat. x3 A happy endnek pedig nagyon örültem~
És tessék még fantasykat írni. <3 Sokat. :3
*Susie jelenleg képtelen értelmes mondatokat alkotni, kritikát meg végképp nem, és inkább elvonul a sarokba álmodozni*

Lusli írta...

CSIPIKEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!! *artikulálatlan hörgés*

Ejj, ne haragudj, majd írok kritikát is, majdmajdmajd......
majd. Ehhez mindenképpen kötelezőenMUSZÁJ, de nem most.
Most csak a Csipike jutott el a tudatomig, mielőtt a szokásos napi kómámba zuhannék.

(ahahahaaaaa, the childhooood ;_; Kukucsi. És Tipetupa ;_;)

Reisuto írta...

Szegény Csipike nekem kimaradt az életemből, és amikor az osztályfőnököm ezt megtudta, a bankettra elhozta és felolvasta nekem <3 [istenem de hiányzik a gimim ;^;] Szóval pofátlan referencia befigyel, igen.

Reisuto írta...

Olyan bátor vagy - én sosem merek olyan fandomból olvasni semmit, amiben nem mozgok ilyen szakértő-szinten.

MEGDICSÉRTED A LEÍRÁSAIMAT! ;U; mi van itt, emberkék? >u< Köszönöm~! Nagyonnagyon.

Akuro-chan írta...

Köszönöm ezt a csodálatos élményt! *-*
Gyönyörű történet. :D Nemigazán vagyok a szavak embere, így nemigazán mertem kommentelni még egyik írásodhoz sem :P , de most azt kell mondanom, hogy A Gyűrűk Ura óta nem olvastam olyan történetet, ami az elejétől a végéig a szemem előtt játszódott le, de úgy, hogy éreztem a bőrömön a történetben leírt napfény kellemes melegét, a vagy a tenger illatát, vagy a hihetetlenül "látványosra" írt harcjelenetben csattogó fegyverek zaját, a hideg szelet, vagy a vér és a halál szagát.. De a szemem előtt vonult végig a világ is, ahogy Sherlock és John Fergeteg Rengetegbe száguldottak fénysebességgel..
Happy End hívőként pedig kifejezetten örültem a végkifejletnek. :P
*tudom enyhén szólva is hülyén hangzik amit írtam xD mint mondtam nem vagyok valami jó ebben :P*

Szóval lényegében csak megköszönni akartam ezt az élményt is. :3

(És reménykedem benne, hogy lesz még pár mézes-mázas történeted, amin kiélhetem perverz és romlott fantáziám minden "vattacukros-csokipuddingos-tejszínhabos-McDonald'sos4cukroskaramellásjegeskávés" hajlamait.. pont úgy mint az Édes kis semmiségek, vagy a Hello?, vagy az Életre-halálra *ami az eddigi legnagyobb kedvencem xD* című történeteiden xD.. De persze csak ha nem bánod :P)

Reisuto írta...

Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, pirospont az első és bátor kommentért - egyáltalán nem "gáz", hidd el, látnád az én kritikáimat... :D Örülök, hogy ennyire hatott rád a történet, és még egyszer nagyon köszönöm! [Ah, Életre-halálra; azt hittem, hatalmas bukás lesz, mindig megkönnyebbülök, ha pozitív visszajelzés érkezik rá :D]

Akuro-chan írta...

^-^
Megnyugtatlak, az Életre-halálra volt hogy egymás után 3-szor is elolvasatta magát. :P
Az az általam eddigi legtöbbször olvasott történeted. :D És imádom. :3 :D *és most már ez a történeted is lehet versenyre kel vele xD*

Dr. Tacchan írta...

Te jó isten. *--------* ~~~~~~ Ez. Ez. Ezezezez csodálatos. *O*
Bevallom, elég bizalmatlanul kezdtem bele az olvasásba a bevezető alapján. De utána... már az első mondtat után tudtam, hogy hohohohoóóó, ez megint nyafnyanyaf lesz, meg minden. ^_^ Mivel éjszaka olvastam el (rámentettem a mobilomra, és a takaró alatt olvasgattam, höh)most hirtelen nem jutnak eszembe a kedvenc részleteim, de..de... úh, sok volt azt tudooom. ~ John tündér. <333 Ez a Sherlock unikornis nagyon fura volt, de mégis cuki. x3 Nagyon jó ötlet volt szerintem, nekem először fura, de aztán naaaaaaaagyon tetszett. *-*

Reisuto írta...

Én szívem szerint lovaggá ütnék mindenkit, aki a horrorisztikus bevezető után még neki mer állni, és végig is olvassa (tudod, mennyire hosszú? nagyon. a/5-ös formában ki lehetne nyomni regényként.) Köszönöm szépen~~!

LanRain írta...

Olvasgatok már egy ideje tőled, de ez volt az első, amit egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül. :D (Amúgy fura, mert alapvetően kritikázós típus vagyok... ^^)


A következő volt a menetrend:
Leírás: vigyor (Elképzelni Sherlockot unikornisként... :D codálatosz volt. Jön a feje, két fül, két szem, egy darab orr, és dzsííí... egy szarv. [lehetőleg méregzöld^^])
Megy a történet: még mindig O:-)
Johnnak problémái vannak a disznó- és a hernyónyelv igeragozásával: 1. vigyor 2. röhögés (aztán 3. valamiért elkezdtem spanyolul ragozni... ^^)
És így tovább, és így tovább, egészen addig, amíg J. és S. vissza nem térnek Fergeteg Rengetegbe. ;) Imádtam. Ponty. (esetleg bari)

Ami nagyon tetszett, hogy megvolt a párhuzam az eredeti sorozat és a fic között. Példának okáért az, hogy John blogjából pergamen lett, na azon jókat vigyorogtam. Nya, meg amúgy az egész egy nagy szépség volt, szóval *két tenyér ütődése* :) <3

Lan

Reisuto írta...

Üdv itt! (⌒▽⌒)☆ Kommenteket minden mennyiségben, ízlés és kedv szerint lehet hagyni bárhol és bármikor :D
Nagyon örülök, hogy tetszett a történet *nem nem high5-oztam a levegővel én aztán nem*, és köszönöm, hogy írtál (*≧▽≦)
u.i.: Mr Bean~!

LanRain írta...

Mr. Bean egy művész. Ponti. A macijáról neveztem el a macimat.

lidercke írta...

Kicsit hülyén érzem magam, mert egyszer írtam valami olyasmit, hogy nem szeretem az olyan történeteket, amikben Sherlock nem zseniális detektív, hanem vérfarkas, vámpír, vagy csillámos szarvú unikornis. Álmomban nem gondoltam volna ugyanis, hogy a legutóbbiba valaha is belefutok, erre tessék. Ráadásul még tetszett is. Köszönöm a szépséges mesét! :)

Reisuto írta...

A mai napig nem tudom, hogyan mertem belevágni, de örülök, hogy megtettem. Nagyon-nagyon szépen köszönöm! (Egyébként egyetérek - az AUkban eléggé szokott zavarni, ha Sherlock nem az a hideg, arrogáns, magányos géniusz, akit megszoktam; szerencsére én jó példákkal találkoztam idáig... az egyik kedvencem pont egy vérfarkasos AU, a másikban pedig vámpír (⊙ヮ⊙))

Vero18 írta...

Szia .)
Sokat gondolkodtam, melyik írásodhoz csicseregjek hozzá először hozzá-nem-értői kritikámmal, és végül ez a Johnlock nyert.
Hogy miért? Mert itt éreztem azt, hogy a legelmebetegebb - csak jó értelemben - ötletből hoztál ki egy olyan cukkerslasht, hogy az valami bámulatosan imádni való :)
Olyan sok helyen lehetett volna elbukni ezzel a kihívással, hogy felsorolni is nehéz, mert egy unikornis, az mégiscsak egy unikornis, és paciforma!Sherlock... az már komoly fétis lenne sün!Johnnak....meg tündér!Johnnak is. De ehelyett mindenki tökéletes volt és elragadó :3
A Johnlock szerelmetes volt, a szemtelen karakterek itt is szemtelenek voltak, akit eddig utáltam, azt most is, és amikor megjelent a gonosz, őszintén és ámulva rettegtem tőle.
Mosolyogtam, nevettem, szomorkodtam és visongtam.
Szóval minden volt benne, ami kell :)
Köszönöm, hogy megírtad :3
Pápá :3

Reisuto írta...

Szia itt, Vero ^^ Nagyon szépen köszönöm a kommentet ✿ Szerettem írni ezt a történetet - nagy kihívás volt, ráadásul a saját történeteim rendre fantasyk, tehát imádok a műfajjal dolgozni. Őszintén örülök tehát, hogy tetszett :3

Vero18 írta...

Végre sikerült a blogspot nagy rejtelmei közül rájönnöm egyre, és ez boldoggá tesz :3 Tervezem minden írásodat kommentelni, amit olvastam :)
Az én saját firkálmányaim is fantasyk, és bár látszólag sosem lesznek kész, azért közel áll szívecskémhez a műfaj :3

blueeyesgirl írta...

lőször felsírtam a leíráson. Utána a szemem felragyogott mikor megláttam a borítót majd csak olvastam olvastam és olvastam. És jaj és Istenem és jaj! Olyan szép, olyan jó, tèrdre borulok előtted és adok neked egy csokor virágot amit Sherlockkal szedtünk Bilb... akarom mondani John kertjében. Hiába, nehèz elvonatkoztatni egymástól őket. :)
Meseszép mese volt, mindazok ellenére milyen képtelennek tűnt az alapötlet. Köszönöm! Most pedig leülök és lerajzolom a tündérkénket ès unikornisunkat.
A végétől kicsit tartottam hogy nem lesz boldog, de miután vágtáztak haza szószerint éreztem ahogy az idővel versenyezve száguldanak és elsuhanva látják maguk körül a világot (a Londiniumban kóválygó Mycroftnál viszont nem bírtam tovább ès megint felnevettem). Ismèt bebizonyítottad nekem, hogy határtalan a te tehetséged. :3

Raistlin írta...

VERO, BLUEEYESGIRL: Nagyon-nagyon szépen köszönöm mindkettőtöknek, annál is inkább, mert ez az egyetlen-egy Sherlock ficem, amit nem akarok sikítva (értsd a torkom szakadtából ordítva) letagadni. A rajzot nagyon szívesen látnám ;A;

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS