a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2012. augusztus 26.

Finite Incatatem


Fandom: Trónok Harca/Harry Potter crossover. Nem abban az értelemben, hogy Lord Eddard Stark és Félig Felnélküli Nick együtt fejfociznak, hanem GoT-ék simán átszöktek a HP-univerzumba.
Szereplőgárda: Jon/Ygritte, Bran, Arya/Gendry, Sansa, pár meglepetésvendég és a főszerepben természetesen ezúttal is a Robb/Theon páros áll.
Összefoglalás: Mindenki gusztustalanul boldog és mindenki él.
Note: #1 Az életkorokkal eszméletlenül önkényesen bántam. #2 A szerkezet követhetetlen, mint egy cikesz. Ha azt akartam volna, hogy legyen íve/vezessen bármerre is, kénytelen lettem volna regényt írni (azt ti sem akarjátok) szóval ez így ööö, Villanások Egy Szíp Világból. #3 A bevezető olyan hosszú, hogy a novellát már nem is kell elolvasni.
Messzemenően eredeti zeneválasztás





Bran a hotel balkonján állt, és az eget kémlelte. A londoni mennybolt kérlelhetetlen mozdulatlanságban terült el felette, szürke volt, mint a háztetők és mint a keskeny utcák durva betonja.
- Kérlek, ma gyere el – suttogta. Félt, hogy senki nem hallja meg, pedig aki a Griffendélbe akar kerülni, az nem fél. Minden Stark a Griffendélhez tartozott. (Még Jon is.) (Theon nem, de ő csak véletlenül volt családtag.)
Ő kezdte azt hinni, hogy a Roxforthoz sem fog tartozni soha. Hogy kvibli.
Persze, ő is varázsolt (varázsolgatott) de nem úgy, mint a többiek, vagy mint a többiek az ő korában.
Sansa teafűbe meredve vagy a kristálygömbjét akadva megjósolta a holnap vigalmát vagy búját, Bran viszont akkor látta a jövőt, ha lehunyta a szemét.
Arya verhetetlen volt kviddicsben, a seprűje hátán rikoltva szállt, Bran viszont a levegőégre lépve repült.
Robb a pálca mestere volt, Bran kezében viszont nem maradt meg egyik sem, szikrákat szórtak vagy füstölögtek.
Theon folyékonyan beszélt sellőül és hívó szavára a mély tavak népei feleltek, Bran viszont állatokkal társalkodott.
Úgy képzelte, még a muglik is tudnak varázsolni, csak másfajta varázslattal, olyasfélével, ami talán láthatatlan vagy jelentéktelen a többi mágus számára. Talán úgy, mint ő.
Persze beszélhetett volna erről apával, mert apa mindig bölcs volt, vagy anyával, aki megölelte és megnyugtatta volna, de szégyellte minden furcsaságát és ha lehetett, eltitkolta. Luwin professzor persze megsejtett valamit, az öreg varázsló történelmet okított Roxfortban és gyakori vendégük volt, neki bevallotta egyszer, bevallotta, hogy véletlenül, ha nem figyel oda, szárnyra kap; Luwin professzor viszont megígérte, hogy hallgat, és sosem szegné a szavát.
A baglyok viszont nem jöttek.
Meg kellett volna kapnia a levelét, de bárhogy hívta és szólongatta őket, nem mutatkoztak.
- Mi a baj? - Jon valami szenes pépen kérődzve lépett mögé, ami valamikor talán tök lehetett.
- Nem kaptam meg a behívómat. Szerinted lehet, hogy a bagoly a kastélyban keres? Hogy nem talál el Angliába?
Az apjukat hivatali teendők szólították Londonba, egyre gyakrabban. Valamikor aurorként dolgozott, majd a varázslótársadalomért végzett munkája kitüntetéseképpen a Mágiaügyi Minisztériumban nyert állást, egyre haladt a ranglétrán és most hirtelen Robert Baratheon miniszterelnök helyettese lett, és minden pillanatát utálta. Magával hozta őket a kinevezési ünnepélyre, és végig mosolygott, de Bran tudta.
- Neked nem mondták?
- Mit?
- Ó, szegény gyermek! - sóhajtott.- Tudod, annyi kis boszorka meg varázsló szorgoskodik a Roxfortban, hogy limitálták a számukat.
- Megölték őket?!
- Dehogy, nem! Csak egy családból csak egy bizonyos számú gólya röppenhet be, ennyi. Starkokkal meg már tele vannak.
Bran elkerekedett szemekkel bámult rá, Jon pedig felnevetett és összeborzolta a haját.
- Ugratlak! Meg fog jönni az a levél, és az Abszol úton is éppolyan jó üstöt kapni, mint bárhol Skóciában.
- Biztos?
- Olyan biztos, mint hogy Ygritte nem tud főzni. Ha megjön az a bagoly, nekiadnád a maradékomat, kérlek?
- Miért nem szólsz rá, hogy ne főzzön?
- Mert szeretem. Őt igen, ezt a kotyvalékot nem. - A tálat nagy műgonddal a párkányra helyezte.
Jon és Ygritte két éve ismerkedtek meg valamiféle nemzetközi legendás lények gondozása versenyen, és a finn lány azóta náluk töltötte a nyarakat, és notóriusan belehalt a hőségbe.
- Nem tudsz te semmit, Jon Snow! - hajolt ki az ablakon. - Ez a gasztronómia legteteje!
- Attól tartok, nem ez az a szó, amit keresel, mi ezt Britanniában úgy mondjuk: szégyene. Ismételt utánam, „szégyen.”
- Vittu perkele! - rikácsolta Ygritte és megsuhogtatta a pálcáját. Igen erős átok lehetett, mert a hatására Jon valószínűtlenül vörös színt öltött, és szabadkozva köddé vált.
- Vittu perkele – ismételte Bran elgondolkozva, és szinte észre sem vette, ahogy a méltóságteljes gyöngybagoly a vállára ereszkedik, amíg az meg nem csipkedte a fülét.



Az indulás előtti éjszakán Jon a bepakolás művészetének szentelte magát. Ygritte elintézte az egészet valami kevéssé sikerült bűvigével, a ruhái rendetlen halmokban türemkedtek ki a sporttáskájából, Jon viszont a módszeres, manuális megoldás híve volt, és hol szín, hol anyag, hol időjárási ellenállóképesség szerint csoportosította a zokniit. Ygritte ezt egy idő után elunta, kicsente az élére hajtogatott Griffendéles talárt a bőröndből, meztelen testére öltötte és megállt a tükör előtt. Lábujjhegyre pipiskedett, aztán a haját összefogta a feje tetején és hagyta, hogy a vállára essen.
Jon mosolyogva figyelte.
- Velem kéne jönnöd Roxfortba. - A hangja sokkal esetlenebb és halkabb volt, mint akarta. Megköszörülte a torkát.
- És azt te hogy gondoltad?
- Befejezhetnéd nálunk az utolsó évedet. Megoldjuk. Na?
- Ott fenn északon mi másfajta varázslást tanulunk, mint ti, pálcasuhogtatók. Mi az erdőkhöz szólunk és a folyók nyelvét beszéljünk, a hó fénye az erőnk és az alacsonyan függő csillagok mesélik el a titkukat. - Megpördült. - Neked kéne velem jönnöd! - kinyújtotta felé a kezét. Jon esetlenül a tenyerébe vette, és futó csókot lehelt rá.
- Nem lehet.
- Az iskola után. Nálunk is van Éjszakai Őrség.
- Ygritte.
- Ez egy nemzetközi szervezet! - csattant fel, és hirtelen elfordult.
A tükörkép arcán tehetetlen könnyek peregtek, és szorosabban összevonta magán a talárt.
Az Éjszakai Őrség a mugli- és varázslóvilág közti béke fenntartását szolgálta. Az elmúlt kemény évek, a halálfalók garázdálkodása és a néhai Sötét Nagyúr akció megkívánták, hogy a régi rend ismét felsorakozzon. Figyelő szemek, halló fülek és cselekvő kezek voltak, kémek, vadászok, árnyékok és szolgák.
Jon, amióta az eszét tudta, közéjük akart tartozni. Ő hősöknek látta őket.
- Tudom. Hé... tudom. - Bátortalanul átkarolta a lányt, aki megadóan belesimult ölelésébe. - Nem csak a nyarat akarom megélni veled, hanem a telet is, és az őszt és a tavaszt. Te vagy az otthonom, és ha mész, én követni foglak.
- Tényleg?
- Tényleg. Persze, a munkám miatt elég sokat leszek távol, és a biztonságomra se vállalnék garan... - Ygritte csókja beléfojtotta a szót. A talár a földre hullott, és ami azt illeti, Jon ruhái is. Az ágyra dőltek a sok stócnyi tankönyv, pergamen és fiola közé, az egyik tintatartó kiborult és átáztatta a ropogós fehér ingeket.
- Ezt mikor döntötted el? - zihálta a lány, és ismét az ajkaiba mélyedt, éhesen és édesen.
- Egy jó ideje. Szerintem amikor először megláttalak.
- És nekem nem kellett volna szólni?
- Nem így akartam. Romantikusabban. Gyertyák, meg minden.
- Dugd fel magadnak a gyertyáidat, nem a kezemet kérted meg! - Jon olyan szerencsétlenül meredt rá, hogy elnevette magát, nevetett és nevetett, aztán hirtelen elhallgatott. - Vagy...?
- Felejtsd el, lőttek a hangulatnak, és rajta fekszem a gyűrűn.
Sajnos elfelejtette, hogy a lány mennyire profi párnapüfölő.
Fehér tollak szálltak körülöttük, ahogy kipirultan és boldogan örök fogadalmat tettek.



Jon sápadtan és boldogtalanul imbolygott a peron szélén. A Roxfort Expressz indulásra készen állt, ő viszont nem. Robb meglapogatta a vállát.
- Végig ilyen fancsali pofát vágsz majd?
- Egy év nőtlenség, te ezt nem értheted.
- Tényleg nem, én meglehetősen jól elvagyok nők nélkül – vigyorgott.
- Kár, hogy Theon nem.
A vigyor egy türelmes vicsorrá árnyalódott, és Jon jobbnak látta, ha a csomagok után néz.
Lassacskán az egész Stark-pereputty felpakolta magát a vonatra, még Rickon is, akit utána apa csitítva visszahúzott az ablakon át.
- Én is menni akarok!
- Én is, de nekem sem lehet.
- Tényleg?
- Tényleg.
Az univerzum rendje helyreállt, a vonat pedig felpöfékelt. Anya a zsebkendőjével integetett, apa pedig Rickonnal a karjaiban futott a sínek mellett. Robb addig nézett utánuk, amíg sziluettekké nem foszlottak és amíg Theon ki nem rúgta alóla a lábát.
- Seggre csüccs.
- Nem nagyon helyezhetem magam kényelembe, az első kocsiban kéne lennem a prefektusokkal – szabadkozott, miközben leült, Theon pedig vigyorgott és a lábát boldogan az ölébe dobta. Cipőstül.
- Mi lesz, ha egyik házba sem osztanak be? - motyogta Bran, és két kézzel kapaszkodott kuvikja kalickájába.
- Ne aggódj – sugárzott rá Sansa. - A süveg még dönteni is enged! Mondtam neki, hogy a Hugrabug sárgája szörnyen állna, és...
Arya ugatva felröhögött.
- Ha Griffendéles leszel – emelte fel a hangját Robb, hogy elkerülje a közelgő katasztrófát -, én foglak végigkísérni az egész ceremónián.
- Ha nem, akkor pedig ő fog kivégezni – biccentett Theon. - Saját kezűleg.

- Hollóhát! - rikkantott a Teszlek Süveg, Robb pedig felállva tapsolt.
- Nem a te házad, Stark! - kiabált át neki Theon a Mardekár asztalától.
- De. Bran oda került, szóval most már a mienk.

Hosszú és fárasztó nap volt. Az első nap az utolsó napok előtt, a hetedik évben. Robb kezeit a hasán összefűzve ücsörgött a klubhelységben, a kandalló tüzénél melegedve.
Nagy tervei voltak az életben. Sokat vártak tőle. Auror szeretett volna lenni, mint az apja, és alig várta a napot, hogy a sötét összeesküvők nyomába eredhessen, hogy felkutathassa a Sötét Nagyúr rejtőzködő híveit és térdre kényszeríthesse őket.
Roxfort ugyanakkor hiányozni fog. Roxfort, és minden, amit jelentett.
Szerette a tanórákat (az SVK-t a legjobban), szerette a professzorokat, a diákokat, a termeket, és őt is szerette mindenki, élők és holtak. Még a Stark-familíánál is nagyobb és vegyesebb család része volt, apja és bátyja a kicsiknek, engedelmes fia az idősebbeknek, és a kedvese annak az egynek, akit mindennél és mindenkinél jobban vágyott magával vinni, ha itt letelt már az ideje.
Szórakozottan simogatta a csuklóját, aztán, amikor meggyőződött róla, hogy senki nem látja, a pálcájával hozzáért. Éjfél, prefektusi fürdő, izzottak fel a betűk majd elhalványodtak, hogy Theon bőrén jelenlenek meg újra. Robb kaján mosollyal felpattant, és a vállára kanyarította láthatatlanná tévő köpönyegét.
Ez volt a kedvenc talákahelyük, vitathatatlan szempontok alapján. Theon viszont aznap este nem jött el.



Theon másnap délután a tóparton ücsörgött, és a vízbe lóbálta a lábát. Az iskolai polip lustán lebegett előtte, ő pedig együttérzően szorongatta az egyik csápját.
- Nem kéne törődnöd velük. Ezek a hülye kákalagok nem tudnak szart sem.
A polip megengedett pár bánatos buborékot.
Robb képe megjelent a víztükrön, aztán a fiú lehuppant mellé.
- Hello.
- Hello. Mi volt tegnap?
- Sajnálom. Bocs érte.
- De mi volt?
Theon fintorgott. Egy Stark csak az egyenes beszédből ért.
- Lehet, hogy büntetőmunkára fogtak – kezdett bele óvatosan. - Előfordulhat, hogy a trófeatermet suvickoltam azokkal a mugli rémségekkel.
- Merlin szakállára, ez az első nap!
- És az első éjszaka. Én se örültem neki.
Egy darabig hallgattak, a tó hullámai pedig csacsogva locsogtak.
- Mit műveltél megint? - sóhajtott végül Robb, és átkarolta a vállát. Theon mozdulatlanul, mereven ült.
- Talán párbajoztam – morogta.
- A francba, mégis kivel? A Tyrell-sráccal?
- Csak egy hülye állna ki Lorasszal. - Tapasztalat. - Pár Mardekárossal.
- Egy párral?
- Hárman voltak.
- És mit követtek el?
- Hülyeségeket mondtak rólad.
- Theon...
- Én nem tűröm, hogy hülyeségeket mondjanak rólad! - A polip egy csitító csápot loccsantott a fejére. Theon megengedett magának egy patetikus sóhajt. Már annyiszor megbeszélték, hogy ezt ne csinálja.
- Miféle hülyeségeket? - pislogott Robb, és a hülye szempillarebegtetésének, amit megpróbált valami szigorú vallatóarccal kombinálni (eredménytelenül), nem lehetett ellenállni.
- Hogy vérfarkas vagy.
- Az nem is sértés.
- Pedig de. - Kikezdhetetlen érvei után megpróbálta óvatosan leemelni magáról a polip csápjait. Nem sikerült. Robb szenvetlenül figyelte hiábavaló erőlködését.
- Ennek a polipnak csak a szeme akkora, mint én.
- Nem polip, kraken. Csak kicsire nőtt.
- Mindenki polipnak hívja.
- Haláldagálynak hívják. Oké, én neveztem el így. - Sikerült. - Nyomás kajálni, Haláldagály, különben örökre töpörtyű maradsz itt nekem. Te meg hagyd abba a röhögést, Stark. Kereszteltem volna Bobnak, vagy mit akarsz tőlem?
Robb már egészen konkrétan fetrengett. Theon gondolt egyet, és társult hozzá. Félig a tóban és félig a fűben hemperegtek, és végül Robb kerekedett felülre, lihegve, csapzott hajjal, ő viszont úgy ítélte, az inge még nem elég csapzott, ezért gyorsan segített a problémán.
- Vagy most rögtön abbahagyjátok, vagy én is beszállok! - ordított rájuk a Véreb. (Egyes pletykák szerint valamikor még Mr Clegane volt, de ez bizonyára azelőtt történt, hogy a gondnok acsarkodó kuytaként rontott boldog-boldogtalara.) Ugyanakkor igaz volt rá, hogy csak ugatott, de nem harapott: most is csak szétugrasztotta őket, de sem pontlevonás, sem újabb büntetőmunka nem lett a dologból. Azzal hálálták meg, hogy odébbsoroltak pár métert az első melegház felé, és méltóvá tették a nevére.




Arya az egyik kezéből a másikba passzolgatott egy ártalmatlanná tett gurkót. November vége volt, a Griffendél-Mardekár meccset már megnyerték, de a kupát még nem, és Arya nem engedhette meg magának, hogy elkényelmesedjen. Éber, mint egy bólintér, ismételgette magában.
A lelátón ült, és most kivételesen nem az eget, hanem a földet kémlelte, az egész iskolával egyetemben. A stadion közepén egy törékeny, ezüst hajú lány állt egymagában. Arya azt a pletykát hallotta, hogy véla, így élből nem érdekelte, azt hitte, olyasvalaki lesz, mint Sansa, csupa kellem és bűbáj és mélyunalom, de kellemesen csalódott.
A lány durva bőrruhákat viselt és egy aranyozott botra támaszkodott, aminek karmos vége egy vörösen pulzáló gyémántra markolt. Mint kiderült, az volt a varázspálcája. A torkához érintette és suttogott valamit, aztán pedig már az egész lelátót bezengte a hangja.
- Daenerys Targaryen vagyok, és azért jöttem, hogy a sárkányokról beszéljek nektek. És nem csak beszélni fogok!
Elkiáltotta magát: inkább olyan volt, mint egy sikoly, metsző és magas, de kristálytiszta. A hótól terhes fellegekből egy sárkány szállt alá, smaragd és bronz pikkelyei valósággal szikráztak, szárnya felkavarta a metsző-hideg levegőt és Arya két kézzel kapaszkodott a süvegébe, hogy el ne sodorja a durva széllökés. A diákok egy emberként elragadtatottan felmorajlottak (és voltak akik kevésbé elragadtatottan sikítoztak), a bestia pedig olyan könnyedén ért földet, mint egy tollpihe, hatalmas fejét gazdája vállára hajtva.
Arya becsukta a száját. Valaki bátortalanul megkocogtatta a vállát, ő pedig megpördült ültében.
- Ez király, nem? - ragyogott Gendryre. - Elképesztően király!
Gendry vetett egy bizonytalan pillantást a vendégelőadó felé.
- Az iskolátok azért hívott, hogy nektek is bemutassam azt a technikát, melynek lévén ezeknek a szabad teremtményeknek soha többé nem kell láncon sínylődniük. Nincs ok aggodalomra, Rhaegal egy az első megszelídített sárkányok közül!
- Tehát csak prototípus. Nagyszerű. Figyelj, Arya...
- Te figyelj! Hallani akarom.
- Ígyis-úgyis hallod.
- A varázslat neve „a tűz és jég dala” - folytatta Daenerys, és lassan körbejárt. Rhaegal totyogva követte, döbb-döbb-DÖBB. - Csakis képzett suttogó végezheti el, ám...
- Arya?
- Mit akarsz? - Kezdett ideges lenni, ahogy a körülöttük ülők is. A rendbontásért felelős Robb más esetben már régen pisszegett volna, de most túlságosan lefoglalta, hogy kételkedéssel vegyes csodálattal nézze a lényt. Szokás szerint Theon mellett ült, aki inkább a kedves gazdin legeltette a tekintetét.
- Van már partnered a karácsonyi bálra?
- Ez volt olyan fontos?
- Nem fontos, csak... kérdezem.
- Sansát kérdezd!
- Sansát már mindenki megkérdezte.
- Te is?
- Én nem.
- Akkor tégy úgy, és fogd be! - Ezt a kijelentését helyeslő mormolás követte. Mire visszafordult a stadionhoz, már egy újabb sárkány ereszkedett alá.
És én kis híján elmulasztottam!
- Arry...
- Mi van!?
- Én veled szeretnék menni a bálba.
Arya az ölében pihenő gurkóra meredt.
- Nem tudok táncolni – motyogta, és érezte, hogy elpirul. Még a fülei is lángoltak.
- A franc akar táncolni! - Gendry suttogóra fogta a hangját. - Sütit lopunk, és annyi vajsört iszunk, amennyi csak belénkfér... illetve te kevesebbet, mert tökmag vagy. És a Nagyteremben felmászunk egész a plafonig, úgy rögzítik azt a sok fagyöngyöt, hogy tuti nem szakadna le alattunk. Megérintjük a mennyezetet, és utána elszökünk, és amíg senki nem figyel oda, megkeressük a Titkok Kamráját. Azt mondják, a baziliszkusz csontváza még mindig ott hever! Itt, a kastélyban! Ha megtaláljuk, tőrt csinálok neked a fogából.
- Mire használnék egy tőrt?
- Á, csak levélvágónak – kacsintott a srác. A pokolba is, túl jól ismerte!
Arya a száját rágcsálta. Lenézett még egyszer Daenerysre, de nem fogta fel, mit mond.
Megfontolt, mint egy szfinx.
Rettenthetetlen, mint egy főnix.

- Veled megyek. - Aztán hősiesen hozzátette: - Ha kell, szoknyában! 


- És te miben mesterkedsz?
- Láthatatlan vagyok.
- Nem látszik.
- Fogd be!
Robb a bájitaltan-terem legöblösebb kondérjában kuporgott, Theon pedig level tizes lazasággal rákönyökölt a peremére, és halkan fütyörészve körbenézett.
- Valami okod is van rá, vagy csak bekattantál, amint az megjósoltatott?
- Először is, te vetsz bénán tarotot szóval magadra vess, másodszor meg: igenis, nyomós indítékaim vannak. - Nyelt egyet, aztán elszörnyedt ábrázattal felbámult rá. - Azt hittem, megúszhatom a decembert úgy, ha csak az otthonról küldött kajákat eszem, de nem! Valakinek még így is sikerült szerelmi bájitalt csempésznie a kondéros kekszbe.
- Ah, a bál?
- A bál.
- Miért nem kérsz fel valakit?
- Mert akkor a többiek utálni fogják. Örökre.
- Vagy az, vagy a hajtóvadászat, drágám.
Robb látványosan feszengett.
- Mér, te hogy állsz?
- Én? Óh, köszönöm kérdésed, remekül! Ross fűnek-fának-fúriafűzfának terjeszti, hogy ostromlom a felkéréseimmel, és ő mindre nemet mond. Megemlítettem Petyr előtt, hogy Osha professzort akarom táncba vinni, tehát a fél iskola úgy hiszi, hogy tényleg ezt tervezem, a másik fele Jeyne Poole-ról tud.
- És kivel fogsz menni?
- Hát az tuti, hogy egyikükkel sem. Talán H'ghar professzorral, hátha át tud változni csajjá is.
- Az, hogy metamorf, még nem jelenti azt, hogy...
- Tudom, de poén lenne, nem? Vagy ha mi tudnánk átalakulni. Nem kéne üstökben bújkálnod.
Theon egy valódi mardekáros minden furmányával és becsvágyával talált alibit, bármiről is volt szó. Ő és Robb tipikusan az a páros voltak, akikről mindenki előbb tudta, hogy együtt vannak, mint ők maguk. Amikor úgy ötödik körül ráébredtek erre, Theon gondos és pontos álcarendszert épített ki. Több kalandja volt, mint amennyit számon lehetett tartani, és elég volt csak a felébe belegabalyodnia, hogy a többit is elhiggyék neki. Robb is leírt egy vargabetűt egy Talissa nevű lánnyal, aki végül maga vetett véget a bimbódzó viszonynak - „mindketten tudjuk, miért”, mondta, amikor kíméletlenül és végérvényesen átcsúsztatta a barát-zónába. Keringtek bizonyos pletykák Loras Tyrell párbajszakkör-bajnokról és nevezett szakkör ifjú oktatójáról, a jóképű Renly Baratheonról, melyek arra engedtek következtetni, hogy nem ők az első és utolsó csendestársak az iskola ősöreg történelmében, de maguk sem tudták már, miért, ragaszkodtak a jól bevált módszerhez.
- Jó lenne, ha egyáltalán nem kéne bujkálnom, de ha átváltozom, azzal csak még inkább magamra vonom a figyelmet.
Robb – animágus lévén – bármikor átváltozhatott farkassá és kirohanhatott a Tiltott Rengetegbe vonyítva, ha úgy érezte, a jól bevált módszer még sem válik be olyan jól.
Végre felállt és kinyújtózkodott. Mint a férfiemberek dicséretesen magas százaléka, erre a műveletre ő is képtelen volt anélkül, hogy le ne spoilerezze a hasát és a csípőcsontját. A teremben lebzselő nebulók különböző zöngés- és zöngétlen hangzókkal adtak hangot tetszésüknek, Theon pedig körbenézett, aztán közel hajolt hozzá, egészen közel, és azt tátogta:
- És mi lenne, ha együtt mennénk?
- Na ja. Az egy nagyon jó ötlet lenne.
Robb többnyire immúnis volt a jó ötletekre.


A téli szünet első reggelén Theon hangos „Roxmorts!” ordítással robbant be a Griffendél hálótermének köztudatába.
- Alszok – mormolta Robb, és a párnába temette az arcát.
- Foglaltam asztalt a Szárnyas Vadkanba. - Theon az ágy szélére pattant, és szerényen meglapogatta Robb combját. - Hajrá-hajrá!
- Az szuper, mert én meg a Három Seprűbe foglaltam.
- Ehh. Az tele van kölykökkel. - Egy elkínzott nyögés arra engedett következtetni, hogy végre Jon is megébredt. - Bocs, hogy megszakítottam a szépítő alvásodat, Snow.
A szólított lusta karcsapásokkal leragadta a vekkert az éjjeliszekrényről, aztán bambán rávigyorgott.
- Banzáj!
- Csak nem egy üde mosolyt látok ott? Hát ez is ritka.
- Jon utazik. Ygritte-el tölti az ünnepeket – világosította fel Robb, és lerugdosta magáról a takarót.
- Mármint Ygritte-ben, nem?
Jon komótosan félretette az órát, turkált egy kicsit az ágy alatt, aztán hirtelen pálcát rántott:
- Tarantallegra!
- Pofix! - replikázott Theon azon nyomban, és diadalmas ám önkéntelen táncot járt, amíg Jon néma szitkokat és hatástalan rontásokat szórt rá.
- Capitulatus! - így Robb. - Uraim, önök méltatlannak ítéltettek fegyvereikre!

Robb, aki az élet minden területén folyton és már-már kényszeresen diadalt aratott, a kocsma kérdésében is nyert. Mint kiderült, nemcsak egy asztalt, de egy szobát is kibérelt a délutánra, ahová boldogan felhalmozhatták a Zonko Csodabazárából és a Mézesfalásból származó ereklyéiket. Az ágyban hevertek lángnyelv whisky-t szürcsölve, és büszkén szemlélték a pakkokat.
- Oké, Brané és Rickoné a fél Mézesfalás, apának meg vettem egy időnyerőt. Szerinted örülni fog neki?
- Bármit csinálsz, apád örül neki. Én mit kapok?
- Semmi közöd hozzá.
- Hát ezzel vitatkoznék. - Theon felkönyökölt, és így az alkarján jól láthatóvá vált a Sötét Jegy. Robb akaratlanul is odanézett, mire ő gyorsan rászorította a tenyerét, és szégyenkezve félrefordult. Robb gyengéden, egyesével lefeszegette róla az ujjait.
- Még mindig? - suttogta.
- Egyre jobban.
A nagy sietségben kiborult whisky lassan átitatta a lepedőt, Robb pedig előre hajolt, és megcsókolta a tetoválást.
- Nem számít, hé. Hozzád tartozik.
Theon pont ezt gyűlölte benne a legjobban: hogy hozzátartozott, akárcsak a múltja. És fájt és fájt és égetett.
A Greyjoyok egy halálfaló szekta tagjai voltak, akik Voldemort bukása után – Aki Halott Sose Haljon Meg alapon – mindent elkövettek, hogy éltessék a néhai nagyúr kultuszát. Partizánakciókat hajtottak végre, orvtámadások sorozataival irtották a muglikat, felkutatták az egykori csatlósokat, és hadsereget szerveztek. Az apja bevette Azkaban erődjét, mondván, kiválóan védhető és itt biztonságban lesznek, Theon pedig hitt neki. Elhitt mindent, amit az aranyvérűekről és a sötét varázslatokról és a világról mondott, és hitt neki egészen addig a napig, amíg Robert Baratheon és Eddard Stark auror-csapatai rajtuk nem ütöttek.
A védőörsök sorra buktak el, és akkor apa beterelte őket az egyik cellába a főtorony tetején. A viharban morajló ár olyan magasra hágott, hogy Theon még ott is hallotta a falaknak csapódó hullámok robaját. A tenger volt a kint, a tenger volt a máshol, a tenger volt a távol és a világ.
- Soha nem kapnak el minket élve – mondta apa, és Rodrik bezárta az ajtót. Lentről halálsikolyok, hörgések és kiáltások hallatszódtak, de a tenger hangja elmosta mindet. Ők leültek körben, és pálcát rántottak.
Tudta, hogy mi következik. Régen felkészítették rá, de azt mondták, ez csak a végső megoldás. Hogy nem történhet meg.
- Amint betörik az ajtót, kezdjük.
Hazudtak.
Theon szorosan markolta a pálcáját, és körülnézett. Ott ült anya és Asha és Rodrik és Maron és apa, és a villódzó fényekben már most halottaknak tűntek.
Ned Stark átka szétrobbantotta a bejáratot, egy erős villanás és utána lobogó karmazsin, ahogy egyszerre elkiáltották magukat:
- Crucio!
 Az apja hitt a vérmágiában. Azt mondta, ha kínok közt halnak meg az aurorok hibájából, a vérük a fejükre száll majd, de ő azon a napon, végső győzelmük és bukásuk napján, többé nem hitt semmiben, amit az apja valaha is mondott. Mindenkinek a szíve felől ülőt kellett megátkoznia, így apa kínzóátka rá sújtott. Úgy érezte, elszenesedett csontjai kirobbannak a mellkasából, bőre felreped és lecsorog a parázsló húsról, de egyre csak Ashát nézte, Ashát a balján, mert ki kell mondania, még időben. Mindig úgy érezte, gyűlöli a nővérét amiért idősebb, eredményesebb és népszerűbb nála, amiért apa vele megy el sárvérűekre vadászni, de most, ahogy a lány várakozó és kétségbeesett arcába meredt, rájött, hogy képtelen bántani.
- Av...avada... avada keda...kedavra... !
Minden elsötétült. Könnyű és tudatlan álomba menekült a pokoli kínok elől. Remélte, hogy Asha is, akkor is ha ez a fajta kegyelem egyet jelent a halállal.
A halál csak egy pillanat.
A gyötrelem több annál.
Amikor felébredt, üvöltött, és erős kezek visszanyomták egy vaságyra.
- Öljenek meg! - sikított. - Inkább öljenek meg!
Aztán ismét csak a feketeség volt, nagyon-nagyon sokáig.
Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, egy kisfiú hajolt fölé, akinek a tekintetében a tenger derengett.
- Hello – suttogta.
Mr és Mrs. Stark pár lépésnyire tőlük veszekedtek, de a hanjuk nagyon távolinak tűnt.
-
Tudod, mit tenne vele, ha árvaházba dugnánk?  
- Szóval csak úgy meg akarod tartani?
- Igen, Cat, különben semmit nem számít majd ez az egész. Ha rossz helyre kerül, ha rossz társaságba kerül...
- Ha örökbe fogadjuk, nem csak addig lesz a fiunk, amíg te megneveled, nem csak addig lesz a fiunk, amíg a gyámolításodra szorul, hanem örökre, akkor is, ha visszatér a gyökereihez, ha...
-
Nagyon sokáig aludtál. Most egy kórházban vagy, de már meggyógyultál.
- Pont azt próbálom elkerülni ezzel, és hidd el, nincs rá más mód, egy nevelőintézet...
- Én értem az álláspontodat, Ned, tökéletes értem, és tudom, hogy jobban jár, hogy mindannyian jobban járunk, ha örökbe fogadják, de muszáj pont nekünk?
- Velem fogsz maradni – jelentette ki Robb határozottan, és megszorította a kezét. - Mindig. Jó?
- Nincs senki más.
 - Jó!
Ígéretükhöz híven a későbbiek folyamán Robb hajlamos volt úgy kezelni őt, mint a kizárólagos tulajdonát, és Theon mindent elkövetett, hogy harcoljon ez ellen, de az utolsó roxfortos évükre belátta, hogy hiába. Mindent le lehetett győzni, el lehetett pusztítani, csak az igazságot nem.

Sosem tudta meg, más is túlélte-e az áttokkört, és hogy sikerült-e az az eldadogott adava kedavra, bár az örökségének összege alapján voltak bizonyos sejtései. Sosem kérdezte meg, mert nem akarta tudni a választ. Így azt hihetett, amit csak akart. Bárhogy is – bárhány élet árán is -, szabad volt. Onnantól fogva, hogy a tengerkék szemek foglyul ejtették a tekintetét, szabad volt. 



Robb farkasszemet nézett a tükrével (Jon ottmaradt tükrével), amikor nagy és kevéssé lelkes hujjogatásra lett figyelmes.
- Nem tűnt fel a vörös?
- Az oroszlán nem tépi le a fejed?
- Nem kapjátok be a faszomat? - Theon ezzel berúgta a hálószoba ajtaját, maga mögött hagyva a griffendéles brancsot. - Ilyen kaliberű seggeket... már be is pakoltál? Holnap reggel megy a vonatunk.
- Igen, de... na. Te készen állsz?
- Úgy nézek ki? - végigmutatott az iskolai egyenruhán, és fintorgott. - Csak hoztam neked valamit, ami jól jöhet a készülődés hevében. A helyedben feladnám a fésülködést. Úgy értem, egy életre. Neked kétszáz kilométer per órás ellenszélben is múlhatatlan a frizurád, törődj bele és örvendj néki. - Theon a maga részéről úgy tűnt, megpróbálta félrefésülni a haját. Robb úgy döntött, nem töri le a lelkesedését azzal, hogy megjegyzést fűz hozzá.
- Köszi.
- Egyszer már időzíthetnénk a karácsonyi ajándékainkat karácsonyra.
- Hagyományszegés lenne. - Robb áthajolt az ágy peremén, kibelezte az egyik ládát, majd győzedelmes kiáltással átnyújtott egy azúrszín, apró kagylókkal és csillagokkal díszített dobozt. - Boldog tökre-nincs-még-karácsonyt!
- Beléd is. - Theon csomagján látszott az igyekezet és az a két méternyi szigszalag, amivel megpróbálta egyben tartani. Robb helyet szorított neki maga mellett, és egyszerre nyitották fel az ajándékokat, aztán összenéztek, és egyszerre mondták:
- Azt akarom, hogy velem gyere a bálba!
Egymástól függetlenül mindketten dísztalárt vásároltak, a kék szinte egyazon árnyalatában.

- Félsz?
- Gondolom, igen.
- Az jó.
- Már hogyan lenne jó?
- Mert ezek szerint nem vagy teljesen hülye.
- Ellentétben egyesekkel.
- Naa.
A főlépcső tetején szorongtak mindazokkal egyetemben, akik látványos belépőt terveztek maguknak némi elegáns késéssel fűszerezve. Robb nyugtalanul nézelődött, és a tekintete megakadt Sansán. Hófehér ruhát viselt, melyre apró hókristályokat bűvölt, a homlokát pedig jégdiadém övezte.
- Odanézz! - bökte oldalba Theont.
- Hova? Kirké szerelmére...!
- A húgomnak aranyszíve van. - Sansa oldalán Samwell Tarly feszített (görnyedt). A fiú holdvilágképén valamiféle elragadtatott pánik fénylett, Robb pedig cöcögve megcsóválta a fejét. - Ez lesz a fickó legszebb estéje.
- Az első és az utolsó.
- De emlékezni fog rá, ha jövőre felkér egy lányt.
A nagyteremből zene csendült – lassú ütemű, ünnepélyes keringő, hegedű siráma és zongoraszó.
- Készen állsz?
- A legkevésbé sem.
- Akkor indulhatunk.
Kéz a kézben egy teljes lépcsőfokot haladtak, amikor vad éljenzés tört ki: a füttyögős hurrát Tyrion és Bronn mardekár-színekben pompázó kettőse adta, amelyhez a griffendéles Shae éljenzése társult.
- Nyertem négy galleont! - Tyrion elmorzsolt egy láthatatlan könnycseppet. - Ezek szerint hivatalos végre?
- Gúnyolj mást, kertitörpe – sziszegte Theon, de csak még erősebben szorította Robb kezét.
- Hát gúnyolódom én? Bájos kupidóként szálldongok köröttetek, amióta csak eszetek tudjátok, helyesbben amióta csak eszetek vesztitek egymásért! Greyjoy, remélem lemondasz a nőzős hőzöngésről is végre már, több marad szegény Bronn barátomnak.
- Hát nem látod, hogy így is dőzsölök a partnerekben? Akire csak rábökök a teremben, azt táncba vihetem.
- Barmok – morogta Robb szeretettel, és elfogadta a felé kínált vajsört.

A Nagyterem csinadrattájában keringve-forogva elgondolkozva meredt Theonra. Egy darabig csak némán gyönyörködött a gyertyafények játékában az arcán, és egyáltalán az arcában, aztán végül megszólította:
- Te. Miért akartuk annyira ezt az egészet? Nem nagyon vagyok oda a táncért, ami azt illeti.
- Én viszont odáig vagyok érted, és szeretném, ha ez másoknak is leesne végre.
- Oké. Kölcsönös.
- Szuper. Szüleidnek mikor mondjuk meg?
- Nem karácsonykor.
- Sanszos, hogy úgyis tudják.
- Aha, eléggé. Újév?
- Felőlem. Ha már eleget ittak.
Összevigyorogtak, és akkor, égi mannaként, fagyöngycsokor hullott rájuk a magasból. 





- Ennyit a stabil díszekről! - Arya lemondóan meredt a lehulló fagyöngyre, aztán kis híján maga is utánazakózott. - Azok ott Robbék? Mégis mit művelnek?
- A francba – dörmögte Gendry, amíg kegyesen eltakarta a lány szemét. - Ez nekem most négy galleonomba fáj.
















note #5: az alapötletet ismét Watson vetette fel, és Teszlek Süveget is együtt játszottunk, maga a történet viszont az én saram.

31 megjegyzés:

Kurenaoi írta...

Félve kezdtem el olvasni, bevallom :D
A yaoiból kezdek kinőni, és a Tűz és jég dala az, amibe egyszerűen nem tudok mást képzelni, mint ami le van írva a könyvekben.
A crossover egyébként ötletes és aranyos, kicsit el is kaptad a Harry Potteres stílust, végül nem bántam meg, hogy elolvastam.
A szereplőket is tök jól "beosztottad" ide-oda, a Robert Baratheon mágiaügyi miniszter különösen tetszett. Én többet olvastam volna Branről, az eredeti könyvekben is ő a legérdekesebb karakter, és ezt te is remekül visszaadtad.
Én sem Theont, sem Robbot nem kedvelem különösebben, és értetlenül állok a párosítás előtt, és nem is éreztem, hogy bármi alapja lenne, csak "megmondtam, hogy együtt lesznek és kész". De ez az én gondom igazából, nem fogok péringharcolni.
Viszont azon kívül, hogy aranyos és ötletes a sztori, nem igazán szólt semmiről. A 16 éves koromban írt / olvasott Sirius-Remus ficekre emlékeztet, amik szintén ebbe a kategóriába tartoztak. Ezen minden fanficíró nőneműnek át kell esnie :D Viszont te nagyon jól írsz, és igazából szívom a fogam, mert neked valami eredtit kellene írnod, mert baromi tehetséges vagy és jól forgatod a szavakat (bár itt azért a "level 10-es lazaság" kaliberű kifejezések égették a szemem), és nem fandomokba merülve, fanficekre kellene pazarolnod ezt.
Nem azért, ez is jó, és sokan szeretik, de ha magasabb szintre akarsz lépni, ahhoz ez nem elég.
Én már nagyon szeretnék olvasni tőled valami teljesen saját irományt, leginkább valami hosszabb lélegzetvételűt és remélem, ez hamarosan megvalósulhat :)

Ivetka voltam

Reisuto írta...

Ezt a történetet igazából az Anne Rice-elv miatt írtam: "írd meg azokat a történeteket, amiket olvasni szeretnél!" Céltalan, nem szól semmiről és az irodalom ellen elkövetett merénylet, de -kivételesen- nem is célja, hogy művészi legyen, egyszerűen csak egy vigasztaló ölelés magamnak és a sorstársaimnak, akik már belefúlunk a SOIAF szomorúságába. Tehát tényleg nem akar másról szólni, mint ami a kiírásban áll: mindenki él és mindenki gusztustalanul boldog. Igen, ezzel nagyon alacsonyra tettem a lécet magamnak, de máskor szerintem elég magasan tartom ahhoz, hogy kivételesen merjek limbózni. [És hagymázom rémálmaimban ez lesz az a nap amikor új olvasók érkeznek akik még soha semmit nem olvastak tőlem és azt hiszik mindig így írok.]

Az eredeti történeteimet nem fogom neten publikálni, a terveim szerint különböző kiadók küszöbén vérzek el velük és diadalmámorban kimúlok ha csak egy ötvenes példányszámban kidobja nekem Tótmariksanéni Könyvkuckója.

Szóval lehet, hogy sem ez az írás, sem a fanfiction úgy általában 'nem az én szintem', de szeretem csinálni, és amíg szívem-lelkem-könnyem-vérem bele tudom adni, addig úgy érzem, hogy van értelme. Persze "books belong to their readers", tehát a felső fórumon mindig az olvasó dönt. Ha csoportosan rámunnak, akkor abbahagyom, de egyelőre még úgy érzem, van mondanivalóm.

Persze tény ami tény, az ASOIAF fandomnak a peremterületén kísérletezek, és ez egy elég jól megalkotott és "tipikus" fantasy fandom ahhoz, hogy ferde szemmel nézze az újításokat. Viszont ha nem szőném meg a saját történetszálaimat, egyszerűen nem lenne miről mesélnem. Én sem vagyok már az a "tányér-kun szereti pohár-sempait" stílusú shipper, és mindent elkövettem (mindent) hogy a GoT közben megmaradjak a kánon párosoknál (hiszen ott van Dany és Dhrogo, Tyrion és Shae, Jon és Ygritte, Ned és Cat és annyira gyönyörűek <3) csak ez a Robb fiú az ő Theonjával túlságosan is beleszambázott a látókörömbe. Első nézésre úgy voltam, hogy "kicsit shipelem őket de hát Robb nős ember, Theon drágám meg mégannyira hajaj". Nem is a szereplők szexuális beállítottságát vitatom /bár érdekes, hogy még a Régi Vallásban nincs szó a homoszexualitástól, addig az Új már tiltja/, hanem a lehetőségeket és azt az áldott subtextet. Hogy Alfie Allen és Richard Madden állandó eyesexje jó fogás-e a menedzserektől vagy puszta és valószínűtlen véletlen, sosem derül ki, de sok rajongó panaszkodik, hogy a barátságuk "túl buzis" lett a sorozatban.
Úgy álltam hát hozzá, hogy a könyv az biztos nagyon hetero lesz és eloszlatja minden kételyem (avagy bizonyosságom), de szegény George RR Martin annyira el van foglalva minden mással, hogy subtextként végig jelen van egy Theon/Robb szál. Az ő "certain kind of affection"jük persze éppúgy lehet mély testvéri szeretet, mint bimbódzó románc, de tény ami tény: a könyvben messze nekik van a legszeretteljesebb viszonyuk, amit kölcsönös tisztelet, pasis poénkodás, rengeteg dráma és tényleg, színtiszta szeretet leng körbe (parfümös illatárban.)
A nem-crack Theon/Robb történet amúgy az Allegiance, nem tudom, ezek után (vagy úgy általában) van-e kedved még a témában olvasni, de abban úgy-ahogy összefoglalom, miért tartom megalapozottnak (és milyen jellegűnek látom) az ő feltételezett viszonyukat.

A stílusomat próbáltam J.K. Rowling stílusához passzintani, és egy kicsit feldobni szándékosan eltúlzott és nyakatekert szójátékokkal - ha fordítva sült el, akkor felírom a félresikerült kísérletek listájára és mélyen hallgatok.

Ecce ego

River írta...

Engem viszont megtalált az a bizonyos vigasztaló ölelés. ;)

Imádom a szívemet kiszaggatós, meg a komoly, homlokráncolós írásokat, de *töredelmes beismerés* nagyon is jól esett visszakacsintani a felhőtlen habcsóktengerbe. A Sirius-Remus fic párhuzam szintén találó, édes, könnyed, és mosolyt hímez a fejed köré már kora reggel 10-kor. :D
Hát ez is olyan volt.

George R.R. Martin amúgy is mindenkit kinyír, aki kicsit is közel kerül a kérges szívemhez. Úgyhogy kénytelen vagyokk ilyen fantázia-delíriumokkal csitítani a felkavart rajongólelket. Különben is (és ezzel _rendkívül nem_ frappánsan, de legalább lezárom valahogy ezt a nyakatekert kommentet) megtehetem, mert:

Don't keep calm,
you're a fucking fangirl. ^o^

Tinuviel írta...

Szia! Imádom a crossovert, szóval engem már az alapötlettel levettél a lábamról. Aranyos az egész <3 Arya/Gendry annyira kis édesek, nagyon örültem nekik, Theonékat meg még mindig szeretem.
(Ygritte finnségével meg kinyírtál, mert a hetalia miatt így felüvöltött bennem valami, hogy TINNNOOOO.)
Köszönöm szépen, hogy olvashattam, feldobta a napomat. :)

Reisuto írta...

Keblemre hát~
Beismerem, sutyiban én is fluffot olvasok folyton. Egy jól megírt angst olyan, hogy egyszer elolvasom és egy életre velem marad, egy jó fluff pedig csak egy napra dob fel, de az pont elég, és ha kell egy kis vidámság, elolvasom újra és újra és megint :D

Ha megadta neked a lelkifröccsöt (avagy szupportkakaót) akkor én már boldog vagyok ^^ És köszönöm!

Reisuto írta...

Észak = Skandinávia, duhh. :D [És ha valaki azt állítja hogy a Starkok nem skótok, akkor az a valaki téved.]

Nagyon remélem, hogy ha elég idősek lesznek hozzá, Arya és Gendry kanonizálják magukat. Bár még csak a Clash of Kingset fejeztem be, szóval lehet hogy bőven meghalnak addigra. *szomorú zene*

ashtrayheart írta...

Noooooooooooooos. *fújja ki a levegőt, miután a kisregénnyi hozzászólását véletlenül kitörölte* Őszinte leszek. A fanfiction-undorom alól egyedül te képezel kivételt (elég volt néhány Hermione×Teszlek Süveg jellegű förmedvénnyel találkozni a kezdetek kezdetén, hogy egy életre elegem legyen a műfajból), de te olyan szinten, hogy a sztorijaidat közvetlenül az eredeti történetek mellé zártam a szívembe. (...illetve volt még néhány Placebo oneshot is régebben, ami megérintett, de az más tészta....)

Vérben forgó szemekkel csaptam le tehát a GoT fanficeidre is, és mivel most vettem észre oldalt a már lezárt van-e-igény-GoT-fanficekre-szavazást, így utólagosan arra voksolnék, h van bizony! Minden hátsó szándék nélkül kérdezném, h "más párosításokra gondoltál-e már?", de szerencsére itt már helyet kaptak Aryáék, akiknek én az elejétől fogva lelkesen szurkoltam. (Btw még mindig szurkolok, bár egyre kevesebb lelkesedéssel.) És annak a pár sor Tyrionnak is örültem, mert nálam ő az örök első számú GoT karakter Arya, Kisujj, Jaime és Dany előtt. ♥

Ami a többi szereplőt illeti... A Robb×Theont sikerült úgy megírnod, különösen az Allegiance-ben, hogy megátalkodott slasherként KOMOLYAN elgondolkozzam rajta, vajon elsiklottam-e valami intő jel felett a könyvek olvasása közben. :D Még úgy is, h különösebben egyikük se szívem csücske. Robb talán egy-két POV fejezetet, ha kapott, egyébként mindig Catelyntől, vagy más random emberkéktől tudtam meg, mit csinált éppen, és ettől olyan legendaszerűvé vált az alakja. Az Ifjú Farkas, aki hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt. A sorozat kicsit élőbbé tette, de ott is nehezen hittem el, hogy ez a fiú sorra nyeri a csatáit. Theonnal már más a helyzet. Őt néha rühellem, néha meg a szívem szakad meg érte, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozta Martin. :’) De az biztos, h komplex személyiség és több kifejtést érdemelt volna.

Renlyék felbukkanásain mindig jót nevettem a sztorik olvasása közben, bár kicsit úgy tűnt, mintha te is enyhe iróniával kezelnéd a párost. :D Úgy látszik, az ő kis személyes tragédiájuk egyedül engem fogott meg. *elmorzsol egy könnycseppet*

Ami pedig a crossovert illeti, belőlem a HP-olvasás eleve mindig ilyen jóleső "ó, hát hazaértem drágáim, keblemre!!!" érzést vált ki, és úgy eltaláltad a hangulatot, h ez most sem volt másképp. Köszönöm az élményt, és gomen a hosszú kommentárért ~

Reisuto írta...

Világ hosszú kommentjei, hozzám gyűljetek~! (Ó ha te azt tudnád mennyire szeretem én őket)

{Mondtam már, hogy imádom a neved? Plac'}

Nekem sikerült úgy végigolvasnom a könyv I-II-t, hogy nagyon próbáltam nem belelátni a Throbb slasht és nagyon csúnyán belebuktam, mert minden félmondat amiben együtt szerepelnek legalább egy kicsit gyöngyházfényű. (És olvastam a spoilereket a további könyvekre csak hogy képben legyek és my ship will never sink.)
(neverr.)

Őszintén bánom, de képtelen vagyok shipleni viszont Renlyt és Lorast, mármint úgy szívből és igazán - no az igaz, hogy együtt vennek, szeretik is egymást, kétségtelen, de engem hidegen hagy, a barátaim meg utálnak érte, és én is megvetem magam. Loras valamiért egyáltalán nem szimpatikus, és Renly sem volt az - a könyvek alapján viszont megkedveltem, Lorasnak meg a színésze nagyon jófej, szóval gyúrok rá. Keményen. Éjt-nappallá téve. A Hollywood Hírügynökségtől lopott idézettel viszont 'egy szerelmi történet akkor működik, ha a nézőnek is van ideje beleszeretni a párosba', és szerintem nekem ez a bajom. A könyvben csak szemikbökős subtextként van jelent, és a sorozatban sincs elég screentime-juk ahhoz, hogy beléjük essek. Bevallom, az a rész hogy Loras beleőrül Renly halálába, nagyon megfogott, az viszont hogy utána elmegy térdet hajtani a Lannistereknek a hugával együtt (bárminő stratégiai megfontolás is legyen emögött) számomra érthetetlen. Remélem, a Storm of Swords majd megmagyarázza, és talán ihletet is kapok! Egyszer elkezdtem egy TyrionxShae-t, de nem lett valami jó, szóval inkább töröltem. Remélem, egyszer még fejberúg a múzsa.

Nagyon szépen köszönöm a kedves és biztató kommentet, és *hurráölelés*

Lusli írta...

"Theon folyékonyan beszélt sellőül és hívó szavára a mély tavak népei feleltek, Bran viszont állatokkal társalkodott."
Nem tudom, mi fogott meg ebben a mondatban, de egyszerűen annyira borzasztóan EPIKUS volt, hogy belelúdbőrzött a hátam.

Na akkor a kritika további része:
Naszóval Harry Potter az eleve NEM. Úgy kiábrándultam a történetből az utolsó három kötetben, mint annak a rendje. Az ötlet jó, a világ zseniális, de az írónő elvesztette a stílusát valahogy félúton, és ennél egyszerűen nincs rosszabb, ha veszed a sorozat első és utolsó kötetét, összehasonlítod, és már az első oldalakon ordít, hogy "bocs, időközben elfelejtettem írni! Na nem baj, akkor teszek bele egy picit ebből is, meg abból is, az hátha eltereli az olvasók figyelmét!". Persze nehéz éveken át megtartani saját magadat, ha ilyen töménytelen mennyiségű szöveget írsz, Pullman is bukott az Úr Sötét Anyagai utolsó kötetével (az egyszerűen olvashatatlan), de pont ezért kell körültekintően eljárni, mielőtt valaki ilyen nagy fába vágja a fejszéjét. Tessék, Simmonsnak sikerült, Tad Williamsnak sikerült, Tolkiennek pláne sikerült, Pullman egy másik sorozata, a Sally Lockhart is jól ment, akkor Rowlingnak miért nem sikerült végig önmaga maradnia? Lehet, hogy túl nagy volt a nyomás? Elbízta magát? Ki tudja.

Szóval nagyjából ezekkel az előítéletekkel ültem le olvasni, meg hogy "ajajaj", de aztán szépen arconrúgtam magam verbálisan.
Egy jó író nem a témái miatt jó író. Egy tehetség tök mindegy, miről ír, ha képes úgy megírni azt, hogy jó legyen. Nem az alapvető téma miatt válik valaki zsenivé, hanem a stílusa miatt. Legyen fanfic, crossover, eredeti történet, anyám tyúkja, egy normális (ami nem vagyok) és higgadt (ami pláne) ember képes anélkül ítélkezni, hogy a szereplő-vagy világválasztás miatt fujjogjon.
Szóval leültem és szépen elolvastam és
JÓ VOLT. TETSZETT.
Nem a szereplők és a világok miatt, hanem mert úgy írtad meg.
Egy végtelenül megbodorított boldogságos vattapamacsfelhő a vidámkék égen, de na és? Ha valaki végig csak angstot, meg ide-a-nagy-bökőt-most-megnyomorítom-az-olvasó-lelkivilágát stílusú műveket ír, az hamar belefásul (ez fordítva is igaz persze), az olvasóval együtt. Ilyenek kellenek, mint sivatagban a korty víz, mert úgy visszajönnek a szuicid hajlamaim az angsjaidat olvasva, mint annak a rendje.
Így legalább (majdnem) végig boldog bazsalygással olvasgattam, és legalább egy kis időre elfeledkeztem a rám várom három emeltszintűről, és ez már egy nagyon jó pont.
Ygritte és Jon valami kimondhatatlanul cuki volt benne D8. De hát drága Jongyökér mindig cuki, csak néha legszívesebben jól megcsapdosnám a túlzott jófiúskodásáért.

Szóval nézd, az egyik kedvenc íróm azt mondta, hogy az íráshoz tehetség kell, ami állandó fejlesztésre szorul - a rengeteg írásra. Egy szóval sem említette, mit írjon az ember. Ami neki jólesik! Ha valakinek nem tetszik, amit ír, netán az pont a kiadó, akkor gondolj arra, hogy mennyien odavannak az Alkonyatért és a Szürke 50 árnyalatáért, és tudd, hogy jó úton jársz.
A jó könyvek rejtve maradnak az embertömegek előtt. Lehet, hogy Gaiman és Simmons díjak tömkelegét nyerte meg, de ugyan már, végigmész az utcán és a kérdezettek hetven százaléka nem tudja, kik ők. Bezzeg ha a Hajnalhasadást kérdezed...

Szóval 1. húzzál még írni, akár agnstflullot is
2. húzzál saját történetet írni. Kilincselj addig a kiadóknál, amíg valaki hajlandó veled egyáltalán beszélni. Nehéz lesz, de bátraké a szerencse. Valamivel már végre autogrammot kéne szereznem tőled, és egy szép, kiadott könyvel lenne a stílszerű, nem?
Nézd, ha valakiben, akkor benned ott van a tehetség. Ráadásul még műveled is. Hajrá.

/Tyrion szerepeltetéséért KÜLÖN pirospont/
/ez is kegyetlenül epikus volt ám: "Mi az erdőkhöz szólunk és a folyók nyelvét beszéljünk, a hó fénye az erőnk és az alacsonyan függő csillagok mesélik el a titkukat."/
/az Éjszakai Őrség megoldásod zseniális/
/köszönöm, hogy írsz/

Reisuto írta...

Ó te egészen szerelmem szotyola, meg sem érdemellek ヾ(´ー`)ノ Én és a rímelős mondataim nagyon szeretünk téged.


A Harry Potter És A Kiábrándult Olvasó történetében sajnos én is főszerepet játszom, az utolsó kötet annyira már annyira nem is érdekelt hogy egy netről kinyomtatott, rajongói fordítást olvastam el végül, amiben nem voltak írásjelek. Így legalább érezhettem úgy, hogy csak bennem és az eszköztáramban van hiba.
Ugyanez van velem és az Adrian Mole naplókkal. Imádtam őket. Tényleg fejből tudtam, ha lapoztam, már mondtam is mi van a következő oldalon, nap mint nap eszembe jutott belőlük egy-egy részlet, idézet vagy beszólás, és nem volt olyan nap, hogy legalább egy kicsit ne olvasgattam, ölelgettem vagy néztem valamelyiket, és ha valaha is belekezdenék egy olyan mondatba hogy "úgy akarok írni mint..." akkor azt mondanám hogy "mint Sue Twonsend", de a leginkább persze abban akarok hasonlítani rá, hogy ne hasonlítsak senkire.
Aztán
aztán jött az Adrian Mole és a Tömegpusztító Fegyverek, és én győzködtem magamat, hogy azért zuhant meg a színvonal de nagyonnagyon csúnyán, mert új fordító van.
Aztán viszont megírt még két kötetet, és mindennek vége volt. Örökre. Szörnyű volt, lehangolóan és tényleg rossz, és ráadásul még rá is dobott egy hererákot Adrianre, pedig ez alapvetően egy vicces könyvsorozat, és ezen se röhögni, se sírni nem tudtam. Áhhh.
[Ha valaha is könyvsorozatot/trilógiát/sagát akarnék írni, fogjatok rám fegyvert hogy gondoljam át.]

Reisuto írta...

És félreértés ne essék, tervezek publikált író lenni. Úgy öt éves korom óta. És kilenc éves korom óta írok egy Nagyon Saját regényt, már hét verzióban kész van, de sanszos, hogy a nyolcadik vagy kilencedik fog csak annyit érni, hogy elvonszoljam egy kiadóhoz. Ugyanis ha a régi írásaimat olvasom (a végső unalom és kétségbeesés jeleként) akkor már sikítva fáj, mennyire egyértelműek a hibái, és most mennyivel jobban meg tudnám írni, és szerintem két év múlva így leszek a mostani történeteimmel is. Folyamatosan fejlődök, de persze nem várhatok, amíg megállok egy szintnél, mert azt ígértem magamnak, hogy még a diplomám előtt kinnlesz, szóval elvben mostantól számítva öt évem van. És egy másik regényötletem is. És úgy döntöttem, hogy 72 kiadónál kilincselek majd (úgy tudom a Tvájlájtot a hetvenkettedik adta ki és annál szarabb egyszerűen nem lehetek). A stílusom már Istennek legyen hála kezd egységesülni (A Regény 17 éves koromban írt verzióján kábé oldalanként változik, rettentően zavaró), viszont karakterábrázolásban még mindig nem vagyok elég jó. 11 éves koromtól írok fanficeket, és egyrészt jó, hogy rákaptam, mert így legalább mindig írok valamit, másrészt viszont teljesen elszoktam a karakteralkotástól, a szerethető karakter megalkotásától akinek a kalandjai érdeklik az olvasót, és nem csak eléjük dobom hogy "ő vámpír ám. Szeressétek!"
Szóval a téma elől egyelőre visítva a sarokba húzódok. Anno kész csodagyereknek számítottam a verseimmel, szerepeltem rádióban, zsinórban nyertem a versenyeket és soha a büdös életben nem érdekelt (általában még a díjátadókra is úgy kellett elrángatnia anyunak), színdarabokat írtam a templomunknak, de soha egyik Ó Kurvanagy Siker nem esett olyan jól, mint amikor itt felvillan egy új kritika, akkor is ha az csak annyi, hogy "tetszett." Mert ezért éri meg csinálni és ezért jó csinálni és ezért lelem benne az örömömet, és baromira fog hiányozni, hogyha még ki is adnak, nem sanszos, hogy kapok olvasói leveleket, hogy Twitter trend leszek vagy valaki egy blogbejegyzésében megemlítse hogy éppen ezt olvassa és jó. Persze vannak olyan álmaim hogy Én Vagyok A Neil Gaiman És Kultíró Vagyok Háhá, de valószínűbb, főleg Magyarországon, hogy teljesen el fogom veszíteni ezt az író/olvasó viszonyt, ami nélkül... ami nélkül én nem tudok dolgozni. És nem tudom, tudok-e még egyáltalán egy arctalan közönségnek írni. *drámai zene* Bármekkora arcom is van magamra néha, végtelenül borúlátó vagyok, főleg ezen a téren. A legjobban azt szeretném, hogy valamelyik munkám túléljen, akkor is, ha csak húsz évvel, és arról álmodozok, hogyha kiadnak és elfelejtenek akkor is lesz talán Valaki akinek egy rohadt jó délutánja volt a könyvemmel, akkor is ha én nem tudok róla, és akkor már volt értelme élni.

Krédós egy reggel ez. [13:00 az még reggel.]

IamtheFish írta...

Nyugi, előtted az élet, van még időd könyvet kiadatni.

Reisuto írta...

Ámen :D

Márk Éva írta...

(Ha ezt sem küldi el, akkor megölöm a netet)
Helló!
Tudodm, azt igértem, figyelemmel követem az oldaladat, és nem felejtettem ám el! Csakhogy mindig Trónok harcát láttam, amiből egy árva büdös kukkot sem értettem. Ezt is csak azért, mert a HP világot még ismerem úgy, ahogy. Viszont már kezd idegesíteni, hogy mindenki bezsél róla, mindenki hallott róla, csak én vagyok lemaradva (mondjuk a Tvájlájtot azóta se vettem kézbe. A divatkönyek közül a Hp-t szeretem, de már abból is kinőttem). Edzőtáborban mindig belebotlotam egy ehhez hasonló beszélgetésbe. A kipontozott részek a történetet jelölik.
- Te is olvastad? Hol tartasz?
- Második könyvnél. Megjeleneik benne xy? Várj , ne mondd el!
- Jól van. Akkor olvastad azt, hogy...
- Áá, még nem! de komolyan ez lesz benne.
- Aha. Kiszúrás, mi?
- Nagyon. De mégis, hogy? Na mindegy. Neked melyik volt a kedvenc részed.
- A...
- Ó az tényleg durva!
És így tovább, és így tovább. egyszer rákérdeztem, mire kaptam néhány villogó, azzonnal ölő tekintete, majd megosztottak velem pár részletet. Aztán úgy döntöttem, hogy maradok Stephen Kingnél.
Amúgy ezt még elmesélem, aztán mondok véleményt is, rendeset.
Anyámmékkal megyünk át a Mária Valéria hidon, és meglátunk egy hapekot, egy könnyvel a kezében, az egyik pilléren ücsörögni. Az autók, emberek, egyebek jötte, mentek, de mindenki csak a szeme sarkából pislantott oda, hogy némámitcsinálezitt? Én voltam oly botor bátor, hogy egészen pofátanul rápislantottam a könyv fedlapjára. Sosem fogod kitalálni mi volt rajta EKKORA betűkkel:
Trónok harca.
Na itt sokalltam be.
És most következzék a vélemény.
Tetszett. Nem iagzán a sztori miatt, mert a szereplők jelentős részét csak hallomásból, az összes többit meg sehogy nem ismertem. A helyszínnel nem voltak bajaim, bár azt sose fogom megérteni, hogy a baglyok miért NAPPAL szállnak, amikor ÉJJELI állatok.
A stílusod tetszik. Őszintén szólva iszonyatos írói válságban vagyok, mert hipergyorsan ösze kéne hoznom egy novelláskötete, van pár sztorim, de egész egyszerűen nem tudom leírni őket. Erre jössz te, lazán megfogod a tollat, és a kisujjadból kirázol egy ilyen sztorit. Ja és tulajdonképpen ezt szerettem benne: a könnyedséget. Hogy az egészen azt érezni, mintha kiráztad volna a kisujjadból.
Könnyed, játékos, mint egy hűsító nyári limonádé. És a körbe-átok rész benne a citrom.
Ja meg az is pirospont, hogy összefésülted a két világot. Szerintem jól megoldotad, legalábbis nekem bejött.
meg a vége is. Nagyon vigyorogtam rajta.
Nem is tudom mit mondhatnék. Igazából doctor whos ficcre fájna a fogam a te tolladból, de hát nem vagy kívánságláda, úgyhogy maradok a régi jól bevált, és még mindig ezerszázalékosan átérzett szolegnnél: Nagyon jó vagy, csak így tovább! Írj sokat, és ilyen színvonalasakat!
Engem lenyűgöztél.

Fekete Retek írta...

Jaj, hát ez nagyon cuki volt, igazi, szívmelengető, örülök, hogy megírtad.

Reisuto írta...

A Trónok Harca (bár a saga címe A Song Of Ice And Fire, mindenki így hívja a HBO sorozat miatt, maradjunk mi is ennél) - szóval a drágám a férfivilág reszpondja a Tvájlájtra és a Szürke Ötven Anyámra. Legalábbis nekem az tűnt fel, hogy míg a hölgyek különböző ulpius/agave kiadványokba csorgatják a nyálukat, addig minden férfiember George R.R. Martin egy tetszőleges művével erősíti karizmait. Tegnap én is hulla fáradtan jöttem haza, és a haláltömött buszon egy úriember a többi embernek passzírozódva, fél kézzel tartva a kilencszáz oldalt, totál elveszve olvasta a Trónokat. És kétségtelen, hogy a könyv: ponyva. Viszont új műfajt teremtett: a fantasy-ponyvát! A fantasyra pedig bőven ráfért az újítás, mert a műfaji sajátossága, hogy újból és újból önmagából merít. A stílusa olyan, mint egy történelemkönyvé, de nagyon passzol hozzá. (És ha egy kicsit is szépirodalom lenne, akkor egy kötet nem 900 oldal lenne, hanem 12 000). A HBO sorozat pedig csodát tett az amúgy gyakran elnagyolt karakterekkel, és azokat a mondatokat, melyek felett csak úgy átsiklasz a könyvben, olyan hangzatossá és epikké varázsolták a profi színészek és epik stáb, hogy akkor sem unsz rájuk, ha naponta idézgeted őket.
Tény ami tény, én is annak a nyomására kezdtem el, hogy úgy éreztem, mindenki nézi/olvassa, és ez nem szokott zavarni - de a bátyám is. A bátyám szerintem utoljára a Harry Pottert olvasta, erre beálított két bibliányi kötettel amire az első fizetését(!) költötte és végignézte a sorozatot és olyan idézetekkel bombázott, amiből semmit nem értettem, és elmesélte a kedvenc sztoriszálát és egy hét után egyértelművé vált, hogyha nem nézem meg, akkor két évig nem fogok tudni vele beszélgetni.
Amikor elkezdtem Trónok Harca ficeket írni, akkor viszont kiderült, hogy nem nézik olyattán (ilyen szó mától van) tehát olyattán sokan, mint én azt gondoltam/reméltem, én meg sajnos képtelen vagyok bekussolni ebben a fandomban, mert a hihetetlen angsförgeteg arra kényszerít, hogy ezzel kompenzáljak.

A Doctor Who-val az a gond, hogy bármilyen lenyűgöző benne MINDEN, a forgatókönyv valahogy sosem okés. moff' persze jobb, mint a régi gárda, de úgy igazán csak a Gatiss és Gaiman epizódokat tudtam a szívembe zárni a hatodik szériából, a hetes pedig ahogy nézem eddig, kábé ugyanaz a séma lesz. Mert Moffat mindig, MINDIG ugyanazt a sémát követi, és én -őszitnén szólva- ezt már rohadtul unom. Persze adok neki egy esélyt (egy olyan esélyt hogy végignézem akkor is ha fáj), mert a Doktort imádom, és az összes színészt is. Mivel az elvárásaim komplett mínuszban vannak, ezért remélem, pozitívan csalódok.
Írni viszont... az a baj hogy ahogy visszaolvastam a DW ficeimet, rájöttem, hogy utálom őket, az első betűtől az utolsóig, erőltetettek és rosszak. (Kivétel a Continuitast, azt én is szeretem, és van pár ami jól indult...) Ha 18 történet alatt ezen nem sikerült túllendülnöm, nem tudom, mit számítana egy tizenkilencedik vagy egy huszadik: itt az ideje bevallanom, hogy nem megy, vagy illene tovább küzdenem? Nem tudom még, vegyes ez az egész.

A fandom ismerete nélkül olvasott fanficnél szerintem nincs rosszabb, olyan, mint egy konstans oldalbakönyöklés, hogy "érted, érted~~" te meg így: "aha. NEM.", szóval először is részvétem, másodszorra pedig köszönetem.

Reisuto írta...

Szerintem azért ez volt az első utolsó alkalom. George R.R. Martin rózsaszín plüssmacit szab a lenyúzott bőrömből.

maki írta...

Elég jól összefésülted a két fandomot meg cukiskodtál meg ilyenek, grat. Valahogy minden passzolt.

De a szívem beleszakad, hogy elkezdtem nézni a doctor whot és már értem a kis ikonodat és sírok. szóval az agyam nem sokáig bírja a fluffot :D

Megyek olvasom a következőt, kell valami ami fáj, mert sad is happy for deep people

maki írta...

Hemingway 39-szer írta át a Búcsú a fegyverektől utolsó oldalát, van még néhány lehetőséged úgy érzem :)

Reisuto írta...

Hemingway egy állat. <3

Reisuto írta...

"Sad is happy for deep people", hmmm. Moliére szellemét hívom segedelmül ellenérveimhez akinek nem így írják a nevét de nincs visszafeléém. Oké, nem pont ez alatt a történet alatt kéne szónokolnom, mert ennek az irodalmi értéke tényleg egy haldokló légy utolsó zümmenése az ablakpárkányon, de azt, hogy az angst értékesebb lenne a fluffnál és a tragédia a komédiánál, antik felfogásnak és örök nagy csapdának tartom (no offense), mert mondjuk a Tartuffe-öt tök értelmetlen lenne összepárbajoztatni a Hamlettel. A Tartuffe-ben is vannak ugyanis mélyen megrázó, elgondolkoztató és filozofikus gondolatok, a Hamletnek meg olyan humora van, hogy lefordul az ember a székről. Tehát szerintem a görögök óta nem tiszta egyik műfaj sem.

maki írta...

Ajaj mit robbantott ki Sally Sparrow :D Éppen a Blinket néztem mikor írtam a cuccot sztem azért írtam ide, na meg mert végtelenül arrogáns vagyok de ez személyes hiba.

Egyébként meg tényleg abszolút külön dimenziókban léteznek. Személy szerint a tragédiát ezerszer jobban kedvelem, egyszerűen az rezonál rám, a komédiát pedig csodálom. Sokkal könnyebb lehúzni valakit a mélybe mint megnevettetni, ez tény, ezzel jár az analitikus agy.

Meg hát valljuk be, egy kedélyes tűzesetnek köszönhetően a görögök is csak elfogultnak tűnnek, a komédiának sosem volt jó a sajtója szerintem.. És véletlenül se merném állítani, hogy ne keverednének, ez lenne életem legnagyobb hülyesége, minden a szürke ötven+ árnyalata csak, ez ilyen

PanDóra írta...

Ha őszinte akarok lenni, márpedig kíméletlenül, és rendkívül ömlengősen az leszek most, azt mondom, hogy végiggaloppíroztam az elmúlt 24 órában az összes Sherlock történeteden. Megfogadtam mindegyik után, hogy ha egyszer a szakdolgozatom végre megírja magát áprilisig, mindet újraolvasom, és mind alá legalább eeeeeeekkora kritikát írok, mint ami ide került. Mert látom, hogy téged ez éltet. És mert ez ad motivációt neked, én meg önző dög vagyok és jó sokat akarok még tőled olvasni, meg is fogom ezt tenni, áprilistól z ígéretem be is lehet rajtam hajtani! :)

Jókora vargabetűkkel fogok még mindig rátérni a történetre. A Harry Potter kalandom 10 évesen kezdődött (örök bánatom lesz, hogy előbb láttam az első filmet, mint olvastam a könyvet. Nehezen bocsátom meg magamnak ezt a hibát, na!) A "fanficíróságom" is ekkor kezdődött a (nem túl hangosan röhögni!) nagyon kreatív című, saját rajzokkal telebiggyesztett "Harry Potter és a két diák" szörnyűséggel. (Valamelyik nap a kezembe akadt a füzet. Nem akartam tudni a negyedikes énem fogalmazásképtelenségéről!) Na, szó szót követ, én meg teljesen elveszek magamban, szóval ugrok. Ha HP, ma már csak és kizárólag (szinte) SSHG, amit elolvasok. Ez van, pont.

Később visszakanyarodok mindenképp, hogy minek kellett leírnom a tulajdon jellemfejlődésem, és ezzel együtt fél életem (sző szerint), de most akkor GoT.

A sorozattal való találkozásom nagyon intenzív volt. A könyvről nem hallottam előtte. Az meg hogy ásatáson, 8 óra, 40 fokban a napon végzett meló után valaki zuhanyzás előtt(!) leüljön sorozatot nézni, fel nem tudtam fogni, miért jó. Láttam akkor belőle egy részletet én is. Az egymást kényeztető hölgyikéknél besokalltam. Aztán pár hétre rá, egy unalmas hétvégén a két ásatási hét között nekiálltam nézni. A hétvége zárultával már a harmadik könyv közepénél jártam.

És a kettő között megvolt a kapcsolópont: Ginny és Arya. Ginny volt az, akit, mielőtt SSHG-t kezdetm volna el olvasni, imádtam. Azokban a ficekbn viszont valahogy sosem szimpatikus szereplő, így mára sajnos teljesen antipatikus lett. Na, ezt az elveszett karaktert találtam meg Aryában.

A GoT-nál mindig a Stark lányok élvezték a preferenciát tőlem, Theont nem értettem, Robbot egyszerűen nem kedveltem meg rövid élete során. Aztán ráakadtam tegnap(előtt?) éjjel a honlapodra - köszönöm a Merengőnek a kiemelést, soha nem találtalak volna meg anélkül! Sherlockot ledaráltam, mára maradt az először szemöldökfelhúzást kiváltó "rakjuk össze Theont és Robbot, mint nagyon jó pajtikt" kinézetű ficek.

Remélem mondanom sem kell, ezekben sem csalódtam. Mindkét karakter eleven, szikrázik, amilyen sosem volt a könyvben, mert nem kaptak igazi teret. És akkor bumm! crossover. Megjegyezném, nagyon jó, Merengőről ismert barátnémnak rögtön másoltam is be a történet leírását, vevő az ilyen poénokra. Én is.

PanDóra írta...

És megkezdődött valami, amit eddig elképzelni se tudtam. Martin stílusa megelevenedett, keringőt járva Rowlingéval, olyan tökéletes összhangban, mintha az ég is egymásnak teremtette volna őket. Minden karakter, minden jelenet, minden szó a helyén volt. Már értem, miért szögezted le az elején, hogy ne zaklassunk, hogy ebből regény legyen - különben én is itt verném a netbookot, hogy akaroakaromakarom! :)

Bran zseniális, töprengő, mint a könyvben. Jon is still beeing Jon. ennél többet nem tudok róla mondani. :) Robb kockahasa okozott pár kósza gondolatot, Theon történetére pedig az elcsépelt zseniális szót tudom alkalmazni. És akkor nem beszéltem még a lányokról. Arya ugyanúgy szikrázik, mint Martinnál, nyughatatlan, és pattanásig feszül. Gendry talán kevésbé ellenpont itt, de ez megbocsátható, hiszen nem egy kovácsüllő mellett nőtt fel. Akin rettenetesen hiányolok, és úgy érzem, nem igazán kedveled, az Sansa. Kellett idő, amíg megbékéltem vele, de a harmadik kötetre hatalmasat nőtt a szememben. Azért le a kalappal, hogy ezt a jellemfejlődést te párezer szó alatt összehoztad, egyetlen, Samet illető mondattal. Brilliáns! Tyrion kicsit hiányzott, de ez legen az én bajom, elvégre ő nem Stark.

Végezetül: bölcsész vagyok, krónikus szómenéssel és álmatlansággal, szóval lehet, hogy 24 órán belül még két-három hasonló hosszúságú kritikát kitermelek magamból (elvégre ez is két részletben kell menjen), csak mert elgondolkodtattál.

Utószó helyett: évek óra nem írtam részletes kritikát senkinek, előtte is egy kezemen meg tudnám számolni, mennyit. 20 vagyok, 13 éves korom óta olvasok fanficet. Beszéljenek ezek a számok helyettem végre, én meg fogjam be.

És akkor tényleg csak egy adalék: ha megjelensz valahol egy írással, szólj, hogy a könyvbemutatón első sorban ülhessek, és büszkén vigyoroghassak, hogy "én már azelőtt ismertem, mielőtt híres lett!". Szeretem látni, ahogy valaki túlnő önmagán, és kiteljesedik. :)

Em voltam.

Reisuto írta...

Egy ilyen szép és személyes komment mindig balzsam a léleknek o(≧∇≦o) Nagyon szépen köszönöm, áprilisban pedig szavadon foglak, úgy vigyázz! Nagyon örülök, hogy idetaláltál :3

Én öt évesen kezdtem verseket írni, kilenc évesen regényt, tizenegy évesen novellát - egyiket sem akarod olvasni, hidd el. Az ifjúkori zsengék azok ifjúkori zsengék, nahát :D

Sansát én igazából nagyon szeretem, de legalábbis tisztelem, de az összes írásomban csak valami paródiaszerep jut neki. Mindig úgy ülök le, hogy "na most aztán Sansa is normális lesz benne", de aztán eszembe jut egy poén, egy kontraszt, és lőttek az egésznek, szégyenemre. Remélem, egyszer majd tudom kárpótolni a kisasszonyt - ahogy Tyriont is. Ő volt a legelső kedvenc szereplőm, első látásra szerelem, ami még ma is tart, bármit is ügyködjenek Starkék és Greyjoyék, csak a karakterével sokkal nehezebben dolgozom, és csak tornyozott, habos fluffok jutnak eszembe róla.

Én is bő'csész vónék, '92-es évjárat, szóval pacsit rája - és lassan ki kéne adatnom valamit, ha nem lennék gyáva tosz, és nem lenne ennyire kellemes és kényelmes a fanficírás.

Susie Lupin írta...

Tartozom egy vallomással: én már olvastam ezt a ficet, csak eddig azért nem írtam ide, mert fogalmam sem volt, hogy ki kicsoda. x'D Oké, így az első évad befejezte után se ismerek mindenkit, de majd... majd ha rávetem magam a könyvekre. Így a sok mindenki-szemét-dög-aki-nem-az-meghal után kellett valami könnyed, humoros fluffot olvasnom. x3 Jont, Brant és Aryát itt is szerettem, bár azt kicsit sajnáltam, hogy Daenerys csak egy jelenet erejéig szerepelt - ami persze nagyon találó volt, hogy a sárkányokat mutatta be (eddig nekem ő a kedvencem, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan formálják tovább). :)) Nem is szaporítanám tovább a szót, így is elég összeszedetlen voltam már megint, de nekem nagyon tetszett, jól esett olvasni. x3

Kija írta...

Okéééé, lógok neked egy csomó kritikával, amit egyszer majd pótolni is fogok, tényleg~
Deeeeee, igen, elkezdtem olvasni a könyvet és rögtön te meg a ficeid jutottatok eszembe, és el kellett olvasnom *-*
Jé, mindenki boldog! xD Izé, szegény Gendry annyira nem boldog, de na! (húúú, de összeszedett vagyok már megint >.<) Na, nem tom, de engem úgy igazán te szoktattál rá az egészre, amiért nagy köszönet és ezer puszi~
Ami a ficet illeti (mert eddig vajh, miről volt szó? xD)édes és szeretem és jó ez, pedig én nem szeretem a crossovert. xD Nem tudom, valahogy nem vagyok megbékélve vele, viszont spoiler fétisem van X"D És mivel még a könyv negyedénél tartok, mindenből kaptam valamit, ami nekem kellett a boldogsághoz és örömhöz.
Na jó, összeszedem magam és írok neked még több ilyen bugyután összekapart kritikát~

Reisuto írta...

Olyan mindenre elszántak vagytok (^v^) Daeneryst én is imádom, de nehezen kezelem, úgyhogy csaltam vele... egyébként a karakterábrázolás a sorozatban jobb, mint a könyvekben; a regények inkább a mitológiára meg a politikára mennek rá [de szeretem őket mert ~~intrika~~] Nagyon köszönöm a kommentet!

Reisuto írta...

ヾ(@⌒ー⌒@)ノ Ahogy és amilyen tempóban jól esik, én tárt karokkal várom~~
HAPPYENDEK
[A "Cosmo bölcse szólt" még nem spoileres, de nem merem tiszta szívvel ajánlani, elég...beteg :D]
Nagyon szépen köszönöm~~

hunpolaris írta...

A kedvenc fandomaim összemosása, ez most tényleg, tényleg igaz?<3 Aranyba kellene ezért foglalni a nevedet, remélem, tudod. Ez után a történet után különösen sajnálom, hogy nem írsz HP ficeket – vagy csak én nem találkoztam velük? -, mert annyira jókedvre derített. Nem vagyok fluff rajongó, viszont ezzz = *____* + (L)
A polip, Arya/Gendry, és Daenerys suttogása vitt mindent, de igazából az egész egy érzelmi szánkózás a szivárvány hátán (és az ilyen hasonlatok miatt jobb, mikor csak szimplán eltrógerkedem a kritikaírást, sry T_T).
A szereplők teljesen önmaguk maradtak, mindenki úgy passzolt az új környezetbe, mintha eleve így lettek volna kitalálva. Mindig azt hittem, önmagában a Harry Potter univerzumban élni lenne a legnagyszerűbb, ellenben tévedtem, ez így még sokkal-sokkal jobb lenne.*_* Nagyon tetszettek a visszakacsintások az eredeti hét kötetre, illetve a kontrasztok a Weasley-családdal. Ned válasza Rickonnak a vonatnál, Robb reakciója Bran Hollóhátba kerülésére – tökéletes, mosolyognivaló. Szerettem még, ahogy megjelenítetted Lorast, Ygritte-et, Oshát, és a Vérebet is, a regényekben méltatlanul csúnyán ért véget a sorsuk, megérdemeltek egy boldogabb alternatívát. H’ghar prof. metamorfsága meg különösen ötletes lett, ahogy az Éjjeli Őrség beépítése is, hogy a halálfalók és Voldemort szálat már nem is említve. Greyjoyékat sajnáltam, bár ez a fanatizmus pont rájuk vall. Ha életben marad, Asha tutira afféle Bellatrix lett volna, legalábbis az én meglátásomban. Talán több imádattal a fegyverek iránt, mint Voldemort személye felé, de akkor is. Mondjuk, ebben az irányban még nyitva maradt a történet, szóval… - hiábavaló, ám fokozott Csizmás Kandúr tekintet -
És Sansa meg Samwell, hát ők sose jutottak volna eszembe, pedig~. Zseni vagy, sokadszorra jövök rá.
Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy amennyire nem voltam Theon és Robb rajongója eredetileg, nálad annyira megszerettem őket. És ezért most biztos utálni fogsz, - bár csak az őszinte rajongás mondatja velem -, hogy amennyiben újraolvasom a könyveket, valószínűleg pont ugyanannyira fogom ignorálni a két delikvenst alles zusammen, ENNEK DACÁRA a te történeteidből bármennyit el tudnék velük olvasni, és őszintén szurkolni nekik.

Reisuto írta...

Voltak Harry Potter ficeim, legalább harminc (regények is), de szerencsére sikerült kiirtanom az írmagjukat is. (Többségüket 12 évesen írtam. Képzeled.)


Nagyon örülök, hogy tetszett O(≧▽≦)O Azt viszont be kell vallanom, hogy a brainstorm közösen ment Meri barátnémmal, sőt, az alapötlet is az övé: egy balatoni nyaraláson olyan mélyre süppedtünk az angst Throbb feelsekben, hogy azt mondta, kell nekünk egy vidám AU, és mivel minden AUk lecsudibbja a HP, pakoljuk őket oda. Egymást túllicitálva osztottuk be a szereplőket házakba, szakmákba és sorsokba; amikor hazajöttünk, akkor pedig megírtam a történetet. Az érdem attól még nagyrészt az övé .。.:*☆ (Sokkal jobb ötletei vannak, mint nekem, de a fejébe vette, hogy nem tud írni. Hál'Istennek. Lemosna a színről a nőszemély.)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS